Nagyküldetés // Amikor a Poklok összecsapnak...

Egy hatalmas csattanás jelezte a harc elkezdődését köztem és ellenfelem között. Nemrégen értem ide, de alig kiáltottam el magam, az ellenségeim, vagy az egyik oldal legalábbis rám vetette magát. Arcom torz mosolyra húzódozik, miközben a démon pengéje és a botom szuronyával csattant. Minden izmom megfeszült, és ugyanolyan acélkeményen tartottam az állásom, mint az ellenfelem. Mindketten nekifeszültünk, de látszott, hogy egyikőnk sem fogja félrecsapni a másik fegyverét, így egy pillanatra szétváltunk, hogy aztán újult erővel ismét egymásnak essünk. Pengéink minduntalan egymás fegyverébe akadt, ahogy próbáltuk egymást levágni. És míg én ezt élvezettel fogadtam, ellenfelem egyre inkább kezdett kétségbe esni.  Végül egy taszítással hátrébb lököm ellenfelem, de úgy érzem, nem húzom tovább az időt, így mikor ellenfelem harcba indult egyetlen könnyed mozdulattal megtorpanásra kényszerítettem. Egy pillanat alatt mellette termettem, míg ő csontvázat aprította miszlikekre én egyetlen döféssel átszúrtam a fejét, majd miközben ő holtan csúszott le a fegyveremről, én egy újabb ellenfél felé fordulok, aki már száguld is felém. Az eddig őrült mosolyú arcom, most már komoly és rideg volt, hisz a kezdeti adrenalinnak már nyoma sincs. De ahogy ő, én is felismertem benne a múltkori elfet, és mint régen, most sem láttam értelmét túlságosan erőltetni a dolgot. Ő csak egy holmi elf, mit érnék a hullájával? Így mikor végre elment, egy újabb démon nyomát próbálom felkeresni.

Ha harcnak egyelőre vége, és én megkaptam a feladatomat. Komor arccal néztem a megbízást adó démon szemébe. Tekintetem akár megannyi tőr fúrt a tekintetébe. Nem érdekelt mi a célja ezzel, de én nem vagyok holmi szolga. Mindenesetre egyelőre nem volt vele problémám, de egészen addig nem szólaltam meg, míg nekromanta társam a maga útjára nem tért. Ekkor viszont fenyegető hangon, a lehető leghátborzongató hangszínemmel együtt szóltam a „megbízóhoz”.
- A királynő hulláját akarom. – felem talán túlságosan nyíltan, ám mielőtt kérdés jönne, folytatom – Amennyiben a terveik szerint sikerrel járnak, igényt tartok a volt királynő holtestére. A miértje legyen az én dolgom, de gondolom, úgyis sejthető mit akarok vele kezdeni.
Hamar azonban úgy tűnt nem kapok kielégítő választ, sőt a női démon hirtelen arcul vágott és rám förmedt.
- Velem csak ne feleselj kutya! Ha kell, takarítsd el a hullákat egytől egyig, de ha még egyszer így beszélsz, velem feltolom a s*ggedbe a pálcád, vetted?
Szemem egy pillanat alatt lobbantak fel őrjöngő harag lángjával. Úgy tűnt egy pillanatra, mintha pengém előretör a nőre vetve magam. De egy pillanattal később a szememben égő tűz alábbhagyott. A nő számomra halott volt, dobogós helyet ért el a kivégzendő célpontjaim között, de bosszúm beteljesítése ráért. A Halál türelmes, így én is az vagyok. De az biztos, hogy a királynője nem fog örülni, ha ismét visszatérek a démonok városába. De egyelőre ráért. Hideg tekintetem végül elfordul tőle, és nyugodt léptekkel a falucska felé vettem az irányt. Egy kisebb falucska volt 3-4 házikóval, és a falusiak többsége egyelőre kimerült volt az egésznapi robottól. Nem is lehetett számomra kedvezőbb az idő. Természetesen azok gondolni se gondolhatták, mi folyik itt. Egyikük, egy testesebb alak jött ki üdvözölni két fiával együtt, gondolom ő volt a falu elöljárója, de a torkára forrt a szó… a pengémmel együtt. Először el sem hitte mi folyik itt, csak állt patakozó vérrel a nyakán, miközben én elsétáltam mellette. A fiúk megkövülten állva figyelték apjukat. Látták a vágást, de nem jutott el a tudatukig mi történt. Apjuk a porba hullt, és én ismét mozdultam. Ezúttal a nagyobbik fiú szívébe mart a pengém, és mielőtt kiálltatott volna ő is porba hullt. Ekkor jött meg a harmadik hangja, hangosan ordibálva indult meg a legnagyobb ház felé segítségért kiabálva, de ahogy a többiek, ők sem úszhatta meg a halált. A falusiak ki-kinézegetve nézték mi okozza a ricsajt, és hamarosan kiáltások, női sikolyok hangzottak fel, amikor megpillantották a vezető legkisebb fiát (nagyjából 14-15 éves lehetett), akinek a mellkasát átdöfte egy lándzsásként eldobott pengés bot. Hideg tekintettel vérre szomjazva, lassú léptekkel indultam tovább, majd a botot megragadva egyetlen mozdulattal kirántottam a testből a pengém, mely során a kispriccelő vér egy kevés a ruhámra is ment, de nem foglalkoztam vele. Úgy tűnt a falusiaknak van egyfajta menekülési gyakorlatuk. Jó pár nő és öreg szaladt a központban lévő főépület felé, mely a legjobban védhető építménynek tűnt, és a többi kis kunyhóval ellentétben, itt csak egyetlen ajtó volt, melyet vész esetén egy záró rúddal el lehetett torlaszolni. Úgy tűnt a falut több nő lakta, mint férfi, ugyanis mindössze csak öt alak nem menekült az épület felé. Kettő védelmezőül a épület előtt álltak, hátha közel jutok oda, míg a három társuk felém vették az irányt. Szánalmas volt rá nézni. Az öt emberből mindössze egyetlen tényleges fegyver volt, egy rosszabb minőségű kard, egyik kapuvédőnél, a többiek csak egy-egy szerszámot ragadtak a gyors tempóban. Látszott rajtuk, hogy nem harcosok, csak a családjukat védték. Így viszont nem állhattak nekem ellent. Az első egy vékonyka fiú, őrjöngve vetette rám magát, mire én szimplán arrébb léptem baltája elől, mely a földbe csapódott mag egyetlen határozott visszakezes ütéssel földre küldtem. Ám alig feküdt ki kóvályogva sarkam kíméletlenül zúzta szét légcsövét. De mielőtt még otthagytam volna kíméletlenül fejbe rúgtam. Eme hidegvérű gyilkolás megtorpanásra késztette a másik kettőt, és félve emelték felém a fegyverüket, és rémülten visítozó hangon ordibálták, hogy menjek el. Én e helyett csak megemeltem a kezem és csettintettem egyet. A férfi mögött megrepedt a föld, és meglepően némán egy csontváz emelkedett ki. A kapunál állók rémülten, kikerekedett szemekkel meredt az élőholtra. Egyikük olyannyira bepánikolt, hogy nemcsak egy egyre terjedő nedves folt jelent meg a nadrágjában, de el is ájult. Ám a két első erről semmit sem tudhatott, így mielőtt bármit reagálhattak volna az egyikük mellkasát átdöfő kard hamarosan végzett is az áldozattal. A másik csodálkozva meredt a barátjára, aki elsőre a semmitől meghalt. Ám alig fordult el a pengém szinte teljesen áthasította a nyakát leválasztva majdnem teljesen a fejét. Miután szemügyre vettem az új halottakat végül az utolsó állva maradt felé indultam először lassan, majd egyet megtorpanva kitörtem a lassúságból és felé szaladtam. Teljes erőből sújtottam le rá, amit meglepően kivédett. És nem csak ez történt a fickó még ellen is támadt hosszú, de felszíni vágást metszve a mellkasomon. Reménykedően csillant fel a szeme, mindaddig, míg egyetlen döféssel átdöftem torkát, és a faajtóhoz szögeztem. Kirántottam a fegyverem és bepislantottam a lyukon, mikor belestem. Rémült tekintetek vártak, akik a szemközti falhoz húzódzkodtak mindannyiszor az úrhoz fohászkodva. Ám rögtön elnémultak, amikor rideg hangomat meghallották.
- A falu a közelgő démonok lakomájaként fogják végezni. A maguk döntése, hogy élve, vagy holtan várják őket. De nincs kedvem teljes mértékben szolgálni a parancsnokom, így kivételt tehetek. – bár az első hír szinte pánikot okozott az elhullatott morzsákra azonban rögtön felfigyeltek, ám amikor folytattam szinte hallani lehetett, ahogy a végső kétségbe esés elnyelte őket – Hajlandó vagyok magammal vinni egy-egy maximum tíz éves fiút és lányt, kiket a Halál hírnökeiként fogok felnevelni. Mindenki más a démonok lakomája lesz. 100-ig számolok, ennyi időtök van, hogy elém hozzátok a pár gyermeket, ha nem teszitek az Alku nem érvényes, és nem lesznek túlélők. 1… 2… 3… -számolok türelmesen.
Szépen lassan haladtam, és hallottam a bennt kitörő pánikot és kétségbeesett sírást, ám körülbelül 70 környékén szörnyű sikoltozás, és káromkodást vonva maga után leesik a záró rúd és egy fiatalka nő jött elém egyik kezével egy kisfiút, másik kezével egy kislányt vezetve.
- Kérem… mentse meg a gyermekeimet a démonoktól, nem érdekel az ára… nem akarom, hogy meghaljanak…  - zokogta.
A háttérben a szinte mindenki halálra sápadt, és többen el is ájultak, most hogy a védelmüket szolgáló kapu nincs többé. Vérző arcán láttam, hogy többen megpróbálták megállítani, ám nem sikerült. Válaszra nyílik a szám, ám eközben a pengém a nő bordái közé vág.
- Az Alku megkötetett a két gyermek fogja majd hírül vinni a Halál szavát, ahogy én is teszem most.
A nő arcán először a megdöbbenés, majd a belenyugodott mosoly terült el, hisz megértette…. a gyermekei életben maradtak. Amazok azonban sírva szólongatták anyjukat, ám ekkor egy kéz vágta mindkettőt fejbe, akik eszméletlenül terültek el a porba. Egyiket az egyik, másikat a hónom alatt átkaroltam, miközben botomat továbbra sem engedtem el. A csontváz még mindig állt, ám miután jelt adtam a házba rontott, és véletlenszerűen kezdte lemészárolni a bent levők többségét, akik próbáltak az ajtó felé menekülni, hisz én már elindultam visszafele. Ám ekkor léptek az ajtóba a Falánkságdémonok, akik nemrégiben érkeztek meg észrevétlenül, míg én tevénykedtem. Nyál csorgatva vetették magukat az áldozataikra, hiába élt vagy halt az. Szörnyű sikolyokkal kísérve hagytam el a várost a két palántával a kezeimben. A Halál új papokat szerzett magának. És teszek róla, hogy eléggé kitanítsam őket.

Udvariasan visszautasítja a kulacsot.
- Emlékszel legutóbb is mi történt. - mondja Lloydnak utalva a legutóbbi küldetésük utáni görbe estére, amikor is istenesen elázott. Bár most is jól esne neki a lazítás, nem lankadhat az ébersége, hiszen itt küldetésben van, ami kicsit fontosabb, minthogy két démonkirálynő közül melyik győz. A hatalmas fejetlenségre bólint, de nem fűz hozzá többet. Ez pont jó így véleménye szerint. A szervezettsége előny lenne, és bár tiszteli az életet, a démonokat ártalmas fekélynek tartja a világ testén. Minél kevesebb, annál jobb. Hamar elbúcsúzik a többi tündétől (más fajúak társaságát egyáltalán nem is keresi), majd a tábor szélén veri fel a sátrát, és igyekszik mihamarabb elaludni.


Másnap érkezik a parancs, hogy Lloydnak és neki kell elmenniük a restségdémonokkal tárgyalni, hogy szálljanak szembe a falánkságdémonokkal. Elfogadja a feladatot, vélemény nyilvánítás nélkül, csupán egy listát kér a királynőtől, hogy mégis mit ajánlhatnak a restségdémonoknak cserébe. Pénz, rabszolgák, hatalom... Csupa olyan dolog, ami egy erdei tünde számára értéktelen. A rabszolgák említésére elsápad kicsit, de bólint. Sajnos be kell látnia, hogy olyanokkal szemben akik lusták ez a legjobb esélyük, hogy felajánlják a munkaerőt.
Felnyergeli a lovát, akin jött és akit idő közben elnevezett Jóskának (avagy Joe-nak ha tündéül kell mondani), egy fehér csődört, majd a bárddal együtt lovagolnak el a közeli barlangig. Várna valamit... Fogadóbizottságot, vagy bármit, de nem. A restségdémonok még ahhoz is lusták, hogy őrséget állítsanak. Néhány jó íjásszal fél óra alatt szét tudná szedni a helyet, persze ha lennének nyilaik, amik átütik a restségdémonok kőkemény bőrét. Kiköti a lovát, majd lassan elindul befelé. Közben laposan Lloydra pillant. A démonokban nem lehet megbízni, hogy nem állítanak-e valami csapdát. Bent pedig, a barlang mélyén ott fekszik a leghatalmasabb, legkövérebb ember, akit valaha látott.
- Üdvzölégy hatalmas Dagón! - kezdi a bárd, mire Loreena majdnem elneveti magát. Hatalmas. Na ez az egy biztos.
- Tekintélyre is, úgyhogy több tiszteletet - böfögi oda nekik a démon. Megköszörüli a torkát, bizonyára a démon is látta, hogy az imént majdnem elvesztette az önuralmát, így gyorsan átveszi a szót.
- Undine úrnőnek, a démonok egyetlen igaz királynőjének üzenetét hozzuk! Kéri, hogy csatlakozz seregéhez a háborúban, hogy a lázadókat leverje, cserébe busásan megjutalmaz!
- Miért?
Loreena felsóhajt. ~Az isten szerelmére, most mondtam el!~ - gondolja.
- Azért mert mint az előbb mondtam, busásan megjutalmazna. Mindennel, mi szemednek s szádnak ingere lehet! Rabszolgákkal, akik elvégzik helyetted a fárasztó teendőket, vagyonnal, hatalommal és tekintéllyel nem csak a restségdémonok, hanem minden démon között!
S amennyiben nem Undine királynő kerülne győztesként ki a csatározásokból, tán a trónbitorló nem tisztelné meg oly nagyon tekintélyed. - teszi hozzá Lloyd is.
- Hmmm. Mit kell csinálni?
- Undine királynő arra kéri nagyságodat, hogy szálljatok szembe a trónbitorlót szolgáló falánkságdémonokkal. A ti kemény páncélotok nagyon nagy segítségére lehet a harcban, és a védelemben is. - nem érezte szükségét a kertelésnek, tündeként valahogy nem túl jó a diplomáciai játékokban. Nem is érti a királynő miért nem hozzáértőt küldött, akik jártas a tárgyalásban.
- Tehát a falánkságdémonok ellen? Jó sok rabszolga kellesz. Kik lesznek? - a tünde felvonta a szemöldökét. Hát honnan kéne tudnia, hogy kik lesznek?
- Akiket csak kíván nagyságod, Undine királynő biztosít affelől, hogy ha segítséget nyújtotok, egy szalmaszálat se kell majd keresztbe tennetek ezentúl.
- Jól hangzik, tünde. Ha elbukunk, te leszel az én személyes rabszolgám
- Nem lennék túl jó rabszolga, affelől biztosíthatom. Nem áll a kezem a munkára, s még a zabkását is odaégetem.
- Akkor számíthatunk nagyságodra Undine úrnő táborában? - vág közbe gyorsan a lány, mielőtt még elképzelné Lloydot Dágón rabszolgájaként. Viccesebb, mint amennyire illene az ilyesmin nevetni.
- Számíthattok. Három nap, és odaérünk.
- A királynő rettenetesen hálás lesz nagyságod segítségéért, sietünk is a sikeres tárgyalást tudtára juttatni, véletlenül se szeretnénk rabolni nagyságod idejét.
- Helyes. ne is tegyétek. Épp aludtam.
- További jó pihenést nagyságodnak, köszönjük a segítséget. Akkor három nap múlva. - ha nincs más, akkor igyekszik minél sietősebben elhagyni a barlangot, lehetőleg Lloydot is húzva magával.
- Ott leszek. - mondja még Dágón, de mire kiérnek, már hallják is a horkolást.
- Rosszul vagyok saját magamtól. -jegyzi meg Lloydnak ha már hallótávolságon kívül vannak. - Remélem sose jutnak el hozzá a rabszolgák. - nem kenyere, hogy emberéletekkel üzletel, akikre talán rosszabb vár a halálnál. Valahol mélyen már egy mentőakción töri a fejét, hogy hogyan juttathatná ki őket, ha ennek az egésznek vége. Feltéve persze, hogy túléli. Más esetben azt mondaná nem az ő dolga, de most ő juttatja oda őket, onnantól pedig igenis van köze hozzá.
- Valahogy rá kellett venni, több is múlhat ezen az egészen, mint pár rabszolga... - a férfi issé megvakarja a fejét, majd felsóhajt. - Kivert a víz Dagadtól, bele sem merek gondolni, hogy mire lehet képes, ha veszi a fáradságot nem aludni.
- Valószínűleg hamar meg fogjuk tudni.
- Az biztos... De vajon elég lesz az a három nap?
- Akár elég akár nem, hamarabb nem fog jönni, amilyen lusta. Addig meg majd csak kitart valahogy Undine. Remélhetőleg.- felül Jóskára, és ha nincs már mehetnek is vissza a táborba a jó hírrel, hogy Dágón különösebb akadékoskodás nélkül elfogadta a minél több rabszolgát, és három nap múlva meg is érkezik a csapataival. Remélhetőleg a királynő elégedett lesz az eredményekkel, Loreena pedig lassan elkezdhet gondolkodni azon, hogy a saját királynőjéhez hogyan juttassa el a levelet a fejleményekről. Elvégre ezért van itt. Egy dologban viszont igaza volt Lloydnak: őt is kiverte a víz Dágóntól valamiért, már azon kívül is, hogy nem nagyon látott még nála gusztustalanabb teremtményt.

*Miután magához tért másnaposan, ugyanott ahol leheveredett, egyből meg is kapta a parancsot, miszerint egy Északi falut kell felderítenie. Gyorsan el is kezdett felszelerelkezni,hogy minél hamarabb el is indulhasson. Újratöltötte a tegezét, vett magához némi élelmet és újrakötözte a sérüléseit.
Az uticél felé menet semmi érdekes nem történt, néhol egy-egy hulla emlékeztette rá,hogy igen itt éppen valamiféle háború van, egyébként minden egész békés volt a környéken.
El is érte a kis lakott területet ahol látszólag semmi gyanús nem volt, de úgy döntött inkább nem veti be magát a dolog mélyébe mert a látszat néha csal,így hát a falutól kb 40 méterre egy kisebb erdőbe bújt meg egy kellőképpen magas fán,hogy a megfigyelendő területre a lehető legjobb rálátása legyen. Nem is történt semmi említésre méltó, néhány embert nézett erős megvetéssel a tekintetében ,akik valamit dolgoztak a ház körül, néhány démon is volt ott, akikről nem tudta egyenlőre eldöntetni,hogy melyik oldalon állhatnak és még három darab tündét számolt.

Miközben arra próbált rájönni,hogy a faluban ki lehet az ellenség a barbárnépség kivételével, arra lett figyelmes,hogy alatta valaki vagy valami ólálkodik az erdőben. Lenézett,hogy meg tudja ki vagy mi csaphatja a zajt. Két elf volt akik a település felé mentek. Ahogy kimentek az susnyásból kb 10-15 métert két démon jött elő a házak közül felfegyerkezve, hátukon két keresztbe elhelyezett kard, kezükben pedig íj aminek az idegére már oda van helyezve a nyíl. ~Szóval mégis csak van itt valami, nem csak ásók és vasvillák. *A két hegyesfülű megállt és odakiáltott nekik "Sha Navarih ja Razgath!" Ekkor ők a lövedéket levették az idegről és fogadták az érkezőket.

~Szóval ez egy lázadó közösség lehet.
*Rhony ki is ötlött egy tervet,hogy hogyan pusztíthatná el az egész lepratelepet.
Megvárta míg az éjszaka leple megérkezik,sajnos telihold volt így nem a legkedvezőbbek a lopakodási lehetőségek, de ez nem tántorította el. Közelebb ment a faluhoz, összesen négy őrt hagytak kint a kis község négy sarkánál,mindenki más valószínűleg aludt.
A legközelebbi "biztonságiőr" felé indult el nem is leplezve,hogy ő jön. Azon az oldalon éppen egy tünde volt az őrszem, kezében egy felajzott íj volt, éppúgy mint az érkezőnél is. Mikor közelebb ért odaszólt az őrködőnek:
-Sha Navarih ja Razgath!
*Ekkor a figyelő leeresztette a fegyvert, Loendir úr is levette a vesszőt az idegről, de a kezében tartotta. Mikor mellé ért ledobta az íját, a nyilat pedig a fajtársa torkába szúrta, a másik kezével pedig befogta a száját,hogy véletlenül se hagyja el semmilyen hang a száját, elég jól sikerült szúrás volt, az alany gyorsan el is vérzett.
A betolakodó elrejtette a hullát egy bokorba, majd felvette nem rég eldobott fegyverét és beljebb hatolt a házak közé. Mindenki aludt, ám egy pincéből fény csapott ki a nyitott ajtón keresztül, a világosságon kívül más is kiszűrődött onnan, valami nyöszörgés féle. Bár kockázatos de túl kíváncsi volt,hogy mi lehetett az. Óvatosan odalopódzott és benézett, két démon volt ott és egy megkötözött ember akit kínoztak, a fogolynál egy vörös lobogó volt.
~Miért mindig ez a barbár népség van a királynő oldalán.
*Továbbállt és folytatta a tervét. Meg is találta amit keresett, a kis település közepén volt egy nagy pajta, mellette szénarakások és persze az állatok amiket ott tartottak.
~Ezt kell felgyújtsam.
*Elővette a kis tűzgyújtó felszerelését és bement a fa épületbe ami üres volt, pontosabban egy lélek sem volt bent, de ami helyette volt az egészen megdöbbentő volt, fegyverraktárnak használtak, tömérdek nyíl, íj,  kardok, páncélok és egyéb feleszerelések.
~Ez szép fogás.
*Persze annyi eszük nem volt,hogy a szénát kihordják mindet kintre, így a pirománisának még könnyebb dolga van. Összepattintotta két követ és a szikrától a száraz növény gyorsan lángra is kapott és csak kis idő kérdése volt,hogy gyorsan elterjedjen akár a közelben lévő házakra is.
Bebújt egy ház mögé és elkiálltotta magát.
-TŰZ VAN!ÉG A FEGYVERRAKTÁR!
*A falu hirtelen életrekelt az ajtók kitárultak és a lakosok gyűlni kezdek,hogy próbáljanak tenni valamit a pusztítás ellen. A pincéből is kijöttek a démonok. Ekkor a gyújtogató lement a földalatti szobába. Eloldozta a rabot és kivitte a településről.
Szerencsére senki nem vette észre kifelemenet .
-Azt hiszem itt az ideje,hogy visszatérjünk a táborba.
*Hatalmas volt a vágy,hogy megölje, de most vaalhogy vissza tudta magát fogna, talán a jutalom amit a mentőakcióért kapna még nagyobb lenne mint az öröm amit a féreg halála okozna.

* Nem lepi meg egy kicsit sem a tény, hogy Lory nem fogadja el az italt, az utóbbi eset után ezt valahogy várta is, bár azért egy próbát megért a dolog. Ha senki sem marad túlságosan sokáig ott, ő maga is lelép, s eldől szundítani a sátrába, ahol a két hagymaszagú démon csodálatos horkolása sebesen el is altatja.

* Ha feladat hát feladat, ő maga is megkapja a parancsot, hogy mit is kell tennie. Emellett persze kicsit el is szundított a kelleténél jobban, s késve ér a királynőhöz, ahonnan már Lory megszerezte az infókat. Ezeket valahogy sebesen kitudakolja, majd tőle, s akár indulhat is a mandula...
~ Kíváncsi vagyok, hogy mégis mi lehet az oka annak, hogy pont minket küldenek. Ennyire megbízhatnak a démonok az Fairlight királynőben? Akárhogyan is, az egészen biztos, hogy jó zsoldra számíthatunk, ha ilyen komoly dolgokat kell végeznünk.
* Ezen kívül persze nem szándékszik sokkal többet gondolkodni az egész ügyön, sejthető, hogy megvan az oka annak, hogy Riel mégis miért őket küldi, s nem is fogja megkérdőjelezni azt. Ha valaki érthet a démonok ügyeihez, nos... Az a démonok királynője! Kellemes meglepetés egyébként, hogy még lovat is kaptak, amihez neki egyébként nem sok köze van, de csak nem fog már sétálni, ha Lory lovagol.
~ Na de jó, ez már megint fel fog törni mindent ami a lábam között van. Múltkor is, amikor lovagolnom kellett vagy két napig donga lábbal jártam.
* Akárhogyan is, ez nem az a helyzet, amikor érdemes lenne Lilit magával vinni, visszaküldi a drágaságot a sátorba, ahol valamilyen egészen meglepő okból a kis szarházinak sikerül összehaverkodnia a két megtermett szobatársával. Tündér karizma, vagy a fene tudja! No, ennyi időhúzás egyébként pont elég is volt, immáron fent ül a lovon némi ügyetlenkedéssel ugyan, de követi a kolleginát, s egy pár fertályóra múlva meg is érkeznek a célponthoz. Már most érzi, hogy kellemetlen lesz a holnapi nap a lába táját érő agónia miatt, de nagyfiú, ki kell bírni, leköti hát az állatot, s megindul ő is a barlang felé.
~ Ennyire szarul védett helyen csak egy idióta, vagy valaki olyan lenne, akinek nem kell védenie magát. Lehet nem azért mi lettünk küldve, mert megbízhatóak vagyunk, hanem azért, mert nem kár értünk?
* Loreena pillantását egy mosollyal konstatálja. Nem érzi úgy, hogy nagy veszélyben lennének, vagyis ha igen, akkor nem a csapdák vagy a lesben álló emberek miatt. Ezek restség démonok, lusták lesznek reagálni valamire is, hacsak nem létük legfontosabb aspektusa forog rajta... Ha már itt tartunk, mik is ezek egyáltalán? Látott már mindenféle démont, de ilyeneket egészen biztosan nem, s a nem sokára megjelenő első úr is teljes mértékben ezen feltételezését támasztja alá.
~ Te jó ég, miféle elkorcsosult teremtmények ezek?
- Üdvözlégy hatalmas Dagón!
~ Hatalmas, az már igaz...
- Tekintélyre is, úgyhogy több tiszteletet
* Ez a sok komolyság menten elveszi a jókedvét, ki gondolná egy dagadt démonról hogy még egy kevés humorérzéke sincsen? Akárhogyan is, ennél nem kéne jobban kihúzni a gyufát, s egy kujon vigyorral meghajol, mintha ezzel elnézést kérne. Tekintélyre hatalmas, mi? Jó eséllyel a saját seggét se tudja kitörölni... Ezt persze szóvá véletlenül se tenné, most már eléggé megüti a tény, hogy valami rettenetesen erős szörnyeteggel lehet dolga, akinek azért van annyi türelme, hogy nem támadjon rá azonnal.
- Undine úrnőnek, a démonok egyetlen igaz királynőjének üzenetét hozzuk! Kéri, hogy csatlakozz seregéhez a háborúban, hogy a lázadókat leverje, cserébe busásan megjutalmaz!
- Miért?
- Azért mert mint az előbb mondtam, busásan megjutalmazna. Mindennel, mi szemednek s szádnak ingere lehet! Rabszolgákkal, akik elvégzik helyetted a fárasztó teendőket, vagyonnal, hatalommal és tekintéllyel nem csak a restségdémonok, hanem minden démon között!
* Itt a lehetőség egy kissé beleszólni az egészbe, úgy dönt arra a pontra tapint, ami eléggé fontos lehet a restek számára: Ha jelenleg meg vannak becsülve eléggé, később jó eséllyel ez nem lesz elmondható. Nem minden démonkirálynő lehet olyan kedves, hogy elnézi az állandó henyélést.
- S amennyiben nem Undine királynő kerülne győztesként ki a csatározásokból, tán a trónbitorló nem tisztelné meg oly nagyon tekintélyed.
- Hmmm. Mit kell csinálni?
- Undine királynő arra kéri nagyságodat, hogy szálljatok szembe a trónbitorlót szolgáló falánkságdémonokkal. A ti kemény páncélotok nagyon nagy segítségére lehet a harcban, és a védelemben is.
* Kemény dió ez a démon, igaz, adja is magát abból a tényből kifolyólag, hogy mégis a restséghez kapcsolódnak a legjobban. A többiek mondjuk vajon hol vannak? Beljebb a barlangban tán? Vajon hogy tudnak fent maradni ezek a rettenetes lények, ha csak lazsálnak és henyélnek egész nap...? Esetleg a csatatéren majd kikérdez egyet, nem biztos, hogy mindegyik ennyire barátságtalan. 
- Tehát a falánkságdémonok ellen? Jó sok rabszolga kellesz. Kik lesznek?
- Akiket csak kíván nagyságod, Undine királynő biztosít affelől, hogy ha segítséget nyújtotok, egy szalmaszálat se kell majd keresztbe tennetek ezentúl.
- Jól hangzik, tünde. Ha elbukunk, te leszel az én személyes rabszolgám
- Nem lennék túl jó rabszolga, afelől biztosíthatom. Nem áll a kezem a munkára, s még a zabkását is odaégetem.
* Na igen, ez az a pont, ahol nem érdemes sokat gondolkodni és gyorsan lelépni. Valahogy egészen érthető módon nem tűnik olyan heje-huja vonzó ajánlatnak az egész rabszolgálkodás... Igen, határozottan nem vonzó... Mi több, még csak ez hiányzik: Pont olyan lenne az egész, mintha csak a Star Warst nézném újra, annyi variálással, hogy Lloydnak biztos nem állna az a bikini olyan jól, mint Carrie Fishernek.
- Akkor számíthatunk nagyságodra Undine úrnő táborában?
- Számíthattok. Három nap, és odaérünk.
- A királynő rettenetesen hálás lesz nagyságod segítségéért, sietünk is a sikeres tárgyalást tudtára juttatni, véletlenül se szeretnénk rabolni nagyságod idejét.
- Helyes. ne is tegyétek. Épp aludtam.
- További jó pihenést nagyságodnak, köszönjük a segítséget. Akkor három nap múlva.
* Ezen a ponton persze ő maga kíváncsisága se venné rá hogy tovább maradjon, még csak húzni se kell ahhoz, hogy gondolkodás nélkül távozzon. Eléggé furcsa volt ez az egész eset, mégis valamiért úgy érzi, hogy sikerült a lehető legminimálisabb kárt átélve kijutnia belőle... Elvégre, csak egy restség démon rabszolgája lesz, ha rosszul sülnek el a dolgok, az meg ugye nem annyira mostoha sors... Ugye... Végül is kit érdekel, még valahonnan visszahangzik egy szó a desznajtól, majd végül ismét horkolás monotóniája veszi fel a háttérzajt. Nagyon kellemes ebből a furcsa katlanból távozni, s kint már relatív békével konstatálhatják, hogy mi a franc is történt.
- Rosszul vagyok saját magamtól. Remélem sose jutnak el hozzá a rabszolgák.
- Valahogy rá kellett venni, több is múlhat ezen az egészen, mint pár rabszolga...* Kissé elhallgat, majd egy kelletlen vakarózással rendezi a dolgot. Tulajdonképpen abszolút nem érdeklik a rabszolgák, már ha nem neki kell lennie Dagón zsírredő kefélőjének - Kivert a víz Dagadtól, bele sem merek gondolni, hogy mire lehet képes, ha veszi a fáradságot nem aludni.
- Valószínűleg hamar meg fogjuk tudni.
- Az biztos... De vajon elég lesz az a három nap?
- Akár elég akár nem, hamarabb nem fog jönni, amilyen lusta. Addig meg majd csak kitart valahogy Undine. Remélhetőleg.
* A dolgok persze itt nem érnek véget, csömörből gödörbe, a rövid időre elfeledett Dagónnál sokkal rettenetesebb rémálommal kell ismét szembenéznie. Ló, megint lovagolnia kell, s megint ki kell szenvednie a lángoló lábakkal mozgó rettenetes szörny dobáló fájdalmait. Óh mond, mennyit kell szenvedni azért, hogy kapjon még egy jó kulacs bort, mennyit?!

Sajnálatosan a borzalmasan sok plusz idő ellenére sem kaptam posztot Helgától, Ivone-tól és Alexandrie-től, szóval őket felfüggesztem a küldetésből.
Rein és Celina pedig majdan pótol.

Mindenki: Visszatértek küldetéseitekből, és jelentetek. Elküldenek mindenkit, hogy a táborokban lézengjetek. Három nap semmittevés következik, vagyis inkább mindenki azzal tölti, amivel szeretné (ha kell valami, keressetek). Megérkeznek a démonok, mindkét fajta. Egy-egy tárgyalás történik, majd mindkét vezető beszédet tart. Elmondják, hogy nagy csata készül, az Árnypajzs egyik legnagyobb hegye, Har-Mageddon lejtőin. Aki csak tud, külön keressen meg: Egyedi parancsok lesznek! Határidő így elég laza, két hetet adok mától! Keressetek, és jó munkát!

A restségdémonok ahogyan ígérték megérkeznek három nap múlva, az egész táborban nagy a készülődés, de még inkább a tivornya, ami rendes reguláris seregekre egyáltalán nem kéne jellemzőnek lennie Loreena szerint. Az ő elképzelése a háborúról az, hogy két tökéletesen fegyelmezett sereg gyönyörű és kreatív alakzatokban egymásnak megy, és utána szépen kezet fog a győztes a vesztessel, majd az élet megy tovább. Csillogó páncélokban meg nagy zászlókkal... Hát a valóság nem is állhatna ettől messzebb, így három nap azzal telik, hogy a táborban sétálva és információ morzsákat gyűjtve kell ráébrednie, hogy mennyire naív és idealista volt idáig. Beszélgetni nem beszélget igazán senkivel a többi elfen kívül, mert egyszerűen nem. Rasszista is kicsit, de még inkább antiszociális és jobban értékeli a tábor szélén lévő csendet és nyugalmat az ivásnál. A levelet is szépen megfogalmazta őfelségének, és egy alkalmas pillanatban el is küldte. Tünde nyelven ahogy illik, de abban csak reménykedhet, hogy időben célba ér... Nem tartalmazott sok információt, az egységekről szokásokról és a szervezettségről próbált írni, amit fontosnak tartott eddig de... Mindent sutának érzett, vagy nem elég fontosnak.Összességében semmi sem volt elég jó.
Három nap után történt végre valahára valami fontos. A beszédeket a szélről hallgatta végig, lélekben pedig igyekezett felkészíteni magát az újabb nagy csatára, amiben ugyan részt tervezett venni, mert muszáj, de leginkább kimaradni akart belőle. Persze ha kikérték volna a véleményét elmondta volna, hogy mindenképpen fentről lefelé érdemes támadni, és hogy az az íjászok jobb ha ilyenkor hátul vannak, meg a fákon... De senki nem kérdezte meg. Helyette egy tudásdémon hívta félre, hogy közölje vele a személyes parancsot. Vagyis a parancsát a három tündének.
- Őfelsége unja már a trónbitorló királynő hatalmát. Bár a csata a Har-Mageddon lejtőjén döntő fontosságú lesz, de egyszer és mindenkorra véget akar vetni a háborúnak. A te feladatod lesz, hogy a trónbitorló ne legyen képes többé lázadozni... Remélem világosan fogalmaztam.
Bár úgy érezte világosan érti, hogy mire gondol a démon, nem akarta elhinni.
- Undine úrnő fogadhatott volna hivatásos bérgyilkosokat is.
- Cöhh... Akkor ti minek lennétek itt? Küldj nyilat a szívébe és vége a háborúnak. Ezért fizetünk. - sarkon fordult és magára hagyta a tündét, aki még percekig állt ott a sátrak mellett, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel. Meg kell ölnie az ellenség királynőjét. Neki. Már diplomatának is csapni való volt, remélik hogy bérgyilkosnak jobb lesz? Vagy keveslik a segítséget amit kaptak? Akárhogy is legyen, megkapta a parancsot.
Nem bírt enni. Inni megpróbált, hiszen azt mondják a katonák az sok mindenre megoldás de az sem segített sokat. Szinte azonnal kihányt idegességében mindent, és számba vette a lehetőségeket, de egyik sem tűnt fényesnek. Ha innen dezertál haza sem mehet többet, vagy ha még vissza is fogadnák örökké szégyen övezné a nevét, hogy megfutamodott. Ha eljut a démonkirálynői és megöli kijutni már akkor sem valószínű, hogy kijut vagyis megölik. Ha nem sikertelenül tér vissza itt is meghal. De van értelme úgy élni, hogy nem mehet haza többet? Van értelme szégyenben élin? És ha mégis sikerülne? Ez utóbbinak nem volt túl nagy a valószínűsége... Sokáig bámulta a sarló alakú Holdat, mire döntésre jutott. Meg kell tennie. Nem lenne képes az anyja szemébe nézni dezertőrként, se a társai szemébe, márpedig ez alól csak akkor mentesül ha elmenekül. Egyszerűen nem teheti meg, meg kell próbálnia, akkor is, hogyha két rossz közül fogja az egyiket ezzel hatalmon tartani.
Az első útja Lloydhoz vezetett, igyekezett végignézni minden tábortüzet, hátha megtalálja valahol a férfit, vagy ha őt nem legalább Lilit. Ha ez sikerült félrevonja, egy csöndes helyre. Elméletileg senkinek nem kéne tudnia a külön küldetésükről, és nem is szándékozik vele telekürtölni a tábort.
- Fogj egy lovat, akár az enyémet, és tűnjetek el innen, olyan messzire amennyire csak tudtok. Nektek nem kell ezt csinálnotok. Ne haljatok meg egy számunkra értelmetlen háborúban. - vállon veregeti a férfit / megpuszilja Lili fejecskéjét búcsúzóul. És elmegy. Nem küld üzenetet senkinek, se a szüleinek, se a testvérének, se annak az átkozott Shatowthorn-nak aki miatt most itt van.
Felöltözik, a lehető legkönnyebb legkényelmesebb ruhába, feltölti a tegezét, és a hátára veszi mellé teszi az íját is, és mindezek tetejére veszi a tündeköpenyt, közben minden felszerelését ellenőrzi, hogy megfelelő állapotban van-e. Legalább akkor el fogja rejteni, amikor csak megfigyelnie kell. Eltesz egy kulacs vizet is, és egy kést a csizmájába, a biztonság kedvéért. Arra jó lesz, hogy beledöfje az ellenfelébe, ha végképp kifogy a nyilakból. Az éj leple alatt indul útnak, gyalog az ellenség táborába. Ha kell, nagyobbat kerül, hogy a fák között maradjon, amennyire lehet észrevétlenül. Ha elég idős az erdő, hogy az ágak között közlekedjen, akkor azt a megoldást választja. Nem figyeli követik-e. Ha bármelyik másik tünde volt olyan ostoba, hogy nem tűnt el ameddig lehetett, akkor lelke rajta, nem fog veszekedni senkivel sem azért, hogy ne vegyen részt egy öngyilkos küldetésen. Első a felderítés, és amikor már tudja nagyjából a viszonyokat, akkor lesz itt az ideje tervet kovácsolni.

Amint a feladatom végére értem, fogtam a lovat, és azonnal elindultam vissza Elyra táborába. Újabb egy napba telt, és most nem álltam meg pihenni, csak mikor a lovat itattam, de az sem tartott tovább pár percnél. Nem kíméltem szerencsétlen állatot, de háborúban álltunk.
Ahogy elértem a tábor határát, ismét elmondtam a jelmondatot, amit az első összecsapás alkalmával használtunk, ezzel biztosítottam az őrszemeket, hogy barát vagyok, nem pedig ellenség. Így könnyen átléphettem a tábor határát, majd egyenesen a succubus-t kerestem meg, aki megbízott a feladattal. Alig pár perc alatt meg is találtam, nem messze Elyra sátrától, egy katonával beszélt éppen valamit, de mikor meglátta, hogy közeledem, elhajtotta a harcost, és megindult felém.
- Sikerült. Apüllon és a falánkság démonok hamarosan megérkeznek, velünk vannak, és Elyra-t szolgálják, egészen addig, míg biztosítva van számukra a megfelelő mennyiségű étek. – foglaltam össze a történteket.
- Nem tudom, hogyan vitted ezt véghez ilyen rövid idő alatt, de ezek nagyszerű hírek. Azonnal tájékoztatom Elyra királynőt, pihenj, hamarosan megkereslek az új feladatoddal. – a succubus már úgy beszélt Elyra-ról, mintha megnyerték volna a háborút. Vagy tud valamit, vagy nagyon biztos a dolgában. Sarkon fordult és el is sietett, így én is hasonló képpen tettem.
Alig telt el egy óra, a succubus megjelent az asztalnál, ahol az ebédemet fogyasztottam és leült velem szembe.
- Elyra el volt ragadtatva a hírtől. Arra kért, hogy légy te az összekötőnk a falánkság démonokkal. – lenyeltem a falatot és bólintottam.
- Nem ellenkezem, de ínyemre sincs a dolog. Teljesen bolondok, és semmi nem érdekli őket a kaján kívül. Majdnem én is a gyomrukban végeztem. Ami, biztos vagyok benne, hogy feneketlen. – a succubus felnevetett, és olyannyira csilingelő és aranyos volt, hogy még bennem is megmozdult valami.
- Nincs mitől félned, hidd el. – zárta rövidre a beszélgetést, felállt és ismét elsétált.
Néhány nappal később megérkezett Apüllon és bandája. A succubus fogadta őket, mondván, Elyra épp fontos taktikai ügyeket intéz. Apüllon nem bánta, bár szerintem nem is érdekelte a dolog, hisz a falánkság démonok szinte azonnal elfoglalták helyüket az asztaloknál, és rávetették magukat a kajára. Vetettem egy erőltetett mosolyt a succubus-ra, egy amolyan „én megmondtam” célzással, majd követtem Apüllon-t, és leültem vele szemben.
- Nohát, itt a kedvenc halottidézőm! Hogy vagyunk ma, nekromanta? – mintha ezer éve a legnagyobb barátok lennénk. Próbáltam jó képet vágni a dologhoz, de elég kínos volt ez az egész.
- Örülök, hogy itt vannak, és a mi oldalunkon harcolnak. Azt az utasítást kaptam, hogy én leszek az összekötő Elyra és köztetek. – vázoltam fel a helyzetet Apüllon-nak.
- Jól van, jól van, de együnk inkább, kemény idők jönnek, kell az energia. – már be is nyomott egy fél sült húst, de az a fél akkora volt, mint a fejem, és úgy nézett ki, nagyon jól érzik itt magukat. Nem tudtam velük sokat beszélgetni, mert folyamatosan ettek meg ittak, de amit elmondtak, abból az jött le, hogy a szívükbe loptam magukat. Ez több okból is kifizetődő: nem fognak megenni, és ha szükségem van valamire, tudom, kihez fordulhatok. Csak hoznom kell nekik elég kaját, és máris a tenyeremből esznek. Valószínű szó szerint is, nem csak átvitt értelemben. Eszem-iszom és dínom-dánom ment egészen napnyugtáig, amikor is Elyra és küldöttsége visszatért, és mindenkit összehívott a táborban. Elmondtam Apüllon-nak, hogy mi a helyzet, aki pedig szólt az embereinek – démonainak – és összegyűltünk a tömeghez, hogy meghallgassuk a démon szavait.
- Emberek, démonok, nekromanták, és mindenki, aki most ide gyűlt! A mai napot ki kell élveznetek! Hamarosan újabb összecsapásra kerül sor, ami sokkal nagyobb lesz, mint a korábbi volt. Har-Mageddon leejtőit hamarosan vér áztatja majd, de nem a mienk! A falánkság démonokkal kiegészülve, sokkal nagyobb csapást vagyunk képesek mérni ellenségeinkre! Pihenjetek, gyűjtsetek erőt, és legyetek indulásra készen! – semmi zárszó, semmi befejezés, Elyra sarkon fordult és elvonult.
- Eheh…ez roppant érdekes lesz. – Apüllon odahajolt, veszélyesen közel a fülemhez, és halkan belesúgta: – És megehetünk mindent és mindenkit, aki a csata közben ott marad? – beleborzongtam a hangjába, és csak egy bólintásra futotta, majd alig egy pillanattal később megfordultam, kezemet a vállára tettem.
- Hát persze, barátom. Minden hús a tiétek, amit találtok. – válaszoltam neki röviden.

//Ha az Elyra-s beszéd nem fér bele, akkor törlöm, csak szóljatok rám.//
//Teljesen rendben van, simán maradhat. - Admin//

Hamar belecsöppentem a közepébe a dolgoknak, hiszen éppen, hogy megérkeztem, máris elfoglalhattam a lázadó trónkövetelő mellett egy fontos helyet és bizonyíthattam is rátermettségemet azzal, hogy megmentettem az életét a rátörő bérgyilkosoktól.
Hogy őszinte legyek, talán nem vártam volna, hogy ilyen közeli kapcsolatba kerüljek a démonok egyik vezetőjével, az eredeti tervem szerint ellébecoltam volna a táborban, vívtam volna pár kisebb csatát, aztán ha lecsengett volna a nagy felhajtás, akkor felvettem volna az ígért jutalmat és ezzel részemről vége is lett volna.
Én egy megfizethető zsoldos voltam, ennyi erővel éppen a szemben álló sereget is erősíthettem volna, ahogy jó pár ismerős is tette., minek is szépítsem a dolgokat.
Erre meg most mindenki szeme előtt testőrködhetek és, ahogy villám gyorsan kerültem a hatalom közvetlen közelébe, épp olyan gyorsan kerülhetek annak aljába is, hiszen nem volt sok kétségem, hogy ezek a bérgyilkosok lehet, hogy az elsők voltak, de nem az utolsók, hiszen mégis csak démonokról beszélünk.
Persze Norven inkvizítor felbukkanása kissé még érdekesebbé tette a dolgokat, mert én ugyan komolyan gondoltam, hogy az itt tartózkodásunk alatt elássuk a csatabárdot, de abban már egyáltalán nem voltam biztos, hogy ő is tartja e magát a szavához és nem próbál meg a bárónőnél keresztbe tenni nekem.
Minden esetre nem ülhetek a babérjaimon, hiszen a leendő királynő védelme most az én kezemben van. A megölt bérgyilkosokat közszemlére tettetem, hogy valaki tud-e róluk valamit.
Nem sokra rá Elyra magához intett.
- Valaki felismerte az egyik gyilkost és én kémeket küldtem ki, akik most érkeztek vissza. – kezd bele mogorván, de nem csoda, én sem örülnék, ha valaki a torkomra pályázna. – A tábor szélén, egy félreeső sátorban vannak, hogy ne fedjék fel magukat. Kérdezd ki őket és tudj meg minden apró részletet, hiszen talán az életem múlik rajta, amit neked kell megvédened. – néz dühös indulattal a szemembe és én értem a célzást. – Ezt add át nekik. – dob a kezembe egy csilingelő, dagad zacskót.
- Minden el fogok követni! – biccentem meg a fejem, aztán kis ténfergés után a táborban, hogy lássam, nem tart-e szemmel valaki, felkeresem a hírhozókat.
Két démon az, akik láthatóan elég feszültek és türelmetlenek.
- Mit tudtok? – szegezem nekik a kérdést, hogy akkor ne húzzuk az időt.
- Hol a jutalmunk? – morran fel az egyik, akinek olyan ronda a pofája, hogy más körülmények között azonnal végeznék vele.
- Tessék! – dobom oda nekik egy fintorral a szütyőt.
- Tündék!
- Mi van? Mi az, hogy tündék?
- A királynő tünde bérgyilkosokat fogadott fel. Láttam egyiküket, halálos, nekem elhiheted! – bólogat erőteljesen a vörös szemű vicsori.
- Talán a legjobbak! Kösd fel a …….bugyogód! – vigyorog a rondaság.
- Te csak ne félts engem, a jó tanácsaidat meg tartsd meg, ha nem akarsz még rondább lenni! – mozdulok felé miközben félig kihúzom a kardom.
- Jól van na! – lép hátrébb, de a szeme nagyot villan. – Csak figyelmeztetni akartalak. Mi már megyünk is! – néz a másik társára, aztán már oldalazna is el mellettem.
- Ácsi! – teszem elé a kezem. – És hogy néznek ki azok a tündék?
- Hát, hogy néz ki egy tünde? Hosszú fülek, halvány bőr, karcsú alkat, íj a hátán. – köp a földre a piros szemű. – Az már a te dolgod, hogy kiszúrd magadnak.
Fürgén pattannak ki mellettem és mire észbe kapok már beolvadnak a többiek közé.
~ Remek! Most nyomozhatok minden tünde után! ~
Pár napig próbáltam minden Elyra táborában szolgáló tünde után utána nézni, de végül egyelőre mindegyiket kizártam és véleményem szerint, ha tényleg tünde lesz a bérgyilkos, nem is próbál csatlakozni, inkább megbújik valahol és lesből támad.
Nem tudtam mást csinálni, felhívtam a bárónő figyelmét, hogy minden alkalommal, ha kimegy viseljen láncinget a ruhája alatt és sisakot a fején. Csak remélni mertem, hogy megfogadja, hiszen elég önfejű teremtés volt.
Elég zsúfolt volt az a pár nap ezek után, újabb démonok érkeztek, akikkel Elyra hosszasan tárgyalt, majd szólt a hadsereg vezető démonainak, hogy hívják össze a hadat.
- Emberek, démonok, nekromanták, és mindenki, aki most ide gyűlt! A mai napot ki kell élveznetek! Hamarosan újabb összecsapásra kerül sor, ami sokkal nagyobb lesz, mint a korábbi volt. Har-Mageddon leejtőit hamarosan vér áztatja majd, de nem a mienk! A falánkság démonokkal kiegészülve, sokkal nagyobb csapást vagyunk képesek mérni ellenségeinkre! Pihenjetek, gyűjtsetek erőt, és legyetek indulásra készen!
Nem kell mondanom, hogy az egész beszéd alatt minden izmom feszes vigyázzban állt és ugrásra készen markoltam a fegyverem. Mikor befejezte és ellépett a tömeg elől, igazán akkor vettem először egészségesen mély levegőt. Még az is megfordult a fejemben, hogy hagyom a fenébe az egészet és eltűnök innen, csak az volt a baj, hogy mindig befejezem, amit elkezdtem.

'Egyedül jöjjön.'
Ki nem állhatom az efféle utasításokat: állandóan csak bajt okoznak mindenkinek, akinek bármi köze van hozzájuk. A sorok alatt sötétlő ökölnyi viaszpecsét azonban nem hagy választást - ezt a levelet olyan ember diktálta, akinek feltétlen engedelmességgel tartozom.
Nagyszerű.
Nyújtózkodva lépek ki a sátramból: a pokoli lények tömeges jelenlétét lehetetlen megszokni, de a fegyelmezettségem javarészt kisegít köztük. Nemigen kötekedik velem senki; a tábori élet mindenkit lefoglal, ami nekem tökéletesen megfelel. Kitűnően megfigyelhetem az egész sereg működését, amíg a lovamat gyakorlatoztatom a széles pusztaságon: néha-néha bele is feledkezem a bámulásba. Sohasem láttam még ennyi szörnyeteget egy helyen.
Biztos vagyok benne, hogy később fogok még velük álmodni.

Gyűlölném, ha követnének, de - Eva Freiheiten kívül - egyáltalán nem foglalkoznak velem, mióta megérkeztünk: nincs különösebben nehéz dolgom, amikor egy csendesebb időszakban egyszerű sétatempóban átvágok a sátrak között a legszélső köríven. Kopott csizmámban, jól szabott zekémben és nadrágomban kitűnően beleolvadok a szétdúlt, sáros esőlé áztatta vidékbe: a vért lecsutakoltam magamról még az első este, hanem az ingemen halvány, rozsdaszín foltok maradtak a nyomán.
A vér ízének emlékére megrázkódom, szerencsére csak röviden, s a hátamat a legközelebbi fa törzsének vetem: innen jól belátom a környező dombokat.
A férfi körültekintő, a mozgása ruganyos, de én veszem észre előbb: nincs nehéz dolgom, mert utazóköpenyt és fekete, sűrű szövésű zubbonyt visel. A fatörzs segít a hátába kerülnöm - erősen ragadom meg a nyakszirtjén, s ahogy feljajdul, az ismerős hangjából azonnal érzem, hogy az elővigyázatosság ezúttal felesleges volt.
- Uram - engedem el azonnal, lejjebb szegve a fejem, amint megfordul.
- Norven Kather! - mordul föl halkan, a nyakát dörzsölgetve. - Arról nem volt szó, hogy a nyakamat szegem.
- Nehezen ismerem meg a kalapja nélkül eminenciád - biccentem félre a fejem békülékenyen, ahogy ráismerek. A látogatóm Anselm von Brandt bíboros, a pápa egyik legkedvesebb embere személyesen - így, feketében még sápadtabbnak látszik, mint valaha. Kard lóg az oldalán, bal csizmája sarkán míves sarkantyú: bronzból való, többnyire alighanem vöröshöz ölti fel. - Ha megbocsát, találkoztam hamis pecséttel nemrégen.
- Parancsot hoztam, Kather - vág bele komoly arccal, megakasztva a gyakorlott helyzetfelmérésben. Átveszem a tekercset: megszokásból kétszer futom át gyors egymásutánban, mielőtt felpillantanék a férfira.
- Éppen csak ennyi? - kérdem és ő biccent: töprengve szusszanok egyet, mielőtt visszakapná az írást. - Értem.

Van időm hosszasan forgatni a fejemben a szűkszavú utasításokat a következő napokban: a tábor egészen felbolydul, ahogy közeleg az ütközet ideje. Mintha minden perccel újabb és újabb démonok ömlenének valamiféle pokoli résen át a pusztába, úgy dúsul fel a démoni helytartó serege - napról napra jobban gyötör a főfájássá erősödő hatodik érzékem, amely bolondul félreveri bennem a harangot a jöttükre. Rövid, nyugtalan álmok váltogatják egymást a fejemben éjjelente, s az étvágyam csak késő estére jön meg a fáradságtól: azon a reggelen, hogy végre elérkezünk a szörnyeteg királynő utolsó beszédéhez, a derékszíjam szűkebbre veszem egy rovással. Alig várom, hogy nekivágjunk, s végre megszabaduljak az elviselhetetlen tábori élettől ebben a pokolban: már éppen kifelé indulnék a sátorból, hogy felszerszámozzam a lovam, amikor szemközt találom magam egy démonnal.
Megszokhattam volna őket: az igazság az, hogy ha kívül volnék az ajtón, egyszerűen kikerülném. Csakhogy ő másmilyen, még az én szememmel is másmilyen, mint azok, akikkel rendesen körül vagyok véve: ahogy megszólal, ez azonnal nyilvánvalóvá is válik.
- Kerestelek - kezdi, és ez nekem egyáltalán nem tetszik.
- Mit akarsz?
- Azt akarom, hogy Elyra győztesen kerüljön ki a közelgő ütközetből - feleli kertelés nélkül, s ezzel egy pillanatra összezavar. Felvonom a szemöldököm.
- A legjobb helyen jársz - jegyzem meg szárazon. - Az egész tábor osztozik a kívánságodon.
- Az ám - mosolyog rám, és a tűhegyes fogait nem számítva még csábosnak is találhatnám a gesztusát - Csakhogy én Riel Undine királynő tanácsosa vagyok. Az ő kívánságát tolmácsolom neked az ígéretével együtt: hogy ha a kérésének eleget teszel, busásan megjutalmaz érte.
- Miért éppen én? - méregetem a démont gyanakodva. Különösen fest, de akár hazudhat is: az elmúlt napok csak arra voltak jók, hogy rájöjjek, feleolyan jól sem ismerem a démonokat, mint kellene. Nincs ínyemre a személyem iránti érdeklődésük, akármelyik szukához tartozzanak is.
A követet szemlátomást a legkevésbé sem feszélyezi a modorom; lassan végigmér, újfent azzal a nyugtalanító mosollyal, mielőtt válaszolna.
- Őfelsége úgy gondolja, tehetséges vagy. A tehetséged alkalmassá tesz e feladatra. Erre a nagyon fontos feladatra.
- Tudod-e, ki vagyok? - szegezem neki megfeszülő lábizmokkal: ha a nevemen szólít, megölöm. De csak méreget tovább: sejtelmes mosolya nem hajlandó távozni a képéről.
- Szent ember vagy, azt tudom - fordít hátat kecsesen, alighanem azzal a szándékkal, hogy a hátán végigfusson a tekintetem, s ezt eléri még azelőtt, hogy észbe kapnék. - A parancsom úgy szólt, a szent embert keressem. Megtaláltalak, az üzenetet átadtam; most már ne marasztalj tovább!
Meg mernék esküdni rá, hogy fojtott kuncogás hallatszik ki a hangszínéből; nekem nem marad más hátra, mint karba fonni a kezem a mellkasom előtt, hogy kifejezésre juttassam a módszereivel kapcsolatos véleményem.
- Menj vissza oda, ahonnan jöttél! - horkantok fel, kissé megkésve; a démon olyan fürgén távozik, ahogy érkezett.
Még egy indok, hogy titkon örüljek, amiért végre itthagyhatom a tábort. Aligha szeretném, ha rendszeressé válnának a démoni látogatók és a messziről érkező parancsok a sátramban.
Megveregetem a lovam nyakát odakint - ő türelmetlenül toppant egyet, éppen oda, ahol egy másodperccel azelőtt még a lábam volt, de ezúttal nincs türelmem a zabla elleni tiltakozásához.
Indulunk.

* A visszaérkezés kissé zavarosan zajlott a restségdémonok után, nem is olyan meglepő, de nem volt túlságosan sok kedve belegondolni abba, hogy mégis miféle rettenetes sors várna rá a hájas szörnyetegeket szolgálata során, s bár jó eséllyel közel sem az elképzelhető legkellemetlenebb dolog rabjuknak lenni, azért minden bizonnyal rajta van a listán. A feledés egyébként egészen drága dolog, de most még olcsóbb áron képes volt megvenni magának, ugyanis jól teljesített melója után megkapta a maga porció borát, s sátrában jót tudott mulatni a két démonkomával, akik ha nem halnak meg valamikor az elkövetkezendő időkben, minden bizonnyal látogatott ismerősök lesznek, akikhez ha nem is évente, de kettőnként legalább egyszer elnéz majd. Badarság ez a sok fajok közötti különbség, miért ne szeressük egymást azért, akik vagyunk? Egyébként persze a pihenés drága kincs, s meglepően gyorsan is elszaladt, már lassan kezdett furcsa lenni számára a kialakult béke. Persze most így jelen pillanatban, már teljesen más a helyzet álmából ébredvén egy sürgöny csúszik a kezébe, hogy audienciája van az egyik tudásdémonnál, valamelyik közeli sátorba. Szemébe még némi álomporral emelkedik fel s harcolja ki magát a farönkként heverő két izzadt démon mellől, s valahogy kibaktatva az egyszerű behívót nézegeti.
- Nagyon hirtelen lettél nagyon nagy ember.
- Ilyen ez a kötelesség. Razerel és Osmund nem bántanak? 
- Nem, nagyon aranyosak annak ellenére hogy félelmetesek és büdösek. 
- Az nagyszerű, jó eséllyel élvezned kell majd még a társaságukat egy időre. 
* Semennyi időt se vesz igénybe átcaflatni egyik sátorból a másikba, s benyitva a koszos posztóházba, egy kissé tágasabb beltér fogadja mint náluk otthon. Tudásdémonhoz tartozik, az már igaz, polcok és könyvek még így táborozás közben is. Mit meg nem tehetnek a tisztek, nemde? A tulajdonost se kell sokáig keresni, egy papírhalom által takart asztal mellett ülő csöpp vénember lehet, aki hümmögve tanulmányoz valamit. 
- Hivatott, nemde? 
- Úgy-úgy. Nem is húzom túlságosan az időt, lenne egy feladatom magának és a többi elfnek.
* A tudálékos küllemű démon fel-fel emeli fejét, ám látszólag nem igazán velük foglalkozik, inkább csak azt ellenőrzi, hogy valóban elf-e az aki megjelent, s nem valamilyen imposztor. 
- Had halljam.
- Őfelsége parancsa alapján magának és a két társának meg kell gyilkolnia a trónbitorlót. 
* A kijelentés egészen sokkolóan hat rá, nem készült fel véletlenül se valami hasonlóra, s nevetnie kell a feltételezésen, hogy ő belőle talán bérgyilkos válna, ráadásul pont egy ilyen magas rangban lévő komoly célpontot kinézve. 
- Nagyszerű humora van, mi a feladat?
- Az előbb hallotta. Kérem ne játszadozzon velem, nincsen olyan jó humorom, de a dolgom még annyi.
- Ennyire szar a királynő szénája, hogy szüksége van szinte képzetlen rajtaütőkre? Legjobb esetben is öngyilkosság az egész.
- Nincs okom köntörfalazni, valóban közel van ahhoz, mégis kérem értse meg, hogy igen bízunk az elfek fajukból adódó csöndességében. Emellett pedig nem a vesztükbe küldjük önöket. Amíg megpróbálnak végezni a királynővel, egy elit egységekből álló kisebb sereggel fogunk lecsapni az ellenfél táborára, hogy a zavarban képesek legyenek megkeresni és likvidálni
- Akkor is kész őrültség, s nem egy elit bérgyilkos zsoldját kapjuk, hanem egy közkatonáét. Ez a feladat, pedig nem közkatona dolog.
- Jól van, teljesítsék a feladatot és majd akkor tárgyalunk erről. Egész biztos lehet benne, hogy a királynő busásan meg fogja jutalmazni önöket ha sikerrel járnak.
- Lovagi címét akarok.
- Az Istenért, jól van, csak menjen már kifele, még rettenetesen sok dolgom van.
* Egy biccentéssel még húzza az öreg idejét, majd kilépve a sátorból, egy kissé érthetetlen mosoly szalad végig arcán. Eddig nem halt meg, szereti annyira a teremtő, de úgy tűnik, hogy sosem hagyja nyugodni, s a sors mókás keze most egy olyan feladatot készül elvégeztetni vele, amihez eddig nem volt túlságosan sok köze.
- Ehhez mit szólsz, úgy látszik hogy lovag leszek.
- Egy halott lovag, hogy mehettél bele? 
- Ilyen lehetőség is ritkán adódik, bolond lettem volna visszautasítani!
- Na majd bolondul halhatsz meg egy tábor közepén.
- Tudod jól hogy nem halok meg, csalánba nem üt a ménykő.
- Na majd meglátjuk.
- Meglátom. Tudod jól, hogy nem vihetlek magammal ilyen veszélyes feladatra.
- Mindig csak ezt mondod, s mindig itt meg ott hagysz,  nem is gondolsz arra, hogy széjjelaggódom magamat, hogy mi lesz, ha nem jössz vissza. Most én is megyek!
* Némiképp felmordul a felvetésre, de amilyen makacs Lili a büdös életbe nem tudná lebeszélni a dologról, s ha megtiltaná is követné tovább. Az utóbbi lehetőség jóval veszélyesebb bárminél, így ha már jön, akkor vele jöjjön... Némi sóhajjal és egy meglágyult arckifejezéssel végül végig simítja a kis teremtmény csöpp kobakját.
- Jól van, legbátrabb tündér, de lehetne annyi eszed hogy legalább a gazdád bolondságát nem örökölöd.
- Ennyi bolondságból nehéz nem örökölni legalább egy marékkal.
* A nap többi része egyébként egészen jól telik, nem fogja túlságosan meghatni a tény, hogy akár meg is halhat ma... Valljuk be, eddig is volt már egészen sok veszélyes helyzet, ha az ember nem teszi ki magát az ilyesminek, akkor sosem igazán élt csak stagnál. Na meg egyébként is, ki mondhatja el magáról, hogy megölt egy királynőt? Felkészülése egyébként többnyire azzal telik, hogy előkészíti felszerelését, példának okáért felkeresi a pöcegödröket, s bele-bele meríti nyílvesszőit abba, hogy ha netalán eltalálná a királynőt, s nem lenne elég a lövés, legalább egy kis tetanuszban legyen dolga. Ha ez nem lenne elég, étket és mindenféle italt is gyűjt magának. Felszerelése azon részét, melyet nem vihet magával sátrába rakja le, ahol a két friss komát megbízza azzal, hogy osztozzanak meg rajta ha nem jönne vissza, s még egy levelet is hagy rájuk, melyet el kéne küldeni majd családjának az utóbbi esetben. Ezt így megoldva immáron végül is nem is igényel több felkészülést a feladat, elvégre kinek is tűnne fel az, ha pár elf betér a táborba csatlakozni? Beépülnek és kész, aztán a káosz óvatlan pillanatába kihasználják a lehetőséget egy sunyi lövésre. A napirendi pont következő része talán borozás lenne, ám végül Lory keresi fel, aki úgy tűnik igazán meg szeretné menteni őket az öngyilkos küldetéstől. Megható szavaira csak egy mosoly gyullad képén, majd a vállveregetést maga is viszonozza egy hasonló gesztussal. Lili persze roppantul értékeli az őt érő puszit. 
- Ha valakinek oka lenne menekülni az inkább te vagy, de sejtem, nem enged a büszkeség. Így viszont nem szabadulsz meg olyan könnye tőlem * Képén valamilyen piszok vigyor terül el, majd szép baritonján elkezd dúdolni, majd énekelni egy kis versikét, melyet egy barátjától hallott még*  - Ha jő a vég, ha jő a vég, azt mondom majd, semmiség! Megittam, mit meg lehetett, ami volt az pont elég.~
- Bizony, megyünk mi is és segítünk! 
* A kis rigmust elénekelve keresztbe teszi a kezét, majd nekidől egy közeli fának, ahol elkezd játszani a fuvoláján, akár órákat is végigszórakozva míg megérkezik a többi elf. Ekkor egyenlőre átadja az útmutatást Lorynak, s akár kezdődhet is a kaland amiről még a Kísértetszigeten is fog énekelni, már ha sikerül ismét eljutnia oda.

Azért egy kis kockázattal jár valaki életét fenyegetni. Ugyanis ilyenkor a vadak begerjednek és már csak az jár a fejükben, hogy minél többet ártsanak a vadásznak, mielőtt kimúlnak. Sajnos erre a démon fattyú is rájött.
- Mi van kutyák, csak így vagytok erősek? - vicsorgott, mint egy összevert kóbor kutya.
- Igazából az én hibám, hogy nem voltam pontosabb. Az ócsárlás nem fog megmenteni a széttaposástól, szóval szép sorban: ki küldött, miért és mi hasznosat tudsz nekünk mondani az életedért cserébe? - csóváltam meg a fejem, próbálva egy kis félelmet erőltetni a makacs fejébe, hogy megoldjam a nyelvét.
- Az életemért? Úgy is meghalok, mert az a szuka képtelen egyben tartani a királyságát. És szerinted ki küldött?
- Jogos. Hát akkor, örvendtem a szerencsének! - igyekeztem minden színt és érzelmet kirekeszteni a hangomból, ahogy egészen közel tartottam számszeríjamat a fejéhez, hogy a betöltött acéltüske már a bőrét karistolta. Sokan változnak meg hirtelen, ha kiderül, hogy a fenyegetője komolyan gondolja, amit gondol. - Ne mozogj sokat, nem akarom, hogy összefröcsögj mindent! - Kicsit túlzás volt, tudom, de sosem ment nekem a vallatás. Én csak megkerestem és megöltem a prédáimat, ahogy a vadászok mindig is tették.
- Azért meglepően ostoba vagy egy vámpírhoz. Ha nem lenne számszeríjad, simán elmennél Finsterblunak is.
- Elég sokat tudsz egy démonhoz képest. - Ha rajtam állt volna, már rég egy fémhegy meredne ki a szemgödréből és keresném a következő célpontot, de emlékeztetnem kellett magam, hogy koronázott fő előtt állok. - De most nem a Nebelwaldban vagyunk. Őfelsége, mi legyen az árulóval?
- Ne... ne öljétek meg. - parancsolt a közben magára találó királynő. - Azt tudjuk, ki küldött. Azt is hogy miért. De ez nem elég. Közel sem.
- Előbb a kutyádnak mondd meg, hogy vigye el azt az izét a fejemtől, még el talál sülni. - szájalt még mindig túl bátran, mire kissé megrántottam a fegyvert, hogy a tüske hegye megkarcolja az arcát.
- Vámpír. - szólított meg Riel őfelsége, mire leléptem az áruló arcáról és térdre rángattam. Azért, hogy tudja a helyét, erősen markoltam bele a vállába,talán el is szorítva az egyik verőeret a karjában.
- Na, szóval, ha elmondom, elengedtek! - Nem tetszett, hogy azt képzelte ez a patkány, hogy ő diktálja a szabályokat.
- Kérni nem így szoktak.
- A szukához beszéltem, tacskó. - Már készültem neki lekeverni egyet az alkarvédőmmel, mikor a "szuka" megállított.
- Megkapod.
Egy darabig várt, szinte drámaian a szukafattya, aztán lassan elkezdte.
- Van két fegyver. Az egyiket hamarosan megtudjátok. - Itt alávalóan röhögni kezdett, mire belemarkoltam a vállába. - A másik az nagyobb horderejű. - folytatta az ösztönzés hatására.
- Mellébeszélés. Semmi hasznos. - dörmögtem sálamon keresztül, amit az ember is megerősített.
- Kérhetnénk kicsit konkrétabban? - lépett közelebb kezében az íjával.
- Az első még nekünk is meglepetés. - vigyorodott el, ami lassan unalmas volt. - A másodikról tudjuk, hogy egy mágia.
- Köszönjük szépen, de a mágia is lehet annyiféle, mint égen a csillag - fejtette ki a lány azt a tényt, hogy ez még mindig lószart se ért. Illetve egy finom koppintással is megtámogatta, ami láthatóan nem tetszett.
- Majd ha egy legyintéssel lefosszák a húst a csontjaidról, nem fogsz hadonászni! - fenyegette csattogó fogakkal, bár ez eléggé lehetetlen eseménynek tűnt.
- Ki tud erről a varázslatról?
- Akik kutatják.
-Nevek, helyek, ezek hasznos információk, démon. A magától értetődő tények nem. - sóhajtottam, mivel látszólag még mindig nem fogta fel.
- Har-Mageddon hegye, egy kis kutatóbázis. Sok sikert a bejutáshoz. - ez már használható volt. Egy hely és egy nyom, hogy mit keressünk.
- Nekem elég. Riel királynő?
- Elég. Engedd el!
Vonakodva levettem  kezem a démonról, aki szép komótosan felállt és kisétált.
- Nem utoljára láttatok! - szólt vissza kifelé menet.
- Reméld, hogy tévedsz! Kétszer nem engedek el prédát!
- Mint mondtam, ez nem a Nebelwald ... -fordultam a királynőhöz. - ... de javasolnám, hogy egy kis csapat nézzen utána ennek a bázisnak, felséged démonai meg készüljenek fel erre a meglepetésre.
- Ti mentek, ti ketten. - fordította felénk sisakját Riel királynő, ami alatt biztosra vettem, hogy rendkívül határozottan néz.
- Legyen úgy. - biccentettem, majd miután gyorsan felvilágosítottak, merre keressük ezt a nevezetes Har-Mageddont, kiléptünk a sátorból. Csak a hóbort kedvéért, a hivatalos bejáraton.
- Van lovad? - fordultam az íjjászhoz.
- Mikor megérkeztem még meg volt. - meg tudtam érteni a szóhasználatot. Ennyi démon között...
- Keresd meg, találkozzunk a tábor szélén a Har-Mageddon felé. - gyorsan elkutyagoltam a cölöphöz, amire Kfert kötöttem, megpaskoltam a fejét és felugrottam a hátára. Nem is kellett nagyon noszogatnom, jó tempóban haladt a sátrak között, egészen a tábor legkülső pereméig. A távolban ott magaslott a Har-Mageddon hegye, a célunk. Kis idő múlva az ember is befutott lova hátán.
- Készen állsz? Gyorsnak kell lennünk és pontosnak. Ha csak egy cetli is kijut, valaki befejezheti a kutatást és az egész hiába volt. Nem szeretek hiába való munkát végezni. - talán a kelleténél jobban felzaklatott a feladat, ezért is felejtkeztem el vámpír mivoltomból fakadó kötelező udvariasságomról, és kérdezés nélkül tegeztem a lányt.
- Én sem. Ne is vesztegessük tovább az időnket. - válaszolt elszántan, mire rántottam egyet Kfer gyeplőjén és galoppozva megindultam. Utunk rövid volt és néma, míg megpillantottuk a sátortábort, ami a kutatóbázis lehetett, amiről az áruló beszélt. Leszálltunk hátasainkról, majd miután jól rögzítettem a kantár szárát egy közeli fához, némán elindultunk az ellenség felé. Két őr jött szembe, egyenesen felénk tartva, de látszólag még nem vettek észre minket. Nem akartam felesleges felhajtást, így intettem az íjásznak, hogy váljunk ketté, amit ő egy biccentéssel fogadott. Két irányból megkerültük az őrjáratot és külön-külön settenkedtünk tovább. Ahogy kihajoltam egy sátor oldalának fedezékéből, érdekes beszélgetés ütötte meg a fülemet.
- Ezt vidd el a főnöknek! De siess, Asael várja! - követtem az alacsony kis démoncsökevényt a sátrak között, míg egy, a többinél tisztább ponyva mögött el nem tűnt. Megálltam, halkan felszereltem számszeríjamat, majd egy ragadozó ösztöneitől fűtve berontottam és lőttem az első mozgó alakra. Sikerült átlyukasztanom a küldönc koponyáját, így szembe találtam magam egy külsőre középkorú férfinak kinéző démonnal.
- Elnézést a zavarásért, de nemrég meglátogatott minket az egyik barátja, gondoltam viszonozom a szívességet!
- Látom nem vagy valami finom a módszereidben. - felelte Asael lenézően.
- Ha nem lennék finom, rátok gyújtottam volna a tábort, démon. Gondolom felesleges megkérdeznem, mi az a titkos mágia és ki tud még róla... - azt nem kötöttem az orrára, hogy még megtehetem.
- Annyira nem titkos, ha te is. A létezéséről sokan, de hogy mi az... heh, arról csak én.
- Remek. Egyszerű dolgom van. - elővettem még egy számszeríjtüskét, és egy pillanatig vártam, reagál-e valamit.
- Betöltheted. Meglátjuk mire mész vele.
- Alábecsülsz, áruló. - sziszegtem felé majd leengedtem magam mellé a kész fegyvert és felé vetődtem. Két hosszú lépéssel megtettem a kettőnk közti távot, ami kizökkentette így ösztönösen kapta maga elé a kezét. Előtte nagyot toppanva lefékeztem és felemeltem a számszeríjat, ami időt adott neki, hogy hátralépjen. Nem érdekelt, erről a távolságról keresztül is lyukaszthattam. Lőttem, ám a nehéz acéltüske merőleges fordulatot vett és egy, a földön heverő dobozba csapódott. Mielőtt kárörvendően elvigyorodhatott volna, nagyot taszítottam a fegyveremen, ami az arcán csattant. Az ütés erejétől megszédült és hanyatt esett, én pedig újabb tüskét rántva elő ráültem a mellkasára. Nem volt valami nagy erő a tudálékos testében így sikerült beledöfnöm a nyakába, habár kicsit följebb, mint szerettem volna. Gyorsan kirántottam a fémtövist, de nem vérzett eléggé, hogy halálos sebnek tűnjön, így újra döftem. Ezúttal biztosra mentem én bordái között egészen a szívéig szúrtam fel. Vért köhögött fel, és kifordult szemmel próbált még utolsó erejével rám meredni.
- A vörö..s csil...lag... elpuszt...ít...
- Meglátjuk!- búcsúztattam el, majd feltápászkodtam róla. Mivel nem tudhattam, hazudott-e, gyorsan körülnéztem a sátorban, de semmi használható jegyzetet nem találtam. Az egyedüli érdekes dolog egy Biblia Veronica volt, két helyen megjelölve. Az egyik rész egy prófécia, amely a vérszín csillag feltűnésénél a vámpírok üdvösségét hirdeti. A másik egy prófécia szintén, ami viszont egy vörös csillagnál az angyalok visszatértét előlegezte meg.
- Érdekes... - megjegyeztem az oldalszámokat, hátha valaki hasznát veszi majd, aztán bedobtam a könyvet egy sarokba. A lehető leghalkabban kiosontam a sátorból és meglepetésemre zökkenőmentesen jutottam el a lovamig. Egyelőre nem firtattam a tényt, hogy ennyire simán nem mehet semmi, hanem felugrottam Kfer hátára és vágtában ellovagoltam. Csak remélni mertem, hogy az ember is kijutott élve.

A királynő csak sokat sejtetően hümmögött a két biblikus fejezetre illetve a jelentésemre, de nem fűzött hozzá semmit. Igazából három napom úgy telt el, hogy csak álltam a sátrak árnyékában, nézve a vedelő, pihenő vagy egymást heccelő démonokat. Semmiben nem hasonlítottak a katonákra, és ez kissé zavart. Nem szerettem olyan háborúkban részt venni, amit nem katonák vívtak.
- Látom sikeresen visszaértél. - szakított ki merengésemből a harmadik nap végén egy ismerős hang.
- Nem volt nehéz. Vadásztam már nagyobb prédára is. Sokkal nagyobbra. - biccentettem az íjászlány felé. Kissé én is megkönnyebbültem, hogy sértetlenül hazaért.
- Például az óriásra. - Ez viszont váratlanul ért. Hátravetettem a fejemet takaró csuklyát és lefejtettem az államról a szövetsálat, hogy alaposan megnézhessem magamnak a lányt.
- Ismerlek valahonnan, íjjász? - Ő is hátrahajtotta kabátjának csuklyáját, felfedve vörös haját és elgondolkodó arckifejezését.
- Együtt vadásztunk a nekromantának a két tündével. - Szóval ő volt az az ember. Aki kilőtte az óriás szemét.
- Sajnálom, hogy nem ismertelek fel. Nem vagyok jó ebben.
- Az volt a célom, hogy ne ismerjenek fel. De nem először harcolunk egy oldalon.
- Reingard. Úgy emlékszem, még nem mondtam. - pótoltam be az elmaradt bemutatkozást.
- Celina von Wald. Eddig nem volt alkalmunk rá. - Erdei Celina. Megjegyzem.
- Ügyes íjász. Jól céloz. Bár nem vadász, de azt hiszem nem is akar az lenni.
- Köszönöm. Bár érdekelt a természet, de inkább györködni szeretek benne. Maga viszont ahogy látom, igazi vadász. Tapasztaltnak és ügyesnek tűnik.
- Mióta az eszemet tudom, ezt csinálom. Ebből élek, ez a hobbim és ez a függőségem. Az egész életem.
- Engem kiskorom óta zsoldosnak neveltek. A kardhoz gyenge voltam, de mint kiderült nem is baj, sokkal ügyesebb lettem az íjjal.
- Büszke lehet magára. Nem sokan képesek kilőni egy rohamozó óriás szemét. Legyőzni a félelmet, hogya kéz ne remegjen.
- A gyakorlat teszi a mestert, de azért köszönöm. Jó látni, hogy a rengeteg befektetett idő és munka megtérül. - mosolyodott el halványan. Nem tudtam megítélni, hogy az embereknél vonzó lehetett-e, nálam minden esetre nem volt az. De hát én egy kitaszított gyilkolásmániás vámpír vagyok, hol értek én a nőkhöz.
- Jut eszembe, volt valami érdemes az árulók táborában? - tértem vissza valami értelmesebb témához.
- Elcsíptem egy beszélgetést - mondta, majd gyorsan felvázolta a két démon párbeszédét, a számomra is ismerőskulcsmomentummal.
- Érdekes. Tőlem azzal az ígérettel búcsúzott az Asael nevű tudásdémon, hogy a vörös csillag el fog pusztítani. Nagyon fanatikusan hisznek ebben.
- Van sejtelme arról, hogy mi lehet ez a vörös csillag?
- Nincs. Bár a Biblia szernt vagy a vámpírok üdvösségét hozza majd, vagy az angyalokét. Én nem hiszek valamiben, amiben a Nagy Könyv sem biztos.
- Úgy néz ki, hogy akkor majd később derül fény erre. Ha nem az elkövetkezendő napokban, akkor később.
- Nem értem ezeket a démonokat. Áskálódnak és terveznek, de egy rendes ütközetet még nem láttam tőlük. Hiányzik belőlük a katonák tartása.
- Hiába vannak háborúdémonok, ha csak az élvezet miatt harcolnak. Egységesített erővel komoly fenyegetést jelentenének, de előbb kaszabolják le egymást, minthogy együttműködjenek. Mindenki csak a saját feje után megy.
- Mi pedig ezek között kell, hogy boldoguljunk. - megcsóváltam a fejem. - Talán ostobaság volt idejönnöm.
- Lehet, hogy ostobaság, de engem a parancs köt. Ideküldtek, nekem pedig engedelmeskednem kell jó zsoldosként.
 A zsoldosokat nem a parancs köti. Csak a fizetség. Ha megéri, maradjon. De ha úgy véli nem, miért van itt?
- Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a családomat. Ezen kívül pedig ígéretet tettem a zsinatelnöknek, hogy ha szükség van rám, akkor hívhat. Én pedig soha nem szegem meg az ígéreteim.
- Helyes. Ez különbözteti meg a gyilkost és a katonát. Kapaszkodjon ebbe és túléli a sötétséget. - mielőtt megkérdezhettem volna magamtól, mióta vagyok ilyen bölcs, Riel királynő jelent meg a tábor közepén, hogy belejelentse a háború legnagyobb csatájának nyitányát...

- Most pedig beszélj, különben széttaposom a fejed, mint egy túlérett tököt! – utasította a démont vámpír társam, miközben kissé ránehezedett a fejére.
- Mi van kutyák, csak így vagytok erősek? – vicsorgott vissza amaz kábán.
- Igazából az én hibám, hogy nem voltam pontosabb. Az ócsárlás nem fog megmenteni a széttaposástól, szóval szép sorban: ki küldött, miért és mi hasznosat tudsz nekünk mondani az életedért cserébe? – tette fel a kérdéseket helyettünk.
- Az életemért? Úgy is meghalok, mert az a szuka képtelen egyben tartani a királyságát. És szerinted ki küldött? – A szuka szóra az íjamhoz kaptam, de hirtelen jött felindulásomban sem követhetek el meggondolatlanságot. Fontos információkat is adhat tudtunkra, szóval megéri türelmesnek lenni. Ha semmire nem hallgat, akkor pedig majd előkerülnek a fegyverek…
- Jogos. Hát akkor, örvendtem a szerencsének! – tartotta a számszeríját a fejéhez. - Ne mozogj sokat, nem akarom, hogy összefröcsögj mindent!
- Azért meglepően ostoba vagy egy vámpírhoz. Ha nem lenne számszeríjad, simán elmennél Finsterblutnak is. – Meglepődtem, hogy egy háborúdémonhoz képest milyen jól informált.
- Elég sokat tudsz egy démonhoz képest. De most nem a Nebelwaldban vagyunk. Őfelsége, mi legyen az árulóval? – nézett felénk, de közben gondosan figyelve arra, hogy áldozata véletlenül se szökhessen el.
- Ne... ne öljétek meg – szólt rá. - Azt tudjuk, ki küldött. Azt is hogy miért. De ez nem elég. Közel sem.
- Előbb a kutyádnak mondd meg, hogy vigye el azt az izét a fejemtől, még el talál sülni.
- Vámpír – kérte a királynő, mire elemelte a fegyverét.
- Na, szóval, ha elmondom, elengedtek!
- Kérni nem így szoktak.
- A szukához beszéltem, tacskó. – Megragadtam az íjamat, s bár nem kaptam elő nyilat, inkább készenlétben tartottam magam előtt, ha netán valami meggondolatlanságot tenne.
- Megkapod – intett fejével a királynő, mire a vadász leszállt a fejéről, térdre rángatta, s erősen szorította a vállát.
- Van két fegyver. Az egyiket hamarosan megtudjátok – röhögött. - A másik az nagyobb horderejű.
- Mellébeszélés. Semmi hasznos. – Türelem rózsát terem. Elképzeltem, amint vörös rózsák bontanak szirmot előttem, s amint a harag lángja porrá égeti őket.
- Kérhetnénk kicsit konkrétabban? – léptem közelebb várva, hogy majd nekem értelmes választ fog adni.
- Az első még nekünk is meglepetés – torzult arca egy újabb vigyorba. - A másodikról tudjuk, hogy egy mágia.
- Köszönjük szépen, de a mágia is lehet annyiféle, mint égen a csillag - koppintottam fejére az íjammal, elvesztve a türelmemet. Válaszképpen elkezdte csattogtatni a fogát felém, de mi mást várhatnék egy háborústól. Mindenhol vér, hullák és csata, meg áldozatok és harc…
- Majd ha egy legyintéssel lefosszák a húst a csontjaidról, nem fogsz hadonászni! – Ha ez mind megtörténne. De ahhoz előbb le kell győzni engem.
- Ki tud erről a varázslatról?
- Akik kutatják.
- Nevek, helyek, ezek hasznos információk, démon. A magától értetődő tények nem.
- Har-Mageddon hegye, egy kis kutatóbázis. Sok sikert a bejutáshoz – biccentett egy gonosz mosollyal az arcán.
- Nekem elég. Riel királynő? – nézett fel „uralkodójára”.
- Elég. Engedd el! – adta ki a parancsot, mire az „alárendeltje” levette a kezét a démonról. Az felállt, s kifelé menet még visszaszólt.
- Nem utoljára láttatok! – fenyegetőzött, ahogy kisétált az általa készített lyukon.
- Reméld, hogy tévedsz! Kétszer nem engedek el prédát! – szólt utána a vámpír. - Mint mondtam, ez nem a Nebelwald ... - fordul a királynőhöz. - ... de javasolnám, hogy egy kis csapat nézzen utána ennek a bázisnak, felséged démonai meg készüljenek fel erre a meglepetésre.
- Ti mentek, ti ketten – mutatott ránk.
- Legyen úgy.
A királynő elmondta, hogy merre találjuk ezt a bizonyos kutatóbázist, utána utunkra bocsájtott minket.
- Van lovad? – fordult felém a vámpír.
- Mikor megérkeztem még meg volt – vontam vállat. Azóta elkóborolhatott, vagy egy démon úgy döntött, hogy kell neki… Ki tudja, furcsa népség ez.
- Keresd meg, találkozzunk a tábor szélén a Har-Mageddon felé – indult el megkeresni a lovát – gondolom. Válaszképpen csak biccentettem, majd körülnéztem, hátha nem vitték el a démonok. Szerencsére pont ott találtam meg, ahol hagytam: nem messze egy kisebb füves részen, ahol békésen legelészett. Üdvözlésül megsimogattam, utána felpattantam rá és ellovagoltam a találkozóhelyünkre, ahol már vártak rám.
- Készen állsz? Gyorsnak kell lennünk és pontosnak. Ha csak egy cetli is kijut, valaki befejezheti a kutatást és az egész hiába volt. Nem szeretek hiába való munkát végezni – nézett rám kissé türelmetlenül.
- Én sem. Ne is vesztegessük tovább az időnket – helyeseltem álláspontját.
Az út némán telt, el voltunk foglalva a saját gondolatainkkal. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el, de egy szűk fél óra alatt elértük az ellenséges tábort. A szélén leszálltunk a lovakról és elindultunk a központ felé. Néhány démon felénk vette az útját, mire a társam intett, hogy váljunk külön. Biccentettem és elindultam a felém eső irányba.
Jártam a helyet körbe-körbe bármilyen információ után, nemsokára véletlenül meghallottam, ahogy egy háborúdémon és egy számomra felismerhetetlen egyed érdekes dolgokról beszélgetnek. Az egyik sátor falához simulva figyeltem a témájukat.
- ... és azt mondják, hogy mindennek véget fog vetni – mondta a furcsa.
- A csillag? Ne röhögtess! Egy vörös csillag minek vetne véget? – kérdezett vissza a háborús.
- A vörös csillag csak a jel. Még a fő összecsapás előtt itt lesznek, én mondom!
- Na persze, még hogy az angyalok... Vicces vagy te, Morogh, tudtam mindig!
Többet nem hallottam, ugyanis elsétáltak. Nem mintha ez nem lenne fontos. Továbbindultam, hogy megkereshessem a vámpírt, de egy őr elállta az utamat. Mondtam már, hogy utálom a háborúdémonokat? Ha nem, akkor most mondom. Hiába futottam volna el előle, úgyis követett volna, úgyhogy csak az erőszakos túljutás maradt az egyetlen lehetőségem. Elkezdtem hátrafelé lépkedni, hogy legyen helye az íjamnak, s megcéloztam a szemét. Bár elég gyors voltam, hogy ne tudja elhárítani, de nem is volt elég pontos, az arcát felsebezve suhant el mellette a nyilam. Gyorsan az idegre helyeztem egy másikat, de most pontosan céloztam.
Válaszul dühösen meglendítette a kardját, azaz csak szerette volna, de elég mélyre hatolt a nyílvessző, így a fél testére azonnal lebénult. Kiejtette kezéből a kardot és hangosan puffanva eldőlt oldalra. A megmaradt szemébe néztem, s láttam, ahogy a végtelen harag pár másodperc után végleg eltűnik.
Nem voltam benne egészen biztos, hogy ezek után használnám azt a nyilat, úgyhogy elindultam a másik darab után, amit pár méterre a földbe szúrva találtam. Gyorsan felszedtem és úgy döntöttem, hogy élve kéne visszajutnom a királynőhöz az információkkal, úgyhogy a további keresést félbehagyva a lovak felé vettem az irányt. Mindkettőt ott találtam, ahol hagytuk őket. Gyorsan felpattantam a hátára, s vágtára ösztönöztem. Óvatosan visszanéztem, de a vámpír lova továbbra is ott legelészett békésen. Reméltem, hogy még nem ért vissza és nem ölték meg. Amennyit eddig róla megtudtam, semmiképp sem hagyná magát. Szóval reméljük a legjobbakat.

Amint visszaértem, utam egyből a királynőhöz vezetett. Elmondtam neki, hogy mit hallottam a két démontól, mire nagyon elgondolkodott, és kért egy Bibliát valakitől. Elmondta, hogy pár napig nincs dolgom, majd később szólítanak a csatára minket.
Most, hogy lett egy „kis” szabadidőm, alaposan körülnéztem a táborban. Nem sok látványosság akadt, így szűk egy óra alatt vissza is értem a királynő sátra elé. Bementem megkérdezni, hogy visszaért-e a másik küldött, s bár elfoglalt volt, annyit elárult, hogy igen. Már elindultam kifelé, hogy ne zavarjam tovább, de utánam szólt, hogy nemsokára harc lesz, s nekem az lesz a feladatom, hogy őt védjem. Bólintottam, majd távoztam.
Kíváncsi voltam, hogy a vámpír vajon mit derített ki, de elég kicsi esélyem volt arra, hogy ennyi személy között megtaláljam. Elnéztem az ennivalós sátor felé, de nem láttam a környéken. Leültem elfogyasztani szerény ellátmányomat, majd miután többé-kevésbé jól laktam, meglátogattam a kiképzőpályát, hogy gyakorolhassak.
Nagyjából ezzel telt el az a pár napom. Ettem, kerestem, gyakoroltam, aludtam. Az utolsó napom sem telt másképp, annyi különbséggel, hogy egy sátor árnyékában megpillantottam az általam keresett alakot.
- Látom sikeresen visszaértél – sétáltam oda hozzá.
- Nem volt nehéz. – biccentett. - Vadásztam már nagyobb prédára is. Sokkal nagyobbra.
- Például az óriásra – emlékeztem vissza az első találkozásunk körülményeire.
Válaszképpen eltávolította fejéről a ruhadarabokat, ezzel láthatóvá téve az arcát.
- Ismerlek valahonnan, íjász? – kérdezte gyanakodva.
- Együtt vadásztunk a nekromantának a két tündével – emeltem le én is csuklyámat.
- Sajnálom, hogy nem ismertelek fel. Nem vagyok jó ebben.
- Az volt a célom, hogy ne ismerjenek fel – vontam meg a vállam. - De nem először harcolunk egy oldalon.
- Reingard. Úgy emlékszem, még nem mondtam – mutatkozott be. Szóval Reingard Schwarzjäger.
- Celina von Wald. Eddig nem volt alkalmunk rá.
- Ügyes íjász. Jól céloz. Bár nem vadász, de azt hiszem nem is akar az lenni.
- Köszönöm. Bár érdekelt a természet, de inkább gyönyörködni szeretek benne. Maga viszont ahogy látom, igazi vadász. Tapasztaltnak és ügyesnek tűnik.
- Mióta az eszemet tudom, ezt csinálom. Ebből élek, ez a hobbim és ez a függőségem. Az egész életem.
- Engem kiskorom óta zsoldosnak neveltek. A kardhoz gyenge voltam, de mint kiderült nem is baj, sokkal ügyesebb lettem az íjjal – vontam meg a vállam.
- Büszke lehet magára. Nem sokan képesek kilőni egy rohamozó óriás szemét. Legyőzni a félelmet, hogy a kéz ne remegjen – dicsért meg.
- A gyakorlat teszi a mestert, de azért köszönöm – pirultam el. - Jó látni, hogy a rengeteg befektetett idő és munka megtérül – mosolyodtam el halványan.
- Jut eszembe, volt valami érdemes az árulók táborában?
- Elcsíptem egy beszélgetést. – Azzal elmeséltem neki, hogy mit hallottam a két démontól.
- Érdekes. Tőlem azzal az ígérettel búcsúzott az Asael nevű tudásdémon, hogy a vörös csillag el fog pusztítani. Nagyon fanatikusan hisznek ebben.
- Van sejtelme arról, hogy mi lehet ez a vörös csillag? – kérdeztem tőle.
- Nincs. Bár a Biblia szerint vagy a vámpírok üdvösségét hozza majd, vagy az angyalokét. Én nem hiszek valamiben, amiben a Nagy Könyv sem biztos.
- Úgy néz ki, hogy akkor majd később derül fény erre. Ha nem az elkövetkezendő napokban, akkor később. – Talán már az unokáink sem fognak addigra élni – ha lesznek unokáink. Rejtelmes dolog a jövő.
- Nem értem ezeket a démonokat. Áskálódnak és terveznek, de egy rendes ütközetet még nem láttam tőlük. Hiányzik belőlük a katonák tartása.
- Hiába vannak háborúdémonok, ha csak az élvezet miatt harcolnak. Egységesített erővel komoly fenyegetést jelentenének, de előbb kaszabolják le egymást, minthogy együttműködjenek. Mindenki csak a saját feje után megy.
- Mi pedig ezek között kell, hogy boldoguljunk – csóválta meg a fejét. - Talán ostobaság volt idejönnöm.
- Lehet, hogy ostobaság, de engem a parancs köt. Ideküldtek, nekem pedig engedelmeskednem kell jó zsoldosként.
- A zsoldosokat nem a parancs köti. Csak a fizetség. Ha megéri, maradjon. De ha úgy véli nem, miért van itt?
- Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni a családomat. Ezen kívül pedig ígéretet tettem a zsinatelnöknek, hogy ha szükség van rám, akkor hívhat. Én pedig soha nem szegem meg az ígéreteimet.
- Helyes. Ez különbözteti meg a gyilkost és a katonát. Kapaszkodjon ebbe és túléli a sötétséget.
Nem volt időm válaszolni, csak bólintani, ugyanis a királynő megjelent a tábor közepén és felvezényelte nekünk a közelgő csatát.

//kötelező részként megemlíteném, hogy nekem Rhony postja nem érkezett meg, de lesz lehetősége pótolni, eddig rendesen végezte a dolgát.//

Elérkezett hát a várva várt csata napja. Egy napnyi vonulás után éritek el Har-Mageddont, ami szemfüles emberek már fel is ismernek, Eisspitz néven. Még a természet is, mintha ellene lenne a csatának: Beborult ég, ami kísérteties vörösben játszik. A szél a Schattenschild felől fúj, füst és kénszagot hozva. A Har-Megeddon ijesztően tornyosul mellettetek. Még a démonok is nyugtalanul fészkelődnek. ÉS ekkor megindul a roham. Nem tudni, kinek a parancsára, nem tudni, melyik oldal kezdte, de a démonok őrjöngve rontanak egymásnak. Hogyan fognak hőseink helyt állni ebben az apokaliptikus szituációban? Egyáltalán mire kellett ez a felvezető? Miért beszélek ennyit félre? Mindjárt megtudjuk!

Norven: Dönts: Démon vagy levél. Az egyik parancsot teljesítened kell. A kivitelezését lebeszéljük Skypeon. Jól fontold meg!

Tünde Különítmény: Megvan a feladatotok, a csata kezdetére éritek el a helyeteket. A trónbitorlót egy zsoldosnő őrzi, vigyorogva szemléli a csatát, hátul. Tudjátok a dolgotok, nem? Tanácsos lesz egy konfban megbeszélni, én majd alakítom Elyra-t.

Zsoldosnő: Ugyanaz a fenti, ami a tündékre.

Celina: Nos, Norventől függ, mit is kell csinálnod, de szorosana királynő mellett maradsz, aki mellett ott ül a tanácsosa, Lilith is, egy succubus kislány. Később alakul majd, várd ki Norvent!

Rein: Te nem kaptál külön utasítást, menj a csatába és vadássz le valami érdekeset. Ha gondolod, kereshetsz skype-on.

Ashor: A csatát lebeszéljük, keress majd!


Zramon: Te a falánkságdémon-vezér oldalán harcolsz. Meglepő módon a csatát jól tartják a restségdémonok, nem könnyű áttörni a védelmüket. Ekkor meglátod, hogy a nekromanta társad megpróbál az ellenség vezérére támadni! Segíts neki azzal, hogy magadra vonod a többi démont! Légy kreatív!

Határidőnek most egy hetet szeretnék, nem hosszúak a posztok. Keressetek nyugodtan! Jó írást!

~ Mint egy marék csürhe. ~ gondoltam, ahogy végignéztem a vonuló démonokon. A csizmám sarkában több fegyelem volt, mint ebben a színes-szagos sokaságban, így nem esett nehezemre elhinni, hogy polgárháborúba torkollott egy szedett-vetett trónkövetelés. A legtöbbjük talpas volt, néhányuk lovon ült, és mintha íjjászokat is felfedeztem volna, de nem alkottak semmi általam ismert hadrendet. Én a gyalogosok között meneteltem Har-Mageddon felé, amely így, a két saját lábamon sokkal hosszabbnak tűnt, mint lóháton. Kfer most nem volt velem, mivel nem akartam elveszíteni. Nem harci mén volt, nem szokott csatához így valószínűleg megölték volna az első összeütközésben.
Nincs több feladat, ami rád hárulna, vámpír. Megtetted, amire szükség volt, ha akarod, távozhatsz. Bár nagy segítség lenne egy tapasztalt lövész a csatában, ha Elyra valamivel esetleg trükközne.
Ezt mondta Riel királynő. Így csak meneteltem a különféle démonok között, felhúzott számszeríjjal, várva a tökéletes prédára. Mert ebben az ostoba háborúban is ott várhatott rám a végzetem, a vad, amely engem is leterít. És nem akartam lemaradni róla.
Valami azonban különösen nyugtalanított. A szél a hegy felől fújt, ami különösen jó jel lenne egy egyszerű vadászat alkalmából, mivel nem engedi, hogy az ellenség hamarabb észleljen minket, mint mi őket. Azonban a szélbe füst keveredett, ráadásul olyan bűz, ami csak a kéngőzforrások mellett szokott lenni. Ott, és a tűzhányóknál.
- Egészen biztos, hogy a Har-mageddon egy hegy? - fordultam a mellettem menetelő démonhoz.
- Az. Tüzes hegy. - felelte szűkszavúan. Szinte magamra ismertem benne.
- És nem féltek, hogy esetleg kitör, míg dúl a csata? - kérdeztem ismét beleszagolva a levegőbe, ami továbbra sem akart kevésbé kénszagú lenni. Ráadásul az ég szép lassan az alkonyuló bíbortól a szürreális rubinig vörösödött.
- Reméljük nem. - válaszolta a démon, én pedig nem kérdeztem többet. Csak reméltem, hogy tényleg nem. Közben a menet lassan, zökkenve és hanyatteső démonoktól kísérve megállt, amiből arra következtettem, hogy az elől haladók megpillantották az ellenséget. A körülöttem lévő katonák (bah) fészkelődni kezdtek, én viszont csak behunytam a szemem és vártam a rajtjelet. Alig egypár percig nézett farkasszemet a két haderő, mikor üvöltések harsantak és a bömbölő démonok kakofóniája betöltötte a "tüzes hegy" oldalát. Óvatosan a lejtő felsőbb részei felé araszoltam, hogy jobb rálátásom nyíljon az esetleges "ügyeskedésekre". Persze, próbáltak megállítani. De ők egy páncélos gyalogost láttak, így esélyük nem volt kitérni a lövések elől, én pedig sorra lőttem ki a gondot okozó démonokat, két lövés között egy perdület közben újratöltve és haladtam egyenesen a csata széle felé. Az első komoly ellenállást egy háborúdémon jelentette, aki egy cseppet sem elegáns, de felettébb gyors oldalra lépéssel elkerülte az acéltüskét, és nem úgy tűnt, hogy hagy időt újratölteni.
- Mit teszel most, vámpírocska? - vicsorgott rám, hatalmas kardját meglendítve. Szerencsére volt annyi agilitásom, hogy sikerüljön elkerülnöm a csapást, majd sebesen az oldalához léptem és felé fordítottam számszeríjamat. Árnyéknyíl! A három mágikus árnytüske olyan erővel szaladt át a démon bordái között, mint a valóságos lövedékek, így köhögve vért köpött és előre bukott.
~ Van még valaki? ~ néztem körül villanó szemekkel, amikor egy felettébb fura jelenés tűnt szembe. Egy nyúl. Hogy pontos legyek, egy hófehér, hibátlan bundájú megtermett havasi nyúl, aminek a szabályszerűen lenyúzott prémje akár 3-4000 váltót is megért. És csak ült a lejtő tetején, nézve az őrjöngő démonokat és a fülét vakarta hátsó lábával. A bennem lévő Schwarzjäger szellem felhördült és nem bírtam ellenállni a ritka préda hívásának. Határozottan megindultam a nyúl felé, három árnyéknyíllal lőve hátba az elém tántorgó, kövér démont, majd vastag nyakából szívva vissza a rá fecsérelt mágikus energiámat. Mikor kiértem az ütközet sűrűjéből, térdre ereszkedtem, remélve, hogy senki nem esik át rajtam, és célba vettem a nyúl szemét, ezúttal egy hagyományos acéltövissel. A lövés pillanatában azonban elfogyott a szerencsém, mert egy szerencsétlen démon nekem tántorodott, így a lövés a nyúl feje mellett süvített el. Az állat gyorsan felágaskodott és rohanva elindult a lejtőn oldalasan, a csata mellett. Nekem pedig nem volt kedvem elengedni. Dühösen fordultam rá a rajtam felbukó démonra, felkaptam egy földön heverő hulla kezéből a csatabárdját és az arcába vágtam. Nem győződtem meg róla, meghalt-e, hanem felpattantam és a nyúl után eredtem. Valamiért, ami furcsa volt űzött vadnál, a fehér kis bestia megállt egy jó száz méterre és a fűben hasalt. Kezdett gyanús lenni a dolog, így lassan, sétálva közelítettem meg és vettem célkeresztbe. Az acélnyíl elröppent, egyenesen a nyúl tarkója felé, majd azon át, és a hegy kőzetébe csapódott. Egy illúzió volt. Ahogy egy pillanatra behunytam a szemem és a légzésemre koncentráltam, éreztem is a szemem mögötti szúrást, annak a jelét, hogy valaki babrál a látásommal. Oldalra pillantottam, ahonnan egy fiatal nőnek kinéző, gondolom tudásdémon lépdelt felém elszánt arckifejezéssel.
- Te tettél bolonddá? - fordultam felé, ám nem válaszolt.
- Te... - kezdte kisvártatva, mint aki a könnyeivel vagy a torkát maró haraggal küszködik. - ... ölted meg... Asael mestert? - Bosszú. Ez volt az egyik hátránya az értelmes prédákra vadászásnak. Ilyenek történhettek.
- Én. Meg akarsz büntetni érte?
- Meg foglak... - felelte sötéten, majd egy, a vámpírok árnyfegyvereihez hasonló lándzsát idézett meg.
- Ennyit tudsz? Egy lopott illúzió meg egy lopott idézés? Legyen hát ahogy akarod! - emeltem fel a számszeríjamat, majd mikor rájöttem, hogy üres, az oldalamon függő, általában teli tegezben kezdtem turkálni. De semmi. Kifogytam.
- Mi... lesz most, te... alávaló... PATKÁNY! - üvöltötte hisztérikusan, majd felém dobta a lándzsát. Gyönge volt és ideges, ami nem segített a célzáson. Nem is kellett oldalra lépnem, hogy elkerüljem, csak egyet előre léptem és felé emeltem fegyveremet.
- Sajnállak. Túl erősen kötődtél. Én téptem ki belőled a kapcsot, az én kötelességem, hogy feloldjalak a fájdalomtól. - Mielőtt tudott volna bármit tenni, egy árnynyíl öltött alakot a számszeríj vágatában, majd keresztülröppent a lány homlokán. Meglepett arckifejezése maradt az utolsó, ami maradt belőle, mielőtt hátrahanyatlott. Leengedtem a fegyvert és kifújva magam körbenéztem. Végül is ott voltam, ahová tartottam: a csata fölött.

Miután befejezte a királynő a beszédet, elfoglaltam helyemet mellette egy kislánynak kinéző succubus mellett. Még egy ideig vártunk, hogy mindenki teljesen indulásra kész legyen, utána elindultunk Har-Mageddon felé. A királynő lóra szállt és úgy léptetett a lejtő felé, én a lánnyal pedig mögötte sétáltam. Ahogy haladt a sereg előre, úgy fordult az idő egyre rosszabbra. Egy napi járásra a tábortól elértük az Eisspitz-et. Mivel nem mentünk tovább, ezért gondoltam, hogy a démonoknál biztos ez lehet az a bizonyos Har-Mageddon.
Az idő kísérteties volt. A borús ég vörös árnyalatokban tündökölt, s a Schattenschild felől érkező szél magával hozott egy kis füst és kénszagot. Mindenki nyugtalanul fészkelődött körülöttünk, tapintani lehetett volna a feszültséget, ami körbe lengte a királynő seregét. Elfoglaltuk egy kisebb dombon a helyünket, ahol a királynő leszállt a lováról és valaki elvezette azt.
Mivel leghátul voltunk, hogy a királynőnek a lehető legkisebb baja essék, így arról sem volt fogalmunk, hogy pontosan mikor is esett egymásnak a két felgyülekezett had. Csak annyit vettünk észre, hogy egy idő után egymást kaszabolták le az emberek. A királynő nem mozdult el a pozíciójáról, úgyhogy kötelességem volt nekem is csatán kívülről figyelni az eseményeket.
Tekintetemmel a sorokat pásztáztam, igyekeztem követni azt, hogy ki áll győzelemre, de nem tudtam megállapítani. Mindenki ugyanúgy harcolt, mint eddig, ugyanúgy hullottak el emberek, a morál sem tört meg sehol, illetve nem is nőtt.
Egy apró meglepett kiáltásra figyeltem fel. Ahogy hátrakaptam a fejem, annyit láttam, hogy a succubus egy tőrrel előrelendül és mielőtt bármit is reagálhatta volna, a nyakába is szúrt a fegyverrel. A királynő hörögve esett össze, én pedig a döbbenettől nem tudtam, hogy is kéne reagálnom a dologra.
- Miért? – kérdeztem tőle. Egy feladatom volt, azt sem sikerült elvégeznem. – Miért támadtad meg?
- Nos, ez egész egyszerű. Minthogy én vagyok a királynő – válaszolt úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
- A királynő…?
- Nem ismered a szót, leány? – nézett rám kérdőn.
- Természetesen ismerem, csak… áhh! – fogtam meg a fejemet. – Szóval végig elrejtőzött volna, hogy ne ismerjék fel? – motyogtam a tenyerembe.
- Így van. Kicseréltem magam egy árulóra – mutatott a véres páncélhalomra.
- Elárulták felségedet? – néztem fel rá.
- Mindenki, aki a katonáim ellen harcolt, elárult – mutatott a csata felé.
- Mikor idejöttem, akkor is teljesen tisztában voltam ezzel. Sokkal inkább az érdekelne, hogy ez itt – böktem az álkirálynő felé – mit tett ellene.
- Túl közel jött. Csata közben cseréltem itt – vonta meg a vállát.
- Hogy érti azt, hogy kicserélte?
- Illúzió – felelt közönyösen.
- Parancsol bármit is? – kérdezem teljesen megsemmisülve.
- Meneküljön, ha kedvesnek tartja az életét. Nem tudom mennyi idő van hátra „addig”.
- És felségeddel mi lesz?
- Jómagam is menekülök – bontotta ki a szárnyait, és azzal a lendülettel el is repült.
Nem tudtam követni az eseményeket, minden túl gyors volt, de mivel az, akit védelmeznem kellett volna kereket oldott, én sem tudtam jobbat csinálni, mint követni a példáját. Persze nagyban közrejátszott ehhez az is, hogy a hegyek felől vörös fellegek közeledtek a háborúskodókra.

A csata már teljes erőből dúlt, de engem őszintén szólva jobban lekötött az Eisspitz fölötti baljós ég és az onnan morajló hangok figyelése, már persze azon kívül, hogy el sem mozdultam a Helytartó mellől, akit láthatóan legalább annyira megragadott a dolog, mint engem, így idejét láttam megszólalni.
- Úrnőm, nem teszik ez nekem, jobb lenne visszavonulni, amíg nem tudjuk mit jelent ez a jelenés. Lehet, hogy az ellenség mágiája van a dologban.
- Mágia? Nem, nem érzek mágiát... Zavar ez az egész, engem is. – hangzik Elyra-tól a válasz.
- Akkor sem ártana, ha elmennénk innen most! Könnyű célpont vagy!
- Nem vagyok védtelen, bolond ember! Te is és a táborom is itt van. Mi történhet? Rámtörnek?
- Ezt sem lehet kizárni, hiszen elég vegyes a hadsereged és nem tudjuk kiben mi lakozik.
- Azoktól kell legkevésbé félni. Te is itt vagy, pedig csak pénzt ígértem.
Ezen akár meg is sértődhetnék, de zsoldosként már hozzászoktam, hogy sokan azt hiszik, ha felfogadnak minket, a pénzéért a tulajdonává is válunk, így ezt elengedem a fülem mellett.
- Te vagy a Megbízó, így te döntesz, én csak elmondtam a véleményemet. - sóhajtok egyet, de nem vonszolhatom el a harctérről, ha ő nem akar menni, de szinte biztos vagyok benne, hogy megpróbálják majd megölni, hiszen ezzel hamar pontot tehetnének az ügy végére.
- Nézd, milyen jól tart a seregem! - mutat az ekkor érkező distraction squaddal küzdő őrökre. - Biztonságban vagyok!
- Na persze! - morgok a bajuszom alatt, de tudom, hogy én megpróbálnám az ellenség helyében másik fél fejét megszerezni, így erre készülök. Feszült és ideges vagyok, kezem megizzad a kard markolatán.
Nem tudhatom, hogy honnan várható veszély, de nem feledkezhettem el a táborban sertepertélő inkvizítorról sem és már bántam, hogy ilyen nagylelkű voltam. Le kellett volna lepleznem és most eggyel kevesebb dolog miatt főne a fejem. Mert a férfi veszélyes, ebben biztos voltam, elég volt a sátorban a szemébe néznem.
Most is meglátom, hiszen nincs is messze tőlem és ami fontosabb Elyra-tól sem.
~ Miért nem harcol, mint mindenki körülötte? ~ csomósodik a feszültség a gyomromban.
Szerencsére azonban mindenki mást leköt a csata, így Elyra egyelőre biztonságban van, senki más nem jön a közelébe.
Aztán ez megváltozik és mozgolódás támad az egyik oldalon, nem messze az inkvizítor jobb oldala mellett, ami a Helytartó figyelmét is felkelti. Nem tudom mi van abban a tündében – már, ha jól vettem ki a hegyes fület - a különleges, vagy mit látott Elyra, de azt akarja menjek oda és nézzem meg mi történt, tiltakozásom ellenére.
Gyorsan akarok végezni, nem szeretném sokáig magára hagyni a démon úrnőt, így futva indulok arra, de mire oda érek a nagydarab páncélos démon már halott és a tehetetlen test egyszerűen maga alá temeti a tündét.
Egy sóhaj hagyja el ajkaimat, hogy feleslegesen tettem meg az utat, de ekkor az Eisspitz fölött lángszínű villámok cikáznak fel az égen, amitől furcsa, pokoli fényben fürdik pár pillanatra a világ, amihez a hátteret a démonok csatája adja. Hátborzongató!
És egy írígységdémon rohan egyenesen felénk!
Már emelném a kardom, de Kather atya végre megelevenedik és megelőz.
- NE! URAM! Jelentést hozok! – kiabál a démon.
Nem mozdulok, de kíváncsian várok, hogy mi lesz és azért elégedetten szusszanok fel, hogy végre az inkvizítor hasznossá tette magát, bár most ő is megáll várakozóan, arcán azonban inkább bosszúság látszik, mint akit megfosztottak valamitől.
- Az egész Har-Mageddon morajlik! És tele van minden déli istenhívővel! – folytatja a futár.
Habozok, hogy mit tegyek a páncélos alá szorult nyögdécselő elffel, de mikor meglátom, hogy Kather tovább engedi a démont, bizonytalanul megfordulok, nem lenne jó sokáig egyedül hagyni Elyra-t, de az üzenet elég kétségbeesetten hangzik.
~ A morajt még a süket is hallja, sőt az eget is látjuk, de mi ez a déli duma? ~értetlenkedek, de az inkvizítor nem látszik meglepettnek és rám néz.
- A zsinatelnök serege. Ők egyik démon pártját sem fogják.
- Segíts, ez még él. - mutatok a démon alatt fekvő szenvedőre, ahogy mocorogni kezd.  - Akkor mit keresnek itt a protestánsok? - húzom össze a szemem gyanakodva és most már megpróbálom kihúzni az elfet, főleg ha kapok segítséget. - Te tudsz valamit erről, igaz?
- Ez az ördögnek se kell, ne fázz! - legyint egyet, amin meglepődök, de azért ránt egyet a démonon. - Tudok. Többet tudok, mint gondolnád. Vigyük a királynőt, vagy a protestánsok eltakarítják a föld színéről, veled együtt.
- Köszönöm, éppen ideje volt... Akkor megyek is utamra...- szólal meg az elf kimászva a súlyos test alól.
- Nem akar elmenni innen, biztos a győzelmében, de ha te tudod mi folyik itt, akkor mond el és talán akkor meggyőzhetem. Kezdem sejteni, hogy nem véletlenül vagy itt, ahogy elsőre is gondoltam. -  közben kardommal állítom meg az eddig haldokló, de most nagyon is fürgévé váló elfet.  - Szívesen, de várj, a csata arra van. -  mutatok a vérfürdő felé.
- Akkor maradjon, ha akar, és von Himmelreich leradírozza a térképről! - vonja meg a vállát Kather és elteszi a kardját. - Te meg mondj le a pénzedről. Még a kardod élén esett csorba kikalapálására sem kapsz egy rezet sem egy halottól. Hanem a protestánsok kibeleznek, ha megtudják, neki dolgoztál.
Az elf is megtalálja közben a hangját.
- Való igaz... Ámbátor előtte bekötöttem volna felsőtestem, úgy érzem a flótás - mutat az elf a levágott démonra, -  kicsit jobban megsebzett, mint bármely élő tehette volna.
- És te? Te csak azért jöttél, hogy ezt közöld velem? Te csak akkor teszel valamit, ha okod van rá! Miért viseled szíveden a démon királynő sorsát? Te is csatlakoztál és ezt nem csak én láttam, téged nem beleznek ki? – vágok vissza az Egyház végrehajtójának.
Egyre nyilvánvalóbb, hogy az inkvizítor tudja, hogy mi folyik itt, és a saját pecsenyéjét sütögeti vagyis az Egyházét és a démonok pörlekedése egy percig sem érdekli.
Fél szemmel az elfet is szemmel tartom, aki végül is akár igazat is mondhat, nem gyanakodhatok mindenkire és ha igaz, amit Kather mond, akkor meg úgy is hamarosan vége ennek az egésznek.
- Tőlem! -  engedem le előle a kardot.  - Csak találj itt valahol egy felcsert.
Az inkvizítor azonban igen csak belelendül.
- Azt ajánlom, ne merészelj faggatózni velem, boszorkánykölyök! Nem tartozom magyarázattal sem neked, sem senki másnak. Ha megint rám támadsz, mint a Fővárosban tetted, megöllek: ha nem, a nap végére elvágja a nyakad valaki más. A démonok ma mind itt pusztulnak és én nem fogok velük tartani. Engem az Úr védelmez. Téged senki. Elyra Slyph Helt pedig egyedül te.
- Mindenki a maga malmát hajtja, a királyok születnek és buknak. Ha segítesz és hátba döföd a királynőt, akkor sokkal több pénz üti majd markod, mint amennyit Elyra ígért neked. – csatlakozik hirtelen az elf is a férfihez hangot váltva,vigyorogva,  amihez a kardját is kivonja.
Most aztán kibújt a szög a zsákból! Kather inkvizítor kimutatta a foga fehérjét, bár továbbra sem tiszta, hogy miért jelentkezett akkor Elyra seregébe, ha csak a démonok pusztulásának akart szemtanúja lenni, ráadásul az Egyház gyűlölt ellenségei, a protestánsok által.
De itt most nem is ez volt a lényeg.
- Nem, nekem tényleg nem! –  bólintottam nehezen leküzdve a dühömet, de sikerült visszafognom magam.  – De Elyra Slyph-Helt-et biztosan érdekli majd, ha elmondom neki, hogy mit titkoltál előle és nem hiszem, hogy a protestánsok túlságosan válogatnának, ha itt mindent lerohannak, úgy, hogy nem lennék olyan biztos a helyedben. - kiáltottam rá, miközben megindultam vissza a védencem felé.
Az elf szavaira azonban megtorpantam és először a kivont kardjára siklott a tekintetem, aztán a szemeibe meredtem.
- Azt hiszitek a zsoldosnak nincs becsülete? Hogy ha ráígérünk egy kicsit, akkor minden megvehető? –  a vér pirosra festette az arcom színét, de aztán vettem egy nagy levegőt.  – Talán igaz, de nálam ez nem jön be. Elvállaltam egy feladatot és tartom a szavam és, ha csak meglátlak a királynő közelében hegyesfülű, akkor neked véged.  
Ha elfut, nem foglalkozom vele, hanem igyekszem vissza Elyra-hoz, mert lehet más is az életére tör és nem utolsó sorban tudnia kell arról, amit Norven elmondott, hogy elvihesse innen a seregét.
- Te magad erősítetted meg a döntésében, hogy felfogadjon a sajátjai közé. Mit fog szólni, ha kiderül, hogy két vasat tartasz a tűzben? – fordul az inkvizítor a vigyorgó elf felé, hangjából szinte hallom sütni a gúnyt. - Veszítettél, Eva Freiheit. Az elf csak egy abból a sokaságból, akik a királynődet holtan akarják látni! Ha van egy kis eszed, elfogadod az ajánlatát. Ha sok eszed volna, már csak a hátadat látnánk.
- Mennyit ígért? Ezer váltó? Három? Én az életed ajánlom fel, s vagy a dupláját a pénznek. Mindketten tudjuk, hogy ennél jobbat nem nagyon kapsz, arról nem beszélve, hogy nekem ráadásul édes mindegy, hogy téged is élre hánylak, vagy sem. – üti tovább a hegyesfülű a vasat, összenézve egy pillanatra az atyával.
Mintha csak összebeszéltek volna! Az, hogy az elf az ellenség soraiba tartozik nem lep meg, hiszen valószínűleg épp olyan zsoldos, mint én, csak a másik oldalon. Az inkvizítor „pálfordulása” talán még úgy sem, hiszen első perctől kezdve tudtam, hogy magától sosem csatlakozna a démonokhoz.
- És még ránk mondják, hogy köpönyegforgatók vagyunk! – mondtam megvetően a földre köpve eléjük, kifejezve a véleményemet.
Ettől függetlenül azért nem akartam hősi halott lenni egy olyan játszmában, amit valahol a pokol bugyraiban kevernek, ha hiszek a fülemnek és a szememnek, ami az Eisspitz felett zajlik.
Feltett szándékom, hogy figyelmeztetem a Helytartót, aztán ha hallgat rám megpróbálom elmenekíteni, ezzel megszolgálva béremet, ha nem akkor mentem magam.
- Már mondtam, nem fordulok megbízóm ellen és nem azért lettem a testőre, mert megijedek egy kis kihívástól. – mosolyodok el hidegen, majd kardom az elf felé fordítva hátrálni kezdek, hogy Elyra közelébe jussak, de ha valamelyik férfi támad, felkészülten fogadhassam.
- Mit akarsz mondani a helytartónak? Miért engedtél a közelébe? – érkezik a kérdés.
- Nem vagyok gondolatolvasó és a lelkekbe sem látok, áruló meg mindenhol van. - vetem oda Norven-nek egy vállvonással és hátrálni kezdek.
Ekkor megmozdul az elf, de ösztöneim talán egy lélegzetvételnyivel előbb már érzékelték izmai rándulását, ahogy kezében lévő kardját felém dobta és felkiáltott.
- Megállj.
Könnyed mozdulattal elütöm a felém dobott kardot, de aztán megtorpanok, ahogy rám szegeződik egy nyílvessző. Az elf szemébe nézek, de azért úgy fordulva, hogy Kather-t se tévesszem szem elől.
- Mire vársz! – rúgom az íjász felé a róla legördített hulla levágott karját, aztán már vetem is magam oldalra. – Felség! Meneküljön! – ordítottam fel, hátha Elyra meghallja, ha még nem késő.
Tőrömet rántom ki ugrás közben az övemből és mire egy gördüléssel földet érek, használva gyorsaságomat (Sietség képesség) már hajítom is az elf felé.
A lezajlott párbeszéd után valahogy nem voltak kétségeim, hogy az inkvizítor is ki fogja használni a lehetőséget, amit az elf támadása biztosít neki és nem tévedtem.
Tudom hogy nem vehetem fel a harcot két emberre is, így menekülök, ahogy talpam ismét biztosan áll a földön, meg sem várva, hogy tőröm célba talált-e vagy sem. Ha tudok Elyra felé, ha nem akkor amerre szabad az út és ebben most segít a gyorsaságom. Hallom, hogy az inkvizítor a nyomomban lohol, aztán egy nagy ütést érzek a vállamon, amitől botladozni kezdek, de rohanok tovább, ha találok fát vagy akár egy döglött lovat, akkor fedezéknek használom.
Biztos vagyok benne, hogy zsibbadó vállam oka, az elf nyila és mikor már egy fa mögött lihegek, látom is, viszont meglep, hogy Kather inkvizítort nem látom, de a következő pillanatban már igen és ha nem lennék elég sápadt a sebesüléstől, akkor most biztos hasonlíthatok egy igazi vámpírra, úgy elfehéredek.
A férfi egyenest Elyra felé rohan fegyverrel a kezében!
Nagy levegőt veszek és egy határozott mozdulattal töröm le a nyíl végét, kiáltásomat elharapott nyelvemmel fojtva el. Egy mozdulattal törlöm ki fájdalom könnyeimet a szememből, aztán elindulok (kívülről nézve, lehet csak botorkálok) én is a Helytartó irányába, ügyelve, hogy az elf elől mindig takarásban legyek.
Lehet nem érek oda időben, vagy egyáltalán nem, de hát én figyelmeztettem Elyra-t, most már Isten kezében vagyunk.
Aztán elemelem Norven hátáról a tekintetem és látom, ahogy egy tünde épp tövig döfi a Helytartó hátába a tőrét, aki mire a földre zuhan már halott.
Megtorpantam és térdre rogytam. Már nem kellett rohanni sehová! Elbuktam a megbízásomat, Elyra-n már nem segíthetek, viszont most már nem köt ide semmi, ideje lesz kereket oldani.

Bármennyire is szerette volna meggyőzni a többieket, hogy meneküljenek, amíg lehet, azok mégsem hagyták magára. A lelke mélyén talán még hálás is, hogy nem egyedül kell szembenéznie a lázadó démonok királynőjével, de még mindig biztos abban, hogy az egész nem éri meg a vesződséget. Hármasban sétálnak át az ellenség táborához, mintha csak egy kis erdei túrára mennének, nem pedig gyilkolni. A hangulat mindvégig elég… Nem is feszült, inkább levert. A tünde lány nem tudja, mit várjon, mire számítson, egyáltalán lehetséges-e az, hogy épségben és egészben kikerülnek ebből a hatalmas slamasztikából.
Már felkel a nap, mire odaérnek a tábor szélére, bár nem sietnek. A csata pedig egyszer csak elkezdődik. Nem hall semmit. Se kürtöt, se parancsot, semmit, egyszerre csak egymásnak esik a két démonsereg, az ég pedig vörösbe fordul, mintha a világ vége érkezett volna el.
- Csináljuk meg, amiért jöttünk, utána pedig tűnjünk el innen.
Jegyzi meg a másik két tündének. Nem akar itt lenni, amikor esetleg elkezdenek záporozni a meteorok, kitör a Har-Mageddon, megnyílik a föld és még több pokoli sereg jön, vagy esetleg az a bizonyos végítélet, amit annyira várnak az emberek. Tiszta szerencse, hogy sosem bazírozott az esetleges csillogó aranyra, hiszen azért van itt, mert a sajátjai küldték, nem a zsoldért. Így akár le is léphet nélküle. Ha mindennek vége, és ha leléphet még egyáltalán.
A kavarodás, amit a csata és a láthatóan egyre közelebb tolakodó apokalipszis okoz pont kapóra jön nekik. Meglepően könnyedén lopakodnak a táboron belül, az ellátmányos hordók, sátrak és szekerek kiváló fedezéket nyújtanak. Vészesen közel kerülnek Elyrához, amikor egy démon állja az útjukat. Már készülne lelőni, amikor Lloyd inkább vállalja, hogy eltereli a figyelmét. Vonakodik, de talán még kapóra is jöhet. Ha vele vannak elfoglalva, addig lesz esélye Rhonynak és neki, hogy egészen közel kerüljenek a trónbitorlóhoz. Végülis rábólint, és már csak a szeme sarkából látja, ahogyan a bárd nekiront a démonnak. Egyre közelebb és közelebb surrannak, és már látja is a lázadó királynőt és azt is, hogy aki éppen mellette állt (talán a testőre?) lefelé siet, oda, ahol bajtársuk küzd a démonnal. Tökéletes, legalábbis az ő szemszögükből.
A hordók mögött bújnak el végül, egészen közel, nagyjából húsz méterre állnak meg, és mérik fel a terepet. Meglepő módon Elyra nem visel páncélt, csupán egy ruhájához tartozó nagy és impozáns csontgallér védi, őrök pedig sehol, az az egy szem testőr is elment… Ez szinte már túlságosan könnyűnek tűnik, csupán megfelelő rálátást kell találniuk, hogy kilőjék. És a démonnő sem vette őket észre, biztosan takarja a hatalmas ruhadísz a perifériás látását. A meglepetés ereje mindenképp a segítségükre lesz, ez egészen biztos, és a többire is van terve. Látványos, veszélyes, de terv. Egy ideig még nézelődik, csak úgy diszkréten, majd végül Rhonyhoz hajol, és nagyon halkan - hogy szinte csak az érzékeny tünde fülek hallhatják meg – elkezdi felvázolni az ötletét.
- Attól a csont gallértól nem fogjuk tudni innen eltalálni, csak elölről és hátulról. Szerintem az egyikünk lepje meg elölről, lőjünk rá. Ha a fejét vagy a mellkasát eltaláljuk, akkor vége van. A másikunk hátulra lopakodik, és miközben a lázadó királynő az előtte lévővel van elfoglalva, ledöfi. Egyszerűen, szívbe. Ellenvetés?
A másik vadász belemegy a tervbe, és vállalja, hogy ő fog támadni elölről. Loreena bólint egyet, és azonnal ellopakodik félkörívben a felszerelés között megbújva. Húsz másodpercet adott saját magának erre, és Rhonynak is ennyit mondott, hogy akkor támadjon. Mikor hátraér, mintha egy jól kalibrált óramű lépne működésbe. A társa előre lép, és azonnal rálő Elyrára. Az csodával határos módon félre tud hajolni kicsit, de még így is a vállát éri a találta, majd mintha valami tüzet idézne meg. A lány nem látja, hogy eltalálja-e a társát, mert a nyíl beérkezése után azonnal akcióba lendül. Előhúzza a tőrt az övéből és határozott lépésekkel lép a királynő mögé. Nem gondolkozik, nem hezitál. Katona, nem teheti meg, hogy kétségek között őrlődjön, az előző éjszaka tette már eleget. Tövig nyomja a tőrt a királynő hátában, bal oldalon a hetedik borda alatt, egyenesen a szívbe. Ezt a részt ráadásul már a csontgallér sem védte… Milyen ostobán kialakított védelem! Elyra Slyph Hel pedig holtan esik össze a lábai előtt.
Ennyi lett volna? Meghalt? Vége van? Szinte el sem meri hinni. Felnéz, és menne a társához, hogy megnézze megsérült-e, de ekkor új jelenet tárul a szemei elé. Egy kivont kardú férfi rohan felé, mögötte ott a testőr egy démon, aki csodálkozva nézi őket és Lloyd. Felsóhajt. A bárd sokkal fog neki jönni, de eszébe sincs magára hagyni, mikor még onnan is látja, hogy megsérült. A férfi vállalta az elterelő hadműveletet, nem hagyta, hogy egyedül jöjjön pedig elmenekülhetett volna. Volt, hogy megbüntették, amikor visszament egy társáért, de akkor is tudta, hogy nem cselekedne másképp, így most sem fog.
- Már vége, ember. – szólal meg kellemes, a vártnál kicsit mélyebb hangján, a kivont kardú férfi felé, de az láthatóan már akkor megtorpant mikor látta, hogy a királynő meghalt. Rhony se sérült meg túlságosan, legalábbis nem annyira, hogy ne érne rá ellátni, ameddig kijutnak ebből a földi pokolból. Elteszi a tőrt ellenben gyorsan leveszi az íjat a hátáról és rálő az őket néző démonra, és így tesz a két társa is. Három tünde íjász ellen esélye sincs… Már-már sajnálja, amikor a démon összecsuklik a nyilaikkal megtűzdelve. Ez után fut Lloydhoz, el az emberférfi mellett, és el a testőrnő mellett is. Gyorsan a hóna alá nyúl, hogy felsegítse, és megtámassza, ha pedig mindhárman megvannak, akkor elindulnak. Elfelé. Bárhová, csak el innen, el a csatából, meg el ettől az őrült, fortyogó hegytől. Még mindig nem hiszi el, hogy életben vannak, és csak remélni meri, hogy a kavarodásban nem találkoznak ellenséggel, ami mostmár csak annyit jelent, hogy nem támad rájuk senki. Feltűnően nagy a fejetlenség, a kurjongatásokból pedig mintha azt venné ki, hogy Riel Undine királynő is halott… Bár az ő seregében harcolt, annyira nem lombozza le a hír, akár igaz akár nem. Minél kevesebb démon annál jobb, de még szerencse, hogy nem számított a kitűzött jutalomra. Ha az emberférfi követi őket nem bánja. Ha a testőrnő is inkább velük akar menekülni, azt sem. Őket nem tekinti ellenségnek.

Kissé szédülök a fejfájástól.
A démoni táborban töltött idő testileg-lelkileg megtépázott, még úgy is, sőt különösen úgy, hogy jóval többet tudtam a körülményekről, mint a jelenlévők legtöbbje. Már nem érzek változást, amikor Undine királynő seregének első sorai Elyráéihoz csattannak; száz vagy ezer démon, úgy tűnik, igazán egyre megy.
Nincs kedvem a harc legközepébe kerülni, különösen, hogy valójában semmi közöm a démonok háborújához: a szélre sodródva hagyom, hogy egymást aprítsák, fejük felett Eva Freihetet és a helytartót figyelve egyre.
Egy pillanatnyi figyelmetlenség, egy hirtelen mozdulat kell, és közbelépek.

A pillanat nem akar eljönni, én mégsem vagyok képes teljesen erre koncentrálni: aggódó, feszült figyelmem megoszlik az Eisspitz felett vöröslő, haragos ég és a tudat között, hogy Skadi von Himmelreich itt van valahol a fivérével meg a seregeikkel együtt. A hegygerinc felett bíborszín villámok hasogatnak végig az égen.
'Érzem, hogy az idő közel.'
Merre vagy?
Mozgolódás vonja magára a figyelmem. Egy démon az, amely éppen a haláltusája végén jár: akkor rogy össze, amikor rápillantok, maga alá gyűrve egy balszerencsés fickót. Egy balszerencsés, ismerős fickót.
A tünde dalnokot, akivel a Márványromok felé menet találkoztam.
Akkor démonok támadtak meg, a férfi pedig a segítségemre sietett: az övére most a tulajdon testőrét küldi Elyra, s a nő engedelmesen odaszalad, hogy kiszabadítsa. A tekintetünk találkozik, de csak egy pillanatra: a nefilimet keresve ismét felpillantok a hegy oromzatára... hogy a lejtőn egy felénk rohanó irigységdémonnal nézzek farkasszemet.
Gyakorlottan ugrom felé, hogy keresztüldöfjem rajta a kardot, amelyet egy ideje feleslegesen szorongattam: még bele sem melegedtem az első, hosszú lépésekbe, amikor amaz védekezőn felkiált.
- NE, URAM! - harsan fel a hangja, és mintha lassítana is kissé. - Jelentést hozok!
Magamban szitkozódva eresztem le a fegyvert, szúrósan méregetve a démont, mielőtt ingerülten ráreccsennék.
- Mire vársz!
- Az egész Har-Mageddon morajlik! - vágja rá, mit sem törődve a modorommal. - És tele van minden déli istenhívővel!
Von Himmelreich megérkezett.

Mióta nem láttam, az egyházával és a családjával való viszonyom csak tovább romlott; már Einburgban sem sokon múlt, hogy meg ne támadjon, most azonban már szinte biztos, hogy meg kell küzdenem vele, ha összeakadunk. Ez önmagában nem volna baj, de nem ő az egyedüli, akivel randevúm van: valahogy meg kell ölnöm Elyra Slyph Helt is, mielőtt ez bekövetkezne.
És ott van Anat.
Mire ő ideér, a másik két tényezőnek el kell tisztulnia.
- A zsinatelnök serege - biccentek, szinte saját magamnak. - Ők egyik démon pártját sem fogják.
- Segíts, ez még él - szúrja közbe a boszorkánykölyök, s hogy odafordulok, látom, hogy Lloydot próbálja kicibálni a hulla alól. Horkantva csóválom meg a fejem.
- Ez az ördögnek sem kell, ne fázz...! - legyintek, de azért megragadom a dögöt; teljes erőből húzom felfelé, anélkül, hogy bármi történne... legalábbis én nem veszem észre, hogy megmozdulna. Az elf viszont kiszabadul.
- Köszönöm, éppen ideje volt... - hörög fel ismerős baritonján. - Akkor megyek is utamra...
- Szívesen - tartja elé a kardját a nő. -, de várj, a csata arra van.
Egymásra nézünk.
- Te tudsz valamit erről, igaz? - mér végig a testőr, cseppet sem hízelgőn.
Négyfelől szorít közre minket a háború, és nekem mindegyik oldalával van elszámolnivalóm.
- Tudok - nézek a szemébe, kiélvezve a fölényemet. - Többet tudok, mint gondolnád. Vigyük a királynőt, vagy a protestánsok eltakarítják a föld színéről, veled együtt.
- Való igaz - szúrja közbe az elf, egyáltalán nem elragadtatva a rászegeződő fegyvertől. - Ámbátor előtte bekötöttem volna felsőtestem, úgy érzem a flótás kicsit jobban megsebzett, mint bármely élő tehette volna.
- Tőlem! Csak találj itt valahol egy felcsert.
Eva leereszti a kardját, de a szeme Lloyd helyett énrajtam függ.
- Nem akar elmenni innen, biztos a győzelmében, de ha te tudod, mi folyik itt, akkor mondd el és talán akkor meggyőzhetem. Kezdem sejteni, hogy nem véletlenül vagy itt, ahogy elsőre is gondoltam.
De nem bizony. Kár, hogy soha ki nem találod, valójában mit keresek itt.
'Ott tudni fogod majd. Te leszel ott, nem más.'
Elhessegetem a gondolatot.
- Akkor maradjon, ha akar, és von Himmelreich leradírozza a térképről! - vonok vállat, eltéve a kardomat. - Te meg mondj le a pénzedről. Még a kardod élén esett csorba kikalapálására sem kapsz egy rezet sem egy halottól! Hanem a protestánsok kibeleznek, ha megtudják, neki dolgoztál.
- És te? - csattan fel ellenségesen. - Te csak azért jöttél, hogy ezt közöld velem? Te csak akkor teszel valamit, ha okod van rá! Miért viseled szíveden a démonkirálynő sorsát? Te is csatlakoztál és ezt nem csak én láttam, téged nem beleznek ki?
Engem nem.
Mire megtehetnék, eljön az ítélet a Schattenschilden túlról. De azért felingerel a szemtelensége.

- Azt ajánlom, ne merészelj faggatózni velem, boszorkánykölyök! - vicsorítok rá. - Nem tartozom magyarázattal sem neked, sem senki másnak. Ha megint rám támadsz, mint a Fővárosban tetted, megöllek: ha nem, a nap végére elvágja a nyakad valaki más. A démonok ma mind itt pusztulnak és én nem fogok velük tartani. Engem az Úr védelmez. Téged senki. Elyra Slyph Helt pedig egyedül te.
- Nem, nekem tényleg nem! –  bólintja, de a válla remeg a dühtől. – De Elyra Slyph-Helt biztosan érdekli majd, ha elmondom neki, hogy mit titkoltál előle és nem hiszem, hogy a protestánsok túlságosan válogatnának, ha itt mindent lerohannak, úgyhogy nem lennék olyan biztos a helyedben!
Visszaindul a helytartó irányába - csak akkor torpan meg, hogy megforduljon, amikor felcsendül a tünde szava.
- Mindenki a maga malmát hajtja, a királyok születnek és buknak - csatlakozik hozzám a dalnok oldalról, elővonva a kardját. - Ha segítesz és hátba döföd a királynőt, akkor sokkal több pénz üti majd markod, mint amennyit Elyra ígért neked.
- Azt hiszitek, a zsoldosnak nincs becsülete? Hogy ha ráígérünk egy kicsit, akkor minden megvehető? - a harag az arcába kergeti a vért, de fegyelmezi magát. - Talán igaz, de nálam ez nem jön be. Elvállaltam egy feladatot és tartom a szavam és, ha csak meglátlak a királynő közelében, hegyesfülű, akkor neked véged.
Rám pillant megint; kivételesen én vagyok nyugodt és ő haragszik.
- Te magad erősítetted meg a döntésében, hogy felfogadjon a sajátjai közé - horkanok fel a nevetséges fenyegetőzésére. - Mit fog szólni, ha kiderül, hogy két vasat tartasz a tűzben? Veszítettél, Eva Freiheit. Az elf csak egy abból a sokaságból, akik a királynődet holtan akarják látni! Ha van egy kis eszed, elfogadod az ajánlatát. Ha sok eszed volna, már csak a hátadat látnánk.
- Mennyit ígért? - kiáltja Loyd, egy hüvelykkel sem engedve lejjebb a saját fegyverét. - Ezer váltó? Három? Én az életed ajánlom fel, s vagy a dupláját a pénznek. Mindketten tudjuk, hogy ennél jobbat nem nagyon kapsz, arról nem beszélve, hogy nekem ráadásul édes mindegy, hogy téged is élre hánylak, vagy sem.
- És még ránk mondják, hogy köpönyegforgatók vagyunk! – fintorodik el a lány, megvetően köpve a földre. - Már mondtam, nem fordulok megbízóm ellen és nem azért lettem a testőre, mert megijedek egy kis kihívástól.
Elmosolyodik hidegen, majd a kardját az elf felé fordítva hátrálni kezd Elyra felé - érzem, ahogy a pillanat megfeszül. Mindjárt!
- Mit akarsz mondani a helytartónak? - mosolygok rá. - Miért engedtél a közelébe?
- Nem vagyok gondolatolvasó és a lelkekbe sem látok, áruló meg mindenhol van - szusszanja, mint aki nem tulajdonít jelentőséget a dolognak.

Loyd kihasználja a beszédet: sebesebben hajítja a kardját a lány felé, mint kinéztem volna belőle. A fegyver ártalmatlanul téveszt célt Eva sajátján, csakhogy a tünde már vesszőt is illesztett az íja idegére... Alighanem bekötött szemmel is képes volna rá.
- Megállj.
- Mire vársz! – rikkantja a nő, a tünde felé rúgva egy levágott kart, amely fénykorában még a halott démonhoz tartozott; mire pislogunk, már oldalra is vetette magát – Felség! Meneküljön!
Látom, hogy tőrt hajít, és ami a fontosabb - Lloyd felé teszi. Elrugaszkodom azonnal; csak a hangokból értesülök arról, hogy Eva is így tesz és csakhamar elém is vág: hosszabb távon kétségtelenül én győzedelmeskednék, ezen a néhány száz yardon azonban úgy előz meg, ahogy kedve tartja. Gyorsítok, és ez még mindig nem elég: csak akkor előzöm meg, amikor a vállába csapódó nyílvessző rezegve megül a húsában és ő megtántorodik. Nem várom meg, hogy elessen, és nem állok meg, hogy végezzek vele: szívesen megtenném, de szorít az idő és a parancs az parancs. Hosszú léptekkel vágok át a minket Elyrától elválasztó távon: félúton röviden pillantok fel, és egy pillanatra megáll bennem az ütő.
Elkéstem.

A bársonyos bariton nem egyedül érkezett: két másik tündét is ugyanazzal bíztak meg, amivel őt és engem egyaránt. A helytartó a földön hever, élettelen teste már-már törékenynek tűnik: az elfek egyként néznek rám, s már lassul a léptem, mire a hangjuk elér.
- Már vége, ember - hangzik fel és én biccentek; hátrafordulva látom Evát térdre rogyni, a nyílvessző szárával a kezében. Nem sok lehet hátra neki, ha most hagyja el az ereje. Elteszem a kardom, hogy körülpillantsak fürgén.
Az én küldetésem ugyanis még távolról sem ért véget.

* Az ember az estek többségében nem szokott túl vidám lenni, ahogy éppen a halálába masíroz, de neki úgy istenigazából nincs semmi oka szomorkodni, ha lehet, még talán értékeli is a tényt, hogy egészen nagy durranással távozhat az élők közül, s ki tudja, ha dalt nem is írnak róla, ő maga már írt... Az is valami, nem? Úgy egészében egyébként nem igényel túl sok besurranást az egész, kifejezetten könnyen megy az egész sumákolás, úgy mozognak a sátrak és mindenféle tábori részek között, mintha csak mindig is otthonuk lett volna. Utóbbi egyébként nem tekinthető valószínűek, így vagy mindenki a vöröslő éggel foglalkozik, vagy nemes egyszerűséggel csak a fortyogó csatával, ami egyébként tagadhatatlanul legalább annyi odafigyelést igényel, mint a kotyogós kávé.
~ Szavamra mondom, ilyen veres se volt még az ég... Ha babonás lennék, azt mondanám talán rossz ómen, de leginkább a borra emlékeztet, az meg ritkán rossz úgy isten igazából...
* Minden jó véget ér egyszer persze, s ahogy már nem is járnak messze a királynő vélhető helyétől, egy problémás pozícióban lévő talpig fegyverzett démonba bukkannak. Nagyon rossz helyen van, ez nem is kétséges, igen rosszul befolyásolhatja még a dolgok menetét, s így feltétlenül szükséges valahogy elcsalnia kicsit arrébb, vagy akár meg is ölnie. Egy intéssel jelez csak, s már arrébb is mozdul a többiektől, hogy más szögben kerüljön, s megközelíthesse a flótást. Ez jó ötletnek tűnik, s innen majdnem szabad a rálátása a királynőre, s pont csak úgy 30 méter választja el tőle, illetve pár sátor.
- Koma, segíts már egy pillanatra ezzel!
* Kiáltása pont kellő hangosan szólal meg ahhoz, hogy az őr meghallja, s az egy rövid biccentéssel meg is indul az elf fele, aki éppen valamilyen nehéznek tűnő ládát halászott fel valahonnan... Kutya se tudja mi lehet, nem is lényeges...
- Mi van elf?
- Ezeket a tőröket a frontra kéne cipelnem, de nem bírom...
- Adjad, féreg.
* A doboz menten az őr kezébe kerül, aki már fordulna is meg, de Lloyd kardja kígyómódra felszisszenvén ki is vágódik, levágva a démon jobb karját, majd végül torkon is szúrva azt. A történt rövid és elegáns, de ahogy az ismeretlen tartamú dobozt leejti a lény, a királynőnek azonnal megüti a fülét a zaj, s sajnálatos módon a páncélos ellenfél is menten rádől: ólomsúlyú papírnehezékként tolja le a földre, szinte minden levegőt kinyomva belőle, egy-két bordát is becsületesen megrepesztve.
~Ez már elterelés a javából, hogy az üszkös vas döfne bele ebbe a disznóba... Lory és Rhon megy, és megöl egy királynőt... Én pedig egy mázsás démon alá vagyok szorulva... Ritka elegáns... Becsületes kis disznóól, ha mondom...
* Mocorgása ég világon semmit nem segít, a nyomás mesze túl hatalmas rajta ahhoz, hogy képes legyen kimászni alóla, s sajnos valóban segítségre van szüksége, ami úgy tűnik nem is akárki szerepében fog jelentkezni, hanem... Na ki tudjátok találni, olvasók? Ki? Hát még SZÉP, hogy Norven atya s a királynő testőre. Lassan már Lloyd se lepőd meg ezen, szinte olyan lesz számára a doromboló inkvizítor, mintha csak egy teljesen megszokott része lenne egy átlagos érkezésnek: Leves, főétel, desszert s persze Nornor.
~ Micsoda komédia... Micsoda pokolrágta mocskos komédia.
- Segíts, ez még él!
- Ez az ördögnek sem kell, ne fázz...!
* A szavak szerencsére nem jelentenek mindig igazat, így két ember segítéségével valahogy sikerül kicsúsznia a nehéz súly alól, s végre képes elrakni kardját... Büdös ez a egész, roppant sebesen távozni kéne innen, s nem is akárhogyan, hanem valahogy úgy, hogy se ez, se az ne nagyon neszelje meg a sumákolást, ami egyébként nem rejtőzik olyan hatalmas ajtók mögött.
- Köszönöm, éppen ideje volt...Akkor megyek is utamra...
- Szívesen,  de várj, a csata arra van.
* Miért kerülnek mindig elő a kardok? Sose lehet nyugta? Még csak az hiányzik, hogy most meginduljon és bemenjen harcolni a tömegbe. Volt már köpönyegforgató, de ekkora köpönyeget még egy szabó se forgat meg.
- Te tudsz valamit erről, igaz?
- Tudok... Többet tudok, mint gondolnád. Vigyük a királynőt, vagy a protestánsok eltakarítják a föld színéről, veled együtt.
- Való igaz...Ámbátor előtte bekötöttem volna felsőtestem, úgy érzem a flótás kicsit jobban megsebzett, mint bármely élő tehette volna.
- Tőlem! Csak találj itt valahol egy felcsert.
* Meglepően könnyen ment az egész, s azonnal ki is hátrál a kialakult furcsa helyzetből... Vagyis csak egy picit. Az előbbi beszéd kicsit felkeltette a figyelmét, s nem kérdéses, hogy ebből biza még becsületes hasznot lehet húzni. Az atyával nem jó egymással szemben lenni, ám úgy tűnik véletlenül se ez a helyzet, s bár közösködni se igazán kíván vele, most legalább úgy tűnik, hogy ha félig is, de talán szövetségesek. Kisebbik rossz, nemde?
- Akkor maradjon, ha akar, és von Himmelreich leradírozza a térképről! Te meg mondj le a pénzedről. Még a kardod élén esett csorba kikalapálására sem kapsz egy rezet sem egy halottól! Hanem a protestánsok kibeleznek, ha megtudják, neki dolgoztál.
- És te? Te csak azért jöttél, hogy ezt közöld velem? Te csak akkor teszel valamit, ha okod van rá! Miért viseled szíveden a démonkirálynő sorsát? Te is csatlakoztál és ezt nem csak én láttam, téged nem beleznek ki?
- Azt ajánlom, ne merészelj faggatózni velem, boszorkánykölyök! - vicsorítok rá. - Nem tartozom magyarázattal sem neked, sem senki másnak. Ha megint rám támadsz, mint a Fővárosban tetted, megöllek: ha nem, a nap végére elvágja a nyakad valaki más. A démonok ma mind itt pusztulnak és én nem fogok velük tartani. Engem az Úr védelmez. Téged senki. Elyra Slyph Helt pedig egyedül te.
- Nem, nekem tényleg nem! De Elyra Slyph-Helt biztosan érdekli majd, ha elmondom neki, hogy mit titkoltál előle és nem hiszem, hogy a protestánsok túlságosan válogatnának, ha itt mindent lerohannak, úgyhogy nem lennék olyan biztos a helyedben!
* A kialakult hatalmi játékok valóban egészen hevesek, majdnem hogy rosszul is érzi magát így, bármiféle intrika nélkül, de talán képes szerezni egy szeletet a szerepből, s az első kis hallgatásnál végre ő is kiránthatja kopottas rozsdás kardját, melyet Amy irányába fordít, majd egy vigyorral rásúlyoz.
- Mindenki a maga malmát hajtja, a királyok születnek és buknak. Ha segítesz és hátba döföd a királynőt, akkor sokkal több pénz üti majd markod, mint amennyit Elyra ígért neked.
- Azt hiszitek, a zsoldosnak nincs becsülete? Hogy ha ráígérünk egy kicsit, akkor minden megvehető? Talán igaz, de nálam ez nem jön be. Elvállaltam egy feladatot és tartom a szavam és, ha csak meglátlak a királynő közelében, hegyesfülű, akkor neked véged.
* Megvonná a vállát, igen, az hiszi. Mégis igazából miért lenne becsületük? Nem is feltétlenül érti a nőt, piros az ég mint a jól sült malac, folyik a vér mindenfele, s tényleg csak annyi dolga lenne, hogy egy olyan ember... mit ember, démon, veséjébe mártja a pengéjét, aki megbízik benne. Potom pénz, potom munka, mi kell még? Ne már, hogy a zsoldosok csakis azon a napon találják meg a becsületüket és az Istent, amikor ő maga éppen bérgyilkost játszik!
- Te magad erősítetted meg a döntésében, hogy felfogadjon a sajátjai közé. Mit fog szólni, ha kiderül, hogy két vasat tartasz a tűzben? Veszítettél, Eva Freiheit. Az elf csak egy abból a sokaságból, akik a királynődet holtan akarják látni! Ha van egy kis eszed, elfogadod az ajánlatát. Ha sok eszed volna, már csak a hátadat látnánk.
* Szeme egy pillanatra némi kétségekbe festett hálával tekint Norven felé, de erre véletlenül sincs ideje jelenleg, s tovább tartván a pimasz vigyort, az éltelen kardot s a pofátlan modort, folytatja a mondandóját. 
- Mennyit ígért? Ezer váltó? Három? Én az életed ajánlom fel, s vagy a dupláját a pénznek. Mindketten tudjuk, hogy ennél jobbat nem nagyon kapsz, arról nem beszélve, hogy nekem ráadásul édes mindegy, hogy téged is élre hánylak, vagy sem.
- És még ránk mondják, hogy köpönyegforgatók vagyunk! Már mondtam, nem fordulok megbízóm ellen és nem azért lettem a testőre, mert megijedek egy kis kihívástól.
* Szó sem lehet róla, ennyivel nem menekül... Itt ért véget a móka mára, ha fene fenét is eszik, ez a nő akkor sem fog odajutni Elyrához, s bár nem biztos, hogy feltétlenül biztosítani tudja a szabad vadászatot társainak, ha mást nem, talán még egy kicsit elfoglalja Amyt. Vigyora nem lankad, lába mégis megfeszül, s mozdulatra kész.
- Mit akarsz mondani a helytartónak? Miért engedtél a közelébe?
- Nem vagyok gondolatolvasó és a lelkekbe sem látok, áruló meg mindenhol van.
* Beszéd, tökéletes. Kardja úgy röppen el kezéből, mintha csak egy fadarab lenne. Nem is meglepő, hogy véletlenül se képes ezzel semmit se elérni, úgy pattan félre a lány védekezésében, mintha csak egy gumiszalag lenne... Ám aggódni nem is kell, nem ez volt az alapvető célja, s mire bárki észbe kaphatna, egy nyíl máris az íjra van helyezve, hogy kész legyen tüzelni bármely pillanatban.
- Megállj!
- Mire vársz! * Mindössze egy kar röppen felé, testének nagyot csapódván veszi el figyelmét egy pillanatra, ám ez már sajnos nem lesz elég ahhoz, hogy megakadályozzák akármiben is* Felség! Meneküljön!
* Szökken a nő, pattan az ideg, felé tőr reppen, amarra nyílvessző, már most tudja, hogy mindkettő találni fog, ilyen távolból szégyenletes lenne téveszteni, de mégoly problémás rosszra lőni. Fél pillanat se kell, a tőr hánytatóan csúszik bele combjának oldalába, menten csillagok táncolnak végig szeme előtt, de ezen a ponton már nem is érdekli az egész, ugyanis kétségtelenül tudja, hogy ő maga is talált. Neki nem kell sietnie még, Amynek kell... Ez így megfelel.
~ Pokolba, pont a lábamba...
* A mozgás kifejezetten kényelmetlenné vált egy pillanat alatt, míg a többiek teszik a dolgukat, csak arra van ereje, hogy felszedje a korábban elhajított kardját, s hogy konstatálja, hogy biza Sakk Matt... Vagy valami hasonló, a királynő halott. Arcán vigyor szalad végig, ez jól fog hangozni a resumén... Itt kéne elővenni a kulacsot, s borozni, de sajnos örömre nincs idő, íja még kézben, társai felé iramodó démont ő maga is kicélozza, s bár kutya se tudja, hogy eltalálta-e, lényegében leterítik. Ugrik hát a majom a vízbe, s úgy látszik nem a partnak csapódik, ugyanis szerencsére nem fogják itt hagyni, így a tőrt egyenlőre lábában hagyva tűkön állva várja, hogy odaérjenek, s még csak felsegíteni se kell, elvégre lábán van, csak éppen némi megtámasztás az, ami nem fog ártani. Menekülőre hát, s olyan sebesen szedi bicebóca lábát, ahogy tudja... Osztja a filozófiát, bármerre csak el innen, oda ahol bor, dicsőség és nők várják, na meg persze egy felcser aki végre bekötheti a lábát. Senkit nem érdekel ha Undine halott, csak kapják meg a jussot, és boldog a vég.

// Ez még az előző reag amit egy „kissé” kicsapongó időszak miatt nem voltam képes posztolni időben ezért most posztolom  Utólag is bocsi .  //



*Visszatérve a faluba tett kirándulásából nem kapta meg a várva várt bőkezű jutalmat, de a királynő legalább megdicsérte. Az is valami bár őt ez teljesen hidegen hagyta és lerendezte annyival,hogy ~Tényleg meg kellett volna, öljem azt a majomszabásút.
Egy órával később már a tábor másik végében vedelt valami gyenge minőségű vörösbort és elmélkedett.  
~Mit keresek én itt? Elég messze kerültem a célomtól, hogy megtaláljam azt a nyavalyás kardot, most meg egy másfajú ügyéért csak a pénz miatt kockáztatom a bőrömet.  Ennek semmi értelme.
*Ahogy ezen gondolkodott egy fajtársa lépett oda hozzá. Tündéhez képest elég rusnya küllemű és büdös volt.
- HEJ, komám mi ez komorság? Én tudok valamit, ami feldobná a napodat!
- Nem vagyok vevő az ilyen szórakozásra.
- Eh, komám nem vagyok én olyan ferdehajlamú, ám mint aminek te gondolsz. Egész másról lenne itt szó!
- Na, jól van, folytasd, de siess, nem érek rá egész nap, sok bor vár még rám ma.
- Van itt ez a különleges növényi olaj, amitől úgy érzed magad mintha a fellegekben lennél.  Na érdekel? Az első adag ingyen van ám!
- Akkor csak fogd, be és add, a cuccot aztán tűnj el.
*A rasnya elf átadta a kis üvegcsét, amiben körülbelül 5 centnyi átlátszó folyadék volt, aztán már sarkon is fordult.  Rhony feltörte a viaszréteget, amivel lezárták majd beletöltötte az italába és lehúzta, egy enyhe grimasszal befejezve, amit a rossz „szőlőlé” savanyúsága miatt nem tudott visszatartani.
Körülbelül fél óra elteltével úgy érezte, hogy minden rettenetesen humoros lett, aztán minden a szivárvány színeiben pompázott. Körülötte furcsa rémalakok lebegtek és mindenkinek démoni arca lett. Végül magához tért egy összedőlt sátor alatt. Kimászott majd elcsodálkozott mikor meghallotta néhány közelben beszélgetőtől, hogy „egy napja már csak a táborban ülnek és semmi sem történik”.
~Szóval egy napig kiütöttem magam.
*Egy 10 perces stagnáló fázis után úgy döntött felkeresi a királynőt, hogy megtudja mi a következő feladat.
….. megölni a trónbitorlót. *Csak ennyit fogott fel az elmondottakból, végig csak a pompás szín kavalkádra tudott gondolni, amit előző éjjel élt át, úgy gondolta nem lenne gond, ha néha ezzel feldobná a napjait.
- Ha nincs más, akkor megyek is készülődni!
- Elmehetsz!
*Nem is kellett kétszer mondani, a következő pillanatban már a harcostársai között kereste a csúnya küllemű hegyes fülűt, hogy szerezzen még abból a „növényi olaj”-nak nevezett löttyből.  Szerencséjére gyorsan megtalálta annak ellenére, hogy sok lélek volt a környéken, lévén háború van és ez itt egyfajta zsoldos hadsereg, és az köztudott, hogy hadseregben mindig vannak jó néhányan.
- Napot komám! Jöttél még egy kis „szórakozásért”?! *kérdezte egy apró mosollyal az arcán, mivel már előre tudta a választ.
- Igen! *Épp ahogy a csúf arcú tünde gondolta.
- Na és mennyi pénzed van komám?
*Belenyúlt a zsebébe majd átadta az összes érmét, amit ott talált.
- Nézzük, csak ez pont kifut öt darab kétcentes fiolát. *Szipogott egyet, majd átadta az üvegeket. Gyorsan bele is rakta őket a tarisznyájába majd elindult összeszedni a halmijait a bérgyilkosság elvégzéséhez.  Amint elkészült lehúzta az egyik adag olajt, és elindult.
Most gyorsabban hatott rá a szer, de enyhébbek voltak a hatások.  Csak a tárgyak színei változtak sokkal színesebbé. Ám akkor hirtelen az úton meglátott két elfet. Úgy gondolta közelebb lép, mert ismerősnek tűntek neki. Ahogy 10 méterre ért tőlük látta, hogy Iorweth a régi barátja és a felesége Linnor az, akik már halottak. Meghallotta, hogy ők is a bérgyilkosság végrehajtása ügyében készülődnek. Amit tudhatott volna, ha odafigyel a küldetés kiadásakor, de akkor épp máshol járt. Tudván, hogy nem azok, akiknek látja, őket mégis úgy érzi most jobb, ha velük tart és az ismerős arcok talán jó hatással lesznek rá.
- Üdv Rhony Loendir vagyok, ha minden igaz ugyan az lesz a küldetésünk szóval gondoltam csatlakozok.








// Innen jön a skypon megbeszélt rész //


*Csatlakozott is a két másik tündéhez. Útközben le se tudta szinte venni a szemét Linnor-ról, aki igazából Loreena volt. A nő valószínűleg észre is vette és nem is tudom mit gondolhatott róla mikor a lelombozott hangulatban ő mégis úgy mosolygott rá, mint akinek ez életének a legboldogabb napja.  Rhony-t persze nem igazán érdekelte a véleménye.
Mikor elérték a tábor szélét épp felkelőben volt a nap. A csata is kezdetét vette, ami jól is jött, hiszen a zűrzavarban könnyebb volt a lopakodás, bár a hely hordókkal és egyéb össze vissza elhelyezett, vagy a terület adottságaiból eredő, rejtekhelyül szolgáló objektumokkal volt tele. Így a sunnyogás az elfeknek itt gyerekjáték volt. Már egész közel jártak a trónbitorlóhoz, amikor egy démon állta az útjukat. A férfi csapattag vállalta, hogy magára vonja a figyelmét.  
Ekkor ment ki a drog hatása is.
Így ketten folytatták az utat tovább Elyrához, mikor a közelbe értek felmérték a terepet és mielőtt Loendir megszólalhatott volna a hölgy már elő is állt egy tervvel, ami elég jónak bizonyult. Rá is bólintott.
Bár a lány már nem egykori felesége alakját vette fel, mégis úgy érezte nem hagyhatja, hogy ő menjen, előröl, mert az a veszélyesebb, és még szimpatikusnak is tűnt neki, annak ellenére, hogy a fajtájában egy teljesen átlagos bár igéző szemekkel rendelkező tünde nőről van szó, ezért gyorsan egy kézmozdulattal jelezte, hogy „Én megyek, előröl”.  
A kábítószer hatása már kiment, de az adrenalin hatására az időt kissé lelassultnak érezte abban a pillanatban. Felhelyezte a nyílvesszőt az idegre, vett egy nagy levegőt és kivetődött a fedezék megül a démon nő elé. Látta, ahogy az arca a meglepődéstől szépen lassan eltorzul és valami furcsa kézmozdulattal legyint felé. Ekkor ereszti el félig a húrt, ami kilövi a vesszőt. A tudásdémon kezénél ekkor láng jelenik, meg ami felé érkezik. Végignézi, ahogy a lövedék és a lángcsóva elmennek egymás mellett és innen az események újra felgyorsulnak, csak annyit vesz észre, hogy a vessző talán súrolja az ellenség vállát és hirtelen fájdalmat érez a saját vállában is, amit az enyhén a bőrbe beleégő viselete okozott mivel a varázslat eltalálta.
Ekkor a földhöz csapódik, és nem tudja hirtelen, hogy mi történik körülötte. Az eséstől össze zavarodba két másodperc kell, hogy összeszedje magát, akkor átfordul és felpattan, miközben íját készenlétbe helyezi újra.
A földön egy test hevert, amin csontos gallérral felszerelt ruházat van. Ekkor tudta, hogy győztek, de persze még közel sincs vége, mivel még úgy tünik van itt némi veszélyforrás.
Az első rájuk támadó értett a szép szóból, hogy „vége van” felesleges már harcolni, de egy elvetemült démont muszáj volt egy „tripla tünde tüzelés” kombóval megtűzdelni, aki ettől padlót is fogott egyből.
Megpillantotta a harmadik társukat is akinek Loreena indul a támogatására mivel látszólag nincs túl jól. Rhony ránéz a vállára, ami elég rosszul néz ki a belekozmált szövettől és koromtól, de semmi olyan, ami túl komoly lenne, aztán ő is Llyod segítségére siet.
Ekkor már sejteni lehetett ,hogy valószínűleg az ő oldaluk vezetője is halott mert elég nagy fejetlenség vette kezdetét. Néhányan menekültek a csata elől fegyvereik eldobálása közepette, vagy saját társukat kezdték el leölni, valaki pedig, mint a tudásdémont örző zsoldos csak térdre rogyva hevert céltalanul.

- Elyra meghalt! - kiabálják az első tábor démonai.
- A királynő halott! - kiabálják a másik tábor démonai.
Amilyen hevesen indult a harc, olyan hamar csendesül le. Mindenki megáll, sokan most veszik először észre a vörös eget, és hallják meg az egyébként kifejezetten fülsüketítő morajlást, ami a hegy felől jön. A tudásdémonok talpon vannak, és mágiákat lebegtetnek a kezük fölött. Ők már tudják, ami a többieknek egyelőre csak lassan szivárog a tudatáig:
Ha megüresedett a trón, hát aki kapja, marja.
Ismét elszabadul majdnem a pokol, amikor is egy nyurga, fekete hajú tudásdémon férfi sétál a csatatérre, elégedetten néz szét a forrongó tömegeken, majd valamit démonnyelven kiált valamit, majd németül.
- Csak ennyit akartam mondani.
A démonok, akiknek egy kis eszük is van, valóban letérdelnek, hiszen a férfi tényleg démonul szólt. Aki pedig azt a nyelvet tudja, az valóban a királyi cím örököse.
- Az igazi ellenségünk ott van! - mondja, majd elmutat a hegy csúcsa felé, Ahol a protestánsok zászlaja alatt felsorakoztak a déli emberek. Mielőtt bárki is fegyvert foghatna azonban, olyan egetrázó dörrenést hallotok, amilyet még nem is hallottatok. Az Eisspitz teteje széthasadt, és lángoló lények áradata özönlik lefelé. Legnagyobb meglepetésetekre a protestánsok pajzsokat húznak, és beállnak eléjük. A protestáns vezető hangját, egy nőét, a hegy és mágia is erősíti. A démonok felé kiabál:
- Meneküljetek, sátánfattyak, ha kedves az életetek!
Az új királynak nem kell kétszer mondani, a démonok elvonulnak. A Nefilimek pedig, hiszen azok, már mindenki rájöhetett, ahogy megütöznek a protestánsokkal, lenyugszanak, és tárgyalni kezdenek a nővel.

Nos, annyi a közös, ezt mindenki reagálja le. Lehet zörgetni-zargatni nyugodtan, ez az utolsó körötök! Hajrá! Határidő jövő hét vasárnap!

Elyra meghalt! A királynő halott!
A tündék olyan fürgén inalnak el a helyszínről, hogy szántszándékkal kerülnöm kellene a pislogást, ha látni akarom, merre mennek. Nem tartok velük túl hosszan, az összevegyülő kiáltozás arra ösztönöz, hogy körülnézzek így, mindennek a széléről - a hegy dübörögve morajlik a talpunk alatt és egy pillanatra azt kívánom, bárcsak fogalmam se lenne, mi történik; akkor ugyanis vissza se nézve távolodnék az Eisspitz emelkedő oldalából, egyre gyorsuló ütemben.
Így azonban várnom kell.
Zakatoló szívvel vetem a vállamat egy torzul feltekeredett, félholt fa törzsének; a levegőben felvert por hunyorgásra késztet, így is jól látom azonban a nyúlánk démont, aki magához veszi a szót. Természetesen egy szavát sem értem, de még csak fel sem ismerem a nyelvet, amelyen szól - nem nehéz kitalálni, hogy a démonok sajátja lehet és ez alighanem így is van, mert a két sereg legnagyobb része teljes egyetértésben ereszkedik féltérdre az összedúlt földön.
- Az igazi ellenségünk ott van! - ível föl a férfi hangja egészen a vörös égig, ezúttal németül és a csatatéren rekedtek - engem is beleértve - egy emberként pillantanak fel a bíbor fényben fürdő oromzatra.
Farkasszemet nézünk von Himmelreich egész protestáns arcvonalával.

Nekem itt semmi keresnivalóm!, villan át a fejemen és mozdulnék - hogy merre, magam se tudom -, ahogy mozdulna mindenki azonnal, de a szándékon egyikőnk sem jut túl. Dörrenés hallatszik, olyan erősen, mintha maga a mennybolt hasadt volna ketté, a fejemmel együtt; megkésve kapok a fülemhez és az egyensúlyom veszítve félretántorodom, az Eisspitz pedig hevesen megrázkódik a talpunk alatt. Hátha megnyílt alattunk a föld, és az egész hegyláncot, mindannyiunkkal együtt most azonnal elnyeli a Pokol?
Van mire felelnem az Úr előtt.
Rémülten ugrom fel, megtörölve az orrom, de nem látok friss vért a tenyeremen. A lábam alatt morajlik, dübörög, rezeg minden, s száraz gallyak záporoznak a nyakamba a félholt fa koronájából, de jóformán észre sem veszem: felfelé tekintek, a tűzhányó szétnyílt tetejére, ahonnan vastag folyamban ömlenek a nefilimek lángoló seregei: csak jönnek és jönnek, homlokegyenest szemben a démonokkal meg velem. Úgy özönlenek lefelé a meredek hegyoldalon, mintha sohasem akarnának elfogyni.
'..a Teremtő maga gyújt világosságot az égbolton. Vérvöröset, mely utat mutat a népének, s az angyalok, kiket elsőnek teremtett, visszajönnek...'
Mozdulatlanul, földbe gyökerezett lábbal figyelem a közelgő végítéletet.

- Meneküljetek, sátánfattyak, ha kedves az életetek! - harsan fel egy ismerős hang, kirántva dermesztő gondolataimból: az ifjú Skadi von Himmelreich parancsoló, erős orgánuma sokszorosan visszaverődik a szomszédos csúcsokról, szélfúvásként nyargalva át meg át a csatatéren. A démonok új királya felkapja a szavát; soha ilyen fegyelmezettnek egyetlen sereget sem láttam, nemhogy kettőt. Úgy vonulnak el, mint akik soha másra nem is készültek rettenetes, pokolbéli látomásba illő tájat hagyva maguk mögött: magamra maradok a világ végének legszélén és előrehajlok a fatörzs mellett, hogy lássam, hogyan sújt le a Déli Királyság eretnekeire az Úr haragja.
Az ítélet azonban késik.
Megtorpan a két sereg a vörösen sötétlő ég alatt, ahogy összetalálkoznak: mind a két vezér szóra nyitja a száját, s bár a körülöttünk magasodó sziklafalak felerősítik a szavukat, egy hangot sem értek az elhangzottakból. Hanem a nyelvet már jól ismerem: héberül szólnak mind a ketten, az angyalok nyelvén. Skadi leszáll a lováról, s a példáját a nefilimek közt is követik páran - gesztenyebarna paripán akad meg a szemem nem messze tőle s egy karcsú, sötét fahéjszín bőrű alakon, aki a kantárba immár oldalról fogódzik.
Anat!
'Én segíthetek neked, bármikor.'
Ha a nefilim igazat mondott, akkor értem jött; ha hazudott, akkor ütött az utolsó órám. Egy szál magamban semmit nem érek a Déli Királyság seregeivel meg a félangyalok lángoló sokaságával szemben: ha viszont hagyom, hogy befejezzék a társalgást és elvonuljanak, akár fel is adhatjuk a háborút. Esroniel von Himmelreich a legjobb diplomata, akit valaha láttam: ha a húga csak feleolyan tehetséges, mint ő, holnap már húzathatjuk a harangot a Katedrális felett.
Még mindig beszélnek, amikor futni kezdek.
Egyenesen neki a protestánsok balszárnyának.
- Félre! - kiáltok rájuk, a leghátsó sorok közé vetődve: ez a legostobább dolog, amit valaha tettem, és a katonák alighanem teljesen egyetértenek velem, mert meghökkent engedelmességgel húzódnak el az utamból. A sereg szélső traktusában szűk, döbbent ösvény nyílik előttem; gondolkodás nélkül rohanok végig rajta, mielőtt felfogják, mi történik, s pár pillanat múlva zihálva, bámuló tekintetek kereszttüzében torpanok meg Anat mellett.
A nefilim ugyanolyan szépséges, mint amikor először megpillantottam, és most kérdeznem sem kell, hogy felém forduljon.
- Arról szól nekik, hogy a déli királyhoz kell menniük - feleli kérdés nélkül.

Tehetetlenül nézek végig a sokaságon.
Mihez kezdjek ezzel?
Nem beszélem a nyelvüket. Nem tudom, mit mondott nekik von Himmelreich és fogalmam sincs, hogyan győzte meg őket Anat, hogy ne pusztítsanak el mindenkit, aki az útjukba kerül. El vagyok veszve. Arról nem is szólva, hogy néhány pillanaton belül mindenki észbe kap, nekem pedig végem.
Visszafordulok a nefilimhez, de ő már nem engem néz: fölszegi az állát a beszélgetők felé és előrelép, hogy odakiáltson. Megragadom a karját.
- Várj...! - előzöm meg sietve, hogy a tekintetem az övébe kapaszkodik. - Tudod, mit cselekszel?
- Bízz bennem, Kather!
Telt hangjától a nyakszirtemen felborzolódik a haj: elengedem gyorsan, s ő egyáltalán nem pazarolja az idejét. Bátran kiált oda a nefilimnek, aki a fiatal lovaggal társalog - a két vezér figyelme egyszerre fordul ránk és bár Skadi szinte azonnal futásnak ered, valahogy mégis egyszerre érnek oda hozzánk. Von Himmelreich úgy söpör félre az útból, mintha ott sem volnék; mire visszanyerem az egyensúlyom és megfordulok, látom, ahogy szorosan magához öleli Anatot. Héberül kérdezi, amaz viszont németül felel.
- Nem, nem bántott...
Ez a vártnál is jobban feldühít egy szemvillanás alatt. Egészen megfeledkezem a protestáns hadseregről a hátam mögött: ingerülten ugrom oda hozzájuk, mintha csak magunkban lennénk és teketória nélkül akkorát taszítok Skadi von Himmelreich páncélos vállán válaszképpen, amekkora csak kitelik tőlem, félrelökve őt a nefilim közeléből.
- Mit képzelsz!
Az ezredes elesne, ha az Eisspitz emelkedője nem fordulna szerencsésen a talpa alá. Dühösen pördül meg, őt sem kell soká hergelni: kihívón lép felénk újból, a buzogánya nyelét szorosan megmarkolva.
- Te mit képzelsz, kutya! - kiabálja vadul, ügyet sem vetve Anatra, aki alig két lépésre áll tőlünk, pontosan egyforma távolságra mindkettőnktől. - Elvitted tőlünk, és kisajátítottad! Biztos mocskos dolgokra gondolsz a közelében! Láttam most is, hogy néztél rá!
- Örül, hogy megszabadult tőletek! - vágom rá ugyanolyan hangosan, mielőtt a tény, hogy részben nagyon is igaza van, az arcomba kergethetné a vért. - Különösen tetőled! Attól, aki vérontásra buzdítja és az Úr ellen lázítja az embereket!
Egyetlen lélegzetvétel választ el attól, hogy egymásnak essünk, Skadi von Himmelreich meg én, Isten haragjának vörös ege alatt: a nefilimek vezérének mély hangja dördül fel, mielőtt megmoccanhatnánk, és mi egyként fordulunk az idős férfi felé.
- Látom, ti emberek pont olyan barbárok vagytok, mint a legendáinkban meg van hagyva - szól németül, s most látom csak, hogy jókora, csontos kezében azt a Bibliát tartja, amelyhez Anat annyira ragaszkodott. Az indulat és a hirtelen rám törő alázat, amely a belőle áradó isteni jelenlétnek szól, belém fojtja a szót; egymás szemébe nézünk hosszan, amire engedek az inaim feszültségéből.
- A nő azt mondta, harcoltok Istenen - folytatja kimért hangján, mindenféle sietség nélkül. - Azt is mondta, hogy tartsunk velük. Te mit mondasz?
- A Déli Királyságot a legfőbb eretnek, Esroniel von Himmelreich zsinatelnök hajtotta igába - felelem, sokkal nyugodtabban, mint amire képesnek tartottam magam. Szándékosan nem gondolok rá, mennyi minden függ attól, ami itt elhangzik. - Káromlásba taszította a fél kontinenst! A régi rend visszaáll, akárhogy küzdenek ellene. Én békét hozok. Anat hisz nekem.
- Régi rend? Eretnek? - ráncolja a szemöldökét, mintha a szavakat ízlelgetné. - A mi szemszögünkből maguk mind azok. De jó, nem bánom. Én és egy részünk itt marad. Egy másik törzs veletek megy, láncba kötött ember, és megnézi a hagyományaitok. A harmadik törzs pedig veled, vasba öltözött asszony, és utánajár az igazatoknak. Ennyi. Nem akarok ellenvetést hallani!

Lázadó, ellenséges pillantást vetek a zsinatelnök húgára; ő álnok, gorombaságnak is beillő tekintettel felel, aztán mind a ketten elfordulunk, mintha ütemre tennénk.
- Legyen - biccentek a nefilimek vezére felé, és hallom Skadi helytelenítő, ingerült horkantását; hátat fordítok neki, s az utolsó, amit érzékelek belőle, az az erős hangja, amelyen parancsokat osztogat az embereinek.
- Elmegyünk! Hozzuk a nefilimeket is.
- Jó lesz így - hallom Anat szelíd hangját, ahogy elmaradhatatlan, eretnek Bibliáját szorongatva mellém lép. Nem szólok érte ezegyszer: ha a könyv nem volna, lehet, hogy nem úszom meg élve. Nélküle a nefilimek nem beszélnének, csak héberül. És van itt még valami.
- Honnan ismered? - bökök a hátunk mögé, ahogy elindulunk a lejtőn; Anat bánatosan fordul vissza, de Skadi alighanem rég eltűnt az emberei közt.
- Nagyon kedves volt velem, amíg a déli embereknél voltam. Adott ruhákat, szállást és fürdőt. Hallottam, hogy az ezüsthajú ember a rokona.
- Testvérek - biccentek, és egy pillanatra megüt a szó; úgy viselkedett a fiatal lovag, mintha Anat is a húguk volna. Mennyire tekinti vajon annak magát? - Szeretik egymást. Együtt harcolnak ellenünk.
- Értem - feleli, szomorúan figyelve a kavargó embereket, amelyek elrejtik a nőt a szemünk elől. - Néha meglátogathatom?
Csodálkoznék a gondolaton, ha nem szoktam volna meg a különös látásmódját. Elvégre háború van. Egyébként is, a von Himmelreich család megbízhatatlan és gátlástalan.
- Túl veszélyes.
A nefilim gyönyörű vonásaira új szomorúság ül ki; hogy szabaduljak a rossz érzéstől, amit okoz, röpke pillantást vetek a csatatér maradványaira. Hogy lehetséges, hogy még mindig élek? Alighanem az Úr vigyáz rám.
Érzem, hogy Anat szólni akar: rátekintek, ám ő néma marad végül, és ez valamiért jobban zavar, mint bármi, amit mondhatott volna. Most, hogy megszabadultam a démoni jelenléttől és jóformán győztünk, sokkal jobban kellene éreznem magam; a valóság azonban az, hogy semmit sem értem el azon kívül, hogy a háború tovább dühönghet. Hány ilyen lesz még? A protestánsok kitartóbbak, mint gondoltam.
A nefilimek pedig ugyanúgy fordulnak feléjük, mint felénk.
Fáradt némaságban indulunk el Északnak.

A három tünde együtt menekül a kavarodásból. A prioritások világosak, először kell keresniük egy felcsert, aki ellátja Lloyd lábát és Rhony égéseit. Valahol vicces, hogy arra számított, hogy meg fog halni, és mégis ő az egyetlen a csapatból, aki megúszta az egész királynő-gyilkosságot egyetlen karcolás nélkül. A saját táborukhoz próbálnak visszakecmeregni, amikor megremeg a föld, és egy hangos dörrenés rázza meg a világot. Hátrafordul az Eisspitz felé, és pont látja a belőle kiömlő lángoló lényeket, legalábbis a fényüket, ami a megfesti az eddig is vöröslő eget. Nem tudja, mik lehetne azok, de nem is akar rajta gondolkozni. A két királynő halott, a háborúnak ez a része biztos, hogy véget ért, és nem szándékozik itt lenni egy esetleges folytatásnál. Ennyi volt a küldetése és nem több. Azt is látják, hogy arrébb még mindig valami balhé van, de igyekeznek elkerülni jó messzire. Így nem hallja sem az új démonkirály felemelkedését, sem azt, ahogy a déliek a tüzes lényekkel kezdenek tárgyalásba.
Ha találtak felcsert a táborukban türelmesen megvárja, ameddig az ellátja a két férfit. Nem rohan, és nem is fogja őket dolga végeztével magukra hagyni. Ők hárman most egy csapat a szemében, bajtársak, és Lorynak különösen fontos az az elv, hogy nem hagyhat hátra senkit. Nem is fog.
A felcser megkérdezi, hogy érte tehet-e valamit, de nemet int. Csak fáradt, pihenni akar, lehetőleg a saját ágyában aludni, ehhez pedig az kell, hogy minél előbb a Tünde Erdő hűs árnyékot nyújtó fái alatt lehessen. Már ameddig még megteheti. A táborban viszont még van egy nagyon fontos feladatuk: felvenni az ígért jutalmat. Nem mehetnek el a pénzük nélkül, és bár eleinte őt a jutalom egyáltalán nem érdekelte, úgy érzi keményen megdolgozott érte. És sosem árt egy kis extra váltó, amit kellemes dolgokra költhet, amire nőként szüksége van, nem csak mindig felszerelés, meg ellátmány… Remélhetőleg hárman, egyetértésben mennek verni az asztalt, valószínűleg a többi nem-démonnal egyetemben. Azért arra nagyon figyel, hogy Dágónba véletlenül se fussanak bele, nehogy a végén rajtuk kérje számon az ígért rabszolgákat, amiket így, hogy Riel Undine halott egyáltalán nem biztos, hogy meg fog kapni.
Amikor rendesen kifizették őket, akkor kell eldönteniük, hogy mégis hogyan akarnak távozni. Jobban örülne, hogyha mind együtt mennének, hogy szemmel tarthassa a két csirkefogót, de Rhony elég egyértelműen utasítja vissza az ajánlatot. Nem erőlteti, nem szeretne korlátozni senkit, nameg ő egyenesen a Tünde Erdő felé tart, hogy jelenthessen a feletteseinek. Lloyd viszont szintén arra megy, így meg is egyeznek, hogy együtt menjenek haza. Őt nem hagyta volna magára, főleg hogy még biceg a sérülésétől. Felajánlotta, hogy Jóska el tudja vinni haza kettejüket is, de a bárd nagyon hamar világossá tette a lány számára, hogy nincs olyan isten, hogy lóra üljön, akkor sem, ha így napokkal tovább tart a hazaút. Megpróbálta meggyőzni a férfit, hogy jobb lenne túl lenni rajta és gyorsan otthon lenni, de az hajthatatlan volt. Végül feladta, és a lovát kantárszáron vezetve gyalogoltak a Tünde Királyság felé, a déli emberkirályság vadonjában. Szerencsére nem volt gond az úton és még a jelentését is volt ideje megírni, amit Ann Shadowthornnak szánt. Néhány helyen még kikéri a bárd véleményét, hogy szerinte jó lesz-e úgy ahogyan írta, egyébként pedig békében telnek a napjaik, Lili pedig szokás szerint tud egy kis vidámságot csempészni bele.
Visszatérve az őrposztra egyenesen az irodába megy és átnyújtja a felettesének a jelentést. Az gyorsan átfutja, majd először Loryra néz, majd a bárdra, majd vissza a lányra…
- Remélem rosszul értem, hogy maga azért ért ide majdnem másfél héttel később, mert nem hagyta ott ezt az istencsapását?! – Loreena nem tudta eldönteni, hogy dühös, értetlen, kirúgja, vagy elneveti magát. Leginkább talán olyannak tűnt, mint aki képtelen volt elhinni a tényt, hogy a lány nem hagyta ott a sérült bajtársát, hogy egyenesen hazalovagoljon. Shadowthornhoz valószínűleg nem jutottak el történetek a lány kiképzéséről.
- Nem tehettem, asszonyom.
- Tűnjenek a szemem elől.
Loreena tisztelgett, és teljesítette a parancsot…