Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Kérdező vendégeknek
Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Darrakard

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 74

A háború nyitánya

Szer. Jún. 06, 2018 5:07 pm by Serene Nightbough



Kedves Játékosok!

Elérkezett az első …

Comments: 21

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 38


You are not connected. Please login or register

Norven Kather - helyzetjáték

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 Norven Kather - helyzetjáték on Vas. Nov. 01, 2015 10:40 pm

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Ezt egyenesen rám szabták /derék huszonöt, hossz negyven/, úgyhogy, hacsak nincs a mesélők ellenére, jönnék is kipróbálni!

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

2 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Hétf. Nov. 02, 2015 10:18 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Üdvözlöm az első kedves öngyilkosjelöltet vállalkozót!

Az első szituáció a következő: Valamilyen módon szerény személyed egy igazán elhanyagolható tanács tagja egy rövid ideig, mely éppen egy olyan pitiáner ügyben dönt, hogy eretneknek nyilvánítság-e Esroniel von Himmelreich kereszteslovagot. A férfi ott áll merészen és bűnbánatot egyáltalán nem tanúsítva, érveit már elmondta csak a válaszra vár. Te pedig őszentségével és más neves inkvizítorokkal arra vagy hívatott, hogy ítéletet mondj.

(A helyzet nem kell, hogy tényleges megtörtént legyen, a helyzetjátékok ilyen "mi lett volna, ha" alapon működnek, szóval csak nyugodtan szárnyaljon szabadon a fantáziád a következményektől való aggódás nélkül. Ha megtetszett az első kör, a végén jelezd és kapsz repetát!)

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

3 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Szomb. Nov. 07, 2015 4:02 pm

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Elnézek von Himmelreich zsinatelnök feje felett; nem kell megemelnem az államat, mert a padló nyolcszögletű formában vagy egylábnyira ejtett a csarnok közepén. Ha egyszerűen mellette állnék, megfordulna a helyzet - bár régóta nem láttam a férfit, arra pontosan emlékszem, hogy magasabb nálam.
Mögötte, velem átellenben az Egyház legdélebbi tartományának püspöke foglal helyet - türelmetlen, rideg arckifejezést visel, amely akkor is elárulná, ha nem volna egyértelmű, hogy a két intézmény között dühöngő háborúban sorra ő húzza a legrövidebb szálakat abból a bizonyos szalmából. Véletlenségből ismerem őt: életemben nem láttam nála kárörvendőbb embert, és bár esze van elég, a legtöbbször mégis inkább a természetéből fakadó végtelen aljasságra hallgat. Ocsmány, ideges neszezése arra utal, hogy csak a pápától való félelmében nem ugrik fel azonnal, hogy a maga dolga után siessen inkább. Elvégre ő már döntött.
Mégis kénytelen várni, mert a szomszédjánál a szó - figyelnem sem kell arra, ami elhangzik, mert a szónokot a szája szögletének merevsége elárulja. Tudom, hogy az Egyház ellen elkövetett rémtetteket fogja ecsetelni; együtt dolgoztam vele régen, mielőtt utamra engedtek volna egymagamban is. Ő az Egyház rangidős inkvizítora, és legalább annyira szereti a hivatala ellen elkövetett bűnöket, mint saját magát, ez pedig nem kis szó: betűről betűre ismerem már az érveit, és ha nem volna fontosabb dolgom, most hagynám, hogy a szónoki tehetsége megint egyszer elgyönyörködtessen.
Ehelyett bal felé fordulok - az én szomszédom moccan meg éppen. Ez a beszélő tanítványa: ravasz, udvarias fiatalember, a jó ég tudja, kinek a torkát vágta át, hogy itt lehessen - gondosan elzárkózott eddig mindenféle vérszomjas megnyilvánulástól, de az én ösztöneimet lehetetlen becsapnia. Ráismerek benne az emberbőrbe bújt farkasra, szép munkát végez ugyan, de mégiscsak túl fiatal. Hosszú, dús szempillái most leárnyékolják a mohó tekintetét. Alighanem úgy gondolja, nem tanácsos túlzott érdeklődést tanúsítani, a fél világ mártírként tekint majd a zsinatelnökre - a következtetése kitűnő, de az igyekezete arra késztet, hogy elfojtsak egy lusta vigyort. Minden nappal egy kicsit jobban elbízod magad, fiacskám.

Hanem most valami mégis visszafordítja a figyelmem Esroniel von Himmelreichre. Töprengőn mérem végig a zsinatelnököt a tejfölszőke sörényétől az egyszerű bőrcsizmába bújtatott lábáig: olyan egyenesen áll a csarnok közepén, mintha csak a főtéri pellengéren hagyták volna s arra várna éppen, hogy a csőcselék elszabaduljon körülötte. Elképzelhető, hogy az ő szempontjából nincs különbség.
Mert hát mi is volna az ő legfőbb eretneksége, ha nem a büszke téveszméi s a bennük való megátalkodottság? Lovag volt, amikor megismertem és akkori gáncstalanságát - tetszik vagy sem - maradéktalanul megőrizte: ha nem így történt volna, nem volna ránk szükség most. Akik őt követik, erőszakos frissességre kényszerülnek észben s biztatva vannak rá, hogy megkérdőjelezzenek mindent, ami máskülönben magától értetődik. Ha a zsinatelnök maga nem állná ki ennek a gondolatiságnak minden próbáját, megtagadnák ugyanúgy, ahogy megtagadnak minden mást is.
Ennek ellenére emberek ezrei állítják Hellenburg-szerte, hogy Esroniel von Himmelreich az a lelki támasz, akire szükségük van. Az a vezető, akit az üdvösségük érdekében elismerni hajlandóak. Természetesen nincs igazuk - honnan is tudhatnák ők maguk az effélét? -, abban azonban aligha tévednek, hogy a zsinatelnök minden bűne ellenére igaz ember. Nincs benne hamisság. Számtalan alkalommal hallottam beszélni, és mindig őszinte volt. Ha hazudott volna, arról tudnék. Látnám rajta. Érezném a hangszínében.
Meggyőződéses eretneksége mindannyiunk vesztesége, és a halálával csaknem bizonyos, hogy minden eddiginél erőszakosabb fejezet kezdődik a Királyi Szövetség és a Főváros háborújában. A hellenburgiak alighanem mártírrá avatják és, amíg meg nem szabadulunk az 'új hit' nevű szekta legvérmesebb tagjaitól, senki nem alhat nyugodtan. Holnaptól a hívei újult erővel lázadnak fel, és ezt egyikünk sem fogja új forradások nélkül átvészelni. Szinte biztos, hogy egyelőre okosabb volna megkímélni az irháját - távozott már saját lábán nem egy gazember innét, s Esroniel úrnál különbet is akasztottunk nem egyet.
Csak beszélni kell. Beszélni nagyon jól tudok.
Ha úgy akarnám, élve maradhatna.

Igen ám. Csakhogy van itt még valami.
Mert miféle férfi is valójában a zsinatelnök? Nem ismerem olyan jól, mint ahogy a vénember képzeli magáról itt velem szemközt, de még olyan jól sem, amennyire szeretném. Azt azonban nagyon jól tudom, hogy kivételesen tehetséges. Ért az emberekhez; beszéli a nyelvüket. Szót ért bárkivel, s ami még veszélyesebb: jelenlétében egymással is szóba állnak olyanok, akik különben a kölcsönös üdvözlésig sem jutnának el. Vajon volna-e Hellenburgnak bármilyen szövetségese, ha nem Esroniel von Himmelreich lenne a legfőbb diplomatájuk? A válasz egyértelmű: természetesen volna.
A közöttük lévő egységet azonban nevetségesen könnyű lenne szétroncsolni, ha a zsinatelnök nem lenne állandóan jelen, hogy játszi könnyedséggel helyrehozzon mindent. Elég volnék én és pár rátermett politikus, hogy lefaragjuk a Királyi Szövetséget a protestánsok támogatóinak listájáról. Ha pedig az Egyház visszahódítja a hellenburgiakat, az már csak idő kérdése, mikor kényszeríti őket térdre a Főváros rajtunk keresztül.
Von Himmelreich zsinatelnök kétségkívül eretnek.
Az igazi baj mégis az, hogy közöttünk és a győzelmünk között áll.

Csak most eszmélek rá, hogy egymást nézzük: útközben rajta felejtettem a tekintetem és ő olyan rezzenéstelenül állja, ahogy kevesen képesek rá. A kölyök a balomon abbahagyta a fészkelődést, és érdeklődve bámul. A mestere éppen a szónoklata befejező köreit futja.
Aztán enyém a szó.
Félkönyékre támaszkodom a székem karfáján, a lábamat térdben keresztbe vetve; a hátamat kényelmesen az átmelegedett diófa támlának vetem. Apró szünetet tartok - ha egyszer elmondtam, amit akarok, nem sokat fogunk ugyanis ücsörögni.
- Esroniel Von Himmelreich, minden eretnek atyja és testvére! Eretnekségedben való megátalkodottságod nem igényel érveket, a döntésemet felesleges üres frázisokkal megtámogatnom. Káromlásod és gyalázatos tanításaid terjesztéséért, valamint az Egyház ellen elkövetett förtelmes bűneidért a büntetésed kiszabása olyan feladat, amely Őszentségére vár. A magam részéről ezennel azt javaslom, akasztass fel a nyakadnál fogva, amíg meg nem halsz. Az Úr legyen irgalmas a lelkedhez!



//köszönöm a próbatételt, nem volt egyszerű - csak remélhetem, hogy olvasni is olyan érdekes, mint írni volt! szívesen vennék még egy kört ugyanitt, amennyiben kiérdemeltem-//

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

4 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Szomb. Nov. 07, 2015 4:20 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Szomorú könnyeket ejtettem, ahogy vége lett, mert... nos... nem volt tovább. Remek munka, itt is a következő kör:

Egy levelet találsz a szállásodon, feladó, címzett nélkül. Amint kibontod, a következő áll benne:
"Darion Kardenal királyi tanácsos és főírnok tudásdémon. Valaki leplezze le a pokoli férget és égesse el, mielőtt én is elfelejtem az igazságot!"
Hallottál már a férfiról, talán láttad is a nyurga, sovány alakot, férfiatlanul hosszú hajjal, kígyóhoz illő tekintettel. Szinte mindenkinek, akinek bármi köze van az udvarhoz, ellenszenves. De őfelsége Károly király fő tanácsadója és személyes írnoka, vagyis eléggé védve van bármilyen rossz szándéktól. De vajon mit tesz egy elkötelezett inkvizítor, amikor egy ilyen fontos emberről derül ki, hogy nem ember? mutasd meg nekem!

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

5 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Szomb. Nov. 07, 2015 8:22 pm

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Darion Kardenal királyi tanácsos és főírnok tudásdémon.
Darion Kardenal királyi tanácsos és főírnok tudásdémon.
Darion Kardenal királyi tanácsos és főírnok tudásdémon.
Darion Kardenal királyi tanácsos...

Negyedik alkalommal siklik végig a tekintetem a sorokon, mire végre beugrik, hogy kiről is van szó: Kardenal tanácsos olyan ember
(tudásdémon!)
akit nehéz elfeledni, ha az ember már látta egyszer, mégis... az elmém annak idején készséggel tuszkolta a visszataszító képet valahová mélyre. Most hirtelen megelevenedik a csukott szemhéjam belülső oldalán, és azon kapom magam, hogy olyan élesen emlékszem az arca összes részletére, mintha csak tegnap láttam volna utoljára. Igen, ez lesz az: az írnok fiatalosan szabályos, markáns vonású arca keskeny, mint az előkelő származású északiaké, de hiányzik belőle az őrájuk olyannyira jellemző vonzerő. Folyékony mozgás, hosszú végtagok - felépítésében valahol rám emlékeztet Darion Kardenal, de az én eleven tüzem messze elkerüli. A szeme akár a sekély víz novemberi jégkéreg alatt; most, hogy felidézem azt a keveset, amit tudok róla, lentről felfelé végigfut a hátamon a hideg, összehúzva a bőrt a combomon és a mellkasomon.
Azonnal érzem, hogy akárki is írta a levelet, kegyetlenül pontosan beletalált az igazságba.

Az ám. De a levélben más is áll.
Mielőtt én is elfelejtem az igazságot.
Rájöhettek mások is korábban az írnok kilétére. Aztán elfelejtették - valószínűleg azért, mert ez egyáltalán nem feltűnő, azzal ellentétben, ha valaki a borába fullad, vagy a lépcsőn a nyakát szegi. Meg aztán, így nyomozni is sokkal nehezebb utánuk. De kik lehetnek? Ahhoz, hogy az illető engem megtaláljon, az Egyház tagjának kell lennie. Amennyiben Darion Kardenal valóban démon, méghozzá tudásdémon, nem sok esély van rá, hogy a felfedezés titok marad előtte. Ha neki volnék, mindenkit szemmel tartanék, aki értesülhet róla.
Megállok a kandalló előtt. A szemöldököm ráncolom, észre sem véve, hogy a lélegzetem hosszan megreked a torkomban.
Tudhatja-e Károly király pokoli bizalmasa, hogy valaki énhozzám fordult segítségért? Hogyne tudhatná.
Ha tudja, veszélyben vagyok-e? Ebben a percben is.
Erősebb-e nálam? Alighanem. Okosabb-e? Minden bizonnyal. Hatalmasabb-e? A kérdés is felesleges.
Félek-e szembeszállni vele? Fogós kérdés - a gyomromnál megbúvó igenlő válasz mélyen felsérti a büszkeségemet, ami azonnal fel is dühít.
Hagyhatom-e, hogy a fennhatóságom alá eső királyság vérével egy démon töltse meg a gyomrát?
Soha.

A kelleténél nagyobb erővel rúgom hasba a lovamat az istállóban, mielőtt megszorítanám a nyeregszíjat rajta: ügyet sem vetek a toporzékolására, mert egyetlen dolgon rágódom egyre.
Mi lehet az, amiben túlteszek a királyi udvaron évek óta uralkodó tudásdémonon? Ez itt nem a felesleges hiúság ideje, kétségem sincs afelől, hogy egy egy ellen nem vagyok a démoni tanácsnok méltó ellenfele: valahogyan elbánt mindenkivel, aki rájött a titkára, és egészen biztos vagyok benne, hogy ezekből az emberekből nem egy és nem kettő volt az évek során. Bármikor megneszelheti, hogy az információ ismét szabadon jár, és csak idő kérdése, mikor szabadul a nyakamra... ha ugyan nincsen máris itt valahol.
Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen súlyos titkot az ellenőrzése alatt tarthatott ilyen hosszú ideig? A Főváros az Egyház fennhatósága alá esik; kell lennie valakinek a palotában, aki elég hatalmas ahhoz, hogy megvédje Darion Kardenalt a hozzám hasonlók szimatolásától. Valakinek, aki nemcsak a király bizalmasa, hanem Sixtus pápáé és a birodalom írnokáé is. Valakinek, aki lepaktált Kardenal tanácsossal az Egyház kárára.
Valakinek, aki ugyanolyan ember, mint én magam.
Ezt a valakit fogom megkeresni a Fővárosban.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

6 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Vas. Dec. 27, 2015 11:46 am

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Szintén, mint Ameliánál, januárban várható a folytatás, de addig is egy kis jutalom:

Név: Clementia
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy különleges szertartás során megszentelt, nyakban viselhető feszület, amely naponta egyszer képes begyógyítani viselője sebeit a karcolástól a csonttörésig, illetve a közepesen mély nyílt sebig.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

7 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Kedd Jan. 12, 2016 3:27 pm

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
A király egyre visszahúzódóbb.
Az udvari pletykák közül ez az állítás jön velem szembe a leggyakrabban már most, az első napon: Károly király mindig szeretett a népe előtt mutatkozni, így egyáltalán nem kétlem, hogy a hiánya egyből feltűnt a körülötte legyeskedő udvaroncoknak. Azokból pedig akad szép számmal - nem először járok a palotában, a memóriámmal sincs baj, mégsem igazodom el elsőre az egyformára mázolt arcok és egyformán szédítő, nyakatekert öltözékek között.
Márpedig ha igazak a királyi tanácsost érintő vádak - amit egy pillanatig sem kétlek -, nem ártana ennél gyorsabban haladni.
A legtöbb tányérnyalójából és hivatalnokából mi sem egyszerűbb, mint szóbeszédeket kiszedni: egyáltalán nem szorulok semmiféle mankóra, néha még úgy is mondják a magukét, hogy kérdezni sem kérdeztem semmit. Ez a szószátyárság máskor idegesítene, most azonban kifejezetten jól jön: erőfeszítés nélkül tudom meg, hogy Károly személyes audienciái kevés híján teljesen megszűntek. Ha pedig ez nem volna elég, az örököse sem ad magáról hírt: a birtokról, ahová állítólag elküldték, semmilyen információ nem érkezett a Fővárosba jó ideje, míg jó néhány, eddig ritka jelenségnek számító befolyásos egyházi tag egyre többször fordul meg az udvarban. Néha az is elhangzik, hogy a király haldoklik és az Egyház ki akarja szorítani a herceget az öröklésből a saját javára, ennek azonban nem sokan mernek hangot adni - ők is csak meglehetősen halkan, aminthogy említéséért javarészt botozás jár, ha nem rosszabb.

Töprengve dőlök hátra a fogadóban, ahová a fejemben rendet tenni húzódtam be: azt egészen biztosra veszem, hogy a pletykák között eligazodni a lehetetlennel határos és még azokat is, amelyeket mindenkitől hallottam, érdemes kétszer átgondolni. Megbízható összeköttetéseim nincsenek az udvarban, az efféléhez pedig sokkal több időbe telik hozzájutni, mint amennyi a rendelkezésemre áll - akárhonnan nézem, hajszálvékony jégen át vezet az út Darion Kardenal személyéig.
A Népügyi Megbízott Kancellár eleinte gyanús volt.
A cím legalább olyan friss, amennyire bárgyú: akkor találkoztam vele, amikor a törvénynapok résztvevői után kérdezősködtem a nyugati szárnyban. Egyértelmű volt, hogy ha a király visszavonult a nyilvánosságtól, a törvénynapokon helyettesítenie kell valakinek: akármilyen fontos személyiség is a főírnok, egymaga nem viheti el az egészet a hátán. Legalábbis hivatalosan nem. Kell lennie valakinek, akit legalább dísznek odaállít a porondra maga elé.
Nem tellett sok időbe megtudnom, hogy a Népügyi Megbízott Kancellárt pontosan ezért nevezték ki kutyafuttában. Nekivágtam azonnal, hogy felgöngyölítsem ezt a szálat, mégsem jutottam messzire - másfél óra alatt kiderítettem, hogy a férfi neve Herman Gleizwig és valami hatodrangú rokoni kapcsolata van Károllyal, de már ugyanabban a percben biztos is voltam benne, hogy nem ő az, akit keresek.
Ez az egész sokkal bonyolultabb és nehezebb még annál is, mint amire számítottam.

Az idő gyorsabban fut, mint elsőre gondoltam: a halántékom masszírozva várom, hogy betérjenek szokásos esti sörükre a fogadó törzsvendégei. A palotában ugyan frissebbek az értesülések, de ami pár yarddal távolabb hangzik el, mindig merészebb - bolond volnék nem keresni a lehetőséget, hogy minél teljesebb képet kapjak a Főváros véleményéről teljes egészében.
A söntéspult melletti székek szemvillanás alatt telnek meg: szakadtabb söpredék jár ide lőrét vacsorázni, mint gondoltam.
Annál jobb.
Fegyelmezetten hagyom figyelmen kívül a gorombaságukat és a társalgásuk visszataszító együgyűségét; addig-addig hegyezem a fülem, amíg rá kell jönnöm, itt sem fogok különösebben messzire jutni. Az egyetlen említésre érdemes dolog, amire felkapom a fejem két óra alatt, egy bizonyos 'kikent-kifent udvari majom' említése - ahogy a beszélő felé fordulok, ellenséges, kihívó pillantással találom szemben magam, de nem olyan fából faragtak, hogy egy félrészeg bolondtól megrémüljek.
- Mit kell ahhoz felvenni a palotában, hogy még ott is majomnak tűnjék?
A megjegyzés a fickó kedvére van, mert kötekedés helyett csak megszívja az orrát, megmentve ezzel a pofacsontját.
- Brokátot, hogy az Isten hozna rá rontást - szortyintja, amiért ellenben kedvem volna lendületes pofont adni neki, mindjárt kétfelől. - Meg annyi aranyat, amit mi egy évben nem látunk. És akárhova fordul, folyton sepri magát, mint valami tollászkodó páva. Nyalka ficsúr az, de pénze az van, hogy a fene vinné el!
Annyiban hagyom a dolgot, hogy végigpörgethessem a fejemben szereplő képeket, amelyekre illik a leírás: természetesen ezzel sem megyek semmire. Pár hivatalnok rémlik fel a kincstár körül szorgoskodó csokorból - jellegzetes ízlésficamával alighanem nincs egyedül a fickó.
Semmit sem haladtam, a tudásdémon ellenben akármikor a nyakamba szakadhat.
Holnap törvénynap lesz - nincs más ötletem, mint elsőként megjelenni rajta. A magam szemében és ítélőképességében jobban megbízom, mint egy egész városéban; ha hiúság, hát hiúság.
Valahogy a végére kell járnom a dolognak.
Minél előbb.

Nem zártam be az ajtót.
Ez az első dolog, ami eszembe jut, ahogy a visszafogott, fürge kopogtatás felhangzik a folyosóról: a belsőváros peremének egyik régi fogadójában szálltam meg, de még addig sem jutottam el, hogy a csizmám lehúzzam. Hogy valamelyest rendet vágjak a homlokom mögött kavargó káoszban, megszokásból felütöttem a Bibliát pár perccel ezelőtt: óvatosan helyezem most a billegő éjjeliszekrény tetejére, hogy helyette kardot vegyek a kezembe.
Féloldalt állva nyitok ajtót, és az elém táruló látvány egyáltalán nem lep meg.
- Elnézést, az úr azonnali hatállyal beszélni akar önnel - szól feszesen a fogadós; a válla felett elnézve Darion Kardenal királyi tudásdémon nyúlánk, magas alakját pillantom meg. Csontos, éles vonásain valamelyest lágyít a féloldalasan ráeső fény; innen nézve akár jóképűnek is lehetne nevezni, ha nem áradna belőle az a bizonyos sötétség, amely nem csak engem, de a fogadóst is megfeszíti a gerince velejéig. - Nem is zavarok tovább! - teszi hozzá az utóbbi és én egy szó nélkül engedem, hogy elsiessen: gyávának gyáva, de őneki nem feladata, hogy démonokkal mérje össze magát.
Nekem igen.
Erősödő szívverésem felett állhatatos pillantást vetek a jövevényre - nem hosszút, mert Darion Kardenal nem vesztegeti az idejét.
- Üdvözletem, Norven Kather - kezdi személytelen hangon. - Nem bánja, ha beljebb fáradok?
Egy pillanatra felmerül bennem, használna-e valamit, ha a súlyos tölgyfaajtót a démon arcába vágnám s az ablakon át távoznék: talán gyorsabban futok nála, a nyomozásra fordítható időm azonban így is, úgy is lejárt. A főírnokot nem tudnám lerázni, csak ha itthagyom a várost. Azt pedig nem fogom megtenni.
- Kérem.
Odalra lépek, hogy elférjen, és ő különösebb fenntartások nélkül lép be a szobámba: ahogy érintésnyi távolságra elhalad mellettem, egy villanásra irányíthatatlanul kiráz a hideg. Feszült figyelemmel, komolyan fordulok meg a nyomában, ő pedig elegáns mozdulattal helyet foglal egy széken.
- Az ajtót nyitva hagyhatja, ha nagyobb biztonságban érzi magát, bár felesleges - int a bejárat felé és még végig sem mondta, mire én, szinte szelíd mozdulattal, már be is csuktam azt. - Tudja, nem volt könnyű rájönni, hogy magát kell keresnem. Megtalálni már gyerekjáték volt, de hogy most ki kapta a fülest... eléggé sokat kellett járkálnom - mondja sóhajtva.
- Magától, Kardenal tanácsos, semmi nem véd meg, igaz? - támaszkodom az ajtónak háttal. - Nyitva vagy zárva. Honnan tudta meg?
- Inkább kitől. Az a levél három emberen keresztül jutott magához, így lassan, egyesével kikérdeztem őket. Bár nem fognak emlékezni rá, ha megkérdezi tőlük. Egyébként semminek nem kell megvédenie tőlem, mert nem fogom bántani.
- Tudom, hogy nem bánt senkit - biccentek, egyáltalán nem elismerően. - Akkor most én is többet tudnék.
- Nem bántottam senkit, mert képtelen vagyok rá. Nem tudom, mennyit tud rólam, de nem specialitásom a fizikai fenyegetés. Sok mindent el tudok érni, de ha rám támadna a kardjával úgy, hogy nem veszem észre, valószínűleg megölne.
Rideg, tényközlő hangja ellenére is pontosan tudom, hogy provokál. Ki nem állhatom, ha provokálnak.
Ideje a fejemet használnom ahelyett, hogy dühöngenék.
- Valószínűleg észrevenné, de ne kísértsen - válaszolom, megfordítva a kezemben a kardot, hogy a lapjával a térdemnek támasszam. - Ha el akarna tenni valakit láb alól, el tudná érni, Darion Kardenal. Maga a királyság leghatalmasabb embere. Mégsem akarja - tartok rövid szünetet a mélyen ülő, hideglelős szempárba nézve. - De azt nem hiszem el, hogy képtelen rá. Inkább úgy gondolom, szüksége sincsen ilyesmire.
- Higgyen, amit akar - von vállat, mint akit nem érdekel, amit mondok. Hazudik: ha ez így volna, nem lenne még mindig itt. - Bár az tény, hogy máshogy is el tudom hallgattatni a nem kívánt felszólalókat, tisztábban és kevésbé lenyomozhatóan. De azt hallottam magáról, hogy okos ember. Úgyhogy, mert adakozó kedvemben vagyok, adok magának egy fél órát. Kérdezhet, amit akar, vagy próbálhat megölni, ahogy szeretne.
Máskor talán megfontolnám a dolgot, de a tanácsos a maga furcsa módján máris kihozott a sodromból. Egyáltalán nincs kedvem hosszas latolgatásba fogni csak azért, mert ő erre adott engedélyt. Kihívó pillantást vetek rá, hogy lássa, egyáltalán nem félek - alighanem az ő démoni jelenléte az oka annak, hogy alig egy perc elteltével már mind a ketten hazudunk.
- Szórakoztatja, hogy ha letelt az idő, én is elfelejtek mindent?
- Így van. Meg szeretem figyelni az engem lebuktatni készülő, magabiztos hősöket, mikor pánikba esve próbálkoznak kiutat keresni. Maga hogy fog hozzá? - mosolyodik el hidegen, én pedig - merő arroganciából - megtartom a higgadtságomat.
- Nem tudja előre?
- Írnok vagyok, csak a múltat ismerem. Illetve, szeretem azt képzelni, hogy a jelent is. De a jövőt nem. Vagyis meg tud lepni, így nem öli meg a tudásom az egyetlen szórakozásomat.
- Valamire csak számít - ütöm a vasat, mint akit elméleti síkon foglalkoztat a kérdés mindösszesen. Ha beszélni akar, beszéljünk. - Ha sosem vágna elém, utolérni se lett volna esélye.
Kardenal tanácsos egyáltalán nem habozik belemenni a táncba, amire hívtam. Készségesen dől hátra a széken, sértőn mérve végig, ahogy csikót szokás a vásáron.
- Szerintem maga intelligens és határozott - jegyzi meg hirtelen, ugyanabban a nyugodt ritmusban, amelyben eddig is megnyilvánult. - Vagyis keresni fogja a határaimat és összehasonlítja a sajátjaival. És akkor fog lecsapni, ha talál valamit, amiben alulmúlom. Vagyis addig fog körbejárkálni, mint az éhes ragadozó a tüzet, míg meglátja a rést. Igazam van?
Arra mérget vehet, főírnok. És meg fogom látni, afelől legyen nyugodt. Mindig meglátom.
Ha nem volna nálam a kard, most karba fonnám a kezem a mellkasomon.
- Fogok ilyet találni?
- Hol lenne abban a kihívás, ha elmondanám? - vágja rá és az az érzésem, ha engedné magát ösztönösen reagálni, most hallhattam volna, hogy hangzik a nevetése. - Egyébként sem tudom. Nem ismerem magát, és nem ismerem magamat sem eléggé. Lepjen meg!

Nincs más hátra, mint előre.
- Egyedül nem maradhatna észrevétlen a királyság közepén - szegezem neki. - Ki tartja a hátát magáért?
- Ki? XI. Károly és az Északi Királyság népe.
- Nyilván maga is tudja, hogy a pápa kémkedik Őfelsége után.
- Sixtus? - a démon ismét vidámnak tűnik, és ez jobban zavar, mint az az embertelen tárgyilagosság, amely egyébként jellemzi. - Kérem, a pápa azt hiszi, hogy a király úgy ugrál, ahogy ő fütyül, mióta feladta Hellenburgot és elmenekült, mert Őszentsége nem volt hajlandó tárgyalni. Csak a formális kapcsolatokat fenntartó egyházi méltósgok vannak az udvarban... senki olyan, aki közvetlenül Sixtusnak jelentene.
- Kivéve engem most.
Vaktában felelek Darion Kardenal megjegyzésére anélkül, hogy amit mondok, igaz volna: nem jelentek közvetlenül a pápának, de ha fontos hírrel érkeznék, alighanem el tudnám érni, hogy meghallgasson.
A tanácsnok a fejembe lát.
- Sajnos maga sem fog neki mondani semmi használhatót - csóválja meg a fejét megtévesztően emberi mozdulattal.
- Mit fog tenni? - vonom fel a szemöldököm, erőszakkal kényszerítve magam, hogy ne töröljem a kezem az oldalamba. A démon végigmér, még tüzetesebben, mint annakelőtte.
- Hát akkor itt az ideje elárulni a legnagyobb titkot - fog bele anélkül, hogy a beszédmódja bármennyit is változna. - A tudásdémonok birtokolnak egy képességet - persze nem mind, de én speciel igen - amivel megidézik Leviathan erejét. Tudja, ki ő?
A késztetés, hogy karba fonjam a kezem, egyre erősödik.
- Attól tartok, időközben valahogy kiment a fejemből - jegyzem meg szárazon, de a jövevényről lepereg a kijelentés éle.
- Leviathan a kapzsiság démona, aki elvesz mindent, amit megkíván és sok mindent kíván meg - mondja, ezúttal az igazsághoz híven. - Az erejével képes vagyok bármilyen mágiát, amit valaha láttam - nyilván az Egyház idomított Sacra Luxát kivéve - használni. Gondolom, találkozott már vámpírokkal.
- Nem gyakran. Kerülnek engem.
- Irónia - vonja fel a szemöldökét elismerően. - Egyesek szerint az inkvizítorok erre nem képesek. Nos, a Nachtraben vámpíroknak van egy egészen hasznos találmánya. Egy varázslat, amely minden információt kitöröl egy bizonyos személyről. Ha az idő letelik, arra sem fog emlékezni, ki vagyok, pláne nem, hogy mi. Ugyan megvan az esély, hogy ismét fellebbenti a leplemet, de akkor megismételjük ezt a beszélgetést, ahányszor csak kell - fejezi be elégedetten, s mosolya itt kissé ragadozószerűvé válik. Ha ennek vége, meglátjuk, hogyan tudja fogak nélkül előadni.
Kivéve, ha máris késő.
- Mikor olvasta rám?
- Még soha. Nem lehet késleltetni, szóval akkor fogom, ha lejár az ideje.

Sarokba szorultam.
A király démoni tanácsosa nem hazudik, amikor a varázshatalmát ecseteli: alighanem semmi esélyem rá, hogy ellenálljak neki. Elfutni sem éri meg: az egyetlen esélyem, ha valahogy elkerülöm az első varázslatát, és sikerül meglepnem, mielőtt megismételhetné.
- Mit tud rólam, Darion Kardenal királyi főírnok? - kérdem most, rövidke szünet után, ő pedig egy percig sem habozik a válasszal, amely egészen olyan, mintha könyvből olvasná.
- Norven Kather, felszentelt inkvizítor - recitálja, hidegen fúrva pillantását a szemembe. - Elhivatott, szadista, találékony. Ott volt a Draugrnak nevezett nekromanta bukásánál; többször találkozott Őszentségével audiencián kívül - itt lélegzetvételnyi szünetet tart, mintha fejben a bekezdés végére ért volna. - És bátor annyira, hogy megpróbáljon keresztbe tenni nekem.
Nem foglalkoztatom a démont. Akkor alighanem százszor ennyit is tudna.
- Jól végzi a dolgát, tanácsnok. Mennyi időm van?
- Még huszonhárom perce, ha nem csal az időérzékem. Amit eddig még sosem tett.
- Mit gondol, miért éppen engem figyelmeztettek?
- Őszintén? Mert azt hitték, maga lesz az, aki nekem is nagy falat. Ha már élve jutott ki abból a pokoli mocsárból, mi kihívást jelenthetne magának egy egyszerű démon?
Ha megtudom, ki jutott erre a következtetésre, és még holnap is emlékszem rá, saját kezűleg fogom visszarángatni a logikai struktúrákat taglaló fakultásra.
Mert annyi már egészen bizonyos, hogy ha a kard nem véd meg a mágiájától, mindünknek annyi. A tudásdémon átveszi a királyság irányítását.
És onnantól fogva azt tesz, amit csak akar.
Akkorát nyelek, hogy az ádámcsutkám csaknem a torkomon akad - anélkül, hogy lenéznék is biztos vagyok benne, hívatlan vendégem tisztán látja a szívdobogásomat az ingemen és a zekémen keresztül is.
Soha életemben nem éreztem még ennyire hús-vér embernek magam.
- Fél tőlem, Kardenal főírnok? - mérem végig ezúttal én, karcsú lábától a magas homlokáig. - Én félek magától.
- Volt már démon egy inkvizítor előtt? - feleli, mint akit szórakoztat a kérdés, de a szeme nem mosolyog. - Hogyne félnék. Idáig éget a szentség, amit magán visel. Ha kezdeményezne és lassabbnak bizonyulnék, megölne, ez kétségtelen.
- Miért jött el? Ha magamra hagy, lehet, sohasem igazodom el az udvar tekervényes útvesztőjében.
- Lehet. De aki egy ilyen hazugsághálóban él, mint én, nem hagyhat lehetőségeket. Elég egyetlen szálat elvágnia és borul az egész. Elég, ha szól a pápának, avagy helyzetét kihasználva meggyőz, netalán megparancsolja néhány keresztesnek, hogy fogjanak el. A lehet nekem nem elég, inkvizítor.
- Nem láttam az ünnepi nagymisén legutóbb, főírnok - szólok hirtelen, mint akit aggaszt a dolog. - Kerüli a szertartásokat? Károly király igen kedvelte őket mindig is.
- Természetesen nem lépem át egy templom küszöbét, ha éppen szertartás van. Nem ölne meg, legalább is elméletben, csak izzadnék és alig kapnék levegőt. Arra akar kilyukadni, miért nem tűnt ez még fel senkinek?
- Inkább arra, miért nem aggódik, hogy bármelyik pillanatban feltűnhet.
- Hogyne aggódnék. Nagyon régóta keresem a megoldást, mi történne, ha valaki tudatosan keresne és nem találna meg.
- Valószínűleg máglyára kerülne érte.
- Kétségkívül - biccent a férfi egyetértően. - Bár legrosszabb esetben kénytelen lennék átvándorolni a Déli Királysághoz.
Ott volna a legjobb helyen. A többi kárhozottal egy asztalnál.
- Miért nem az ő vérüket szívja?
- Ezt már én is megkérdeztem magamtól egy párszor. Bár, hogy őszinte legyek, áttanulmányoztam a régi történelmet, a jelenlegi helyzetet, mindent, ami a háborúhoz kapcsolódna. És a Reformáció bukásra van ítélve.
Elfojtom a rám törő vegyes érzelmeket, mielőtt még megkönnyebbülhetnék a szavaitól.
- Rossz lehet belegondolni, hogy az egyetlenek, akik elfogadnák annak, ami, el fognak bukni - szólok, most először szándékoltan durván. - Ahogy maga is lelepleződik majd, Kardenal főírnok - ha nem ma, hát később.
A démon mosolya lassan kezd idegesítő lenni - nem remeg meg a magabiztosságában, de már nem hagyom, hogy a látványa befolyásoljon. Szorosan belekapaszkodom a kardmarkolatba.
- Hányszor hallottam már ezt! - szusszan föl, és megint úgy érzem, közel jár a nevetéshez. - És talán igaza van. De egyelőre van egy nagy előnyöm, ami jobban védelmez, mint bármilyen mágia vagy szövetséges.
- Okosabb, mint az Északi Királyságban bárki -  jegyzem meg, mert nincs mit elhallgatni rajta. - Tudom. Tudtam már akkor, amikor elindultam.
- Tény, bár nem erre gondoltam - feleli, már-már lágy hangon. - Hasznos vagyok. Nem hazudtam be magam a királyi tanácsba, csak bizonyítottam. Mióta hallgat rám a király, a királyság pénzügyi prolémái vehemesen csökkentek a háború ellenére is. Ismerem a számokat, ismerem az embereket és megtaláltam az összhangot adókban, vámokban, tövényekben... szinte mindenben. És talán tényleg elégetnének, ha nyiltan lelepleznének, de ameddig a dolgok úgy állnak, ahogy, senki nem igyekszik. Senki, kivéve a magához hasonló izgága fanatikusokat.
Kardenal tanácsosnak nincs joga a véleményéhez. Ki engedte meg, hogy engem minősítgessen? Elegem van a férfiból, és elegem van a tudálékos arroganciájából is.
Ez az én királyságom és az én egyházam, Darion Kardenal. Nem a tiéd! Nem a tiéd, hogy kisajátíthasd és elítélj. Én ítélkezem a többiek felett, nem fordítva! Démon vagy nem démon.
- Figyelemreméltó teljesítmény - horkanok fel. - Miért nem ezzel kezdte? Nem gondolja, hogy meggyőzhet?
- Nem gondolom - zeng föl megint a tárgyilagos hang. - De tévedtem már, habár nem hiszem, hogy most ez a helyzet. Legalábbis nem olyan ember képét építette fel, aki megbocsátana egy démonnak, csak mert hasznot hajt a királyságnak.
- Nem téved. Az első adandó alkalommal megölöm.

Apró szünet: mind a ketten érezzük, hogy a huszonhárom percnek ezzel a megjegyzéssel vége szakadt. Cseppet sem bánom: ha maradt is belőle valamennyi, akkor sem akarom tovább hallgatni a mondanivalóját.
Ideje kiállni ellene.
Alighanem ez az első és az utolsó pillanat, amikor valamiben egyetértünk. Darion Kardenal királyi főírnok és tudásdémon felemelkedik ültéből, olyan könnyedén, ahogy egy táncosnő előrelép - én nem mozdulok, pedig minden ösztönöm ugrásra sarkall.
- Hát, sajnos későre jár - csóválja a fejét, de a hangjában nyoma sincs sajnálatnak. - Örültem a beszélgetésnek, Norven Kather - szól, s egyébként színtelen, tényközlő hangja közben oktávokat mélyül; ahogy meglódulok felé, iszonyodva látom, hogy sötét színű szeme ezzel egyidőben bizarr, hátborzongató árnyalatra vált. - Feledés.

Érthetetlen, hogyan alhattam el éppen itt, éppen így; mély, öreg este van, amikor fölriadok s folyékony ezüstfény ömlik a teliholdról a szobába. Előttem, a padlón ott ragyog a makulátlan pengéjű kard. Alighanem felborította az ablakkeret mentén a helyiségbe nyomakodó huzat - meg kell feszítenem a felkarom és a törzsem minden izmát, hogy talpraállva a vetemedett fa keretet egylábnyi magasságba feltolhassam és kihajolva lepillantsak az épület elé.
Üres, vékony jég borította utcák húzódnak odalent: télközép barátságtalan levegője bebújik az ingem gallérja alá és megrázkódtat, hogy a fejem csaknem hozzákoccan az ablakhoz.
Sehol senki.
Helyes.
Nagy volna a baj, ha már a Főváros sem lenne biztonságos.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

8 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Pént. Jan. 15, 2016 9:40 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Atya ég ez gyönyörű volt, igazán örvendtem a találkozásnak! Very Happy

Illetve, for I am a generous god, amint visszaérsz a Katedrálisba egy levél fogad, amiből egy nyakék kerül elő.

Név: Crusta
Leírás: Egy kör alakú medál, egyszerű, díszítésmentes, amely képes lefedni minden szentségre utaló jelet a viselőjén vagy a mellette viselt tárgyakon így megnehezítve az egyházi személyek kilétének kiderítését.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

9 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Kedd Jan. 19, 2016 6:14 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Na akkor robogunk tovább! Hogy-hogynem olyan helyzetben találod magad, hogy a vallásháborúnak vége, ám egy nem várt módon. Béke van, a protestánsok elismertették létjogosultságukat és a két felekezet elkeveredett a királyságban. Carolusburg templomában néha a protestáns istentisztelet hangjai csendülnek fel, a katedrálisban fel-le járkálnak a lelkészek. Mit tesz Norven Kather elhivatott inkvizítor egy ilyen helyzetben?

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

10 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Vas. Feb. 14, 2016 2:24 pm

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
- Mit képzelsz! - taszítom meg teljes erőből a lelkész vállát a folyosón, anélkül, hogy akár egy másodpercnyi időt is hagytam volna neki a bocsánatkérésre. Félretántorodik, s hogy megkapaszkodhasson a kerengő korlátjában, kénytelen elejteni a könyvét.
- Bocsánat! - siet a válasszal, felemelve a kezét: arcáról egyértelműen látszik, hogy esze ágában sem volt kötekedni. De ki hiszi ezt el? - Nem volt szándékos.
- Ki engedte meg, hogy hozzám szólj? - csattanok fel, mert ingerel a békés hangnem, amit van képe megütni az én Katedrálisomban. Ez használ: a fiatalember összevonja a szemöldökét és leporolja a vállát, meglehetősen szemrehányóan.
- Nincs szükségem engedélyre semmi ilyesmihez - jegyzi meg fegyelmezett hangon. - Nem vagyunk a rabszolgáitok. Jogosan vagyunk itt.
- Csak hiszed - vágom rá dühösen. - Egyáltalán semmi jogod sincsen itt lenni! Csak azért élsz még, mert a birodalmi főírnoknak úgy tetszett, hogy béke legyen, de ha még egyszer hozzám mersz érni, akár csak azzal a nyomorult köpenyeddel is...
- Hiába fenyegetőzöl - ellenkezik a lelkész konokul, nagyot nyelve. - Nem félek tőled. Béke van. Nem bánthatsz senkit.
Szemenszedett hazugság. Látom rajta, hogy igenis fél: ha felnézett volna a nyavalyás papírjaiból elhaladtában, biztosan messziről elkerül. Hogy így alakult, most azonban már nem hagyja magát. De majd én megtanítom.

- Úgy gondolod? - lépek oda hozzá, és megtaszítom a mellkasán. Hátrabotlik, s ezzel egyidejűleg a vonásain az ijedtség mellett elfojtott harag jelenik meg.
- Úgy - lép vissza kihívóan, farkasszemet nézve velem. - A háborúskodásnak vége van. Zavar talán, hogy csak feleannyi ártatlan vért onthatsz?
Nagyjából egyforma magasak vagyunk, de ő jóval keményebb kötésű; jámbor képe ellenére a válla is, a mellkasa is jó fél arasszal szélesebb az enyémnél. Ő is tudja azonban, hogy hiába erősebb, hiába fiatalabb: idegessége az egész tartásán meglátszik, még ha el is szánta rá magát, hogy nem fog meghátrálni.
- Te zavarsz! - vágom rá, és mint az elmúlt hetekben már annyiszor, most is átkozódom a gondolatra, hogy idebent tilos fegyverrel járni. - Zavar, hogy a te meg a hozzád hasonlók káromlásait hallgassam nap nap után! De megteszem, mert a pápa így kívánja, hanem akkor húzd meg magad, akkorára, hogy ne is lássalak, ne is halljalak, ha nem muszáj...
- Eszemben sincs! - felesel ő, s a hangja a felháborodástól egy teljes regiszterrel feljebb csúszik. - Eleget zsarnokoskodtál az enyéimen a háború alatt! Azt hiszed, nekem könnyű a te képedet nézni minden áldott nap? Név szerint ismerek féltucat embert, protestánst, katolikust egyaránt, akiknek vére a te lelkeden szárad!
- Nem bírsz talán tovább számolni? - vicsorgok rá, mert a fejemet kezdi színültig elönteni a vér. - Ártatlannak te az eretnekeket nevezed, a boszorkányokat meg a bűnösöket, gyilkosokat, tolvajokat és mindent, amit ti olyan nagy becsben tartotok a káromlás mellett! Jóval több volt belőlük, mint fél tucat, és ha tovább erősködsz, eggyel többen lesznek, mert téged is a saját véredbe fojtalak!
- Próbáld akkor meg! - ordítja dühöngve, a kezében szorongatott lapokat a padlóhoz vágva. Ide látom, hogy a szeme könnyektől nedves. - Gyilkolj meg engem is, koncolj fel, harapd át a torkomat, ahogy mindenkiét, akire szemet vetsz, te sátán! - az indulatossága meglep, úgy szakadnak fel belőle a szavak, ahogy az eső az égből és egy pillanatra megkésve veszem észre, hogy előrelép. Ezúttal ő taszít meg engem, olyan erővel, hogy egy pillanatra biztos vagyok benne, nem tudom visszanyerni az egyensúlyomat. - Külsőre talán ember vagy, de belül farkas! Ez az igazság. Emberi farkas, ez vagy te, Kather, nem akarsz mást, csak emberhúst és embervért, nincs benned irgalom, nincsen fék! Az Úr... az Úr eltakarja az arcát és zokog az égben, amikor látja, mit cselekszel!

Alighanem folytatná még, ha a térdem nem találná gyomron: ahogy legörnyed, nevetségesen egyszerű a hajába markolni, és az állkapcsát belevágni kétszer a kerengő korlátjába oldalról. Tompa, figyelmeztető csilingeléssel hullik a jobb felső szemfoga a kőre, rézpénznyi méretű vércseppek kíséretében; ő felbődül - sírt már azelőtt is, hogy megütöttem volna -, és felegyenesedve belekapaszkodik a galléromba. Azután a homlokát teljes erejéből előreböki, neki az orrnyergemnek.
Gyomorforgató, nedves roppanás hallatszik, s azonnal végig is visszhangzik a fejemben; iszonyatos fájdalom önti el az arcomat homloktól állig rögtön. A látásom kikapcsol, könnyek töltik meg a szemem; a légzésem összeakad saját magával, s fuldokolva, vakon ugrom a másik férfinak - a közöttünk húzódó félyardos távolság középen találkozunk őrjöngve, és most már nem is szólunk semmit, csak nekigyürkőzünk, hogy puszta kézzel megfojtsuk a másikat.
Elveszítem az időérzékem, így nem tudnám megmondani, másodpercekbe vagy fél órába telik, amíg egy futva érkező templomos, meg egy ugyanilyen sietős keresztes erőnek erejével szétválasztanak bennünket.
- Állj! Állj! - kiáltozzák mind a ketten, elfelé rángatva bennünket a másiktól. - Az Úr nevében: elég! Hagyják abba, hallják? Elég volt.
Zihálva, sípolva meredünk egymásra, igyekezvén lerázni a két lovagot, de hiába: azok, alighanem okulva az elmúlt hetek hasonló eseteiből, a hátukat gyakorlottan egymásnak vetve takarnak ki bennünket a másik elől. Összeszorítom a szemem beszéd helyett, mert a hangom valamikor az orrtörésem és a mostani pillanat között nyálkás tutulássá torzult: dühös vagyok még mindig, nagyon is, de a képemen egybefolyó taknyom, nyálam és vérem valahogy elgáncsolja az őszinte lelkesedés legnagyobb részét.
Adj egy kést, és megölöm!, akarom üvölteni, de a levegőmből csak fuldoklásra futja. Elvágom a torkát, aztán a légcsövét a nyaka köré tekerem és fellógatom a harangtoronyba, lengjen ott még akkor is, amikor pünkösdre harangozunk; de még Mindenszentekkor is.

A keresztes nagyon jól tudja, mi jár a fejemben, mert csak a fejét ingatja tiszteletteljesen.
- Atyám, fékezze magát, kérem. A zsinatelnök és a pápa egyaránt elítélik az ellenségeskedést.
- Ő kefdhe - prüszkölök föl ingerülten, letörölve a fájdalom könnyeit óvatosan a képemről; hallom a túloldalon zajló dulakodást, ám a lelkész mégannyira sem tud ellenkezni a templomossal, mint én, aminthogy neki az állkapcsa tört. - Eldűrjek dőlük midhedt?
- Kérem - ismétli magát a lovag higgadtan. - Tudja, hogy a pápa személyesen akarja látni azokat, akik a békét megszegik.
Intek csak, hogy engedhet a tartásából, mert látom már, hogy a verekedésnek vége: jobbommal tétován kotrok a gallérom alá, hogy megkeressem a nyakamban függő feszületet és megszabaduljak a torkomon lecsorgó vérízű nyálkától meg a fájdalomtól.
Sixtus pápa megmondta, hogy még egy verekedés, és az illetőnek előtte kell felelnie.
Kíváncsi vagyok, mit akar mondani.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

11 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Vas. Feb. 14, 2016 8:41 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
A következő kissé örömtelibb, ugyanis a reformáció megbukott. Hellenburgot megtöltik a győztes keresztesek kiáltásai, Esroniel von Himmelreich holtan fekszik a nagytemplom kapuja előtt, vére a te kardodról csorog lefelé. Milyen érzés beteljesedni látni az egyiket céljaid közül?

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

12 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Vas. Márc. 13, 2016 11:04 am

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
- Deus Vult!
Ez az első, amit az örvénylő hangzavarból ki tudok venni; mély, ugyanakkor dallamos hang. Ráismerek a lovagra, akit egykor kaszával harcolni láttam a városházán: úgy aprította a vámpírokat, zsoltárt zengve közben, ahogy más egyéb alkalmakkor az árpát a mezőn. Eget-földet rázó erővel csatlakozik hozzá a teljes sereg, fel-le hullámzó mennydörgés szalad végig a sorokon; érzem, ahogy Hellenburg fehér gránitköves sugárutai és épületei megremegnek az iszonyatos diadalüvöltéstől.
Győztünk.

A zsinatelnök holtan, a hátán fekve kisebb termetűnek tűnik, mint elevenen, a talpán állva volt: emlékszem a rövid időre, amit együtt szolgáltunk le odahaza. Kereszteslovag korában von Himmelreich karcsú ifjú volt, ám az elharapózó háború róla is lerágta azt a bizonyos egy font húst, amelyet mindannyiunktól megkövetelt. Megerősödött, de lesoványodott, mint a farkasok télen: a kiömlött vérében heverő óriási kardot úgy illene, ha most megemelném, de meg sem próbálom.
A sajátomat sem sokáig fogom bírom már tartani, és még hallom a fürge lépteket - összetéveszthetetlen ritmusú mozgás ez, úgy ismerem fel, ahogy mindent, ami az otthonomhoz tartozik -, mielőtt féltérdre esnék a kövön. Szédülök; vérveszteség lesz ez, mert az eretnekek atyja nem adja olcsón a bőrét és a vágás, amely hosszú percek óta az oldalamon tátong, fiatalabb koromban is ledöntött volna a lábamról. A vérünk elkeveredik a földön és nem tudom nem észrevenni, mennyire különbözik: von Himmelreich rohamosan sötétedő rozsdavöröse alvadásnak indult már, az enyém viszont még friss.
Lefogom a szemét, imádság nélkül.
Aztán megérkezik a fürge léptek tulajdonosa, és átkarol a mellkasomon, mielőtt összeesnék.
Milyen erős lettél, Jozef. Még akkor is, ha az idén tavasszal se győztél.
- Segítsetek már, vedd le a láncot! A láncokat! - ordít a fülembe, s erős férfihangjából kihallom a pánikot. Magasabb már nálam, könnyen segít talpra és meg is tart. Engedem, hogy megtámasszon.
Mit félsz, fiam? Győztünk.

- Tedd hasznossá magad, és kondítsd meg azt a harangot! - parancsolok rá hosszú másodpercek után, tőlem szokatlan szelídséggel, ahogy körülvesznek a papok és valaki vizet tölt belém
(áldom az eszed, testvér-)
a térdem érzéketlenül, önkényesen reszket, de a fejem kitisztult az első sokktól már. Ketten támogatnak kétfelől, amit tíz éve sohasem tűrtem volna el, de ez a mostani kín felülírja még a büszkeségemet is. Jozef tétován bámul, mint aki azt latolgatja, ellenkezzen-e - mert biztosan ez az első ösztöne -, így a parasztlegényből lett lovag felé fordulok és összeszedem a tüdőmben megmaradt levegőt.
- Mutasd meg a fiamnak, hogyan kell parancsot teljesíteni, testvér!
Szünetet kell tartanom, mert a fájdalom minden szónál új erőt vesz rajtam.
- Eridj a harangtoronyba és hozd el nekem a csillagot a katedrális tetejéről! Ha visszaértél, újra elküldöm őt, hogy harangozzék. Hadd tudja meg mindenki, mi is történt végül Hellenburgban.
Hadd tudják meg, hogy győztünk.

Még látom, ahogy a lovag eltűnik a nagytemplom kapujában, de odafent, a toronyban felbukkanni már nem. Nem, mert a rohamosan terjedő feketeség, amely a látóterem szegélyéről indult, hamar beterít mindent; messziről érzékelem, hogy valaki fölemel
(bármibe lefogadom, hogy Jozef az, csak azért, hogy ne kelljen azt tennie, amit mondtam)
azután sürgető kiáltozás, amely még a sötétségen is áthatol.
Sohasem gondoltam volna, hogy a győzelem ilyen hangos.
És azt sem, hogy ilyen átkozottul nehéz lesz.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

13 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Vas. Márc. 13, 2016 5:29 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
A szokásos minőség és szokásos egyediség. Íme is a jutalom:

Név: Gloria Omnium
Leírás: Egy tizednyi rózsafüzér, csuklón hordható, ám különleges tulajdonsága, hogy minde tárgyat, amelyre rátekerik, szenté tesz.

Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

14 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Csüt. Márc. 17, 2016 11:49 pm

Darrakard

avatar
a Démoni Írnok
a Démoni Írnok
Norven Kather legendákba kacsintgató kínzómester és kínvallató. De mi történne, ha Hellenburgban fülöncsípnék, és egy hasonszőrű... nem, eszembe jutott valami jobb! Ha egy áruló inkvizítortestvér venné kezelésbe az eretnekek csillaga alatt, a kazamaták mélyén. Milyen, ha a hóhért akasztják?


_________________
"And who are you, the proud lord said, that I must bow so low."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

15 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Kedd Márc. 22, 2016 1:20 am

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Darr, a mostani poszt magyarázatot igényel: Nieltől már régóta tudom, hogy ha engem valaha elkapnak, senki más kezébe nem kerülhetek, csak az övébe. Így - utólagos engedelmeddel - felkértem rá, hogy segítsen ebben a körben.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem viselt meg az írás; afelől, hogy kielégítő válasznak számít-e a feladványra, ítélj te.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

16 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Kedd Márc. 22, 2016 1:44 am

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Szédülök a fejemet ért ütéstől még, amikor érzem az egész világ dőlésszögét megváltozni; vízszintesből billentenek át ismeretlen kezek és - ijesztően közelről - lánccsörgést hallok. Megrándulok azonnal, hogy küzdeni kezdjek a fogás ellen, de akárkik is fognak, jóval erősebbek nálam és, mert semmi kedvük birkózni velem ennek ellenére sem, valamelyikük teljes erőből belevágja az öklét a vesémbe - az éles fájdalom lebénít, éppen annyi időre, hogy érezhessem a csuklómon kattanó acélpántokat. A vasgyűrűk, amelyekbe a láncaimat fűzték, magasan lehetnek a fejem felett és távolra egymástól, mert nemigen tudom behajlítani a könyököm; valaki megragadja a lábam, a társa pedig, hogy a rúgást, amire azonnal késztetést érzek megelőzze, készséggel megismétli az előző ütését. A térdem megrogy a hirtelen kíntól, de talpon maradok; most, hogy a bokámra is bilincs került, az ismeretlen megáll mellettem, és lerántja a fejemről a kötést, amely mindeddig gátolt a látásban.
Hunyorogva pillantok körül, de a szemem hamar megszokja a félhomályt és egy tömlöcre ismerek: nyirkos, sötét kőkockákból emelt fal, kopott padló, jobbra kövér, ásító vaskazán. Kicsiny helyiség, s bár látom a két gyertyát, amelyek a mellettem álló asztalon égnek, mégis mélynek érzem a sötétséget. A levegő nyirkos hidege megül rajtam s belemászik az ízületeimbe. Fázom.
És félek.

Megmarkolom a bilincseimbe fűzött láncokat, hogy legyen mibe kapaszkodnom; szorosan kulcsolom az ujjaim a hideg acélszemekre, s szorongva hallgatom az ajtó túloldaláról érkező lépteket. Azután a kilincs megsüllyed, és megérkezik az első látogatóm.
Magas, karcsú férfi, hosszúszálú haja korán őszült ezüstösre; szemrevaló arcán kiolvashatatlan kifejezés. Sötétkék köpenyt visel. A kezében pajzs.
Rám néz, én pedig hallgatok.
- Üdvözletem, Boszorkánypöröly.
A hangja szelídebb, mint valaha. Megnyalom a szám, és ráébredek, mennyire szomjas vagyok valójában.
Itt nem fogok egyhamar vizet látni.
- Zsinatelnök - üdvözlöm viszonzásul, a szárazságtól reszelős hangon. - Hellenburgban vagyok, igaz?
- Ott. Kitalálja, hol?
Körülnézek lopva, teljesen feleslegesen.
- Nem jártam még itt.
- A templom alagsora - szól és én összerezzenek. Miféle barbár szörnyeteg épít az Úr háza alá börtönt? De az épületet láttam már.
- A katedrálisé...
- Templom - helyesbít, valamivel élesebb hangon. - Hellenburgi Nagytemplom.
Apró, lélegzetvételnyi csend.
- Most így hívják?
- Így bizony. Tudja-e, miért van itt?
- Ötezer váltóért.
- Meglehet. A pontos okát tudja-e?
Ki nem állhatom, ha kérdezősködnek velem, mégis van egy olyan érzésem, von Himmelreich szándékosan teszi, hogy érezzem: ezúttal megfordult a kocka. A szemébe nézek és visszafogom magam, mert megrohan egy egész sor válasz: hogyne volnék itt, amikor soha mást nem tettem, mint őt akadályoztam a háborújában? Megöltem az embereit, elloptam a javait, s minden erőmmel azon voltam, hogy éket verjek a birodalma egységébe. Hogyne volnék itt, amikor megkínoztam, aki az ő lába nyomában járt? Hogyne volnék itt, amikor betörtem a városába.
Eszembe jut, hogy vajon én mit tennék ővele, s a gerincem mintha egyszerre áthűlne. Fölnézek az arcába megint.
- Nem.
Kis, töprengő csend következik, azután a zsinatelnök végigmér. Az arca szívélyes, de a tekintete komor.
- Tudja, én még soha nem jártam a Katedrálisban.
Úgy jelenik meg a fejemben a kép, mintha sohasem hagytam volna ott a tágas, tavaszias frissességben úszó udvart: előttem van a széles, poros földút, mely egyenest a főhajó elé vezet, s a napfényben fürdő, illesztéseinél megfeketedett ódon homlokzatok odafent. A kerengő sarkán megkopott pofájú vízköpő. A jobb oldali mellékhajó kápolnája, ahol az ólomüveg ablakszemek újrafestése félbemaradt, napos időben halovány és káprázatosan élénk cikkelyekre tagolva mindenkit, aki előtte térdel.
Hogyan mond istenhozzádot az ember, ha nem is tudja, mikor búcsúzik? Elszorul a torkom.
- Gyönyörű hely.
- Tudna kicsit mesélni róla?
Csak nézem a zsinatelnököt, de az arcából nem tudok olvasni.
- Mit akar hallani?
- Fontos létesítmények, alaprajz, erőforrások, természeti adottságok, ilyesmi.
Hát erről van szó! Szenvedélyes ragaszkodásom úgy fordul át haragba, mintha csak varázsütésre tenné.
- Például hogy hogyan lehet meghívó nélkül bejutni?
A főeretnek nyugodt marad.
- Akár.
- Úgy bejuthat, ahogy én most ide. Máshogy nem.
- Mhm - szól, egyáltalán nem ingerülten. - Biztos?
- Különben már megtette volna.
- Oh! De hát nem is ismerem az alaprajzát...
- Honnan veszi, hogy én láttam már?
- Onnét, hogy ott él.
Esroniel von Himmelreich arca teljes nyugalmat sugároz, mint aki tudja, hogy a világ minden ideje az övé, és én e pillanatban jobban gyűlölöm, mint bármikor.
- Nem fél, hogy félrevezetem és elkapják?
- Nem. Őszinte lesz. Így vagy úgy.
Mindketten tudjuk, hogy igaza van. A kínzókamrában mindenki válaszol előbb-utóbb. Van, aki azonnal, van, aki később. De senki nem ellenkezik örökké.
Megfeszülve kapaszkodom a láncokba, ahogy kezdem felfogni a rám erőszakolt körülményeket.
- Mit akar tenni?
- Úgy tesz, mintha nem tudná.
- Maga tesz úgy, mintha különb lenne bárkinél.
- Soha nem állítottam ilyet. De látom, a szája itt sem kisebb.
Veszedelmes a hangja; legszívesebben némán rettegnék, de az sem változtatna semmin. A tenyeremben csúszni kezdenek a láncaim. Nem tudhatja meg, hogyan lehet bejutni a Katedrálisba. Dühösen húzom ki magam.
- Tudom, hogy meg fog ölni, de ez nem ok arra, hogy a talpát nyaljam. Eretnek marad, akármit is tesz.
A férfi felnevet.
- A talpam? Nincs is lábam, miről beszél...! - kedvtelve mér végig, aztán int valamerre, a háta mögé. - Tudja, van is egy ötletem. Szeretném bemutatni egy kutatásunk eredményét.
Akármennyire is igyekszem, biztos vagyok benne, hogy az ingemen át is látja a szívverésem, de azért szótlanul kutakodom a szememmel a helyiségben, hogy vajon mi következik, sikertelen próbálva elvonatkoztatni a vállamba és a hátamba lopózó görcsös merevségtől. A derekam élesen nyilall a veréstől, a szemem szárazon ég. Zakatoló szívvel, tehetetlenül várok. Mintha förtelmes vízióból idézte volna meg a főeretnek, feketébe burkolózott alak lép be a terembe, kezében mágusbot.
- Amint látja, ez a nekromanta már egész régen felajánlotta a  segítségét az egyházunknak - taglalja a zsinatelnök dallamos hangján. - Kutatásaink eredményeként sikerult a halott szövet minőségén javítanunk.
Ösztönösen húzódnék el a benyomakodó sötétség elől, ha a fal nem volna útban a hátam mögött; így azonban hiába minden, s a férfi idegőrlő, fekete közelsége csaknem úgy hat rám, mint a téli levegő. Megborzongok.
- Nekromantákat foglalkoztatnak?
- Igen. Elfogadta Krisztust megváltónak, és minden istentiszteletre eljár. Jó keresztény.
Von Himmelreich felemeli a kezét.
- A kutatás mellékterméke viszont az élő szövet roncsolása is. Megmutatjuk, ha nem bánja.
- Jó keresztény - visszhangzom kábán, mint aki fel sem fogott az egészből semmit; próbálom eldönteni, az elhangzott iszonyat vajon része-e a zsinatelnök tortúrájának, vagy kitelik tőlük valóban. Dehogynem bánom, nagyon is bánnám, akarom rávágni, de idejében visszanyelem, ami nem is baj, mert a remegő gyomromra kell koncentrálnom egy pillanatig.

Az öregember nem híve a lassú kínoknak: olyan fürgén lép közel, ahogyan éhes kutya ugrik az asztalról leeső csontért, és mielőtt akár csak megmoccanhatnék, a kezében tartott bottal megérint, a bal könyököm felett.
Előre elhatároztam, hogy a végsőkig kibírom majd a rám mért szenvedést; hogy némán tűrök egészen addig, ameddig bírom erővel és hogy nincs az a fájdalom, aminek hatására megadnám azt a zsinatelnöknek, hogy megszégyenülni lásson. A holtmágus érintése azonban olyasmi, amihez foghatót még soha nem éreztem: tiszafa botja nyomán elpusztul minden, ami él és elég egyhüvelyknyi hosszan járnia a felkaromon, hogy a sorvadással járó embertelen kínok elvegyék az eszem. Nekifekszem a láncoknak teljes erőből, de hiába - az erőfeszítés csak egy bizonyos mennyiségű fájdalomról tudja elvonni a figyelmem, s ez jóval több annál.
Jóval több bárminél. Az érintése maga az eleven enyészet.
Mielőtt észbe kaphatnék, már ordítok, jobban, mint valaha képzeltem volna magamról.
Menekülnék előle, de hiába: a hellenburgi nagytemplom bilincsei helyben tartanak és a nekromanta nem áll meg, amíg el nem ért egészen a vállamig. Mintha évezredekig tartana a kínzása, s a fejem a saját hangomtól zúg, ahogy szédelegve, reszketve fordulok el; patakokban csorog rajtam a jéghideg veríték, s minden csepp vérem levegőért kiált. A légszomjjal keveredő sokkon keresztül is hallom, ahogy a zsinatelnök újból megszólal.
- Tudja, mi rosszabb ennél? Ha az élőholt szövetet szent fénynek tesszük ki. Áldott ezüstből.
Derűsen veregeti meg a pajzsát nyomatékul és most már hiába próbálkozom, riadtan nézek rá. A tekintetemben már csak félig van elszántság, de azért lihegve hallgatok: megvesznék egy pohár vízért, s a lábaimról térdtől lefelé megfeledkeztem valahogy.
Von Himmelreich felemeli a pajzsát és nekem minden erőmre szükségem van, hogy ne tiltakozzak sikoltva; ez is azonnal odavan, ahogy a hideg fémet szétroncsolt izmaimhoz támasztja, teljes testsúlyával rádőlve a túloldalról.
Ez még iszonyatosabb fájdalmakkal jár, mint amit a nekromanta művelt velem: könny futná el a szemem, de már nyitva sem bírom tartani, csak megfeszítem minden létező izmom és üvöltök, szünet nélkül, egyre keservesebben, amíg van bennem levegő - utána nem, mert nem bírok ellazulni annyira sem, hogy újat lélegezzek be. Elfog a köhögés, s mire a főeretnek tizenötig elszámolhatna, a lánc tart csak meg függőlegesben; fuldokolva rázkódom a rettenetes, fehéren izzó nyomás alatt, s ha a bilincsek nem volnának a karikákon átfűzve odafent, már a lába előtt hevernék. Kábán, nyöszörögve igyekszem elhúzódni, annak ellenére is, hogy egyre jobban kicsúsznak a tagjaim a saját irányításom alól.
A fájdalom egyszerre ellobban, s inkább érzem, mint látom, hogy a zsinatelnök hátralép.
- Hogy tetszenek a kutatásaink?
- Édes Istenem...
Hátradöntöm a fejem, neki a falnak óvatosan, s hogy levegőhöz jutok, félig képes vagyok visszanyelni a ritmustalan zokogást, amely magától tört rám valahol félúton. Legszívesebben talpraállnék dacosan, de a lábam aligha tartana meg, s nem merek a bal karomra még csak gondolni sem. Kinyitom a szemem, hogy a nekromantát megkeressem a helyiségben.
- Iszonyat - szólnék, de én magam sem hallom a hangomat. - Iszonyatosabb, mint képzeltem.
- Képzelje, tudunk célozni is vele! - folytatja a zsinatelnök büszke, széles mosollyal. - Akár bármelyik belső szervére is tudjuk irányítani.
Most végre sikerül összeszednem magam annyira, hogy megszólaljak, noha tudom, nem kerülheti el a figyelmét, hogy minden önuralmam ellenére remegni kezdek - a hangomból ugyanúgy kihallatszik, ahogyan a terheletlen ízületeimnél is láthatja. Mindenem vibrál a bal felkaromból áradó embertelen kíntól.
- Magával viszi... ezt... a háborúba?
- Az a maga hozzáállásán függ. Ha elmondja, hogyan juthatok a pápa elé könnyedén, nem. Sőt, itt maga előtt megsemmisítek minden iratot erről.
- Megöli.
- Nem. Tárgyalok vele. Az már rajta áll, hogy megverem-e.
- Nem.
Összeszorítom a szemhéjamat: soha életemben nem esett ilyen nehezemre kimondani valamit, mert egyenesen rettegek attól, ami következik. Válaszolni akarok, elárulni, amit csak tudni akarnak, hátha félbemarad ez a rettenet - úgy szakad föl hát belőlem a tagadó válasz, mintha menekülnék minden más lehetőségtől.
- Ez szomorú - csendül von Himmelreich hangja, s a férfi megrázza a fejét. - Akkor haladjunk a következő lépésre. Képzelje, sikerült elfognunk egy kultistát!
Összeborzadva szegem fel a fejem, mert a zsinatelnök most olyan, mint egy rémálomban - mennyi förtelmet gyűjthetett még a zászlói alá? Ő csak folytatja, mintha észre sem venné.
- Azt mondtuk neki, hogyha segít, akkor elengedjük - meséli. - Készséges volt. Van egy parányi mélységi szolgája, aki elég gyenge, de... Képzelje, ez nagyon érdekes: képes behatolni emberekbe, és azokat belülről terrorizálni. Sok áldozatot szedett úgy már, hogy álmukban megmerényelte őket.
Fehérebb lehetek a mellettem álló viaszgyertyánál is, és semmi másra nem futja tőlem, csak hogy valahogyan megtartsam magam egyben; úgy függök a láncon, holtra váltan, ahogyan még senki nem látott soha.
A zsinatelnök végigmér, s az arca szelíd, megértő kifejezést ölt.
- Nos, én nem biztos, hogy erre szeretném használni őt - jegyzi meg csöndesen. - Mondja, nem lenne könnyebb beszélni?
Szeretnék büszkén ellenállni, de nem megy; szédülök a sokktól meg a vízhiánytól és a fejemben egyre az elhangzottakat aláfestő förtelmes kényszerképzetek váltják egymást. Ha újra szólítja a nekromantát, végem. Nem bírom ki ezt a fájdalmat még egyszer. Talán a felét sem. S ki tudja, mi mindent rejteget még itt...
A Katedrálist viszont... azt nem adom. Nem adhatom a saját életemért cserébe.
Soha életemben nem féltem még ennyire: már ahhoz sincs elég lélekjelenlétem, hogy szégyelljem magam, amiért könnyeken át nézek föl rá.
- Tudod, hogy nem tehetem...
- Kather atya - folytatja lágy, csitító hangon. - Mi ismerjük egymást jól. Megteheti, nagyon is. Ittmaradhat velünk, nem kell félnie. Még el is engedjük. Csak beszéljen, az ég szerelmére!
Leszegem a fejem, hogy úrrá lehessek az érzelmeimen és hogy ne tudjon rábeszélni a válaszra, de a halk, görcsös zokogástól nem szabadulhatom. Nem, mert ha folytatja, meg fogja kapni, amit akar. Ezt mind a ketten ugyanolyan jól tudjuk.
- Ezt ne kérd tőlem. Ezt az egyet ne...
- Kather, én szeretek magával dolgozni - csendül a szava, ugyanolyan megértőn, ahogy eddig. - Jó ember, minden ellenére. Ügyesen használja az adottságait, és jól alkalmazkodik. Nekem fáj legjobban a szívem, hogy így kell bánnom magával. Kather, kérem...

Elfogyott az erőm.
Elfogyott az elhatározásom.
Csak annyi maradt, amennyiből a fejemet ingathatom; legszívesebben lehunynám a szemem, mert nehezemre esik a szemébe nézni, de megfosztani magam a látványtól, ami legalább egy kicsit a valósághoz köt, még lehetetlenebb. Néha villan a tekintetem az arcába így, de - mert a szavai túlságosan meggyőzőek - nem tartom ott sokáig.
Már nincs sok hátra, és én előre gyászolom, amim volt.
Hanem megérint most, tenyere az ép vállamhoz ér; kellemes érzés fog el, ahogy elég erő áramlik belém ahhoz, hogy megszólalhassak.
- Hallgatlak, testvér...
- Kérlek - próbálkozom utoljára szaggatottan, mert nincs már más, amit tehetnék, és ez legalább annyira felzaklat, mint a kínzás. Hiába-hiába-hiába.
Ha akarja, elmondom.
Ha folytatja, elmondom.
- Irgalmazz! Ne kényszeríts erre.
- Mindjárt vége, csak röviden mondja, és hamar elengedjük! - a hangja egyenesen engedékeny. - Én kérem, atya, ne nehezítse meg a dolgom...
- Nem élhetek, ha elárulom a Katedrálist. Tudja. És tudom én is.
- Dehogynem élhet, a fenébe is! - tör fel belőle, mint akihez tanácsért fordult egy elveszett lélek. - Hát mi nem élünk? Mégis ki tévedhetetlen? Senki. Csak legyen már racionális! Tudom, hogy alapból az.
Eszelős fájdalmat érzek, de ennek semmi köze von Himmelreichhoz meg a hellenburgi Nagytemplom tömlöcéhez.
- Nem érti - rázom a fejem, lassan, mert a kín megbénít. - Az az otthonom. Odatartozom. Nem kérhet erre...!
Elveszítettem a könnyeimet valamikor nemrégen, arra sem emlékszem, milyen is a víz valójában; tudom, hogy meg fogja elégelni a szép szavakat és amint visszatérünk a kínzáshoz, mindennek vége. Csak a tüdőm igyekszik diktálni a levegő után kapkodó, zaklatott lihegést, amely a síráshoz járna egyébkor.
El fogom árulni őket. Teljesen magamtól.
- Megszakadna a szívem.
- Kather... - folytatja, szelíd türelemmel a hangjában. - Tudja, milyen erősek a gyógyítóink? Darabokat téphetnék ki a testéből, hogy aztán azok nélkül éljen tovább, mágia által életben tartva. Nem akarom ezt tenni, de az embereim nem fogják hagyni, hogy csak úgy megöljem vagy elengdjem. Kérem, mielőtt valami olyat kell tennem, amit megbánok: Beszéljen! Maga sem akarja megcsodálni a saját belsőségeit...!
- Uram, irgalmazz...
Nyelek egyet, teljesen hiába, és mielőtt még válaszolhatnék, gyorsan belefogok a rózsafüzérbe; csak mondom és mondom, egyre nekihevültebben, mintha álomban lennék, nehogy túlságosan erőt vehessen rajtam és eláruljam magam. A huszadik sornál sem járok még, amikor megüt: páncélkesztyűje ingerült lendülettel csattan az állkapcsomon, s onnét egészen a szemem aljáig felmarja a bőrt.
- Fokuszáljon, Kather!
Zabolátlan ereje használna akkor is, ha csak most kezdenénk. Durván zökkent ki és ha nem volnék megláncolva, elterülnék a földön. Hanem így csak felnézek, szédülősen; rövid szünet, mert most félek megint, de azért csak folytatom, ahol abbahagytam. Érzem, ahogy a zsinatelnök kesztyűs keze durván megragadja a fejem kétfelől.
- Kérem, atya, figyeljen! - kiáltja vadul. - Alaprajz! Alaprajzot mondjon!
-…aki érettünk vérrel verejtékezett... - felelem rendületlenül, ahelyett, amit hallani akar, ahelyett, amit mondani akarok; úgy kapaszkodom az imádságba, mint fuldokló a szalmaszálba, noha az állam érzéketlenre zsibbadt az ütése felől. De ezek a szavak jönnek úgy is, ha nem vagyok eszméletemnél. Jönnek egészen addig, amíg fel nem kiáltok az arcomba loccsantott jeges víz alatt; összezavarodott érzékeimnek már ez is fájdalmasan hat elsőre.
- Atya! - dörgi Esroniel von Himmelreich, vadul, akár a nyári égzengés.
Felpillantok rá, űzöttebben, mint valaha bárkire is. A hangomról nem tudom, hogy valóban hallatszik-e, vagy csak én hallom a fejemben.
- Zsinatelnök.
- A Katedrális alaprajza! Milyen? Németül kérdeztem, nem másik nyelven, ugye? Mert néha megesik, hogy nem tudom milyen nyelven szólok. Magával is?
- Soha - felelem elnyűtten, meg-megrázkódva az államról lecsepegő jeges víz alatt. Már nem melegszik fel rajtam, csak mire elér a derekamig. - Csak most.
- Kiváló, akkor maga egy összeszedett ember - hallom a feleletét. - Ez rólam nem mondható el. Például borzalmasan kínzok. Fogalmam sincs, mit kell csinálnom. Van valami jó tippje?
- Öljön meg. Kérem.
- Ez nem rossz tipp, de annyira nem jó jelenleg - érkezik a szenvtelen, energikus válasz. - Elmond egy alaprajzot, és elmehet. Ilyen egyszerű. Annyi rossztól megkímélheti magát!
- Nem enged a szándékából, igaz?
- Nem, és abból a szándékomból sem, hogy nem szeretném megölni magát.
Lehunyom a szemem. Nem segít: ugyanúgy ég, mint amikor nyitva tartottam. Ugyanúgy ég, ahogy tetőtől talpig mindenem.
- Ha ez így van, akkor maga ért a kínzáshoz.
- Köszönöm, ezt jó hallani.
A férfi közelebb hajol, hogy szavait ne hallja a sarokban ücsörgő nekromanta. - Tudja, ki jönne utánam vallatni? A húgom, Skadi. Ő nem is fog hezitálni, hogy beváltsa azokat, amiket mondtam. Higgyen nekem, jobb, ha nekem mondja el gyorsan.
Kimerülten függök a láncon, s Skadi említésére elfehéredem, ha ez egyáltalán lehetséges; csak a fejemet rázom némán, mert mintha évezredek teltek volna el, mióta magamhoz tértem. A fejem és a lelkem durván összerázódott, kín szaladgál bennem tetőtől talpig és csak abban az egyben vagyok biztos, hogy a tagadás az, ami mellett ki kell tartanom. Semmi mást nem vagyok képes felidézni, csak ezt. Ájulás kerülget, s kissé megfeledkezem róla, hogy a fejemet ingattam az elébb. Megismétlem hát még egyszer, mert ha a szám kinyitnám, már csak kérlelni tudnám a zsinatelnököt, hogy legyen vége.
- Kather, nagyon kérem! - hajol közel. Hangját átfűti az eddigi csitító vigasztalás. - Utoljára, igazából, mert lejárt az időm. Mondja el!
Én hallgatok, ameddig tehetem; hallgatok, ameddig hozzá nem fognak, hogy megvalósítsanak valamit az oldalukra felsorakoztatott förtelmekből. A zsinatelnök felegyenesedik, s az ajtó felé hátrál.
- Én annyira sajnálom, Kather... annyira.
Rettegve pillantok fel, ahogya lépteit meghallom: tekintetem a nekromantát keresi ösztönösen, hátha közelít. Amit látok, az azonban valami teljesen más új borzalom: a nekromanta von Himmelreichal együtt távozik, az ajtót azonban nyitva hagyják; nyitva hagyják, hogy az új jövevény beléphessen.
A zsinatelnök, ha valamikor, most állja a szavát: a látogatóm ismerős alak. Skadi von Himmelreich páncélos, súlyos lépteire ráismernék a látványa nélkül is. Láncra vert alak követi, eszelős kifejezésbe merevedett arcvonásokkal.
A lovag erős hangja elsőként ér el hozzám.
- Üdvözletem, atya! Azt hiszem, itt az ideje beváltani az ígéretem.
Minden erőmmel húzódnék elfelé, felélénkülve a félelemtől valamelyest, amelyet a páros ébreszt bennem, de hiába; nekisimulok a falnak egészen helyette, tehetetlenül préselődve a hideg gránithoz.
Az ezredes komoran lép elém.
- Tudja, én nem a bátyám vagyok - kezdi, tekintetét a szemembe fúrva. - Nagyon kedvelem őt, de bolondság az, amit mondott. Ő tényleg el akarta engedni. Komolyan megkegyelmezett volna magának. Gondoltam, jó, ha ezt tudja.
Nem érzek magamban erőt, hogy dacoljak az akaratával.
- Azt akarta, hogy áruljam el, amiben hiszek - felelem, észre sem véve, hogy a hangom fájdalmasan elfúl. - Kértem, hogy irgalmazzon. Hiába kértem.
- Én annyira sem fogok - vágja rá a nő durván. - Utálom azokat, akik megkeserítik a bátyám életét. De tudja, mit? Adok egy esélyt magának. Ha ki tudja használni, győzött.
Előrehajlik, és én nem akarom, hogy folytassa.
- Ha leírod szépen a Katedrálisod, elmondom Esroniel von Himmelreich valódi nevét - mondja aztán, s szavai nyomán üres csend tódul a levegőbe. - Áll az alku?
Értetlenül, kábán nézek rá; nem fogtam fel egészen, amit mondott.
- A BÁTYÁM. NEVÉT. ELMONDOM - tagolja üvöltve. - A Katedrális alaprajzáért cserébe. Vagy...
Int a páros másik tagjának, akinek a kezében kétarasznyi hosszú, gusztustalan lény jelenik meg.
- Ne...! - rándulok meg elborzadva; ez használ, jobban használ, mint bármilyen beszéd. Elég ízelítőt kaptam a Hellenburg alatt lakozó szörnyűségekből s most arról, amit az ezredes mondott, félig meg is feledkezem: mielőtt észbe kaphatnék, már fel is szakad belőlem a rémült tiltakozás, s úgy meredek a förtelmes párosra, mintha hozzájuk volnék kötözve a fal helyett. Ezt nem bírom ki. Nem bírok már ki semmit. - Ne.
- Nem tenném meg, ha nem a bátyám kért volna rá - hazudja Skadi. - Tudja, mindig is ki szerettem volna próbálni, milyen valakiből puszta kézzel kitépni egy mélységit, miközben az él. Aztán újra. És újra. Én ezt a verziót kedvelném. De nézze, még ajándékot is kapna. Hát nem csodás?
A reszketés, amelyről azt hittem, tovatűnt, most visszatér, és csak a fejemet rázom riadtan, régen megfeledkeztem már arról, hogy Skadi von Himmelreich előtt hogyan viselkedtem egykor.
- Na? - üti a vasat a zsinatelnök húga. - Érdekli, vagy hívhatom a gyógyítót?
Nem merek megszólalni sem, mert el sem tudom képzelni, miféle kínokkal járhat, amit kitalált; próbálok felkészülni bármire, de rá kell ébrednem, hogy az imádságok is kezdenek elmosódni a fejemben.
Lassan magamra maradok... ezzel.
- Kezd elfogyni a türelmem. Valljuk be, bolond lenne nem az elsőt választani. De ha ennyire ragaszkodik a kínokhoz, nekem megfelel.
- Nem tehetem - szólok újra, sípoló zihálással, mert a rózsafüzérbe nem tudok újra belefogni. Elfelejtettem a sort, amely következne.
Elhagytál, Uram?
Vegytiszta rettegéssel bámulok az ezredesre.
- Rendben, akkor... Hozzátok a gyógyítót! - kiált hátra a válla felett. Szinte azonnal fehér ruhás, maszkos alak lép be, aki kezeit kitárja, amire halvány derengés vesz körül. Skadi éles kést vesz elő az övéből.
- A bátyám ragaszkodott hozzá, hogy tudja a nevét, mielőtt megőrül.
Összefogódzik a tekintetünk.
- Regin. Regin von Nordenburg - szól az ifjabbik von Himmelreich, szinte szelíden. - Mik az utolsó szavai?
Von Nordenburg...!
A név egyszerre felborít bennem mindent, s az elmúlt órák együttes megpróbáltatásai meg a rettegés, közösen Skadival meg a közelgő iszonyattal soknak bizonyul, túl soknak; legszívesebben felkiáltanék fájdalmasan, s mert szerettem volna legalább a kínzásig kibírni a vallatást, a csalódott szégyenérzetem is visszatalál, megdöbbentően tompán. A teljes kínhoz nem vagyok eléggé magamnál.
A zsinatelnök nevét rajtam kívül soha senki nem fogja megtudni.
Így nem.
Nem tudja senki, csak én. És ha meghalok, ez így is marad.
Sírva hajtom le a fejem.
- Elmondom. Elmondom...
Inkább érzem, mint látom, hogy Skadi megmoccan: hátrafelé inthetett, mert a gyógyító most leveszi a maszkját. Ráismerek a zsinatelnök arcára. A férfi szelíden mosolyog.
- Beszéljen, testvér...

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

17 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Vas. Ápr. 03, 2016 6:14 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Írhatnék szavakat arról, hogy mennyire is jó lett az utolsó helyzetjáték, de igazából ezt te magad is tudhatod jól, ugyanis sok irányból kaptál érte dicséretet. Ettől függetlenül meglehetősen érdekes volt látni, ahogy akasztják a hóhért, s számomra majdnem meglepő volt, hogy Kather mennyire is szereti igazából a Katedrálist. 

Helyzet, ahol kiélhetem a szadizmust végre én is: 

Folytassuk az előző játékot... Kényszerből elárultad a Katolikus Egyházat, s sóként dörgölődik bele a sebeidbe, hogy még életben is hagytak(Pont ahogy Esroniel ígérte). Halálod órájáig fogod cipelni magaddal a tudatot, hogy a Katedrális miattad esett el, majd később Észak is. Véget ért a vallásháború, immáron csak susmogva emlegetik a régen hatalmas egyházat. Hogyan folytatja tovább éltét a karakter, ha eltűnt a világból a számára talán legfontosabb dolog? Milyen most a sorsa? Mi van Jozeffal, Anattal? Hajrá!

Felhasználó profiljának megtekintése

18 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Szer. Ápr. 20, 2016 5:21 pm

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
- Jöjjön csak, fiam!
Nem vettem észre a férfit, amikor belépett az istállóba; nem fordítok már figyelmet a körülöttem zajló dolgokra. Eleget láttam az elmúlt hónapokban. Eleget hallottam.
- Uram - fordulok el a megtermett, kese sörényű vadászló mellől, amely türelmesen várt egészen eddig, hogy megkapja a maga csutakolását. Most majd várhat még tovább: a gazdája, Ludwig von Varnhagen ritkán akar velem szót váltani, de még így sem úszom meg a társalgást vele egészen. Magas, széles vállú férfi az ötvenes évei derekán, az ifjú feleségénél csak a vadászatot szereti jobban - nem egészen fél napba telt, mire felfogadott a lovai mellé, azóta azonban meglehetősen elégedett arccal szokott visszatérni az útjairól.
Most szokott, kedélyes mosollyal mér végig, s közelebb int magához.
Nem vagyok kíváncsi a mondanivalójára. De azért engedelmesen odalépek mellé.
- Igen?
A férfi félig megkerül, azután megáll velem szemközt. A Hellenburgi Nagytemplom tömlöce óta nem voltam senkihez ilyen közel, és sok erőfeszítésembe kerül, hogy össze ne rázkódjak a közelségétől.
- Három hónapja, hogy felfogadtam magát - szólal meg. - Igaz?
- Így van, uram - jegyzem meg szenvtelenül, azon igyekezve, hogy ne gondoljak rá, éppen akkor kerültem ide, amikor a Főváros elesett.
Utólag tudtam meg: távol esünk mindentől - addig futottam az árulásom elől, ameddig a lábam bírta -, a hír azonban elért ide is, és amikor hallottam, hogy az úr bort parancsol fel a pincéből, hogy ünnepelhessen, szőrén ugrottam fel a legfiatalabb, porszürke lovára. Mire a cselédje, Brenda kiért az udvarra, messze jártam: vissza se merészkedtem két napig, ameddig biztos nem lehettem benne, hogy az ünneplés egészen a végére ért.
Sosem kérték számon rajtam, most azonban érzem, hogy nem felejtődött el.
- Elégedett vagyok a munkájával - jegyzi meg, majd ravaszul mér végig megint egyszer. - A feleségem meg a külsejével.
Sóhajtva hunyom le a szemem: éreztem, hogy nem fogom tudni örökké elkerülni minden bűnömet, de hogy éppen most üssön vissza rám az egész...!
- Én nem... - fogok bele elkeseredve, teljesen feleslegesen; a fickó ugyanazzal a ravasz vigyorral int, hogy belém fojtsa a magyarázkodást.
- Nem kell mentegetőzni, figyeltem - legyint könnyedén. - Maga nem csinál semmit. Nem beszél senkivel, nem ír, nem olvas. Nem jár templomba. A feleségemhez se szól, ha nem muszáj. De az asszonynak jó a szimata: soha cselédtől nem féltettem még. Csak az urakat szereti, és maga, fiam, nem veti le az ingét délben a mezőn; nem nyúl a kenyérhez mosatlan kézzel. Úgy fogja a kését, ahogy én. Nem fél, és mégse vág a szavamba. Maga nem cseléd.
Tiltakoznék, amikor megfogja a csuklóm; a bal kezem az, amelyet a jobbal felváltva használok csaknem mindenhez. Megtehetem, aminthogy a hellenburgi nekromanta kínzása sem tartott tovább, mint az én hűségem a Katedrálishoz: mikor két napra rá inget adtak a csupasz hátamra s a déli főváros napsütötte főterén elengedtek, már nyoma sem volt.
Esroniel von Himmelreich úgy hazudik, mint a vízfolyás, de a gyógyítókkal kapcsolatban igazat beszélt.
Ludwig von Varnhagen felfelé fordítja a tenyeremet, a fénybe.
- Múlófélben a törése, de ne akarja velem elhitetni, hogy ezzel a kézzel harminc évig dolgozott. Kétszer, ha fogott villanyelet, igaz?
Elhúzom a kezem, kerülve a pillantását.
- Elzavar?
Röpke csönd, aztán megveregeti a vállamat.
- Nem - mondja végül, cseppet sem neheztelő hangon. - Dehogy zavarom. Jobb, mint bármelyik lovászom eddig. Csak azért jöttem, hogy elmondjam, Hellenburgba megyek a király elé.
Hellenburgba! Hosszú út. Gyalogosan is két hónapomba telt, keresztül a vidéken.
- Melyik lován megy, uram?
- Hintón megyek. De így is bele fog telni vagy hat hétbe, ha nem több. Nem hagyom a feleségemet magára addig a házban, ha érti.
- Értem.
- Vigye a vadászlovamat el a kovácshoz, és vigye a futárlovat is azután! A fickó üzent, hogy nem tud bejönni. Túl sok a munkája. Nem kell sietnie.
- Igenis.

'Nagyobb az én gonoszságom, hogysem viselhetném.'
Gyalogosan vágok át a lassan felengedő hűvösén a tájnak, magam után vezetve a kese csődört: Északon vagyunk, s a legközelebbi kovácsműhely Heimsrothban van, abban a Heimsrothban, ahol először vallottam kudarcot annak idején Augustinus rendfőnök megbízásával. Azzal kezdődött minden, s most, hogy már vége, vége a világnak, csendesen veszem tudomásul, hogy egyazon homlokon jól elfér egymás mellett a pápai áldás meg Káin bélyege.
Így nevezte ugyanis a zsinatelnök a jelet, amit hangos szóval tett rám Hellenburgban, miután a húga levette rólam a láncokat; még kába voltam és új az árulásban, Skadinak kiabálnia kellett, hogy megértsem, elengedett. Erős hangjától visszhangosan zengett a Templom tér, mégsem akartam mozdulni, amíg erősen mellbe nem taszított, hogy elkotródjak végre előle, s Regin von Nordenburg, hogy utat nyisson nekem a hívei között, parancsba adta a városának, hogy ha kezet emelnek rám, osztoznak a sorsomban is.
Sértetlenül léptem át a kaput, s ha úgy döntök, hogy megviszem a veszedelem hírét a Katedrálisba, hamar elértem volna sértetlenül hozzájuk is, én mégis elfordultam még az első útkereszten. Nem volt annyi bátorságom, hogy megvigyem nekik a hírt, az életemet az övékre s az egész Északi Királyság üdvösségére cseréltem.
Anat fizet a két karomért, Jozef a időmért, ami még hátravan; Veronia minden embere, a pápától az utolsó utcakölyökig, akik Dél győzelmébe nyomorodnak és pusztulnak bele, együtt adják a lelküket meg a vérüket azért, hogy nekem ne kelljen a halálomig kibírnom a Nagytemplom tömlöcében.
Ez lett volna a dolgom.
A fél világ elkárhozik, és Regin von Nordenburgnak igaza van, amiért rákényszerít, hogy végignézzem.

Nem figyelem a tavaszba boruló vidéket, sem az utat, amely a településre vezet: eltalálok magamtól is oda, ösztönösen s emlékezetből, mert korábban már jártam erre. Nem zavar meg útonálló, koldus, sem más - elég dolguk van az embereknek a földeken, s nincs többé háború, hogy feszült igyekezetükben fegyverrel járjanak mindenfelé.
A kitaposott földutat nézve, lassan sétálok el az első házak közt, amelyek a falu keleti oldalán fekszenek; nyomomban nyugodt fegyelmezettséggel lépked a felszerszámozatlan vadászló. Nem nézek se jobbra, se balra, a lábam odatalál a patkolókovácshoz maga is; nem vagyok rá kíváncsi, mi lett Heimsrothból, nem akarom az emberek beszédfoszlányait hallani  a vásártéren, s azt sem akarom, hogy hozzám szóljanak. Csak átvágok a falu poros utcáin: most az egyszer hálát érzek, hogy keresztülnéznek rajtam.
Nem használom az ösztöneimet egy ideje, s ha zaklatnának, inkább lerázom őket magamról, ingerülten, ahogy sánta koldust szokás, aki a bögréjét nyújtogatja; nem veszem észre, hogy van, aki a falu széle óta a lábnyomaimra tapos. A műhely mellett megállok, hunyorogva méregetve a nyitott ajtón túl terpeszkedő sötétséget, amikor jobb felől hosszú, délutáni árnyék vetül az enyém mellé. A vele érkező férfihangot ezer körül is megismerném.
- Laudetur Jesus Christus!
Gyűlölöm, amit mond. Még jobban, mint a hangját.
- Vigyázzon, mit beszél kegyelmed - szólok, kerülve a tekintetét. - Itt a német járja.
Megkerülöm a zsinatelnököt lovastól, s a kovács mosolyára biccentek válaszul.
- Tudja a dolgát - toldom hozzá röpkén. - Nem kell sietni. Herr von Varnhagen odavan Hellenburgba. Nem kell neki a lova még vagy két hétig.
A hátam mögül lépteket hallok, aztán az előbbi hangot újra.
- Nocsak, pedig maga jobban is tud nálam, nem igaz?
- Összetéveszt valakivel - jegyzem meg, mint aki hosszasan zaklatásnk enged; a kovács int a jövevénynek derűsen, aztán a kezét nyújtja a kertészollóért, amelyet von Nordenburg szorongat.
- Eridjen már, nagytiszteletű uram - jegyzi meg legyintve, mert látott már korábban. - Rendes ember ez, de nem tud semmit. Nem ír. Nem olvas. Nem beszél. De a lovak szeretik.
Megfordul, s viszi az ollót meg a lovat beljebb: én is hátat fordítok neki, szemtől szembe találkozva a zsinatelnökkel, hogy visszainduljak: hanem a férfi elállja az ajtót, s elszánt, konok arckifejezéséből azonnal látom, hogy nem fog egyhamar tágítani. Sarokba szorultam. Megállok előtte, féloldalasan, s ő végignéz rajtam.
- Úgy-e, Boszorkánypöröly?

Csend következik, annak a vad ellentétnek a helye, amely ilyenkor következett, amikor még dúlt a háború - a lelkész szavai lógva maradnak a levegőben, aztán lehunyom a szemem; alighanem ő is tudja, hogy azért, hogy ne kelljen az övébe néznem. Félrefordítom a fejem, kitekintve a válla felett a napfényben fürdő utcára.
- Csak egy patkóért jöttem - felelem csöndesen. - Ha nem adja, megyek máshova.
- Csak nem haragszik valamiért? - vonja fel a szemöldökét, majd a vállam felett odaszól a kovácsnak. - Képzelje, kollégák voltunk régen az atyával.
Szinte hallom, ahogy a fickó tétovázik.
- Igen? - kérdi végül bizonytalanul, csak hogy mondjon valamit. Tehetetlenül bámulok a zsinatelnökre.
- Mit akar tőlem?
A férfi elmosolyodik, majdhogynem szelíden.
- Beszélgetni egy régi ismerőssel?
Megrázom a fejem.
- Nekem nincsenek ismerőseim. De azt tudom, hogy elveszi, amit akar.
Nyelek egyet, de aztán nem mondok mást, csak ennyit: az egyetlen kijáratot elállja a széles vállával, és régen megpróbáltam volna keresztülgázolni rajta, de az akkor volt. - Beszéljen, ha úgy tetszik.
- Hát hogy alakul a sorsa mostanság? Rég láttam.
Utoljára akkor láttál, amikor elengedtél a főtéren. Nem voltam magamnál.
- Semmi sem változott azóta - nézek ki az ablakon, mert tartok tőle, hogy megint mosolyogni fog, és ha látnám, összeesnék. - A világgal sok minden történt. Velem semmi.
- Semmi? - firtatja szelíden. - Nos, szereti a lovakat, ez egy jó vonása, ez nem változott... De a többi igen. Hol vannak a láncai?
Lesütöm a szemem, és erre a szóra már menekülnék; megkerülném megint, de ő megveti a lábát az ajtó sarkainál, így kénytelen vagyok megtorpanni.
- Levették őket, amikor elengedtek. Ott lógnak a bilincs végén ma is, gondolom.
- Nem azok, inkvizítor atya - ellenkezik, mert alighanem úgy döntött, nem kegyelmez nekem. - Az oldaláról. Azt nem tiltotta meg a protestáns egyház, hogy viselje.
Nem bírom őket megemelni, mondanám, ha azt a választ vágnám rá, amely először az eszembe jut; túl nehezek nekem egy ideje. Mióta viseltem a többit.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszél - szorítom össze az állkapcsom, és most az egyszer a szemébe nézek, de nem állom a tekintetét sokáig. - Lovász vagyok. Nem kell hozzá, csak szénavilla.
Hiába.
- Szép, ezüstös fényű láncok - folytatja türelmes, merengő hangon, a tisztelet tényleges szavaival. - Szemenként Isten nevében szentelve... És a kardja! Hogy is hívták? Ensis Justitia?
Megnyalom a szám, hogy megszabaduljak a nyomástól a torkomban, teljesen feleslegesen.
- Elmondta, amit akart - nézek föl végül. - Most elengedhet.
- Tudja, hogy nem vezetem már az egyházat, igaz?
- Ha tudtam volna, nem jövök ide sem.
- Nem vagyok több magánál.
A szemébe nézek, most először jó hosszan.
- De - felelem neki -, több. Tudjuk mind a ketten. És én most elmegyek.
Újabb lépést teszek az utca felé, de a zsinatelnök nem tágít: tenyerét az orrom előtt az ajtó fájának támasztja, megkapaszkodva a szegélyben.
- Anat sokszor emlegeti. Mondta a húgom.
- Majd abbahagyja - szólok, valamivel halkabban, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy hosszú idő óta először megint meg akarom ütni őt. - Adjon neki időt a húga.
- Azt mondta, látni akarja.
Jelentőségteljes szünetet tart, és érzem, ahogy az arcomat fürkészi.
- Hol lakik? Hová küldjük?
Legszívesebben rákiabálnék.
- Én nem akarom látni - felelem aztán, félrefordulva a tekintete elől. - És nincs otthonom sem. Zárják vissza a házba, ahol a háborúban őriztették.
Von Nordenburgot lehetetlen lerázni.
- Bátran harcolt - erősködik, és én biztos vagyok benne, hogy kedvét leli abban, ahogy némán hallgatom. - Azt mondta, hogy felesküdött magának, és meg akarja védeni, amiben ő és maga hisz. Félredobná ezt a lelkesedést? Nem ilyennek ismertem meg magát.
Újabb hosszú, súlyos csend következik, mielőtt folytatná.
- Jozef Strandgut. Edmund Brunner. A tanítványa és a lovag, akit saját maga sorozott be valami megbízásán. Nemrég találkoztam velük. Ők is látni akarták magát.
Lehunyom a szemem egy hosszú pillanatra.
- Maga aztán tényleg nagy hazug - csóválom meg a fejem végül mosolyogva, s felnézve látom az arcát, noha kezd elhomályosodni előttem. - Még hogy nem tud kínozni! Nyissa ki a fülét, zsinatelnök: már győzött. Ez a maga világa. Nincs szükség rá, hogy áltassa ezeket az embereket. Nincsen sehol, akit keresnek. Nem tudnak semmit. És ez így is marad. Csalódjon bennem, ha akar. Meg ők is. Épp ideje volna.
- Na de atya! - mordul rám, s tizenhét év óta most először hallom dühösnek. - Hol van az a szikár, szigorú ember, aki képes úgy tüzet okozni Hellenburgon belül, hogy csak egy évvel később jövünk rá? Hol van a mester, aki jó gonddal viseli a tanítványait? És hol van a büszke inkvizítor, aki annyira szereti a Katedrálisát?
- Hogy merészel felelősségre vonni! - csattanok föl válaszul én is. - A háborúnak vége, nagytiszteletű úr! Nincs több inkvizítor, nincs több novícius, nincs több Katedrális. A nefilimek is elérték, amit akartak. Mindenki megkapta a Paradicsomát. Mit akar még? - lépek előre, fegyelmezve magam, hogy ne taszítsam hátra. - Mikor lett ilyen telhetetlen?
- Pont ez az, atya! Nem akarok embereket elveszni látni! - kiáltja vissza indulatosan, aztán nagy korty levegőt vesz. - Pont ezért van az, hogy még a Katedrálist a maga emberei lakják. Meg tudtam egyezni velük, atya.
Megegyezni! Velem is megegyeztél a Nagytemplom alatt. Mit kértél tőlük? A lelküket akartad? Duplán fáradtál, mert azt már megkaptad éntőlem. Mit tettél velük, Regin von Nordenburg? Megaláztad és leigáztad őket, aztán hálát vártál - azt a kínzást kapták, amit te és a tieid könyörületnek neveznek?
- Maga egy valódi szörnyeteg. Mondták már? - mérem végig a zsinatelnököt hátralépve, mintha nem látnám amúgy is magam előtt minden alkalommal, ha becsukom a szemem. - Hová akar még gyötörni? Megadtam, amit akar, vagy nem? Kell még valami? Vegye és menjen.
A lelkész arcán nyugalom honol: szeme elégedetten csillog, mint aki megtalálta a számítását. Elengedi az ajtófélfát, és végigmér.
- Adok egy tippet - szól erős baritonján, ezúttal nem címezve a szavait senkinek, egyedül nekem, minden eddigi erőszakossága nélkül. - A Katedrálisban most a pápa vezetésével egy külön gyülekezete él azoknak, akik meg akarták tartani a hagyományt. Protestánsnak számítanak, de még majdnem ugyanolyanok, mint maguk.
Kis szünet, amíg egymást figyeljük, aztán mosoly árnyékát látom átsuhanni az arcán, de ezúttal nem engedi kiülni a vonásaira.
- Menjen oda, jóember, ne tengődjön itt, szánalmasan fest. Azt pedig nem szenvedem, ha valaki, aki többre képes, gyérül tengődik.
Háttal fordul, olyan hirtelen, mintha eddig én álltam volna az ő útjába, aztán megindul az utcán, egyáltalán nem sietve. Nem néz vissza, mégis tisztán hallom, amit utoljára mond.
- Dicsértessék Jézus!

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

19 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Szer. Ápr. 20, 2016 7:30 pm

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Csodálatos lett, nagyon tetszett, ahogy a karakter megszabadult a múltjától. Az úr njk is faszán ki volt dolgozva, igazán érdekes alaknak tűnt. Amit még ennél is kifejezettebben tetszőnek találtam, az a tény volt, hogy szépen nyitva volt hagyva a vége. Úgy gondolnám, hogy a karakter nem térne vissza a többiekhez, elvégre mégis miért menne azokhoz, akiket "feladott", de akárhogyan is, a nyitott vég mindig jó. 

Tárgy: Faselyem ing 
Típus: Ruházat-kiegészítő 
Leírás: Egy különleges, elfek által készített ing, mely anyaga tekintetében leginkább a selyemre hasonlít. Fák rostjaiból készült, a Dornburgokhoz hasonló módon, ám mégis más egy kicsit máshogy. Az tündék munkájának hála átszövi a varázserő, s viselése során olyan hangtalanul tudsz mozogni az erdőkben, hogy még a vadak se hallanak meg. Emellett meg tök jól is néz ki, ami sosem hátrány, ugye? (Kinézete rád van hagyva)

Helyzet: 

Elég sokat ütötted most meg a bokádat, eljött hát az idő, hogy kapj valami kissé vidámabbat is. Telnek az évek, mint az egyház egy fontos eszköze, sorban kapod az egyre magasabb rangokat, s végül bíborossá emelkedsz. Ha ez nem lenne elég, a pápa elhalálozik, s egy konklávé során téged választanak meg a Katolikus egyház következő földi vezetőjének. Hogy ennek mégis melyik aspektusát dolgozod ki, rád van hagyva. Hajrá Very Happy


Edit: As per usual, Nielnek(Asaelhez) jár az 500 Váltó a segítségért.

Felhasználó profiljának megtekintése

20 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Pént. Júl. 08, 2016 6:15 pm

Institoris

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
- Csak nem elfárasztotta az új teher, Kather atya? - csendül fel a harangzúgás utáni mély, poros csendben az ismerős tenor. A szemhéjam apró izmai ösztönösen rezdülnek meg rá, aztán el is ernyednek azonnal. - Avagy Őszentsége? Végre megszokom az egyik megszólítását és rögtön újra cseréli.
Nem kell fölpillantanom az asztalról, hogy felismerjem a hang gazdáját: most, hogy a zsibbasztóan egymásra torlódó teendőkben alkonyati szünet állt be, elég időm volt mélyre süllyedni a borús gondolataim közé. Ide jól illik Darion Kardenal a maga elegáns, nyomasztó kisugárzásával - valahányszor látom, mindig azok a ritka pillanatok jutnak eszembe, amikor az ember a tulajdon árnyékát maga előtt látja a földön.
Tizennégy éve volt rá, hogy megszokja az előzőt, de már ismerem eléggé ahhoz, hogy tudjam, mennyire kedveli a hatásos megnyilvánulásokat. Kiváltképpen a sajátjait. Most felnézek rá azért; egy pillanatig eltöprengek rajta, változott-e bármennyit is, mióta először láttam. Ahogy akkor régen, a Holtmezei Csata előtt, most is hagyok időt magamnak, hogy szemügyre vehessem a keskeny, kissé hosszúkás arcot a szép metszésű szempárral. Selymes fekete haja minden rakoncátlanság nélkül keretezi a vonásait, alkata ugyanolyan nádszálkarcsú, amilyen akkor volt, de a múló évekkel járó száraz szikárság nélkül. Herr Kardenal szemrevaló férfi, teljességgel híján mindenfajta valódi vonzerőnek.
Világéletemben viszolyogtam tőle.
- Kerüljön beljebb, főírnok, ha tetszik.

Könnyű léptekkel sétál beljebb, a fejét forgatva: éles fényektől eleven tekintete végigsiklik a lakosztály összes szegletén, ám az arca egykedvű marad, mintha már számtalanszor járt volna itt.
Hányadik lehetek a pápai trónon, akit az első napon Darion Kardenal tanácsos tisztel meg a látogatásával? Ő azonban nem azért jött, hogy elmélkedni hagyjon.
- Felkészült? - kérdi szenvtelenül, mint akit jottányit sem foglalkoztat a válasz.
Érezheti, hogy nagyon könnyűt kérdezett.
- Nem.
Mosoly fut szét a képén, olyasformán, ahogy repedések tennék egy vastag szőnyegre ejtett kristályvázával.
- Helyes - jegyzi meg anélkül, hogy lenyűgözne ezzel, vagy akár ő maga le volna nyűgözve. - Senki nem érzi magát felkészültnek a felelősségre. Mert senki sem az. A kihívás az, hogy felkészületlenül helyes döntéseket hozzon. Higgye el, eleget böngésztem a régi krónikákat, hogy tudjam.
A példáját követve elmosolyodom, csakhogy én a szarkalábaimmal - fogalmam sincs, mikor tanultam meg a szám helyett a szememet használni erre, de kétségtelen, hogy kitűnően megy.
- A tanácsadás a második természetévé vált már, Kardenal főírnok - engedek a tartásomon, ahogy nagyvonalú házgazdához illik. - Minek köszönhetem a látogatását?
- Érdeklődni szeretnék az új pápa szándékairól - feleli rögtön, az enyémhez hasonló egyenességgel. - Igaz, az írnoknak azt kell leírni, ami megtörtént, de nem árt tudnia, ami csak készül.
Rövid csend: érezhetően hiányzik belőle a feszültség, aminthogy én nyugodt vagyok, ő pedig sokkal inkább ura a természetének, semhogy magára vállalná az űr kitöltését. A hangja változatlan, mégsem tudja magába rejteni minden fagyos idegességét.
- Mire készül, Kather?
Rövid ideig olyan intenzíven fogom a tekintetét a magaméba, mintha csak belül viselném azokat a tüzeket, amelyekről annak idején annyira elhíresültem. A király krónikása meg se rezzen: nem lepődöm meg rajta, mert régóta tudom, hogy Darion Kardenal csak félig ember. A másik fele nem más, mint az öntudatra ébredt északi szél.
Ellazítom a székem karfáján nyugvó ujjaimat.
- Futárt küldök Hellenburgba. A zsinatelnökhöz.

Én lehetek talán az első ennyi év alatt, aki a tanácsnok szenvtelen arcán őszinte, vegytiszta megdöbbenést láthat: mélyen ülő dögevőszemei csaknem csészealjnyira tágulnak egy pillanatig, s ha pislognék, alighanem el is mulasztottam volna, ezúttal azonban ő húzza a rövidebbet. Fölszegem az állam, rajtakapottan elvörösödni azonban már nem láthatom.
Ismerős nyugalommal néz a szemembe.
- Milyen szándékkal?
Titkolózhatnék előtte, vagy megtagadhatnám a választ, de a döntésem egyiket sem engedi meg. Uralkodó lettem, és az ilyesmi felelősséggel jár. Nem félhetek a király írnokától.
És ami azt illeti, most az egyszer valóban nem félek.
- A kontinens megszenvedte a háborúnkat, méltóságos uram - jegyzem meg, és a hangom először igazán határozott, mióta megéreztem a tiarát a homlokomon. Úgy hangzom mellette, akár oroszlán az erdeimacska-kölyök mellett. - A csatabárdot el kell ásni.
Újabb, velejéig döbbent csend. Ez azonban már távolról sem nevezhető üresnek.
- Nem gondoltam, hogy pont maga fog békét kötni von Himmelreichal és Déllel - csendül a válasz késedelem nélkül. - Maga, Norven Kather, a Boszorkánypöröly, eretnekek irtója és korbácsa. Mi történt? Ennyire megváltoztatta az új címe?
Nem tartozom magyarázattal, Darion Kardenal. Nem tartozom, és nem is fogod megkapni: olyan ragacsos, fekete sötétség vagy belül, mint senki más, s ha tehetnéd, a kezemre száradt alvadt vért nyalogatnád, ameddig csak jól nem laksz.
Elfog a bizonyosság, hogy a főírnok szájában nem nyál folyik, hanem vér. Így született.
Nem etethetem tovább. Különösen a veroniaiak húsával nem.

- Nincs más út, Darion Kardenal - kelek fel a székből, az ablakhoz lépve, hogy a szemem sarkából még pont lássam őt. Kipillantok az udvarra, el a láthatárig, ahol még mindig a Katedrális birtokai húzódnak. Az én birtokaim. - A háborúnak vége kell, hogy szakadjon. Maga is tudja. Én is tudom. Károly is tudta.
Én nem tudtam, sokáig nem tudtam, és ezért jobban szégyellem magam, mint számtalan más vétkemért összesen. Én elhagytam a fiamat, és beálltam a csatasorba: soha többé nem tudok Eschiva szemébe nézni, nem tudnék, ha még élne sem, mert a háromból egy fia odaveszett a háborúban. Ha Kardenal főírnok és én hiú vérszomjból nem szítjuk a tüzet, ma is élne. Apró szünetet tartok, aztán hátat fordítok a kilátásnak, hogy a férfi szemébe nézzek.
- És ideje betartanom az ígéretemet, amelyet a vörös hullócsillag árnyékában tettem.
- És úgy hiszi, hogy a zsinatelnök el fogja fogadni az ajánlatát?
Nem érdekel. Ez nem von Himmelreichról szól.
- Azt csak ő tudja. Én viszont ismerem annyira, hogy tudjam, bármibe belemenne, hogy a kiontott vért, amely a kezéhez tapad, letagadhassa, ha lemosni már nem is tudja. Én megadom neki a lehetőséget.
- Akkor remélem, felkészült arra, hogy mindenben igazat adjon neki - vágja rá a tanácsnok, s látom az orrcimpáit halványan megremegni az indulattól. - Ugyanis von Himmelreich a tagadás maga: ameddig van egyetlen dolog is, ami ellentmond a saját eszméinek, több vért fog ontani, míg el nem fogadja az ő igazságát.
Ügyes. Herr Kardenal mindig ügyes volt.
- Nem - rázom meg a fejem elszántan. - Megmondtam: nem vagyok felkészülve. De nincs ember, aki megtenné helyettem.
Hetyke, csúfos fénnyel a szememben pillantok rá röpkén.
- Imádkozzon, tanácsos, hogy felkészületlenül is helyes döntést hozzak.
Az írnok hiú férfi, csak a saját szavát kedveli: ragyogó szemei mintha árnyékba borulnának a döfésre, a hangjából pedig minden feszültség távozik.
- Nem hiszem, hogy az én imáimmal sokra menne, excellenciája. És bocsásson meg, de nem hiszem, hogy helyes döntést hoz.
Mélységesen gyűlölöm, ha befolyásolni próbálnak, s bár a vérontást nem kedvelem, szelídebb sem lettem semmivel.
- Ezt említette Őfelségének is, mielőtt az kezet nyújtott volna Rudenz von Hellenburgnak a Pusztaföldön? - érdeklődöm megátalkodott, izzó hangon. - Emlékszem még, mit mondott, amikor először találkoztunk odalent, az udvaron, nagyuram. 'A szándékaim az enyémek.' Egy hétbe sem telt, és a király a saját vérébe fúlt. Maga félelmetes ember, főírnok. Hozzám azonban ez kevés lesz.
- Téved - feleli ő: láthatóan nem mozdul, még a hanglejtése sem változik. - Tudja, mit gondolok? Szerintem ön fél. Megijedt, mikor annyiszor találkozott Esroniel von Himmelreichal és még sem volt képes tenni ellene semmit. Dél nem lett gyengébb, a Katedrális ereje nem nőtt, az emberek nem tértek meg. Fél, így inkább osztozik az eretnekekkel, minthogy leszámolna velük egyszer s mindenkorra.
Ki nem állhatom, ha provokálnak.
Fölszegem a fejem, büszkébben, mint a bűnösök a nagycsarnok olajképein.
- Igaza van - szólok, engedve, hogy a szabadjára engedett orgánumom végigrezeghessen a helyiség levegőjén. Élvezem, hogy a főírnok beszédhangja nem ellenfél a sajátomnak. - Félek. Egész életemben féltem; annyira féltem, hogy Tizenharmadik Sixtus pápa előtt ez volt az első, amiről vallomást tettem, pedig az Úr látja a lelkemet, ennél csak súlyosabb bűneim vannak. Őszentsége azt felelte, ő ugyanígy fél. És félni fog mindenki, amíg világ a világ; maga sem kivétel, Kardenal tanácsos. Fél, mert nincs szava a Katedrálisban. Fél, mert itt én vagyok az úr.
Farkasszemet nézünk, és bár nagyjából egyforma magasra nőttünk, úgy érzem, mintha egy teljes lábnyival föléje magasodnék. Nekitámaszkodom az ablak széles márványpárkányának.
- Hanem mondja meg: ha hallgatnék a szavára, mit tanácsolna?
- Igazából konkrét ajánlattal érkeztem - mondja hűvös összeszedettséggel. - Az ajánlattal, hogy elpusztítsuk Hellenburgot és szinte egész Hellenreichot.
Meghűl bennem a vér. Úgy tudja átvenni a hatalmat egy szóval, ahogy senki más.
- El akarja törölni a várost a föld színéről?
- Nem. Nem eltörölni. Csak belefojtani a fertőbe, amely amúgy is körülveszi - a tekintetünk még összekapcsolódik, s bár érzem, hogy az enyémben hitetlenkedő szikrák gyúlnak, meg sem próbálom megakadályozni. - Mocsárrá változtatni az egész környékét, hogy büszke falai romokká váljanak, lakosai a posványba fúljanak, Esroniel von Himmelreich pedig egy dísztelen, megjelöletlen sírba süllyedjen eretnekjeivel együtt.
Hosszan hallgatok, arra figyelve, ahogy a szavai visszhangot vetnek a fejemben és a mellkasomban.
- Maga az információ embere, Kardenal. Igazam van? - pillantok rá aztán gondterhelten: tíz éve szilajon éljeneztem volna, most azonban mást érzek.
Itt a lehetőség, amelyre egész életemben vártam. A mocsárba fojthatnám Hellenburgot. Mindenkit. De megtenném-e?
Talán. Talán ez volna a helyes. De ahogy több, mint félszáz évig képtelen voltam hűséges lenni ahhoz, amit helyesnek éreztem, most sincs más választásom, mint az árulás. Nem ölhetem meg a fiamat. Nem ölhetek meg egymillió embert. Túl sokat láttam ahhoz, hogy elhitethessem magammal, mindannyian eretnekek egytől egyig. Hogy mind halált érdemelnek, s hozzá ilyen iszonyatos halált. Miért jár a kétkedőnek több bátorság az Úr ege alatt?
- Mégis képes volna rá? Mindenkit elpusztítani, csak hogy a fejezet aljára a tulajdon nevét véshesse?
A jövevény tekintete érzelemmentes marad.
- A tulajdon nevemet? - vonja fel koromfekete szemöldökét. - Dehogy. A magáét, Norven Kather, vagy akármit is választott. Ez a maga döntése. Akarja-e, hogy ezzel vonuljon be a történelembe? A pápa, aki legyőzte az eretnekséget és elpusztította a veroniai királyság fővárosát. A mérleg mindkét tálcája nehéz. Csak magán múlik, excellenciája. Mert már az ön kezében van a hatalom, de az ön vállán a felelősség. Ezzel jár vezetni.
Tetszeleg megint, saját maga előtt, de tévedni most sem téved: dehogynem akarom, vágom rá azonnal fejben, a szívem mégis nyugtalanul zakatol a gondolataim alatt. Hellenburgnak, Délnek, a Protestáns Egyháznak pusztulnia kell: ezt kívánja tőlem az otthonom, az Istenem és a birodalom, amely a saját vérén nevelt fel. Ezt kongja a Katedrálisom három tucat harangja pünkösdvasárnap; ezeket a szavakat várja a főírnok keze alatt fekvő, tintára éhes pergamen.
Mit számít, hogy a fiam és a szerelmem ott élnek? Mit számít, hogy Anatnak megígértem az első napon, hogy békét hozok, ha tudok? Egyiküket sem érdeklem, és soha nem vádolhatnának hitszegéssel. Nem derülne ki, ha nem akarnám; csak az vonul be a történelembe, amit a hatalmasok odaengednek a krónikás asztalához. Az olyan hatalmasok, mint amilyen én vagyok. Egy igazi államférfi előbbre venné az uradalmát, mint bármi mást.
Csakhogy az Egyházat most nem hősök vezetik. Hanem én.
A Katedrálist elárultam akkor, amikor elkívántam más feleségét. Aztán elárultam őt is, amikor elhagytam a Katedrálisért.
Igazuk volt a régieknek: aki árulóvá vált, az is marad örökre. Ez olyasmi, ami megmérgezi és összefertőzi a lelket. Gyökeret ver az ember csontjaiban. Nem szabadulhatok tőle soha.
Darion Kardenalnak is igaza van.
Hellenburgot el kell pusztítani.
- Már döntöttem, főírnok - jelentem ki azért komoran, meghajlítva a súlyos csendet. - A Déli Királyság nem semmisülhet meg.
A feszültség ismét elillan, kongó ürességet hagyva maga után.
- Ha így kívánja, excellenciája... - feleli a főírnok sötét tekintettel, majd lassan hátat fordít. - Sok sikert a béketárgyalásokhoz. Legyen sikeresebb, mint Károly volt.

Tudhattam volna, még mielőtt hátat fordított, és talán tudtam is: valami ősi, megmagyarázhatatlan gyanakvás ütött tanyát a lelkemben, mikor Darion Kardenal elhagyta a Katedrálist, bizonyosság, hogy többé nem látom. Nem volt jelen, amikor kilovagoltam a főbejáraton, át a felvont kapurostély rozsdás vasfogai alatt, mint már annyiszor; nem fordultam hátra, nem álltam meg az első mérföldön a széles földkanyarban sem, hogy némán elbúcsúzzak az otthonomtól megint egyszer.
Ez volt a legnagyobb hiba, amit vétettem, mert most, hogy a halántékomat a fagyott föld göröngyeinek préselem, képtelen vagyok felidézni a látványát egészben: elfelejtettem a nyugati homlokzat fenséges rózsaablakát beszövő mintákat, elfelejtettem a folyosók tátott pofájú vízköpőit és nem emlékszem arra sem, vajon láttam-e a kíséretemben eddig ismeretlen arcot. Olyan arcot, aki holnaptól, amikor híre megy, hogy meggyilkoltak, már egész máshol lesz: talán éppen a Fővárosi Királyi Palotában, Herr Kardenal könyvtárának egyik árnyékba boruló sarkában.
Küszködve fordulok a hátamra, mintha ez megkönnyítené a lélegzetvételt: a derekam fehéren izzó kínban úszik, és bár alig néhány perc telt el azóta, hogy az ismeretlen a tenyerét az orromra és a számra tapasztotta, mégis egy rettenetes örökkévalóságnak tűnik. Kiáltanék, de a tüdőmben levegő helyett valami más van már: ahogy szaggatottan igyekszem visszanyerni a félig elveszített eszméletem, rettegve döbbenek rá, hogy a kezem hűlni kezdett. A talaj szomjas, megállíthatatlan hangok közepette issza be a véremet, és én növekvő félelemmel várom, hogy a látóterem elfeketedjen végre, teljesen hiába: vörösen cikázó fények villódznak előttem, élesen, akár a tőr, amire most tehetetlenül, vakon támaszkodom rá. Éles fájdalommal nyes a tenyerembe, a bérgyilkos elejthette a három döfés után, mégis úgy kapaszkodom a pengébe, mintha a kín visszarángathatna az életbe.
Emlékek után kutakodom lázasan: sok olyasmit őriztem, tudom, amellyel a fejemben szívesen haltam volna meg. De a lassú halál megfoszt tőlük, szilánkokra estek a távolodó öntudatom hátán és most olyan játszi könnyedséggel szívódnak fel a bennem növekvő sötétségben, akár a tömjén illata a szélben.
Még gyónnom kéne. Ez mindig hiányzott.
A vétkemre emlékszem, mindre, ami számít: más szavak nem maradtak a torkomban, csak azok, amelyekkel megbocsátást kérnék. Szeretném, ha nem lennék egyedül; ha valaki kiolvasná a kezére kulcsolódó ujjaimból, amit mondanék.
Ha bárki más volna az, talán bűnbánatra fordítanám az utolsó lélegzetemet.
Ha a fiam - akármelyik fiam -, mégis inkább a kezét csókolnám meg.

Felhasználó profiljának megtekintése https://goo.gl/PNcR7L

21 Re: Norven Kather - helyzetjáték on Szomb. Júl. 09, 2016 12:54 am

Ciel Eisenschnittel

avatar
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Úgy gondolom, hogy senki nem vetne rám követ, ha ezért járna egy kis bónusz. Fogadd hát szeretettel a jutalmat a kellemes kis iromány miatt.


" GYÍA " 
- Névtelen lovas, ahogy éppen megsarkantyúzza állatát

Tárgy: Antik sarkantyú 
Típus:  Kiegészítő 
Leírás: Kinézet rád hagyva, kiegészítheted ezt a részt, kivéve innen a mondatot, ha akarod. A pápa ajándéka, egy különleges sarkantyú, ami egy hatalmas kereszteshez, bizonyos Raynaldhoz tartozott. A mondák szerint még az óvilágból került ide, de hogy ennek mennyi alapja van, nem tudhatod. Viselése lehetővé teszi számodra bármely állat megülését, akármilyen hisztis is (Igen, még azt az ördögi telivért is), s emellett ha saját lovadon (Minden olyan ló, amit bemesélve magaddal viszel a játékba és nem csak bugázol) viselve használod, megnöveli annak haladási sebességét mintegy 20%-al, cuz magic and shit.

Edit: Elfelejtettem elsőre, természetesen Darnak jár a megszokott 500 váltó jutalomként a segítségért. Hogy melyik karinak adod, szabadon eldöntheted. 

Új helyzet (Reroll):

Egészen egyszerű volt eddig Norven Kather élete, igaz, komoly nehézségeken kellett átmásznia időnként, de a végén mindig abba a tengerbe folyt a folyó, hogy a Katedrális. Ezen most se szándékoznék változtatni, de a katedrális épületében akad pár olyan fontosabb személy, akiknek egyike Jozef... Hellenburgban is akad egy gyermek, aki bár másképpen, de hasonló fontos lehet a karakter számára. Feltételezzük azt, hogy egy nagyon szerencsétlen feladat közben egy kisebb összecsapásba kell kerülnie a karakternek pár templomossal, s a sors pont úgy hozza, hogy Jozef Norbert ellen harcol. Kérlek mutasd ezt meg nekem. A kezed nincs megkötözve, szabadon rendezheted a végét.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.