[Magánjáték] Non est discipulus super magistrum

Kell egy ötlet...
Ezen törtem a fejem, nagyjából azóta, amióta úton voltam Északra, hogy megnézzem magamnak azt a helyet. Nem tudtam, mire számítsak, még úgy sem, hogy valamelyest tisztában voltam az ott - itt - zajló dolgokkal, azért, mert szemmel láthatólag és tapasztalataim szerint jócskán változtak az állapotok azóta, hogy az erről szóló könyveket megírták. Illetve ha jobban belegondolok, már akkor foglalkoztatni kezdett a kérdés, hogy egyáltalán mibe fogjak, amikor rászoktam, hogy magammal hordom a Crispin által faragott szobrocskát. Pontosabban hogy mibe fogjak, amit cserébe adhatok, mikor legközelebb meglátom. Ráértem ilyesmin töprengeni a hosszú gyaloglás alatt, és szerettem is, a csendet pedig, amelyet a kétlábúak haszontalan fecsegésének hiánya okozott, egyenesen imádtam. Most mégis, valamilyen oknál fogva úgy éreztem, meg kel tennem, fel kell keresnem Északot, és nem az erdőit. Illetve... természetesen, előbb azokat, aztán egy fáról keresni egy kisebb falut, ahol anélkül tevékenykedhetek, hogy valaki, aki nem szívleli a sötét tündéket, megszóljon. Habár azt hiszem, megpróbáltam volna elbánni vele, még ha veszítek is, ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy egy apró településen is lehetnek olyanok, akiknek a fejében agy helyett megerjedt nebelwaldi bor lötykölődött.
Nos igen. Az eszetlenség ragályosan terjed Veroniaszerte.
Szinte éreztem, ahogyan a lelkem fellélegzik, amint belépek a fák közé. Otthon voltam, ahol erdő nőtt, igazán otthon, és semmi másra nem volt szükségem egy dús lombú, magas fán kívül ahhoz, hogy kényelembe helyezzem magam, amikor pihenni kívánok. Egyetlen hatalmas gond nyomta a vállamat ilyenkor, amikor sokáig voltam úton, a családom konyhájának főtt ételei nélkül: nem tudtam főzni. Még mindig. Pedig a bérgyilkos megmondta, hogy szükségem lesz rá, ha vándorolni fogok, ahogyan kíséretre is, bár utóbbival még nem igazán értettem egyet. Minek kellett az nekem? Corlievával csak a baj volt, mást pedig nem kényszeríthettem ilyesmire, főleg, hogy alig ismertem valakit rajta kívül. És egyébként is, olyasvalakivel utazni sem voltam hajlandó, aki nem ismeri el azt, amiben hiszek és amik szokásaimmá váltak.


Fogalmam sincs, hogy nem vettem észre azt az alakot, de már késő volt, túl késő ahhoz, hogy elkerüljem. És jobban belegondolva annyira nem is állt szándékomban, ugyanis lenyűgözően faragott. Gyors volt, precíz és a mesteremre emlékeztetett, Basilra, akinek annyi ideje sem volt, hogy tisztességes druidát faragjon belőlem. Szinte ámultam rajta, bár igyekeztem elnyomni, igaz, rendkívül nehezemre esett. Még az idő is lelassult, ahogyan a szerteszét repülő szilánkokat és forgácsot figyeltem, s mire észbe kaptam, a lépéseim is megszűntek. Tehát, mint említettem, már túl késő volt. Ahhoz pedig túl korán, hogy megszólaljak.

Pontos és precíz. - állapítottam meg azt, amit már eddig is sejtettem, még egy megjegyzést írva arra a képzeletbeli lapra, amelyen azok az érvek szerepeltek, amik a férfi megszólítása mellett álltak. Eddig nem is gondoltam, hogy efféle cselekedethez is érveket kell gyűjteni bizonyos helyzetekben. Egyfelől, ha jó kedvemben voltam, már csak illemből is azzal kellett volna kezdenem, hogy köszönök, ha már így nekiálltam őt bámulni, viszont másrészről, kerekfülű volt, kétlábú, akikhez mostanában nem sok kedvet sikerült összegyűjtenem. Persze jogosan kérdezhetné tőlem bárki, hogy akkor mégis miért pont most indultam el Északra? Egyszerű: a kedvtelenségemnél, haragomnál csak a kíváncsiságom lehetett nagyobb. Tehát nem is volt kérdés, induljak-e vagy sem, az pedig, hogy rögtön az első találkozásom összehoz valakivel, aki ért a faragáshoz, különösképpen nem volt elhanyagolható tényező a mérlegen.
Na meg az sem, hogy az úr már kezdeményezett.
- Szép napot. - viszonoztam a köszönést illedelmesen, a szokásos - ahogy mások mondanák, "furcsa" - hideg hangnememben, majd tovább folytattam a bámulást. Túl ügyes volt ahhoz, hogy csak szórakozásból csinálja és a ruhája sem árulkodott olyan foglalkozásról, amit ismertem, szóval valószínűleg egy fafaragó művésszel hozott össze az Anyatermészet.
Egy fafaragó művésszel, aki nem zavart el magától, amint meglátta, hogy sötételf vagyok.
Mi a fene...
Keresztbe fontam a karjaimat, úgy vizsgálgattam meg az arcát én is, ahogy ő az enyémet. Semmi gyanús, de hát kizártnak tartottam volna, hogy valami őrültebb fajta bérgyilkos vagy emberrabló nekiáll megmunkálni egy-két szobrocskát szabad perceiben. Ennek ellenére viszont nem igazán fűlött a fogam hozzá, hogy megbízzam benne. Viszont... akartam tanárt vagy nem akartam tanárt?
Egészen halkan, szinte hangtalanul sóhajtva döbbentem rá, hogy a férfi nem fejezte be a társalgást egy köszönéssel. Nem adja ingyen a műsort, úgy festett. De nem volt mit tenni, még egyszer úgysem lenne ekkora szerencsém, úgyhogy neki is álltam eljátszani a kicsit-sem-gyanús, délhez-semmi-köze tündelányt, azzal az aprócska kivétellel, hogy nem akartam eltitkolni az értelmi szintemet. Ha gyereknek hinne, az jócskán megnehezíteni a dolgom.
- Sosem voltam még itt Északon, szóval kimásztam Tünde-erdőből kicsit világot látni. - feleltem, miközben kivettem a botomat az övemből, hogy ne akadályozzon a mozgásban.
Ellentétben azzal, amit máskor tettem volna - azaz hogy az invitálásra csak még távolabb lépek, na meg hogy nem kötöm feltétlenül mindenki orrárra a druidaságomat -, most forszíroztam magam, hogy leüljek vele szemben, elvégre valahogyan el kellett kezdeni felvezetni a dolgot, csak nem szegezhettem neki rögtön a kérdést: Megtanítana faragni? Tünde-erdőben talán megpróbáltam volna, de itt csak gyanússá tenne, főleg, hogy az úr lélegzetvétel könnyedségével állapította meg még azt is, hogy a fiúruhák alatt egy lányhoz intézte a köszönést.
- Szépen dolgozik. Hol tanulta?

Akárhogyan is tiltakozott bennem valami, elnyomtam, mélyre temettem, ugyanis most fontosabb volt a megfelelő szakértelem megléte, mint az, hogy honnan való, mivel foglalkozik és mit gyűlöl. Hát legalább abban biztos lehettem, hogy nincs hegyesfülű-ölési mániája, ugyanis abban az esetben már rég az égboltban gyönyörködnék - a testemen kívül. És tulajdonképpen a tervem végrehajtásához ez is elég kellett, legyen, feltéve, ha elvállal.
Már Hellenburgban sem éreztem jól magam, de azért köszönöm a tanácsot...
- Nem terveztem elmenni oda. - jelentettem ki őszintén, hisz' minek is titkoljam, hogy valószínűleg már nem is kell - Ugyanis éppen most találtam meg azt, akit kerestem. - bár nem ebből a célból jöttem ide, de hát sikerült.
Nem volt kérdéses. Ha vámpír tanította északi létére, és nem ölték meg egymást, úgy kellett, legyen, ahogy eddig is tűnt: olyasvalaki ült előttem emberfigurát faragva, aki pontosan úgy gondolkodott Veronia lakosairól, ahogyan én, ettől pedig akaratlanul is el kellett mosolyodnom. Érdekesen festhetett, ám nem törődtem vele, most nem, ugyanis tudásvágyam, akaratom és a lehetőség felcsillanása sokkal inkább fűtött, minthogy jelentősebben elönthetett volna a harag emiatt az aprócska hiba miatt. Ugyan..., miért is öntött volna. Szoktam én mosolyogni, nem?
Szóval, vártam egy kicsit, hogy biztosan megtegye hatását az a mondat, s csak azután nyitottam ki a szám, hogy meg is magyarázzam.
- Mesterre van szükségem. Fontos és becsületbeli ügyben járok, de akárkitől nem tanulnék. Olyan kell, aki még egy vámpírral is szóba áll. Vagy sötét tündével.
Na igen. Fontos ügy... elég fontos volt, és jó régóta halasztottam, túl sokáig ahhoz, hogy továbbra is elvégzetlenül maradjon. Meg hát, úgy éreztem, nem csak a saját becsületemhez, de ahhoz a valamihez is köze van, amit a kétlábúak egymással tesznek. Már csak az volt a kérdés, nem tévedtem-e azzal kapcsolatban, ami most jön, bár ostobának kellett volna lennie, hogy mostanra ne tudja, miről akarok tárgyalni vele.
Egy kósza falevél reppent közénk, hullámozva, pörögve mozgott, lassan és összevissza, mintha vándorútjaimat írta volna le. Aztán egy nagyobb darab faforgácson landolt, mintha csak azt jelképezné, célba értem.
Hát... nagyon remélem. Északon aztán mehetnék, amíg megöregszem. Egy ráncos kisgyerek... Hm. Lehet, hogy nem túl előnyös, ha egy adott pontnál félelmetesebbek vagyunk.
- Szeretnék a tanítványa lenni.

"Pont te."
Igen, kétségkívül ezt mondta, pontosan így, valamiféle meglepődés, netán aggodalom társaságában, elvégre ki vágná meg így a saját keze munkáját, a fát, amin oly' keményen, s aprólékosan dolgozott, vigyázva minden mozdulatára, mintha hímestojást tartana a kezei között? Miért volt így oda? Hisz' odavolt, még ha nem is mutatta ki ettől jobban, valami felzaklatta, és az a valami minden bizonnyal hozzám kapcsolódott. Gondolkodni kezdtem hát, erősen törni a fejem, mindent beleadva próbálni összerakni a képet, amelyen át az ember a világot láthatta, s benne engem. Benne?
Oh... persze.
A szám széle akaratlanul is mosolyra húzódott a feltevésre, miszerint ez a férfi bizonyára hallott a nagy déli összeütközésről, mely kimondottan véres ugyan nem volt, de annál rejtélyesebb, magát az előzményt és a folytatását tekintve. Nyilván valahogyan elterjedt idáig, elvégre akinek volt szája, az általában nem csak evésre használta, na meg a különös dolgok hamar eljutottak egyik helyről a másikra, akkor is, ha egész határok feküdtek útjukban. Talán így volt ez most is, főként abból kiindulva, hogy köze volt Esroniel von Himmelreich volt zsinatelnökhöz, és ezt a beszéde után mindenki nagyon jól tudta. Egy oda keveredett északi, esetleg egy barátja, aki déli, könnyen kirobbanthatta a történtek terjedését. Legalábbis, azt gondoltam, emiatt félt, mert talán leírták Himmelreich kíséretét is, és rám ismert. Sőt, nem csak rám ismert, hanem feszültté vált a jelenlétemtől, következésképpen félt. És ha félt, akkor bizony valamelyest komolyan kellett, vegyen, létező fenyegetésként. És ha azt vesszük, egy mágiát nem használó, közönséges ember torkát Wade könnyűszerrel átszakította volna az ereknél, ha arra utasítom. Igen, azt hiszem, elhittem ezt az igen kecsegtető fejleményt...
Egészen addig, amíg meg nem hallottam, mivel folytatta, ugyanis a szavak egész egyszerűen darabokra szabdalták mindazt, amit eddig vele kapcsolatban hittem. Lehetséges lett volna, hogy ez az északi faragó ember pontosan arra utalt mondandójával, amire gondolom? Hogyan találhatott rá egymaga a Természet útjának vakító fényére az eltévelyedés, bűn és hazugságok mocskában? Ha az előbbi dolog lehetséges valószínűsége valóságos izgalommal töltött el, hát ettől menten felugrottam volna a legközelebbi faágig ültő helyemből. Észre sem vettem, hogy kicsit félredöntött fejjel vizsgálgatom őt, ahogy néhány pillanatig azt sem, valószínűleg tévedek. Igen... tévedtem, ettől a ponttól kezdve pedig ismét egy kő szilárdságának megfelelő komolysággal igyekeztem megoldani, mi folyik itt. Az nem létezhetett, hogy egy ember, aki nyugalmasan eldarabolgatja a fákat, mindenféle hálaima nélkül, ennyire erősen higgyen a Természet teremtményeinek érzékeny és csodálatos együttműködésében, miközben azt mondja, szenvedni fognak, ha rosszul végzem a munkám. Csak nem arra akart ezzel célozni, hogy ha jól faragjuk, az nem fáj a fáknak, amelyekről az ágak származnak?! Hallatlan... 
Éreztem, hogy vér szökik az arcomba a méregtől, s csak egy pillanat kellett hozzá, hogy kivillantsam rá a fogaimat, vagyis villantottam volna, ha le nem nyugszom, márpedig le kellett. Itt ültem egy rejtély kellős közepén, olyasvalamibe betekintést nyerve, amibe azt hiszem, nem szabadott volna. Még néhányszor átgondolva az egészet, a férfi valaki másnak hitt, valakinek, akiről tudta, hogy jönni fog, de azt nem, hogy valami fájdalmasra kell majd tanítania.
Fájdalmas...
Kinek?
Megint ránéztem, azon gondolkodva, bölcs dolog lenne-e játszanom a keresett valaki szerepét.
- Nem értem, miről beszél, noha természetpap vagyok. - feleltem kis késéssel - Fáj nekem a Természet sebe, de ez a fa már halott, és maga nem úgy néz ki, mint aki imádkozik a lelkéért. Miféle ártatlanokról beszélt azon az úton? Mert gondolom, nem a növényekről, akiket faragásra használ.
Úgy döntöttem, jobb, ha meg sem tudja a kérdések létezését, amelyek valójában felmerültek bennem ezeken túl.

Nagyon komolyan elgondolkodtam azon, amit mondott, még annál is mélyebben, ahogy szoktam, tekintetem eltévedt, agyam zavarossá, nyüzsgővé vált, mint egy éppen megnyílt piac Hellenburgban, csakhogy egy legyintéssel csendet tudtam parancsolni odabent, de hogyne tudtam volna, ha valami ennyire fontos hangzott el éppen előttem? Azt mondta, értékessé teszi az értéktelent. A szavaiból ítélve nemhogy fát nem vágott ki érte, de még le sem tört semmit, csak elvette, amit talált. Ezért a Természet sem haragudhatott volna rá, erre nézzenek oda, én megtettem. Elfordítottam a fejem, úgy bámultam, mi lesz a fával, hosszan, szótlanul, mintha attól várnám a választ.
A Holdkalap mérgezze meg, igaza van.
- Így már rendben lesz, a Természet nem haragszik Önre. Áldást is adna, ha néhány szóval megköszönné neki, hogy a kezébe adta a fát.
De akárhonnan is próbáltam kritizálni a dolgokat és elcsitítani az egyre és egyre jobban belőlem előtörni készülő szavakat, nem sikerült, egyszerűen nem. Túl tökéletes mesternek tűnt, méghozzá úgy, hogy még csak nem is volt tünde, nemhogy természetpap! Közelebb ültem, tovább szemlélődve, vagyis csak azt színlelve, ugyanis nagyon jól tudtam, mit akarok csinálni.
- Mint mondtam, szeretnék a tanítványa lenni. - ismételtem meg, hogy nyomatékosítsam és még a gondolatot is elűzzem belőle, hogy csak szórakoztam volna - Nagy szükségem van a faragási tudására és a lelkületre, ami párosul hozzá. Kérem, válaszoljon.
A bemutatkozást, azt meghagytam akkorra, amikor majd válaszol. Még mindig fennállt a lehetősége, hogy tévedtem, és a következő pillanatok egyikében röhögve hazazavar, annak viszont következményei lesznek.