Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 72

[Küldetés] - Arachnophobia (Jelentkezés)

Kedd Szept. 25, 2018 6:00 pm by Hannes von Rotmantel

[img(983px,553px)]…

Comments: 10

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 44


You are not connected. Please login or register

[Magánjáték] Non est discipulus super magistrum

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1 [Magánjáték] Non est discipulus super magistrum on Vas. Júl. 01, 2018 11:11 pm

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Szép idő volt – annyira szép, hogy még egy fa árnykában ülve is kénytelen voltam levetni sötétzöld utazóköpenyemet. Hátamat a fatörzsének döntve, térdemet felhúzva élveztem nem csak a tájat, de azt is, hogy végre pihenhetek kicsit. No nem mintha a szabadidőmet tölteném itt, mindössze a mostani feladatom kicsit könnyebb volt, mint az átlag: küldöncöt kellett játszanom – dicső inkvizítori feladat.
A mai délután folyamán bármikor érkezhetett egy személy, lepecsételt papírral a kezében, amivel amilyen gyorsan csak lehet el kellett jutnom a Katedrálisba. Nem mondták, hogy néz ki az illető, sem azt, hogy ő miről ismer fel engem, de ilyen apróságokkal általában amúgysem szoktak törődni.
Jó pár órája vártam már, mikor erőt vett rajtam az unalom. Zsebemből fadarabot veszek elő, köpenyem egyik rejtett zugából pedig a kést húzok ki. Faragni kezdek, modellé a falu határában játszó két gyermek válik – merthogy az erdő széléről ahol helyet foglaltam még pont rálátok a falura.
Meg kell hagyni elevenek, mozgásuknak hála alig tudom kivenni az alakjukat, az idő elteltével azonban kialakulnak a vonásaik. Vajon mennyit élnek majd? Elviszi őket egy betegség? A lány csinos, és az is marad, ha szerencséje van, még valami gazdagabb kereskedő is kinézheti magának. A fiúból nagy valószínűséggel paraszt lesz, akárcsak az apjából. Így ahogy nézem akár még katonának is elmehet, ha ügyes akár tizedesig is elviheti.
Nagyon elkalandoztam. Nem mintha lenne jobb témám, kezem pedig szinte önmagát irányítja a fán – az nem nyújt sok ellenállást, esélye sincs az éles késsel szemben. Lenne azonban oka panaszkodni? Alaktalan darabból, már-már műalkotás készül belőle. Szerintem ez egy jutányos üzlet volt, még ha önmagából adott is érte egy kicsi, hiszen egy hasztalan ágból, amit elégettek vagy eltaposnak majd, valaki gyönyörködhet benne, sőt, kitudja milyen értéket képvisel majd egy-egy gazdagabb vásárló számára. Ki utasítana egy ilyet vissza?

Felhasználó profiljának megtekintése

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Kell egy ötlet...
Ezen törtem a fejem, nagyjából azóta, amióta úton voltam Északra, hogy megnézzem magamnak azt a helyet. Nem tudtam, mire számítsak, még úgy sem, hogy valamelyest tisztában voltam az ott - itt - zajló dolgokkal, azért, mert szemmel láthatólag és tapasztalataim szerint jócskán változtak az állapotok azóta, hogy az erről szóló könyveket megírták. Illetve ha jobban belegondolok, már akkor foglalkoztatni kezdett a kérdés, hogy egyáltalán mibe fogjak, amikor rászoktam, hogy magammal hordom a Crispin által faragott szobrocskát. Pontosabban hogy mibe fogjak, amit cserébe adhatok, mikor legközelebb meglátom. Ráértem ilyesmin töprengeni a hosszú gyaloglás alatt, és szerettem is, a csendet pedig, amelyet a kétlábúak haszontalan fecsegésének hiánya okozott, egyenesen imádtam. Most mégis, valamilyen oknál fogva úgy éreztem, meg kel tennem, fel kell keresnem Északot, és nem az erdőit. Illetve... természetesen, előbb azokat, aztán egy fáról keresni egy kisebb falut, ahol anélkül tevékenykedhetek, hogy valaki, aki nem szívleli a sötét tündéket, megszóljon. Habár azt hiszem, megpróbáltam volna elbánni vele, még ha veszítek is, ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy egy apró településen is lehetnek olyanok, akiknek a fejében agy helyett megerjedt nebelwaldi bor lötykölődött.
Nos igen. Az eszetlenség ragályosan terjed Veroniaszerte.
Szinte éreztem, ahogyan a lelkem fellélegzik, amint belépek a fák közé. Otthon voltam, ahol erdő nőtt, igazán otthon, és semmi másra nem volt szükségem egy dús lombú, magas fán kívül ahhoz, hogy kényelembe helyezzem magam, amikor pihenni kívánok. Egyetlen hatalmas gond nyomta a vállamat ilyenkor, amikor sokáig voltam úton, a családom konyhájának főtt ételei nélkül: nem tudtam főzni. Még mindig. Pedig a bérgyilkos megmondta, hogy szükségem lesz rá, ha vándorolni fogok, ahogyan kíséretre is, bár utóbbival még nem igazán értettem egyet. Minek kellett az nekem? Corlievával csak a baj volt, mást pedig nem kényszeríthettem ilyesmire, főleg, hogy alig ismertem valakit rajta kívül. És egyébként is, olyasvalakivel utazni sem voltam hajlandó, aki nem ismeri el azt, amiben hiszek és amik szokásaimmá váltak.

~::0::~

Fogalmam sincs, hogy nem vettem észre azt az alakot, de már késő volt, túl késő ahhoz, hogy elkerüljem. És jobban belegondolva annyira nem is állt szándékomban, ugyanis lenyűgözően faragott. Gyors volt, precíz és a mesteremre emlékeztetett, Basilra, akinek annyi ideje sem volt, hogy tisztességes druidát faragjon belőlem. Szinte ámultam rajta, bár igyekeztem elnyomni, igaz, rendkívül nehezemre esett. Még az idő is lelassult, ahogyan a szerteszét repülő szilánkokat és forgácsot figyeltem, s mire észbe kaptam, a lépéseim is megszűntek. Tehát, mint említettem, már túl késő volt. Ahhoz pedig túl korán, hogy megszólaljak.

Felhasználó profiljának megtekintése

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Lassan kész lesz a kis szobrocska. Belefeledkezek ugyan a faragásba, de annyira nem, hogy ne üsse meg a fülemet a mögöttem közeledő léptek hangja. Nem csap nagy zajt, nem páncélozott. Orgyilkos lenne, vagy csak egyszerű járókelő? Esetleg egy vadász? A lépések megszűnnek, megszólítani azonban nem szólít meg senki. Vár. Mire? Nem akarok feltűnést kelteni, ezért ugyanúgy folytattam a kés forgatását, mint eddig. A nyakam és a fejem védve volt hála a fának, ahhoz pedig, hogy ívesen támadjon, túlságosan nagy mozdulatot kell tennie, amire biztos tudok majd reagálni. Megunom a várakozást, leengedem a lábaimat, majd előrehajolva – azért, hogyha túl közel áll nehogy megtudjon támadni – pillantok hátra, és szólítom meg reflexből.
- Üdv. – a látvány ami a szemem elé tárul, nem a tipikus orgyilkos. Selfnek self, de ránézésre még gyerek, haja hófehér, és ahogyan ránézek azt is kétségbe kell vonnom, hogy elbír egyáltalán egy kardot, nem hogy még hatásosan is forgassa azt. Bár kitudja, a bérgyilkosok tőrt használnak, ezzel az álcával pedig könnyen közel férkőzhet bárkihez. Vagy netalán ő lenne az én „emberem” akitől át kell vennem az információt? Nem túl kicsi még a feladathoz? (Ha már a self voltától eltekintünk, hiszen Jozef is az.)
Nézem még egy darabig, mielőtt kérdeznék.
- Mi járatban, ifjú hölgy? – kérdezem, majd ha továbbra sem látok benne semmi ellenséges szándékot, a kezemmel közelebb invitálom: nem csak hogy kiáll a nyakam így nézni, de ha mégis orgyilkos, könnyebben tudom a csapásait is hárítani szemből, mint hátulról.
Valóban gyerek lenne? Az arcát fürkészve kétségeim támadnak, hiszen idomai nem fejlődtek ki, de az arca mégsem egy 12 éves körüli kisgyerek tekintetét vagy vonásait tükrözik. Legalább lesz mit kiderítenem…

Felhasználó profiljának megtekintése

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Pontos és precíz. - állapítottam meg azt, amit már eddig is sejtettem, még egy megjegyzést írva arra a képzeletbeli lapra, amelyen azok az érvek szerepeltek, amik a férfi megszólítása mellett álltak. Eddig nem is gondoltam, hogy efféle cselekedethez is érveket kell gyűjteni bizonyos helyzetekben. Egyfelől, ha jó kedvemben voltam, már csak illemből is azzal kellett volna kezdenem, hogy köszönök, ha már így nekiálltam őt bámulni, viszont másrészről, kerekfülű volt, kétlábú, akikhez mostanában nem sok kedvet sikerült összegyűjtenem. Persze jogosan kérdezhetné tőlem bárki, hogy akkor mégis miért pont most indultam el Északra? Egyszerű: a kedvtelenségemnél, haragomnál csak a kíváncsiságom lehetett nagyobb. Tehát nem is volt kérdés, induljak-e vagy sem, az pedig, hogy rögtön az első találkozásom összehoz valakivel, aki ért a faragáshoz, különösképpen nem volt elhanyagolható tényező a mérlegen.
Na meg az sem, hogy az úr már kezdeményezett.
- Szép napot. - viszonoztam a köszönést illedelmesen, a szokásos - ahogy mások mondanák, "furcsa" - hideg hangnememben, majd tovább folytattam a bámulást. Túl ügyes volt ahhoz, hogy csak szórakozásból csinálja és a ruhája sem árulkodott olyan foglalkozásról, amit ismertem, szóval valószínűleg egy fafaragó művésszel hozott össze az Anyatermészet.
Egy fafaragó művésszel, aki nem zavart el magától, amint meglátta, hogy sötételf vagyok.
Mi a fene...
Keresztbe fontam a karjaimat, úgy vizsgálgattam meg az arcát én is, ahogy ő az enyémet. Semmi gyanús, de hát kizártnak tartottam volna, hogy valami őrültebb fajta bérgyilkos vagy emberrabló nekiáll megmunkálni egy-két szobrocskát szabad perceiben. Ennek ellenére viszont nem igazán fűlött a fogam hozzá, hogy megbízzam benne. Viszont... akartam tanárt vagy nem akartam tanárt?
Egészen halkan, szinte hangtalanul sóhajtva döbbentem rá, hogy a férfi nem fejezte be a társalgást egy köszönéssel. Nem adja ingyen a műsort, úgy festett. De nem volt mit tenni, még egyszer úgysem lenne ekkora szerencsém, úgyhogy neki is álltam eljátszani a kicsit-sem-gyanús, délhez-semmi-köze tündelányt, azzal az aprócska kivétellel, hogy nem akartam eltitkolni az értelmi szintemet. Ha gyereknek hinne, az jócskán megnehezíteni a dolgom.
- Sosem voltam még itt Északon, szóval kimásztam Tünde-erdőből kicsit világot látni. - feleltem, miközben kivettem a botomat az övemből, hogy ne akadályozzon a mozgásban.
Ellentétben azzal, amit máskor tettem volna - azaz hogy az invitálásra csak még távolabb lépek, na meg hogy nem kötöm feltétlenül mindenki orrárra a druidaságomat -, most forszíroztam magam, hogy leüljek vele szemben, elvégre valahogyan el kellett kezdeni felvezetni a dolgot, csak nem szegezhettem neki rögtön a kérdést: Megtanítana faragni? Tünde-erdőben talán megpróbáltam volna, de itt csak gyanússá tenne, főleg, hogy az úr lélegzetvétel könnyedségével állapította meg még azt is, hogy a fiúruhák alatt egy lányhoz intézte a köszönést.
- Szépen dolgozik. Hol tanulta?

Felhasználó profiljának megtekintése

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
A hangja rideg volt. Csak ember mivoltom miatt, vagy másmiért szólalt meg így? Ha az emberek miatt, akkor csoda, hogy még nem ölték meg – nem mindenki gondolkozik szúrás, vagy ütés előtt. Már-már szemezésnek hatott, ahogyan egymás arcát vizsgáltuk, és ahogyan ő sem visszakozott, vagy fordította el, úgy én sem tettem semmit az ellen, hogy alaposan megvizsgálhassa a vonásaimat. Az össze-vissza ugráló szeme körüli karikák vagy kialvatlanságról, vagy betegségről árulkodott – szinte már elütött a hófehér bőrétől és hajától. Ha valami másfajú lennék, talán még a „nemes” jelzőt is megkockáztatnám rá, de így nem tudok többet látni benne, mint egy egyszerű selfet.
Egy selfet, aki akar tőlem valamit. Azt, hogy bérgyilkos, talán már teljesen kizárhatom. Információt akarna? Elvégre nem hiszem, hogy sok emberrel találkozott már a Tünde-erdő óta, ha még nem menekült el egy férfi láttára. Talán csak szerencséje volt.
- Csak nyugodtan, van mit. A Főváros kifejezetten szép, az évnek ebben a szakában…bár nem tudom, hogy ott mennyire érezné jól magát. – utalok halványan self voltára, és kíváncsian várom, hogy ez mennyire fogja negatívan érinteni. – Jómagam a Tünde-erdőben nem jártam még. Talán egyszer illene meglátogatnom.
Amikor előhúzza a botját, szinte ösztönből emelném védekezésre a harcban egyébként eléggé használhatatlan faragókést, ám mikor látom, hogy nem készül vele támadómozdulatba, egy elegáns mozdulattal fordítom vissza a faragásba – remélem nem tűnt fel neki. Kik hordanak mostanában botot? A járáshoz nem használta, ha pedig önvédelmi fegyver, akkor már inkább kard, vagy egy tőr. Valamiféle druida lenne? Ugyan, ahhoz még túl fiatal és gyenge. Lehet csak díszből hordja, vagy csak hóbortból. Egy selfből mindent kinéz az ember. Gondolataim közben folytattam a munkát. Itt az ideje kidolgozni az arcokat, egy pici üregeléssel pedig a szemeket is.
A faragás. Beszélgetést akar kezdeményezni, ha egyszer már én is érdeklődtem? Vagy lehet ezért maradt itt és nem ment tovább? Kitudja milyen elvetemültek vannak ezek között az erdőlakók között, a végén még azzal lesz problémája, hogy egy fát megmerészeltem munkálni. Ennek ellenére válaszolok a kérdésére, hiszen lehet tévedek.
- Inkább személy volt, mintsem konkrét hely. Egy idősödő vámpír tanított meg a mesterség alapjaira és trükkjeire. – mondom kicsit kitérően. Belegondolva nem konkrétan a faragásra tanított, de ez is következett belőle. Ami azonban sokkal érdekesebb volt számomra, az az, hogy a leányzó hogyan reagál arra, hogy bizony, nem csak a selfekkel vagyok ilyen kedves, hanem még egy vámpírt is hajlandó voltam a mesteremnek fogadni.

Felhasználó profiljának megtekintése

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Akárhogyan is tiltakozott bennem valami, elnyomtam, mélyre temettem, ugyanis most fontosabb volt a megfelelő szakértelem megléte, mint az, hogy honnan való, mivel foglalkozik és mit gyűlöl. Hát legalább abban biztos lehettem, hogy nincs hegyesfülű-ölési mániája, ugyanis abban az esetben már rég az égboltban gyönyörködnék - a testemen kívül. És tulajdonképpen a tervem végrehajtásához ez is elég kellett, legyen, feltéve, ha elvállal.
Már Hellenburgban sem éreztem jól magam, de azért köszönöm a tanácsot...
- Nem terveztem elmenni oda. - jelentettem ki őszintén, hisz' minek is titkoljam, hogy valószínűleg már nem is kell - Ugyanis éppen most találtam meg azt, akit kerestem. - bár nem ebből a célból jöttem ide, de hát sikerült.
Nem volt kérdéses. Ha vámpír tanította északi létére, és nem ölték meg egymást, úgy kellett, legyen, ahogy eddig is tűnt: olyasvalaki ült előttem emberfigurát faragva, aki pontosan úgy gondolkodott Veronia lakosairól, ahogyan én, ettől pedig akaratlanul is el kellett mosolyodnom. Érdekesen festhetett, ám nem törődtem vele, most nem, ugyanis tudásvágyam, akaratom és a lehetőség felcsillanása sokkal inkább fűtött, minthogy jelentősebben elönthetett volna a harag emiatt az aprócska hiba miatt. Ugyan..., miért is öntött volna. Szoktam én mosolyogni, nem?
Szóval, vártam egy kicsit, hogy biztosan megtegye hatását az a mondat, s csak azután nyitottam ki a szám, hogy meg is magyarázzam.
- Mesterre van szükségem. Fontos és becsületbeli ügyben járok, de akárkitől nem tanulnék. Olyan kell, aki még egy vámpírral is szóba áll. Vagy sötét tündével.
Na igen. Fontos ügy... elég fontos volt, és jó régóta halasztottam, túl sokáig ahhoz, hogy továbbra is elvégzetlenül maradjon. Meg hát, úgy éreztem, nem csak a saját becsületemhez, de ahhoz a valamihez is köze van, amit a kétlábúak egymással tesznek. Már csak az volt a kérdés, nem tévedtem-e azzal kapcsolatban, ami most jön, bár ostobának kellett volna lennie, hogy mostanra ne tudja, miről akarok tárgyalni vele.
Egy kósza falevél reppent közénk, hullámozva, pörögve mozgott, lassan és összevissza, mintha vándorútjaimat írta volna le. Aztán egy nagyobb darab faforgácson landolt, mintha csak azt jelképezné, célba értem.
Hát... nagyon remélem. Északon aztán mehetnék, amíg megöregszem. Egy ráncos kisgyerek... Hm. Lehet, hogy nem túl előnyös, ha egy adott pontnál félelmetesebbek vagyunk.
- Szeretnék a tanítványa lenni.

Felhasználó profiljának megtekintése

7 Re: [Magánjáték] Non est discipulus super magistrum on Hétf. Szept. 10, 2018 1:10 am

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Épp most találta meg akit keres? Csakugyan vele üzent volna az egyház, egy tizenhármat még be nem töltött selffel? Meglepettségemet visszatartva tekintek rajta végig még egyszer. Biztos valami falusi plébános szedte össze magának segítőnek. Nem talált magának egy embergyereket? Kitudja, talán ő is egy azok közül a kedves és jóságos öregapák közül, akik csak úgy befogadják az árvákat.
- Hogy-hogy pont te jöttél? – kérdezem, hiszen még mindig nem lehetek biztos a dologban, de egy ilyenből könnyen kitudok hátrálni, ha szükséges.
Ahogyan meghallottam a következő mondatát, a kés megugrott a fában, csúnya mélyedést hagyva, pont a lány arcán. Persze ez csöppet sem érdekelt. Mesterre van szüksége. Gyanús volt nekem ez az egész, hogy miért engem küldenek egy egyszerű lóti-futi munkára, a novíciusok helyett. Beakarják szervezni ezt a lányt az Egyházba? Nem ez lenne az első eset, ha áll az az elméletem, hogy valami falusi plébános meglátta benne a tehetséget. Sőt, ami azt illeti lehet, hogy nem is véletlenül: valamiből csak kiszúrta, hogy inkvizítor vagyok, hiszen nem tudhatott ő sem pontos helyet, hol talál meg. Mi árulkodhatott? A köpeny, ilyen melegben. Az kevés, és túl általános, ahogyan a kard is. Talán csak adtak egy személyleírást neki arról, hogy kit keressen. Vagy mindössze egy félreértés az egész? Nem, hiszen amit utána mondott a másfajúakról kifejezetten inkvizítorokra illő. Sőt, ez a becsületbeli ügy még jellemző is a tizenéves zöldfülűekre, akik hisznek abban, hogy ezzel Isten országának terjedését segítik elő, és azoknak a halálát, akik ezt akadályozzák. Óh, ha azt ők tudnák…
Én legyek a mestere?  Mi alapján? Az inkvizítor képzés nem is így működik, bár hízelgő az ajánlat. Sőt, kifejezetten jól jönne, egy még nálam is fiatalabb inkvizítor feltétlen szolgálata. Self, úgyis a vérében van az alávetettség. Még jól is járhatok ezzel az egésszel.
- Az út hosszú lesz és nehéz…nem csak te szenvedsz majd, hanem mások is, akár ártatlanok, ha rosszul végzed a munkád. – mondom neki, hiszen az alapján, amit eddig megtudtam, ez csak bátorítani fogja. – Miért akarod elkezdeni ezt kínokkal teli utazást?
- kérdezem, mélyen a szemébe nézve, hátha kiolvasok belőle valamit.

Felhasználó profiljának megtekintése

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
"Pont te."
Igen, kétségkívül ezt mondta, pontosan így, valamiféle meglepődés, netán aggodalom társaságában, elvégre ki vágná meg így a saját keze munkáját, a fát, amin oly' keményen, s aprólékosan dolgozott, vigyázva minden mozdulatára, mintha hímestojást tartana a kezei között? Miért volt így oda? Hisz' odavolt, még ha nem is mutatta ki ettől jobban, valami felzaklatta, és az a valami minden bizonnyal hozzám kapcsolódott. Gondolkodni kezdtem hát, erősen törni a fejem, mindent beleadva próbálni összerakni a képet, amelyen át az ember a világot láthatta, s benne engem. Benne?
Oh... persze.
A szám széle akaratlanul is mosolyra húzódott a feltevésre, miszerint ez a férfi bizonyára hallott a nagy déli összeütközésről, mely kimondottan véres ugyan nem volt, de annál rejtélyesebb, magát az előzményt és a folytatását tekintve. Nyilván valahogyan elterjedt idáig, elvégre akinek volt szája, az általában nem csak evésre használta, na meg a különös dolgok hamar eljutottak egyik helyről a másikra, akkor is, ha egész határok feküdtek útjukban. Talán így volt ez most is, főként abból kiindulva, hogy köze volt Esroniel von Himmelreich volt zsinatelnökhöz, és ezt a beszéde után mindenki nagyon jól tudta. Egy oda keveredett északi, esetleg egy barátja, aki déli, könnyen kirobbanthatta a történtek terjedését. Legalábbis, azt gondoltam, emiatt félt, mert talán leírták Himmelreich kíséretét is, és rám ismert. Sőt, nem csak rám ismert, hanem feszültté vált a jelenlétemtől, következésképpen félt. És ha félt, akkor bizony valamelyest komolyan kellett, vegyen, létező fenyegetésként. És ha azt vesszük, egy mágiát nem használó, közönséges ember torkát Wade könnyűszerrel átszakította volna az ereknél, ha arra utasítom. Igen, azt hiszem, elhittem ezt az igen kecsegtető fejleményt...
Egészen addig, amíg meg nem hallottam, mivel folytatta, ugyanis a szavak egész egyszerűen darabokra szabdalták mindazt, amit eddig vele kapcsolatban hittem. Lehetséges lett volna, hogy ez az északi faragó ember pontosan arra utalt mondandójával, amire gondolom? Hogyan találhatott rá egymaga a Természet útjának vakító fényére az eltévelyedés, bűn és hazugságok mocskában? Ha az előbbi dolog lehetséges valószínűsége valóságos izgalommal töltött el, hát ettől menten felugrottam volna a legközelebbi faágig ültő helyemből. Észre sem vettem, hogy kicsit félredöntött fejjel vizsgálgatom őt, ahogy néhány pillanatig azt sem, valószínűleg tévedek. Igen... tévedtem, ettől a ponttól kezdve pedig ismét egy kő szilárdságának megfelelő komolysággal igyekeztem megoldani, mi folyik itt. Az nem létezhetett, hogy egy ember, aki nyugalmasan eldarabolgatja a fákat, mindenféle hálaima nélkül, ennyire erősen higgyen a Természet teremtményeinek érzékeny és csodálatos együttműködésében, miközben azt mondja, szenvedni fognak, ha rosszul végzem a munkám. Csak nem arra akart ezzel célozni, hogy ha jól faragjuk, az nem fáj a fáknak, amelyekről az ágak származnak?! Hallatlan... 
Éreztem, hogy vér szökik az arcomba a méregtől, s csak egy pillanat kellett hozzá, hogy kivillantsam rá a fogaimat, vagyis villantottam volna, ha le nem nyugszom, márpedig le kellett. Itt ültem egy rejtély kellős közepén, olyasvalamibe betekintést nyerve, amibe azt hiszem, nem szabadott volna. Még néhányszor átgondolva az egészet, a férfi valaki másnak hitt, valakinek, akiről tudta, hogy jönni fog, de azt nem, hogy valami fájdalmasra kell majd tanítania.
Fájdalmas...
Kinek?
Megint ránéztem, azon gondolkodva, bölcs dolog lenne-e játszanom a keresett valaki szerepét.
- Nem értem, miről beszél, noha természetpap vagyok. - feleltem kis késéssel - Fáj nekem a Természet sebe, de ez a fa már halott, és maga nem úgy néz ki, mint aki imádkozik a lelkéért. Miféle ártatlanokról beszélt azon az úton? Mert gondolom, nem a növényekről, akiket faragásra használ.
Úgy döntöttem, jobb, ha meg sem tudja a kérdések létezését, amelyek valójában felmerültek bennem ezeken túl.

Felhasználó profiljának megtekintése

9 Re: [Magánjáték] Non est discipulus super magistrum on Szomb. Szept. 22, 2018 2:59 am

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Szavaim – de leginkább a becsmérlőnek ható – „pont te” mosolyt csalt a lány arcára. Vajon mit érthetett alatta? Gúnyos mosoly lett volna vagy elégedet? Ugye nem vette dicséretnek? Érthetetlenek ezek a selfek…
Aztán mintha ez a mosoly lehervadt volna annak hallattán, amit utána mondtam. Úgy tűnik nem tetszettek neki a feltételek, talán túl nehéznek ítélte őket. Mégis mit vártál, kislány? Ha csakugyan eljutsz a Katedrális szemináriumáig, gyorsan el kell majd hagynod ezt a fejet, mert amennyiben Klaus még mindig a növendékekkel foglalkozik, gyorsan ad neked okod arra, hogy jogosan görbítsd a szád. Persze mindezt nem mondom most el, elég sokk volt ez neked elsőre – hiszen néhány pillanatig nem is tuszd mást csinálni, mint bambán meredni rám. Szép lassan azonban kinyílik az a legörbült száj, és beszélni kezd. Szavaitól nekem lett kedvem olyan fejet vágni, mint ő tette nem sokkal ezelőtt, de uralkodok magamon, és ugyanolyan arccal viszonzom pillantásait, mint eddig.
Félreértettem volna? Természetpap…egy druida? Nem, ő nem hogy inkvizítor nem akarhat lenni, de az Egyház sem küldhette futárként. De akkor mit akar tanulni tőlem? Bár azóta úgy látom más problémája is akadt, méghozzá annak a képében, hogy „bántom” ezt a darab tüzelőt a kezemben. Persze egyszerűen abbahagyhatnám, és rákérdezhetnék arra, hogy mit akar, de vannak ennek sokkal szórakoztatóbb módjai is, így hogy veszélytelennek látszik.
-  Nézz csak rá…azzal hogy faragom, értéket adok neki – formálom lassan a szavakat, miközben a késemmel épp a talpazatát alakítom ki a szobrocskának, néha fel-fel pillantva a lányra – Másképp talán csak egy, a természetben elkallódó darab lett volna, így azonban…csodálni fogják. Mi ez, ha nem a természet dícsérete? -  állok meg a fabrikálással, és nézek rá, választ várva. Két lehetőség van: vagy megsértik a szavak, és feldühödik, vagy gondolkodásra késztetik…vajon melyiket választja?

Felhasználó profiljának megtekintése

Wyn Silvernight

avatar
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Nagyon komolyan elgondolkodtam azon, amit mondott, még annál is mélyebben, ahogy szoktam, tekintetem eltévedt, agyam zavarossá, nyüzsgővé vált, mint egy éppen megnyílt piac Hellenburgban, csakhogy egy legyintéssel csendet tudtam parancsolni odabent, de hogyne tudtam volna, ha valami ennyire fontos hangzott el éppen előttem? Azt mondta, értékessé teszi az értéktelent. A szavaiból ítélve nemhogy fát nem vágott ki érte, de még le sem tört semmit, csak elvette, amit talált. Ezért a Természet sem haragudhatott volna rá, erre nézzenek oda, én megtettem. Elfordítottam a fejem, úgy bámultam, mi lesz a fával, hosszan, szótlanul, mintha attól várnám a választ.
A Holdkalap mérgezze meg, igaza van.
- Így már rendben lesz, a Természet nem haragszik Önre. Áldást is adna, ha néhány szóval megköszönné neki, hogy a kezébe adta a fát.
De akárhonnan is próbáltam kritizálni a dolgokat és elcsitítani az egyre és egyre jobban belőlem előtörni készülő szavakat, nem sikerült, egyszerűen nem. Túl tökéletes mesternek tűnt, méghozzá úgy, hogy még csak nem is volt tünde, nemhogy természetpap! Közelebb ültem, tovább szemlélődve, vagyis csak azt színlelve, ugyanis nagyon jól tudtam, mit akarok csinálni.
- Mint mondtam, szeretnék a tanítványa lenni. - ismételtem meg, hogy nyomatékosítsam és még a gondolatot is elűzzem belőle, hogy csak szórakoztam volna - Nagy szükségem van a faragási tudására és a lelkületre, ami párosul hozzá. Kérem, válaszoljon.
A bemutatkozást, azt meghagytam akkorra, amikor majd válaszol. Még mindig fennállt a lehetősége, hogy tévedtem, és a következő pillanatok egyikében röhögve hazazavar, annak viszont következményei lesznek.

Felhasználó profiljának megtekintése

Tertullius

avatar
Felszentelt Inkvizítor
Felszentelt Inkvizítor
Végül az utóbbi jött be: a lány az arckifejezése alapján mélyen gondolkodni kezdett azon, amit mondtam, ide-oda forgatta a fejét – tekintetét persze egy pillanatra se vette le a késemről és a fáról – majd végül megszólalt. Megkönnyebbülten (ám nem őszintén) sóhajtok fel a bűnbocsánatára. Praktikusabbnak és rövidebbnek tűnik, mint amit az a procedúra, amit mi használunk, bár nem annyira felemelő érzés, mint amit a gyóntatófülkében él át az egyszeri emberfia. Vagy lehet ennél a procedúránál is bennem van a hiba? Mindenesetre egészen érdekes elképzelései voltak arról a bizonyos Természetanyáról a lánynak, ilyen fanatizmussal nem tudok mást elképzelni, mintsem hogy pap legyen. Vajon az összes ilyen odaadó a papjaik közül, vagy ez a self méreteivel ellentétes arányban növekszik? Persze ha már a méreteknél tartunk, az is lehet, hogy egyszerű gyerek áll előttem, akinek még nem nőtt be a feje lágya. Nem veszíthetek semmit azzal, ha rákérdezek.
- Természetpap vagy? – szegezem neki a rövid kérdést, szemeimmel még mindig a szobrocskámra koncentrálva.
Kis idő múltán közelebb húzódott ültében. Vajon most akar lecsapni rám? Nem, a bérgyilkost még elhiszem ennyi idősen, de hogy ilyen kiváló színész is legyen mellé…lehetetlen. Ettől függetlenül picit feszültebben folytatom a faragást, készen arra, hogy a késsel hárítsam az esetleges támadást. Offenzíva helyett végül megszólalt. Előbb csak a már elhangzottat ismételte, ám a végére az is kiderült, hogy mit akar tanulni tőlem. Legszívesebben a hátamat támasztó fába vertem volna a fejemet balgaságom láttán – még hogy inkvizítor akar lenni… - de nem akartam elrontani az eddig kialakított képet, főleg nem a „lelkületemről”.
Miért is ne taníthatnám meg az alapokra? Ráérek, kitudja mikor jön akire várok; a reakciói eddig is szórakoztatóak voltak, úgy hiszem azután se változna, hogy tanítani kezdem. Miért is nem taníthatom meg az alapokra? Először is, mert self. Van elég testvérük bent a susnyásban aki biztos szívesen megosztja vele a tudását valami elmebeteg rituálé közepette, miért pont egy emberhez fordulna? Annál is inkább: én miért fordulnék egy selfhez? Természetesen ha hasznom is származna belőle, az teljesen megváltoztatná a fajukról kialakított képet arra a pár órára, míg meg tanítok neki néhány trükköt…
Vívódásom leginkább úgy nézhetett ki oldalról, mint mély gondolkodás a kérésén – még a faragást is abbahagytam, tekintetemet pedig a félkész szoborról az ő szemeibe mélyesztettem el. Kiélveztem a pillanatot - és a valószínűsíthető aggódást a lelkébe, hogy vajon mi lesz a válaszom a kérésére – nem siettem el a válaszadást.
- Miért akarod megtanulni? – szólaltam meg végül. – Valamint nem adhatom ingyen. Megsérteném vele a mesterséget, ha így tennék. Amennyiben nem adnak semmit a tudásért, amit megosztok, úgy a tudás is annyit fog érni, amit kaptam érte. Elértéktelenedik. – tartok pici szünetet – Kitől származik a faragás, a fa gyönyörű megmunkálása, ha nem a Természetanyától? Ha nem kérnék érte semmit, még Őt sérteném meg a végén… - a legutóbbi Szentbeszédemben hordtam össze ennyi sületlenséget egy gondolatmenetben (nem tett neki jót az előző éjszakai tivornya), de ahogyan akkor is megkönnyezték a hívek, úgy talán itt is hatásos lesz arra, hogy felajánljon valamit az apróság. Belegondolva…van egyáltalán bármije?

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Similar topics

-

» Part 14 / 7
» Part 14 / 12

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.