Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 61

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 96

[Frakcióküldetés] What future brings...

Csüt. Júl. 04, 2019 2:02 pm by Serene Nightbough

Kedves tündék!
A visszajelzések alapján készen álltok, hogy eldöntsétek, milyen jövő vár …

Comments: 7


You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés] Phantom pain

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Magánküldetés] Phantom pain Empty [Magánküldetés] Phantom pain on Vas. Aug. 05, 2018 9:22 pm

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Phantom Pain
~ Magánküldetés Tessa Hendriks részére ~


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

2[Magánküldetés] Phantom pain Empty Re: [Magánküldetés] Phantom pain on Szomb. Aug. 18, 2018 12:14 am

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Szokatlan nyüzsgés hangjai kúsztak a fülembe. Először csak távoli zajokat észleltem, ahogy még álomittasan feküdtem az ágyamban, aztán ahogy egy-egy közelebbi is elért hozzám, érthető szavakká formálódva, már kételkedni kezdtem abban, hogy mindez csak egy álom utóhangja lenne. Így szemeimet a reggeli fénytől hunyorogva lassan kinyitottam, majd miután meggyőződtem arról, hogy a hangok nem a szobámból, és nem is alulról, a ház többi részéből származnak, odasétáltam az ablakhoz, és mindkét szárnyát szélesre nyitottam.
Néhány holdőrön kívül csak egy-két tündét láttam, a zaj azonban nem szűnt meg, csupán a forrását nem találtam. A főteret minden irányból fák szegélyezték, így arra még az ablakból se nyílt rálátásom, de feltételeztem, hogy onnan érkezik a mozgolódás, mivel a hangok erre engedtek következtetni. A faluban rajtam kívül alig akadt sötét tünde, így a holdőrök látványa is eléggé meglepett. Csak nem valamiféle rendezvény van? Vagy érkezne valaki? Viszont mindkét esetben értesültem volna már korábban is az eseményekről, errefelé gyorsan terjedtek a hírek.
Egy határozott kopogás rázta meg a bejárati ajtót. Egy ideig füleltem, de mivel semmiféle mozgást nem érzékeltem lentről, a lépcsőn leügetve az ajtóhoz futottam, majd egy mozdulattal kinyitottam.
- Óh, Tess. Szervusz. A szüleid itthon vannak?
Egy ismerős alak, Karla apja állt előttem.
- Jó reggelt! Csak anya... Apa dolgozik. Kihez jött?
Akik nem otthon dolgoztak, azok a napnak ezen szakaszában már munkában voltak, így furcsán érintett a kérdés, hiszen ő pontosan tudhatta, hogy apa ilyenkor a cipészműhelyben tartózkodik. Anya viszont egy ideje már otthon varrogatott, így valószínűleg őt kereste, legalábbis először ezt gondoltam.
- Mindannyiótokhoz. Elathai holdőrök vannak itt, és sürgősen kérik, hogy mindenki gyűljön össze a főtéren. Megkeresem apádat, addig te és édesanyád siessetek.
Ezek szerint jól láttam, valóban holdőrök kóboroltak errefelé, bár ennek oka egyelőre még rejtve maradt előttem, ahogy a távolról érkező zajoké is.
- Mi történt? - tettem fel a kérdést, sürgetését látva rosszat sejtve.
- Azt még nem árulták el, csak ismételgetik, hogy különösen fontos.
Egy ideig szótlanul álltam előtte, nem akaródzott azt tenni, amire az előbb kért. Itt ugyanis nem sok minden szokott történni, a hétköznapok egyhangúságát is általában csak az ünnepek törték meg. Békés vidék volt ez, nagyobb csetepatékról sem lehetett beszélni, meg a többség egyébként is mindig elfoglalt volt, ahogyan az az egyszerű embereknél lenni szokott. De akkor mi lehetett az a fontos dolog? És ha az, miért nem árulták el? Nem igazán hittem el, hogy ő sem tudott semmit, különben nem viharzott volna ide csak úgy.
Ahogy figyelmem ismét a kinti zaj felé fordult, úgy éreztem, közben az is erőteljesebbé vált. Hevesebben kezdett verni a szívem, és ezt nem éreztem valami jó előjelnek, így végül csak ennyit mondtam:
- Rendben, akkor én szólok anyának. De… - szólaltam meg hirtelen újra, mielőtt még elviharzott volna. - hova menjünk?
- A főtérre. Út közben bekopoghatsz pár helyre, nehogy valaki lemaradjon – biccentett, majd eltűnt.
Eddig azt gondoltam, legfeljebb kisebb garázdálkodásról van szó, vagy rádőlt valamelyik házra egy idős fa. De a szavaiból teljesen más érződött. A lemaradni nem olyan dolgot sejtetett, ami már megtörtént, sokkal inkább, mintha... valami elől menekülni kellene.
- És mit mondjak nekik? Miről maradnak le?
Kérdésem azonban könnyedén elszállt, nem érkezett rá válasz, a férfi egyre sebesebben távolodott, majd az egyik sarkon befordulva a legközelebbi ház felé igyekezett. Egy helyben állva követtem szemeimmel siető lépteit, ameddig tudtam, és talán pont ez a kettőnk viselkedésében húzódó ellentét vett rá arra, hogy előbbi kérésének engedelmeskedve keresni kezdjem anyát. Először a konyhába mentem, majd miután ott nem leltem meg, a hátsó udvar felé igyekeztem, ahol rövidesen meg is találtam a kinti asztalnál. Azon egy darab kosár volt, ő viszont nem foglalt helyet a padon, hanem az asztal mellett állt, szemeit pedig a távolba függesztette.
- Anya! Karla apukája volt itt, és azt mondta… - kiáltottam feléje, amint megláttam.
- Mennünk kell, igaz? - vágott a szavamba.
- Igen... - néztem rá meglepődve. - De nem mondta, hogy hova, vagy hogy miért kellene másnak is szólni.
Fejét ekkor már felém fordította, és úgy folytatta:
- Az előbb nekem is szóltak. A Főtérre kell mennünk, gyere - azzal elindult vissza, többet nem mondva.
Azt még el tudtam fogadni, hogy Karla apja nem árult el nekünk semmit, de azt már nem voltam képes felfogni, hogy nekem miért nem lehet továbbadni az információt, ha – úgy tűnt – mindenki más tudhatja. Pedig kezdtem úgy érezni, hogy egy ideje már nem gyerekként kezelnek, most viszont mégse tudtam másra gondolni, minthogy azt hiszik, nem lennék képes megérteni valamit… Vagy lehet, hogy valamiféle titokról volt szó, ami csak néhányuk birtokába jutott, és nem akarták, hogy eljárjon a szám. Bár ezt kizártnak tartottam, hiszen itt ez úgyis lehetetlen vállalkozás lett volna.
- És ha azt mondom, hogy addig nem megyek sehová, míg valaki fel nem világosít arról, mi folyik itt? - szóltam utána, továbbra sem mozdulva.
Felsóhajtott.
- Akkor, úgy hiszem, pontosan azoktól a válaszoktól fosztanád meg magad, amelyeket keresel.
Mikor értetlenkedve néztem rá, még hozzátette:
- Tessa, én se tudok többet. A holdőrök arra kértek minket, sőt, mindannyiunkat – mutatott körbe, miközben visszasétált hozzám –, hogy menjünk a Főtérre. És mi most pontosan azt tesszük, mivel biztosan megvolt rá az okuk.
- Karla apja azt mondta, Elathából jöttek. De ők nem is ismernek minket!
Vajon a többiek is hasonló értetlenséggel néztek rájuk? Miért kellene azt tennünk, amit mondanak, mikor nem is ide valósiak?
- Bármiről is legyen szó, úgy tűnik, minket is érint. De ha itt állunk, nem leszünk okosabbak. Gyere! - azzal átkarolt, és vezetni kezdett.
Ahogy közeledtünk a Főtér felé, egyre több arra igyekvő tündét láttam meg, sokuk arcára hasonló zavar ült ki, mint amit én éreztem, ami egy kicsit azért megnyugtatott. Odaérve már egy nagyobb tömeg fogadott bennünket. Előttük hat-hét holdőr állt, és némán nézelődtek, annak ellenére, hogy többen is odamentek hozzájuk, és kérdezősködni kezdtek. Erre csak a fejemet csóváltam rosszallásképpen, hiszen ha már idehívtak minket, annyit igazán elvárhattunk, hogy ezt meg is indokolják.
Tekintetemet most a többiekre fordítottam. Tényleg itt volt az egész falu, pedig még ünnepek alkalmával se sikerült mindenkit kimozdítani otthonról annak ellenére, hogy az elfek általánosságban nagyon odavoltak értük. Lassan felfedeztem a szomszédokat, közelibb-távolibb ismerősöket, a druidabarátaimat...Az utóbbiak egy kis csoportba verődve álldogáltak a tömegen belül, és mivel túl nagy volt a hangzavar, csak feléjük mutattam, jelezve anyának, hogy mi is menjünk oda. Apát is kerestem közben a szemeimmel, de ő egyelőre még nem bukkant fel. Amint odaértem hozzájuk, nem messze tőlem valaki megköszörülte a torkát, majd egy erős férfihang szólalt meg.
- Csendet! Kérem, nyugodjanak meg. Ha engedik azonnal elmondom, mi az, amiért idekérettem önöket.
Hirtelen elcsendesedett a tömeg, és mindenki érdeklődve az ismeretlen felé fordult.
- A nevem Greydawn ezredes, az Elathai Hadseregtől. Őfelsége Armin Fairlight herceg parancsba adta, hogy minden peremvidéken élő sötét tünde és tünde, aki közelebb van Elathához, mint Zephyranteshez, a lehető leggyorsabban utazzon a fővárosba. A helyzet az, hogy háborúban állunk. - mondta szomorúan, amire morajlás futott végig a tömegen.
Nem emlékeztem, mikor láttam itt utoljára egy ilyen magas pozícióban lévő selfet Nebelwaldból. Szerintem soha. A többiekre pillantottam, akik szintén megrökönyödve próbálták meg feldolgozni az imént hallottakat. Háború? Majdhogynem ismeretlen fogalom volt a számomra. Ki akart volna velünk háborúba keveredni, és miért? Nem rémlett, hogy a tündék egymással valaha is háborúztak volna, ez más fajok sajátja volt, leginkább az emberek esetében hallottam ehhez kacsolódó történeteket, de azokról se sokat tudtam.
- Milyen háború? - tettem fel a kérdést hangosan anyának címezve, de ő csak a szája elé rakta az ujját, és csendre intett, hogy inkább figyeljek.
- Az északi királyság ultimátumot ajánlott őfelsége Amelie Fairbranch királynőnek, azonban a királynő ezt visszautasította. Az emberi seregek erre válaszul elkezdték az első támadást az erdő ellen. A saját biztonságuk érdekében kérem, hogy jöjjenek velünk Elathába. - próbáta a tábornok túlordítani a tömeget. - Két óra múlva indítunk egy védett karavánt Nebelwald felé, akik addigra elkészülnek jelentkezzenek a katonáknál. Újabb két óra múlva újabb karaván indul, alkonyatkor pedig még egy. A hercegi parancs megadja a lehetőséget, hogy erőszakot alkalmazzunk, de legkevésbé sem szeretnék ehhez folyamodni. Kérem, lássák be a történtek fényében mi a legjobb önöknek.
Ez túl sok volt reggelre. Pedig a tegnapi nap ugyanúgy telt, mint az összes többi, és most a mai mégis, mintha egyszerűen kiszakadt volna az idő folyamából. Hiába fogtam fel a szavak jelentését, láttam saját szemeimmel az ezredest, a tömeget, és hiába éreztem a helyzet fontosságát, nehezen hittem el a hallottakat. Mellettem Liz hasonló riadalommal tekintett körbe.
- Anya! Miről beszél? El kell menni? Nekünk is...?
Ennek még a gondolata is szörnyű volt számomra, egy olyan valakinek, aki életében talán háromszor hagyta el az erdő területét. Mindig is ez volt az otthonom, még Elvenwoods-on belül sem költöztünk soha máshova.
Anya sóhajtott mellettem, rajta inkább csak szomorúságot véltem felfedezni.
- Igen. El kell menni.
- De hát itt van a házunk, az udvarunk! Nem hagyhatjuk itt! Hova mennénk? - Anyának ugyan éltek még rokonai Nebelwaldban, de nem tudtam akkor se elképzelni, hogy mindent itt hagyjunk.
A tömeg azonban már újra mozgolódni kezdett, ahogy a beszéd végeztével a katonák már neki is láttak a készülődésnek, és asztalokat állítottak fel a tér különböző pontjain. Én viszont nem továbbra sem mozdultam, mert ha megtettem volna, akkor szembe kellett volna néznem anyával és a döntésével, mert biztos voltam benne, hogy ő már készen volt azzal. Könnyen el tudtam képzelni, hogy enged az unszolásnak, és menni akar, akkor viszont nekem úgyse lehetett volna semmilyen beleszólásom. Itt hagyott volna mindent. Különben sem szerette soha, hogy én is apa útját járom, hiába tűnt úgy, hogy már elfogadta. És ha ő valamit elhatározott, arról szinte lehetetlen volt lebeszélni.
Apát azonban még mindig hiába kerestem a tömegben, ám ahogy ritkulni látszott, hirtelen megpillantottam. Ő előbb vehetett észre minket, mert ekkor már felénk tartott. Mikor ideért hozzánk, egyből anyához fordult, és valamiről halkan beszélni kezdtek, én viszont persze ebből semmit sem értettem. Utáltam, mikor ezt csinálták.
- Tessa - szólalt meg apa, miután felém fordult. - Ugye tudod, hogy ez mit jelent? A mindenkibe mi is beletartozunk. És azt kell tennünk, ami a legbiztonságosabb. Hallod, nehéz idők jönnek, de nekünk össze kell tartani. Ilyenkor már csak a család marad, azt kell megőriznünk.
Nem szóltam semmit. Még nem, csak dacosan néztem magam elé. Nem tudtam, hogyan, de biztos voltam benne, hogy nem fogom csak úgy itt hagyni az erdőt. És Shade… Neki is ez az otthona, mi van, ha nem követne? Hagyjam itt, egyedül?
- Gyere, induljunk! - szólalt meg végül anya.
Én pedig követtem. Ahogy odasétáltunk az egyik asztalhoz, a mögötte ülő katona egyből felkapta a fejét.
- Felírom a nevüket, hogy minden visszakövethető legyen. Készen állnak az indulásra?
- Még össze kell pakolnunk, de igyekezni fogunk, hogy minél hamarabb elkészüljünk - válaszolt apa. - Ennek ellenére szerintem a második karavánnal megyünk, az biztosabb - nézett ekkor rám, mire én csak megvontam a vállam. - Én Tim Hendriks vagyok, ő a feleségem, Sara Hendriks, a lányom pedig Tessa Hendriks.
A férfi felírta a nevünket, majd bólintott.
- Rendben, a második karaván négy óra múlva indul.  Ha segítséget kérnének az összepakoláshoz nyugodtan szólítsák le a katonákat, akik a szekerekre vigyáznak a falu határában – mondta, majd szomorúan végignézett rajtunk. - Őszintén sajnálom, de a szükség ezt kívánja. Fel a fejjel, holdacska - mosolyodott el rám nézve. - A herceg majd megoldja, aztán hazajöhettek.
Holdacska!? Erre már valóban felkaptam a fejem. Se a megnevezésben szereplő hold szó, se a kicsinyítő képző nem tetszett. Nem éreztem, hogy a többi sötét tünde közé és az ő hazájukba, Nebelwaldba tartoznék, csak azért, mert a fajom tagjainak többsége ott élt. Én alig jártam arra, számomra csak egy kevésbé idegen hely volt a többi között.
- Köszönjük – bólintott hálásan apa, azzal elindultunk vissza.
Hazafelé menet se ejtettem ki a számon egy szót se, némaságba burkolózva haladtam mellettük egy jó ideig.
- Nem szeretnék veszekedni…
- Én se – vágtam apa szavába. Éreztem, hogy rosszul esett neki ez az ellenállás, és tudtam, hogy ezzel csak megnehezítem a dolgát, mégse voltam hajlandó engedni. Ha beletörődtem volna a döntésbe, és hagytam volna magam egyszerűen csak úszni az árral, azzal minden kötelékemet elszakítottam volna, ami ide, ehhez a házhoz, ehhez a faluhoz kötött. Fájt volna, ha beláttam volna, hogy saját akaratomból hagyok itt mindent, jobb volt azt hinni, hogy kényszerítettek, és nem volt más választásom. Pedig nem szöktem el vagy vetettem magam bele az erdő mélyébe, hogy indulásig ne találjanak rám, mert mélyen belül sokkal tisztábban láttam a helyzetet, mint ahogyan azt mutattam.
A házba érve anya egyből nekiállt rendet rakni, és hamarosan az úti táskák, bőröndök is előkerültek. Egyet nekem is a kezembe nyomott, mielőtt felszaladtam volna.
- Csak azokat a holmikat hozd, amik valóban kellenek. Ruhák, egy pokróc… És könyvekből csak azt a párat, amire szükséged van a tanulmányaidhoz. Egy darabbal se többet, különben nem fognak elférni – utasított határozottan, de végül ellágyult a tekintete. - Mindenünk meglesz Elathában is, ne félj. Ugyan néhány dolgot egy időre magunk mögött kell hagynunk, sokan örülnének, ha ilyen időkben csak ennyi veszteségük lenne, és reméljük, nekünk se lesz több.
Pedig én abban a pillanatban nehezen tudtam volna elképzelni nagyobbat. És nem áltattam magam azzal, hogy csak egy időre hagyjuk itt a környéket, biztos voltam benne, hogy ha innen elmegyünk, és máshol letelepedünk, nem fogunk egyhamar visszatérni. Ráadásul addig bármi történhet a házzal.
Szemét pár másodpercre lecsukta mintegy imádkozásképpen, majd, mintha mi sem történt volna, folytatta a pakolást. Én felsiettem az emeletre, majd mindent, amit fontosnak véltem, illetve találtam neki helyet, begyömöszöltem a bőröndbe, ruhámat pedig valami utazáshoz alkalmasabbra, kényelmesebbre cseréltem. Botomat az övembe illesztettem, és ahogy a polcokon álló kis ládákban kutakodtam, ráakadtam a kis lila dobozra is, amit korábban még sosem nyitottam ki. Elég kis méretű volt, így végül egyszerűen a zsebembe helyeztem, hátha még valamikor fel tudom használni valamire. Végül még egyszer utoljára végignéztem a szobámon, hogy minden apró kis részletét az emlékezetembe véssem, majd a bőrönddel a kezemben lesiettem a lépcsőn.

Nem kellett sokat cipekednünk, ugyanis a házunktól nem messze megláttuk az egyik szekeret, amin még volt elég hely a mi csomagjainknak is. A mellette álló holdőrök segítségével felpakoltunk mindent, így már csak az indulásra kellett várni.
Azt hiszem, akkor tudatosult bennem, hogy tényleg elmegyek, mikor megindult a kocsisor, és egyre messzebb kerültünk a falu határától. Szinte egy pillanat alatt haladtuk el a jól ismert házak, telkek mellett, és már kint is voltunk. Ismerős utak kanyarogtak egyik és másik irányban, a gyakrabban használtak jobban kivehetőek voltak, míg néhányat inkább oda kellett képzelni, és csak az tudhatta, aki már egyszer használta. Hamarosan azonban ismeretlen vidékre érkeztünk, a mellettünk elhaladó fákban, bokrokban látszólag semmi különböző nem volt, csak az erdei táj egy-egy tartozékaiként szegélyezték utunkat.
Én gondolataimba merülve néztem kifelé, rengeteg dolog kavargott a fejemben. Néha megszólalt mellettem valaki, amire válaszoltam, de én magam nem kezdeményeztem beszélgetést. Csendben ültem, engedve, hogy egymást kergető gondolataim egymásnak csapódjanak, míg olyan hangossá nem váltak, hogy teljesen kiszorult a külvilág. Ugyanis ahogy távolodtunk, úgy vált egyre hangosabbá egy hang a fejemben, ami azt hajtogatta, hogy Nem hagyhatod itt! Mégis minden pillanatban távolabb kerültem az otthonomtól.
Álom és ébrenlét között lehettem, mikor megtorpant a szekér. Figyelmemet ismét a külvilágra fordítottam, és válasz után kutatva néztem a többiek arcába.
- Miért álltunk meg? - fordultam anyához, de a többiek is hallották a kérdést. Néhányuk felől érkezett egy vállrándítás, a többségük viszont hasonló értetlenséggel tekintett rám.
Hirtelen a kocsi mellett termett egy sötét tünde, majd miután végignézett rajtunk, megszólalt:
- Vannak önök között harcképes személyek?
Ez a kérdés nem hangzott túl biztatóan, bár feltételeztem, hogy nem pont felém irányult a kérdés, így tőlem csak egy riadt tekintetet kapott válaszul.
- Miért, van itt valami? Az ellenség? - jutottak hirtelen eszembe a Főtéren elhangzottak. Katonák lettek volna? Már itt? De végiggondolva ez elég valószínűtlennek tűnt, hiszen még a faluhoz sem értek el, legalábbis biztosan érzékeltük volna, ha így lett volna.
- Csak egy felderítő csapat, semmi komoly. Arra vagyok kíváncsi lesz-e, aki megvédi a szekeret, ha mi összeakadunk velük – tette fel a kérdést a katona újra, ezúttal sürgetőbben.
Apa erre egy bólintással válaszolt.
- Igen, van. Én druida vagyok, rám számíthatnak.
Nem igazán lepett meg, hogy ő szólalt meg először, a védelmezés a vérében volt. Család, hivatás és még a népe szempontjából is, legyen szó tündékről vagy sötét elfekről. És jól is értett hozzá, kiváló mesterem volt.
Viszont erre én sem maradhattam csendben. Hiszen nemrég még ő mondta, hogy ilyen időkben össze kell tartanunk, ráadásul eddig még nem is használtam soha a képességeimet ilyen célra. Igaz, még kezdő voltam, de ilyenkor örülnek minden segítségnek, nem? És abban is reménykedtem, hogy ezzel valamilyen módon késleltethetem a távozást. Ha összefutottunk volna egy északival… Erre a gondolatra félelem kúszott belém. Itt életről és halálról volt szó, bár egyszer már került komoly veszélybe az életem, szóval nem ez lett volna az első alkalom, csak akkor éppenséggel egyedül volt az illető. Valakinek viszont fel kellett vennie a harcot, nem menekülhetett mindenki a selfekhez. Akkor viszont miért ne maradhattam volna itt? A tündék erejének egy jó része a természetmágiában rejlett, amit valamennyire már én is tudtam használni.
- És én is druida vagyok! Tudok segíteni. Ez az én otthonom is - tettem még hozzá, látva a többiek arcát körülöttem.
A lovag erre bólintott, majd elsietett, és néhány holdőrrel a nyomában eltűnt balra az erdőben. A távolban durrogás hallatszott, majd a mágia sistergéséhez hasonló hangok ütötték meg fülünket. Egy ideig nem történt semmi, csak távoli mozgolódást érzékeltem, majd egy hang is közeledni kezdett. Először nem láttam semmit, majd két csuklyás alak rohant át az úton. Egyikük elesett, mire a másik visszafordult, hogy felsegítse, és ekkor felénk villant a szeme. Tekintete találkozott az enyémmel. Nem sok látszott a csuklyája mögül, egy pillanatra viszont, úgy véltem, sikerült megpillantanom a szemeit. Egyenesen rám nézett, majd tekintete átvándorolt a többiekre. Ruhája idegen volt a számomra; az előbbi rohanás és az a tekintet viszont igencsak gyanúsnak tűnt. Nem láttam még, ki elől is menekülünk, de biztos voltam benne, hogy ezek ketten nem a mi oldalunkon állnak.
Egyik kezével ekkor az oldala felé mozdult, volt ott valami, de azt már nem sikerült megállapítanom, hogy pontosan micsoda. Ekkor meghallottam apám hangját.
- Vigyázz - sziszegte oda, majd egy hirtelen mozdulattal meglökött, én pedig lecsúsztam. Keze neki is az oldala felé mozdult lassan, a bot felé.
- Megállj! - kiáltotta a férfi németül, oldaláról lekapva valamilyen fegyvert, és apának szegezte. - Ülj vissza a helyedre, hegyesfülű, mert kilyukasztalak.
A német szó nem hagyott bennem kétséget, az utána következő fenyegetés viszont megállított az elkezdett mozdulatban, hogy visszamásszak. Megmerevedtem.
- Fel se keltem – felelte mogorván, mintha csak egy ártatlan útitárshoz beszélt volna. Pedig biztosan félt, ahogy körülötte mindannyian. Apa keze is megállt, nem mozdult előbbre, de nem is húzta vissza, csak várt, és farkasszemet nézett a férfival.
- Fegyvereket szállítotok?
- Nem – felelte, majd kis szünet után folytatta. - A lányunk nemrég házasodott, neki viszünk különböző holmikat az új házba. Elég nagy, sok dolgot kell szállítani, így elkél a segítség - mutatott körbe, magyarázva a többi tünde jelenlétét.
- Én meg falon mászó pók vagyok. - felelte, miközben egy nevetést is kierőltetett magából, nem tűnt valami magabiztosnak. A társa eközben felállt és hátulról a vállához ért, majd a hozzá intézett szavakat is sikerült elkapnom.
- Mit csináljunk, Erwin? Ennyi tündét nem lőhetünk le.
- Nem lövünk le senkit, Hans, kushadj. Ezek civilek. Menekülnek, ez egyértelmű. Menjenek csak, az erdőben úgy is csak sarokba szorulnak. - felelte az elsőnek beszélő, majd eltette a pisztolyát, és futásnak eredt.
Pont ekkor érkezett vissza az erdőbe rohant három holdőr is, és odasiettek hozzánk.
- Megsérültek? Jól vannak?
- Nem sérült meg senki, szerencsére – felelte apa.
Közben én is visszamásztam a helyemre, és a futó alakok után néztem.
- Északiak voltak, ugye?
- Igen, valószínűleg. De... - nem folytatta, hanem újra a holdőrre pillantott:
- Nem biztos, hogy erre kellene továbbra is mennünk. Ők egyedül lehettek most, az a két alak, aki a távolban fut, különben nem iszkoltak volna el a közeledésükre, de az alapján, amit mondtak, többen is lehetnek valahol a közelben, vagy Nebelwald határához közel. Úgy látszik, már felkészültek a menekülésünkre, bár nem tudom, ez számban mennyit jelenthet - sóhajtott fel. - Maguk találtak valamit?
- Egy kisebb északi felderítő csapatba ütköztünk, de sikerült kisebb veszteséggel megfutamítanunk őket. Azonban igaza van, lehet, hogy fontos információhoz jutottak. Küldök egy futárt Greydawn ezredesnek, hogy módosítjuk az útvonalat – felelte, majd el is tűnt.
Apa bólintott, mi pedig csendben ültünk tovább, még mindenki a nemrég történeteken agyalt.
- Nem lesz ez olyan egyszerű, mint ahogyan azt gondoltuk - sóhajtott egyet anya is, hosszú idő után először megszólalva, miközben odahajolt apához, és átölelte. - Nem akarom, hogy bajotok essem - nyújtotta ezúttal felém a kezét. - Csak érjünk oda, és minden rendben lesz. - Erre azonban odébb húzódtam.
- Nem lesz semmi sem rendben! Ha már itt is vannak északiak, akkor hamarosan lejjebb is lesznek, és mi van, ha Nebelwaldba is átjönnek? Ha mindannyiunkat el akarnak pusztítani - bár nem értem, miért -, akkor bárhova utánunk jöhetnek, nem? Miért nem keresünk inkább egy biztonságos helyet, és bújunk el itt? - tört ki hirtelen belőlem.
- Nincs biztonságos hely. Legalább is a tengernek ezen az oldalán – sóhajtott fel egy mellettünk ülő tünde, mire mindannyian elcsendesedtünk.
Pár perce múlva újra megindult a kocsisor, és továbbzötykölődtek a szekerek.[/color]

Felhasználó profiljának megtekintése

3[Magánküldetés] Phantom pain Empty Re: [Magánküldetés] Phantom pain on Vas. Nov. 11, 2018 10:38 pm

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Az út további része viszonylag nyugalmasan telt, az útvonal-változtatás miatt azonban hosszabbra nyúlt, mint korábban tervezték, de legalább épségben ideértünk. Nebelwald határához érkezve már én is egészen megnyugodtam, viszont akkor tudatosult bennem csak igazán, hogy tényleg elhagytuk a Tünde – erdőt. Bele sem mertem gondolni, mikor fogunk visszatérni, vagy hogy az egyáltalán megtörténik-e.
Már harmadik napja utaztunk, mikor egyszer csak lassítani kezdtek a lovak, és megállt a szekérsor.
- Menekültek! – kiáltotta ki az egyik velünk utazó holdőr.
Nyújtózkodni kezdtem, hogy lássam, kihez is szólt. Egy őr állt az első szekér előtt, és nemsokára észrevettem a társait is.
- Civilek? – kérdeztek vissza.
- Javarészt.
- Szóval tényleg vártak minket – szóltam oda halkan apának.
- Persze, mint mondták, itt biztonságban leszünk egy darabig. Remélem – mondta, az utolsó szót viszont már csak nagyon halkan ejtette ki.
Miután átestünk az első ellenőrző ponton, azonnal zötykölődtünk is tovább. Szemeim sebesen jártak az út két oldala között ismerős képek után kutatva, hiszen már jártam itt, igaz, utoljára körülbelül három éve.
Elatha a szokásosnál is jobban nyüzsgött, nappal ellenére tele volt szintén ide utazó menekülő tündékkel. Mindenütt a miénkhez hasonló kocsisorok várakoztak az éberen figyelő őrök és katonák között, az utasok szemei pedig a miénkhez hasonló zavarodottságot és félelmet tükröztek. Nem is lehetett valami gyorsan haladni, inkább csak araszolni tudtunk. Félórányi gurulás után viszont a szekér végre megállt, majd egy holdőr lépett oda hozzánk.
- Elértük a célunkat, megkérném, hogy pakoljanak le. Sajnos a hirtelen jött rendelet miatt nem kaptunk utasítást arról, hogy lenne kijelölt lakókörzet, így ajánlom, hogy próbálkozzanak meg a helyi fogadókban.
- Rendben, köszönjük, talán akad még hely valamelyik fogadóban – mondta apa, azzal leugrott, és elkezdte lepakolni a csomagjainkat. Nem sok holmit hoztunk a többiekhez hasonlóan, így is eléggé meg voltak rakodva a szekerek. Nemsokára már a csomagokkal magunk mellett álltunk nem messze attól a helytől, ahol leraktak minket, és vártunk, amíg apa segített néhány másik tündének is a bőröndjeik és egyéb holmijuk leszedésében.
- De nem mehet mindenki fogadóba, annyi hely nincsen... Gondolom, nemcsak a mi falunkat cipelték ide.
- Mindenesetre megpróbáljuk, elég nagy a város – felelte anya pozitívan, ezt a hozzáállást csak irigyelni tudtam, közben viszont idegesített is, amiért mindent olyan könnyedén elfogadott. Legalábbis úgy tűnt. Mikor apa is visszaért, csomagjainkkal a kezünkben mi is elindultunk a tömegben, fogadó után kutatva, bár ez nem bizonyult olyan könnyűnek, az utcák ugyanis hemzsegtek a frissen érkezőktől és a kíváncsi bámészkodóktól.
Ahogy nyomakodtunk előre, egyszer csak egy sötét tünde fiú vonta magára a figyelmemet. Pontosabban az a hirtelen mozdulat, amint lekapta egy idős tünde erszényét, és vigyorogva indult vele tovább.
- Hé! - kiáltottam fel, ami nem sikeredett túl hangosra.
Borzalmas volt ez a tömeg, hiába próbált mindenki furakodni, a haladás igen csak korlátozottá vált. Ez együtt járt sajnos azzal is, hogy könnyebben bele lehetett nyúlni más zsebébe is, leakasztani egy táskát a válláról, kikapni a kezéből valamit... Viszont a tolvajok se tudhattak sokkal gyorsabban haladni, és ahogy láttam, ez a self fiú sem.  Szemeimet rajta tartottam, viszont lehetetlen lett volna tolakodni vagy előrébb kerülni, így hangosabban folytattam, remélve, hogy az elöl lévők esetleg meg tudják állítani.
- Ott, a sötét elf fiú kezében van egy erszény, most lopta ettől az idős tündétől, valaki segítsen neki!- mutattam feléje, rá irányítva ezzel sokak figyelmét.
Nem kellett csalódnom, a közelben állók gyorsan reagáltak, és igyekeztek minél többen megfogni. Pár másodperc múlva mindkét oldalról kezek szorultak a csuklójára.
- Hé, hé, héé! Ez az enyém! Az a csitri azt se tudja miről beszél! Ki akartok rabolni?
Szüleim - akik eddig értetlenül néztek körbe, mert az ő figyelmüket elkerülte a kis incidens -, most mindketten a fiú felé kapták a fejüket.
- Nem, én igazat mondok! Ne engedjék el!
Próbáltam odalépkedni a férfihez, de a tömeg még mindig erősen hátráltatott, úgyhogy csak odaszóltam:
- Nézze! Felismeri az erszényt?
A tünde a fiúra nézett, összehúzta a szemét, majd odabotorkált hozzá, kikapva a kezéből az erszényt.
- Persze, ez az enyém. Te alattomos tolvaj!
- Még hogy én a tolvaj! Az apám minden hagyatéka! Adja vissza! - kiabálta a fiú.
Diadalittasan a fiúra néztem, mintha csak én szereztem volna vissza az erszényemet.
- Már nincs értelme tovább próbálkozni... - mondtam inkább csak magamnak, közben szemeimet forgatva. - Legtöbbünknek sincs többje jelenleg, mint ami most nálunk van.
- Ezt még megbánod, te boszorka! Te... - egy pillanatra csak vicsorgott, szemét elöntötte a gyűlölet. - Kormos! - furcsa volt fajtárstól hallani ezt a gúnyolódást, pláne hogy ő is hozzám hasonlóan sötét bőrű volt, fejét pedig hamuszürke haj borította.
- Mintha a te hajadat nem a Hold szívta volna ki... - néztem rá már inkább undorral.
- Jól van, szerintem elég lesz - szólalt meg most anya. - Ide valósi vagy, fiam?
- Még több kormos. A hercegnek elment az esze - morogta még utoljára, ahogy anyáékra nézett, aztán egyszer csak beleveszett a tömegbe, és teljesen eltűnt a szemünk elől.
Hát, nem én akartam ide jönni...
Az idős tünde erre csak felsóhajtott.
- Ne foglalkozz vele, leányom. Csak ideges mindenki. Köszönöm, hogy segítettél.
- Nincs mit. És legalább mi is tudjuk, hogy jobban kell figyelnünk a holminkra. Gondolom, a többi lakos is hasonló rosszallással tekint ránk... Mennyien érkezhettünk eddig?
- Csak a természetben lakó isten tudja. Ha rám hallgatsz, menjenek a Három Rókába, ott még akadhat hely. Vedd jótett helyébe jótettként.
- Köszönjük – bólintottam hálásan, majd a szüleim is megköszönték a segítséget, és folytattuk utunkat.
- Te ismered a helyet? – néztem anyára.
- Igen, bár nem tudom pontosan, merre kellene menni, majd megkérdezzük.
Ahogy haladtunk az utcákon, inkább csak sejtve a keresett fogadó irányát, nemsokára egy holdőrbe botlottunk, akihez rögtön oda is mentünk útbaigazítást kérni. Mint megtudtuk, a Három Róka egy apró kocsma Elatha keleti részén, és éppen ezért sokaknak eszébe sem jutott odamenni, illetve valószínűleg egyáltalán nem is volt róla tudomásuk.
Úti célunkhoz közeledve egyre fogyatkoztak a tündék, így végre mi is szabadabban közlekedhettünk. Odaérve egy kisebb épület fogadott minket, tipikus sötételf stílusban épült. A bejárathoz sétáltunk, majd beléptünk a kis előtérbe.
Nem kellett sokáig keresni a fogadóst, ő maga lépett elénk. Először mintha meglepődést véltem volna felfedezni rajta, mikor meglátott minket, de egy pillanattal később már újra felvette a jól megszokott welcome our guests – maszkot, és udvariasan köszöntött bennünket.
- Father Moon guide your steps. Szobát szeretnének?
Miután hasonló kedvességgel viszonoztuk a köszönést, egyből a tárgyra is tértünk.
- Igen, hármunknak. Van esetleg kétágyasuk? De ha nincsen, akkor két szobát szeretnénk...nos egy ideig biztosan itt leszünk. Elvenwoods-ból érkeztünk, és úgy tűnik, a herceg csak az ide juttatásunkról gondoskodott.
- Sajnos apró szobáink vannak, de két szobát tudok biztosítani. Egyelőre három napra, utána majd megbeszéljük a dolgot. Jöjjenek utánam - mondta, majd elindult egy hátul lévő folyosón, és két egymás melletti szobához vezetett minket. - Ezek lennének. Úgy osztják fel őket, ahogy szeretnék – azzal felénk nyújtotta a kulcsokat, és magunkra hagyott minket.
Szétosztottuk a csomagokat, és nagy különbséget kívülről nem látva a szobák között találomra a bal oldalihoz mentem, és egy kisebb kofferrel a kezemben léptem be az ajtón. Már három napja egy tündékkel telezsúfolt kocsiban ültem, így nem volt meglepő, hogy már igazán vágytam egy kis magányra.
Bent egy elég egyszerű szoba fogadott, a bőröndömet egyelőre csak az ágy mellé fektettem. Elég éles váltás volt ez a hely a házunk után, ami szinte beleolvadt a természetbe. Ide csak a fogadó fő terme felől, a folyosóról vagy esetleg az utcáról érkezett néha valamiféle zaj. Igazándiból korábban nem igen voltak elképzeléseim arról, hol is fogunk lakni, milyen környezetben...de reméltem, hogy ezen a helyen nem sokáig kell maradnunk. Sóhajtottam. Valószínűleg hálásnak kellett volna lennem, hogy egyáltalán sikerült szabad szobát találnunk valahol, de... ezt mégse igazán éreztem.
Új helyen mindig nehéz az első éjszaka, hiszen meg kell szokni az új környezetet. Most este is egy jó ideig ébren forgolódtam az ágyamban, de valamikor mégiscsak elaludhattam, ugyanis a következő dolog, amire feleszméltem, az a számra tapadó kéz volt. Először még azt is elfelejtettem, hogy hol vagyok, olyan váratlanul ragadtak ki az álmok közül (melyek nem voltak éppen békésnek nevezhetőek), majd mikor szemeim is felpattantak, és megláttam a kézhez tartozó alakot... Egyből megugrottam, a feltörő szavak pedig értelmetlen nyöszörgésbe fulladtak keze alatt.
- Cssss, nyugodj meg, boszorka. Csak beszélgetni akarok. Viszont nem fogom elengedni a szád, amíg nem győztél meg, hogy nem fogsz sikítani.
Felismertem a hangot, a ma délelőtt látott self fiúhoz tartozott, de ettől még nem nyugodtam meg, egyrészt mert mégiscsak egy tolvajról volt szó, másrészt pedig az éjszaka közepén nem szoktak csak úgy bemászni védtelenül alvó személyekhez különösebb ok nélkül. Végül mégiscsak elcsendesedtem, és vártam, hogy elengedjen.
- Szemfüles vagy, felfigyeltél valamire, amire mások nem tették volna. És nem esik meg a szíved az egyértelmű hazugságokon. Olyan kvalitások, amelyet én és a társaim keresünk - magyarázta anélkül, hogy elengedett volna. - Most elveszem a kezem a szádtól, és ha sikítasz kivetődöm az ablakon. Ha nem, akkor talán kérdezhetsz. Rendben? – engedett el végre.
Bólintottam. Meglepett ez a korábbitól eltérő hangnem és stílus, nem éppen egy egyszerű sunyi utcai tolvajéra vallott.
Felültem, és alaposabban is megnéztem magamnak a fiút, legalábbis amennyit sikerült kivennem belőle a sötétben.
- Ez igazán kegyes - néztem rá kétkedve, ugyanakkor már elmúlt az előbbi rémületem is. - És kérdezek is. Milyen kvalitásokról beszélsz itt? És miért hívsz boszorkának...? - Ezen korábban el se gondolkodtam, de az előbb ahogy kimondta, gyanakodni kezdtem, már nem úgy tűnt, mintha egyszerű légből kapott gúnynév lett volna. - És mit akarsz tőlem?
A self erre csak megcsóválta a fejét.
- Okos kérdéseket vártam.
Épp most törtek rám éjszaka, mégis mit várt? Na, de ebből is látszik, hogy biztosan nem tévesztettem össze senkivel. - morgolódtam magamban.
-Na jó, vágjunk bele. Azért hívlak boszorkának, mert az vagy. Csak még azt nem tudom milyen fajta. Tudsz tüzet idézni?
Értetlenül néztem rá, amivel valószínűleg meg is válaszoltam a kérdését, de azért kimondtam.
- Nem, nem tudok. Igazából... - nem akartam túl sokat elárulni egy idegennek, de gondoltam, ha meglátja, hogy nem én vagyok az, akit keres (legalábbis a kérdésből ítélve), békén hagy. - Nem vagyok nagy képességű druida. Még csak alapvető szinten tudom használni a mágiát.
- Az nem fontos. Az sem lenne baj, ha egy fikarcnyi mágiád sem lenne. Most nekem - nekünk, egyéb tulajdonságokra van szükségünk. Jó megfigyelőkészség, határozottság... és egy csipetnyi merészség. Mindezt a mostani életünk védelmében. Mit szólsz? – jelent meg az arcán egy hamiskás vigyor.
Erre felébredt a kíváncsiságom, mint mindig, mikor nem kellett volna.
- Ami azt illeti, bármit szívesebben tennék, mint hogy fogadóról fogadóra járjak. - Erre felrémlett előttem, hogy útközben még az is eszembe jutott, ott maradok az erdőben védeni azt, csak hogy ne kelljen elhagyni. Most már ugyan elhagytam, viszont nem terveztem örökre. - De kit értesz a nekünk alatt?
- Nos... nemsokára meglátod. - mondta, aztán a háta mögül egy kendőt húzott elő, és már csak annyit láttam, hogy egyenesen az arcomba nyomja. Valami erős, édeskés illat csapott meg, szemeim egyre nehezebbé váltak, míg végül nem is bírtam tovább nyitva tartani őket, és magához rántott a sötétség.

Felhasználó profiljának megtekintése

4[Magánküldetés] Phantom pain Empty Re: [Magánküldetés] Phantom pain on Csüt. Nov. 22, 2018 10:54 pm

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Utolsó emlékem tökéletes folytatásaként ismét valami kellemetlenül tömény, édes szagra eszméltem fel, ami az amúgy is hasznavehetetlenné vált időérzékemet csak még jobban összezavarta. A csupasz mennyezet volt az első dolog, amit megpillantottam, majd – mivel az apró neszekből nem volt nehéz kitalálni, hogy rajtam kívül más is tartózkodik a helyiségben -, tekintetem egyre lejjebb vándorolt, miközben feljebb toltam magam. Egyik oldalon se láttam ablakot, márpedig úgy emlékeztem, hogy a fogadóbeli szobámhoz tartozott egy kisebb. Oldalirányba tekintve megláttam, hogy mellettem még egy tucatnyian feküdtek, felváltva tündék és selfek, így már biztos lehettem abban, hogy valahol teljesen máshol vagyok, ugyan ennél többet nem is sikerült megállapítanom.
- Jó reggelt, boszorka.
El kellett telnie egy kis időnek, mire összekuszálódott emlékeim lassan elkezdtek kibontakozni, és tudatosítottam magamban, hogy a legutóbbi történéseket nem csupán álmodtam, és a főváros egyik utcájában rajtakapott tolvaj másodszor is tényleg teljes valójában jelent meg. Ez pedig már a harmadik alkalom volt, ugyanis most is ott állt előttem mosolyra húzott szájjal, mögötte pedig az idős tünde, akit legutóbb megkísérelt kirabolni. Kezdetben értetlenül meredtem rá, de pár másodperc múlva már nem is tűnt olyan hihetetlennek, tekintve, hogy a fiú sem csupán csak egy tolvaj volt.
Hosszú hallgatás után szólaltam meg először, sokkal inkább saját értetlenségemnek utat engedve, mint az ő szavaira válaszolva.
- Hol vagyok?
Még feljebb húztam magam, az előbbi kábultságból most már teljesen feleszmélve. Azonban ahogy mozdultam, a fiú azonnal ott termett mellettem, hogy segítsen felülni. Meglepett ez a gesztus, bár nem igazán tudtam még, hogy mit gondoljak róla, nem is beszélve azokról, akiket most láttam először. Valószínűleg csak nem akartak rám ijeszteni, bármi is legyen az indok, amiért ide kerültem.
- Az igazából lényegtelen. Elatha keleti részében, egy nagy ház alagsorában.
És ekkor felrémlettek előttem korábbi beszélgetésünk részletei is, amiben arra kért, hogy segítsek nekik (arra már nem emlékeztem, kiket is értett ez alatt), bár könnyen lehetett mindezt kihasználásként is értelmezni. De hogy utána mi történt, az egyelőre rejtély maradt. Biztosan bemásztak a többiek is, feltételeztem, hogy nem egyedül cipelt ide. Ijesztő volt belegondolni, micsoda forgalom lehetett a szobámban, miközben a szüleim a másik szobában – viszonylag – nyugodtan aludtak.
- Ha lényegtelen... - kezdtem volna, de végül nem fejeztem be a mondatot. Inkább azt kellett volna kideríteni, mit szeretnének tőlem, és hogy egyáltalán van-e választásom. - Akkor inkább mást kérdezek. Miért vagyunk itt pontosan? – néztem a többiek felé.
- Nos azért... - kezdte a fiú hátrasandítva. - … mert mi itt mind ragaszkodunk az erdőnkhöz. Az otthonunkhoz. Ami a hercegünkről nem elmondható, így én és sir Thornrazor gondoltuk, hogy tennünk kellene valamit ez ügyben.
Nem volt nehéz osztoznom vele az érzésben.
- Szinte egész életemet a Tünde - erdőben töltöttem, én sem akarom elveszíteni. Akkor nem is maradt ott semmilyen védelem? - Feltételeztem, hogy ők is a Tünde - erdőről beszéltek. Korábban azt gondoltam, hogy a herceg biztosan segít a királynőnek, mégiscsak egy közös veszély fenyegette őket. De akkor valószínűleg ez csak ábránd volt, mert reménykedtem, hogy még van esély a visszatérésre. -  És mit akartok tenni?
- Védelem? Sosem gondolkodtak védelemben. Az uralkodóinknak csak a menekülés jár az eszében - vigyorodott el cinikusan a fiú. - Fülük-farkuk behúzva menekülnek egy földre, ami talán nem is létezik, és eladnak minket rabszolgának. Hogy mit akarunk tenni, az egyszerű: megöljük Armin Fairlightot.
Nem igazán értettem a háborúkhoz, ahogy hozzám hasonlóan valószínűleg még sokan, hiszen már egy jó ideje nem veszélyeztette semmi az erdőt, ami ezt megkövetelte volna. Számomra szinte ez egyet jelentett azzal, hogy soha, mert hát életem kezdettől fogva nyugodtnak volt nevezhető, legalábbis a mostani helyzethez képest. Viszont így az uralkodóknak se lehetett túl sok tapasztalata háborús helyzetekkel. Lehet hogy senki sem tudta igazán, mit is kellene tenni, és ez ijesztően hangzott. Szemeim tágra nyíltak a felismeréstől, ez igencsak kiábrándító volt. Az utolsó mondata viszont még inkább meglepett.
- Tessék?? És utána? Attól hogy lenne jobb a helyzet? Csak még nagyobb káosz törne ki.
- Káosz? Neeem, nem, dehogy. Lehetőség fog előtörni. Amit megragadunk, a sarkunkra állunk, és egész a fővárosukig verjük az embereket Mistwoodsból – felelte magabiztosan.
Ez azért még nekem is túl álomszerűen hangzott. Már ha annak lehetett nevezni valamit, ami úgy kezdődik, hogy meggyilkolják az uralkodót. És hogy én is részt vegyek benne? Ez túlságosan távol állt tőlem, mintsem, hogy ilyesmit el tudjak képzelni.
Megráztam a fejem.
- Ez így... nem jó - állapítottam meg igen sokatmondóan. - Uralkodóra akkor is szükség van. Kell, hogy legyen más megoldás. Nincs lehetőség valami együttműködésre? - Azt inkább ki se mondtam, hogy számomra még maga a gyilkosság gondolata is felfoghatatlan. Mármint olyan, amiben én is részt vettem volna.
- És mindezt hogy gondoltátok? Úgy nézek ki, mint aki egy ilyet megtenne? – mondtam végül ki mégis. - És maga? - néztem a férfira. - Maga is így gondolja?
Az idős tünde ötven év körüli lehetett, fehér haja éles kontrasztot képezett sötétzöld szemeivel, melyekkel éppen komolyan tekintett rám, de nem válaszolt. Ehelyett egy ajtóhoz lépett, kinézett rajta, és egy intéshez hasonló mozdulatot tett, mintha valakit éppen befelé invitált volna. Pár másodperc múlva egy összekötözött alakot rángattak a szobába, valami furcsa lényt, aki furcsább volt, mint amit valaha is láttam. Tündének tűnt, jobban mondva voltak rajta tündeszerű jellegek. Testének nagy részét sűrű, fekete tollak borították az arcát, a nyakát, a dekoltázsát és a kézfejeit kivéve; egy fekete bársonyszerű anyagot hordott, lábai hollóéhoz hasonló karmokban végződtek. A könyökétől lefelé a testéhez igazodó méretű, fekete szárnyak voltak rajta, arca viszont egészen sötét tündésnek nézett ki, leszámítva a szemöldökeit, amik szintén tollakban végződtek. Amint behozták, majd ledobták maguk elé a földre, valami különös recsegő-ropogó nyelven kezdett szitkozódni.
- Tudja, mi ez? – kérdezte a sir Thornrazor néven bemutatott idős férfi a lényre mutatva.
- Nem - néztem rá félig ámulva, félig megrettenve. Fogalmam sem volt, mi lehetett ez.
- Úgy hívják magukat, thuata dé danann. És ez vár mindannyiunkra, ha Armin herceg és Amelie királynő terve sikerrel jár.
Ismerősen csengett a név, és egyben nagyon távolinak is. Emlékeztem, hogy olvastam már róluk, de sokkal inkább egy legenda szereplőjeként, ami legalább annyira tűnt mesének, mint elképzelhetően valósnak.
- Korcsok! - rikította a lény ekkor angolul, bár erősen törve, valami fület tépő, madárszerű tónusban. - Engedjetek! Anwnn Banríon Ard nagyon lesz harag!
Nemcsak a hangjának élessége és a kiejtése volt különös, de a szavainak egy részét egyáltalán nem is tudtam értelmezni. Távolabb húzódtam, és tanácstalanul pillantottam a többiek felé.
- Miért akarnának belőlünk ilyet csinálni? És ők kicsodák? És egyáltalán honnan szerezték?
- A herceg és a királynő azt tervezi, hogy átküldenek minket hozzájuk. Az ő földjükre. A tündérsíkok egyikére, hogy aztán ott bújjunk el. És ott mind ilyenekké válunk, mert ilyen a természetünk. Ők... - felelte sir Razorthorn a thuatara nézve. - … az eredeti tündék. Az őseink.
Így néznének ki az őseink? Ez elég hihetetlennek tűnt, annak ellenére, hogy valóban felfedezhetőek voltak rajta a tünde vonások. Csak mintha egy hollóval keresztezték volna. Így viszont már érthetőbbé váltak a korábban mondottak. Búvóhely, amit biztosan nem találna meg senki, ráadásul hozzánk... hasonlók között. Bár még az emberek között se éreztem magam olyan idegennek, mint ahogy azt ilyen lények társaságában tettem volna. Egyáltalán lehetett-e őket fajtársnak nevezni?
- És ezt honnan tudjátok? - Ekkor hirtelen, valamiféle belső késztetéstől hajtva a thuata felé fordultam, és egy kicsit előrébb is dőltem. - Hogyan jöttél ide?
- Őfelsége Amelie Fairbranch személyes követétől - felelte a férfi, a thuata pedig csak dühösen károgott tovább.
- Enged! - rikította angolul, én pedig, mivel nem szívesen hergeltem volna, annyiban hagytam.
- Csak egy kérdésem lenne még - a rengetegen kívül, amit majd úgyis valamikor felteszek szép sorban. - Mivel foglalkoztak korábban? És ők is... druidák? - mutattam a többi matracon fekvőre. Mert akkor nyilván a kezdetektől fogva tudniuk kellett ezt is. - A többiekről nem tudok semmit, de én hogy kerülök ide? Mármint a korábban említetteken kívül - néztem itt a fiúra -, mert az önmagában nem sok, még sokan rendelkeznek ilyen kvalitásokkal, akik ráadásul rátermettebbek és a mágiában is fejlettebbek.
- Nem feltétlenül. A legtöbben nem mágusok, nem harcosok és nem hősök. Csak hazafiak, akik nem akarnak félig valami egészen mássá válni és nem tűrik hogy a vezetőink eldöntsék ezt helyettünk – nézett rám a fiú. - És épp azért kerestünk meg téged, mert nem vagy arkdruida. Az erős mágia sugárzik, így nagyon egyszerű észrevenni. A legtökéletesebb bérgyilkos az, akiről soha nem gondolná senki.
- Én nem leszek gyilkos - tágult ki a pupillám. Ez már nem abszurd, sokkal inkább ijesztő volt, mert mi most komolyan ilyesmikről beszéltünk. - De nem, ne gondolja azt senki, hogy én... - itt elakadtam, mert eszembe jutott, hogy egy thuata jelenlétében talán máshogy kellene folytatni - ... el akarok innen menni. Szívesen segítenék abban, hogy az emberek ne tehessék rá a kezüket az otthonunkra, és hogy megőrizzük azt. De... gyilkolni nem akarok. Nem tudok.
- Ezt gyilkolás nélkül nem lehet! – ragadta meg hirtelen mindkét vállam, ijesztő közelségbe kerülve. - Gondolkodj, boszorka! Ez az élet. Ez Veronia. Nincs olyan választás, amit szeretnénk. Csak a választás lehetősége van. El akarsz menni... vagy bemocskolod a kezed?
Ha el akartam volna menni, előtte választ kellett volna találnom arra a kérdésre, hogy de mégis hova? Már itt problémába ütköztem. Talán jobban örültem volna, ha egyáltalán nem is lett volna választásom. Mert tudtam, hogyha így bármit is teszek, egyszerűen ráfoghattam volna a kényszerre vagy szükségre. Gyáva dolog ez, de én nem erre születtem.
Éreztem a feszült csendet, ami a kérdése után maradt a levegőben, arra várva, hogy mondjak valamit. Gyilkolni védekezésképpen vagy gyűlöletből szoktak. Nem is ismertem a herceget, alig tudtam róla valamit.
- Nem tudok hova menni.
Vagyis a szüleim még ott voltak, de hát ők se igazán tudták, merre vagy kihez mehetnénk.
- Akkor... maradj. - mosolyodott el bátorítóan a self fiú. - És védd meg az otthonod az ellenségtől, legyenek azok az emberek... vagy az uralkodók.
A maradás sokkal rosszabb alternatívának tűnt. Anyáék semmit se tudhattak volna rólam, én végig hadakoztam volna önmagammal, és lehet, sőt, biztosan csalódtak is volna bennem, mert nem ismertek, és biztos voltam benne, hogy több reményt fűztek hozzám, mint kellett volna. Viszont ha elmentem volna, azt is bántam volna most már ennyi tudás birtokában. Nem mintha ne lehetett volna találni még egy ilyen gyanútlan és szerencsétlen tündét. Felsóhajtottam. Fogalmam sem volt, mit akarok. Vagyis de, csak olyan választási lehetőséget nem raktak elém. Célok viszont kellettek.
- Először mondjuk magamat kellene tudnom megvédeni - mosolyodtam el én is halványan, inkább szomorúan.
- Ha csak ennyi a gond ne aggódj, én megvédelek. Te jössz velem – felelte most már vigyorogva.
Viszont ez olyan probléma volt, ami egy korábbiból származott, illetve ebből is több másik, de feltételeztem, hogy ez jelenleg senkit sem érdekel. Nála minden olyan egyszerűnek tűnt, mintha az élet legnehezebb kérdéseire is választ lehetett volna adni néhány szóban. Persze, azt azért nem gondoltam, hogy ne agyaltak volna ezen a terven régóta. Csak elméletben minden olyan szépen hangzott, bár a gyilkosság annyira nem, de magának a tervnek a menete igen.
- Én addig sehova sem tervezek menni, míg nem látom tisztán a helyzetet. És még mindig nem mondtátok el, hogy ők kicsodák – mutattam megint a többi matrac felé.
- Ők az ideiglenes társaid. - Szóval mindenkivel végig fogják ezt játszani. Előre sajnáltam őket. - Hozzád hasonló tisztán látó, és határozott tündék. Nos, mint mondasz boszorka? Velem tartasz?
Eddig ódzkodtam attól, hogy kimondjam, mert hallottam belül azt a tiltakozó hangot. Nekem nem kellett volna most itt lennem, és ilyeneken gondolkodnom.
- Talán. Bár még mindig vannak bennem kétségek. Ha ők is hozzám hasonlóak, akkor abban nem sok reményt látok. És nem vagyok boszorka.

Felhasználó profiljának megtekintése

5[Magánküldetés] Phantom pain Empty Re: [Magánküldetés] Phantom pain on Szer. Jan. 02, 2019 6:28 pm

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Csak idő kérdése volt, mikor unják meg a bizonytalanságomat. Azt tudtam, hogy nem akarom elveszíteni egykori otthonomat, és ellenséges kezekbe adni, akkor sem, ha máshogy is megmenekülhetnénk, és még az emberektől sem kellene többé tartani. Logikus és célszerűbb lenne ezt választani, ezt magamnak is beismertem, de a szívem ide húzott. Bár lehet, inkább csak a változástól féltem, amikben korábban nem igen bővelkedett az életem. A legnagyobb váltást számomra eddig az jelentette, hogy druidatanoncnak fogadtak. El sem tudtam volna képzelni, ha mindent máshol és másképpen kellene folytatnom, netalántán valami újba kezdeni.
Ha céljaink egyeztek is, a felkínált út szintén határaimat feszegette. Sőt, azokon messze túltett, így önmagam zsákutcájába futottam, ugyanakkor nem volt meglepő a reakcióm. Helyettem viszont senki sem dönthetett.
- A talán nem elég, boszorka - rázta meg a fejét a sötét tünde fiú. - Vagy ha nem vagy az, hát ki vagy?
- Druida. És Tessának hívnak. - Hátha az utóbbi leszoktatja a boszorkányozásról. - Rendben. Legyen - mondtam ki, bár ennyi idő alatt még nyilván nem sikerült levetkőznöm kétségeimet, de nem lóghattunk örökké egy igen és egy nem között, másrészt pedig kíváncsi voltam a folytatásra. Bár biztos voltam benne, hogy olyan könnyen akkor sem szabadultam volna tőlük, ha végül az utóbbi felé hajlottam volna, ahhoz már túl sokat árultak el nekem.
- Ez a beszéd – vigyorodott el a fiú. - Én Reamann vagyok, és akkor mostantól a társad. Ketten fogunk Armin Fairlight közelébe jutni és még azelőtt véget vetni az uralkodásának, hogy megátkoz minket. Készen állsz?
Nem.
- Most? - néztem rá kissé megriadva a hirtelen kérdéstől. Dehogy álltam készen. - És mi a helyzet a segítőkkel?
- Az idő szorít, Tessa. Ha most nem lépünk, később nem lesz időnk. Nincsenek segítők, nincsen utánpótlás. Csak sok, rejtett és elszánt merénylő. Az igazi Névtelen Árnyak... mint most már te. Fel kell találnunk magunkat.
Névtelen Árny... Ha jól belegondoltam, korábban sem voltam más. Nem sokan ismertek, és sosem volt nehéz észrevétlen maradnom a homályban vagy a sötétben, ha eltakartam a hajam. De most, hogy már tényleges neve is volt ennek a csoportnak, sokkal valósabbnak tűnt minden, amit eddig mondott. És ez azt is jelentette, hogy ezentúl nemcsak mások elől kellett rejtve maradnom, hanem önmagam előtt is. Ha valóban elhatároztam magam, hogy belevágok ebbe (márpedig ezt mondtam), akkor még magamat is el kellett felejtenem. Legalábbis annyira, hogy elhiggyem, velük tartok. Mert nem gondoltam, hogy Tessa ilyet megtenne.
- Rendben. Mit kellene tennem?
- Remek – vigyorodott el ismét. - Armin herceg nemsokára eligazítást tart, amiben megpróbálja majd cukormázasan szépnek beállítani a valóságot. Nekünk ezt kell tönkretenni, aztán mikor a herceg már nem tudja tartani a kontrollt a saját népe fölött, elég lesz egyetlen apró sérülés - emelt fel egy áttetsző fiolát. - És akkor a Fairlight háznak leáldozott, a népünk pedig megmenekült egy veszélytől, és szembenézhet egy másikkal.
Szóval mi csak előkészítettük volna a terepet, a méreg végezte volna el helyettünk a munkát. Ez persze nem igazán nyugtatott meg, a gyilkosság attól még gyilkosság maradt. A terv már régóta készen lehetett, a szerepek is megvoltak, már csak ki kellett őket osztani. Sokszor ahogy a fiú beszélt, amilyen egyszerűen előadta mindezt, valójában inkább csak játéknak tűnt, ugyanakkor érezni lehetett a kimondott szavak súlyát is.
- Tehát zavargást kellene kelteni - a fiolára néztem, majd vissza rá. - De ugye nem gondoltátok, hogy az én hangomra bárki is különösebben odafigyelne...?
- A te hangodra nem - rázta meg a fejét Réamann, aztán a thuatára sandított. - Az övére annál inkább. Viszont szegény kicsit félőrült és nem igazán együttműködő. Úgy gondoltam mint druida te talán meg tudod vele találni a közös hangot, legalább addig, míg elvégzi a feladatát.
Az előbb nem úgy nézett ki, hogy erre túl sok esély lenne. Nehezen tudtam elképzelni, hogy bármi rávehetné az együttműködésre.
- Nem hinném, hogy velem jobban szimpatizálna, de megpróbálhatjuk.
- Valamennyi időd van, Tessa. Bár nem sok. - Ezután füttyentett. - Mindenki más kifelé, fent elmagyarázom a külön feladatokat. Hagyjunk levegőt a boszorkának. - azzal ő és a többi egybegyűlt elindult kifelé.
Legalább egy valaki maradhatott volna még; hiába voltam druida, nem én hoztam ide. Azonban nem volt már idő szólni vagy kérdéseket feltenni, mert úgy éreztem, hogy szinte pillanatok alatt történik minden, és egyszer csak egyedül találtam magam a különös lénnyel.
- Khm... - álltam fel, de egyelőre még nem mentem közelebb. - Akkor hát kezdjük újra. Azt már tudom, honnan jöttél, de a neved még nem. Engem Tessának hívnak - mutatkoztam be, hogy ne érezze teljesen faggatónak a kérdést, bár valószínűleg ő is hallotta, mikor Réamannak mondtam. Emlékeztem azokra a furcsa hangokra, amiket az előbb adott ki, akár az is lehetett a neve, bár ugyanennyi erővel bármi más is.
- Én nem akarlak bántani, és ugyan még nem igazán ismerem a többieket, biztos vagyok benne, hogy nekik sem ez a céluk. De magad is hallhattad. Ahogy ti, mi is csak arra vágyunk, hogy békében élhessünk. Ha a herceg tényleg oda akar vinni minket, ahol ti éltek, abból nem sok béke lesz. Hiába voltunk egykor együtt, az már biztosan nagyon régen volt. Vagy te ezt máshogy látod? Szóval...  csak a segítségedet kérjük - mondtam szinte egy szuszra, igyekezve egy higgadt és valamennyire kedves hangnemet megütni.
A lény egy ideig nem felelt, azután rám emelte nagy fekete szemeit.
- Flidais. - válaszolta végül. - Ez a... nevem. És én nem látom sehogy. Csak... követem királynőt.
Ez egy elég tömör válasz volt.
- És mit tudsz erről? A királynőtök beleegyezne ebbe?
- A királynő... már beleegyez... - megrázta a fejét. - Ad kezed! - nyújtotta felém a tenyerét, ami még mindig furcsának hatott a karját borító tollak felett.
Már nem voltam benne biztos, hogy ugyanarról beszélünk. Azt gondoltam, hogy előbb a saját uralkodójukra utalt, bár nyilván róla nem tudtam semmit, ahogy arról sem, milyen egyezségek zajlottak a háttérben. Ki tudta volna megmondani, mióta álltak kapcsolatban velünk. Vagyis a királynővel.
- Miért? - néztem rá kétkedve, de végül közelebb léptem.
Fogalmam sem volt, mit akarhat, a legelső benyomások után még a közelében sem maradtam szívesen, és hogy még kapcsolatba is kerüljek vele, még távolabb állt tőlem. Ugyanakkor magamra haragítani sem akartam.
- Ad kezed! - jelentette ki még egyszer nyomatékosabban.
Tudtam, hogy nem fogunk sokkal előrébb jutni, ha továbbra is ilyen makacs és parancsolgató marad, mintha nem is ő lett volna megkötözve. Bár a szemében nem lehettünk túl fenyegetőek, no én meg pláne nem. Féloldalasan ült a földön, bokái és csuklói összekötözve hevertek mellette, csak ezért mertem végül még közelebb lépkedni, majd leülni melléje közöttünk egy még biztonságosnak ítélt távolságot hagyva.
- Nem tudom, mire vagytok képesek, és én hiába ígérhetem meg, hogy nem bántunk, ha te nem válaszolsz - néztem végig a szemébe, remélve, hogy kicsit megenyhül. Viszont tényleg semmit nem tudtam a mágiájukról.
A thuata csak mérgesen fújt egyet.
- Beszéd nehéz... Ad kezed. Idő az kevés, nem ráérsz – forgatta meg a szemeit.
Ennyi idő alatt már régen válaszolhatott is volna, de én nem akartam vele veszekedni. Kénytelen voltam beadni a derekam, ha máshogy már nem ment, és a keze felé nyújtottam a sajátom. A thuata azonnal át is fogta. Arra számítottam, hogy valamiféle különös látomás jelenik meg lelki szemeim előtt, de meglepődve tapasztaltam, hogy amit látok, az nem csak a fejemben van jelen.
Miután hozzám ért, egy furcsa vibrálást éreztem magam felé áramlani, majd hirtelen szédülés fogott el, de azt még láttam, ahogy tollai eltűnnek, alakja megváltozik és egészen tündeszerű lesz, bőre pedig ébenszínűvé sötétedik. Az átalakulása után előre görnyedt, és a homlokához szorította a kezét.
- Ez... ez mi? - nyöszörögte, melyből nem sokat értettem, aztán a kötelei hirtelen elpattantak.
Testéből halványkék energianyalábok csapódtak ki, ripityára törve egy ágyat, egy másikat pedig felreptetve a levegőbe, és átdobva a terem túlsó oldalába, mielőtt úgy tűnik sikerül uralmat nyernie maga felett. Aztán egyszer csak eltűntek.
- Ez az átok veszélyesebb, mint gondoltam - nyöszörögte, majd felnézett rám, és észrevettem, hogy a korábbi fekete szemek helyét egy mesterkélt világoskék árnyalatú szempár veszi át, melyek talán még ijesztőbbek voltak mostani alakjában, mint az előzők. Ha az előbbi teste volt a valós, ez csupán egyfajta illúzió lehetett, bár könnyen megeshetett, hogy a korábbi is az volt. Viszont a lényegen nem változtatott, illúziót már máskor is láttam.
- Most már beszélhetünk ezen a különös nyelven, amit te a sajátodnak hiszel, Tessa.
Szédülésem eddigre már elmúlt, azonban valami bizsergő érzés maradt a mellkasomban, ami a thuata felé húzott. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy inkább kellemes vagy kellemetlen volt, mindenesetre zavart, hogy történt velem valami, amit nem értettem, annak viszont örültem, hogy nem esett bajom.
- Ez... mi volt? - kérdeztem, még az előző jelenet hatása alatt állva, majd szavai felé fordítottam a figyelmem. - Az enyémre gondolsz? Ezért kellett a kezem? Hogy felvehesd az alakunkat?
- Így is mondhatjuk. Elengedtem a madarat, amihez hozzákötöttem magam idefelé jövet, és helyette hozzád kapcsolódtam. Így átvettem néhány képességed, például a nyelved és az átkodat is. Ha erre a különös erőre gondolsz, nem tudom pontosan, de úgy gondolom az átkodhoz lehet valami köze – felelte a korábbiaktól eltérően teljesen összefüggően.
- Biztos vagy ebben? Én semmilyen erőt nem tapasztaltam addig, míg apám nem kezdett el tanítani, és meg nem mutatta, hogyan terjeszthetem ki az érzékeimet, és így nemcsak érezni, de bizonyos dolgokat ezáltal már befolyásolni is képes vagyok. Lehet, hogy csak ennek a hatását érezted. De én még elég kezdő druida vagyok, szóval nagynak nem nevezném az erőmet.
Miután válaszoltam, gondolatban visszatértem az első mondataira.
- Tehát akkor az nem is a valódi alakod volt. De rendben, akkor most már megtudhatom, mit szólsz mindahhoz, amit mondtam?
- Őh, ez nem a druidák ereje, ebben biztos vagyok. Ez annál valami sokkal másabb, de hasonlóan öreg - felelte elgondolkodva vizsgálva. - De a válaszom még mindig nem változik sokban. A királynő elhatározta, hogy befogad titeket, én pedig eljöttem, hogy segítsem a kapcsolatteremtést. Noha meg kell mondjam az első benyomásom nem a legfényesebb.
- Ezzel nem vagy teljesen egyedül. De azt nem tudom elfogadni, hogy ilyen könnyedén lemondjon az otthonunkról. Lehet, hogy ott nem lennének emberek meg más fajok, akik veszélyeztetnék a nyugalmunkat, és még ha veletek együtt is tudnánk élni... Az már nem ugyanaz lenne. Ugyan én self vagyok, tündék között nőttem fel, és hozzájuk hasonlóan én is nagyon szeretem a Tünde - erdőt, mert az a miénk, és, gondolom a sötét tündék is ezt érzik itt. Mi ott csak vendégek lennénk a legjobb esetben is, és ez első sorban nem miattatok van. Egyszerűen csak nem akarunk megfutamodni, hanem megvédeni azt, amink van. Hogyan tudnánk abban a tudatban élni, hogy mindez az emberek kezére került? - mondtam, kiadva végre magamból az eddigi feszültséget.
Nem éreztem korábban egyik faj iránt sem különösebb ellenszenvet, de amint meghallottam, hogy az emberek ellenünk fordultak, és hirtelen maguknak akarnak mindent, közel voltam ahhoz, hogy egészen gyűlöljem őket.
- Ez az erdő nem a tiétek, Tessa. Csak elvettétek. Ezelőtt az erdő vadjaié volt, akit levadásztatok. Előttük a vadság isteneié volt, akiket elfelejtettek. Itt rosszabbak vagytok vendégeknél - betolakodók. Miért hiszed, hogy olyan rossz elmenekülni? Mi az, ami félelmetes neked Anwnnban?
- Viszont úgy élünk itt, ahogy mások nem tennék. Mi nem a természetben, hanem a természettel, ahogy ti is. És én nem ismerem a hazátokat. De azt láttam, te hogyan változtattad meg az alakodat. Mi ilyenre nem vagyunk képesek, és valószínűleg sok mindenre nem, amire ti igen, és ezzel hatalmatok lenne fölöttünk. Márpedig ezt nem sokan viselnék el hosszú távon. De én nem is arról beszéltem, hogy Anwnn-nal lenne problémám. Én csak nem tudnám elképzelni, hogy ne ott éljek, ahol eddig. Hogy mindezt elveszítsem.
- És mit akarsz tőlem? Mit akartok TI tőlem? Nem fogok veletek együttérezni, ezt gondolom kitaláltad. Akkor hát mire kellek én nektek?
- Segíteni, hogy ne kelljen átmennünk. Csak beszélni kellene a többiekhez. És nem is kell együtt érezni, de gondolom, ti is szívesen megkímélnétek magatokat egy rakat tünde és sötét tünde hirtelen megjelenésétől.
- Hogy érted, hogy segíteni? ÉN győzzem meg a TE népedet, hogy ne akarjanak átjönni? - vonta fel az újonnan hófehérré vált szemöldökét Flidais.
- Nos, igen...
Mondtam volna, hogy a jelenléte is elég lenne, de ebben az alakban már nem volt olyan félelmetes.
- Vagy, hogy TI nem akarjátok, hogy MI átmenjünk. Valószínűleg a többségünk inkább az itt maradást választaná, ha megtehetné, szóval nem rábeszélni kellene őket, nyilván, hanem hogy azt tehessék, amit tényleg akarnak.
Én tényleg nem akartam átmenni, viszont még mindig éreztem belül azt a különös vonzást, amit nem igazán tudtam mire vélni. Örültem, hogy legalább beszélni sikerül vele, de ez nem egészen magyarázta meg ezt az ugyan nem erős, de mégis jelen levő érzést.
Flidais sóhajtott.
- Amit tudok tenni az az, hogy megmutatom mindenkinek, aki figyel rám azt, hogy milyenek vagyunk és milyen Anwnn. Ha valóban annyira maradni akarnak és ugyanúgy félnek tőle, hogy hozzánk hasonuljanak, mint te, talán ez hat rájuk. De van egy feltételem - finoman megérintette a bokájára kötözött kötelet is, ami kék fényvillanással hasonló módon szakadt darabokra, mint ami a csuklóján volt. - Ne merészeljetek még egyszer megkötözni. És amint vége ennek az egésznek, kimeneteltől függetlenül juttassatok vissza a saját földemre. Ez, amit ti otthonnak hívtok, förtelmes és beteggé tesz.
Ha ennyire viszolyog tőle, milyen lehet Anwnn?
- Rendben, ezt megígérhetem, és továbbítom a többieknek is. De akkor neked is állnod kell a szavad.
- Hozzád vagyok kötve, Tessa. Ha nem állnám, azt éreznéd - felelte félmosollyal, aztán felállt. - Jól van, akkor induljunk.
Nem igazán tetszett a gondolat, hogy hozzá vagyok kötve, viszont ez megmagyarázta, miért éreztem belül ezt a furcsa vonzást.
Úgy emlékeztem, hallottam a kulcs kattanását a zárban, mikor magunkra hagytak minket a többiek, Flidais most mégis egy mozdulattal kinyitotta az ajtót. A selfek kint álltak, az őstünde pedig legnagyobb elképedésükre csípőre tett kézzel lépett eléjük. Réamann hozzám sietett.
- Na? Hogy ment?
- Segít - válaszoltam tömören. - Annyit ígért, hogy elmondja, milyenek ők és a hazája. Viszont cserébe szabadon hagyjuk mozogni, azaz nem kötözzük meg. És... valahogy majd vissza is kellene juttatnunk Anwnn-ba - mondtam, a végét úgy, hogy tényleg csak Réanmann hallja.
Egy ideig nem válaszolt, csak tűnődve nézett maga elé, mintha éppen feldolgozta volna magában a dolgot, aztán összecsapta a kezét.
- Remek! Akkor essünk is neki.

Felhasználó profiljának megtekintése

6[Magánküldetés] Phantom pain Empty Re: [Magánküldetés] Phantom pain on Pént. Jan. 11, 2019 12:39 am

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Réamann reakciója nem sokat árult el, nehéz lett volna eldönteni, hogy többet várt volna, vagy ő maga sem számított igazából jobb eredményre. Már a kezdetektől fogva nagyon elszántnak tűnt, és feltételeztem, hogy hozzá hasonlóan a többiek is elég rugalmasak voltak, különben nem vállalkoztak volna ilyesmire.
Miután elindultunk, és felfelé haladtunk, már jobban el tudtam helyezni a szobát – ahol eddig voltam - az épületen belül. Végiggondolva elég hihetetlennek tűnt, mennyi minden történt abban a négy fal közötti szűk térben viszonylag rövid idő alatt; elég volt csupán azt nézni, hogy pár órája még eszméletlenül hurcoltak be, jelenleg pedig a saját lábamon sétáltam kifelé egyikőjük nyomában. Ugyan érzéseim továbbra is vegyesek voltak, még összetettebbek, mint előtte, de félelmeim és a kételyek továbbra is ott lüktettek bennem mélyen, reményeim alatt, melyek viszont próbálták leküzdeni ellenérzéseimet. De egyben elszántabb is lettem, mert végre úgy éreztem, hogy ténylegesen tehetek is valamit annak érdekében, hogy ne veszítsek el mindent. Ugyan sokkal könnyebb lett volna egyszerűen csak bízni másokban, de ha olyan dologról van szó, ami engem is érint, a tétlenség és várakozás sokkal idegtépőbb tud lenni.
Hamarosan kiértünk az utcára, a város egyik külső részén lehettünk. Bár nem első alkalommal voltam Elatha-ban, ahhoz túl kevésszer láttam, főleg estefelé vagy vagy éjszaka, hogy természetesnek vegyem a látványt. A hold feljöttével, úgy tűnt, a nyüzsgés is erősebbé vált, viszont jelentősen megnőtt a sötét tündék száma, bármerre tekintettem, szinte csak selfeket láttam.
A fiú megvárta, míg mi is odaértünk mellé, majd kérdően rám nézett.
- Nézzünk körül. Ha te titkos elégedetlenséget akarnál kelteni, hol kezdenéd?
Feléje fordítottam a fejem, majd vissza az utca irányába. Ekkora zsibongásban nem lehetett túl nehéz egy jó helyet találni.
- Olyan helyen, ahova gyakran járnak beszélgetni, szórakozni, inni... És sok a fiatal. Bennük könnyű tüzet gyújtani.
- Hmmm… - gondolkozott el Réamann. – Azt hiszem ez a Veszett Farkas lesz. Gyertek! – indult el lendületesen, mire Flidais sandán rám nézett. Reméltem, hogy betartja az ígéretét, és ugyan azt mondta, hozzám van kötve, nem hittem, hogy saját magát olyan helyzetbe hozná, amiből ne tudná magát szükség esetén kiszabadítani.
Mindketten követtük a fiút, aki magabiztosan lépdelt előttünk, nekem viszont nem sokat mondott az előbbi név. Végül egy jókora, többször felújítottnak tűnő, hangos épülethez érkeztünk. Egy acsargó farkas alakja vonta magára a figyelmem, melyet cégér gyanánt tettek ki. Erről eszembe jutott Shade, akit egy ideje nemhogy nem láttam, de még csak a jelenlétét sem éreztem. Már otthon indulás előtt sem találtam sehol, de akkor bíztam abban, hogy követni fog, viszont még mindig nem éreztem felőle semmit. Mostanában túl sok minden történt, így ezt is folyamatosan igyekeztem a háttérben tartani, most pedig különösen fontos volt, hogy ne hagyjam elkalandozni a figyelmem, habár éreztem, hogy aggodalmaim egyre erősebbé válnak.
Sóhajtva léptem be Réamann után, vele ellentétben kevésbé lendületesen. Már azelőtt megéreztem a jellegzetes kocsmai szagot, mielőtt átléptem volna a küszöböt. A helyiség tele volt mindenféle alakkal, elfek és selfek vegyesen, sokak szemében már elég kevés józanságot lehetett felfedezni. Ránézésére a többség harminc év körül vagy annál idősebb volt. Néhányan ránk emelték a tekintetüket, de hamar el is kapták onnan, nem igazán látva rajtunk semmi érdekeset.
Gondoltam, hogy sokan lesznek bent, mégis más volt ténylegesen itt lenni, és nehezen tudtam szabadulni attól a kellemetlen érzéstől, ami már belépésem előtt elfogott. Egyik részem örült, hogy nem foglalkoznak velünk, mint amihez általában hozzászoktam, másrészt viszont aggódtam, hogy így nehezebb lesz magunkon tartani a figyelmüket. Ha Flidais nem ilyen alakban lett volna, ez valószínűleg jelentősen megkönnyítette volna a helyzetet, bár akkor meg az idejutás lett volna nehézkes.
Réamann a pulthoz igyekezett, majd, nem sokat teketóriázva, – a pultos hangos nemtetszése ellenére -, felpattant rá, és két ujját a szájába véve füttyentett.
- Elnézést, egy kis figyelmet kérek! Idefigyelne rám mindenki?
Az asztaloknál ülők, illetve állók kezdetben rosszallóan méregették, majd a zsibongás szép lassan elhalkult, ahogy egyre több szem szegeződött rá. Én felváltva tekintettem rájuk és a fiúra.
- Remek! Sajnálom, hogy megszakítom a sírva vigadást, de van néhány nagyon fontos dolog, amit el kell mondanunk. Tessa? – nézett ekkor rám.
- Öö, igen?
Igen abszurdnak tűnhetett, hogy miközben egy várost próbáltunk úgymond az oldalunkra állítani, majd végül egy merényletet véghez vinni, én lámpalázzal küszködtem. Bár felőlem az egész világ a feje tetejére állhatott, akkor sem tudtam volna ezt sokkal könnyebben levetkőzni. Legalábbis ebben a pillanatban ezt éreztem.
- Khm... - próbáltam megacélozni magam. - Igen, a fiú jól mondja, ugyanis olyan dologról van szó, ami mindannyiunkat érint - szemeim vadul jártak a hirtelen rám bámuló arcok között, majd hangosabban folytattam. - Nehéz helyzetbe hoztak minket az emberek, gondolom, mindannyian hallottatok már erről, ha mást nem, láttátok a rengeteg újonnan megjelenő tündét. Én is velük együtt érkeztem. De hiába menekülünk ide, az emberek itt sem fognak békén hagyni minket. Én szeretem az otthonomat, és biztos vagyok benne, hogy ti sem szívesen hagynátok itt mindent. Márpedig ezzel nem mindenki ért egyet sajnos, köztük a herceg sem. Aki itt áll mellettem - mutattam az őstündére - ő... máshonnan érkezett, olyan helyről, aminek a létezéséről sem tudtunk. Mesélsz nekik, kérlek az egyezségről és magatokról?
Azzal elhallgattam, várakozóan nézve Flidaisra, remélve, hogy tényleg együttműködik.
- A nevem Flidais ní Mhór'Rhiogain, Anwnn királynőjének leánya. Azért jöttem, hogy segítsem a ti uralkodóitokat azon tervükben, hogy átvihessék az egész Tünde-erdőt az én földemre.
Szavait csend követte, majd valaki megszólalt.
- Hol van ez a te földed?
- A Fátylon túl, a Világfa egy másik ágán.
- És ott biztonságban leszünk az emberektől? - kérdezte egy fiatal nő, Flidais pedig bólintott.
Figyelmesen hallgattam őket. Próbáltam elképzelni, mi játszódhat le bennük. Egyfajta bizonytalanság, komoly félelemről még nem hiszem, hogy lehetett volna beszélni, inkább csak egyfajta nyugtalanságról. Először én sem éreztem azt.
- Igen, viszont ők nem egészen olyanok, mint mi – tettem hozzá, immár felbátorodva.
- Nekem olyannak tűnik - vonta fel a szemöldökét egy közel ülő idősebb tünde férfi. - Miben mások?
- Például bármilyen alakot képes felvenni - vagyis, feltételeztem. Lehet, hogy nem mindent, de biztosan sokat. És igazából ennyi volt, amit biztosan tudtam róla.
Flidais felé fordultam, és intettem a fejemmel, hogy folytassa, éreztem, hogy egy kicsit kezdek türelmetlenné válni.
Elgondolkodó arcot vágott, aztán találomra kinézve egy széket lehunyta a szemét. Néhány másodpercig koncentrált, mire megszűnt a bizsergés a mellkasomban. Sejtettem, hogy ez nem megy olyan nehezen, bár nyilván elképzelni sem tudtam, milyen érzés lehet. A thuata alakja hirtelen megváltozott; bőre cirádás lett, mint a megmunkált fa, haja krémszínű, mint a faforgács, és minden része olyan, mintha faragták volna. A tündék és selfek elhűlve nézték az átalakulást, de láthatóan nem tudtak mit kezdeni vele.
- Vigyáztok ránk abban az új világban? Vagy leigázni akartok? - kérdezte valaki a tömegből, aki elég gyorsan magához tért a kezdeti sokkból.
Flidais feléje fordította darabos mozgással az arcát. Eltűnődtem azon, vajon milyen alakban szeret igazán lenni, és milyen gyorsan lehet átszokni egyikből a másikba.
- Királynő... segítséget kér. Hatalma bizonytalan, szükséges... támogató neki.
Nemcsak a mozgása, de beszédje is elég szaggatottá vált, most, hogy már nem egy self alakját viselte. Úgy gondoltam, így nem megyünk túl sokra, ezért ismét szólásra nyitottam a szám.
- Ők ősi lények. A világunk számukra kellemetlen. Nem hinném, hogy rossz szándékúak lennének, - tekintettem rá - de biztos vagyok benne, hogy mindkét fél részéről nagy alkalmazkodóképességre lenne szükség. Ők, ki tudja, milyen régóta élnek már ott. De hosszabb ideje, mint mi itt. És ha odamennénk... az azt jelentené, hogy eddigi területeink az emberek kezébe kerülne.
- Ez igaz? – kérdezte, aki az előbb szólalt meg.
- Nem... erdő is jön... – kezdte volna Flidais, de ekkor Réamann közbeszólt.
- Mindegy is, hogy mi lesz az itt maradt erdővel. Az a kérdés, mi lesz az ott ragadt tündékkel! Mert az ő világukban csak ők élhetnek. Ha élni akarunk, olyannak kell lennünk, mint ők!
Ez a gondolat még most is elképzelhetetlen volt a számomra. Vajon, csak külsőre válnánk olyanná, vagy olyannyira hasonulnánk, hogy egy idő után azt is elfelejtenénk, mi kik vagyunk... vagyis voltunk egykor? Bár az utóbbi mindenhogy bekövetkezne a hosszú idő miatt.
- És ez olyan, mintha feladnánk magunkat.
- De... ez egy erő, nem? - kérdezte egy lány félénken. - A druidák most is alakot tudnak váltani.
- Ez nem... alakváltás – szólalt meg ismét Flidais, aztán felemelte a fejét, és lehunyta a szemeit. Egy pillanatig nem történt semmi, aztán a thuata mintha szétrobbant volna halványzöld fénypontok tornádójává, egy ideig széllökésekkel kísérve fel-alá cikázott a helységben, majd mellém suhant. És újra megéreztem a bizsergést, ahogy megállt mellettem tünde alakjában. - Ez egy kényszer. Ez a valódi alakom, anyagtalan, bizonytalan és nyughatatlan. Csak úgy vagyok képes egy pillanatnál tovább megállni, ha hozzákapcsolom magam valamihez vagy valakihez.
Ez a kis demonstráció már elég volt ahhoz, hogy a tündék arcán döbbenet áradjon szét. De nem csak az övükén, én is ledöbbent arccal néztem feléje, amint visszabújt előbbi alakjába.
- És Armin herceg... ezt akarja velünk tenni?
- Oda akar minket küldeni, szóval... igen.
- Már csak egy kérdés maradt. Akarjátok ezt hagyni? - kérdezte Réamann, aztán leugrott a pultról. A kocsmatársaságban hatalmas vita robbant ki, mindenki egymás szavába vágva próbált hozzászólni a témához, füleimet betöltötte a mindenhonnan feltörő ricsaj. Egy ideig még nehezen tudtam mozdulni a helyemről, próbálva elkapni egy-egy szót a hangzavarból, ugyan nem túl sok sikerrel.
- Ügyes volt, boszorka – szólalt meg mellettem a fiú.
- Nos, köszönöm - néztem rá kissé zavartan. Igyekeztem összeszedni magam, habár éreztem, hogy közben eléggé kimelegedtem. De hát alapból is nagyon meleg volt a helyiségben. Flidais felé fordultam, és bólintottam egyet a fejemmel köszönetképpen.
Egy pillanattal később viszont másféle hang kúszott a fülembe. Az ajtó felé tekintettem, és láttam ahogy kinyílik, három holdőr alakját felfedve. Úgy tűnt, a lárma a kintiek figyelmét is felkeltette.
- Baj van – fintorodott el Réamann.
Nagyot nyeltem, próbálva megőrizni a nyugalmam.
- Valahogy el kellene vegyülni közöttük...
Menekülni nem lett volna jó ötlet. És nem is tudtam volna itt hagyni őket, tekintve, hogy mindezt mi okoztuk, bár nem biztos, hogy erről Réamann is így vélekedett. Reméltem, hogy nem kezdenek el kutatni az okok után, bár erre nem sok esély volt, ha folytatódnak a viták.
- Váljunk szét, úgy kevésbé gyanús - mormogta a fiú. - Találkozunk az épület mögött.
Azzal magamra hagyott, és lendületesen leült egy üres székre, vigyorogva csatlakozva az ott ülők beszélgetésébe.
Bólintottam. Nem lett volna tanácsos hosszú ideig egyedül álldogálni a pultnál a thuatával, úgyhogy gyorsan kinéztem egy helyet, ami egészen hátul volt, és Flidais-t magam után húzva én is odamentem egy kisebb társasághoz, miközben szemeimmel lehetséges kijárat után kutattam, bár nem sok sikerrel.
Két holdőr odalépett a pulthoz, majd egy rövid szóváltás után a pultos hirtelen a mi irányunkba mutatott, aztán… Szent ég, ezek ide tartanak! Nekünk most már biztosan annyi...
Legszívesebben eltűntem volna, kár, hogy nem volt ilyen képességem. Aztán Flidais-ra néztem.
- Nem tudsz csinálni valamit, hogy ne foglalkozzanak velünk? - Majd kis szünet után folytattam, ahogy az őrök egyre közeledtek. - Úgy mi sem tudjuk betartani az ígéretünket.
- Ez nem ilyen egyszerű, nem vagyok Primal God - ráncolta össze a homlokát a thuata. - Meg tudom ölni őket, ha az jó ötlet szerinted.
Nem, az nagyon nem jó ötlet. Ők sohasem ártottak nekem, és ha ártanak is... nos, ez a dolguk. Éppen elég lesz egy gyilkosság is, amihez még mindig szoktatnom kellett magam.
Közben mindketten ideértek.
- Holdanya kegyelme önökkel, hölgyeim. Nem bánják, ha csatlakozunk?
Próbáltam viszonylag közös arccal rájuk tekinteni, és már számon volt egy megfelelő köszönés, de mikor mellénk kerültek, csupán ennyit sikerült kinyögni:
- Jó... estét.
A két őr is helyet foglalt mellettünk.
- Gondolom tudja, miért vagyunk itt.
Persze, nyilván nem lett volna értelme tagadni. Közben lázasan járt az agyam, mégis hogyan szabadulhatnánk meg tőlük.
- Igen.
- Megtudhatnám, hogy mi oka koronaellenes rémhíreket terjeszteni és felesleges indulatokat csiholni egy ilyen, egyébként is nehéz időben?
- Ezek nem rémhírek. Tudom, hogy mostanában sokan érkeznek ide, és az egész város elég fejetlennek tűnhet, főleg, mikor újabb és újabb szekerek érkeznek. Nekünk sem az volt a célunk, hogy további gondot okozzunk. De úgy gondoltuk, joguk van ahhoz, hogy ők is tudják, amit ugyan a herceg is biztosan el fog mondani. És amint látják, nem történt semmi baj - vetettem zavartan pár gyors oldalpillantást a többiekre, remélve, hogy tényleg még mindig csak vitatkoznak.
- A kisasszony nem ért a politikához, ha nem látja be, hogy mekkora bajt csináltak. Kérem, jöjjenek velem.
Nem, tényleg nem, de a cél... ez volt. Csak szerencsésebb kimenetelre számítottam, ami a holdőröket illeti. De még talán nem volt minden veszve. Visszatartottam egy feltörni készülő ideges sóhajt, és Réamann felé pillantottam, próbálva kivenni, hogy ott mi folyik éppen, de nem találtam a fiút. Úgy tűnt, neki sikerült eliszkolnia. Ezután ismét az őrök felé fordítottam a fejem, ugyanis mindketten felálltak, és várták, hogy én is ugyanezt tegyem.
Végül a széket hátrébb tolva felálltam, egyelőre mást nem igen tehettem.  Legalább, míg én megvoltam, talán nem érezték olyan szükségesnek, hogy a fiút is keressék.
A két holdőr közül ekkor az egyik elém állt, a másik pedig mögénk lépett.
- Jöjjenek – hangzott el még egyszer az utasítás.

Felhasználó profiljának megtekintése

7[Magánküldetés] Phantom pain Empty Re: [Magánküldetés] Phantom pain on Vas. Jan. 20, 2019 5:08 pm

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Így vezettek végig mindkettőnket a város forgalmas utcáin. Örültem, hogy nem otthon történik mindez, ahol könnyen felismerhettek, itt ugyanis mindenki számára idegen voltam, így koncentrálhattam arra, ami jelen pillanatban igazán fontos volt. Reméltem, hogy lesz lehetőségem beszélni, és gondolatban próbáltam felkészülni az esetleges kérdésekre. Nem áltattam magam azzal, hogy bármit el tudnék hihetően mesélni. A szavakat könnyű egymás után rakni, az arcomra kiülő kifejezést viszont már sokkal nehezebb manipulálni, és biztosan nem azt a hatást váltotta volna ki, amit én szerettem volna. Főleg, hogy itt jóval több volt a tét, ami fokozta az idegességemet is.
Egy nagyobb épület elé értünk, és ahogy egyre közelebb értünk hozzá, akaratlanul is lassítottam volna lépteimen, hogy jobban felmérhessem a létesítményt, illetve, persze, hogy ezzel is húzzam az időt. Felfelé tekintve megláttam rajta a holdőrség címerét. Legszívesebben megkérdeztem volna egyikőjüket, hogy bent mire számítsak, de végül tanácsosabbnak tartottam, ha nem szólalok meg, míg nem kérdeznek. Flidais-ra néztem, mire ő kérdőn tekintett rám vissza. A kezdetben szemeiben bujkáló ellenszenv egy ideje mintha eltűnt volna, azt gondoltam, vádló pillantással találkozom majd, ha az arcába nézek, de tekintete inkább értetlen volt… Ő is félt volna? Vagy ez inkább kíváncsiság volt? Mennyire lehetett számára idegen ez a rendszer?
Hamarosan beléptünk az épületbe, majd egy folyosón keresztül egy kis irodaszerű helyiségbe értünk. Bent nem tartózkodott akkor rajtunk kívül senki, viszont mikor meghallottam magam mögött a zár kattanását, már ettől sem éreztem magam nyugodtabbnak. Hátrapillantva láttam, amint egyikük az ajtónak a dőlt, míg a másik, aki idősebbnek nézett ki, előre sétált egy íróasztalhoz, leült, majd jelzett, hogy mi is tegyünk hasonlóan.
Az asztal másik oldalához léptem, és leültem az előtte elhelyezkedő székre.
- Most magyarázza el, hogy miért csinálta azt, amit csinált – tért egyből a lényegre, miután helyet foglaltam.
Egy köhintést magamba fojtva a férfira néztem. Legutóbbi válaszom nem igazán volt az ínyükre, így valahogy azon kellett volna tompítanom, meggyőzve őket, hogy semmi komolyra nem készültem. Végülis csak hárman voltunk a fogadóban.
- A szüleimmel érkeztem tegnap, de muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, így éjjel kimentem egy kicsit körülnézni. Hallottam már a Veszett Farkasról, és mivel korábban még sosem jártam ott, gondoltam, most megnézem. Közben hallottam ezt-azt a városban, több helyről is, és azok a hírek... teljesen megrémítettek. Bár tudom, kicsit elkapott a hév, de úgy éreztem, mint ahogy nemrég mondtam, hogy másoknak is el kell mondanom.
A részletek ugyan nem stimmeltek, de lehetett volna a történetem egy alternatív változata. És úgy éreztem, mindezt nem lett volna túl nehéz elképzelni. Igazából még én is közelebb éreztem magamhoz ezt a változatot, a kocsmalátogatást kivéve. Flidais-ről szándékosan nem tettem említést, reméltem, hogy a fogadós nem árulta el, ő kicsoda.
- Tudja, mi a következménye, ha pánikot okoz? Ha a hadseregnek nem csak a kívülről betörő emberekkel, de a belső konfliktussal is foglalkoznia kell? Halálra ítélhet mindannyiunkat, ha lázongást okoz – válaszolta az őr.
Nem tudtam eldönteni, hogy csupán fel akarta-e mérni, mennyire vagyok tisztában a tett súlyosságával, mint egy gyerek, akinek a szándékai nem rosszak, csak megy a saját feje után; vagy eleve komoly célokat keresett, feltételezve, hogy voltak. Az elsőt egyszerűbb lett volna kezelni.
- Én nem akartam lázongást okozni - néztem riadtan a feltevésre, még ha elsősorban nem is erre irányult az érzés.
A férfi sóhajtott, majd folytatta.
- Ha ön nem is, az elmondások alapján a barátja, Réamann Duskwallow nagyon is azt akart. Rossz tündékkel barátkozik a kisasszony.
Ismerték volna már, vagy a fogadóbeliek közül volt valakinek ismerős? Pár másodpercig csendben ültem, hogy összeszedjem a gondolataimat.
- Őt nem igazán ismerem - mondtam, és ez le is fedte a valóságot, habár én nem hittem, hogy hazudott volna nekem. Itt volt mellettem Fliadis, korábban ő is megerősítette az elmondottakat a királynő és herceg tervével kapcsolatban. Bár azon eddig is sokat gondolkodtam, miért pont engem szemelt(ek) ki, mikor, mint a fiú is állította, nincs szüksége a druida képességeimre. Viszont egy ismeretlent beemelve az utcáról, akinek az érzései - ha nem is biztos, hogy teljesen, de részben egyeztek az övéikkel -, elég jó megoldásnak látszott ahhoz, hogy ne a saját selfjeik közül kerüljön valaki veszélybe. Kíváncsi voltam, hogy keresett-e. Éreztem, hogy kezd rossz irányban haladni ez a gondolatmenet, viszont nem akartam ilyen hamar feladni korábbi hitemet. Mely ugyan nem biztos, hogy olyan megalapozott volt… De a fő cél most az volt, hogy kijussak innen, gondoltam, kétségeimet odébb söpörve, hogy majd később foglalkozhassak vele.
- Nos jobb, ha nem is ismeri meg nagyon. Szomorú, szerencsétlen kölyök, a szülei odavesztek a Holtmezőn. Több keserűség van benne, mint azt egyetlen tünde elbírna ép ésszel. Az ön családja hol van most?
Szóval ez rejtőzött a mindig-mindenre-kész magatartás mögött. Nem volt nehéz elképzelni, ahogy azt sem, miért állt hozzá ilyen elszántan a küldetésükhöz. Már eddig is túl sokat veszíthetett. Nekem legalább még megvolt a családom.
- Egy fogadóban szálltunk meg, a többiekhez hasonlóan.
- Melyik fogadóban? Hazakísérjük, és kérem utána ne hagyja el az épületet, míg a veszély el nem múlt.
Nem igazán vágytam arra, hogy a holdőrök vezessenek vissza a szüleimhez, de legalább úgy nézett ki, hogy kikerülök az épületből, és jelenleg nem hittem, hogy sikerülhet többet elérnem.
- A Három Rókában - idéztem fel a nevet.
- Rendben. Jöjjenek - emelkedett fel, mire én is ugyanezt tettem, majd az őrök vezetésével elindultunk kifelé.
- Ennyi volt? Sikerült? – súgta oda Flidais, közelebb hajolva.
A két férfira néztem, majd mikor úgy láttam, hogy talán egyikőjük sem figyel – kezdtem kissé paranoiássá válni, de nem akartam, hogy bármely mozdulatomat gyanúsnak véljék, és megváltoztassák az irányt -, akkor feléje fordultam:
- Remélem – mondtam, majd hagytam, hogy tovább vezessenek.
Ismét kint voltunk az utcán, az előzőhez hasonló alakzatban vonultunk végig az épületek között. Fogalmam sem volt, milyen messze lehettünk a város külső részétől, de a nagy nyüzsgést látva sejtettem, hogy ez inkább a város szívéhez lehetett közel, ha nem éppen ez volt az. Ez viszont hosszú utat jelentett, ami alatt reméltem, hogy ki tudok találni valamit.
Hirtelen egy nyögést hallottam meg magam mögül. Már éppen szólásra nyitottam volna a számat, mikor azt egy másik, puffanó hang követte. Megpördültem, mire Réamannal találtam magam szembe. Megrökönyödve néztem a holdőr nyakára, majd a fiúra. Abban a pillanatban minden gondolat kiment a fejemből az előbbi vakmerő támadáson kívül, illetve amit hagyott maga után, az ilyen látványok eddig kimaradtak az életemből. Nem mintha bántam volna.
- Hajolj le, boszorka – szólt vigyorogva.
Először értetlenül néztem rá, majd mikor megértettem, mire is gondol, és láttam a szemeiben, hogy már kár lenne bármit is mondani, oldalra ugrottam, és lehajoltam, miközben a thuata is ugyanezt tette. Réamann megpörgette a tőrét, a holdőr pedig hiába fordult meg, nem tehetett már semmit a feléje irányuló támadás ellen. Amint a fiú felé fordította az arcát, szemébe fúródott az éles fegyver.  Ekkor hangzottak fel az első sikolyok a tömegben.
- Gyertek! – kapott egyből felém Réamann, és kezdett húzni maga után.
A sokktól kábultan követtem a fiút. Egyik utcából rohantunk át a másikba, de nem sokat fogtam fel a látottakból; a tündék és selfek tömege egy hatalmas masszává olvadt össze, amin igyekeztünk keresztülverekedni magunkat. Ironikus módon akkor kezdtem el igazán felfogni a körülöttünk támadt felfordulást, mikor már fogyni kezdtek a járókelők.
- Ez meg mi volt?? Hova megyünk?
A várt megkönnyebbülés elmaradt, miután megszabadultam az őröktől. Nem éppen így képzeltem el, mindez túl sok volt nekem. Még mindig magam előtt láttam mindkét őr alakját, ahogy az egyik pillanatban még magabiztosan vezetnek a városon keresztül, a másikban pedig már mindkettő véresen fekszik a földön.
- Hogyhogy mi? Kiszabadítottalak. Mondtam, hogy vigyázok rád, nem? - Jó pár utcán keresztülviharzott velem, majd hirtelen megállva egy falnak dőlt, hogy kifújja magát, és egy megkönnyebbült sóhajtás szakadt ki belőle:
- Ez közel volt.
- De így... Muszáj volt megölni őket? – dőltem én is a falnak, és próbáltam abbahagyni az egész testemben eluralkodó remegést.
Csendben néztem magam elé, majd mikor feljebb toltam a fejem, a helyet kezdtem méregetni, ahová kerültünk. Egy sikátor volt, biztonságosnak látszott (már amennyire egy sikátort annak lehetett nevezni). Nem tudtam, hogy a rémült kiáltásokat tényleg hallom-e, vagy csupán csak fejemben visszhangoznak. Mikor a kezdeti sokk hatása múlni kezdett, és valamivel tisztábbnak éreztem a fejem, ismét ránéztem.
- De köszönöm – motyogtam. - Most viszont valószínűleg az összes őr minket fog keresni.
- Már nem sokáig - nézett a fiú az utcák irányába. - Egy óra, és Armin Fairlight eligazítást tart.
Már ilyen hamar! Egyáltalán mennyi ideje lehetünk távol?
- Akkor most hova megyünk? És hol lesz az eligazítás?
- A főtéren. És meglátjuk, hogy elég kalamajkát okoztunk-e – vigyorodott el.
Nem tudtam, mi számíthat neki elégnek, bár sejtettem, hogy Réamann rajtaütése kavicsdobásként hullámzott végig a többieken, egyre nagyobb felfordulást teremtve. És biztos voltam benne, hogy míg távol voltam, mást is tettek, ami ezt fokozhatta.
- És most mi a terv? Keresünk egy helyet a közelben, ahol észrevétlenek maradunk, míg kell?
Közben idegesen jártak a szemeim a sikátor egyik végéből a másikba.
- Pontosan. Gyere! – mondta, azzal már indult is tovább.

Felhasználó profiljának megtekintése

8[Magánküldetés] Phantom pain Empty Re: [Magánküldetés] Phantom pain on Hétf. Jan. 28, 2019 7:40 pm

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Réamann lendületes léptekkel haladt előre, a sikátorból kiérve ismét tündék és selfek között találtuk magunkat, nemsokára pedig a főteret is elértük. A tömeg ekkorra már olyan sűrűvé vált, hogy csak kisebb-nagyobb küzdelmek árán lehetett előrébb jutni. Ennyi elf között nem volt nehéz elveszni a gyanús vagy kíváncsi szemek elől, bár nem tudtam, hogy az itt lévők közül mennyien voltak szemtanúi a korábbi jelenetnek. A fiú viszont nem zavartatta magát, könyékkel tört magának és ezzel nekem is utat.
Hamarosan elég közel értünk, hogy meglássuk a pódiumot, amit nemrég állíthattak fel. Nem emlékeztem, hogy lett volna korábban olyan alkalom, mikor ennyi self között álltam. Egyszerre volt különös, mert egészen szokatlannak tűnt, másfelől viszont jó érzés volt lenni valahol, ahol nem éreztem magam nem odaillőnek, legalábbis külsőleg. Egyelőre még csak katonákat lehetett látni az emelvényen, majd mikor a herceg is ruganyosan felpattant, és a tömegben is fokozódott az izgatott nyüzsgés, minden korábbi érzés elillant belőlem, helyén csak nyugtalanságot hagyva. A herceg arcán komoly kifejezés ült, egy kis nyújtózkodással pedig a hercegnére is rálátásom nyílt, aki a pódium mögött állt, hajában vörös és ezüst színek keveredtek.
- Ott a herceg! – mondtam a fiúnak, mintha ő maga nem látta volna. - Már kezdi is a beszédet?
- Sok ideje neki sincs - felelte Réamann, miközben tovább nyomakodott előre. Mögötte én már sokkal könnyebben haladtam, bár ha valaki szentelt is nekünk figyelmet, biztos voltam benne, hogy nem akarok találkozni vele.
Hallottam, amint Armin herceg megköszörüli a torkát, majd rögtön utána fennhangon megszólalt.
- Kérlek, csendesedjetek el!
- A herceg szólni kíván! Csendet – hangzott a holdőrök kiáltása egyszerre több helyről, a legtöbb inkább a tömeg felől, jelezve, hogy ők is itt vannak. Hátrapillantottam Flidais felé, ellenőrizve, hogy nem hagytuk-e le, ő viszont némán haladt a nyomunkban, látszólag valahol egészen máshol járt gondolatban. Éreztem, hogy a többiek is kezdenek lecsendesülni, és nem sokkal ezután ismét meghallottam a herceget.
- Azért hívattam ide Elatha teljes lakosságát, minden tündét és sötét tündét, aki ide kényszerült menekülni, hogy elmondjam mi közeleg felénk. III. Gustav, az emberek északon trónoló királya felénk rendelte a keresztesek egy rendjét, amelyet úgy hívnak, hogy Sárkány Rend. Hogy elégessék azt is, ami az erdőből megmaradt.
A beszéd a Tünde – erdőben hallottakhoz hasonlóan kezdődött, bár az elején még inkább csak a tömegre koncentráltam, de hagytam, hogy a fülembe kússzanak a szavak. Réamann után nem sokkal én is megálltam, immár több figyelmet szentelve a monológnak.
- Egyetlen keresztes rend csupán. Nyilván ezt gondoljátok sokan. Elsöpörhetnénk őket, Elatha hadserege, Zephyrantes gárdái visszavernék a támadást, és ez így is van. De ez nem csupán egyetlen keresztesrend. Ez egy üzenet. – Itt hatásszünet következett, majd folytatta. - Azt üzenik, hogy ez a világ a háborúé. Aki itt születik, azért születik, hogy harcoljon és meghaljon. Gyermekeitek, testvéreitek azért születtek, hogy az emberek háborújában haljon meg.
Nem tudtam, milyen hosszú lesz a beszéd, de gondosan felépíthette, a háborúval, az emberek szörnyűségeivel felvezetve, hogy végül egész Veronia menthetetlennek, és a tündék számára lakhatatlannak tűnjön, az őstündék hazája pedig az egyetlen lehetséges megoldásnak. Bár biztosra vettem, hogy azt már nem fogja olyan készségesen megosztani a népével, ott mi várna ránk, vagy hogy mi mindenért lenne érdemes mégis itt maradni, és ez bosszantott, hiszen a selfek szerették a herceget, és a többség szívesen követte volna.
- Nekem ebből ennyi elég is volt, valahogy nem szívesen hallgatnám végig – morgolódtam hangosan.
- Várj, várj. Elszalasztanád a lehetőséget? - kérdezte Réamann vigyorogva.
- Van, aki harcolni akar. Háborúzni. Meghalni. De van, aki békében akar élni, és képes meghozni a döntést, ami ehhez vezet - folytatódott közben Armin beszéde, amire a fiú hirtelen felkiáltott.
- És ez a döntés az, hogy szellemet csináltok belőlünk? - aztán lehúzott fejjel tolakodott előrébb, mielőtt túl sokan lelték volna meg a hang forrását.
- Igaza van! Láttam, mit tervez a herceg! Át akarnak minket változtatni őstündévé! - hallottam meg egy gyanúsan ismerős hangot.
Kár, hogy nem nagyobb tömegnek mutatta meg Flidais a valódi természetét. Ugyanakkor most lett volna rá lehetőség, ha mi álltunk volna a színpadon.
- A pódium mögé megyünk? – kérdeztem Réamann-t, ahogy egyre egyre előrébb ment.
- Nem. A pódium tetejére - felelte mosolyogva. Azt gondoltam, más úton akart feljutni. Ezután hangosabban folytatta, ismét a tömeghez szólva. - A hercegünk gyáva! Futni akar, feláldozni minket Alfheimnek!
Armin nyugodt arccal tűrte az egyre nagyobb hangzavart, majd lehunyta a szemét.  Egyre többen kiabáltak be Nem akarunk elmenni hangzású félmondatokat. Réamann a pódium mellé vezetett, ahol a suta lépcső előtt két holdőr állt. Szokásos elszántságával indult volna fel az emelvényre, az őrök azonban eléje állva megakadályozták ezt, és megfogták a karját.
- Engedjetek, ti talpnyaló férgek! Talán fél a herceg a saját népétől?! – kiabálta dühösen a fiú.
- Engedjétek. Hadd mondja el, amit akar – érkezett a válasz a pódium felől.
Nem volt érdeke a zűrzavar, ugyanakkor jelen helyzetben ezt elég nehéz lett volna megakadályozni. Ha nem engedte volna fel Réamann-t, csak még hangosabbá vált volna a tömeg, viszont a kocsmabeli tapasztalatok alapján, úgy sejtettem, hogy most is az lesz. Hacsak nem volt valami olyan érve, ami kétkedést ébresztett volna a többiekben, vagy azokat hangosította volna fel, akik eddig csendben maradtak.
- Én is, pontosabban… - néztem a thuatára - mi is fel szeretnénk menni.
A két őr végül levette a kezét a fiúról, mindketten félreálltak, ő pedig felsétált.
Flidais-re néztem.
- Ugye segítesz megint? – kérdeztem, bár választ nem kaptam, a fiú viszont addigra már ott állt a herceg mellett.
- Hogy hívnak? - kérdezte tőle Armin.
- Réamann. Réamann Duskwallow.
A herceg erre fanyarul elmosolyodott, mintha ismerősen csengett volna számára a név, bár ez nem volt meglepő, ha a holdőrök által elmondottak igazak voltak - és miért ne lettek volna azok.
- Te vagy Duskwallow százados árvája, igaz? Sajnálom, ami a szüleiddel történt.
- Sajnálod... - kuncogott fel a fiú. - Sajnálod. A herceg SAJNÁLJA, hogy egy ROSSZ döntése miatt meghaltak a szüleim! - fordult a tömeg felé. - És nem csak az enyéim. Ki az közülünk, aki nem átkozza a Holtmezőt? Ki az, aki nem átkozza a napot, amikor odavezényeltek!
- Szóval ezért gyűlölsz. És feláldoznád ennek a gyűlöletnek azokat, akik még élnek?
Ez kezdett személyessé válni. Megköszörültem a torkom, majd nem sokkal később én is felértem.
- Én nem gyűlöllek - próbáltam határozott lenni, de mégiscsak a herceghez beszéltem. Nem tehette ezt meg úgy senki - vagyis néhány talpraesettebb tündén kívül -, hogy ne érezte volna a személyben és a mögötte álló erőt. - De nem is akarok elmenni, hogy itt hagyjak mindent, és olyanná váljak, mint ők.
A herceg a fiúról rám nézett.
- És téged hogy hívnak?
- Tessa Hendriks vagyok. És én a Tünde-erdőből jöttem – tettem még hozzá.
- Értem. És te harcolni akarsz, Tessa Hendriks?
Ez számomra elég egyértelmű volt.
- Igen - néztem rá komolyan. - Én nem fogok elmenni.
Armin szája ekkor mosolyra húzódott, aztán hátrafordult, fejével biccentett az egyik katonájának, aki feléje dobott valami csöves tárgyat, ami nem is tűnt számomra olyan ismeretlennek.
- Dicséretes. Ugyanis ez az ellenfeled - mondta, miközben a pódium széle felé irányította, majd hirtelen egy óriási dörrenés hallatszott. A hatalmas dördülésre többen – köztük én is -, hátraugrottak. Megrendülten néztem a rögtönzött emelvény szélén keletkezett lyukat, ami füstöt és kellemetlen szagot árasztott magából. - Nincs nyíl, ami ilyen közelről átviszi a fát. Nincs íjász, aki egy nap után lőni tudna. De az emberek új fegyvere mégis ilyen. Nekik van, nekünk pedig nincs. Ki akar még harcolni Tessa Hendriksel? - kérdezte, miközben a tömeg felé dobta a fegyvert. A tündék riadtan félreálltak, minél messzebb kerülve tőle. - Azt mondod nem akarsz elmenni? Miért?
A földre hullt fegyverre néztem, várva, hogy csinál-e még valamit, bár akkor valószínűleg nem dobta volna el csak úgy. Úgy néztem rá, mintha nem is valami tárgy, hanem egyfajta élőlény lett volna. Nem, a nyilak tényleg nem voltak képesek ilyesmire, és senkiben nem volt ekkora erő.
- Nem, de mi is tudunk olyat, amit ők nem. Biztosan van valamilyen megoldás. Ha ilyen fegyvereik vannak, vakmerőbbé válhatnak, mert tudják, hogy félünk tőle - Habár erre minden okunk meg is volt, gondoltam az előbbi fültépő durranásra, de ezt nem tettem hozzá, majd a kérdésére válaszolva folytattam. - Mert ez az otthonom. És nem akarom elveszíteni önmagam, hogy végül olyan helyzetbe kényszerüljek, mint, ő - böktem Flidais felé.
Armin Flidais felé fordult. A már egészen megszokott bizsergés megszűnt, hasonlóan a fogadóban tapasztaltakhoz, és nemsokára a pódium deszkáihoz hasonuló alakot vett fel, noha sokan elhalóan sóhajtottak odalent a meglepetéstől.
- Flidais hercegnő. Már azt hittük nyoma veszett és nekünk kell viselnünk az édesanyja haragját – szólalt meg hirtelen a herceg.
Hercegnő?? Egy hercegnőt húzkodtunk magunkkal? Vagyis a hercegnőt? Nem mintha ismertem volna, de azzal tisztában voltam, hogy ez mit jelent. Ilyen bánásmód saját népen belül sem maradhatott büntetlen, nemhogy egy másik esetében, akik ráadásul sokkal fiatalabbak is voltak náluk… A beszélgetés további részére már félig süketen figyeltem, próbálva megemészteni a tényt.
- Az otthonod, Tessa Hendriks egy marék föld… Föld, fák és tündék… Flidais hercegnő, mesélne arról, milyen helyről érkezett?
Megéreztem a vállamon a thuata érintését, majd ahogy feléje fordultam, láttam, hogy visszanyerte korábbi alakját, és úgy kezdett beszélni.
- Anwnn a tündérsíkok közül a legnagyobb, és olyan változatos, mint a természet maga. Hatalmas erdők, dzsungelek és lugasok, folyók és hegyek alkotják – erre már ismét felfigyeltem. - Nincsenek városok, nincsenek fegyverek és nincsenek emberek.
- Mit jelent olyanná válni, mint önök? - kérdezett tovább Armin.
- Azt, hogy amikor a halandó testet elragadja az idő, amit az Idegen Isten alkotott, az időtlen esszencia megmarad. És azzá válik, amivé csak akar.
- Elnézést kérek, Hercegnő, a többiek nevében is - formáltam zavartan a szavakat, tisztában voltam, hogy eddig még sosem beszéltem vele úgy, ahogy igazán illett volna. - Nem akartunk senkit magunkra haragítani. De nem lehet egyik napról a másikra feladni mindent. Önök sokáig élnek, vagyis inkább léteznek, így lehet, hogy nem tűnik mindez nagy dolognak. Nekem igen. És szerintem nem vagyok ezzel egyedül. És ha meg is marad az esszencia, és bármivé válhatnánk... ez nekem olyannak tűnik, mintha részben maradnánk önmagunk, csak ugyanannyira, mint bármi más is.
- Nincs jogod erre kényszeríteni minket! – csattant fel Réamann is.
- Nem is teszem. - válaszolta a herceg. - Senkinek nem kell elmennie.
Hirtelen csend támadt, és meglepett kifejezés ült ki az arcukra. Armin a pódium végéhez sétált, és ismét a tömeg felé fordult.
- A seregeink nagy része azon fáradozik jelenleg, hogy az emberek csapatait visszaverje. Amint ez sikerül, két nap múlva a Tünde-erdő és Nebelwald minden lakott területét, az utolsó tünde birtokhoz tartozó fáig átalakítjuk egy tündérkapuvá, amely Anwnn régen elveszett őshazájába vezet majd. Vezet, mert vele együtt megy mindenki, aki itt marad. Aki nem akar, aki maradni akar és harcolni két nap bőven elég idő, hogy elhagyja az erdőt, maradjon az ismerős világban és küzdjön, ahogy a bátrakhoz illik.
- Tehát mondjunk le a birtokainkról? - hördült fel azonnal a fiú.
- Nem, Réamann Dukswallow - rázta meg a fejét a herceg. - Nem kell lemondanod semmiről, csak a vágyadról, hogy háborúzz. Ha nem akarsz menekülni, ha nem akarsz futni, akkor menj és nézz szembe az emberi seregekkel. Akik viszont békét akarnak, azok maradhatnak és eljöhetnek a földre, ahol nincsenek fegyverek. Ahol nincs idő, nincs öregedés és nincs halál! Mindenki szíve joga szerint döntse el, hol szeretne lenni. Két nap! - kiáltotta utoljára, aztán lesétált az emelvényről.
- De igen – le kellene mondanunk, csak ezt nem tettem hozzá, nekem egyértelmű volt, ugyanis a gondolataim ennél a pontnál megakadtak -, mert rákényszerülnénk, hogy mi is menjünk.
Nem kellett elmenni, de mindent vittek volna magukkal. Persze itt hagyni sem lett volna értelme, ha alig maradt volna valaki, az úgy öngyilkosság lett volna, illetve nem hittem, hogy egy-egy területtel külön is foglalkoztak volna.
Láttam, ahogy a fiút ellepi a düh, kezében pedig már ott volt a tőr, amivel a herceg felé indult.
- Várj! - fogtam meg a fiú karját, mikor láttam, hogy mire készül. Hiába volt eredeti terv, egyáltalán nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt képzeltem.
Még egy utolsó remény után nyúlva a többiek felé fordultam kétségbeesetten.
- Hiába kapunk választási lehetőséget, ha elvisznek a lábunk alól és fejünk fölül mindent. Ami itt marad, és ki tudja, mi lesz az erdők helyén, az olyan, mintha igenis máshova kényszerítenének minket. Vagy ide vagy az őstündék közé. Ki akarna olyan helyen élni, ahol mindegy egybefolyik, mert nincsen idő?
- Képmutatók vagytok! - szólalt meg valaki a tömegből. - Menjetek, harcoljatok, ha akartok! Mi nem akarunk!
- Az én fiam nem fog meghalni a háborúban! - kiáltott egy női hang. - Hallottátok a herceget, ha ilyen bátrak vagytok, menjetek és harcoljatok!
- A hadsereg most is ott van és értetek küzd! Hogy ti elmehessetek! Ti miért nem vagytok ott, ha ennyire maradni akartok? - kiabálta egy harmadik.
- Időtlennek lenni... Nem félni az öregedéstől... Mire várunk még? - szólt egy negyedik, fiatalabb hang.
Láttam, hogy semmi értelme tovább hadakozni a herceggel, magunkra maradtunk. Ekkor tudatosult bennem igazán, mit is jelent ez, hogy soha többé nem mehettem már haza, így vagy úgy mindenképpen elválasztottak volna tőle. És a szüleim? Ők biztos mentek volna. Úgy, ahogy ide is vonakodás nélkül engedték magukat átköltöztetni, bár utólag belátva valószínűleg előbb – utóbb, hosszabb töprengés után is ez tűnt volna a legjobb megoldásnak. De nem örökre. Szóval végül is mindegy volt, hova megyek, gondoltam keserűen, egyik lehetőség sem fog tetszeni. Hátrébb húzódtam, már inkább csak saját gondolataimat hallva.
Réamann, kihasználva, hogy figyelmem kezdett elfordulni tőle, közben kitéphette magát a kezeim közül, mert már nem volt mellettem. Oldalra nézve megláttam, amint két holdőr eléje lép, és a földre teperik a fiút, megakadályozva, hogy olyat tegyen, amit… biztosan meg is tette volna. Armin visszafordult, mellette pedig egy fekete ruhás self nő jelent meg, látszólag a semmiből, és Réamann felé nézett.
- Hagyd, Sharlotte. Nem érünk rá. Csak legyen az, amit akarnak, maradjanak az emberek között. Az erdőn kívül – hallottam a herceg válaszát.
- Nem biztos, hogy a másik helyen olyan jó lesz. Hiszen egyikünk sem járt még ott - mondtam keserűen, majd én is a fiúhoz léptem.
Az előbb Sharlotte-nak szólított nő közelebb jött.
- Gyertek velem. És ne próbálkozzatok semmi ilyesmivel még egyszer, én nem leszek olyan kegyelmes, mint a herceg - azzal keményen felrántotta a fiút a földről.

Felhasználó profiljának megtekintése

9[Magánküldetés] Phantom pain Empty Re: [Magánküldetés] Phantom pain on Vas. Feb. 03, 2019 11:05 pm

Tessa Hendriks

Tessa Hendriks
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
Követni kezdtük a nőt, aki előttünk haladva mutatta az utat kifelé a tömegből, majd végig Elatha utcáin. Nem lepődtem meg, hogy a Flidais-vel kialakult kapcsolat is rövid időn belül megszakadt, mely még mindig egy igen különös érzés volt. Kiszakadt belőlem valami, ami eleinte valahol a kellemes és zavaró bizsergés határán mozgott, aztán már kezdtem egy kicsit hozzászokni, és megszűnte ugyan nem okozott űrt, hiszen nem az én részem volt, de ez is olyan volt, minden egyes alkalommal, mintha elveszítettem volna valamit.
- Ritka nagy butaságra készültetek, tudjátok-e – szólalt meg, mikor már a tömeget magunk mögött hagytuk.
Nekem nem tűnt annak, kezdtem volna mondani, de aztán végül más szavak jöttek ki a számon.
- Lehet. Bár számomra inkább az tűnt hihetetlennek, amit a herceg készült mondani.
Sok kétség volt bennem, és kérdések sokasága tódult a fejembe, de egyelőre szótlanul lépdeltem mögötte. Gondolatban újra és újra lejátszódtak a korábbi események, kezdetben élénken elővillanó képekben, majd egyre jobban összefolytak az emelvényen történtek. Már semmi nem számított, nem volt értelme tovább ellenállni. Nem kellett bátorítanom magam, gondolkodni, hogyan lehetne mégis tenni valamit, mindezek az érzések elmúltak, forrongó lelkem kihűlni látszott. És ez lehetővé tette, hogy tisztábban lássam az eseményeket. Csupán névről ismertem a herceget, de az előbbi jelenet megmutatta, hogy valóban fontos neki a népe sorsa, még ha az eszközeivel nem is feltétlen értettem egyet. Ha az én kezembe helyeztek volna ekkora felelősséget, könnyen előfordulhatott volna, hogy egy övéhez hasonló döntésre szánom rá magam.  
Réamann-ra néztem, aki valószínűleg szintén saját gondolatait kergethette, bár nehéz lett volna kitalálni, pontosan mi járhat a fejében, tekintve, hogy vele kapcsolatban még mennyi mindenről nem tudtam. Viszont feszült tartása és lépései arról árulkodtak, hogy ő koránt sem tekintett minderre olyan beletörődően.
- Ez egy kegyetlen világ. Itt maradhatsz és harcolhatsz, vagy az erdőben maradhatsz és vele együtt lépsz át a tündérkapun Alfheimbe. Nem kaphatod meg mindkettőt, mert pusztulásra ítélnél mindent. Ha te is maradsz és az erdő is, úgy az emberek jönnek és letarolnak mindent.
Eszembe jutott a herceg által bemutatott fegyver, majd miután fejemben emberi alakok is társultak hozzá, elképzeltem, ahogy jönnek, kegyetlenül félresöpörve mindent, ami az utukba áll, és azok a dörrenések... Ki tudta volna megmondani, még milyen más eszközeik voltak, amivel nehezen boldogultunk, vagy egyáltalán nem is tudtunk volna.
- De én ezt nem tudom elfogadni... Mi sem avatkoztunk bele az ő dolgukba, miért nem tudnak minket békén hagyni? - kérdeztem, inkább csak költői kérdésnek szánva.
A nő erre ijesztően elmosolyodott, szinte már fenyegetően.
- Azt hiszed a világ így működik, naiv gyermek? Hogy rossz csak azt ér, aki megérdemli? Hogy az uralkodási vágynak kell értelmes indok?
Nem tudtam, hogyan működik a világ, legalábbis a sajátomon kívül, de az eddigi tapasztalatok alapján nem is vágytam jobban belelátni, és mégis, vissza már nem mehettem oda, ahova legjobban akartam. De a thuaták világa sem vonzott, habár érdekesen hangzott, nem éreztem, hogy annyi változást meg tudnék szokni és hozzájuk hasonlóvá válni.
Ahogy elértük a külváros területét, és már jelentősen megváltozott a környezet, ismét feléje fordultam.
- Hova megyünk?
- Ki az erdőből. Ahogy a parancs szólt – felelte, ahogy az utolsó házat is magunk mögött hagytuk.
A válaszra megmerevedtem. Azt gondoltam, még van idő addig.
- De... még beszélni akartam a szüleimmel. Azt sem lehet? - néztem rá kétségbeesetten, aztán még tágabbra nyíltak a szemeim. - Már mentek is át?
- Két nap. De addigra ki kell jutnotok, és még erőltetett menetben is egy egész nap. A szüleidről azelőtt kellett volna gondolkodnod, hogy belementél egy összeesküvésbe. De a herceg elintézte, hogy megüzenjék nekik, így ha ők látni akarnak téged, még van idejük utolérni minket.
Némán hallgattam a hűvös szavakat, jelentésük pedig még inkább elborzasztott, ismét a jelenbe rángatva, hol a sürgető események élesen belém vágtak, jelezve, hogy nincs kiszállás, és mindaz, ami még előttem áll, kikerülhetetlenül megtörténik. Ugyan sok mindent lehetett volna másképpen csinálni, de a végén úgyis csak két dolog számított volna: maradni vagy menni. Az előbbi lehetőség sem tűnt már sokkal jobbnak, tekintve, hogy egyedül maradok, míg ha az utóbbit választottam volna, nem kellene elválnom a családomtól. De már akkor meghoztam egy döntést, mikor mindebbe belementem, és magamat is gyávának tartottam volna, ha most az ellenkezőjéért harcoltam volna. Nem is tudtam volna, ugyanis az egyetlen indokom az volt, hogy féltem egyedül. Bár Shade még mindig itt volt… valahol. Jelenlétét egy ideje ismét érzékeltem, ugyan elég homályosan, de nem is volt most szükség többre, mert éreztem, hogy jön velem.
- Értem - válaszoltam. Ha nem történt volna meg mindez, nem gondolkodtam volna el azon, hogy vajon megkeresnének-e. Mindezek után viszont már nem voltam ebben olyan biztos. Ha mindent elmondtak nekik, féltem, nem akarnak többé látni sem.
A beszélgetés itt megállt, újra némaságba burkolózva haladtunk előre, számomra immár teljesen ismeretlen vidéken. Pár óra múlva elértünk egy kisebb települést, ahol vezetőnk egyből egy fogadó felé vette az irányt. Senki nem tartózkodott már erre, vélhetően ők is Elathába siettek, üresen hagyva szinte mindent. Az ajtót is zárva találtuk, a self nő viszont nem sokáig babrált vele, és egy kis ügyeskedéssel ki is nyitotta, majd betessékelt minket.
- Egy ideig itt maradunk. Pihenjétek ki magatokat.
Különös volt teljesen üresen látni egy fogadót, egy idő után a bent lévő is inkább csak szellemnek érezhette magát. De ha már mindenki elment Anwnnba, valószínűleg az egész világ annak fog minket tekinteni. Lehet, hogy egy idő után én is annak fogom magam érezni? Ha a többség itt hagyja Veroniát, nem veszítem el így is egy részem, mint ott?
Nálam a pihenés egyben mindig a saját világomba vonulást jelentette, amelynek szükség esetén bármilyen hely megfelelt, amíg egyedül lehettem, legalábbis az elfek társaságát mellőzve. De most nem vágytam semmi ilyesmire, mert éreztem, hogy amint megpróbálnék hátat fordítani a problémáknak, rám ugranának, és akkor érezném csak igazán a súlyukat. Azonban nem sok időt töltöttünk el a fogadóban, mikor mozgás támadt az ajtó felől. Majd rögtön ezután a szüleim léptek be az előtérbe, arcukon borús kifejezéssel. Annyi mindent akartam mondani, mégsem jött ki semmi a torkomon. Mindig ez történt, ha túl sok érzelem és gondolat feszült bensőmnek, féltem kiengedni az árt, féltem, hogy rosszul indítom el.
- Tessa – szólalt meg anya a csendet megtörve – Miért nem…
Ekkor apa a vállára tette a kezét, mintegy elhallgattatva ezzel, és ő folytatta.
- Beszélhetnénk négyszemközt? – nézett a self nőre, aki beleegyezett.
Felsétáltunk a lépcsőn, majd felérve apa találomra az egyik szobába vezetett minket, de alighogy beértünk, anya máris újra hangjára talált.
- Miért nem mondtál nekünk semmit? Ilyen időkben szerinted mit gondolhat egy anya, ha elveszik a gyermeke? Először a fogadósra gyanakodtunk, mert honnan tudjuk, hogy egyáltalán már kiben lehet megbízni? Mi pedig olyan készségesen fogadtuk el a szobáját. De nem, te a saját két lábaddal másztál bele a bajba. Tudod, sokáig senkinek nem hittem. Még a herceg küldöttjének sem. Egészen addig nem, míg ide nem értem, és láttam, hogy… - Itt egy pillanatra megállt. - nem vagy megkötözve vagy még rosszabb… És most látom a szemeidben is, hogy nem hazudtak.
Nem éreztem szükségesnek, hogy helyesbítsek, hogy a legelején nem a saját két lábamon indultam el, amelytől esetleg felcsillant volna a remény a szemeiben. A helyében én sem hittem volna senkinek, mert én magam sem képzeltem volna el pár nappal korábban, hogy egy teljesen más irányt vesz az életem, olyan részeimet előhívva, amiket eddig elrejtettem. Ugyanakkor fájt, hogy meg sem fordult a fejében, hogy képes lehetek én is döntéseket hozni.
- Nem. Nem tudom, mit mondtak, de valóban beszéltem a herceggel, és próbáltunk tenni valamit az ellen, amire készül.
- Próbáltatok? Azzal a fiúval ott lent? – nézett rám elszörnyedve. – Róla is beszéltek. És mikor megláttam, nem tudtam, honnan ismerős. De most már eszembe jutott. Ő akart tegnap meglopni egy idős férfit. És utána még vele mentél? Vagy már ismerted? – Arca egyre jobban eltorzult, látszott, hogy most viszont már bármit képes lett volna elképzelni.
- Nem, akkor még nem. De nem ez a lényeg – kezdtem, de éreztem, hogy a feszültség másnak is kezd utat nyitni bennem, és már nem tudtam visszafojtani egy kiszivárgó könnycseppet.
Ekkor apa hirtelen odajött, és megölelt, bár ebben már nem sok vigasztalót találtam. Végül hátrébb lépett, majd ő is megszólalt, az előbbi gesztussal ellentétben egészen hűvösen.
- Nem, a lényeg az, hogy bármit is teszünk, a herceg nem engedi, hogy velünk tarts.
- És én nem is szándékozok velük menni! – vágtam rá, erélyesebben, mint azt szerettem volna, mire anya csak szomorúan nézett rám, majd lehajtotta a fejét. Ő soha nem is értett meg igazán.
- Nem hagyhatom itt ezt a világot. Már az elején megmondtam, hogy nem akarok elmenni. Akkor muszáj volt. Most viszont én döntök – néztem apára, bár szigorú tekintete láttán imént előtörő magabiztosságom is inogni kezdett.
- Tudom, hogy te sosem szeretted a könnyű utakat.
- A könnyűt! – tért vissza anya. – Inkább azt, amit kellene. Amit mindenki más is tesz – mondta keserűen, majd szünetet tartva, láthatóan kicsit bánva a szavait, még hozzátette. – Csak azt akartam, hogy maradj velünk. Hogyha fel is égetik az egész erdőt, mi akkor is ott legyünk egymásnak. És békében élhettünk volna abban a másik világban, ott senki nem bántott volna minket.
- Én sem így szerettem volna. Nem tőletek akartam megszökni, de én nem hagyhatom itt azt, ami az életem! Persze, mondhatják a thuaták, hogy mindez egy marék föld, csupán anyag, mulandó, meg mindenfélét, amivel lenézik az itteni természetet. És az emberek is ezt teszik. Nem tudom, mit akarnak itt, de biztosan nem vigyáznának rá. Aki szereti az erdőt, az nem háborúzik, mert nem akarna felülkerekedni azon, aminek ő maga is csak része, megtörve ezzel a harmóniát. A fajok közti békét.
- Ilyen a természetük. Ezért nem szabad egy világban élnünk. Nem is kellett volna soha.
Meglepődve néztem anyára, aki csak pár órája értesülhetett minderről, mégis úgy beszélt róla, mintha évek óta tervezgettünk volna ilyesmit. Ez lett volna jelen pillanatban a legegyszerűbb út a család boldog jövőjéhez, és anyának csak ez volt fontos. Ő nem bonyolította túl a dolgokat, csupán azt a kapcsot érezte otthonával, amit a tündék többsége is. De nem úgy, mint egy druida, aki szinte egyként lélegzett a természettel. Apára néztem, akin láttam, hogy érti, mire gondolok.
- Sajnálom, hogy többé nem taníthatlak. De remélem, hogy végül megtalálod a helyed. A kinti élet kemény, főleg mostanában. Csak úgy sikerülhet bármi is, ha a megfelelő pillanatokban ellenállsz és alkalmazkodsz. És közben nem veszíted el magad.
- Nem fogom, pont ezért akarok maradni - mondtam, még egy könnycseppet letörölve.
- Legyen hát – mondta apa, de láttam, hogy az ő szemeiben is szomorúság bujkál. – Mi nem haragszunk rád. Édesanyád sem. De fáj itt hagynunk, mert szeretünk. Egy szülőnek ez nagyon nehéz. És mint mesternek is.
- Tudom. Én is szeretlek titeket – mondtam, hangomban nyoma sem volt neheztelésnek. De korábban sem volt, és ők ezt tudhatták, hiszen 18 évük volt arra, hogy megszokják az ellentmondásokat, amik sokszor szavaim és viselkedésem között húzódtak.
- Mi gondolatban mindig veled leszünk. És ne haragudj ránk… rám… Majd egyszer biztosan megértem. Csak ez nagyon nehéz - mondta, immár ő is szipogva.
- Tudom.
Azzal még egy kis ideig beszélgettünk, majd mikor mindannyian úgy éreztük, hogy lent már nagyon türelmetlenek lehetnek, és készen álltunk arra, hogy elváljunk, mindannyian felálltunk az ágyról, ahova közben leültünk, és még utoljára a karjukba vontak.
- Tégy úgy, ahogyan tenned kell. És ne ijedj meg attól, akivé leszel. A változás szükségszerű, aki nem teszi, azt erőszakkal formálják, nem törődve azzal, mennyire áll rá készen. Lényeg, hogy te akard. Amíg te hozod meg a döntéseidet, addig nem más irányít, és önmagad maradsz.
- Köszönöm – válaszoltam apám szavaitól kissé meghatottan, mire ő közelebb lépett, és még a fülembe súgta:
- Édesanyád nem élné túl, ha itt maradna, bármennyire is szeret téged. Emiatt ne neheztelj rá - azzal már el is lépett.
- Nem fogok, ígérem- mondtam, majd az ajtóhoz kísértem őket. Én sem gondoltam, hogy ők itt maradnának velem, nem is kértem volna tőlük.– Ti is vigyázzatok magatokra!
- May the true God bless you and keep you on the right path – hallottam utolsó szavait, majd mindketten kiléptek a szobából.
Én még egy kis ideig nem mozdultam ki, muszáj volt leülepítenem és helyükre raknom a gondolataimat. Hálás voltam a többieknek, hogy nem sürgettek még indulásra, ugyanakkor tudtam, hogy a végtelenségig sem odázhatom el, így végül én is rászántam magam arra, hogy lemenjek. Félúton voltam lefelé, arra számítottam, hogy két türelmetlen tekintettel találkozom majd, ehelyett ott volt egy harmadik ismeretlen is. Ráadásul mosolyogva.
- Szia! Kipihented magad? – szólított meg, amint látta, hogy én is észrevettem.
Azonban szemeim ahogy továbbvándoroltak volna, rögtön meg is akadtak, ugyanis felül nem viselt semmit. Zavartan néztem rá, majd a többiekre, és vissza.
- Szia... Pihenni? - néztem rá először értetlenül. - Ja, igen, mondjuk. De te ki vagy? Ismerjük egymást?
- Nem, még nem. De fogjuk, ugyanis sorstársak vagyunk. Darian vagyok, örvendek – felelte továbbra is mosolyogva.
- Ó. - Vajon hányan lehettünk, akik még nem akartak jönni? - Én is örvendek, Tessa vagyok – mutatkoztam be. Most, hogy a kezdeti zavarom enyhülni látszott, jobban szemügyre vettem.  Az előbb nem szenteltem különösebb figyelmet a testét beborító ábráknak, de most jobban megnézve, gondolkodóba estem.
- Ne most kezdjetek ismerkedni. Az emberek nem sokáig fogják a sebeiket nyalogatni - mondta a nő, miközben felkapott egy kisebb utazóbatyut.
Sharlotte szavai durván félbeszakították a beszélgetést, miközben közelebb mentem hozzájuk. Réamann szokatlanul csendben volt. Vagy dacból nem szólalt meg, vagy most is éppen tervezett valamit. Figyelmemet aztán újra az ismeretlen új ismerős felé fordítottam.
- Köszönjük Sharlotte, majdnem elfelejtettem, hogy melletted nincs joga senkinek jól éreznie magát.
- Te ismered őt? - Beszélgetésük alapján elég bizalmasnak tűnt kettejük között a viszony. - Tudsz még másokról is, akik nem tartanak a herceggel?
- Sajnos igen - húzta el a száját Darian. - A nővérem. - Így már érthető volt. Akkor nemcsak az én családom szakadt szét, gondoltam, miközben kiléptünk a fogadóból, és folytattuk utunkat az erdőben. - Semmi pontosát. De vannak, elég sokan. Meg persze akik nem ebben az erdőben élnek, hanem az emberek királyságaiban, ők is maradnak.
Ez megnyugtatónak hangzott, ugyanakkor kételkedtem, hogy bárkit is ismertem volna közülük.  És nem is számított, hiszen tudtam, hogy úgysem lesz már olyan nagy tünde közösség egy helyen, mint most. Valószínűleg ránk is az a sors várt, mint a többiekre, akik kimentek vagy eleve az erdőkön kívül születtek. Mindig egyfajta különlegességként gondoltam rájuk, és most én is olyanná készültem válni. Feltéve, ha túlélem..
- És milyen kint? Gondolom, te már sokszor voltál akkor az erdőkön kívül.
- Nem, sajnos Nemah nem engedett. Most meg nem enged itt maradni.
- Darian! - csattant fel Sharlotte.
- Tudom, tudom, erről nem beszélhetek - legyintett Darian.
- Micsoda? – Nem igazán értettem, miről beszélnek, és a név sem mondott sokat - És ki ne engedné azt, hogy menj? Hiszen a herceg és a királynő is azt akarja, hogy a népük elhagyja a világot!
- Vannak ezen a világon erők, amik nagyobbak a hercegnél és a királynőnél - felelte sejtelmesen Darian.
- Én tudom ki vagy. Tudom MI vagy. Te nem tudnád megállítani az embereket? - szólalt meg hosszú idő óta először Réamann, de Darian csak a fejét rázta.
- Ez nem ilyen egyszerű.
Meglepődtem, hogy Réamann számára is világos, pontosan miről van szó. Bár lehet nem kellett volna, hiszen A tervről is előbb tudott, mint maga Elatha.
- Hogy tudná megállítani? - Darian felé pillantottam, és szemeim ismét a tetoválásokra tévedtek. - Te is druida vagy... ugye? - Bár kétségkívül nem a gyengébbek közül való.
- Igen. És holdpap – felelte Darian, aztán kis ideig csak némán dúdolt valamit. Azt hittem, ezzel be is fejezte, mire ismét megszólalt. - És kultista.
- Rian! - csattant fel még ingerültebben Sharlotte.
- Számít már, hogy ki tudja, Sharlotte? - nézett felvont szemöldökkel a fiú a nővérére. - A népünk épp készül itt hagyni ezt a világot.
- Kultista?
Még nem találkoztam kultistával, de hallottam róluk történeteket. Nem igazán tudtam, most hogyan kellene rá tekinteni, egyszerre lenni druidának, holdpapnak és kultistának... igen különös kombinációnak hangzott.
- És az nem engedi akkor, hogy bárhova menj, ami benned van? A mélységi? - Bár így már érthetőbbnek tűnik, egy mélységi miért is segítene neki. - De most nem úgy tűnik, mintha korlátozna – néztem rá.
- Nemah kifejezetten lusta - vont vállat Darian. - Ameddig nem ad specifikus parancsot nem tudok ellenszegülni neki, és békén hagy. Most csak annyit akar tőlem, hogy ne menjek el Alfheimre.
- Csak.
Pedig ez egy elég komoly parancs volt. Ennyi is bőven elég ahhoz, hogy valaki ne önmaga ura legyen, ráadásul ez egy olyan döntés, ami egész későbbi életét meghatározza. Hogyan tudott ebbe ilyen könnyen beletörődni? Vagy ez csak a látszat volt?
- Gondolom, akkor még a te képességeid sem érnek akkor sokat vele szemben - tűnődve néztem magam elé, majd megint megszólaltam. - És te most mihez kezdesz?
- Felfedezem a világot. Még sosem láttam, mi van az erdőn kívül, pedig Veronia szép. Elég szép, hogy három faj ölje egymást érte. Csatlakoztok hozzánk? - kérdezte ragyogó mosollyal.
Azt gondoltam, olyan választ kapok, ami még inkább arra ösztönöz, hogy kétségbe vonjam a saját erőmet, amivel meg kellene küzdenem a kint fogadó veszélyekkel. Az én fejemben az emberek kegyetlensége, amellyel le akarták rohanni az erdőt, egyúttal az erdőn kívüli világot is jellemezte. Azt képzeltem, hogy bujkálni kell, keresni egy biztonságos helyet, ahol még van hely az elfeknek.
Ekkor észrevettem, hogy a fák ritkulni kezdenek, és közöttük karvastag tövises indák tekeregtek, amik a gyerekkori rémmesék egyik alakját, a tövislényt idézték meg. Még sohasem láttam ilyet, így először meglepődve néztem mindenfelé, majd ahogy hozzászoktam a látványhoz, azt is hamarosan megtapasztaltam, hogy egyáltalán nem is jelentenek akadályt, hiszen bőven volt hely közöttük.
- Én szívesen csatlakoznék - válaszoltam. Ez egy olyan lehetőségnek hangzott, amit nem lett volna értelme visszautasítani. - Még mennyi van hátra az útból?
- Ha jól számolom... - nézett előre Darian. - Harminc lépés. Utána már szabad az út.
És valóban, ahogy egy kicsit előrébb sétáltunk, a távolban derengeni kezdett kezdtek egy település fényei. Egy emberi településé.
- Sajnos nekem én a nővéremnek még van egy kis elintéznivalónk Hellenburgban. De ha gondolod, majd valamikor látogass meg minket, Tessa. Addig is a föld és az ég áldjon! – érintette meg finoman a homlokom. Különös bizsergés járt árt, biztosan valami áldás lehetett.  - Ne hagyd, hogy a múlt sebeinek szellemfájdalma irányítson. Ne feledd, a világ csodaszép - suttogta még, aztán mindketten elindultak egy irányba.
- Köszönjük! Nektek is jó utat, és minden jót!
Egy ideig még utánuk néztem, majd visszafordultam hátra az indarengeteg felé, amely mintha sűrűbbé vált volna az alatt a kis idő alatt, míg kiértünk.
- Akkor hát, boszorka... Merre tovább? - kérdezte bizonytalanul Réamann.
- Nem tudom - néztem rá én is bizonytalanul. Jó kezdésnek ígérkezett. Úgy éreztem magam, mint egy eddig fogságban tartott állat, amely hirtelen szabaddá vált. - Te mindig annyi mindent tudsz. Nem ismersz valakit vagy valami helyet?
Réamann egy ideig törte a fejét, aztán mintha egy ötlet csillant volna fel a szemében.
- De, ami azt illeti igen. Van egy távoli rokonom egy kis erdőben, valami Ei… Eyehen… shield… - próbálkozott kiejteni egy nevet. - Mindegy, ismerek valakit. Gyere! – azzal határozottan indult előre, mint aki hirtelen ismét visszanyerte önmagát. Ő tényleg egy született túlélő volt.
- Rendben. Várj! – mondtam, miután befejeztem a bambulást, én is utánaeredtem, az egyetlen személy után, akire jelen pillanatban számíthattam, és nem volt szabad lebecsülnöm ennek értékét.  Kint voltam, túl saját határaimon, hogy olyanok között legyek, amelyek olyan messze voltak, hogy számomra nem is léteztek. Most kezdtem érezni, milyen hatalmas is a világ, én pedig mennyire kicsi.
Ahogy haladtunk előre, néha-néha hátrapillantottam, az erdő magasabb fáit ugyanis még egészen távolról is látni lehetett. Egy ponton úgy éreztem nem bírok már (és egyben még) továbbmenni, így felvetettem, hogy valahol a közelben meg kellene állnunk pihenni. Ekkor újra az erdő felé fordultam, szemeim most még a szokottnál is hosszabb ideig időztek el a fákon, talán elég sokáig ahhoz is, hogy képzelődni kezdjek, ugyanis mintha az eddig éles kép hirtelen elveszítette volna körvonalait, majd remegni kezdett, amelyet először az alváshiánynak tulajdonítottam, mely a szemeimen is éreztette hatását, és azok erőlködve próbáltak újra alakot nyerni a távoli tájnak. De mikor csak az előttem nyújtózkodó fákra összpontosítottam, ez a vibrálás nemcsak szemmel vált érzékelhetővé. Gyenge érzet volt, de semmihez nem hasonlítható. Aztán hirtelen eltűnt a lombok zöldje. Helyükön már nem volt semmi, csak a törzsek és ágak barna színe. És ekkor értettem meg mindazt, amit láttam. Az az érzés az erdő utolsó szívdobbanása volt.

Felhasználó profiljának megtekintése

10[Magánküldetés] Phantom pain Empty Re: [Magánküldetés] Phantom pain on Hétf. Feb. 04, 2019 10:39 am

Jerobeam

Jerobeam
az Isten Lángja
az Isten Lángja
Nos ennek a küldetésnek is a végére értünk, köszönöm a kitartó és töretlen részvételt. Jutalmad 200 TP, 2000 váltó és egy ki tudja honnan hozzád került utolsó ajándék:

Név:
Flidais nyakéke
Leírás: Sötétkék madártollakból kirakott pompázatos nyakék, amely magában hordozza a thuaták hercegnőjének egy töredéknyi erejét. Viselője képes összekötni saját magát egy kiszemelt célponttal, így sugallatokat, benyomásokat küldeni és fogadni a kapcsolaton keresztül. Kiválóan alkalmas például állatok megnyugtatására, de akár emberek vagy tündék hazugságait is lebuktathatja.


_________________
"Én vagyok Abaddón, e földnek bírája. Az Úr megítélt titeket és konkolynak találtattatok. Negyven és még annyi napotok van, hogy bűnbánatot gyakoroljatok, utána az élő Isten szent tüzében vesztek el mindahányan. Ez volt az első és utolsó szózat, melyet hozzátok intéztem."
Felhasználó profiljának megtekintése http://questforazrael.hungarianforum.net

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.