[Suzy&Wyn] - Appearance cheats

Forró levegő ömlött az arcomba, amikor kinyitottam a zsoldoscéhhez legközelebbi hellenburgi sütöde ajtaját. Régen jártam ilyen helyen, sőt, már azt sem tudtam, ez is valami céhszervezet tagja-e vagy csak a piacra szállít árut. De nekem mindegy is volt, az ajtó nyitva állt, a polcokon mind-mind frissen készített ételek árasztották fenséges és csábító illatukat. Volt ott egyszerű cipótól kezdve teasüteményeken át felismerhetetlen tésztaféleségekig minden. Csak most jöttem rá, mégis milyen nagy - következésképpen milyen drága - ez az üzlet, de már nem akartam kilépni, egyszerűen magába szippantott a helyiség, és még az sem zavart, hogy rajtam kívül mind jól öltözött vendégek voltak jelen. Na persze ez csak egy fogalom, a magam módján én is elég jól öltöztem ahhoz képest, hogy legszívesebben most azonnal levetettem volna mindent. Milyen jól tudtam volna meditálni a terem kellős közepén ebben a meleg illatfelhőben! Tünde-erdő belsőbb területeire emlékeztetett, kifordítottan összefércelve egy vacsorával anyáméknál. Ahogy becsukódott mögöttem az ajtó, sorsom is megpecsételődött: magába fogadott minden, s pillanat pillanatot követett, mégsem mozdultam meg. Láttam, talán mégsem ez a környék legdrágább üzlete, és ha valóban így volt, megengedhettem magamnak itt valamit, erre mérget is vettem volna. Mostanság volt zsoldom elég, jóllehet, sokat félre is tettem. Nem állt szándékomban örökké a céhépületben lakni. Szobát akartam valahol, egy nyugalmasabb és természetközelibb városrészen, amihez azért még jócskán gyűjteni kellett. A legszerencsésebb esetben jöhetett volna valaki, aki azt mondja, csak házimunkát kell végeznem, de hiába Hellenburg és Dél eszméi, a sötételf, az sötételf, az idegen, az idegen, a pénz, az meg pénz.
- Szép napot. - mondtam végül, mikor egy koszos kötényt viselő inas hosszasan bámulni kezdett.

Az elmúlt héten Suzinak nem volt szerencséje. Hiába ajánlotta fel sok embernek a városban, hogy némi pénzért, esetleg élelmeért segít, nem járt sikerrel. Volt, aki nem bízott benne, hogy képes a feladatokat megoldani, más nem engedhette meg magának, hogy igénybe vegye a segítségét. Megint más egyszerű kéregetőnek nézte, és elzavarta a lányt.
Eddig nem volt komoly gondja, és kitartóan próbálkozott, de vészesen fogyni kezdtek a tartalékai.
Olyannyira. hogy most az utolsó filléreivel indult a helyi sütödébe, ahol már korábban is vásárolt, hogy valami ennivalót szerezzen. Ami remélhetőleg a nap további részében kitart.
Csak remélni tudta, hogy sikerül végre valami munkát találnia, mert holnap már nem lesz mit ennie. És a lehető legtávolabb áll tőle, hogy bármit bárkitől.
A sütödébe belépve már az illattól megkordul a gyomra. Be is megy a boltba. No igen…
Szépen végig kérdezi, hogy mi mennyibe kerül. Először az ínycsiklandó süteményeket, amiknek a látványától összefutott a nyál a szájában.  De sajnos nincs rájuk elég pénze. Nem esik kétségbe, hiszen ezek a finomságok minden bizonnyal a legdrágábbak. Halad szépen tovább a kevésbé szemet gyönyörködtető, de finom, és laktató áruk felé. Egyre szomorúbban. Mert végül kisült, hogy a legolcsóbb finomsághoz is hiányzik néhány érme.
– Elné-zést a za-vará-sért – hajtja le a fejét szomorúan kifele indulva a boltból.
Nagyjából után megy be egy sötételf a boltba. Suzi pedig korgó gyomorral áll meg a bolt előtt, és néz szét, hogy vajon hol talál ennél olcsóbban olyan ennivalót, amivel jól is lakik. Vagy sürgősen munkát, hogy kiegészíthesse a vagyonát. Az most természetesen eszébe sem juthat, hogy útnak indul, hiszen fogalma sincs milyen messze van a legközelebbi település, és hogy ott talál-e olyat, aki hajlandó fizetni neki a munkájáért.

Nem akartam többet beszélni, bőven elég volt ennyi egyelőre, de úgy tűnt, nem fogom megúszni, ugyanis az inas megtörölte a kezét a kötényében és kilépett a kiszolgálópult mögül.
Na, innentől kezdve semmi jóra nem számíthatok.
És valahogyan a tekintete is ezt sugallta. Nem kimondottan neveztem volna dühösnek, ijesztőnek meg aztán végképp nem, inkább csak az idegesített, hogy fölém magasodott, és egy tapodtat sem óhajtott arrébb menni. Egy idő után felemeltem a fejem, hogy szemkontaktust létesítsek vele. Éreztem, hogy megvillan a tekintetem, és a legnyilvánvalóbb közönnyel bámultam rá. Nem igazán érdekelte, továbbra is velem volt elfoglalva és meg sem mozdult, csak akkor, amikor az utolsó vásárló is jó három lépés távolságra helyezkedett el tőlem. Akkor megmozdította a kezét, ám közben hátranézett, mintha attól félne, hogy a mestere rajtakapja valamin. Végül visszafordult hozzám, elkapta a kezem és az ajtó felé lökdösött.
- Hé! Vigyázz, mit taszigálsz. - vetettem neki oda, azonban a fiú nem is törődött velem.
Egészen az ajtóig kellett tehát mennem. Úgy terveztem, kicsalom az üzletből és jókorát suhintok a fejére a botommal ezért, de erre nem került sor, mégpedig egyetlen kínosan hosszúra nyúló pillanat miatt.
- Mióta öltözöl fiúnak? - kérdezte, szinte már elismeréssel - Elég gyakorlottnak tűnsz. Először sikerült becsapnod, pedig nagyon jó szemem van.
...
...
TESSÉK?!?! - akartam mondani, de csak a szám részleges kinyitásáig jutottam. Aztán inkább csak felvontam a szemöldököm, kirángattam a karom a markából és talán még soha nem látott sebességgel hagytam el a boltot, az ajtót egyenesen a kíváncsi és sajnálatos módon túlságosan éleslátású inas orra előtt becsapva. Visszanéztem még egy pillanatra, s még éppen láttam, ahogyan a göndör, ősz hajú úr visszaparancsolja őt dolgozni.
- Hah! Úgy kell neked, minek ütöd az orrod más dolgába? - mondtam enyhe félmosollyal az arcomon.
Újabban azt hiszem, ezzel lepleztem a zavart, az idegességet és talán a dühöt is, ha úgy éreztem, el akar uralkodni rajtam, ami talán érdekes megoldásnak tűnhetett, azonban jelenleg nem állt rendelkezésemre kevésbé jellememtől elütő megoldás. És ha már az elütésnél tartottunk, léptem kettőt, még mindig arrafelé nézve, majd észbe kaptam, igyekeztem megfordulni, csakhogy addigra már késő volt: viseltes csizmáimmal alaposan rátapostam egy leány lábbelijére, sőt, még kissé meg is löktem, ahogy próbáltam talpon maradni. Az első gondolatom az volt, "Hé, nézz már a lábad elé!", csakhogy valami visszatartott. Valami, ami mostanában nem engedte, hogy azt tegyek, amit akarok, így inkább csak futólag ránéztem.
És vártam. Fogalmam sem volt, mire.

Hiába gondolkodik hosszú percekig, nem ugrik be neki semmi megoldás, hogy a pár filléréből még ételhez jusson a napra, ahogy arra sem, hogy hol tudna hirtelen munkát keríteni. Ahol úgy gondolta a faluban, hogy sikerülhet, ott már megpróbálta az elmúlt pár napban, de egyik sem jött össze. Lehet kénytelen lesz odébb állni, és a következő faluban próbálkozni. Imádkozva, hogy hamar találjon olyan munkát, amiért szállást is kap, és élelemre is futja belőle.
Közben az üzlet elött elhalad néhány ember, akiket kénytelen kikerülgetni, és még a sütödéből is kiszűrödnek hangok, megítélése szerint nem túl barátságosak. Oda is kapja a tekintetét, és látja, hogy egy elf kislány jön ki. Látva őt valahogy meg tudja érteni hogy miért morcos a lányka. Nem kedves dolog valakinek azt mondani hogy fiú, ha egyszer látszik, hogy lány...Ezen el is mereng kicsit. Vajon nem butaság ilyesmin megsértődni? Végülis a fiúk sem rosszabbak mint a lányok, és fordítva....
Ez a merengés pont elég, hogy ne vegye észre, ahogy a lány, még mindig nem a lába elé figyelve elindul felé. Csak akkor vette észre, amikor már a fábába nyilalt a fájdalom.
Halkan fel szisszen
- Ouch -
Aztán, mivel teljesen úgy érzi, hogy ő nem figyelt oda, és ezért történt a dolog hozzáteszi némi fáziskéséssel.
- Bocsá-nat - nem szeretne félreértést, sem galibát.

Ahogy végignéztem rajta, két dolog szúrt szemet elsősorban: 
Egy: Ez egy kislány.
Már nem a szó szoros értelmében, hiszen mellkasban is erősödőfélben volt, na meg látszott a csípője és dereka közti nőies különbség, az arca, a tekintete és a kisugárzása azonban különösen kicsinek, fiatalnak és aranyosnak mutatta, még ha közel sem abban a korban járt már. Az ilyen leányokat ekkorra már férjhez adják, elindítják a saját életútján, de ő, jelen helyzetben, és talán az összes többiben is úgy nézett ki, mint akinek az élete még el sem kezdődött. Mintha az anyukája szoknyáját keresné, csakhogy az asszony sehol sincs. Úgy festett, mint egy árva állatkölyök, szinte kézzelfogható szánalmat indukálva valahol, lelkem és szívem legmélyebbre elrejtett szegletében. Teljesen más érzést keltett bennem, mint a többi ember, akik csak gúnyt űztek belőlem vagy kihasználtak. Őt meg akartam védeni, mintha a Természet része volna. Valahogy úgy, ahogyan Lángvirággal is tettem.
Kettő: Bocsánatot kért az én hibámért.
Fogalmam sem volt, miért csinálta. Normális, átlagos kétlábú ilyesmit nem mondott soha, hiszen sebezhetővé tette volna, lealacsonyította volna saját magát mások előtt. Egyéb esetben még örültem is volna, hogy valaki végre tart tőlem, csakhogy egyáltalán nem az, akinek ezt kellett volna tennie. Ennek a lánynak semmi oka nem volt rá, hogy féljen tőlem, és idejét láttam ezt közölni is vele.
- Ha más okoz fájdalmat, őt kötelezd elnézést kérni, ne magadat. - mondtam, igyekezve minél kevesebb ridegséget meghagyni az arcomon, valahogy úgy, ahogy akkor csináltam, mikor a druidalány felől áradt valami, ami azt súgta, segítsek, aztán arrébb léptem, de csak egészen kicsit, hogy ne tűnjek vajszívű jótevőnek, de ott legyek, és figyelhessem ezt a kislányt. Kíváncsivá tett, ráadásul mintha a Természet különös figyelmet szentelt volna arra, hogy rá irányítsa a gondolataimat. Mit kereshetett itt egyedül hétévesek érzelmi fejlettségével? 
Elnyomott hétévesekével...

Nem nagyon meri végigmérni a kislányt, aki a lábára lépett.
Nem is haragszik. Biztos benne, hogy nem szándékosan tette a lány, sőt, ha ő odafigyelt volna, akkor egyáltalán nem is történt volna semmi gond. Ezért kér bocsánatot, és áll ott lesütött szemmel.
Annál jobban meglepődik, amikor nem azt kapja válaszként, hogy legközelebb figyeljen jobban, vagy semmi gond, vagy valami leszidás helyett a lány kicsit felháborodva, és a kinézetéhez nem teljesen illő hangnemben azt mondja, hogy ha nem ő hibázott, akkor nem neki kellene bocsánatot kérnie.
~ Igaza vaan~ ~ búgja Armaros.
Suzi csak értetlenül bámul a lányra, és egyszerre válaszol neki is, meg a mélységinek is.
- De-hát nem figyel-tem - pislog nagyokat - Ha figyel-tem vol-na nem lett vol-na baj...- teszi hozzá meggyőződéssel.
~ És akkor sem ha ez a fruska a lába elé nézett volna ~ kuncogja Armaros.  Furcsa élvezetet talál abban, ahogy Suzi mindent magára vesz, bár bizonyos esetekben az idegeire megy. Viszont ez az egyik oka, hogy a kislány kérdés nélkül mindent megtesz, amit mond neki, ráadásul nem is olyan ügyetlenül, mint ahogy elsőre kinéz, köszönhetően a természetes bájnak, amivel a körülötte lévőket valahogy akaratlanul is mindig rábírja, hogy a segítségére legyenek, és annak, hogy egyébként megvan a magához való esze. Csak a megfelelő tudást kell megszereznie. Armaros pedig az elmúlt években sokat dolgozott, hogy a legmegfelelőbb tudást szerezze meg.
- De hát csúnyán beszélt vele a fiú a sütödében... - feleli, értetlenül amiért a mélységi nevet...  Az viszont már nem reagál, csak szórakozik tovább magában.

Igen, határozottan, mint egy megszeppent hétéves, állt ott velem szemben a lány, aki magasabb volt, mint én, ráadásul már elég szép mellekkel is rendelkezett. Na nem, nem azt bámultam, de hát akkor is! Nem volt lapos! És azon a ponton már biztos voltam benne, hogy okkal vezetett hozzá a Természet. Összecserélték a testi adottságainkat, annyi szent, de hogy démonok vagy egyéb gonosz lények tehettek erről, abba inkább bele sem gondoltam. Micsoda szégyen, ez a lány az én életkoromnak megfelelően nézett ki! És ha már nézés, meg hallgatás, akkor azt hiszem, ideje volt megemlítenem azt a cseppet sem barátságos tényt, hogy úgy beszélt, mintha lenne itt egy harmadik személy, például az anyja. De körbenéztem - ekkorra már körülbelül hatodjára - és senki sem állt a jelenség hátterében. Aztán, mint hogy nem sok egyebet tehettem volna, sóhajtottam egyet és a szellemi visszamaradottsága számlájára írtam az egészet.
- Dehogy beszélt csúnyán. Meg különben is, mit nekem az, ha úgy beszélt volna? - mondtam, miközben széttártam a karjaimat, jelezve, nekem ugyan édes mindegy, mi volt az inas szándéka - Ne ezzel foglalkozz, inkább gyere és keressük meg az édesanyádat. Feltételezem, vele jöttél.
Azzal elindultam egy irányba, eldöntve, semmit nem vehetek készpénznek, amit mond, következésképpen nekem kell megtalálnom a gondviselőjét (és figyelmeztetnem, hogy szülőségből lenne még mit tanulnia).

A sors fintora, amit Suzi még csak fel sem fog. Igen, az alkata teljesen korának megfelelő, és bizonyos pillanatokban a gondolkodása is… Amihez viszont kellene az a sok év tapasztalat, abban jócskán le van maradva, és lehet nem is fogja soha tudni bepótolni a fejlődés szempontjából legfontosabb gyermekéveket.
Megerőlteti, maga is meglepődik mennyire, hogy egyszerre próbál Armarossal és a lánnyal is beszélni. Koncentrál, és próbál nem hibázni, de ez sok energiájába kerül azzal együtt, hogy beszél is. Észre sem veszi, hogy hangosan is kimondta az utolsó mondatot, ameddig a lány nem reagál rá. Akkor viszont leesik neki a tantusz, és kedve lenne fejbe-kólintania magát.  Ez nagyon nagy hiba volt! Nem szabadna ilyennek megtörténnie.
~Bizony, figyelj jobban, Suzy ~ piszkáljakicsit a mélységi nevetve.
- Ha nem besz-élt vol-na, ak-kor job-ban fi-gyeltél vol-na! – jelenti ki határozottan, már amennyire lehet határozottnak hatni a beszédkapacitásával.
Aztán lép egy nagyot hátra, és megrázza a fejét. Nem… Nem lehet az édesanyját megkeresni… Azt se tudja kicsoda az édesanyja… Hogy lehetne akkor megkeresni?
És innentől kezdve ha meg is próbál a lány közelebb lépni, akkor is lépeget hátra. Már se hiányzik neki, minthogy felfigyeljenek rá, hogy védelem nélkül, munka nélkül, egyedül kóricál (leszámítva Armarost)… Nem szabad ilyen helyzetbe keverednie, ezt Armaros megtanította neki…

Nem tagadom, egy kicsit kikerekedtek a szemeim ezen a durva, éles határral elkülöníthető beszédstílusváltáson. Egyik pillanatban még jóformán sajnált, a másikban meg kis híján leszidott. Engem.. egy felnőttet. Erre nagyon erősen emlékeztetnem kellett magam, hogy a kislány minden bizonnyal szellemi visszamaradottságoktól szenved, és egyáltalán nem lenne szép tőlem, ha ennek tudatában nekiállok kioktatni őt olyasmiről, amit fel sem foghatna. Sóhajtottam egy nagyot, aztán az égre emeltem a tekintetem, csakhogy mire visszanéztem rá, már a fejét rázta és távozni készült.
- Mi van? Összevesztél anyukáddal? Rossz fát tettél a tűzre, ezért mentél el mellőle? Hogy nehogy leszidjon?
Ha mástól olyat hallottam volna, hogy egy nap egy problémás gyerekhez fogok így beszélni, menten kiröhögöm. Ennek ellenére most mit műveltem? Hát pontosan ezt, ráadásul amint megpróbáltam közeledni hozzá, hogy elkapjam a kezét - Holy Nature, ezt se csináltam túl gyakran -, egyre inkább csak hátrébb lépett, mintha szándékosan játszani próbálna velem, holott az arca olyan kétségbeesett, mint nekem lehetett, mikor anyám Kieran kezébe nyomott és közölte, hogy vele kell mennem.
- Na jó. - álltam meg, még mielőtt a lány nekimegy a ház falának, ugyanis ekkorra már elértük az utca túloldalát - Akkor nem ez a baj. Nem anyáddal jöttél? Apáddal? Testvéreddel? Más rokonoddal? Igazán nem akarlak siettetni, de nem érek rá egész nap.
Ezt pedig a gyomrom is jelezni kívánta, ugyanis olyan hangosan kordult meg, hogy a mellettünk elhaladó elegánsan öltözött hölgy pirospozsgás arcú kisfia kimeredt szemekkel nézett rám, csak hogy másodpercekkel utána hangos hahotába kezdjen.

Eszébe sem jutott leszidni, Csak szerette volna megértetni a véleményét, mert ő igenis úgy gondolja, hogy a lány nem hibásabb, mint ő! Egy ilyen kicsi lánytól meg, ugye nem is várná el, hogy figyelni tudjon, amikor ilyeneket mondtak neki…
Tényleg megijedt… Nem sok elképzelése van arról, hogy pontosan mi történne, ha kiderülne, hogy nincsen semmilyen kísérője.
Szépen sorban megrázza a fejét. Nem, nem veszett össze az anyjával… Nem ismeri, hogy veszhetett volna össze vele… Rosszat csinált? Nem, dehogy… Tanulni indult el „otthonról”, nem csinált semmi rosszat… És amúgy sem tudná leszidni az anyja, ha egyszer nem tudja Hol van…
Közben megpróbálta távol tartani magától a lányt… A határozottság, amivel fellépett, erre késztette akkor is, ha a lányka kisebbnek és erőtlenebbnek nézett ki nála.
Végre ő is megáll, és tovább rázza a fejét. Lehet nem látszik… Oké, biztos, hogy nem látszik… De ebben a helyzetben nem igazán jut szóhoz. Neki több idő kell, hogy megfogalmazza, és elmondja a helyzetet. Főleg, hogy amit mondani fog, az nem lehet teljesen igaz…
Armaros kuncogása pedig nem könnyíti meg a dolgát.
Nem, nem az anyjával jött, nem az apjával nem testvérével, és nem rokonával…
Vesz egy nagy levegőt, és elkezdené mondani amit végre sikerült kitalálnia (és ami mellesleg nem is lenne nagy hazugság, csak egy-két részletet kellene kihagynia), de meghallja a gyomrod korgását…  Te is éhes vagy… Neki pedig már nincs mit adnia…
- É-hes vagy? – kérdezi, és folytatja is – Én is… De nincs elég pén-zem… - vallja be elkeseredve, mert szeretne segíteni… tényleg szeretne.

Az a tekintet...
Ha nem láttam volna belőle semmit, akkor is menten tudtam volna, mivel állok itt szemben: Ez a lány egy született melegszívű, gyengéd lelkű gyermek volt, aki még azon is segített volna, aki a sárba tiporja őt. Mit számított neki, hogy mérges voltam-e vagy sem, akkor is azt tartotta a világ leghatalmasabb problémájának, hogy nincs elég pénze fedezni a kiadásaimat.
Még egyszer ránéztem. Az az arc... az a megjelenés... Bár magasabb volt nálam, akkor is egy szerény, félénk, jól nevelt gyermek aurájával bírt, és ugyan gyűlöltem a kicsiket, meg nem is nagyon értettem őket, de valljuk be, inkább vigyáztam volna erre a lányra itt egész nap, SŐT, EGÉSZ HÉTEN, minthogy megint valami kultistába botlanék akár egy órára is! Ráadásul ha azt vesszük, ő már nem is volt annyira kicsi lélekben. Az imént úgy gondoltam, elérte a hetet, az meg éppenséggel nem is számított olyan rossznak, mint mondjuk egy négyéves self ikerpár... vagy egy árvaháznyi bámuló emberke, ugye Erhard?
Azzal a fickóval se találkoztam azóta, pedig itt lakom. Fene se érti...
Már nem mintha bántam volna. A világ végér elehetett volna kergetni a "Majd én megvédelek!" típusú mondatokkal, úgyhogy az ilyenek jobban is tették, ha távol maradtak tőlem. Na persze Damient el kellett viselnem Wilhelmina miatt, de ő azért egy leheletnyivel más kategóriába volt sorolandó, ami persze szintúgy idegesítő - sőt, néha még jobban is -, de előnyt is élveztem belőle, szóval mindenképpen hasznos ismeretségnek könyveltem el valahol mélyen a lelkemben. Mondom, mélyen. Na jó, azért annyira nem mélyen, mert voltak jó pillanatai, de Erhard... neki aztán végképp nem. Úgy viselkedett, mintha a harmadik apám akarna lenni, azt a pozíciót meg köszönöm szépen, eltöröltem, elvégre most szabadan tehettem, amit akarok, szülők és idegesítő rokonok nélkül!
Rokonok...
Hmm.
Kellett, hogy legyen valakije, ha még pénz nélkül is álldogált itt velem szemben... de talán hallgatnom kellett volna a gyomromra, amikor azt jelezte, azt a valakit ráérünk megkeresni evés után is. Ám még most sem volt túl késő ezt megtenni! Mindössze annyira kellett vigyáznom közben, hogy ne hagyjam el a gyenge felfogású, jóformán tehetetlen leányt. De azt mégis hogy? Mit is csináltak ilyenkor az anyák, a dajkák, esetleg az apák vagy testvérek? Szóval tartani nem nagyon jelentett volna megoldást, és egyedül egyvalami jutott eszembe, amit megoldásként tudtam volna felhasználni, na de AZT? ÉN? VELE?! Persze, mielőtt ellenkezhettem volna a józan eszemmel, a gyomrom ismételten jelzett, így egy hatalmas, hangtalan sóhaj közepette megragadtam a kislány kezét, a másikkal pedig a pénzes erszényem után nyúltam, miközben a lehető leglazább és legsemmitmondóbb arckifejezéssel keretezve előre néztem, a lehető legjobb ételszerzőhely után kutatva, a lehető leggyorsabban lépkedve, esélyt sem adva magamnak arra, hogy belegondoljak: mindenki látja, ahogy törődöm valakivel.
- Nekem van. - adtam közben magyarázatot, mikor rájöttem, hogy szegény valószínűleg még mindig ott lohol mellettem, hacsak nem rántotta még ki a kezét a szorításomból - Mit szólsz valami vendéglőhöz? Szeretem a főtt ételt. 
Közben igyekeztem ránézni, bármennyire is nehezemre esett. Nem is tudom, mintha valamiért idegesített volna, ha megrémisztem. Ki érti ezt? Én, aki világ életében arról ábrándozott, hogy komolyan fogják venni és belé sem mernek majd kötni, most hirtelen azt akarta, hogy ez a kislány kedvesnek találja és értékelje, hogy segít neki.
Nature, My Holy Guide, please explain this...
- Egyébként Wyn vagyok. - tettem még hozzá, ezúttal csak az utat nézve előttünk - És te?

Bocsánatkérően pislog a lányra… Sokan voltak, akik neki segítettek az elmúlt években, akik szállást és ételt adtak neki, vagy csak némi pénzzel támogatták az utazása során… Nem érezné tisztességesnek, ha nem próbálna meg ebből legalább egy kicsit törleszteni azzal, hogy segít ahány embernek csak tud. Most viszont nem tudott a segítségére lenni a lánynak, ami bántotta a lelkiismeretét.
~ Ne emészd már magad, majd segítesz neki máshogy ~ kuncogot Armaros, bár a hangából kiérződött némi irritáltság is. A lányka ártatlan, naív jó szíve még keresztbe húzhatja a terveit.ű
Miközben Suzi még azon gondolkodott, hogy mit tudna tenni, hogy mégis csak ételhez jusson valahogy a lány is meg ő is (ugyais az ő gyomrát is kezdte mardosni az éhség) az megragadja a csuklóját, és magyarázni kezd miközben húzza maga után. Egy pillanatra megretten, de az ismerős helyzet, ahogy a másik a kezét fogva vezeti hamar segít, hogy megnyugodjon, így pedig csak igyekszik tartani a lépést, és igyekszik utána
Az első mondattól kicsit megnyugszik. Akkor legalább a lány nem marad éhen, ami a semminél máris sokkal jobb. Ő pedig majd kerít valahol ennivalót.
A második mondatra elkerekedik a szeme. Ő mit szól hozzá? Miért döntsön ő? Hiszen a lány akar enni, nem?
- Ott fi-nom az é-tel – válaszolja bizonytalanul, kérdő tekintettel. Igyekszik továbbra is lépést tartani, de kezd összezavarodni… Nem rakja össze, hogy miért viszi magával a lány…
A bemutatkozásra ő is észbe kap.
– Suzi vagyok – viszonozza a gesztust ami éppen eléggé eltereli az egyébként sem a legerősebb figyelmét, hogy ne vegyen észre egy az úton heverő kisebb faágat. Ez a kisebb ág ahhoz viszont éppen eléggé nagy, hogy megbotoljon benne.

Burkolt kíváncsisággal lestem a lányt, ugyanis fogalmam sem volt róla, mi számított olyan rossznak abban, amit mondtam, hogy úgy nézzen rám, mintha mögöttem állna egy százfős csábításdémon-horda. Még meg is fordultam egy pillanatra, hogy megbizonyosodhassak róla, semmi rendkívüli nem tartózkodik arrafelé, amerre nézett, s valóban, Hellenburg lakosain és egy-két érezhetően nem idevalósin kívül egyáltalán nem tűnt fel semmi szokatlan. Már ha nem számítjuk, hogy az egyik zsákutca árnyékában valakit éppen megcsókoltak. Ugye-ugye, Hellenburg szabályai? Amit csak az éj gyermekei láthattak, örökké a sötétség titka maradt. De ekkor újból a lány felé irányítottam a tekintetem. Nem. Minden kétséget kizárva teljesen normális nappali életmódot folytató átlagos embergyereknek tűnt.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Suzi. - válaszoltam.
Ezután pedig újra a szememet kezdtem jártatni az utcákon, ismerős szakaszok után kutatva. Ha már errefelé jártunk, itt kellett lennie annak a helynek, ahol egyszer még azzal a szánni való kultistával költöttem el az ebédemet. Johnathan, bár gonosznak és rosszindulatúnak tűnhetett, a tóparti incidens óta végleg tisztázódott bennem, hogy az őrületét, ha nem is teljesen, ámde valamilyen részben Armaros okozta. Szóval... keresni kezdtem az oda vezető utat, amikor egy jellegzetes, furcsa, reccsenésszerű hang ütötte meg a fülemet, valamint lábak topogása, és amikor oldalra kaptam a fejem, tökéletes bepillantást nyertem a folyamatba, melynek eredményeképpen Suzi a földhöz kezdett közelíteni. Már a kézfogásból eredően is éreztem valamit, azonban azt hittem, csak nagyobbat lépett, így egészen idáig nem foglalkoztam a problémával. Hogy miért neveztem problémának? Egyértelmű. Ahogy megpróbáltam megállítani a dőlésben, miközben ellensúlyoztam, hogy magával rántson, az előbbi valamiért csak rásegíteni tudott az utóbbira, tehát egy pillanat sem telt bele, és máris közelről szemrevételezhettem Helenburg utcáinak talaját...
Vagyis hogy azt kellett volna szemrevételeznem, ám ehelyett szerencsétlen kislány hátába fúródott az arcom.
- Há' itten meg mi történt? - hallottam fölöttünk egy ismerős hangot, majd alig hogy helyre raktam magamban a furcsa, de barátságos pék, Klaus alakját és a fegyvernek hitt konyhai eszközét, már meg is ragadott két erős kéz és seperc alatt talpon is voltam - No nédd má', a fehér tünde. Hejj, de rég láttalak. És te ki vónál? - nézett ekkor Suzi felé, miközben odanyújtotta a kezét, hogy őt is felsegítse.
Tisztán emlékeztem rá, hogy Klaus Johnnyhoz és hozzám csatlakozott a fogadóban, még akkor, amikor legelőször találkoztam a kultistával. Érdekes beszélgetés volt... nem, érdekes nap. Én pedig végignéztem magunkon és az jutott eszembe, milyen kicsi is a világ ahhoz, hogy ennyi véletlen megtörténhessen.

Elmosolyodva bólint, hogy jelezze, ő is örül az ismeretségnek. És annak is, hogy a másiknak örömet okozott… Bár azt nem tudja elképzelni mivel, hiszen semmit nem csinált… Csak véletlenül összefutott a kis tündével...
De nem igazán volt sok ideje elgondolkodni, mert a lányka húzta tovább maga után.
Próbálta ő felvenni a tempót, de végül megbotlott abban a fránya faágban. És mivel a lány fogta a csuklóját, estében akaratán kívül őt is magával rántotta. Még ha felfogni lett is volna ideje, hogy mi történik, arra sajnos már a reflexei nem lettek volna elég gyorsak, hogy valahogy tompítsa az esést, vagy megakadályozza, hogy a másik elessen. Csak meglepetten pislogot nagyokat egy pillanatig. Magát viszont kissé megütötte, úgyhogy ezután pár pillanatig fájón szorongatva a térdét fekve maradt.
Közben pedig megjelent egy férfi…
~ De Ja Vu ~ jelentette ki Armaros sóhajtva, mintha a fejét csóválná fájdalmában. – Ajánlom hogy mos is szórakoztatóan alakuljon..~
Suzi mostmár óvatosan felül, már csak azért is, hogy lássa ki a hang gazdája. A kérdésre válaszként szégyellve magát lesüti a szemét.
Aztán meglepve pislog a felé nyújtott kézre, óvatosan odanyújtotta a sajátját is, hogy a következő pillanatban már talpon legyen.
Az első másodpercnyi döbbent pislogást követően enyhén elvörösödve, lehajtott fejjel, szinte motyogja a választ a férfi hozzá intézett kérdésére.
- Suzi vagyok -
A kérdésekből az az érzése támadt, hogy valami rosszat csinált, amit nem kellett volna, és nagyon töri a fejét, hogy kitalálja mi volt az, Armaros kuncogásától kísérve.
– Há’ mé’ fetrengtetek itt a földön? – kérezi közben a férfi. Suzi meg mégjobban elvörösödik, és lesüti a szemét. Szégyelli magát az ügyetlensége miatt.