Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Aaren Sagewind
Faj: Elf
Frakció: Észak
Kaszt: Rúnamágus
Nem: Nő
Kor: 22 év
Kinézete
Van, aki azt mondja róla, hogy gyönyörű, és van, aki azt, hogy lóarcú. Aaren alkata karcsú, arca nagyon is szabályos, bőre sima, kicsit sápadt. Tekintete gyakran álmodozó, pillantása a távolba mered, miközben a fejét félrehajtja. A mozgása is eléggé légies, lágy, mintha el lenne varázsolva.
Általában a fehér, kék, lila, szürke színű ruhákat kedveli, melyek egyenes szabásúak, és a földig érnek. A ruhák nyakrészét, ujja végét, és a szoknya alját általában valami finom hímzés díszíti.
(A karakterképen látható ékszert (régi családi darab) csak ünnepi alkalmakkor viseli.)
Viselkedése
Aaren visszahúzódó, szinte soha nem néz beszélgetőpartnerei szemébe, tekintete elkalandozik, és csak pillanatokra találkozik a másikéval, néha még ekkor sem látszik, hogy oda fókuszálna. A beszéde halk, a hangja a várakozásokhoz képest mélyebb. Mintha soha nem lenne jelen teljesen a társaságban és a társalgásban.
Néha a partner, vagy a téma hatására mégis „megérkezik” a földi világba teljes valójában, és akkor igen meglepő változásokon megy keresztül. Az álomkép-szerű lány nagyon is élő lesz, tele érzelmekkel, melyek eddig a felszín alatt szunnyadtak. Ilyenkor már nem kerüli a szemkontaktust, és tekintete élénk, egyenesen igéző, vagy tüzes. Ha addig azt hitted, kettőig sem tud számolni, most meglephet a képességeivel, és azzal, hogy nagyon is határozott véleménye van dolgokról.
Előtörténet
Gyönyörűen süt a nap, bár az idő így kora reggel elég csípős. Nagyanyó még alszik, de én korán keltem, hogy mire felébred, frissen szedett gyógynövényekből készített teával kínálhassam. Tegnap sajnos kicsit megfázott, este sokat köhécselt. Féltve őrzöm az egészségét, mivel csak ő maradt nekem.
Most ketten visszük a családi üzletet, melynek szolgáltatásai erősen limitáltak lettek, mióta anyám, apám és két testvérem eltűntek az elf erdővel együtt. Én még nem vagyok elég képzett, nagyanyó pedig már ne lát elég jól. Így jelenleg csak a gyógynövény árusításból élünk, bizalmas ügyfeleinket nem tudjuk kiszolgálni. Tartok tőle, hogy ezt az ügyfélkört akár el is veszíthetjük.
A kosaram megtelik a növényekkel. A kert még mindig gyönyörű, de tudom, hogy lassan megérinti az ősz. Be kell fejezni a betakarítást, és a kertet fel kell készíteni a télre. Kihúzkodni az egynyári növényeket, kiásni a hagymásokat, és befedni a nem fagyálló évelőket. Mindent tudok, amit a kertben kell csinálni, de ami a labort illeti, ott már nem mozgok ilyen otthonosan sajnos. Persze ott is sokat dolgoztam már … kevergesd ezt, aprítsd fel azt … minden részfolyamatot unalomig jól ismerek, csak éppen nem végeztem még önálló munkát.
Ahogy elindulok befelé a házba, elhaladok a szárító mellett. Itt tároljuk azt, amit már leszedtünk a kertből: egyes gyógynövények tálcákon, mások csomóba kötve fellógatva. A növények illata belengi a kertet, és minden bizonnyal kiszállingózik az utcára is. Belépek a konyhába, és a kosaramat az asztalra teszem. Vizet töltök a kancsóba, és alágyújtok, míg felforr, előkészítem a csészét, kiskanalat, tálcára rakom, és halkan dúdolok hozzá. A vízzel leforrázom a szedett növénykéket, amitől most már a lakásban is kellemes illatok szállingóznak.
Lassan ideje felkelteni nagyit, mert nemsokára nyitunk, és akkor már nem tudom ellátni, jönnek a vevők. Azt szeretném, ha ma ágyban maradna, majd én elintézek mindent a ház körül. Jobb, ha kipiheni magát. A tegnap sütött kalácsból szelek egy szeletet, megkenem áfonya lekvárral, és kis tányérkán a tea mellé teszem. Így indulok el a szobája felé.
- Jó reggelt, Nagyi, jól aludtál?
Négy napba telt, mire mindent elintéztem a temetés körül. Furcsa az idő folyása… Nem érzem, hogy eltelt volna négy nap, nem emlékszem a részeltekre, csak egyes foltok maradtak meg. Minden egyes pillanatban azt várom, hogy nagyi belép valamelyik ajtaján a háznak, és együtt főzzük meg az ebédet. Ugyanakkor mintha egy évszázad múlt volna el azóta a békés reggel óta, amikor utoljára teát főztem neki.
A temetésen ott volt pár régi vevő, de rokon egy sem, hiszem már nincsenek ezen a világon. Egyedül maradtam. Nem tudom, hogy fogom ezt megoldani, vagy egyáltalán túlélni. Tegnap megpróbáltam legalább nagyjából felmérni a készleteket, de nem igazán tudtam a számokra figyelni. Holnap viszont már ki kell nyitnom mert különben a vevők máshoz szoknak át. Még egy ideig árulhatom, ami maradt, de addig, amíg a készlet el nem fogy, meg kell tanulnom egyedül elkészíteni a recepteket.
Anya és apa vajon hogy érzi most magát? Hiányzom nekik? Aggódnak értem? Remélem, ők jól vannak.
Kész őrület, úgy gondolkodom, mint egy kisiskolás, aki éppen a naplóját írja. Közben … nem is tudom … üvöltenem kéne? Nem tudok. Még nem tudok. Amikor az erdővel eltűnt a családom nagy része akkor igen, akkor sírtam. Még volt kinek. Nagyi még akkor megsimogatta a hajam. Most már senki sincs, csak a boltra éhes konkurencia.
Hirtelen felpattanok, és kirobogok a kertbe. Nekiállok kihúzkodni az ágyásokból az egynyári növényeket. Úgy tépem őket, mintha ők tehetnének a helyzetemről. Minden kétségbeesett dühömet ebbe adom bele, csak dolgozom, és dolgozom. A kezem kivörösödik, a hajam kócos lesz, lihegni kezdek, de nem állok meg. Aztán megcsúszom, és térdre esem az ágyás mellett, és akkor végre kitör belőlem a sírás. És csak sírok, és sírok …
Másnap tiszta ruhában, rendezett külsővel, kicsit vöröslő szemmel állok a pult mögött, és fogadom az első vevőt.
- Jó reggelt! Miben segíthetek?
A nap "rendben lement". Ó, ez de egy álságos kifejezés volt megint! Semmi sincsen rendben! Anyámnak kellene most fáradtan a konyhában állnia, és várni, hogy apám is csatlakozzon, míg én kitámogatom nagyanyót a szobájából. A két bátyám pedig már az asztalnál kellene, hogy üljön, a vacsorára várva. Aztán leülnénk az asztalhoz, és mindenki mesélne valamit a napjáról. Egy vevőről aki furcsa dolgot kért, egy szép virágról a kertben, egy új lehetséges receptről ... Úgyhogy nem, egyáltalán nincs rendben ez így. De ... túléltem.
Túléltem, és túl fogom élni a következő napot is, és az azt követőt is, és egy idő után ezek a napok már nem lesznek furcsák, csak megszokottak. Most még beleborzongok a gondolatba, hogy ezt az égető hiányérzetet felváltja majd valami más. Nem érzem valósnak a lehetőséget sem. Nem érzem reálisnak, hogy én itt egyedül éljek ebben a nagy házban, és mindent megoldjak, amihez eddig hat ember munkája kellett.
Éppen megszavazok magamnak egy csésze teát, és egy szelet kalácsot, amikor kopognak az ajtón. Azon az ajtón. Azt már hónapok óta nem nyitottuk ki, mert ... mert nem kopogtak rajta. Ez az ajtó egy sikátorból nyílik, és a kert és a többi ház elhelyezkedéséből eredően senki nem tudja, hogy hozzánk lehet bejönni rajta, csak akik kopogni szoktak. Ők azok a bizonyos másfajta ügyfelek. Őket nem gyógynövényekkel szolgáljuk ki. Ha bárki most azt gondolná, hogy titokban méregkeverők vagyunk (voltunk), akkor ki kell ábrándítsam, soha nem kísértett meg minket a "sötét oldal". Ők a család tagjainak másfajta képességeit veszik igénybe. Ők a mágia miatt jönnek. Nem az titkos, amit mi csinálunk, hanem hogy ők kik. Ők azok, akik mágikus védelmet szeretnének valahol ... valamiért ... és ezt nem verik nagydobra.
Hogy miért? Mert a legjobb védelem ... a legjobb védelem a támadás, de ha valaki ennél békésebb természet, annak a legjobb védelem, ha az ellenségei nem számítanak arra, hogy védve van.
Nem igazán mutattam eddig érzéket a bonyolult politikai játszmák iránt, és őszintén szólva nem bánom, ha ez így is marad. A családom sem vett benne részt. A város többsége számára mi egy egyszerű elf család vagyunk, akik gyógynövényeket termesztenek, és az ebből készült termékeket árulják. Semmi több. Mivel nem ez az első nemzedék, amely itt él, szinte már megszoktak minket. Szinte már nem is keltünk feltűnést. Szinte... De az ördög nem alszik. És talán ... nem is ő a legrosszabb ...
Lassan, nagyon lassan megindulok az ajtó felé. A kopogás megismétlődik, így hát kinyitom, ugyan mi mást tehetnék? Elinor áll ott, egyik kedves ügyfelünk felesége.
- Sajnos nem áll módomban most... - kezdem szomorúan bevallani, hogy én nem tudok segíteni még ilyen ügyekben, de egy intéssel félbeszakít.
- Tudom. Nem ezért jöttem.
- Akkor miben lehetek a segítségére, asszonyom?
- Te semmiben. Én szeretnék neked segíteni. Főzni fogunk. - feleli mosolyogva. - Már ha beengedsz ...
//Multikarakter. Első karakter: Marcus Berger//
Faj: Elf
Frakció: Észak
Kaszt: Rúnamágus
Nem: Nő
Kor: 22 év
Kinézete
Van, aki azt mondja róla, hogy gyönyörű, és van, aki azt, hogy lóarcú. Aaren alkata karcsú, arca nagyon is szabályos, bőre sima, kicsit sápadt. Tekintete gyakran álmodozó, pillantása a távolba mered, miközben a fejét félrehajtja. A mozgása is eléggé légies, lágy, mintha el lenne varázsolva.
Általában a fehér, kék, lila, szürke színű ruhákat kedveli, melyek egyenes szabásúak, és a földig érnek. A ruhák nyakrészét, ujja végét, és a szoknya alját általában valami finom hímzés díszíti.
(A karakterképen látható ékszert (régi családi darab) csak ünnepi alkalmakkor viseli.)
Viselkedése
Aaren visszahúzódó, szinte soha nem néz beszélgetőpartnerei szemébe, tekintete elkalandozik, és csak pillanatokra találkozik a másikéval, néha még ekkor sem látszik, hogy oda fókuszálna. A beszéde halk, a hangja a várakozásokhoz képest mélyebb. Mintha soha nem lenne jelen teljesen a társaságban és a társalgásban.
Néha a partner, vagy a téma hatására mégis „megérkezik” a földi világba teljes valójában, és akkor igen meglepő változásokon megy keresztül. Az álomkép-szerű lány nagyon is élő lesz, tele érzelmekkel, melyek eddig a felszín alatt szunnyadtak. Ilyenkor már nem kerüli a szemkontaktust, és tekintete élénk, egyenesen igéző, vagy tüzes. Ha addig azt hitted, kettőig sem tud számolni, most meglephet a képességeivel, és azzal, hogy nagyon is határozott véleménye van dolgokról.
Előtörténet
Gyönyörűen süt a nap, bár az idő így kora reggel elég csípős. Nagyanyó még alszik, de én korán keltem, hogy mire felébred, frissen szedett gyógynövényekből készített teával kínálhassam. Tegnap sajnos kicsit megfázott, este sokat köhécselt. Féltve őrzöm az egészségét, mivel csak ő maradt nekem.
Most ketten visszük a családi üzletet, melynek szolgáltatásai erősen limitáltak lettek, mióta anyám, apám és két testvérem eltűntek az elf erdővel együtt. Én még nem vagyok elég képzett, nagyanyó pedig már ne lát elég jól. Így jelenleg csak a gyógynövény árusításból élünk, bizalmas ügyfeleinket nem tudjuk kiszolgálni. Tartok tőle, hogy ezt az ügyfélkört akár el is veszíthetjük.
A kosaram megtelik a növényekkel. A kert még mindig gyönyörű, de tudom, hogy lassan megérinti az ősz. Be kell fejezni a betakarítást, és a kertet fel kell készíteni a télre. Kihúzkodni az egynyári növényeket, kiásni a hagymásokat, és befedni a nem fagyálló évelőket. Mindent tudok, amit a kertben kell csinálni, de ami a labort illeti, ott már nem mozgok ilyen otthonosan sajnos. Persze ott is sokat dolgoztam már … kevergesd ezt, aprítsd fel azt … minden részfolyamatot unalomig jól ismerek, csak éppen nem végeztem még önálló munkát.
Ahogy elindulok befelé a házba, elhaladok a szárító mellett. Itt tároljuk azt, amit már leszedtünk a kertből: egyes gyógynövények tálcákon, mások csomóba kötve fellógatva. A növények illata belengi a kertet, és minden bizonnyal kiszállingózik az utcára is. Belépek a konyhába, és a kosaramat az asztalra teszem. Vizet töltök a kancsóba, és alágyújtok, míg felforr, előkészítem a csészét, kiskanalat, tálcára rakom, és halkan dúdolok hozzá. A vízzel leforrázom a szedett növénykéket, amitől most már a lakásban is kellemes illatok szállingóznak.
Lassan ideje felkelteni nagyit, mert nemsokára nyitunk, és akkor már nem tudom ellátni, jönnek a vevők. Azt szeretném, ha ma ágyban maradna, majd én elintézek mindent a ház körül. Jobb, ha kipiheni magát. A tegnap sütött kalácsból szelek egy szeletet, megkenem áfonya lekvárral, és kis tányérkán a tea mellé teszem. Így indulok el a szobája felé.
- Jó reggelt, Nagyi, jól aludtál?
Négy napba telt, mire mindent elintéztem a temetés körül. Furcsa az idő folyása… Nem érzem, hogy eltelt volna négy nap, nem emlékszem a részeltekre, csak egyes foltok maradtak meg. Minden egyes pillanatban azt várom, hogy nagyi belép valamelyik ajtaján a háznak, és együtt főzzük meg az ebédet. Ugyanakkor mintha egy évszázad múlt volna el azóta a békés reggel óta, amikor utoljára teát főztem neki.
A temetésen ott volt pár régi vevő, de rokon egy sem, hiszem már nincsenek ezen a világon. Egyedül maradtam. Nem tudom, hogy fogom ezt megoldani, vagy egyáltalán túlélni. Tegnap megpróbáltam legalább nagyjából felmérni a készleteket, de nem igazán tudtam a számokra figyelni. Holnap viszont már ki kell nyitnom mert különben a vevők máshoz szoknak át. Még egy ideig árulhatom, ami maradt, de addig, amíg a készlet el nem fogy, meg kell tanulnom egyedül elkészíteni a recepteket.
Anya és apa vajon hogy érzi most magát? Hiányzom nekik? Aggódnak értem? Remélem, ők jól vannak.
Kész őrület, úgy gondolkodom, mint egy kisiskolás, aki éppen a naplóját írja. Közben … nem is tudom … üvöltenem kéne? Nem tudok. Még nem tudok. Amikor az erdővel eltűnt a családom nagy része akkor igen, akkor sírtam. Még volt kinek. Nagyi még akkor megsimogatta a hajam. Most már senki sincs, csak a boltra éhes konkurencia.
Hirtelen felpattanok, és kirobogok a kertbe. Nekiállok kihúzkodni az ágyásokból az egynyári növényeket. Úgy tépem őket, mintha ők tehetnének a helyzetemről. Minden kétségbeesett dühömet ebbe adom bele, csak dolgozom, és dolgozom. A kezem kivörösödik, a hajam kócos lesz, lihegni kezdek, de nem állok meg. Aztán megcsúszom, és térdre esem az ágyás mellett, és akkor végre kitör belőlem a sírás. És csak sírok, és sírok …
Másnap tiszta ruhában, rendezett külsővel, kicsit vöröslő szemmel állok a pult mögött, és fogadom az első vevőt.
- Jó reggelt! Miben segíthetek?
A nap "rendben lement". Ó, ez de egy álságos kifejezés volt megint! Semmi sincsen rendben! Anyámnak kellene most fáradtan a konyhában állnia, és várni, hogy apám is csatlakozzon, míg én kitámogatom nagyanyót a szobájából. A két bátyám pedig már az asztalnál kellene, hogy üljön, a vacsorára várva. Aztán leülnénk az asztalhoz, és mindenki mesélne valamit a napjáról. Egy vevőről aki furcsa dolgot kért, egy szép virágról a kertben, egy új lehetséges receptről ... Úgyhogy nem, egyáltalán nincs rendben ez így. De ... túléltem.
Túléltem, és túl fogom élni a következő napot is, és az azt követőt is, és egy idő után ezek a napok már nem lesznek furcsák, csak megszokottak. Most még beleborzongok a gondolatba, hogy ezt az égető hiányérzetet felváltja majd valami más. Nem érzem valósnak a lehetőséget sem. Nem érzem reálisnak, hogy én itt egyedül éljek ebben a nagy házban, és mindent megoldjak, amihez eddig hat ember munkája kellett.
Éppen megszavazok magamnak egy csésze teát, és egy szelet kalácsot, amikor kopognak az ajtón. Azon az ajtón. Azt már hónapok óta nem nyitottuk ki, mert ... mert nem kopogtak rajta. Ez az ajtó egy sikátorból nyílik, és a kert és a többi ház elhelyezkedéséből eredően senki nem tudja, hogy hozzánk lehet bejönni rajta, csak akik kopogni szoktak. Ők azok a bizonyos másfajta ügyfelek. Őket nem gyógynövényekkel szolgáljuk ki. Ha bárki most azt gondolná, hogy titokban méregkeverők vagyunk (voltunk), akkor ki kell ábrándítsam, soha nem kísértett meg minket a "sötét oldal". Ők a család tagjainak másfajta képességeit veszik igénybe. Ők a mágia miatt jönnek. Nem az titkos, amit mi csinálunk, hanem hogy ők kik. Ők azok, akik mágikus védelmet szeretnének valahol ... valamiért ... és ezt nem verik nagydobra.
Hogy miért? Mert a legjobb védelem ... a legjobb védelem a támadás, de ha valaki ennél békésebb természet, annak a legjobb védelem, ha az ellenségei nem számítanak arra, hogy védve van.
Nem igazán mutattam eddig érzéket a bonyolult politikai játszmák iránt, és őszintén szólva nem bánom, ha ez így is marad. A családom sem vett benne részt. A város többsége számára mi egy egyszerű elf család vagyunk, akik gyógynövényeket termesztenek, és az ebből készült termékeket árulják. Semmi több. Mivel nem ez az első nemzedék, amely itt él, szinte már megszoktak minket. Szinte már nem is keltünk feltűnést. Szinte... De az ördög nem alszik. És talán ... nem is ő a legrosszabb ...
Lassan, nagyon lassan megindulok az ajtó felé. A kopogás megismétlődik, így hát kinyitom, ugyan mi mást tehetnék? Elinor áll ott, egyik kedves ügyfelünk felesége.
- Sajnos nem áll módomban most... - kezdem szomorúan bevallani, hogy én nem tudok segíteni még ilyen ügyekben, de egy intéssel félbeszakít.
- Tudom. Nem ezért jöttem.
- Akkor miben lehetek a segítségére, asszonyom?
- Te semmiben. Én szeretnék neked segíteni. Főzni fogunk. - feleli mosolyogva. - Már ha beengedsz ...
//Multikarakter. Első karakter: Marcus Berger//
