Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Katotidzhernos Sunforest
Faj: Tünde
Frakció: Nincs
Kaszt: Vadász
Nem: Férfi
Kor: 50
Kinézet:
Képzelj magad elé egy éjsötét rengeteget, melynek zöld szívében ott csücsül a vének vénje, a világ minden fája közül a legöregebb. Hamuszürke kérgén az idő vasfoga otthagyta mocskos nyomait mélyre nyúló barázdák képében. Ágai roskadoznak, az egykoron dicső teremtmény masszív szerkezete megrogyott, és lassan, néhány év elteltével többé már nem virágzik újra dicső lombkoronája sem. Most hogy ezt elképzelted, látod a hasonlóságot a földön kucorgó koldus, és az egykoron fenséges tölgy között. Évtizedekkel ezelőtt gyönyörű barna fürtjei most zsíros, ősz csomókká degradálódtak. Rövid szakálla csapzott, fogai rohadnak. A fa barázdái az ő mocsoktól foltos arcán ráncokként jelentek meg még évekkel ezelőtt. Jobb szemét, mintha egy hullától csente volna el, csak azért, hogy méltó legyen azokra a rémtörténetekre, amelyeknek ő maga is visszatérő szereplője. Valójában az üveges szemgolyó ténylegesen az övé, csak éppen teljességgel használhatatlan. Az arca jobbján végigfutó heg az, mi árulkodik szomorú sorsáról. Ezzel szemben barnás párjából visszaköszön az élet egy apró szikrája.
Végtagjai ma már csak csontból kifaragott, bőrrel borított, alig mozgó fájdalmas csökevényként lógnak vékony teste mellett, míg ruházata innen-onnan összeszedett kopott rongyokból áll. Lábujjai az év minden napján mezítelenül nyújtózkodnak a hideg talajon.
Jellem:
A mélabús „féltekintet” mögött mélyen megbújik egyfajta gyermeki huncutság, mely erőtlenül próbál felúszni a meredeken aláhulló lelkének vízesésén. Előszeretettel ijesztgeti az apró gyermekeket, kik érdeklődve fordulnak rémisztő külseje után, majd ha célját elérte, olykor egy apró mosoly is felsejlik kiszáradt ajkainak szélén, a régi emlékek nosztalgikus érzése miatt. Gyermekkora óta szereti a tréfákat, és úgy tűnik hiába várták megboldogult szülei, hogy egyszer benő a feje lágya. Viszont ez közel sem jelenti azt, hogy a rosszindulat vezérelné. Szívében ma már csak saját tökéletlensége miatt lobban fel olykor a gyűlölet lángja, s a hozzá hasonló, vagy épp rosszabb sorsú személyek élete sokszor előrébb való számára, mint saját boldogulása. A korának köszönhetően viszont tapasztalatban nem szűkölködik, döntései, ha nem ragadják el érzései, következetesek, és a megélt 60 évére támaszkodnak. Tehát összességében egy jó kedélyű tünde, kinek életerejét elszipolyozta a mindennapos harc az életben maradásért.
Előtörténet:
Aznap még az erdő árnyékai között is az az érzése támadt a hozzá hasonló bohókás, fiatal tündéknek, hogy tulajdonképpen egy nagy üstnyi zöldségleves apró húsdarabjaiként lebegnek a felszínen, miután az égen lassan kúszó korong alaposan megpakolta kemencéjét. A forróság már-már elviselhetetlenné vált. Többek között hősünk ezért is vette az irányt, meglógva halandó kötelességei elől a fák lombkoronájának biztonságos takarásába.
Állandóan ezt csinálta, mikor megunta házsártos apjának szigorúan tanító jellegű szidalmazását. Már gyerekkora óta jól tudta, hogy nem szabadna rá haraggal a szívében gondolnia, de egyszerűen nem tehetett róla. Ha vele kellett dolgoznia, mindig pillanatok alatt kijött a sodrából. Általában ezután csak akkor volt képes lenyugodni, ha meglátogatta a természet békés végtelenjét.
Ott a semmi közepén egyedül volt, senki nem szidta meg, nem pofozták fel, nem nevették ki egy meggondolatlan megjegyzése után, s ami talán a legfontosabb volt… megúszhatta az állati inak nyúlós, takonyszerű gyantába nyomkodását. Merthogy felmenői már generációk óta az íjkészítés nemes mesterségének szentelték életüket. Ebből egyenesen következik az az egyértelmű tény, hogy Katotidzhernos-nak sem szabadott mással foglalkoznia, mint ezeknek a nemes, és halálos fegyvereknek megmunkálásával.
Ő maga, ahogy a korabeliek nagyja vegyes érzelmekkel fogadta azt, hogy Sorsát már születése előtt elrendelték. Azon a forró délutánon is, ott fent a fa tetején ücsörögve, késével egy gallyat farigcsálva azon tűnődött mi tévő legyen, ha végre eléri azt a kort, mikor a saját sarkára állhat, és megmondhatja apjának, hogy nem szeretne íjkészítő lenni. A gondolatfüzérek gyártásában azonban nem sokra jutott, mivel az ülepe alól mézédes kacajok zavarták meg az erdő jótékony békéjét. Gyönyörű tünde lányok voltak azok, kik bájaikkal, hamvas tiszta bőrükkel, és csodaszép hajkoronájukkal rögtön magával ragadták Kato ifjonc fantáziáját.
Kapkodva erszényébe helyezte a megkezdett faragványt, és kivételes ügyességgel, ágról-ágra szökkenve, alig neszelve mászott le a magas fáról, hogy közelebbről is megleshesse az ellenkező nem e mesébe illő képviselőit. Épségben leért, és egy közeli bokorban húzta meg magát.
A lányok gombát szedtek, amiből az erdő azon részén szép számmal is találtak. Közben mint néhány énekesmadár, egymásnak csicseregték el a fiatal íjkészítő sarjnál idősebb fiúk nevetséges próbálkozásait, hogy elnyerjék a kegyeiket. De volt köztük egy barna hajú, ki láthatóan megszeppenve hallgatta társai fellengzős szavait, és miközben ők jóízűen nevettek, a visszafogottabb lányka csak szemérmesen mosolygott.
Kato emlékezetében azóta is intenzíven él a csoda szép ajak mesés csillogása a viaszos levelek között beszűrődő fény hatására, és a fehér arcocskán apró szigetre emlékeztető anyajegy, mi igazán különlegessé tette a kiszemelt leányt, későbbi feleségét.
Viszont úgy, ahogy merengését, most a szépségek bámulását is félbe kellett hagynia. Ahogy ott guggolt a bokorban testét ez idáig ismeretlen égető érzés kerítette hatalmába, mi egy idő után szúró fájdalommá alakult. Hogy csillapítsa, önkénytelen vakarózásba kezdett. A fájdalom egyre csak nőtt, és vele együtt az erő is nőtt, ahogy a bőrébe vágta körmeit. Egy idő után már nem bírta türtőztetni magát. Mint egy megvadult medve pattant ki a bokorból, és ott rögtön, nem törődve a halálra rémült tekintetekkel, elkezdte lehántani magáról az összes ruháját. Néhány másodperc múlva anyaszült meztelenül állt egy csapatnyi nála idősebb hölgy társaságában.
Életének ez a korai, jelentéktelennek tűnő szakasza bármennyire is hihetetlen, később merőben meghatározta az élete alakulását. Sokáig arról álmodozott, hogy körbeutazza egész Veroniat, napról napra él majd, és végül talán olyan hős lesz, kiről a népe közt elterjed néhány elképzelhetetlen történet. Abban a pillanatban viszont, mikor találkozott Ibormeith-tel, a barna hajú lánnyal, teljesen más irányba indult az élete.
Végül is eltanulta apjától az íjkészítő mesterség minden apró fogását, amivel jó időre stabil jövedelemhez jutott, emellett pedig hosszas, és sajátos udvarlás után Ibormeith is megszerette az olykor egészen komikus helyzetekbe keveredő Kato-t. Hamar következett ezután a gyermek áldás, három közös gyermekük is született.
Mindeközben annyi furcsa, fontos, vagy jelentéktelen esemény részese volt, hogy naphosszat lehetne mesélni életéről, anélkül is, hogy valaha elindult volna a hőn áhított utazására. Mikor fegyverei értéke csökkent, főleg békeidőben, rövidebb-hosszabb időre zsoldosnak állt, haramiákkal csapott össze, vagy éppen gazdagabb urakat kísérgetett bajtársaival. Az egyik ilyen ideiglenes munkája alkalmával vesztette el jobb szemét is.
És most itt ül az Északi királyság fővárosában! Az összes vagyona a kezében szorongatott kis faragvány, és az emlékei. Mindenét elvesztette, miután a tündék kivonultak a gyermekeivel együtt, és hátra hagyták a megőszült, feleségét gondozó íjkészítőt. Ott szerette volna eltemetni életének legértékesebb kincsét, ahol találkoztak, így végül nem térhetett a többiekkel. Mára földönfutóvá vált! Mégis, ott motoszkál a fejében az az önközpontú gondolat, mi szerint még feladata van ebben a világban, így ha napról napra is, de túlél, és hajtják előre makacs ösztönei.
Faj: Tünde
Frakció: Nincs
Kaszt: Vadász
Nem: Férfi
Kor: 50
Kinézet:
Képzelj magad elé egy éjsötét rengeteget, melynek zöld szívében ott csücsül a vének vénje, a világ minden fája közül a legöregebb. Hamuszürke kérgén az idő vasfoga otthagyta mocskos nyomait mélyre nyúló barázdák képében. Ágai roskadoznak, az egykoron dicső teremtmény masszív szerkezete megrogyott, és lassan, néhány év elteltével többé már nem virágzik újra dicső lombkoronája sem. Most hogy ezt elképzelted, látod a hasonlóságot a földön kucorgó koldus, és az egykoron fenséges tölgy között. Évtizedekkel ezelőtt gyönyörű barna fürtjei most zsíros, ősz csomókká degradálódtak. Rövid szakálla csapzott, fogai rohadnak. A fa barázdái az ő mocsoktól foltos arcán ráncokként jelentek meg még évekkel ezelőtt. Jobb szemét, mintha egy hullától csente volna el, csak azért, hogy méltó legyen azokra a rémtörténetekre, amelyeknek ő maga is visszatérő szereplője. Valójában az üveges szemgolyó ténylegesen az övé, csak éppen teljességgel használhatatlan. Az arca jobbján végigfutó heg az, mi árulkodik szomorú sorsáról. Ezzel szemben barnás párjából visszaköszön az élet egy apró szikrája.
Végtagjai ma már csak csontból kifaragott, bőrrel borított, alig mozgó fájdalmas csökevényként lógnak vékony teste mellett, míg ruházata innen-onnan összeszedett kopott rongyokból áll. Lábujjai az év minden napján mezítelenül nyújtózkodnak a hideg talajon.
Jellem:
A mélabús „féltekintet” mögött mélyen megbújik egyfajta gyermeki huncutság, mely erőtlenül próbál felúszni a meredeken aláhulló lelkének vízesésén. Előszeretettel ijesztgeti az apró gyermekeket, kik érdeklődve fordulnak rémisztő külseje után, majd ha célját elérte, olykor egy apró mosoly is felsejlik kiszáradt ajkainak szélén, a régi emlékek nosztalgikus érzése miatt. Gyermekkora óta szereti a tréfákat, és úgy tűnik hiába várták megboldogult szülei, hogy egyszer benő a feje lágya. Viszont ez közel sem jelenti azt, hogy a rosszindulat vezérelné. Szívében ma már csak saját tökéletlensége miatt lobban fel olykor a gyűlölet lángja, s a hozzá hasonló, vagy épp rosszabb sorsú személyek élete sokszor előrébb való számára, mint saját boldogulása. A korának köszönhetően viszont tapasztalatban nem szűkölködik, döntései, ha nem ragadják el érzései, következetesek, és a megélt 60 évére támaszkodnak. Tehát összességében egy jó kedélyű tünde, kinek életerejét elszipolyozta a mindennapos harc az életben maradásért.
Előtörténet:
Aznap még az erdő árnyékai között is az az érzése támadt a hozzá hasonló bohókás, fiatal tündéknek, hogy tulajdonképpen egy nagy üstnyi zöldségleves apró húsdarabjaiként lebegnek a felszínen, miután az égen lassan kúszó korong alaposan megpakolta kemencéjét. A forróság már-már elviselhetetlenné vált. Többek között hősünk ezért is vette az irányt, meglógva halandó kötelességei elől a fák lombkoronájának biztonságos takarásába.
Állandóan ezt csinálta, mikor megunta házsártos apjának szigorúan tanító jellegű szidalmazását. Már gyerekkora óta jól tudta, hogy nem szabadna rá haraggal a szívében gondolnia, de egyszerűen nem tehetett róla. Ha vele kellett dolgoznia, mindig pillanatok alatt kijött a sodrából. Általában ezután csak akkor volt képes lenyugodni, ha meglátogatta a természet békés végtelenjét.
Ott a semmi közepén egyedül volt, senki nem szidta meg, nem pofozták fel, nem nevették ki egy meggondolatlan megjegyzése után, s ami talán a legfontosabb volt… megúszhatta az állati inak nyúlós, takonyszerű gyantába nyomkodását. Merthogy felmenői már generációk óta az íjkészítés nemes mesterségének szentelték életüket. Ebből egyenesen következik az az egyértelmű tény, hogy Katotidzhernos-nak sem szabadott mással foglalkoznia, mint ezeknek a nemes, és halálos fegyvereknek megmunkálásával.
Ő maga, ahogy a korabeliek nagyja vegyes érzelmekkel fogadta azt, hogy Sorsát már születése előtt elrendelték. Azon a forró délutánon is, ott fent a fa tetején ücsörögve, késével egy gallyat farigcsálva azon tűnődött mi tévő legyen, ha végre eléri azt a kort, mikor a saját sarkára állhat, és megmondhatja apjának, hogy nem szeretne íjkészítő lenni. A gondolatfüzérek gyártásában azonban nem sokra jutott, mivel az ülepe alól mézédes kacajok zavarták meg az erdő jótékony békéjét. Gyönyörű tünde lányok voltak azok, kik bájaikkal, hamvas tiszta bőrükkel, és csodaszép hajkoronájukkal rögtön magával ragadták Kato ifjonc fantáziáját.
Kapkodva erszényébe helyezte a megkezdett faragványt, és kivételes ügyességgel, ágról-ágra szökkenve, alig neszelve mászott le a magas fáról, hogy közelebbről is megleshesse az ellenkező nem e mesébe illő képviselőit. Épségben leért, és egy közeli bokorban húzta meg magát.
A lányok gombát szedtek, amiből az erdő azon részén szép számmal is találtak. Közben mint néhány énekesmadár, egymásnak csicseregték el a fiatal íjkészítő sarjnál idősebb fiúk nevetséges próbálkozásait, hogy elnyerjék a kegyeiket. De volt köztük egy barna hajú, ki láthatóan megszeppenve hallgatta társai fellengzős szavait, és miközben ők jóízűen nevettek, a visszafogottabb lányka csak szemérmesen mosolygott.
Kato emlékezetében azóta is intenzíven él a csoda szép ajak mesés csillogása a viaszos levelek között beszűrődő fény hatására, és a fehér arcocskán apró szigetre emlékeztető anyajegy, mi igazán különlegessé tette a kiszemelt leányt, későbbi feleségét.
Viszont úgy, ahogy merengését, most a szépségek bámulását is félbe kellett hagynia. Ahogy ott guggolt a bokorban testét ez idáig ismeretlen égető érzés kerítette hatalmába, mi egy idő után szúró fájdalommá alakult. Hogy csillapítsa, önkénytelen vakarózásba kezdett. A fájdalom egyre csak nőtt, és vele együtt az erő is nőtt, ahogy a bőrébe vágta körmeit. Egy idő után már nem bírta türtőztetni magát. Mint egy megvadult medve pattant ki a bokorból, és ott rögtön, nem törődve a halálra rémült tekintetekkel, elkezdte lehántani magáról az összes ruháját. Néhány másodperc múlva anyaszült meztelenül állt egy csapatnyi nála idősebb hölgy társaságában.
Életének ez a korai, jelentéktelennek tűnő szakasza bármennyire is hihetetlen, később merőben meghatározta az élete alakulását. Sokáig arról álmodozott, hogy körbeutazza egész Veroniat, napról napra él majd, és végül talán olyan hős lesz, kiről a népe közt elterjed néhány elképzelhetetlen történet. Abban a pillanatban viszont, mikor találkozott Ibormeith-tel, a barna hajú lánnyal, teljesen más irányba indult az élete.
Végül is eltanulta apjától az íjkészítő mesterség minden apró fogását, amivel jó időre stabil jövedelemhez jutott, emellett pedig hosszas, és sajátos udvarlás után Ibormeith is megszerette az olykor egészen komikus helyzetekbe keveredő Kato-t. Hamar következett ezután a gyermek áldás, három közös gyermekük is született.
Mindeközben annyi furcsa, fontos, vagy jelentéktelen esemény részese volt, hogy naphosszat lehetne mesélni életéről, anélkül is, hogy valaha elindult volna a hőn áhított utazására. Mikor fegyverei értéke csökkent, főleg békeidőben, rövidebb-hosszabb időre zsoldosnak állt, haramiákkal csapott össze, vagy éppen gazdagabb urakat kísérgetett bajtársaival. Az egyik ilyen ideiglenes munkája alkalmával vesztette el jobb szemét is.
És most itt ül az Északi királyság fővárosában! Az összes vagyona a kezében szorongatott kis faragvány, és az emlékei. Mindenét elvesztette, miután a tündék kivonultak a gyermekeivel együtt, és hátra hagyták a megőszült, feleségét gondozó íjkészítőt. Ott szerette volna eltemetni életének legértékesebb kincsét, ahol találkoztak, így végül nem térhetett a többiekkel. Mára földönfutóvá vált! Mégis, ott motoszkál a fejében az az önközpontú gondolat, mi szerint még feladata van ebben a világban, így ha napról napra is, de túlél, és hajtják előre makacs ösztönei.
