Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Jozef Strandgut
Faj: sötét tünde
Frakció: Északi Királyság
Kaszt: papnövendék
Neme: fiú
Életkor: 13 év
Kinézet: Olyan 150 cm magas, vékonydongájú kölyök. Bőre sötétszürke és haja fehér, nehezen leplezhetné származását, hegyesedő füleiről melyek legtöbbször kibukkannak félhosszú haja alól, már nem is beszélve. Nyurga termetét semmiféle súlyfelesleg nem nehezíti, hiszen étel csak annyi jut számára, amivel a napi feladatait és testedzéseit éppen csak el tudja végezni. Fiatal lévén még nem mutatkoznak ezek izmokban mért eredményei, de fajához mérten is szívós kis csimasz. Legtöbbször idősebb kortársai ruháit viselheti, vékony vászonnadrág, ing, vastagabb bocskorsaru és egy erős, de már rongyos, kámzsás daróc ruha, mely a bokáit verdesi.
Jellem: Hát nem az a kezes bárány. Ezen azonban nem lehet csodálkozni, hiszen nem volt elég, hogy az erdőben találták, még ráadásul sötét tünde származása sem tette népszerűvé, már az is csoda volt, hogy egyáltalán volt, aki befogadta. Sosem gondolta végig, hogy tulajdonképpen hálás-e a paraszt asszonynak, vagy ha lehetne elvágná a torkát, amiért belekényszerített ebben a sorsba. Eleinte félénk volt, értetlen, próbálta meghúzni magát, alkalmazkodni, aztán ez fokozatosan dacba, majd dühbe csapott át. Gyűlölte befogadó családját, a „testvéreit”, a vele egykorú kölyköket, akik csak bántani tudták. Nyíltan és erőben nem vehette fel velük a versenyt, ezért akkor tett ellenük, mikor nem számítottak rá. Ahogy nőtt és már tudta, hogy származása az oka szenvedéseinek, úgy dacolt egyre többet „apjával”. Makacs és állandó bajkeverő lett, ha már ezt akarták látni benne, hát megkapták.
Előtörténet:
Azt mesélték, hogy három évesen egy bokorban összegömbölyödve találták ájultan, kisírt szemekkel, lábamat egy hurokcsapda tartotta fogva és nem sok hiányzott, hogy maradandó sérülést okozzon vergődésemben. Egy vásárról hazatérő parasztcsalád talált rám és a férfi, Orson, csak állapotos felesége hossza könyörgése után hajlott rá, hogy felpakoljanak az üres ládák mellé a szekérre és hazavigyenek. Sosem fogom megtudni, mi vette rá Milli-t, hogy ezt tegye és jövőbeni sorsomra kárhoztasson. Talán valami kicseszett emberi szánalom!
Szívós kurafi lehettem már akkor is, mert annak ellenére meggyógyultam, hogy a gyógyfüves asszony rám nézni sem akart, így csak „anyám” gondoskodása volt, ami megmentette a lábamat is és így az életemet is. Csúnya heg maradt a drót után, de még csak sántítani sem sántítottam. Na ez az egy pozitív dolog volt az egész rákövetkező, számomra hosszú-hosszú kínkeserves éveknek. Orson gazda csak egy újabb éhes szájat és azt látta bennem, akin a dühét kitölthette egy-egy nehezebb nap után. Később azt, aki elvégzett minden olyan munkát, amihez „testvéreimnek” nem fűlött a foga. Mert volt belőlük nyolc is. Szapora egy családfő volt, már ami a gyereknemzést illeti. Én a középső lányukkal voltam egyidős majdnem, akivel Milli állapotos volt a megtalálásomkor. Hét lánnyal verte meg az Isten Orson-t, talán ezért is volt annyira dühös, mikor esténként a szeme elé kerültem. Csak mikor én olyan 10 lehettem, akkor szült neki asszonya végül egy fiút, Hans-t, aki onnantól a család szeme fénye volt.
Háromévesen még nem tudtam, hogy mi a baj velem, de ahogy cseperedtem, úgy kezdtem ráébredni, hogy valami nem stimmel. Először azt hittem, hogy, ha engedelmes, jó fiú leszek, akkor megváltozhat az életem, nem kéne állandó veréstől rettegnem és a többi fiú is barátkozna velem, nem csak gúnyolnának és kiközösítenének. De aztán eljött a nap, talán öt, vagy hat éves lehettem, amikor elég drasztikusan döbbentettek rá, hogy mi a sötét – szó szerint – valóság.
A disznóólat ganéztam ki és maradt némi szabadidőm, így az egyik kismacskával játszó szomszéd kislányhoz próbáltam csatlakozni, akitől néha legalább kaptam egy-egy nem megvető pillantást, de ahogy leguggoltam mellé, azonnal ott termett két nagyobb testvére és még vagy három szomszéd fiú és ellöktek.
- Hagyd békén a húgomat, te sötét féreg.
Ezt már máskor is kiabálták rám, de nem tulajdonítottam neki több jelentőséget, mint a többi sértegetésüknek.
- Nem akartam semmi rosszat, csak …..játszani. – próbáltam feltápászkodni és elinalni, mert általában ezeknek a jeleneteknek nem volt jó vége.
- Majd én megtanítom neked, hogy mivel játssz, koszmókám! – rúgta ki a kezem az egyik testvér és én újból a földre kerültem, aztán csak annyit éreztem, hogy rám vetik magukat és mindenhol kezek és lábak találnak el.
Kicsire húztam össze magam, ahogy szoktam, de most nem hagytak ott, miután kimerültek, hanem megragadtak és a házak mögött húzódó patakhoz kezdtek vonszolni.
Rémülten vergődtem a kezük között, hiszen egyrészt még hűvös tavaszi idő volt, másrészt komolyan megijedtem, hogy vízbe akarnak fojtani.
Mikor odaértünk, félelmem kezdett valósággá válni, ahogy a hideg víz elérte a lábam és a fejem a víz tükre fölé rántották.
- Nézd meg magad te szörnyszülött! Fekete vagy, mint egy démon, ahogy a lelked is, a füled meg olyan, mint a szamarunkké! Te nem vagy csak egy gyáva korcs! – rikácsoltak a fülembe és én kerek szemmel bámultam a tükörképemet.
Tükör még a faluban sem volt, nem hogy a befogadó családomnál, a tisztálkodást meg nem vitték túlzásba, azt is a kút vagy a patak vizéből, de még sosem volt okom, hogy megnézzem magam bennük…….csak most, ahogy mereven tartották hajamnál fogva a sima víztükör fölé az arcom. Onnan láttam vicsorgó képüket is, ami……….szóval enyhén szólva sem voltunk egyformák. Tényleg egy szörnyszülött lennék?
Később persze megtudtam az igazat, nem nagyon foglalkoztak vele, hogy ez mit okozhat a lelkemben, bár ezt a sokkot soha nem tudta felülmúlni semmi.
Mikor Orson este hazajött a kocsmából és meghallotta, ahogy Milli-t faggatom, a maga durva módján felvilágosított, nem érdekelte, hogy feltudom-e fogni egyáltalán mit jelent ez számomra.
Felfogtam, ha nem is könnyen!
Ettől kezdve már tudtam, hogy miért nem lehetek soha olyan, mint a többiek, akár mennyire is próbálkoznék „jó fiú” lenni. Így hát nem is akartam az lenni többet!
A verés épp úgy az életem részév vált, mint a verekedés és az állandó éhség. Mikor már elég eszem volt hozzá mindennap terveztem a szökést és, hogy megkeressem a saját népemet, a szüleimet, de azt is tudtam, hogy ehhez nem elég csak úgy nekivágni a nagyvilágnak. Pénz és élelem kell, különben nem jutnék messzire.
Aztán egyik nap, mikor megint lehorzsolt öklökkel, felrepedt szájjal óvakodtam be az istálló sarkában lévő fekhelyemhez, egy kemény kéz csapott tarkón, aztán meghallottam nevelő apán dühös hangját.
- Míg te szórakozol, addig szétszéledtek a libák és a kacsák, testvéreid kemény munkával tudták csak ismét összeterelni őket, három lúd és öt kacsa viszont elveszett. Ez a te hibád. Csak az időm vesztegetem veled, meg az ételt, semmi hasznod te semmirekellő! De már tettem róla, hogy jó kezekbe kerülj, ahol megtanulod majd, miként válj hasznára a közösségünknek. – vigyorodott el. – Ülj fel a szekérre és hozd a holmidat is. – dörrent rám, és a kint álló kocsira mutatott.
Hát az nem volt sok, így hamar úton találtam magam és görcsbe rándult gyomorral próbáltam rájönni hová mehetünk, bár sokkal rosszabb helyet már elképzelni sem tudtam volna.
Hát így kerültem a Nordenfluss déli partján találhat Katedrálisba, papnövendéknek. Mint kiderült jó „apám” szinte eladott engem, megszabadulva így, egy kamaszodó sötét tünde kölyöktől, aki talán egyre nagyobb félelmet is keltett benne.
Itt sem fogadtak azonban társaim tárt karokkal és hamar megtapasztaltam, hogy a pálca sokkal többet táncolt az én hátamon, mint a többiekén. Persze ez oda-vissza működött és egyre több volt a panasz rám, bár kétség kívül tanulmányi eredményeim a legjobbak voltak. Azonban nem rólam mintázták a jó neveltség és az békesség szobrát.
Faj: sötét tünde
Frakció: Északi Királyság
Kaszt: papnövendék
Neme: fiú
Életkor: 13 év
Kinézet: Olyan 150 cm magas, vékonydongájú kölyök. Bőre sötétszürke és haja fehér, nehezen leplezhetné származását, hegyesedő füleiről melyek legtöbbször kibukkannak félhosszú haja alól, már nem is beszélve. Nyurga termetét semmiféle súlyfelesleg nem nehezíti, hiszen étel csak annyi jut számára, amivel a napi feladatait és testedzéseit éppen csak el tudja végezni. Fiatal lévén még nem mutatkoznak ezek izmokban mért eredményei, de fajához mérten is szívós kis csimasz. Legtöbbször idősebb kortársai ruháit viselheti, vékony vászonnadrág, ing, vastagabb bocskorsaru és egy erős, de már rongyos, kámzsás daróc ruha, mely a bokáit verdesi.
Jellem: Hát nem az a kezes bárány. Ezen azonban nem lehet csodálkozni, hiszen nem volt elég, hogy az erdőben találták, még ráadásul sötét tünde származása sem tette népszerűvé, már az is csoda volt, hogy egyáltalán volt, aki befogadta. Sosem gondolta végig, hogy tulajdonképpen hálás-e a paraszt asszonynak, vagy ha lehetne elvágná a torkát, amiért belekényszerített ebben a sorsba. Eleinte félénk volt, értetlen, próbálta meghúzni magát, alkalmazkodni, aztán ez fokozatosan dacba, majd dühbe csapott át. Gyűlölte befogadó családját, a „testvéreit”, a vele egykorú kölyköket, akik csak bántani tudták. Nyíltan és erőben nem vehette fel velük a versenyt, ezért akkor tett ellenük, mikor nem számítottak rá. Ahogy nőtt és már tudta, hogy származása az oka szenvedéseinek, úgy dacolt egyre többet „apjával”. Makacs és állandó bajkeverő lett, ha már ezt akarták látni benne, hát megkapták.
Előtörténet:
Azt mesélték, hogy három évesen egy bokorban összegömbölyödve találták ájultan, kisírt szemekkel, lábamat egy hurokcsapda tartotta fogva és nem sok hiányzott, hogy maradandó sérülést okozzon vergődésemben. Egy vásárról hazatérő parasztcsalád talált rám és a férfi, Orson, csak állapotos felesége hossza könyörgése után hajlott rá, hogy felpakoljanak az üres ládák mellé a szekérre és hazavigyenek. Sosem fogom megtudni, mi vette rá Milli-t, hogy ezt tegye és jövőbeni sorsomra kárhoztasson. Talán valami kicseszett emberi szánalom!
Szívós kurafi lehettem már akkor is, mert annak ellenére meggyógyultam, hogy a gyógyfüves asszony rám nézni sem akart, így csak „anyám” gondoskodása volt, ami megmentette a lábamat is és így az életemet is. Csúnya heg maradt a drót után, de még csak sántítani sem sántítottam. Na ez az egy pozitív dolog volt az egész rákövetkező, számomra hosszú-hosszú kínkeserves éveknek. Orson gazda csak egy újabb éhes szájat és azt látta bennem, akin a dühét kitölthette egy-egy nehezebb nap után. Később azt, aki elvégzett minden olyan munkát, amihez „testvéreimnek” nem fűlött a foga. Mert volt belőlük nyolc is. Szapora egy családfő volt, már ami a gyereknemzést illeti. Én a középső lányukkal voltam egyidős majdnem, akivel Milli állapotos volt a megtalálásomkor. Hét lánnyal verte meg az Isten Orson-t, talán ezért is volt annyira dühös, mikor esténként a szeme elé kerültem. Csak mikor én olyan 10 lehettem, akkor szült neki asszonya végül egy fiút, Hans-t, aki onnantól a család szeme fénye volt.
Háromévesen még nem tudtam, hogy mi a baj velem, de ahogy cseperedtem, úgy kezdtem ráébredni, hogy valami nem stimmel. Először azt hittem, hogy, ha engedelmes, jó fiú leszek, akkor megváltozhat az életem, nem kéne állandó veréstől rettegnem és a többi fiú is barátkozna velem, nem csak gúnyolnának és kiközösítenének. De aztán eljött a nap, talán öt, vagy hat éves lehettem, amikor elég drasztikusan döbbentettek rá, hogy mi a sötét – szó szerint – valóság.
A disznóólat ganéztam ki és maradt némi szabadidőm, így az egyik kismacskával játszó szomszéd kislányhoz próbáltam csatlakozni, akitől néha legalább kaptam egy-egy nem megvető pillantást, de ahogy leguggoltam mellé, azonnal ott termett két nagyobb testvére és még vagy három szomszéd fiú és ellöktek.
- Hagyd békén a húgomat, te sötét féreg.
Ezt már máskor is kiabálták rám, de nem tulajdonítottam neki több jelentőséget, mint a többi sértegetésüknek.
- Nem akartam semmi rosszat, csak …..játszani. – próbáltam feltápászkodni és elinalni, mert általában ezeknek a jeleneteknek nem volt jó vége.
- Majd én megtanítom neked, hogy mivel játssz, koszmókám! – rúgta ki a kezem az egyik testvér és én újból a földre kerültem, aztán csak annyit éreztem, hogy rám vetik magukat és mindenhol kezek és lábak találnak el.
Kicsire húztam össze magam, ahogy szoktam, de most nem hagytak ott, miután kimerültek, hanem megragadtak és a házak mögött húzódó patakhoz kezdtek vonszolni.
Rémülten vergődtem a kezük között, hiszen egyrészt még hűvös tavaszi idő volt, másrészt komolyan megijedtem, hogy vízbe akarnak fojtani.
Mikor odaértünk, félelmem kezdett valósággá válni, ahogy a hideg víz elérte a lábam és a fejem a víz tükre fölé rántották.
- Nézd meg magad te szörnyszülött! Fekete vagy, mint egy démon, ahogy a lelked is, a füled meg olyan, mint a szamarunkké! Te nem vagy csak egy gyáva korcs! – rikácsoltak a fülembe és én kerek szemmel bámultam a tükörképemet.
Tükör még a faluban sem volt, nem hogy a befogadó családomnál, a tisztálkodást meg nem vitték túlzásba, azt is a kút vagy a patak vizéből, de még sosem volt okom, hogy megnézzem magam bennük…….csak most, ahogy mereven tartották hajamnál fogva a sima víztükör fölé az arcom. Onnan láttam vicsorgó képüket is, ami……….szóval enyhén szólva sem voltunk egyformák. Tényleg egy szörnyszülött lennék?
Később persze megtudtam az igazat, nem nagyon foglalkoztak vele, hogy ez mit okozhat a lelkemben, bár ezt a sokkot soha nem tudta felülmúlni semmi.
Mikor Orson este hazajött a kocsmából és meghallotta, ahogy Milli-t faggatom, a maga durva módján felvilágosított, nem érdekelte, hogy feltudom-e fogni egyáltalán mit jelent ez számomra.
Felfogtam, ha nem is könnyen!
Ettől kezdve már tudtam, hogy miért nem lehetek soha olyan, mint a többiek, akár mennyire is próbálkoznék „jó fiú” lenni. Így hát nem is akartam az lenni többet!
A verés épp úgy az életem részév vált, mint a verekedés és az állandó éhség. Mikor már elég eszem volt hozzá mindennap terveztem a szökést és, hogy megkeressem a saját népemet, a szüleimet, de azt is tudtam, hogy ehhez nem elég csak úgy nekivágni a nagyvilágnak. Pénz és élelem kell, különben nem jutnék messzire.
Aztán egyik nap, mikor megint lehorzsolt öklökkel, felrepedt szájjal óvakodtam be az istálló sarkában lévő fekhelyemhez, egy kemény kéz csapott tarkón, aztán meghallottam nevelő apán dühös hangját.
- Míg te szórakozol, addig szétszéledtek a libák és a kacsák, testvéreid kemény munkával tudták csak ismét összeterelni őket, három lúd és öt kacsa viszont elveszett. Ez a te hibád. Csak az időm vesztegetem veled, meg az ételt, semmi hasznod te semmirekellő! De már tettem róla, hogy jó kezekbe kerülj, ahol megtanulod majd, miként válj hasznára a közösségünknek. – vigyorodott el. – Ülj fel a szekérre és hozd a holmidat is. – dörrent rám, és a kint álló kocsira mutatott.
Hát az nem volt sok, így hamar úton találtam magam és görcsbe rándult gyomorral próbáltam rájönni hová mehetünk, bár sokkal rosszabb helyet már elképzelni sem tudtam volna.
Hát így kerültem a Nordenfluss déli partján találhat Katedrálisba, papnövendéknek. Mint kiderült jó „apám” szinte eladott engem, megszabadulva így, egy kamaszodó sötét tünde kölyöktől, aki talán egyre nagyobb félelmet is keltett benne.
Itt sem fogadtak azonban társaim tárt karokkal és hamar megtapasztaltam, hogy a pálca sokkal többet táncolt az én hátamon, mint a többiekén. Persze ez oda-vissza működött és egyre több volt a panasz rám, bár kétség kívül tanulmányi eredményeim a legjobbak voltak. Azonban nem rólam mintázták a jó neveltség és az békesség szobrát.
