Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel von Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 113

Küldetéskereső

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Azrael

"Aki nem kel útra, soha nem tapasztalja meg a világot maga körül" - Ciel von Eisenschnittel, …


Comments: 87

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 55


You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés] Sylph közlegény megmentése

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Magánküldetés] Sylph közlegény megmentése Empty [Magánküldetés] Sylph közlegény megmentése on Szomb. Jún. 22, 2019 9:54 pm

Azrael

Azrael
az Égi Kovács
az Égi Kovács
Magánküldetés Ruby Rose von Rotmantel és Zephyr von Neulander részére.

http://questforazrael.hungarianforum.net

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
*Figyelem: A sólymok sólyom módjára kommunikálnak. Bárki, aki szavakat vél felfedezni, képzelődik, vagy valami késfülű erdőlakó*

Ahogy minden este, most is Zephyr békésen pihent a tágas Neulander szobában felrögzített ülőjén. Abszolút biztonságban érezte magát - nem csak, hogy ő volt az, aki földre kényszerített egy olyan teremtményt, amiben biztos volt, hogy egyik másik sólyom sem lett volna képes, de mellette volt a gazdája is - "Aura", ahogy a többi ember beszél róla - aki talán egyike lehetett a leghatalmasabb és legveszélyesebb embereknek, valamiért ugyanis igen ritkán támadják meg, de annál is inkább udvariasak és kedvesek a közelében a többiek. Na meg ott volt velük a "Sylph" nevű kis méretű, fióka-szerű sólyom is, aki ugyan többnyire bosszantotta hirtelen természetével, de hűen tartotta magát az Aura-Zephyr-saját maga hierarchiához, és ez neki bőven elég volt, hogy nyugodtan nevezze beosztottjának, és így tartozzon felelősségérzettel felé. Úgy képzelte el magában, hogy olyasmi ő neki, mint tulajdon maga lehet Aurának.
Ez az érzés elkényelmesítette, így észre sem vette, hogy valami bejutott a szobába. Egyfajta mozgásra eszmélt fel végül, és eleinte úgy is gondolta, hogy Sylph az, ugyanis valami oknál fogva a kölyök nem volt hajlandó az ülőn aludni, helyette sokkal inkább előnyben részesítette mesterének furcsa fejfedőjét. Azonban amikor körbekémlelt, hogy esetlegesen fejére koppintson a neveletlen teremtménynek, egyetlen árnyat látott meg kisuhanni a szoba nyitott ajtaján. Szemével Aurát kereste - amekkora lény volt, kizárt dolog elkerülni - de nem látta sehol a szobában. Értetlenség érzése suhant át rajta, de hamar összerakott egy elméletet: Nyilván a gazdájuk elhagyta a szobát, Sylph pedig utána mehetett. Óvatosan, hogy ne tegyen kárt a mozdítható dolgokban - már kapott ezért szidást párszor - tett egy félkört a lakosztályon, és kitekintett a nyitott ajtón. Azon keresztül belátott a szemközti hálóterembe, ami a "Laetitiakisasszony"  nevű barátnőjéhez tartozott, és mostanában egy "Dietermester" nevű különös illető is élt ott, nyilván a párja lehetett a nőnek. Nem volt benne teljesen biztos, hogy melyik volt a hím és melyik a nőstény - Auránál egyértelmű volt, hogy asszony, mert nagyobb a hímeknél, akár csak az ő saját fajának esetében, de az összes többi ember összezavarta őt ebből a szempontból. Jobban hasonlított viszont kinézetre meg testalkatra mesteréhez, így magában őt is annak könyvelte el.
Minthogy gyakran voltak együtt, már a mestere és Laetitiakisasszony, úgy vélte, hogy talán ott tartózkodhatott most is, főként, hogy az az ajtó is nyitva állt. Átsuhant hát, de senki mást nem talált, csak az egy ideje már kínokkal fekvő társát mesterének - nyilván sérülést szerzett valahol, de nem aggódott miatta túlságosan: Amit tapasztalt az emberekből, biztos volt benne, hogy csak akkor pusztulnak meg, ha darabokra vágják őket. Minden esetre nem akart neki további bajt okozni, már csak gazdája felé tanúsított szolidaritásból sem, így óvatosan, szélesre tárt szárnyakkal siklott pár kört.
A szobában volt még Laetitiakisasszony saját szolgája is - úgynevezett "Ruby", néha "Rubyrose" - egy szárnyas gyík, akikből szintén szeretettel fogadott alattvalókat mesterének családja. Zephyr tulajdonképpen mindig is csúnya, tollatlan, kissé buta sólymoknak gondolta őket, de nem volt szüksége, hogy ezt bármelyik tudtára is adja, hiszen legtöbbször már méretéből adódóan is óvatosan bántak vele, tehát nem akadt velük gondja. Érdeklődve figyelte a gyík-lény, ahogy Zephyr vadul keres valamit, majd egyszer csak megláttak az ablaknál valamit mozogni.
Kicsi volt, szinte csak fele akkora, mint önmaga. Kinézetre emlékeztette a mesterére, de soha ilyen apró embert nem látott még. Kizárt, hogy az emberek kicsinye lett volna, azok idétlenül és védtelenül festenek - ez viszont tökéletes mása volt egy kifejlett példánynak, csak épp apróban, meg volt a hátán két olyasféle szárny is, mint egy szitakötőnek. Karjai között pedig ott volt, amit keresett: Sylph, amint ijedten próbált kiszabadulni, de az a valami túl erősen szorította. Sylph ideges csipogása megerősítette, hogy itt rablásról van szó.
- Engedj el te alávaló! Ha kiszabadulok, az egész nemzetséged... - kiabálta Slyph ennek a sólyom megfelelőjét Zephyr azonban  nem hallgatta végig, ugyanis azonnal erősítésre volt szüksége. A Slyphhel való küzdelem megerősítette benne, hogy kis célpont ellen vagy magának is kisebbnek kell lennie, vagy legalább több szemre és több erőre van szükség. Megállt az ablakpárkányon, és aggódva tekintett körül. Senki más nem volt, csak Ruby a közelben, így hát muszáj volt beérnie vele. Nem volt gyors a gyík-lény, de ha tudott harapni, már az elég volt. Párat sólyom-módjára sípolt felé, de csak halkan, nehogy felébressze a mestere sérült barátját.
- Viszik az alattvalóm! Utól kell érni a rablót, te is jössz! - Majd amikor rájött, hogy jó eséllyel a gyík nem értheti saját kommunikációjukat, megismételte lassabban, kicsit hangosabban. - Elrabolták. Barátom. Megyünk utána.
Úgy tűnt, az alap szándékát megértette a vöröses teremtmény, mert lomhán sétált pár lépést, majd felrúgta magát a sólyom mellé. Az ember-szerű dolog azonban megijedhetett a látható túlerő láttán, ugyanis heves repülésbe kezdett az éjszakában. Nem volt vesztegetni való idejük, hiszen a sötétben már csak egy kis folttá zsugorodott a rabló. Aggodalom járta át a szívét, hiszen nem csak hogy maga is megkedvelte a kis sólyomlényt, de amennyi fáradságba került elkapni, a mestere bizonyára nagyon szomorú lenne, ha most eltűnne, így kötelessége volt visszahozni. A gyík-lényre nézett, most nem is próbált beszélni, csak szárnyával csapott párat, és a nyakát nyújtogatta. Indulniuk kellett mihamarabb.
Hogy aztán Ruby ebből vonta le a következtetést, vagy tulajdon hüllő-értelme hajtotta, ez Zephyr számára nem volt egyértelmű. Azonban szélesre tárt hártyás szárnyaival az éjszakai levegőnek vágott, a kis ember irányába, és követve a gyík-lényt, üldözőbe vették őt. Felsőbbrendű sólyomszárnyai természetesen nagy sebességgel vitték egyre közelebb a teremtményhez, ám Ruby nem tudta tartani a tempót. Tétován ugyan, de egy kis kacsázással lassította magát Zephyr, ugyanis fontosabb volt óvatosan, többen cselekedni, mint elhamarkodottan egyedül elbukni, ezt még madárként is megértette. A távolság azonban kitartóan csökkent, és örömmel konstatálta, hogy Ruby sokkal gyorsabb lett korábbi találkozásuk óta. Így hát, amikor egész közel értek a fák fölött az üldözötthöz, haragosan vijjogva rákiáltott.
- Engedd el a beosztottam, te kurafi, vagy elpusztítalak! - A gyík-teremtmény is követte a fenyegetőzést a maga módján, ugyan fogalma sem volt, hogy mi lehetett a mondandója. Megtette a dolog a hatását, ugyanis a lény fél kézzel valóban elengedte Sylphet. Zephyr már indult le is csapni rá, de hirtelen valami különös kör jelent meg, amin átesett mind ő, mind pedig a rabló és elrabolt párosa. Zephyr nem tudta nagyon felfogni, hogy mi történt, sejtette csak, hogy ugyan azokkal a módszerekkel, amikkel Aura embercsoportja képes olyan dolgokat elvégezni, amit hagyományos emberektől nem lehet látni, ez a kis ember ezekkel a módszerekkel valami csapdába csalhatta őt. Amikor ugyanis a zuhanórepülését nehezen kikorrigálta, és landolt a talajon, olyan tájon volt, amit még soha sólyom-életében nem látott. A föld akár csak ha egy réten lettek volna, de elképesztő méretű fák nőttek mindenütt, az ég pedig szintén valamilyen módon falombokból állt. Zavartan rázta meg a tollait, majd ijedten tekingetett körül. Hamar elhatározta, hogy a levegőből többet lehet látni, így felrúgta magát a különösen is friss levegőbe, és a fák törzse között kanyarogva kereste vagy Sylphet, vagy pedig Rubyt, hiszen sejtette, hogy ő is követte a körön keresztül. Míg az előbbit nem, megkönnyebbülésére az utóbbit egy faágon kuporogva megtalálta - nyilvánvalóan ő is összezavarodhatott a különös hely láttán. Leszállt mellé, de azonnal tett is egy kis kört, mielőtt ismét landolt volna mellette. Azt már elhatározta, hogy sólyom-módjára kommunikálni értelmetlen vele, de annál inkább megéri mutogatnia. Pár szárnycsapással és nyaknyújtással igyekezett nyomatékosítani, hogy indulniuk kell, és úgy tűnt, Ruby ezt meg is értette, hiszen ő is elrúgta magát a fától, és hozzá elég közel repülve követte őt. Most azonban Zephyr maga is lassabb volt, ez főként saját óvatosságából is eredt. Nagyon idegen volt neki ez a környezet, így mindent kétszer megnézett éles tekintetével. Hamarosan rá is bukkantak egy kis építményre, ami hasonlított egyfajta összenyomott másához annak, amiben az egyszerű emberek élnek. Méretre meg is felelt volna a rablóhoz, így Zephyr gyanakodva, erősen figyelve minden részletet keringeni kezdett a ház körül. Ezt gazdájától tanulta, aki mindent óvatosan megvizsgált, mielőtt cselekedett volna bármit is. Szerencséjére egy lehetőség adta azért magát: Be nem látott ugyan, de nagy hamar egy olyasféle apró ember lépett ki a házból, ami Sylphet is elvitte, ám ez küllemre más volt: vörös volt a szőrzet a fején, akár egy mókusnak. Zephyrben hamar összeállt a terv: Ha megszorongatja ezt, és segítséget hív, előkerülhet a beosztottjának elrablója is. Hátralibbent hát, és nekilendült, hogy félig komoly sólyomhoz méltó zuhanó-támadással nyisson. A teremtmény megijed, és nekihátrál az ajtónak. Annyi lélekjelenléte lesz valahonnét, hogy kitérjen a sólyom elől, aki emiatt igen erőteljeset csapódik a falba mellette. Zephyrrel megfordult a világ, ám eközben  kis teremtmény valami delejt bocsájtott rá, mert egész testét különös, bizsgergető érzés járta át. Nem tudta eldönteni, hogy jó volt-e vagy rossz, de kihátrált a "ház" előteréül szolgáló deszkák szélére, ahol megrázva magát igyekezett helye tenni a tollazatát és fehér pontokkal teli, lassan mozgó látását. Amikor azonban az megszólelt úgy, ahogyan csak Aura tud - igazán, közvetlenül a madár értelméhez - Zephyr majdnem hátrabukott döbbenetében.
- Ejnye, nyugi, semmi baj! Te nem idevalósi vagy, igaz? Mit keresel itt? - Mondta valami embernyelven, de nem az volt, amin mestere is szokott társalogni, már csak dallamából sem. Nem értette a szavakat egyenként, de megértette, hogy nyugtatni akarja őt, és hogy arra kíváncsi, mit csinálnak ott, ahol épp vannak. Zephyr - megörülve, hogy valaki talán megértheti őt - elkezdte nyújtogatni a nyakát Ruby felé, hogy jelezze, egy társukat, és összehúzta magát, hogy jelezze, egy hozzá hasonló, de kicsi dologról van szó. Halkan sípolt közben.
- Madarat. Kicsi madarat. A barátunk.
Közben Ruby is odaszállt mellé, és közel bújt hozzá. Nem tudta, hogy csak a kommunikációt próbálja elősegíteni, vagy egészen más dolgok járnak számára idegen értelmében, de a szárnyas ember úgy tűnt, megértette, miről van szó, ezt bólogatásából leszűrte Zephyr.
- Értem. Sajnos nem láttam hozzád hasonló madarat itt, olyat pedig főleg nem, aki kisebb lenne. Biztos, hogy itt van? - Szólt az megint, amiből Zephyr ismét csak megértette, hogy nem találkozott az illető Slyph-el, és hogy megerősítést vár tőlük. Ez már megbizonyosította arról hogy valóban képesek lesznek a lénnyel valahogyan társalogni, így örömmel, megerősítően felelt a maga sólyom módján víjjogással.
- Hát persze! Nem pont egy sólyom fogja rosszul látni.
Ruby is felelt, nyilván ő maga is megértette a furcsa teremtményt, de ez majd kettejük szóváltását is megkönnyítheti, mert lesz egy biztos közvetítőjük. Láttam, hogy kérdőn néz felém, amikor megpróbálja a kisméretű ember megérinteni, megerősítően sípolt egyet halkan.
- Én még élek, neked se lehet nagyobb bajod.
Az ember miután valóban nem ártott Rubynak, elgondolkodott pár másodpercre, majd ismét megszólalt.
- Azt hiszem tudok valakit, aki talán tudhatja, hogy mi történt. Akarjátok, hogy elvigyelek hozzá titeket?
Igen megörült Zephyr azon, hogy segítségre terelődött a szó, és lelkesen ugrált a teremtmény mellé. Sietve csapott egyet zárt szárnyaival, mintha csak tornáztatná őket, és közben Rubyt nézte, hátha az megérti, hogy itt a legjobb lehetőség, amit ideát csak találhatnak. Ha meg az ember megpróbál valami ártó szándékút, biztos lehet benne, hogy nem lesz elég gyors ahhoz, hogy nyakon ne tudja harapni. Úgy tűnik, a hüllő megértette a dolgot, mert mellélépett ő is. Az emberlény határozottan bólintott aztán.
- Jól van. Gyertek! - Mondta, majd elrúgta magát a rovarféle szárnyaival csapkodva, és megindult a fák között. Zephyr nyomban utána eredt: Egy percet sem késlekedhettek alattvalója megmentésében!

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Ruby mint mindig a gazdája melletti párnán aludt békésen, amikor meghallotta a kitárt szárnyak jellegzetes suhogását. Már jól ismerte a Nagy Tollast, aki Anya barátjának volt a társa, és akivel időnként megengedték, hogy játszadozzon. Nagy Tollas azonban már öreg volt, így nem mindig értékelte Ruby élettel vadászattal és sok-sok játékkal teli életmódját. Különös volt, ez, hiszen Nagy Tollas elég ritkán jött a gazdája Aura nélkül látogatóba. Úgy is lehetett mondani, hogy sohasem. Most viszont baj lehetett, hogyha pont Rubyt szerette volna halkan sípoló hanggal felébreszteni.
Anya még mindig beteg volt, sok pihenésre volt szüksége, így Ruby semmiképp sem szerette volna megzavarni a békés álmát. Megemelte apró ékszerhez hasonlatos fejét, és félrebillentve nézte a Nagy Tollast, hogy mégis mi ez a felfordulás éjnek évadján, amikor minden tisztes hidegvérű sárkánygyík az igazak álmát kellene, hogy aludja.
Ekkor látta meg az ováció tárgyát, az ablaknál egy… egy egészen mini embert, amilyet még sosem látott azelőtt. Igazán megszokta már, hogy hozzá képest Anya nagy volt, Aura meg még annál is nagyobb, sőt, Rubynál bizony még Nagy Tollas is sokkal nagyobb volt, de ez a miniember, aki ráadásul még szárnyakat is viselt éppen nem. Igazán megörült, hogy új játszótársra akadtak, amikor is észrevette, hogy a Miniember erősen szorítja magához kis seregletük legújabb tagját a Kis Tollast. Hát az már igazán nem volt igazságos, hogy csak azért, mert mostmár ő volta legkisebb, meg a legfiatalabb kis jövevény minden új játékot ő próbáljon ki először! Ruby ugyanis szerette az embereket vámpírokat sötét tündéket, és mindent, ami picike, így hát egy pici ember lenne a legcsodálatosabb játszótárs az egész világon. Szinte már féltékeny volt, hogy az a fura Kis Tollas már játszhat vele ő meg még nem!
Valami azonban mégsem volt rendjén. Sem a Nagy sem a Kis Tollas nem úgy tűnt, mint akik lelkesen éjszakai játékot folytatnának a Miniemberrel. Igyekezett sietve lemászni a párnáról, megkerülni Anyát, majd amikor a lábához ért, elrúgta magát a takaróról, hogy bőrszárnyait kitárva Nagy Tollas mellé érkezzen, és vágyakozva nézhesse a csillagpettyes éjszakába távozó Miniembert és Kis Tollast, aki egy egészen ijedt kis pittyenést hallatott. Nagy Tollas ekkor riadtan csapott kettőt a szárnyával, amit Ruby megértett, hogy azonnal indulniuk kell utánuk, noha ment volna enélkül is. A világért sem maradt volna ki a mókából, de igazán kedvesnek tartotta Nagy Tollastól, hogy az gondolt rá is.
Sajnos az apró ékszersárkány sokkal lassabb volt, mint a méltóságteljes Nagy Tollas, de annyira Miniember sem volt sebes, hogy ne tudjon vele lépést tartani. Nagyon igyekezett, újra és újra megfeszítette a szárnyait és csapott velük. Érezte, hogy Anya különleges ennivalói és a rengeteg torna, amit egyébként a háta közepére nem kívánt, mert csak szunyókálni akart egész álló nap a napfényben fürdőzve, most megtették a hatásukat. Ami Miniember és Kis Tollas távolodó foltja volt csupán, most kezdett egyre inkább alakot ölteni. Nagy tollas időnként tett egy lassító félkörös ívet, hogy megvárja a többieket, de amint Ruby is és ő is megközelítették a Miniembert víjjogott egyet, amit a sárkánygyík a játékidő kezdeteként könyvelt el. Ő is megpróbálkozott egy hasonlóval, bár nem volt olyan szép és élet, tiszta hangja, mint a tollasoknak, inkább csak trillázni szokott. De nem most!
Miniember láthatóan megijedt, mert fél kézzel elengedte Kis Tollast, ám mielőtt az kibújhatott volna az ölelésből egy kacskaringós mintával rajzolt ragyogó zöld kör jelent meg az égen. Ruby igazán szépnek tartotta, de egyben rendkívül furcsának is. A Miniember át akarta vinni Kis Tollast a körön, így Nagy Tollas ezt a pillanatot választotta a támadásra, melynek következtében egyenesen belerepült a körbe. Ruby Rose teljesen fel volt háborodva. Hogy elmenjen a minitollas és a nagy tollas is? Nélküle? Ezt igazán nem hagyhatta! Csapott két nagyot a szárnyával, majd átrepült a körön, csakhogy rögtön utána le is fékezzen ámulatában. A kör ugyanis egy egészen különös helyre vezetett.
Először is azon a Különös Helyen egyáltalán nem volt csillagpettyes éjszaka. Mindent a naplemente aranyos fénye borított be, első sorban azokat a hatalmas fákat, amiknél nagyobbat Ruby Rose még sohasem látott. Nem látta elől sem Kis Tollast sem a Miniembert, amikor viszont hátranézett már nem látta a nagy tornyot sem, ami eddig az otthona volt, sem az ismerős mezőket, sem a hatalmas, ezüstfehéren világító korongot az égen. Ettől pedig az aprócska sárkány egészen kétségbeesett. Nagy Tollas még körözve kereste a Kis Tollast, de Ruby úgy ítélte a legbiztonságosabbnak, hacsak leül egy faágra, olyan picire gömbölyödik amennyire csak lehet, és szépen megvárja, hogy Anya érte jöjjön.
Próbálta magát kifújni, mert eléggé elfáradt a hirtelen sok repülésben, de a nagyobb baj az volt, hogy nagyon félt... Ismeretlen hatalmas helyen voltak, ahol nem volt ott Anya, neki meg rossz volt a lába is. Először azt hitte, Nagy Tollas is csak ideges volt, azért köröztt a levegőben, majd ült le a sárkánygyík mellé, majd ismét körözött és újra leült, de a második kör végére rájött, hogy miatta türelmetlen és menniük kell. Fújt még egyet, majd csapott egyet a szárnyával és egészen közel repült a Nagy Tollashoz. Legszívesebben egészen hozzá bújt volna, hátha úgy majd ő megvédi, de nem akarta akadályozni a repülésben.
Nem kellett sokáig keresgélniük, hogy valami egészen különös dologra akadjanak. Az ágak között apró ház bújt meg. Először olyan volt, mint Nagy Tollas és Kis Tollas házikója, de közelebbről megnézve Rubynak jobban hasonlított a nagy emberek nagy házaira. Végső soron teljesen érthető volt, hogyha a nagy emberek nagy házakban laktak, akkor a mini embereknek mini házakban kellett aludni. Nagy Tollas körbe repkedte a házat és benézett a nyílásokon, amit Ruby igencsak okos ötletnek tartott, ő maga pedig elfoglalta őrpozícióját a házikó tetején. Kicsit szaglászott, hátha megérzi Kis Tollast, de az ő szaga sehol nem volt. Sem a fán, sem a levegőben, sem a házikón.
Ekkor az ajtó kitárult, és kilépett rajta egy miniember. A gond csak az volt, hogy ez egy másik Miniember lehetett, ugyanis cseppet sem hasonlított arra, amelyik elragadta Kis Tollast. Ennek vörös haja volt, mintha tűz lenne, meg úgy egészen másmilyen volt, a szagától kezdve a legapróbb kis formákig. Nagy Tollas azonnal azonnal nekilendült, hogy játszon a nyújtózkodó miniemberrel, Ruby pedig lelkesen szurkolt neki. Megengedte, hogy Nagy Tollas játszon először, ha már magával hívta, biztos volt benne, hogy idővel sorra kerül majd ő is.
Miniember nekihátrált az ajtónak, majd lebukott, mielőtt Nagy Tollas csőre eltalálta volna, ez után viszont felnyúlt és megérintette Nagy Tollast, amitől a levegő körülötte aranyszínű kígyóként csavarodott meg.
- Ejnye, nyugi, semmi baj! - szólalt meg a miniember, úgy mint Anya és Aura. - Te nem idevalósi vagy, igaz? Mit keresel itt? - kérdezte Nagy Tollast, de mivel még mindig nem engedte el, Ruby a ház tetejéről néhányszor a mellső lábával megütögette a miniembert, bár nem túl erősen. Nagy Tollas először felborzolta a tollait, majd ez után Ruby felé kezdte nyújtogatni a nyakát, mintha fel akarná rá hívni a figyelmet, így hát nem is volt rest, azonnal felröppent a háztetőről, és a fejében odabújt Nagy Tollas pihéihez, amilyen szeretetteljesen csak tudott. Bizony ők együtt jöttek ide, együtt játszanak, és Nagy Tollas majd megvédi Rubyt. Közben az picire próbálta magát összehúzni, de a sárkánygyík egyáltalán nem értette miért. Szerencsére a miniember igen. Nagyon komolyan bólogatott és közben még „ühüm”- özött is, amit az emberek akkor szoktak csinálni, amikor értettek valamit.
- Értem. - és még ki is mondta! Innentől már egészen biztos volt.- Sajnos nem láttam hozzád hasonló madarat itt, olyat pedig főleg nem, aki kisebb lenne. Biztos, hogy itt van?
A kérdésre válaszul Nagy Tollas víjjogott egyet. Miniember közben megpróbálta megérinteni Ruby tappancsát, aki először hátrahúzódott, majd felpillantott a madárra. Az beleegyezően sípolt egyet, így hajlandó volt odanyújtani az egyik apró mancsát a miniembernek, hiszen ennyiből még talán nem lehetett semmi gond. Az a különös kígyózó levegő őt is megsimogatta még, de valóban nem történt semmi felháborító.
Ez után a miniember elgondolkodva dörgölte meg az állát.
- Azt hiszem tudok valakit, aki talán tudhatja, hogy mi történt. Akarjátok, hogy elvigyelek hozzá titeket?
Nagy Tollas néhány ugrással a miniember mellett termett, és Ruby felé is intett a szárnyával. Tehát követni fogják őt, és remélhetőleg megtalálják Kis Tollast, aki nagyon jól elbújt a másik Miniemberrel. Ez egy igazán nehéz, de roppantmód izgalmas játéknak ígérkezett, és a kis sárkány szinte el is felejtette, hogy eltévedtek. Két szökkenéssel ő is felzárkózott a miniember mellé, jelezve, hogy indulhattak.
- Jól van. Gyertek! - mondta a miniember mosolyogva, aztán felröppent és vezetni kezdte őket az erdő fái között[/color]


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

4[Magánküldetés] Sylph közlegény megmentése Empty Re: [Magánküldetés] Sylph közlegény megmentése on Pént. Júl. 19, 2019 2:19 pm

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Amilyen sebesen csak tudtak szárnyaltak keresztük a különös erdőn, amelynek a teteje is falevelekből állt. Kerülgették a vaskos fatörzseket, míg egyszer csak kiértek egy jókora tisztásra, aminek a közepén egyetlen hatalmas fa állt. Még Anya méretével is hatalmasnak tűnt, szinte akkora volt, mint egy egész nagy kőtorony, amiben anya és a többi nagy ember lakott. Miniember, az ő különbejáratú tűzhajú miniemberük a fa törzsén található számos erkély egyikéhez vezette Nagy Tollast és Rubyt, miközben a tisztáson hemzsegő többi miniember egyre csak köréjük gyűlt és mindegyik kíváncsi szemekkel nézte az új jövevényeket. Egészen sokan voltak, és Ruby biztos volt benne, hogy mindegyik csak velük akart játszani, ez pedig roppantmód kedves dolog volt tőlük. Igazán nem akart nekik csalódást okozni, így boldogtrillázással repült előre, el Nagy Tollas és a Miniember mellett, majd kicsit ügyetlenül landolt a teraszon. Ekkor lekushadt és előre ugorva, karmos mancsával igyekezett elkapni a hozzá leközelebb eső szárnyas miniembereket, majd akár sikerült akár nem, megismételte a műveletet a következővel. Azok félig rémült, félig szórakozott sikkantásokkal tértek ki előle. Igazán élvezték a játékot.
Nagy Tollas inkább meglapult, pedig Ruby biztos volt benne, hogy a miniemberek vele is szívesen játszanának. Nem értette az öreg tollas miért ilyen ellenséges, néha még csapott is egyet a szárnyával, hogy elkergesse a közeledőket, tekintetével pedig élénken keresett valakit. Ruby tudta, hogy azt kereste, aki elvitte Kis Tollast, de egyik miniember sem olyannak tűnt.
A tűzhajú miniemberük nem foglalkozott a tömeggel, helyette a fába vésett ajtóhoz lépett.
- Gyertek utánam! - szólt nekik, de utána rájött, hogy bár Ruby elég kicsivolt ahhoz, hogy beférjen, Nagy Tollas már kihívásokkal nézett szembe ilyen téren. Tűzhajú Miniember elgondolkozott, majd hullámzó mozdulatokat tett, mintha táncolt volna. Az ajtó széle fodrozódni kezdett és hirtelen az egész kiszélesedett, hogy Nagy Tollas is könnyedén át tudjon rajta sétálni.
- Na, így. Ti pedig ne rémisszétek meg szegényeket, kicsit eltévedtek! - szólt rá a többi miniemberre, főleg azokra, akik Nagy Tollashoz igyekeztek közeledni. Ruby csak arra tudott gondolni, hogy szegény már olyan vén volt, hogy fájtak a csontjai, ezért nem akart játszani a többiekkel. ezért lehetett, hogy az ajtón is egészen apró, félős ugrásokkal ment be. Ő még szívesen maradt volna, mert nagyszerűen szórakozott, de nem szerette volna szem elől téveszteni Nagy Tollast és Tűzhajú Miniembert, így amikor azok átmentek az ajtón ő is jókedvűen utánuk trappolt.
A fa belülről sem kisebb és kevésbé zsúfolt. Minden tele volt repkedő miniemberekkel, Tűzhajú Miniember azonban egyenesen a legaljához vezette őket egy nagy vésethez, ami folyton egymásba csavarodó mintákat ábrázolt.
- Már nem sok, ígérem. - mosolygott a Tűzhajú miniember, majd megköszörülte a torkát. - Éire ní Bríghit kér bebocsátást.
Ahogy ezt kimondta a csigavonalak megelevenedtek és széttekeregtek, felfedve egy hatalmas ajtót, amely akkora volt, hogy még Anya is könnyedén átsétálhatott volna rajta. Ruby részben a varázslattól, részben pedig az ajtó hatalmas méreteitől kicsit megijedt, és próbálta magát egészen összehúzni, közben pedig aggódva nézett Nagy Tollas felé. Az megrázta magát a fejleményekre, és újra körülnézett, de az a miniember, aki elvitte Kis Tollast a fa belsejében sem tűnt fel. Majd Nagy Tollas Tűzhajú Miniemberhez fordult, nyilván, hogy megérdeklődje, hogy mi történik most. Nagy Tollas mindig olyan okos volt!
- Akihez viszlek nem olyan, mint én. - magyarázta Tűzhajú Miniember. - De nem is olyan, mint az emberek. Meglátjátok.
Az ajtó kitárult, majd néhány másodperc repülés után oda is értek egy emberméretű fából faragott trón elé, amiben egy tündének látszó nő ült. Ruby csupán Nagy Tollas mögülmert nézelődni. Magasabb volt, mint Anya, de annyira nem, mint Aura, Nagy Tollas gazdája, aki hatalmas impozáns nőstény volt. Ami különös volt igazán, hogy a néni lábait és karjait olyan páncél borította, mint ami a bogarakat szokta, a vállán pedig egy szitakötő zümmögött.
- Éire, mi történt? - kérdezte.
- Semmi komoly, felség. Néhány eltévedt vándor keresi a társát, úgy gondolom.
Ruby igazán érdekesnek találta a Szitakötőnénit, így előrébb kúszott Tűzhajú Miniember mögé. Ha lett volna még közöttük olyan tereptárgy, ami még bebújva lassan közelebb evickélhetett volna, akkor biztosan megpróbálja, de így megakadt és kénytelen volt egy helyben toporogni. Közben Nagy Tollas meghajtotta a fejét a nő felé, majd megpróbált vele is kommunikálni. Rubynak ekkor eszébe jutott, hogy talán neki is így kellett volna tennie, és csak remélte, hogy Szitakötőnéni nem veszi zokon, a beszédet, vagyis inkább hogy valahogy közöljék jöttük okát Nagy Tollasra bízta, aki némi sípolással megtűzdelve igyekezett beszámolni Kis Tollas szörnyűséges eltűnéséről.
Szitakötőnéni előrébb hajolt és mélyen Nagy Tollas szemébe nézett. Az arca eközben kissé megváltozott, ott, ahol az imént még bogárszerű volt, most fekete tollakat bontott és a szeme is egészen ragadozómadárszerűvé kerekedett.
- Mhm… - hümmögött. - Mhm. Értem. És ez a kis ember, vagyis tündér elvitte a barátotokat. Azt hiszem tudom is kiről van szó pontosan. De megtalálni elég nehéz lesz. - vakargatta meg az arcát egyik hosszú karmával. RUby eközben érdeklődve sertepertélt a társa körül, egészen addig, ameddig a Szitakötőnéni tényleges szitakötője nem döntött úgy, hogy odarepül, és érdeklődve táncolja körül az érkezőket. Ruby szinte mindent elfelejtett abban a pillanatban, hiszen a szitakötő volt otthon is egyik kedvenc játéka! Ahogy kint a miniemberekre, most Szitakötőnéni társára kezdett vadászni önfeledten. Nagy tollas közben kicsit hátrébb ugrált, de szerencsére Ruby észnél volt, és nem ütközött bele, hadd mondja csak el, hogy mindenképpen meg kell találniuk Kis Tollast, mert ha nem Aura mérges lesz, és akkor lehet Anya is mérges lesz, azt pedig semmiképpen nem akarják, nem bizony!
- A helyzet az, hogy akit kerestek, az Ceridwen. Nagyon erős tündér és nagyon furcsa, vannak néha ilyen esetek vele. Saját kis síkja van, aminek a kapuja három elemű. Kell hozzá egy mókusbajusz, egy kő az Ősforrásból és egy tündérkutya könnycseppje. Ezek nélkül még én sem tudom megnyitni, csak ő.
A szitakötő közben kissé bosszúsan zümmögött és kerülgette Rubyt, aki ettől csak még jobban élvezte a játékot, amikor azonban Szitakötőnéni mókusbajszot emleget meg követ meg könnycseppet érdeklődve néz a nőre. Főleg a kőnél. Anya szokta szeretni a szép köveket. Lelkesen trappolt Zephyrhez. Szép kő kell? Rubynak menni fog. Azonban mindketten elbizonytalanodnak a kutyánál, még Nagy Tollas is aggodalmait közvetíti Szitakötőnéni felé. Ruby szeretett játszani minden félével, de a kutya olyan volt, amivel szemben bizony alul maradhattak…
- Óh, ez nem közönséges kutya. Ez egy nagyon különleges kutya, sokkal okosabb, mint gondolnátok. Épp ezért lesz ez a legnehezebb. De én javaslom, hogy maradjatok együtt. Majd Éire elvezet oda, ahol találjátok ezeket, igaz? - kérdezte Tűzhajú Miniembertől Szitakötőnéni, aztán Ruby felé nézett és a teste megint megváltozott. Ezúttal rubinvörös pikkelyek nőttek a tollak helyére és a szeme köré is, Ruby pedig hirtelen egészen biztosan tudta, hogy Szitakötőnéni igazi neve Titánia volt, és ő volt itt a királynő, ami egy nagyon-nagyon komoly dolog, nagyjából azt jelenti, hogy mindenki tiszteli és hallgat rá, mint Ruby Anyára. Egy pillanatra megijedt, amikor a szitakötőnéni elkezdett változni, majd amikor az megszólította érdeklődve óvakodott közelebb. - Látom te még picike vagy, de ne aggódj. A fiatalság olyan erő, ami sok mindenre képes.
Hirtelen nem is tudta mit tegyen. Tudta, hogy picike, de anya szereti őt így. Anya jobban szereti őt, mint mások azokat, akik nagyok. Ruby igazán nem bánja ezért, hogy pici. Kis tollas is az. Azt viszont érezte, hogy a Szitakötőnéni kedves ezért eldöntötte, hogy talál neki is egy szép követ majd. Remélte, hogy szabad.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

5[Magánküldetés] Sylph közlegény megmentése Empty Re: [Magánküldetés] Sylph közlegény megmentése on Szomb. Júl. 20, 2019 4:04 pm

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
A szédítően magas fák látványa zavarta Zephyrt, nem ehhez volt szokva. Legjobban mindig is Mesterével közös szülőfalujában érezte magát, ahol ismerős, sík-mocsaras vidékek fölött szállhatott szabadon, és ismert minden állatot, amik fölött magasan trónolt is, mint az egek királya. Na meg természetesen az volt a hely, ahol legyőzte Sylphet is, bebizonyítva ezzel tökéletes uralmát minden fajta fajtársa fölött is, hiszen aki egy ilyen mitugrászt el tud fogni, nem lehet más, csak a legerősebb.
Ahogy átfutottak ezek az emlékek - felületesen, amennyire egy vámpír-sólyomnak lehetséges - ismét az aggodalom lett úrrá rajta. Nem viselte, ha valaki arcátlan volt felé vagy mestere, Aura felé, így elhatározta, hogy vagy alattvalót csinál a korcs lényből, ami megzavarta békéjüket, vagy vacsorát. Eltökélten csapott néhányat hát szárnyával, hogy gyorsabban megközelítse az úti céljukat: Egy különös, fából épült nagy tornyot. Zephyr ismerte jól ezeket, tudta, hogy aki ilyen nagy toronyban lakik, az előkelőség lehet csak - mint maga is, meg Aura is. Noha ilyet még nem látott, ami teljesen olyan lett volna, mintha csak verébfiókaként látna egy nemzedékeknél idősebb ősi tölgyet. A vörösfejű rovar-ember nyomán tehát megközelítették a rejtélyes szállást, és landoltak egy kis párkányon. Meglepetten szemlélte Zephyr, hogy az ajtók olyan aprók, mint az emberlények, tehát számukra ez jóval nagyobb is, mint egy torony.
Számos meg számos furcsa ember került elő, akik tolakodva sereglettek köréjük, és nyakukat nyújtogatva szemlélték őket - ebből rájött Zephyr, hogy bizonyára olyan lények, mint maguk, nem léteznek ezen a különös helyen. Hirtelen ennél inkább is nagyobb késztetést érzett, hogy megtalálja Slyph-et, hiszen el sem tudta gondolni, mit élhet át alattvalója. Aggódott még amiatt is, hogy hátha ezek is képesek olyan delejre, mint amire a vörös, mert akkor veszélyben is voltak. Ruby, a gyík-teremtmény jó munkát végzett szétriasztásukban, amibe ő is becsatlakozott néha egy-egy szárnycsapással, miközben sebesen forgatta a fejét, hátha kiszúrja a sólyomrablót, ám úgy tűnt mindhiába.
- Gyertek, utánam! - Mondta kísérőjük, és az egyik nyíláshoz vezette őket. Zephyr már épp készült fejét megdöntve méltatlankodni, hogy mégis hogyan kellene bepasszíroznia magát azon a patkányoknak pont megfelelő nyíláson, de erre megint valami bűvölésbe kezdett a vörös hajú emberlény, a nyílás pedig hullámozva tágult neki is kényelmes méretűvé. - Na, így. Ti pedig ne rémisszétek meg szegényeket, kicsit eltévedtek! - Utasította még rendre a többi apró lényt végül vezetőjük, mire azok Zephyr örömére végre eltávolodtak kissé. Néhány apró, óvatos ugrással haladt keresztül a nyíláson, hátha az megint összemenne vagy valami más ördöngősség történne.
Mikor beértek végül, a fa valóban a saját tornyaikra emlékeztette őt, különösen is arra, amiben laktak - mindenütt rengeteg apró ember mozgott és cikázott ide-oda, akár csak náluk szoktak a különböző színes ruhás nagy emberek. Zephyr próbálta tovább keresni a célpontját, de rájött, hogy hasztalan, hiszen ennyi közül aligha szúrná ki. Megrázta magát a szédítő kavalkád láttán, és mivel jobb ötlete nem volt, így hát követte csak kalauzukat, aki lefelé invitálta őket egy halom furcsa vésethez, amilyet még soha sólyom-életében nem látott még.
- Már nem sok, ígérem. - Mondta ismét a vörös emberlény, majd egy rövid fulladozás után megszólalt ismét. - - Éire ní Bríghit kér bebocsátást.
Erre megint valami delej történhetett, mert széttekerődtek a vonalak, és felfedtek egy nagy ajtót - a nagy persze az itteni méretekhez képest volt értendő, mestere be sem fért volna rajta kétrét görnyedés nélkül. Zephyrnek aztán eszébe jutott, hogy korábban érette őt a lény - Éireníbríghit, saját bevallása szerint - és felé fordulva megpróbált szólni hozzá úgy, ahogy két dicső vámpír-sólyom beszélne egymással.
- Milyen hely ez?
- Akihez viszlek nem olyan, mint én. De nem is olyan, mint az emberek. Meglátjátok. - Felelt az, Zephyr pedig örvendett, hogy valóban képesek itt megérteni őt, és az eddigiek nem csak véletlenek voltak. Rövid repülés következett, mire egy nagy, díszes székhez értek. Zephyr óvatosan lassított, mielőtt leszállt volna. Megtanulta, hogy az emberek világában minél nagyobb és díszesebb a széked, annál fontosabb vagy. Mesterére nézve ez kissé összezavaró volt, mert neki igen egyszerű széke volt, de úgy vélte, hogy nem csak a szék dönti el ezt, hanem az erő is. Zephyr hát alaposan, fejét forgatva szemlélte meg a rajta ülő különös embert. Valamelyest emlékeztette őt azokra, akik az erdőben laktak, és egy nagy tüzet csináltak, hogy aztán önként megöljék magukat benne - emiatt ostoba népnek tartotta őket, és amennyire csak tehette, mindig nagyon lekezelően nézett az olyan emberekre, akiknek hosszú volt a füle - ez volt nekik ugyanis az ismertetésük. Ez azonban itt a nagy székben másfajta volt. Noha impozánsságában és méretében alulmaradt mesterétől, jó nagy volt a kicsikhez képest, és olyasféle volt a lába, mintha egy nagy bogár lenne, a vállán pedig egy szitakötő pihent, ahogy ő szokott Aura vállán. Így hát hamar levonta a következtetést, hogy ez a nőstény a kicsi bogár-emberek között, és jó eséllyel a leghatalmasabb is.
- Éire, mi történt? - Neki is olyan volt a hangja, hogy jól értette őt, így legalább annak örült, hogy bizonyára tudnak beszélni majd vele.
- Semmi komoly, felség. Néhány eltévedt vándor keresi a társát, úgy gondolom. - Felelte a szólított, Zephyr pedig látta, hogy őket nézik. Mesterénél úgy látta, hogy ilyenkor meg szokták hajtani magukat az emberek, így a fejével imitálta a mozgást, mielőtt megpróbált volna. Ruby, a gyíklény megbújt mögötte, és ez egy jó dolog is volt, legalább nem okozott kárt semmiben.
- Éireníbrígit hozott minket ide. Az emberek nemzetségéből való Aura társa vagyok. Az alattvalóm elrabolta egy a te alattvalóid közül, egy fiókának kinéző sólymot egy szárnyas ember. Az alattvalóm keressük, én és a szövetségesem, Rubyrose, harcos a gyík-teremtmények nemzetségéből.
Úgy tűnt, hogy mindent ért a nő - sőt, ami után Zephyr elmondta, amennyire jól csak tudta, hogy miért jöttek, közel hajolt hozzá, amitől egészen olyan érzése támadt Zephyrnek, mintha csak a fejébe nézne amaz - akiről így egész egyszerűen megtudta, hogy Titániának hívják, és hogy ő itt az uralkodó valóban. Ezen felül még meg is változott, és tulajdon magához hasonló tollak nőttek rajta, a szeme pedig egészen egy sólyomé lett.
- Mhm… Mhm. Értem. És ez a kis ember, vagyis tündér elvitte a barátotokat. Azt hiszem tudom is kiről van szó pontosan. De megtalálni elég nehéz lesz. - Mondta az, miközben megvakarta magát, és alattvalója, a szitakötő körberepült minket. Zephyr aggódni kezdett. Nem tudta, hogy mi lehet olyan veszélyes, ami még a tündérek - ahogy Titánia hívta őket - nemzetségének uralkodója számára is nehéz lenne. Ruby eközben csak ugrált valami után, és Zephyr őszintén remélte, hogy semmiben nem tesz kárt, hiszen igen meg volt ijedve a nő különös fejbelátó és alakváltó delejétől - bár pont emiatt gondolta is, hogy nehéz a dolgaiban kárt tenni. Ha még a szitakötője is az, hát nyilván a legfürgébb és legerősebb a szitakötők nemzetségéből. Zephyr nem nagyon bírt megállni az ijesztő jelenés előtt, és hátrébb ugrált párat zavarában. Aztán eszébe jutott, hogy nyilván lehet valami módja, hogy segítsen rajtuk, így összeszedte bátorságát, és ismét szóba elegyedett a királynővel. Megrázta magát, majd ismét sólyomféle kommunikációba kezdett.
- Nincs probléma. Mindketten jó harcosok vagyunk. Oda kell mennünk.
- A helyzet az, hogy akit kerestek, az Ceridwen. Nagyon erős tündér és nagyon furcsa, vannak néha ilyen esetek vele. Saját kis síkja van, aminek a kapuja három elemű. Kell hozzá egy mókusbajusz, egy kő az Ősforrásból és egy tündérkutya könnycseppje. Ezek nélkül még én sem tudom megnyitni, csak ő. - Mondta a királynő, Zephyr pedig próbálta megérteni, hogy miről is van szó. Felfogta, hogy ez a Ceridwen az ellenségük, és azt is, hogy nincs egyszerű közelségben. Talán úgy, ahogy ők is ezen a helyen vannak, ami nem a tornyok és a hatalmas hegyek világa, így talán ő is egy másik ilyen helyen lehet. A megszerzendő dolgok hallatán Zephyr megörült. A mókust szerette, kedvelt eledele volt. Egyet elpusztítani és begyűjteni a pofaszőrét nem lehet nehéz. Követ Rubyrose is tud hozni, azt talán nem eszi meg, és fel is ismeri. Amennyire látta, ezt a gyíklény is megértette, hiszen lelkesen közel sétált hozzá, és izgatottan nézett rá. Óvatosan bólintott csak, hogy megerősítse, jó nyomon járnak gondolatai. A kutya hallatán azonban elment a kedve. Olyat sokat látott már: Nagyok voltak, tele fogakkal, és nagyon agresszívek. Ráadásul könnyeket - ami az emberek szeméből folyó víz szokott lenni - nem látott még soha a kutyákból jönni. Eldöntött fejjel nézett a királynőre hát, és szólította meg aggodalommal.
- Kutya az veszélyes. Nem sír.
- Óh, ez nem közönséges kutya. Ez egy nagyon különleges kutya, sokkal okosabb, mint gondolnátok. Épp ezért lesz ez a legnehezebb. De én javaslom, hogy maradjatok együtt. Majd Éire elvezet oda, ahol találjátok ezeket, igaz? - Felelt Titánia hamar, majd ránézett Rubyra is, ahogy korábban rá is, és most hüllőssé változott. Nem nagyon értette, hogy miért éri meg a madárnál alsóbbrendű lénnyé változni, ha az embernek megvan erre a képessége, de nyilván most vele beszélt ugyanígy. Érdekelni kezdte, hogy a gyíklények is tudnak-e úgy beszélni egymással, mint a sólymok, de ennek kutatását későbbre kellett hagynia. Nem értette teljesen, amit a királynő Rubynak mondott, csak a körvonalait, amiből azonban megtudta, hogy még gyermek a lény. Ez igen meglepte, de sok mindenre magyarázatot adott, és elraktározta magának, hogy továbbra is úgy kell nevelnie, hogy felnőtten hasznos szövetségese legyen belőle. Meghajolt ismét, ahogy az emberektől látta, amikor azok hálásak valamiért - hiszen ha vezetésük van, semmi nem állhat az útjukba. Nincs semmi, ami egy nemes sólyom útjába állhat.[/color]

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
Elköszöntek hát Titániától, Éire pedig odalebegett a páratlan pároshoz.
- Nos, mivel akarjátok kezdeni? - kérdezte, majd egy ujjával rajzolni kezdett a padlóra, ami egyébként szilárd fa volt, de úgy folyt szét az ujja előtt, mintha homok lett volna. Három alakot rajzolt ki. - A kő, a mókus vagy a könny? - mutatott egyenként a jelekre. Nagy tollas a kő jeléhez ugrált, majd víjjogott egyet, és Ruby is egyetértőn trappolta körül a kő jelét. Szeretett volna hamar vinni szép követ Titánia szitakötőnéninek.
- Jól van, gyertek. - mosolyodott el a miniember, közben pedig nem tudta megállni, hogy ne simogassa meg Ruby fejecskéjét, aki ezt kitörő örömmel fogadta. Szerette, ha megsimogatták. Éire azután felröppent és először a királynő trónterméből repült ki, majd egy teraszon át a nagy fából is. Egyenesen az erdő felé indult, néha-néha hátranézve, nehogy elveszítse a két veroniai jövevényt. A többi miniember sem tudta leplezni a lelkesedését és egy ideig követték őket, folyamatosan kérdezgetve a Vöröshajú Miniembert. Nagy Tollas látszólag nem örült ennek annyira, ellentétben Rubyval, aki nem bírta megállni, hogy ne kezdje játszani velük. A tündérek nevetgélve reppentek el előle, de a kissárkány egészen biztos volt benne, hogy ők is élvezték a játékot, de azért figyelnie kellett, hogy le ne maradjon a Vöröshajú Miniemberüktől.
- Hová viszed őket, Éire?
- Ne is kérdezzétek. - legyintett az a többi felé. - Ha jól sejtem Anué-hez.
A többi miniember erre szomorú egyetértéssel bólogatott, aztán szétrebbentek, mint egy kis méhraj. Éire a hatalmas fák között egy kisebb, árnyékos folyópartra vezette a jövevényeket, azután azzal párhuzamosan kezdett repülni, míg el nem értek egy barlangot. Előtte a miniember lelassított, a sötétből pedig gőzfelhők csaptak ki és egy jókora, kígyószerű, kosszarvú hüllő dugta ki a fejét. Nagyon hosszú nyaka volt, a füstgomolyag pedig az orrából jött.
- Éire hercegnő. - szólalt meg igazán különös, visszhangzó hangon, de a szája nem mozgott, csak az orrcimpái tágultak és szűkültek, amit Ruby rendkívül szórakoztatónak talált. Érdeklődve óvakodott közelebb, mert úgy tűnt, mintha a lény valami rokon fajta lett volna. Nagy Tollas viszont inkább megriadt a lénytől, így magasabbra emelkedett és körözni kezdett, felkészülve rá, hogy bármelyik pillanatban lecsaphasson. - Mit keresel te itt ezzel a két idegenföldivel?
- Ne haragudj, hogy felzavarunk az álmodból, Anué. - hajolt meg a miniember. - De ennek a két vándornak küldetése van, bajtársukat akarják megmenteni.
- Hmmm. - hümmögtt a sárkány, ami igen figyelemreméltó teljesítmény volt csak gőzpamacsokkal. - Értem. A cél nemes, de tudod jól a szabályt. A próbát embernek, tündérnek, fenevadnak épp ugyanúgy kell kiállnia. - azzal Ruby felé fordította a fejét. - Gyertek hát, lépjetek be az Ősforrásba. Ha tudtok.
Ruby igazán nem értette, mi lehetett ebben olyan nehéz, így határozottan előre repült. Ekkorra már Nagy Tollas is összeszedte a bátorságát, és a földön ugrálva közeledett befelé. A barlang pont olyannak tűnt, mint bármilyen másik üreg, éppen ezért, amikor valami megcsillant a látótere sarkában, Ruby azonnal odakapta a fejét, a következő pillanatban pedig már repült is kifelé, pedig nem emlékezett arra, hogy manőverezett volna, sőt arra sem, hogy egyáltalán bármit csinált volna az előre menetelen kívül. Értetlenül állt a jelenség előtt, de ez nem tántoríthatta el, hogy szép követ vigyen Titánia szitakötőnéninek, így leszállt Nagy Tollas mellé, és megpróbált gyalog bemenni.
- Elmondanám, mi a trükk, de úgy van megcsinálva a varázscsomó, hogy odabent elfelejtsetek mindent, amit most itt kint mondok, sajnálom. - mosolyodott el szomorúan a vöröshajú miniember. Betotyogtak hát a barlangba, a sárkány Anué gond nélkül engedte, onnan már Ruby is látta, hogy nem csak kígyó volt, hanem volt neki nagyon széles, lapos háta és oldalra kiálló tömzsi lábai. Ruby tágra nyílt szemekkel néz a hatalmas sárkányra. Ő a legnagyobb, amit életében látott és természetesen a legszebb és még beszélni is tudott. Egyenesen rajongott érte. Nagy Tollasra nézett majd a nagy sárkányra, hogy az viszonozza-e az érdeklődését. A barlangot kettészelte az itt már nagyon sekély patakká változott folyó, a fala mentén pedig temérdek, színesen csillogó ékkő volt. Ruby odatotyogott a vízhez, mert Titánia szitakötőnéni azt mondta, hogy a vízből kell a kő. A többi kő sokkal szebb persze, nade, ha vizes kőnek örülne, akkor hát Ruby vizes követ fog vinni. Lehet végülis hogy nekik más tetszik mint a sárkányoknak.
Nagy tollas ekkor csak úgy, minden előzetes jel nélkül sarkon fordult és kiment a barlangból. Trillázva szólt Nagy Tollas felé, hogy most mi történt? A kis sárkány nem érzett semmit, miközben a vizet vizsgálta, ám a mélyen lévő kövek nagyon aprók voltak és csúnyák is. Az a bizonyos forrás, amiből a kő kellett a barlang mélyén kellett, hogy rejtőzzön.
Közben igen szomorú is volt, hogy a nagy sárkány nem vett róla tudomást. De majd visz követ neki is! Megvárta Nagy Tollast, elindult folyásiránnyal ellentétesen, ha a forrásnál volt a megfelelő kő akkor az a jó irány. A barlang titka eközben felfedte magát. Bármikor a csillogás felé néztek, már el is indultak kifelé. Rubyt szerencsére nem érdeklik a csillogó kövek, egészen egyszerűen azért, mert a szitakötőnéni annak nem örült volna, neki pedig csak ez a fontos, hogy olyan követ vigyen aminek a néni örülne. Így talán egyszer, ha kiment véletlenül, amikor felnézett, de utána már nagyon céltudatosan, csak előre, esetleg néha a vízre nézve trappolt előre, mert nem akar csalódást okozni.
És sikerült is! Eljutottak egy kis emelvényhez, ami voltaképp egy hatalmas kőkád volt, akkora, mint amibe Anya szokott feküdni, és annak a szélén csorgott le a víz. Amikor felrepültek a peremére itt már volt rengeteg kő. Egyik sem színes ékkő volt ugyan, de mind fehér volt amikre egy-egy furcsa mintát véstek.
Anué eközben felkuncogott és további füstgomolyagokat eregetett.
- Szóval rájöttetek. Ügyesek vagytok, apró idegenföldiek. Ide csak az jöhet be, akinek nincs a szívében kapzsiság.
Amikor a nagy sárkány megszólalt az már egészen úgy hangzik mint egy dicséret, így Ruby a kőkád szélétől rögtön ment hogy kicsit odadörgölőzzön hozzá. Az odadugta a fejét Rubyhoz, és játékosan ráfújt egy füstpamacsot. Ennél boldogabb az apró ékszersárkány már nem is lehetett volna. Nagy Tollas eközben benyúlt és kiválasztott a követ, majd letette Anué elé. Ruby a választást igazán nagyon nehéznek tartotta, így elsőre megvárta Nagy Tollas köve megfelel-e. A kő nem csinált semmi különöset, ám ekkor végre berepült a Vöröshajú miniember is.
- Szép munka! Hmmm. - nézett rá a Nagy Tollas kövére. - Érdekes választás. Ez itt... - mutatott rá a jelre. - .. a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy "felelősség." Freagracht, ahogy mi mondjuk. Ez lesz a te neved közöttünk. De ha nem haragszol én csak Frea-nak foglak hívni. Menj, picur, válassz te is egyet. - mosolygott rá Rubyra. Nem szeretett volna csalódást okozni a vöröshajú miniembernek, így visszament a kádhoz és ő is igyekezett választani egy követ, de mindegyik annyira egyformának tűnt. Mostmár tudta, hogy azért kell, hogy a miniemberek tudják, hogy hívni őket, de ez sajnos nem könnyítette meg a dolgát. Mind sima volt, lapos és fehér, csak a jelek voltak mások, így igyekezett kikeresni közülük azt, amin a legtöbb és legcsicsásabb kacskaringó volt, mert az volt szerinte a legszebb.
Éire bólogatott.
- Azt? Jól van. Ezt úgy olvasod 'díograis', és lelkesedést jelent. Hmmm. Akkor te Grace leszel. Tetszik? Egyébként minden kő megfelelő a kapunyitáshoz, a választás csupán személyes. A fiatal tündérek szoktak eljönni ide és megtudni, hogy hívja őket az erdő. De ezzel meg is vagyunk. Nem bánod, ha elvisszük ezt a kettőt, ugye, Anué?
A sárkány pöfögtetett néhányat, aztán megrázta kígyófejét.
- Nem. Csak hozzátok vissza.
Ruby fogta a kis kövecskéjét. Szóval Grace. Hát az egyáltalán nem hasonlított a Rubyra de, végülis nem is volt csúnya, így bólintott egyet a tündérnek. Aztán megint a nagy sárkányra nézett, érdeklődve, hogy ő nem jön-e velük?
- Mehetünk. - jelentette ki Éire, aztán észrevette Ruby pillantását. - Óh, ne aggódj, ha visszajössz még ismerkedhetsz vele. Ő mindig itt van, itt érzi jól magát.
A sárkány, hogy ezt demonstrálja össze is tekeredett és letette a fejét a patakba, hogy az állát mossa a víz.
- Ez volt a legkönnyebb azt hiszem. Hová szeretnétek legközelebb menni? A mókushoz... - nyújtotta ki a bal kezét. - … vagy a könnycseppért? - nyújtotta ki a jobbat is. Nagy Tollas a csőrét a mókushoz tette, Rubynak pedig mindegy volt szóval beállt nagytollas mögé.
- Jól van. - bólint a tündér, aztán hosszan sóhajt. - Ez nem lesz egyszerű.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
Miután búcsút mondtak a rovarember-uralkodónak - úgynevezett Titánia tündérkirálynőnek - a vörös hajú lény suhant melléjük, majd lehajolt, és ujjbegyei alatt úgy formálta a fát, ahogy azt csak néhány megfehéredett embertől látta Zephyr, akik valahogy a mestere nemzetségében voltak. Három különös szimbólumot karcolt a padlózatba.
- Nos, mivel akarjátok kezdeni? A kő, a mókus vagy a könny? - mutatott rá a jelekre sorban. Zephyr emlékezett, hogy a királynő szerint a könny különösen is nehéznek bizonyult, és mivel maga is úgy vélte, hogy a legprimitívebb gyík-lény is képes lehet követ szerezni, így hát jobb volt az egyszerűbbet eltűntetni az útból. Odaugrált a kő szimbóluma mellé és vijjogott.
- Az egyszerűbbel. - Látszólag ezzel Rubyrose is egyet tudott érteni szerencsére, hiszen maga is megkerülte a jelet. Kísérőjük örömmel nyugtázta.
- Jól van, gyertek. - Felelt, majd kivezette őket a kísértetiesen nagy fából, és nekiindultak az erdőnek. Eleinte igen sok tündér gyűlt köréjük, akik rovar módjára zümmögve vették körül őket. Idegesen kapkodta a fejét, miközben azok kísérőjükkel beszélgettek.  Azt hallotta, hogy egy "Anué" nevű valakihez mennek, amire többnyire szomorúan reagáltak a repülő lények, ez pedig nem tetszett Zephyrnek. A gyík-teremtmény természetesen lemaradt szórakozni az emberlényekkel, de végül beérte őket. A természetellenes méreteket öltött erdőben végül kísérőjük egy kellemes, folyóvízi területre vitte őket, ahol egy barlang tátongott. Gőz vagy talán füst csapott ki belőle, ezt madárként Zephyr nem tudta megmondani, de a jelenséget hamar egy hosszú, kígyó-jellegű nyak is követte, amin egy gyíklényhez hasonlatos fej ült, kecskehím szarvaival. Arra emlékeztette ez Zephyrt, aminek fejcsontjait az íj-botokkal küzdő vámpíroknál látta még régebben, amikor egyszer mestere náluk járt. Ez azonban élt, és meg is szólította a vörös tündért.
- Éire hercegnő. Mit keresel te itt ezzel a két idegenföldivel? - Nem látta, hogy hogyan képes ez a dolog beszélni, de maga a méretei, hosszúsága és kinézete is elég volt ahhoz, hogy ne szálljon le, hanem előbb a magasba suhanjon, háta meg kell küzdeni vele - ahhoz pedig kell a lendület. Úgy tűnt, hogy "hercegnőnek" szólítja vezetőjüket, amit Zephyr már hallott korábban, de nem tudott hová tenni, így egyelőre nem tulajdonított semmi jelentőséget ennek a részletnek.
- Ne haragudj, hogy felzavarunk az álmodból, Anué. De ennek a két vándornak küldetése van, bajtársukat akarják megmenteni. - Tolmácsolt helyettük is a tündér, mire a sárkány-lény nagyot hümmögött.
- Értem. A cél nemes, de tudod jól a szabályt. A próbát embernek, tündérnek, fenevadnak épp ugyanúgy kell kiállnia. Gyertek hát, lépjetek be az Ősforrásba. Ha tudtok.
Zephyr hamar felfogta, hogy ő nyújthat segítséget a kőhöz, és hogy itt nem küzdeniük kell majd. Óvatosan földre siklott a társai mellé, és az invitációra lassan ugrálni kezdett befelé. Természetesen - mert a türelem nem volt a primitív gyík-lények előnye - Ruby szélsebesen, amennyire csak telt tőle, berepült a barlangba, aztán amilyen gyorsan bement, olyan gyorsan kifelé is suhant. Noha nem gondolta intelligensnek a fajtáját, annyira ostobának sem, hogy egyenesen képtelenek legyenek maguktól mozogni, így mielőt bement volna maga is, Éireníbrígitre nézett, hátha valami delej van a dolog mögött, ahogy az jellemző ezen a földön
- Elmondanám, mi a trükk, de úgy van megcsinálva a varázscsomó, hogy odabent elfelejtsetek mindent, amit most itt kint mondok, sajnálom. - Felelt az szomorúan, mire Zephyr megrázta a tollait: Nem volt más hátra, mint kíséretezni tehát. Lassú tempóban megindultak befelé, amit a hosszú nyakú gyíklény (és valóban, odabent már a teste is látszott, így biztos, hogy nem kígyó volt) nyugodt szívvel hagyott. A folyó, aminek a partjára leszálltak, ebből a barlangból eredt, és kis vízfolyásként ette magát a sziklákba. A fal pedig telis-tele volt olyan kristállyal, amit az emberek fölöslegesen vasba foglaltak és magukra aggattak rendszerint. Tudta Zephyr, hogy valami a trükköt okozza, ez pedig vagy a kövek lesznek, vagy valahogyan a patak. Először tehát odaugrált óvatosan a kövekhez, hogy megnézze őket.
Ekkor azonban azon kapta magát, hogy már valamiért kifelé meg a barlangból, lassú tempóban, az előtte lévő idő pedig teljesen meg volt másítva, mintha soha nem is ment volna be a vájatba. A gyíklény értetlen hangokat hallatott bentről. Miután meglepetten körültekintett, hamar le is vonta a következtetést: A kövek veszélyesek. Valahogyan azok a kulcsai az egésznek, mert azokat akarta megnézni, és hát kikerült. Így a legjobb megoldásnak az mutatkozott, ha a kövektől legmesszebb próbál bejutni: A patakmederben, a víztükörhöz közel. Visszasípolt a gyíklénynek, majd hamar siklásba kezdett.
- Ne nyúlj semmihez! Nézd amit csinálok, és ha bejutok, utánozz! Remélem, legalább a felét érted.
Zephyr első próbálkozásánál hamar rájött, hogy a repülés nem csinálja magát látás nélkül, így hát muszáj lesz felnéznie, hátha belerepül közel egy ilyen kőhöz: Ekkor került ki első alkalommal. Másodjára letett erről, és igyekezett csak magában bízva egyenesen haladni a víz fölött: Ekkor is felnézett a végén, és kikerült. Ekkor jött rá ténylegesen, hogy elég egyetlen pillantást vetni rájuk, hogy kikerüljön a próbálkozó. Zephyr azonnal megoldást keresett: Hogyan lehet látni, anélkül, hogy nézne a sólyom? Belenézett a vízbe a barlang szájánál, és ahogy látta, hogy a tükrözőésben megjelenő végtelenül fennséges és gyönyörű sóyom nem lehet más, mint tulajdon maga, rájött, hogy elég lesz a víztükröt figyelnie, és úgy előre juthat. Odavijjogott a gyíknak is, hogy értse, hogy a vizet kell néznie, majd besuhant, így már egyenesen a forrásig. Ott egy nagy kővájú pihent, olyasféle amiben az emberek szokták magukat pihentetni, bár megjegyezte magának, hogy a tündérek királysága elenyésző lavór-méretileg a sajátjukhoz képest. Felröppent a szélére, majd meglátta a köveket, melyek ugyan nagyon hasonlóak voltak egymáshoz, mintha szándékos karcolatok lettek volna rajta. Nagyobb volt a gyíknál, így hát belenyúlt a vízbe egy kőért és letette Rubyrose elé, hogy majd az vigye. A nagy sárkány erre jót nevetett.
- Szóval rájöttetek. Ügyesek vagytok, apró idegenföldiek. Ide csak az jöhet be, akinek nincs a szívében kapzsiság. - Zephyr nem is értette, mire gondol. Tudta, hogy a kapzsiság az emberek vágyaival kapcsolatos, de neki, a sólyom nemzetség egyik fejedelmének, semmire sem volt szüksége. Nem lakozott kapzsiság vagy bármi ilyesmi benne.
- Szép munka! Hmmm. - Szólalt meg kísérőjük, aki utánuk jött a barlangba, majd a követ vette szemügyre. - Érdekes választás. Ez itt a mi nyelvünkön azt jelenti, hogy "felelősség." Freagracht, ahogy mi mondjuk. Ez lesz a te neved közöttünk. De ha nem haragszol én csak Frea-nak foglak hívni. Menj, picur, válassz te is egyet. - Mondta a végét Rubynak, és felfogta, hogy egyesével kell ilyet választaniuk. Nem gondolta, hogy meg tud egy ilyen bonyolult nevet több, mint egy napig jegyezni ha nem használják az egészet, ráadásul még a tündér is rövidíti, de tetszett neki, most már Zephyr Freagracht volt, egyre dicsőségesebb fajában. Igyekezett a jelet minnél jobban megszemlélni, hogy megmutathassa mesterének majd egyszer, amikor hazaér, és közben érdeklődve figyelte a gyík-lény választását. Remélte, hogy hozzá hasonlóan fennséges nevet fog kapni fegyverhordozója is.
- Azt? Jól van. Ezt úgy olvasod 'díograis', és lelkesedést jelent. Hmmm. Akkor te Grace leszel. Tetszik? Egyébként minden kő megfelelő a kapunyitáshoz, a választás csupán személyes. A fiatal tündérek szoktak eljönni ide és megtudni hogy hívja őket az erdő. De ezzel meg is vagyunk. Nem bánod, ha elvisszük ezt a kettőt, ugye, Anué? - Zephyr elégedett volt a fegyverhordozója nevével, bár a sajátja jobban tetszett neki. Még soha nem hallott ilyen nyelven beszélni embereket, ahogy ezek a szavak vannak, de tetszett neki. A sárkány közben csak egy jó adag füstöt vagy gőzt eresztett ki.
- Nem. Csak hozzátok vissza.
Mivel tolvaj végképp nem volt, bólintott egyet a nagy teremtménynek, hogy jelezze megerősítését a dolog felé, majd kísérő tündérükre nézett, és sípolt egyet.
- Készen vagyunk?
- Mehetünk. - Felelt neki a lény, majd amikor Rubyrose a nagy gyík-lényre nézett, amiből tudta Zephyr, hogy legalább aggódik miatta, neki is felelt.- Óh, ne aggódj, ha visszajössz még ismerkedhetsz vele. Ő mindig itt van, itt érzi jól magát.
Ezután ismét hozzájuk fordult.
- Ez volt a legkönnyebb azt hiszem. Hová szeretnétek legközelebb menni? A mókushoz... - Szólt bal kezét kinyújtva. - …vagy a könnycseppért? - Tette mellé a jobbat is. Zephr tudta, hogy jó megtartani az előre elkészített ötleteket, és mivel korábban a mókusban már megállapodott, mint könnyű csemege, amellé tette a csőrét. Látta fél szemmel, hogy a gyík-lény is mögé áll.
- Jól van. - Bólintott amaz, majd egy jókora, gondterhelt levegő-kifújást is tett mellé, olyat, amit az emberek akkor szoktak csinálni, ha lekésik az etetést vagy valaki sok gondot okoz számukra - Ez nem lesz egyszerű.
Már pedig Zephyr el nem tudta képzelni, mi lehet nem egyszerű egy barnás-vörös húspárna leteperésében.[/color]


_________________
Adatlap

Laetitia von Rotmantel

Laetitia von Rotmantel
Vámpírmágus
Vámpírmágus
A Vöröshajú Miniember egy hatalmas sóhajjal igyekezett magát összeszedni, és ökölbe szorította apró kezeit, majd bólintott. Ruby látta, hogy Éire boldogtalan volt és aggódott valamin, így kedvesen megbökte a orrával, hátha az jobb kedvre deríti. A lány kedvesen megsimogatta az ékszersárkány fejét, de úgy látszott, hogy ez kevés volt ahhoz, hogy megnyugodjék.
- Jól van, menni fog ez. Gyerünk, Éire, ne legyél pitypang! - motyogta halkan, aztán felreppent. - Gyertek.
Az erdőn át vezette a kis csapatot, de teljesen más irányba, mint amerre a szárnyas szitakötőnéni nagy fája volt, ám az erdő ezen részén megtelepedett fáknak sem volt semmi szégyenkezni valójuk. Minél távolabb mentek a barlangtól, előre a sűrűbe, annál magasabbra nőttek, míg végül megérkezett a csapat egyhez, ami olyan hatalmas volt, hogy a vámpírtornyok menten elbújtak volna szégyenükben. Nagy Tollas ahogyan szemrevételezte a fát előrelátóan megérdeklődte a Vöröshajú Miniembertől, hogy mekkora mégis a mókus, amit le kell győzniük? Ugyanis Ruby is aggódott, hogy a nagy fához méretarányos lakók is tartoznak. Kezdte úgy érezni, hogy ezen a különös helyen minden fordítva van. Az emberek kicsik, az állatok nagyok, a növények pedig még nagyobbak.
- Hogy mekkora? - kérdezett vissza Éire kissé elbizonytalanodva. - Hát... öhmm... nos... Nézd!
A fa törzsére mutatott, ahol az alsóbb ágak közül éppen egy mókus mászott elő. Nagyobb mint amikhez szokva voltak, de azért nem is tűntek olyan hű de nagyon hatalmasnak, így hát Ruby nem igazán értette a nagy aggodalom okát. A Vöröshajú Miniembernél nagyobb volt, sőt még Rubynál is nagyobb volt, de Nagy Tollasánál bőven kisebb, aki ráadásul gyors is volt, meg erős is, így a kis sárkány úgy gondolta, ez igazán nem jelenthet nekik nagy problémát. Nagy Tollas is hasonló következtetésre juthatott, így tapasztalt csőre turpisságot szimatolt, amit meg is kérdezett a miniembertől.
- A... a csel az... - hebegte meglepően összeszedetlenül Éire - hogy ez egy nagyon okos mókus, és mágiája is van. Emlékeztek még a kapura, amin átestetek? Amin idekerültetek? - a lány felmutatott a fa törzsén lévő számos lyukra, amik mókusodvaknak tűntek. Vagy madárodvaknak. Lényeg, hogy amiben lakni szoktak, és amiben Ruby is szívesen lakott volna egyébként, ha nem lettek volna mindig foglaltak. - Képzeljétek el, mintha minden odú egy olyan kapu lenne, ami egy másik odúhoz vezet. Ráadásul ez a mókus... nos... repül.
Ruby és Nagy tollas fejében hasonló terv körvonalazódott, miszerint meg kellett állapítani, hogy melyik lyuk hova vezetett, és amikor kiderült a pontos útvonal, akkor be kellett zavarni a mókust az egyik lyukba és a kijáratnál várni.
Éire először Nagy Tollasra nézett, aztán Rubyra, aztán vissza a tollasra.
- Azt hiszem Grace is ugyanerre a következtetésre jutott. - bólintott határozottan. - És ne feledjétek, nem kell feltétlenül elkapnotok, ha szereztek tőle egy bajusszőrt, az már épp elég.
Ruby akkora már teljesen elfelejtette, hogy csak egy szőrre van szükségük, és nem a mókus lesz a közösen elköltött ebéd, így némi csalódással vette tudomásul a feladatot. Nagy Tollas azonban ekkor megkérdezte, hogy a mókus is megérti-e a gondolataikat. Végső soron, ha csak egy bajusz kellett, akár el is kérhették, főleg, ha kedves volt. Ruby bár hitetlenkedve nézett fel a társára, arra jutott, hogy talán nem is volt ez annyira lehetetlen.
- A tiéteket azt hiszem nem. - rázta meg a fejét Éire. - A... az enyémet igen...
Nagy Tollas mintha csak erre várt volna, a miniember mögé repült és csőrével elkezdte a fa felé tolni. Ruby úgy gondolta, hogy egy próbát igazán megért, így ő is bíztatóan böködte meg Éirét. Ha ez nem válik be, még mindig elkezdhették kergetni. Ennek ellenére azért igyekezett nyitva tartani a szemét, hogy meg tudja figyelni melyik odú melyik másikba nyílt.
- Én... én igazán nem hiszem... hogy ez egy jó ötlet... - mondta a miniember. Ruby érezte, hogy a lány nagyon félt, pedig ez csak egy mókus volt, ők meg ragadozók, akik mókusokat ettek. Itt a bundásnak volt félnivalója. Így lelkesen körbe repülte Éirét, ha már egyébként is ezt jelentette az itteni neve. Egészen biztos volt benne, hogy minden rendben lesz, és igyekezett elmondani a miniembernek, hogy régen Ruby is sokat félt, de már nem, és különben is Éire erős miniember és ők szeretik. A kis sárkány legalábbis egészen megszerette.
- Hát... - Éire lehunyta a szemét és megint ökölbe szorította a kezét. - Jól van.
A tündér felrepült, míg a mókus meg nem látta, az pedig ekkor vérben forgó szemekkel széttárta a lábait, a köztük feszülő bőrredővel pedig leereszkedett addig, hogy a fa törzsében a kis csapattal egy szintben megkapaszkodjon.
- MÁR MEGINT TE??! - harsogta hirtelen meglepően emberi hangon. Olyan volt, mint egy nagyonnagyon öreg és morcos ember, Ruby legnagyobb megdöbbenésére. És meglehetősen ijesztőnek is látszott. - NEM MEG MONDTAM, HOGY HA MÉG EGYSZER ERRE DUGOD AZ ORRODAT A SZUSZT IS KIVEREM BELŐLED? TE SZEMTELEN KÖLYÖK!
- Mo... most fontos küldetésem van! - húzta ki magát Éire.
- PERSZE, AHOGY LEGUTÓBB IS! TUDOM, HOGY CSAK A MAGTÁRAMAT AKAROD MEGDÉZSMÁLNI! MÉGIS MIT SZÓLNA AZ ANYÁD??!
- Az... az anyám… - dadogta Éire.
- IGEN, AZ ANYÁD! TE VAGY A TÜNDÉREK SZÉGYENE, TE....
Nagy Tollas hatalmasra tárta a szárnyait, és fenyegetően víjjogott egyet, Ruby pedig berepült a Miniember és a mókus közé, és megbökte a lányt, hogy nincsen semmi baj. Megpróbálta elmondani neki, hogy a mókus csak egy otromba fráter, akivel Anya már kiabált volna, hogy mégis mit képzelt magáról. De akárhogy is legyen, ő és Nagy Tollas majd megvédik, ne féljen.
A mókus hirtelen ugrott egyet hátra, amikor Nagy Tollas felvijjogott.
- Híjj, aztamocskosmindent! Mi a mogyorótökű koboldbanya ez a jószág?! - halkította le a hangját, ami máris jobban tetszett a sárkánygyíknak is.
- Ő... ő a barátom, Frea! Bizony! - húzta ki magát Éire. - Egy ritka démonsólyom Dorchadasból, aki eddig kivétel nélkül mókusokat evett. Még a Ratatoskr is félt tőle. De azt mondtam neki, hogy Cróinnt nem eheti meg, mert egy tisztességes mókus, aki tudja, mikor tud segíteni. De hát tévedtem. Így viszont nem tudom mi akadályozza meg, hogy megegyen.
Ruybnak fogalma sem volt, hol van Dorchadas, mi az a Ratatoskr - bár rendkívül félelmetesnek hangzott - , egyedül azt sejtette, hogy Cróinn lehetett a mókus neve. Nagy Tollas alkalmazkodott a neki kitalált szerephez, és elmondta Vöröshajú Miniembernek, hogy olyan jó kedvében volt, hogy ad egy démonsólyomtollat, ami megvédi a tolvajoktól a gabonát.
- I... igen? A Ratatoskr? - nézett nagy szemekkel a mókus.
- Így van. - bólintott Éire, aztán Nagy Tollas felé fordult. - Óh, hát ez igazán... Biztos vagy benne? De hát ez nagyon értékes... Na jól van, ha te mondod...
- Mi... Mit mond? MIT MOND?! - kérdezte rémültem Cróinn.
- Frea azt mondta, hogy mivel értelmesnek tűnsz, azoknak meg köztudottan rossz az ízük ajánl egy alkut. Ha odaadod az egyik bajszod, akkor ad neked egyet a tollaiból, amit, ha beleszúrsz egy zsákba, az összes elemózsiádtól elriasztja a tolvajokat.
A mókus láthatóan összezavarodott, Éire pedig magabiztosan simogatta közben Ruby nyakát.
- Hát... nem is tudom... A bajszomat?
Nagy Tollas azt javasolta a miniembernek, hogy legegyszerűbb, ha elmondja az igazat Cróinnak, végülis valóabn nem akarnak semmi rosszat a bajszával, csak visszakapni a barátjukat, azt viszont nagyon. Ráadásul Ruby is kezdte úgy érezni, hogy nem lett volna jó ötlet kekeckedni Nagy Tollassal. Azért nem bízott a mókusban, így elkezdett lassan keringeni, hogy hátba tudja támadni, ha esetleg megpróbálna elmenekülni.
- És... és ő micsoda? - kérdezte a mókus Rubyra pislogva, mire Éire csak legyintett.
- Áh, nem fontos, ő csak Grace, egy szalamandra. Ki tudná gyújtani az egész fát, de szerencsére a démonsólyomtoll őt is kordában tartja. A bajszod pedig ahhoz kell, hogy Frea és Grace bajtársát megmentsék Ceridwen síkjáról. Tudod Frea nagyon dühös és szeretne széttépni valami. Láttad, mekkora karmai vannak? Én inkább segítek neki, nehogy engem tépjen szét, de ha te nem... Hát... Tudod hogy megy ez Dorchadasban... Akit lenyel egy démonsólyom örökké egy helyre kerül, ahol kutyák kergetik.
Nagy Tollas szép lassan, fenyegetően húzta ki magát, hogy egyre nagyobb legyen. Ruby pedig, hogy demonstrálja mennyire is veszélyes, és hogy tényleg képes lenne felgyújtani bármit, dobott egy szaltót a levegőben és szépen megindult a fa felé.
- NEE! - visított fel a mókus, aztán az orrához nyúlt és hatalmas fintorgással letépte az egyik bajszát. - Jól van, jól van, áll az alku, te átokfajzat! Csak hívd vissza ezt a vörös ördögöt!
Éire odafordult Nagy tollashoz és megsimogatta a szárnyát.
- Köszönöm, Frea. - ahogy Éire elvette a kezét, egy toll már nála is volt, ez után pedig Cróinnhoz repült, hogy átvegye a bajszot a tollért cserébe. - Grace, gyere, ne bántsuk szegény mókust. - mosolygott rá Rubyra, aki egy trillázás kíséretében mellé repült. Nagy Tollas is csapott egyet a szárnyával, és elindult, de csakhogy távolabb kerüljenek a fától.
- Köszönjük, Cróinn. - hajolt meg Éire, aztán követi Nagy Tollast. Amir már eléggé eltávolodtak a fától a miniember hatalmasat fújt és nevetni kezdett. - Hát ez fantasztikus volt. Láttátok az arcát?
Ruby együtt örült Éirével, és odabújt hozzá. Nagyon büszke volt, hogy Vöröshajú Miniember leküzdötte a félelmét. A lány megsimogatta a sárkányt és kicsit megvakarta az álla alatt is, majd leszállt egy ágra.
- Nos, most meglátogatjuk egy barátnőmet és a kutyáját. Érintsétek meg a vállamat. - mondta, aztán mintha belenyúlt volna a fakéregbe. A világ hirtelen forogni kezdett, elolvadt, aztán kitisztult, a csapat pedig ott állt egy világoszöld füvű réten. - Gyertek, Bairbre imádni fog titeket.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire

Aura von Neulander

Aura von Neulander
Vámpír Végrehajtó
Vámpír Végrehajtó
- Jól van, menni fog ez. Gyerünk, Éire, ne legyél pitypang! Gyertek. - Mondta nagyot sóhajtva a tündér, és bármi is legyen a pitypang, elrúgta magát a földtől, és repülni kezdett. A két másvilági lény szorgosan követte.
Zephyr értetlen pillantásokkal nézte a lény félelmét, és még attól is eltekintett, hogy a rettegéstől finomnak tűnt. Noha ki nem mutatta volna, de egy kissé ő is aggódott ezután, hogy mégis miféle bestiával kell szembenézniük majd. Erőlködött ugyan, de el nem tudta képzelni, mi is lehet egy mókusban ijesztő. Harap? Nem, ha annál gyorsabban csapnak le rá, minthogy felfoghatná egyáltalán. Így egyszerűen elengedte a dolgot, és elhatározta, hogy majd a helyszínen eldönti, hogy megéri-e félni tőle.
A fák egyre nőttek, ahogy a zöld útvesztőben siklottak előre. Ettől még nem lett idegesebb Zephyr, ám amikor már egyen-egyenként kezdtek veszélyes méreteket ölteni, kissé szédülni kezdett. Úgy érezte, mintha oszlopokból készült börtönbe zárták volna, és ez nyugtalanná tette. Végül megérkeztek egy akkora fához, amihez képest a mestere lakhelye eltörpült. Leszálltak a valószerűtlen méretű levelekkel borított avarra, és pár pillanatig csak nézték a gigantikus növényt. Zephyr már értette: Ez egy nagy mókus. Nagy fához nagy mókusnak kell járnia. Ránézett a kísérőjükre, és aggodalmasan sípolt pár rövidet halkan.
- Mekkora ez a mókus?
- Hogy mekkora? Hát... öhmm... nos... Nézd! - Mutatott a fa törzsére, ahogy végül nem talált jobb szavakat az illusztrációnál. A kijelölt helyen azonban nem volt semmi más, csak egy olyasféle mókus, ami legfeljebb ha háromszor volt nagyobb a klasszikus mókusoknál, amiket otthonában evett. Könnyeden felkaphatta volna, ha arra van esélye. Zephyr azonban megtanulta, hogy ebben a világban minden cselekkel van felszerelve, hogy életben maradhasson. Ha egyetlen húsos, de csekély méretű állat egy ekkora fát képes uralni, ott delej van. Ránézett a tündérre maga mellett.
- Csel van itt, igaz?
- A... a csel az... hogy ez egy nagyon okos mókus, és mágiája is van. Emlékeztek még a kapura, amin átestetek? Amin idekerültetek? - kezdte zavartan, majd felmutatott a fa törzsét beterítő számos odú egyikére. - Képzeljétek el, mintha minden odú egy olyan kapu lenne, ami egy másik odúhoz vezet. Ráadásul ez a mókus... nos... repül.
Zephyr nem volt lenyűgözve. Tehát egy nem túl nagy méretű mókus, aki képes repülni és van egy fölöslegesen túlbonyolított háza. Semmi olyan, amivel ne bírnának el. Átgondolta a helyzetet amennyire csak tudta, és előállt egy tervvel. Ha az odúk olyanok voltak, mint egy alagút, hát akkor ami az egyik helyen bemegy majd, az mindig ugyan ott kell kijöjjön. Odafordult a tündérhez és sípolva felvázolta azt.
- Mondd meg a fegyverhordozómnak - kezdte lassan, hogy biztos értse a tündér a dolgot. - hogy oda abba a legalsó odúba bezavarom, és nézze meg, hol jön ki. Aztán megcsinálom még egyszer, de akkorra ő már repüljön a kijárathoz.
- Azt hiszem Grace is ugyanerre a következtetésre jutott. - Felelt az összeszedetten, Zephyrnek pedig kellett pár pillanat, hogy felfogja, hogy "Grace" az "Rubyrose" gyík-teremtmény új neve. - És ne feledjétek, nem kell feltétlenül elkapnotok, ha szereztek tőle egy bajuszszőrt, az már épp elég.
Zephyr ugrált is párat a fa irányába, hogy megkezdje a hadműveletet. Büszke volt a tervre, és tudta, hogy Aura, a mestere is az lenne. Már készült kitárni a szárnyait, mire azonnal meg is dermedt. Nem. A mestere nem lenne erre büszke. A mestere mindig mindent meg szokott beszélni másokkal, és úgy is nyer. És milyen könnyen! "...ha szereztek tőle egy bajusszőrt, az már épp elég." Hátrafordult a tündérhez.
- Megérti ez amit mondunk neki?
- A tiéteket azt hiszem nem. - Felelt az egyből, amire Zephyr el is csüggedt. - A... az enyémet igen...
Eddig is tartott bánata. A beszéd erős fegyver. Van aki beszéljen helyettük. Ünnepélyes, apró szökkenésekkel a tündér mögé ugrált, és csőrével elkezdte tolni azt a fa irányába. Természetesen az azonnal tiltakozni kezdett.
- Én... én igazán nem hiszem... hogy ez egy jó ötlet...
- Én igazán azt hiszem, hogy ez egy jó ötlet. Annyira csak nem lehet rossz ez a mókus. - Vijjogott egy kurtát Zephyr. Ha más nem, legalább azt megtudhatták, miért félt annyira a mókustól a tündér. Rubyrose is megértette szerencsére a szándékát, és biztatta vélhetően a tündért - Zephyr figyelmét nem tudta elkerülni, hogy mennyit fejlődött a gyíklény amióta elindultak társa felkeresésére. Biztos volt benne, hogy komoly erőt képviselő társat lehetne belőle faragni idővel, amennyire fajának az értelmi képességei engedik kifejlett korára.
- Hát... Jól van. - Felelt az, közben pedig bátorságot igyekezett önteni magába. Ahogy megközelítették a gigantikus növényt, a mókus is észrevette őket és komikusan dühösen, szétterpeszkedve, mintegy prémes falevél lelibegett hozzájuk. Zephyr soha nem látott még ilyen mókust, de nagyon viccesnek gondolta.
- MÁR MEGINT TE??! - Rivallt rájuk a mókus capslockban, rendkívül emberi hangon. - NEM MEG MONDTAM, HOGY HA MÉG EGYSZER ERRE DUGOD AZ ORRODAT A SZUSZT IS KIVEREM BELŐLED? TE SZEMTELEN KÖLYÖK!
- Mo... most fontos küldetésem van! - A tündér próbált szépíteni, de a mókus nem volt türelmes. Zephyrt ez rendkívül frusztrálni kezdte.
-  PERSZE, AHOGY LEGUTÓBB IS! TUDOM, HOGY CSAK A MAGTÁRAMAT AKAROD MEGDÉZSMÁLNI! MÉGIS MIT SZÓLNA AZ ANYÁD??!
- Az... az anyám... - Látta Zephyr közben, hogy a vezetőjük kezd teret veszíteni, és a mókus van tisztán a ragadozó pozíciójában itt. Úgy gondolta, hogy itt az ideje közbe lépni. Villámgyorsan tágra csapta szárnyait, és olyan hangos, de vérfagyasztó, szellem-féle vijjogást hallatott, ami egy hozzá hasonló sólyomhoz csak telt. Felfújta fekete tollait, és ahogy összehúzta magát még csapott is párat szárnyaival. Rubyrose szerencsére gyorsan megértette ismét a helyzetet, és ő maga is pozícióba helyezkedett.
- Híjj, aztamocskosmindent! Mi a mogyorótökű koboldbanya ez a jószág?! - Ijedt meg a mókus Zephyr nagy elégettségére, és ahogy megugrott, kicsit le is halkította magát.
- Ő... ő a barátom, Frea! Bizony! Egy ritka démonsólyom Dorchadasból, aki eddig kivétel nélkül mókusokat evett. Még a Ratatoskr is félt tőle. De azt mondtam neki, hogy Cróinnt nem eheti meg, mert egy tisztességes mókus, aki tudja, mikor tud segíteni. De hát tévedtem. Így viszont nem tudom mi akadályozza meg, hogy megegyen.
- I... igen? A Ratatoskr? - Látszott a mókuson, hogy egyre rémültebb lett. Ahogy korábban a tündér, most ő tűnt egyre finomabbnak.
- Így van.
Zephyr örült neki, hogy a tündér gyorsan felvette a fonalat. Ő már démonsólyom volt Ratatoskrből, aki még Dorchadast is meg tudta enni, ez tiszta sor. Le se vette a szemét a mókusról. Odafordult a kísérőjükhöz, hogy tolmácsoljon.
- Mondd meg neki, hogy egy bajusz lenne, ami megakadályozza. Meg azt is, hogy vagyok olyan jó kedvemben, hogy adjak neki egy démonsólyomtollat, ami megvédi a kártevőktől a tartalékait. - vijjogta hosszan és elnyújtottan.
- Óh, hát ez igazán... Biztos vagy benne? De hát ez nagyon értékes... Na jól van, ha te mondod... - Játszott rá a tündér, láthatóan a mókus visszavonhatatlanul meg volt ijedve már.
- Mi... Mit mond? MIT MOND?!
- Frea azt mondta, hogy mivel értelmesnek tűnsz, azoknak meg köztudottan rossz az ízük ajánl egy alkut. Ha odaadod az egyik bajszad, akkor ad neked egyet a tollaiból, amit ha beleszúrsz egy zsákba, az összes elemózsiádtól elriasztja a tolvajokat. - Felelt kísérőjük. Zephyr ezt nem csak kitalálta egyébként, volt alapja: Aminek akkora tolla van, mint ő, ebben a világban végzetes. Nincs olyan kicsit is értelmes lény, ami egy ilyen toll mellett nyugodtan rabolna ételt magának.
- Hát... nem is tudom... A bajszomat? - Amaz zavarodottan gondolkodott. Látszólag nem feküdt neki az üzlet. Ruby körözni kezdett körülöttük, amivel magára vonta a különös mókus figyelmét. Addig Zephyr még odasípolt párat látványosan tolmácsuknak.
- Mondd meg neki, hogy mire kell a bajusz, és azt is, hogy valakinek meg kell lakolni azért, ami az alattvalómmal történt. Ha nem az őrült szárnyas teremtmény lesz, akkor ő, aki az utunkba állt.
- És... és ő micsoda? - követte szemével a gyík keringését a mókus, mire könnyeden felet a tündér.
- Áh, nem fontos, ő csak Grace, egy szalamandra. Ki tudná gyújtani az egész fát, de szerencsére a démonsólyomtoll őt is kordában tartja. A bajszod pedig ahhoz kell, hogy Frea és Grace bajtársát megmentsék Ceridwen síkjáról. Tudod Frea nagyon dühös és szeretne széttépni valami. Láttad, mekkora karmai vannak? Én inkább segítek neki, nehogy engem tépjen szét, de ha te nem... Hát... Tudod hogy megy ez Dorchadasban... Akit lenyel egy démonsólyom örökké egy helyre kerül, ahol kutyák kergetik.
Zephyrnek fogalma se volt, mi az a szalamandra, hogy hogy mik azok a dolgok, amikről a tündér beszél, de azt tudta, hogy ez volt a végső nyomatékosítás pillanata, így hatalmasra húzta ki magát, és megfeszített minden izmot a testében. Ha ez egy mókus volt, tudta, mit jelent ez. Rubyrosegrace is megindult a fa felé, hogy képzeletben - a vén mókuséban bizonyára - felgyújthassa azt. Ez már sok volt neki, és ijedten visított fel.
- NEE! - kellemetlen kifejezéssel ugyan, de eltávolított egy szálat az arcáról. - Jól van, jól van, áll az alku, te átokfajzat! Csak hívd vissza ezt a vörös ördögöt!
- Köszönöm, Frea. - mondta a tündér, és kivett egy tollat Zephyr szárnyából, amire nem volt szükség a repüléshez. Olyan érzés volt csak, mint amikor tollászkodás közben magának húz ki egy-egy elgyengült szálat. Néhány másodperc ismét kellett, hogy felfogja, a nevezett Frea ő maga. Majd a gyíkot is visszahívta magukhoz. - Grace, gyere, ne bántsuk szegény mókust.
Zephyr még odaszólt a kísérőjüknek, de már rúgta is el magát.
- Köszönd meg neki azért a biztonság kedvéért. Csak egy öreg bolond ez.
A megvalósítást már nem hallhatta, ugyanis távolabb repült a fától, nehogy az izgalomtól elpusztuljon a mókus. Amilyen öreg volt nem lett volna kedve megenni se rágós húsát.
- Hát ez fantasztikus volt. Láttátok az arcát? - Mondta a tündér, miután csatlakozott hozzájuk távolabb a fától. Zephyrnek fogalma se volt a mókus arcáról, de ha a segítőjük örült, ő is örült. Elvégre, ingyen segít nekik. Halkan sípolt egyet.
- Hova tovább?
- Nos, most meglátogatjuk egy barátnőmet és a kutyáját. Érintsétek meg a vállamat. - Mondta, és landolt közben. Zephyr már hozzá volt szokva az itteni delejekhez, így most is azt várt. Csőrét óvatosan a tündér vállához tette. Valamit csinált a tündér, de azt Zephyr nem látta. Erre a világ vízként folyt szét, és Zephyr úgy érezte, mintha nagyon szédülne, és sehol nem lenne talaj, ami felé tartsa magát. Hamarabb vége lett a varázslatnak, mint hogy bepánikolhatott volna, és egy ragyogó zöld füvű napos réten találták magukat. Amennyit látott már ezekből a fura "egyszer-itt-aztán-ott" rituálékból, meg sem lepődött annyira. A tündér jókedvűen invitálta őket tovább.
- Gyertek, Bairbre imádni fog titeket.


_________________
Adatlap

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.