Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Küldetés: A hátratolt helyőrség (V.I.SZ. 821 Ősz)

Kedd Aug. 06, 2019 4:06 pm by Lothar von Nebelturm

Két alak beszélgetett a rogyadozó pult mellett a kocsmában. A kocsmában éppen a szokásos …

Comments: 10

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 104

Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 53


You are not connected. Please login or register

[Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1[Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál Empty [Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál on Hétf. Júl. 08, 2019 9:14 pm

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
Magánküldetés Laeitita von Rotmantel kisasszony részére.

Felhasználó profiljának megtekintése

2[Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál Empty Re: [Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál on Szer. Júl. 10, 2019 7:01 pm

Rekkenő hőség volt, amit még az éjszaka sötétje is csak alig-alig tudott enyhíteni. A nyár száraznak és forrónak ígérkezett, pont olyannak, amikor a magamfajták leginkább a tenger partján szoktak heverészni egyik kezükben egy könyvvel, másik kezükben pedig egy jeges koktéllal. Sajnálatos módon a tenger messze volt, és bármilyen gyönyörűnek képzeltem is a nyarat a kontinens belsején, a földeket rettegésben tartó rémségek szabotálták a régóta eltervezett programjaimat. Aura sem tudott szórakozást és társaságot nyújtani, veszélyes útra küldték, és úgy látta, hogy nem tudna megfelelően megvédeni így jobbnak látta, ha a toronyban maradok. Ez természetesen nem jelentette, hogy unatkoztam volna. Bőven voltak ellátásra szoruló betegek Neulanderben, noha a menekültek legnagyobb rohama lecsengeni látszott már. Felöltözés után - mely jelenleg egy csupán három rétegű elől rövid, hátul hosszú szoknyát, könnyű fekete vászonblúzt és fűzőt jelentett egy vékony harisnyával - éppen csak elkezdtem megtervezni a napom további menetét, amikor kopogtattak az ajtón. Érdeklődve nyitottam ki a magas, kifejezetten jóképű férfi előtt, akinek a vállán egy kifejlett hím sárkánygyík pihent, így rá sem kellett kérdeznem, melyik családhoz tartozott.
- Laetitia von Rotmantel kisasszony? - hajolt meg, mikor meglátott. Ezzel máris jó benyomást keltett, a megjelenésével együtt pedig elhozta egy esetleg érdekes, izgalmas és akár fülledt nap ígéretét. Ugyanakkor nem számítottam látogatókra, így némileg meglepetten, félrebillentett fejjel fordultam felé.
- Az volnék. Segíthetek?
- Bizalmas ügyben keresem. Bemehetek, hogy elzárjuk a figyelő füleket? - pillantott lopva körbe a folyosón. Szerettem volna arcomon egy kaján vigyorral kétértelmű célzásokat tenni, de volt egy olyan érzésem, hogy nem pásztorórára akart rávenni teljesen ismeretlenül. Az hatalmas arcátlanság lett volna, ám azon túl is volt a tekintetétben és a hangjában valami, ami azt sugallta, hogy az ügy a bizalmasságán túl lehetett egészen komoly is.
- Jöjjön beljebb. - tártam szélesre előtte a lakosztályom ajtaját, amihez rögtön tartozott egy fogadószoba is, ahova leülhettünk, majd be is csuktam mögötte.
- Megkínálhatom valamivel? Teával esetleg, vagy egy pohár vörösborral?
Fogalmam sincs ki volt ez és milyen rangban, de a szívélyesség és az udvariasság látszata még soha nem jött rosszul. Mosolyogva intett, hogy nem kért, és mintha a zavar halvány jeleit lehetett volna rajta észrevenni.
- Köszönöm kedvességét, de nem hiszem, hogy tudnék most inni.
Közben leült, és diszkréten végigmért, csak annyira, hogy ne legyen udvariatlan, noha a tekintetén láttam, hogy egyáltalán nem olyan célzattal nézeget, mint ahogyan a férfiak gyakorta szoktak.
- Jól hallottam, hogy az elme és lélek világában jártas?
Tehát egy páciens. Ez voltaképpen mindent megmagyarázott. Elnyomtam egysóhajt, majd helyet foglaltam vele szemben. Ruby eközben lemászott a párnájáról és érdeklődve húzódott közelebb a férfi sárkányához.
- Jól hallotta, legalábbis igyekszem folyamatosan gyarapítani az ismereteimet. Ám ön úgy tűnik ismer engem, igazán sajnálom, hogy ez nem kölcsönös. Nem emlékszem, hogy bemutattak volna már egymásnak minket. - tettem rá óvatos célzást, hogy Neulander létére meglehetősen udvariatlan volt, hogy nem mutatkozott be. A férfi erre halkan felnevetett.
- Aura jó véleménnyel volt önről, ezért kerestem meg. Az én nevem Balthazar von Neulander, belügyes vagyok a Schattenstahl család felé közvetítek.
- Nagyon örvendek.
Jól esett, hogy Aura beszélt rólam, és ezek szerint jókat mondott. Bár reménykedtem benne, hogy őróla hozott hírt, a nyitány sajnos másról árulkodott.
- Miben lehetek a segítségére?
- Nem olyan régen a Schattenstahlok megkerestek, hogy az egyik emberükkel történt valami, és hogy keressek egy orvost. Amikor beszéltem vele azonban ránézésre sértetlen volt, és amikor beszéltem vele elmére is, de... Valami történt vele, és nem tudjuk sehogyan előhozni a dolgot.
Meglehetősen hamar a lényegre tért, de ez most kifejezetten kedvemre való volt. Megemeltem az egyik ívelt szemöldökömet. Eddig elég homályos történet volt, de legalább érdekesnek hangzott.
- Evelyn! - kiáltottam, mire az ajtón benyitott az egyik vérszolgám és fejet hajtott. - Hozz kérlek egy pohár... Nem, inkább hozd fel az egész üveg 818-as Freidrichsteini vöröset és két kupát, hátha a vendégünk mégis megszomjazik.
Úgy éreztem ehhez a beszélgetéshez igenis bor dukált, ha más nem, hát én akartam inni, miközben gondolkoztam.
Bármit is teszel, azt tedd stílusosan.
A lány bólintott és elment, én pedig visszafordultam Balthazarhoz. Valójában egyébként is dolgozni terveztem…
- Leírná pontosan a beteg viselkedését az esetlegesen beállt változásokat és a körülményeket, amennyire lehetséges? Minden részlet számíthat.
- Az illető feladata az volt, hogy keresse a potenciálisan veszélyes ásási területeket, és kikerültesse a szolgáikkal. Egyik nap előre ment le, ahogy szokott, de két napig nem látták ismét. Aztán hetvenkét kilométerrel odébb találtak rá, teljesen épnek tűnt, de amikor megkérdezték, hogy mi történt és hogy hogy került oda, ahová, pár másodpercig néma maradt, majd elkezd másról beszélni. Nem tudjuk, hogy mit kezdhetnénk vele. - válaszolta homlokát ráncolva.
- Egyszerűen elkezdett másról beszélni? Nem mondta, hogy nem emlékszik, csak ignorálja a kérdéseket?
- Így van. Bárhányszor próbáltuk, mindig ez lett a vége.
Ez valóban különös volt. Elsőre valamilyen mély traumára gyanakodtam, de még nem volt elég információm. Az biztos, hogyha trauma is volt, akkor a reakciója atipikus.
- Van bármi összeüfüggés a témák között amire vált?
Sötétben tapogatóztam, de egyelőre fogalmam sem volt merre induljak el. Evelyn hamar visszatért és letette az üveg bort majd a két kupát és töltött mind a kettőbe, majd egy szó nélkül távozott.
- Általában valami, ami a környezetében van épp. Mintha csak próbálna valamit találni, hogy ne az átélt eseményekről kelljen beszélnie. Próbáltuk figyelni is, de semmi különöset nem érzékeltünk egy teljes napon át.
Balthazar nem nyúlt a borhoz, én viszont elgondolkodva emeltem a kupát az ajkamhoz.
- Hetvenkét kilométer nagy távolság. A tárnákban volt végig? Nem próbált meg egy csapat lemenni?
- A tárnák sajnos veszélyes helyek. Amióta a mélységi szörnyetegek mozgolódnak, sehová nem küldhetnek személyzetet, amit nem derítettek fel előre. Csak ő tudja, hogy merre ment, de nem mertük leküldeni azóta.
El sem tudtam képzelni, hogyan dolgoztak a Schattenstahlok az utóbbi években, mióta ilyen nagy volt a mozgolódás, de úgy látszott áldozatok árán.
- Egyébiránt funkcionális ha békén hagyják?
- Abszolút. Ő maga sem érti, hogy miért nem engedjük dolgozni. De tudja, az ilyen felderítők nem könnyen pótolható elemek. Hosszú kiképzésük van a Nachtrabeneknél, hogy megérezzék és megvédjék magukat a lenti veszélyektől, így nem kockáztathatunk.
Egy ideig hallgattam. Kattogtak a fogaskerekek a fejemben, hogy vajon milyen tanácsokkal láthatnám el Balthazart, de nem hittem, hogy meg tudnák törni a vámpír elméjét csak úgy, főleg ha Nachtraben kiképzést kapott. Ez a páciens kemény diónak ígérkezett, de nem tehettem semmit, ameddig nem beszéltem vele.
- Ide tudják hozni?
- Már itt is van, magammal hoztam, hogy legalább ne érezze azt, hogy bebörtönözzük.
Meglehetősen előrelátó dolog volt ez a Neulander részéről. Újabb szimpatikus vonás volt az eddigiek mellé. Balthazar felállt a székéből.
- Kísérjük fel, vagy esetleg lejönne?
- Kísérje fel. Nem tartok a betegeimtől.
A férfi bólintott, majd kihátrált, öt perc múlva pedig ismételten kopogtattak. Azonnal ajtót nyitottam, valójában nem készültem fel előre a páciens fogadására. Ahhoz előbb látnom kellett.
- Jöjjenek be.
Egy nálam alig magasabb férfi lép be Balthazar előtt. Kemény kötésű volt, erőteljes vonásokkal és szabályosan nyírt szakállal. Mindezek ellenére viszont kedves arca volt, az egész kiállása derűt és kedvességet sugárzott magából. A kedvesebb vámpírok egyike volt, kicsit az állatgondozókra emlékeztetett és valamennyire Aurára, amikor barátosnémnak jó napja volt. A férfi mosolyogva meghajolt.
- Heinrich von Schattenstahl, szolgálatára. Remélem megbocsájt ezeknek a fontoskodó alakoknak, hogy egy egészséges vámpírra kell pazarolnia az idejét.
Balthazar nem szólt semmit, csak szolidan intett, hogy maradjon-e kint, vagy jöjjön-e be ő is. A fejemmel aprót biccentettem a szobafelé, hogy csatlakozzon hozzánk inkább.
- Üdvözlöm, Herr Heinrich. Ezek szerint tudja, hogy miért hozták ide. Ugyanakkor én maradéktalanul elhiszem önnek, hogy egészséges. Hiszen elég önre nézni, majd kicsattan. De ha már itt van, ne engedjen egyedül borozni, és hozathatok fel vacsorát is. - mosolyogtam rá elbűvölően.
Mindketten beléptek és le is ülnek. Heinrichen látszott, hogy erősen gondolkodott az ételen, de végül megrázta a fejét.
- Az már igazán tiszteletlenség lenne, ha étellel is kifosztanám, de a bort elfogadom, köszönöm.
Mondta, és jó kedvűen kortyolt egyet Balthazar érintetlen kupájából.
- A Neulander bor is kiváló. De ahogy mondja, az ilyesmi egészségesen tartja a magamfajta vámpírt.
Ezzel pedig kezdetét vette az első beszélgetés az új betegemmel. Egyelőre valóban az ép elme látszatát keltette, de nem hagyhattam, hogy megtévesszen, ugyanakkor neki el kellett hinnie, hogy mellette vagyok és csak a javát akarom. Ilyen esetekben a bizalom kiépítése kulcsfontosságú volt.
- Régóta járja a tárnákat ezek szerint? Nyomasztó munka lehet, jómagam el sem tudom képzelni, milyen lehet mélyen a sötétségben, anélkül, hogy bármikor láthatnám a csillagos eget. Meg kell mondjam a Schattenstahlok munkája eddig nem esett a látóterembe, csupán néhány üzleti megállapodás ismeretes számomra, amelyek a bányákba szállított megrontottakról szólnak. Mesélne róla? Szeretem bővíteni az ismereteimet.
Heinrich szélesen elvigyorodott.
- Régóta hát, már vagy huszonöt éve legalább. Annyira nem rossz, egyébként, bár nehéz általában eleget vinni mindenből, és sokszor maradok éhen. - nevetett fel hangosan. - Egyébként amióta a mélységi nyavalyások többet mozognak, rosszabb a helyzet. Sokat kell újratérképezni a járatokat. Arról nem is beszélve, hogy a romok ősi csatornáiba belépni igen elvetemült lépés bárkinek.
- Újratérképezni? Változnak a járatok? - kérdeztem meglepetten. Most hallottam először ilyesmiről. - Az ősi csatornákat úgy kell értelmezni, mint a felszíni romokat, vagy természetes járatok? Meg kell mondjam igazán izgalmas munkája van.
- Rosszabbak, mint a felszíni romok, mert ezek a dolgok a mélyben alszanak. - rázta meg a fejét. - De változnak sajnos. Ha az egyik mélységi úgy gondolja, hogy unja a fekvőhelyét, akkor átcsúszik az egyik helyről a másikra, a járatok meg valahogy megváltoznak. Mintha csak valami nagy gépezet lenne a romok sokasága.
Ebben a pillanatban sokat mondón néztem Balthazarra. Heinrich éppen megválaszolhatta, hogyan került olyan messze, ám a Neulander bocsánatkérőn mosolygott vissza rám. Ennyire nem volt egyszerű.
- Ez rendkívül félelmetesnek hangzik. És mi történik ha valaki olyankor egy járatban ragad?
- Meghal. - felelte azonnal Heinrich. - Onnét nem jön ki senki élve.
Márpedig ön valahogy mégiscsak kijött onnan…
A helyzet bonyolódott már magam is láttam. Olyan dolgoknak kellett történnie, melyek ellentmondtak a korábbi tudásuknak és feltételezéseiknek.
- Soha senki? És nem fél, hogy egyszer ön is így jár? Hogyan kerüli el?
Úgy éreztem, jó nyomon jártam, hiába volt itt még más is. Lassan, apránként lehetett csak felderíteni mi történhetett.
- Soha senki. Én úgy oldom meg a dolgot, hogy egész egyszerűen nem megyek csak akkor romokba, ha nincs más választásom. De még nem jött vissza senki, azonban sokszor találtunk maradványokat újra visszarendeződött járatokban.
- Értem. Nem irigylem a munkáját herr Heinrich. Sosem érdekelték a romok? Van bennük valami különösen vonzó, és mégis a hideg kirázza tőlük a vámpírt. Mi a véleménye arról, amit önről mondanak? Hogy eltűnt két napra és az eredeti felderítési pontjától olyan messzire találták meg? A magam részéről igencsak abszurdnak tartom.
- Ugye? - mondja felháborodva, és oldalba bökte a mellette ülő Balthazart. - Még hogy eltűntem. Lementem, ahogy kell, és..
Egy pillanatra elkerekedtek a szemei, néhány másodpercig nézett maga elé, majd megszólalt, mintha mi se történt volna.
- Rotmantelnek se unalmas lenni, jól lehet. Sok érdekes páciense van?
Végre láthattam működésben azt, amiről Balthazár beszélt. Különös volt. Mintha valóban csak megszakadt volna valamilyen gondolatfolyam, majd új mederbe terelődött, ugyanakkor hiányoltam a görcsösséget, a frusztrációt és a szorongást, amely mindennapos volt a hasonló pácienseknél.
- Az utóbbi időben inkább éreztem magam hentesnek, mint elmeorvosnak, de szerencsére azért akadnak. Mondja... Miről is beszéltünk ezelőtt? Pont mielőtt a pácienseimről kérdezett volna.
- A romokról, hogy milyen rosszak. Elkalandoztunk volna? - nézett rám érdeklődve.
- Egy kicsit. - mosolyogtam rá. - Éppen elkezdett mérgelődni, hogy mindenki azt mondja magának, hogy eltűnt mintha rossz vicc volna mikor nem is. Roppant dühítő lehet... És idegesítő. De nekem nyugodtan kimérgelődheti magát, cseppet sem fáraszt. - töltöttem még neki. Tudtam, hogy nem volt dühös, de kíváncsi voltam egymás után hányszor tudom ezt eljátszani vele. Ha trauma, akkor feldühítem nagyjából a negyedik körben. Ha viszont valami más.... Akkor akárhányszor eljátszhatom ezt vele, mindig az eggyel korábbi gondolatmenetéhez fog visszaemlékezni, és ennek a bizonyos „valami más”-nak egyre nagyobb lett a valószínűsége.
- Az, mindenki ezzel zaklat. Pedig odalent csak...
Pontosan ugyan az történt, mint az imént. A szeme elkerekedett, a vonásai ellágyultak, néhány másodpercig hallgatott, majd a tekintete megakadt Ruby Rose-on.
- Magának is van sárkánygyíkja? Hasznos jószágok. Kiváló a szaglásuk is. Bár csak mi is jól idomítanánk őket!
- Valóban, noha én csak kedvtelésből tartom Rubyt, szegény túlságosan apró a vadászathoz. Nem olyan impresszív, mint Herr Balthazár sárkánygyíkja. Mondják... A Schattenstahlok alkalmaznak okkultistákat? Azok alapján, amiket mesélt nagy szükség lehet rájuk, de nem is tudom, hogy a papoktól tartanék jobban vagy a mélységiektől. - nevettem fel. Balthazár Neulander volt. Értenie kellett, hogy sürgősen keressenek egy okkultistát, ugyanis mostmár majdnem biztos voltam benne, hogy itt valami mélységi förtelem keze lehet a dologban, ahhoz pedig az én tudományom kevés volt. Hiába nem zongoráztam végig a négy-öt alkalmat felismertem, amikor valamit mágia működtetett, olyannyira természetellenes volt.
- Oh, sajnos a protestánsok nem nézik jó szemmel a munkaerőt a Schattenstahl berkeken belül, így nem akarnak együtt dolgozni velünk. - mondta kissé szomorúan Balthazar, mire Heinrich csak felhorkant.
- Ha nem ásunk semmi rosszba, nincs gond. Sőt, amit én fedezek fel, az olyan biztonságos, hogy egy gyermeket is levihetnek oda.
- Akkor mit csinálnak, ha valami olyasmit találnak, ami nem biztonságos?
- Kikerüljük. - felelte nemes egyszerűséggel a férfi. - Ha nem vonjuk magunkra a figyelmét semminek, nincs is baj.
- Senkit nem szeretnék megsérteni, de ez úgy hangzik, mint egy szerencsejáték. Sosem történtek incidensek?
Igyekeztem leplezni mélységes felháborodásomat ekkora felelőtlenség hallatán, amelyet Heinrich vállvonása csak tovább tetézett.
- Dehogynem. Aki bolond és tapasztalatlan, az meghal, és kárt is okoz. De azt majd kifizeti a családja. Én azonban nem hibázok.
- Nem is önre gondoltam. De ez a két véglet van? Épség vagy halál?
Nyilván volt köztes, erre pontosan ő volt a bizonyíték, de ezek szerint a legelső precedens is.
- Ez egy lapulsz vagy kilapítanak világ. - mondta nevetve Heinrich. - Érdekli a dolog?
- Hogy érti? - kérdeztem vissza.
- Ha érdekli a kisasszonyt, mert hát tudom, hogy hercegnő tetszik lenni, családom becsületére ígérem, hogy megmutatom önnek, hogyan dolgozunk. És akkor talán abbahagyják a fölösleges bolondságokat ezek is. - bökött a végén Balthazar felé. Ő látszólag nem örült az ötletnek, de nem is ellenkezett nyíltan.
Elbizonytalanodtam. Schattenstahl nagyon messze volt és Aura sem volt itt, hogy növelje a biztonságérzetem. Itt volt Dieter, itt voltak a betegeim... Hogy csak úgy elmenjek hirtelenjében félelmetesnek hangzott. Ugyanakkor, hogyha megoldom ezt az ügyet, úgy láthatóvá teszem szerény személyem Brynhild von Schattenstahl előtt is, és ki tudja talán még a háláját is kivívhattam, ez pedig beleillett a hosszútávú terveimbe.
- Tehát tanunak hív? - mosolyogtam rá Heinrichra. Már döntöttem. - Jól van. Holnapra azt hiszem fel tudok készülni egy utazásra. Pihenjenek le, a vérszolgám intéz önöknek szállást és így már a vacsorát sem utasíthatja vissza. Ha megengedi váltanék Herr Balthazárral néhány szót.
Heinrich szélesen elmosolyodott.
- Megtisztelő, hogy megbízik bennem. Rendben, köszönöm a segítséget.
Mondta, és kihátrált az ajtón. Balthazar szemöldökráncolva nézett maga elé, de csak akkor fordultam hozzá, miután becsukódott az ajtó köztem és a bányászvámpír között.
- A problémája nem pszichológiai természetű, hanem mágikus. Mindig ugyan azon a ponton blokkolja le az elméjét, és mindig az eggyel korábbi gondolatmenetéhez tér vissza. Olyasvalaki tud segíteni, aki képes mágikus blokkokat oldani, sajnos én rendelkezek ilyen diszciplínával. - ismertettem a Neulanderrel a diagnózist.
- Én kissé aggódom az út miatt. Nem tudom, hogy mi lesz odalent, de mindenképp szervezek maga mellé valamennyi őrt. Kétségtelen, hogy Heinrich kiválóan biztonságos vezető, máskülönben nem lenne huszonöt éve a munkában, de így se hangzik kockázatmentesnek az út.
- Valóban. Ugyanakkor úgy érzem, hogy Heinrich elfogadott engem, ez pedig nagyon fontos az ilyen jellegű munkánál. Ám mindenképpen intézkedjen egy szakképzett Nachtraben mágus felől is.
- Megmozgatok minden követ. Előre rendelek egy futárt, hogy minden készen álljon az útra majd.
Hosszadalmas vitára számítottam és ellenkezésre, de úgy tűnt ebbe a férfi vagy nem akart belemenni, vagy nem mert.
- Köszönöm. Ha megengedi magammal vinném a két vérszolgámat, illetve van saját testőrségem, de nem akarom megsérteni sem önt sem pedig a Schattenstahlokat azzal, hogy esetleg bizalmatlannak tűnök, így ebben a kérdésben az ön ítéletére bízom magam.
- Ha csak a járatok felderítéséről van szó, akkor egy nap rövid túra alatt végeznek odalent, tehát Heinrichen és magán kívül jó, ha két személy tart magukkal legfeljebb. Így könnyebb biztonságban maradni, mint nagyobb csapatban.
- Jól van. Azok viszont jöjjenek önöktől, úgy lesz a legjobb.
- Köszönjük a bizalmát, kisasszony. Nagy diplomáciai káosz lenne, ha ebben önnek baja esne, így ne aggódjon, mindenki mindent megtesz, hogy biztonságban legyen. - mondta arcán egy bíztató mosollyal. Egészen őszintének látszott az udvariassági formula ellenére is.
- Csupán ezért merem egyáltalán megkockáztatni az utat. - mosolyodtam el, hagyva, hogy kivillanjanak a szemfogaim. Balthazar felállt, és meghajolt.
- Ezesetben készüljön nyugodtan, én a körletemben leszek. Kérdezze bármely szolgálót, és értem küld, ha szüksége van bármire is.
Bólintottam.
- Holnap estére indulásra készen leszek.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

3[Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál Empty Re: [Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál on Kedd Júl. 23, 2019 11:00 pm

A kocsi reggel már a Neulander torony előtt várt, hogy elvigyenek a Schattenschild lábánál fekvő bányász vámpírcsalád tornyához. Arra számítottam, hogy az út során is több támadás fog érni minket, hála az elszaporodott élőholtaknak és egyéb szörnyetegeknek, de vagy a kíséretünk volt szemfüles, vagy szinte már isteni szerencsénk volt, így az út eseménytelenül, főleg felületes bájcsevegéssel telt el.
A Schattenstahl torony bár tudtommal ugyanakkora volt alapvetően, mint az összes többi vámpírtorony, ahelyett, hogy karcsún tört volna az ég felé, robusztusan állt ott, mint egy simára csiszolt, hatszögletű szikla. Már távolról is látszott, hogy szépség és kellem helyett a puszta funkcionalitásra törekedtek, és minél közelebb értünk, annál jobban látszott, hogy a vámpír csúcstechnológia még jobban átszőtte ezt a helyet, mint a Rotmantel tornyot, vagy akár Neulandert. Mindenfelé gőzgépek tűntek fel, hogy helyettesítsék az izom erejét, a működtetésükhöz használt égő szén szaga pedig már messziről érződött, és minél közelebb értünk, annál súlyosabban ült a levegőben. Ám a gépek még nem váltották ki teljesen az embereket. A kocsi ablakából számos megrontottat láttam, akik a családom jóvoltából kerültek ide a bányákba, hogy legalább a feketeacél kitermelése során legyen hasznuk, rajtuk kívül viszont bőven dolgoztak ember rabszolgák is a városban, és úgy sejtettem, lent a tárnákban még többen. Alapvetően nem értettem egyet a rabszolgaság intézményével, hogy ép egészséges és legfőképp ártatlan embereket ítéljünk kemény kényszermunkára életük végéig, ám kiváló büntetésnek tartottam a börtön vagy a kivégzés helyett. Magamban megjegyeztem, hogy mindenképpen indítványoznom kell otthon is és Neulanderben is a bűnözők ilyen módú eltávolítását.
A kocsi egy nagyobb téren állt meg, ahol már várt rám Heinrich, egy nyakig páncélba öltözött ám bizonytalan tekintetű vámpírnő és egy számos lepelbe burkolt, betegesnek és soványnak látszó férfi vámpír társaságában. Heinrich egy széles karmozdulat kíséretében hajolt meg.
- Kisasszony, üdvözöljük tornyunkban! Ez itt a kíséret, csak hogy biztonságban legyünk. Esetleg elfogad egy ebédet, amíg megbeszéljük a részleteket?
Elegánsan szálltam ki a kocsiból és lesimítottam hosszú, ám a szokásoshoz képest egyszerűbb utazóruhámat. Nem hoztam sok  poggyászt, csupán néhány váltást, illetve helyesnek találtam elhozni a déracél tőrkardomat is, a fejemet pedig most is ékesítette a gránátköves diadém. Sajnos a nagy sietségben több holmim is otthon maradt, ami hasznos lehetett volna talán, de összességében talán mégsem annyira. Ruby Rose-t kivételesen rábíztam Annára, illetve Aurára amikor a toronyban tartózkodik. Nem szerettem volna szegényt ilyen hosszú úttal terhelni, egyébként is igyekeztem ügyelni a törékeny egészségére.
- Köszönöm, Herr Heinrich, elfogadom, és ha nem túl nagy kérdés, jól esne egy fürdő és némi pihenés, mielőtt elindulnánk a tárnákhoz. Kimerített az út, és szeretnék a legjobb formámban lenni.
Az utazásban a fürdés hiánya volt a legszörnyűbb, a nedves szivacs egyáltalán nem volt elég, és ilyenkor kétszer annyi parfümöt használtam, mint szoktam. Sejtettem, hogy a higiénia ennyire előtérbe helyezése Rotmantel dolog volt, mert pontosan tudtuk milyen következményei voltak a hiányának, de nem szerettem alább adni belőle. Most pedig egyébként is én tettem szívességet, így ennyit talán elvárhattam.
- Örömömre szolgál. Kérem, térjen be hajlékomba! Nem olyan szerény, mint legtöbb társamé, valamint szolgálóink segíthetnek is fürdésnél. Feleségem önszórakoztatásból szakács, így remélem, az étel is kedvére fog válni. - mondja szokásos mosolyával, majd elindult egy széles úton, hogy mutassa az utat a házához.
- Igazán nagylelkű. - köszöntem még meg udvariasan, aztán követtem a vámpírt.
Heinrich háza egy kisebb kúria volt a toronykomplexum szélén. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, nem számítottam rá, hogy egy járatfelfedező ilyen jó módban élt, de ennek hatására újra kellett értékelnem, hogy a férfi mégis mennyire magas pozíciót tölthetett be a családon belül. Bizonyára magasabbat, mint elsőre hittem. Különösen feltűnő volt ez az utcák állapotához képest. Az utóbbi időben a Neulanderbe érkező menekültek hozzászoktattak a mindennapos nyomor látványához, de még így is megdöbbentettek az állapotok, amelyek Schattenstahlban uralkodtak. Minden mocskos volt, a falak, az utca, az emberek, de sokszor még a vámpírok is. Sok kormos arcú munkás falak tövében a saját piszkukban húzták össze magukat, és láttam, ahogyan egy mezítlábas, rongyokba öltöztetett kisgyereket az anyja visszahúz a homályba, nehogy a nemes vámpírok útjába kerüljön. Megfordult a fejemben, hogy most is a Csillagtalan éjszaka menekültjeit látom, és őszintén reméltem, hogy így volt de… Sajnos a racionalitásom nem engedte, hogy ebbe a kényelmes illúzióba ringassam magam.
A kúriában szolgák fogadtak, akik segítettek megfürdeni, majd pedig tiszta ruhát is kaptam. Bár hoztam magammal, úgy vélhették a repertoárom, mely főleg hosszú, több rétegű szoknyákból és fűzőkből állt nem lesz praktikus, ha leereszkedünk a tárnákba. Mostani öltözékem egy könnyű fekete, csipkés ingből és egy selyemnadrágból állt, melyhez hasonlót még sosem viseltem, ám kifejezetten tetszett, ahogyan a combomra és a fenekemre simult. Mindehhez járt egy csizma is, aminek se magasított talpa, sem pedig kellő méretű sarka nem volt, ám hosszas hezitálás után elfogadtam azt is. Nem akartam bokám törni lefelé menet.
Ez után az ebédlőbe vezettek. Az asztalnál már ott ült a korábbi két kísérőm, Heinrich és egy vékony, ám szigorú tekintetű nő, bizonyára Heinrich felesége. Voltak olyan apró jelek, amiről egy főnemes megismert egy másikat. A tartás, ahogyan a fejét tartotta, ahogyan a keze az ölében pihent, a tekintet… Innen tudtam, hogy a ház úrnője akár lehetett velem egyenrangú is, de egészen bizonyosan a főcsaládhoz tartozott. Az asztalon már megterítettek, középen fűszeres leves gőzölgött, vadas és gyümölcsök, csupán rám vártak, hogy elkezdjék az ebédet. Elfoglaltam a helyet, amit Heinrich mutatott, ezután pedig a férfi szóra emelkedett.
- Örülök, hogy mindannyian itt vannak. Nem tudom, hogy mi ütött a többi vámpírba, de Laetitia kisasszony, a Rotmantel család neves képviselője lesz hiteles tanúm, hogy nincs gond odalent. - mondta ezt elsőként a kísérőknek, majd felém fordul. - A leány egyébként Eva von Finsterblut, nálunk állomásozó őr, valamint csak az ön kérésére érkezett Siegbald úrfi a Nachtrabenektől. Van esetleg kérdése?
Én először azonban a feleséghez fordultam. Úgy volt illendő, hogyha ilyen előkelőséggel étkeztem együtt, és ezt akkor is betartottam, hogyha hivatalosan nem is tájékoztatott róla senki.
- Köszönöm a vendéglátást asszonyom, az étel remekül néz ki.
A nő mosollyal és egy biccentéssel fogadta a dicséretet, ám nem szólalt meg. Ezután szemügyre vettem két kísérőmet. Tehát egy Finsterblut és egy Nachtraben. Ész és Erő. Érdekes választás volt, azt sugallta, hogy ők maguk sem tudták mire lehetett számítani. Ritka - bár egyre gyakoribb - alkalmak egyike volt ez, mikor lehet, hogy szívesebben vettem volna egy pap társaságát.
- Önök mit gondolnak az esetről, ami itt folyik? - fordultam hozzájuk. Elsőnek az aggódó arcú Eva válaszolt.
- Remélem semmi. Csak nincs semmi veszélyes ott, ha nap mint nap használják a tárnákat.
- Pont ezért valószínű, hogy nagyon is van ott valami. Ennyi mozgás a föld alatt felkelti a figyelmét... sok mindennek. - mondta elhaló hangon Siegbald von Nachtraben, viszont Heinrich csak bosszúsan legyintett.
- Botorság.
- Azért megyünk, hogy bebizonyítsuk, valóban így van. Ám én szeretek felkészülni minden eshetőségre. Mi történik akkor, ha mégis van ott valami, van erre protokoll? Ki tudunk jutni élve? - kérdeztem első sorban a Nachtrabent.
A férfi vállat vont.
- Őszinte leszek: Ha mélységi, aligha. Ha nem mélységi, akkor több, mint biztosan.
- Mivel ha volt is ott valami, és nem valóban ostobaság ez az egész, akkor Herr Heinrich visszatért élve, így a mélységit kizárhatjuk. - mosolyodtam el.
- Magam is így gondolom. - bólintott erre herr Siegbald.
- Zárjunk is ki mindent inkább. - értett egyet a Finsterblut.
- Ki is zárhatunk nyugodt szívvel. Az én járataim teljesen biztonságosak. - jelentette ki Heinrich mire elnyomtam egy halk sóhajt és inkább bólintottam.
- Bizonyosan.
Fent kellett tartanom a látszatot, hogy továbbra is kizárólag az ő pártján álltam, és hittem neki. Nekiláttunk az ebédnek. Valóban kifejezetten jó volt, szinte vetekedett a neulander szakácsok munkájával. Indulásig visszavonultam a vendégszobába az ebéd után és elheveredtem az ágyon. Sejtettem, hogy még egy hosszú és nehéz nap vár ránk. Sikerült elbóbiskolnom, majd néhány órával később az egyik szolgáló kopogott az ajtón. Minden készen állt… Kivéve engem, noha nem tudtam az ilyesmire igazán készen lehetett-e állni valaha, ám már itt voltam és nem szándékoztam visszalépni. Rendbe szedtem a hajam és a ruhám, majd csatlakoztam az illusztris társasághoz. Heinrich rögvest örömmel intett felém, amint meglátott.
- Nálam van minden, ami kell, mehetünk is! Kövessenek!
Egy a korábbinál hosszabb séta után a város szélétől egy több vámpír által őrzött tárnához érkeztünk. Már most kifejezetten örültem, hogy végülis elfogadtam azt a kényelmes csizmát. Heinrich egy biccentése is elég volt - vagyis lett volna, de megállították, és csak egy hosszas magyarázkodás után engedték le végül. Úgy tűnt valóban mindenki értesült a történtekről, bár Balthazár is mondta korábban, hogy azóta nem engedték le Heinrichet dolgozni, pedig biztosan megpróbálta. Széles, nagy járatokban vezetett minket. Mindenfelé megrontottak és erős, de megviselt, láncra vert emberek törik a fekete ércet fáklyafénynél.
- Ezek itt a felső tárnák. Itt bányásszuk a hitványabb feketeacélt, amit el tudunk adni. - magyarázta Heinrich büszkén.
- Ahogy haladunk lefelé, úgy javul az érc minősége? - kérdeztem teljesen laikusként miközben felzárkóztam a férfi mellé. Igyekeztem nem megbámulni a megrontottakat és a rabszolgákat.
Heinrich megrázta a fejét.
- Csak egy darabig. Van egy rétege a romoknak, ami mélyen húzódik, szerintem egész Veronia alatt. Na, a fölött jó az érc, ami alatta van, az annyira már nem dús.
- És lehet összefüggés, hogy pont a romok fölött jó, vagy ez csupán a szerencse műve?
Az ügyünk szemszögéből valójában fogalmam sem volt, hogy mi lehetett a fontos, így jobbnak láttam mindenre rákérdezni, ami csodálkozásra adhatott okot, legalább addig sem csendben baktattunk egymás mellett. A férfi törpengőn mordult fel.
- Hm, nem tudom. Olyan, mintha eredetileg mélyebben is jó lenne, csak valahogy a romok mintha félbeszakították volna az egész kontinenst és kiszedett volna az építője mindent a közeléből.
- Ez... igen különös. A romok építőinek nyilván lenne rá magyarázatuk. Ezek szerint le tudtak menni a romok alá is? Ilyesmiről most hallok először.
- Van egy szint, ameddig az épelméjű vámpír le akar menni. Az alá nehezen merészkedik bárki. Különös varázslatok mozognak odalent.
Erre Eva von Finsterblut megborzongott, a Nachtraben pedig a szemöldökét ráncolta.
- Ép elméjű vámpír meg se közelíti azokat, inkább.
- Ott is van érc, azt is fel kell hozni. - kontrázott rá Heinrich bosszúsan, pedig most Siegbalddal értettem egyet.
- Miféle varázslatok? - kérdeztem inkább, mielőtt még hajba kaptak volna.
Heinrich ismét vállat vont.
- Hát, nem értek én azokhoz. De mondjuk pont, amikor utoljára mentem...
Itt elakad egy pillanatra, és már vártam, hogy megismétlődejnek a korábbi tünetek, de nem ködösödik el a tekintete, inkább csak összevonta a szemldökét.
-...volt egy folyosó valami furcsa széllel.
Erre Siegbald kicsit megdöntötte a fejét oldalra, de nem szólt semmit. Egészen megdöbbentem, hogy képes volt értelmes módon befejezni a mondatot. Tehát vagy volt a varázsaltnak egy határa, amit még nem lépett át, vagy az a bizonyos varázslat idelent meggyengült. Bárhogy is volt, addig kellett ütni a vasat, ameddig még meleg volt.
- És bement a folyosóra?
Heinrich elgondolkodok.
- Be. Nem tűnt veszélyesnek. Nézzük meg megint azt a folyosót, ha benne vannak.
- Éppen kérni akartam. Hogy lehetséges, hogy szél jött onnan? Összeköttetésben van a felszínnel?
A férfi ismét gondolkodóba esett, most jóval mélyebben mint eddig. Árgus szemekkel figyeltem, hogy témát vált-e hirtelen, de semmi ilyesmi nem történt.
- Nem. Nem. Valahogy csak a folyosónál kezdődött. De sima szél volt csak. Ilyesmi dolgok megesnek idelent.
Biccentettem.
- Értem. És emlékszik valamire bentről?
- Így... hirtelen most nem.
Miközben haladtunk lefelé, lassan megsokasodtak a fáklyák fényében a csontfehér márványfalak és padlók, majd lassan felváltották a bányák érdes és puritán kőfalait. A lámpások és fáklyák helyett ezekben a romokban kék kristályok világítottak, hideg fényük pedig kísérteties árnyakat festett a sötétebb sarkokba.
- Most vagyunk teljesen a romok területén. Ilyen karcokkal jelöljük a falakat, ahol már jártunk. Minden magamfajtának saját jele van, ez itt az enyém.
Mutatott egy, a falra vésett körbe írt háromszögre.
- Azért jönnek be a romokba, hogy lejussanak az alatta lévő feketeacélig is? Ezért nem állnak felette? - lehetet értetlennek tűnt a kérdésem, de nehezen tértem napirendre afölött, hogy puszta kapzsiságból kockáztatták a saját életüket és másokét is. Bőven volt még érc fentebb is… Legalábbis eddig azt hittem.
- Tudja, minden kicsi számít. - vont vállat a Schattenstahl. - De gyakran útlevágások is ezek a járatok, valamint néha találunk relikviákat és ilyesmiket, amiket gyűjtők jó pénzért megvesznek.
- Értem.
Hosszas bolyongás után végre eljutottunk egy egészen épen maradt részig. Különös érzés kerített hatalmába, mintha már nem is Veronián jártam volna, hanem egy teljesen idegen és sötét világban. Borsódzott tőle a hátam is. Végül kilyukadtunk a egy falra vésett kör-háromszög mellett.
- Itt a nevezett folyosó.
Valóban elég hosszasan nyúlt lefelé az építmény, és hallani is lehetett, hogy erős szél süvített benne, lefelé, ám sehol máshol. A szél iránya is különös volt, mintha valamilyen erő húzta volna befelé a levegőt, ám akkor már kintebb és érezni kellett volna. A légmozgás viszont egyedül a folyosóra korlátozódott. A Nachtraben kísérőnkre néztem.
- Érez valami különöset?
- Csak különöset érzek. Nem tudom, miféle bűbáj ez, de nem láttam még ilyet. - válaszolta a férfi összeráncolt homlokkal.
- Eva kérem menjen fel, és mondja el mindenkinek, hogy egészen pontosan hol vagyunk. Meg tudja tenni? Ha igen, akkor bemegyünk.
Úgy számítottam, hogy a Heinrichet súlytó varázslat még nem itt aktiválódott, ám lassan kúszott be a mellkasomba a félelem, hogy talán mi is ugyanúgy fogunk járni, mint a férfi, ha tovább haladunk majd visszatérünk. Legalább ennyit kellett, hogy tudjanak mások is. Eva nyelt egyet.
- Biztosan? Ne maradjak kíséretnek?
- Nem hiszem, hogy idelent olyasmivel találkoznánk, ami ellen a nyers erő használna. Jobb, hogyha eltűnünk, akkor tudják odafent, hogy hova mentünk be. - mondtam szinte már szomorúan. Ezek a romok és bárki, aki benne élt sokkal hatalmasabb volt minálunk. A kardnál, a mágiánál még a tulajdon ép eszünknél is. Ismeretlen hatalmas jóindulatára, vagy még pontosabban nemtörődömségére voltunk bízva. Eva kicsit hezitált de végül elindult visszafelé.
- Rendben.
Heinrich pedig bólintott.
- Akkor megyek is előre.
Belépett a folyosóra, de ott villámgyorsan berántotta az áramlat, és messze sodorta magával, olyan elképesztő sebességgel, hogy nem is tudtam szemmel követni.
- Ellent tudunk neki tartani valahogy? - kérdezem a Nachtrabent próbálva elnyomni a riadalmam, de a férfi is hasonlóan aggodalmasnak tűnt, akárcsak jómagam.
- Csak remélni tudom, hogy ezt így tervezték, mert egyébiránt kétlem.
- Akkor nincs más hátra, mint előre. Legutóbb élve kijött. - utaltam itt Heinrichra, majd beléptem az áramlatba, a vámpír pedig követett. Az áramlat bivalyerős volt, és olyan gyorsan repített előre, hogy a falon lévő kristályok párhuzamos fénycsíkokká olvadtak össze. Perceken át tartott az egész, a végére már egészen hozzá is szoktam a száguldáshoz, de egyszer csak elfogyott a lendület, és egy gigantikus teremben, azon belül is egy nagy, langyos vizű medencébe estem. Heinrich nyújtott kezet, hogy kisegítsen a viszonylag sekély kőmedencéből. Ő nem volt vizes. Nem sokkal utánam Siegbald is megérkezett, de ő elegánsan csak a víz felszíne fölött lebegve maradt.
- Minden rendben, kisasszony?
Egy pillanatig köpni-nyelni nem tudtam, próbáltam levegőhöz jutni, és visszafojtani a hányást, hogy legalább a maradék méltóságom megőrizzem. Ez az egész gyorsulás majd hirtelen fékezés és esés nem tett jót a szervezetemnek.
- Igazán nagy szerencse, hogy eltelt már néhány óra az ebéd óta. Rendben leszek. Korábban is járt itt?
Heinrich határozottan bólintott.
- Jártam. Nézze, ott a jelem.
Mutatott egy falfelületre, ahol láttam is a korábbi szimbólumot.
- És emlékszem is, hogy erre kellett tovább menni. Azt hiszem, hogy itt egy nagy városa lehetett azoknak, akik építették a romokat. Találtam is valami különös gépüket korábban. - mondja egy ajtó felé mutatva. Siegbald a fejét rázta.
- Nem tetszik nekem ez. Ilyenről még szóbeszédben sem hallottam.
- Én sem. - válaszoltam a Nachtrabennek. - Viszont Heinrich emlékszik mindenre. - jegyeztem meg, majd követtem a férfit. Mostmár biztos voltam benne, hogy a mágia, ami blokkolta a Schattenstahl elméjét nem működött idelent.
- Van önnél jegyzetfüzet? Bármi amire írni tud. Amikor kimegyünk olyanok leszünk, mint Heinrich volt. - közben Heinrich-hez fordultam. - Milyen gépezet? Emlékszik, legutóbb hogy jutott ki innen?
Siegbald kis zsebkönyvet vett elő, és egy darab szénnel jegyzetelni kezdett.
- Egy olyan gépezet, ami tovább mozgásban segít. Lejjebb voltam, sokkal lejjebb. - felelt közben Heinrich.
- Ez nagyon érdekes. Nézzünk körbe.
Már egészen hamar kiderült, hogy ahol jártunk az hajdan valóságos város lehetett. Telis-tele volt kis beugró helyiségekkel utcácskákkal, ám azokban sem berendezést, sem semmilyen tárgyat nem találunk. Egy hatalmas, hidegkék fényű márvány szellemváros volt az egész hely. Kicsit olyannak látszott, mint egy ház, amit megépített egy gondos építész, de a lakók sosem költöztek be, még csak a bútoraikat sem vitették oda. A falak tele voltak vésetekkel, ám az angyalok és nefilimek nyelvén írták azt, így semmit sem értettem meg belőlük. A főtéren, vagyis egy nagyobb nyílt részen, aminek nem találtam jobb nevet egy karcsú torony szökött a magasba.
- Ott a gép. - mutatott rá Heinrich. Ismét végigfutott a hátamon a hideg. Fent minden tele volt gépekkel, de egyik sem volt hasonlatos semmihez, amit idelent láttunk. Azokat ismertük.
- Sejti hogy mit csinál?
- Nem tudom. De amikor néhány kapcsolót átváltottam rajta, akkor megnyílt benne egy... valami, ami egy nagy mágiának tűnt. Amikor beleléptem, pedig ott voltam. - mondta összeráncolt szemöldökökkel. Idelent még tisztábbak lehettek az emlékei.
- Hol ott? - kérdeztem, miközben a Nachrabenre néztem hátha volt hozzáfűzni valója, ám idelent már ő is csak elkerekedett szemmel bámult minden újdonságra. Úgy tűnt, mindenhez értett, ami a felszínen volt, ám idelent épp olyan tanácstalan volt, mint mi. Heinrich üres tekintettel fordult hátra.
- A kapuknál. Ott vártak rám.
- Kik?
Már nem is próbáltam elnyomni a hangom remegését.
- Nem tudom, nem emlékszem. - váltott vissza a hangja a megszokottra. - Meg kellene vizsgálnunk megint.
- Nem élhet ilyen mélyen senki és semmi. - fűzte hozzá Siegbald.
- Ez egy portál. - vontam le a következtetést az eddig elhangzottakból. - Bárhova vihet. Bármilyen mélyre. Vagy messze.
A Nachtraben bólintott.
- Igaza van. Egy pillantást megérhet a dolog, nem mindennap látunk ilyet.
- Meg tudja fejteni hogy működik?
- Talán. Látnom kell először. -vont vállat a vámpírmágus, ez után Heinrichhez fordultam.
- Indítsa el.
A vámpír közelebb ment a karcsú toronyhoz. Valóban volt rajta egy nagyobb, fémből készült blokk, ami telis-tele volt kapcsolókkal. A férfi néhány pillanatig vizsgálta.
- Azt hiszem... Így... Kellett csinálni...
Ez után nekiállt és a kiálló fémkarok bonyolult kombinációját állította be. A torony egyik fala több részletben elmozdult, és felfedett egy örvénylő, kék mágiaörvényt. Az anomália alatt végtelen mély, kút-szerű nyílás tárult fel.
- Így csináltam.
Belenéztem a kútba de előbb visszaléptem.
- Van ötlete miféle mágia ez és hogy hogyan működik? - kérdeztem a Nachtrabent.
A férfi zavart tekintettel vizsgálta a mágiát.
- Annyiban biztos vagyok, hogy ilyet ma senki nem tud építeni.  Valóban portál lehet, és lefelé visz, ez is biztos. De hogy milyen hosszan, azt csak az építői tudják. Meg Heinrich.
Erről eszembe jutott még valami.
- Mielőtt leugranánk lenne még egy kérdésem. Heinrich, tudja, hogy odafönt mindent elfelejtett idelentről?
- Nem... tudom, hogy csak odafent lenne-e erről szó. Most is ködösek az emlékeim. - mondta a férfi zavart arckifejezéssel.
- Most legalább már nem tagadja, hogy történt valami. - mosolyogtam rá bíztatóan. - Ez nem az ön hibája, mágia hatása alatt áll, de minél lentebb megyünk egyre halványodik. Reméljük a jegyzetek segítenek később.
Ez után a portálhoz álltam.
- Uraim, jönnek?
Heinrich mellém lépett.
- Egyszer már túléltem.
Siegbald pedig felsóhajtott.
- Ha ezt túlélem....
- Túléljük. - mondtam magabiztosan, azután beleugrottam a portálba.
A valóság eltorzult, és néhány másodperc múlva úgy éreztem, mintha szabadon estem volna a semmibe. A kezdeti pánik után jóleső bizsergés járt át, és egy hatalmas, elképzelhetetlenül nagy ürességet láttam magam körül, amely telis-tele volt szőve apró épületekkel, végtelen folyosókkal és spirálban csavarodó lépcsősorokkal. Hátulról átsütött egy zöldes fényű nap, ami mintha lassan kúszott át a végtelen csillagtengeren. A hold, mintegy vörös, borzalmas ómen lebegett a nappal szembeni oldalon, ami mintha fényével szigorú burokba vonta volna a mindenséget, amelyet mi csupán a kiábrándító „világ” szóval illettünk. Percekig, de talán órákig vagy napokig tartott a szabadesés, végül pedig valami szörnyű rántott ki a szelíd ringatásából a lágy éter-tengereknek és kényszerített vissza anyagi testem szűk rabságába. Akkor értettem meg, hogy az előbb egészen apró alkotóimra hullhattam, és csupán a lelkem volt az, vagy szellemem, vagy valami egészen más, ami egyben tartotta a tudatom. Csupán ennyit voltam képes megfigyelni, mikor a szervezetem feladta, és a rengeteg ingadozás hatására úgy döntött, hogy meg akar szabadulni mindentől, ami addig kitöltötte. Környezetemmel nem törődve a legközelebbi falnál adtam ki, ami a gyomromban volt. Megtöröltem a szám a kézfejemmel krákogtam egyet, megigazítottam a hajam és végül körbenéztem. Egy téren álltam, amely egy hatalmasan magas folyosóban folytatódott, annak a túloldalán pedig fehér fény ragyogott, elrejtve a folytatást a kíváncsi tekintetek elől.  Fogalmam sem volt, hol vagyok, milyen messze, de még az sem volt biztos, hogy Veronián. De... valahogy mégis tudtam hogy valahol Veronián csak.. messze mindentől, amit ismertem. Heinrichre néztem.
- Itt tette ki a portál legutóbb is?
- Itt. - válaszolta a férfi, miközben szájtátva a gigantikus csarnok emberfeletti építészetét szemlélte.- És a folyosón túl van a kapu.
- Vajon kik építették ezt? Hatalmasoknak kellett lenniük... És sokkal de sokkal fejlettebbeknek nálunk technológiailag. - néztem körbe miközben a fény felé botorkáltam.
- Angyalok. Vagy az utódaik. - mondta magabiztosan Siegbald, akit látszólag szintén megviselt az út. Ahogyan a fény felé haladtam, egyre tisztult a látásom. Gigászi kapu tűnt fel, telis-tele domború faragványokkal, amik különböző torz kreatúrákat ábrázolnak. A kapu akkora volt, hogy talán háromszor is ráfért volna a Neulander torony.
- Amit a nefilimekről eddig hallottam, az alapján nem hiszem, hogy ők lennének... - jegyeztem meg bizonytalanul miközben a faragványokat vizsgáltam. Cseppet sem tűntek bizalomgerjesztőknek. -  Remélem ilyenekkel nem találkozunk. Talán mégsem kellett volna visszaküldeni Evát. - kuncogtam fel savanyúan. de pontosan tudtam. hogyha találkoznánk a valóságban is valami ilyesmi, egy Finsterblut sem tehet semmit.
Heinrich határozottan lépett elém, ki, a fényen túlra. Egy hatalmas, üres térben álltunk, aminek meglepetésemre a mennyezete olyan volt, mint egy vörös égbolt - a fényt pedig  kapu mögül mintha a nap színezte volna vérszínűre. Az egész roppantul bizarr volt. Heinrich invitálóan intett felém.
- Ezek itt az Üresség Kapui az Örök Nap Csarnokainál. Bár ne kérdezzék, honnét tudom mind ezt.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

4[Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál Empty Re: [Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál on Pént. Júl. 26, 2019 10:39 pm

A szédítő magasságokba törő, gigászi kaputól még több tucat méterre jártunk, de valahogy kényelmetlennek éreztem rá, vagyis pontosabban a fényre nézni. Nem igazán tudtam szavakba nteni, leginkább valami hideg és idegen dolog kúszott a bőröm alá. Ilyen mélyen nem lehetett természetes fény, az jutott eszembe, hogy talán szentséget hordozhatott magában, attól volt ilyen. cseppet sem volt ínyemre, hogy felé tartottunk. Aggódva tekintett körül Siegbald is, egyedül csak Heinrich tűnt nyugodtnak, bár kicsit még ő is megszeppentnek látszott.
- Annál a kapunál vannak. Akikkel beszéltem korábban. - mondta szinte suttogva.
Nem volt tetszett, hogy át kellett kelnünk rajta, ha jól értettem, de az sem lett volna jobb, hacsak megálltunk volna sütkérezni a ragyogásban. Soha nem éreztem magamat még ennyire kicsinek és jelentéktelennek. Akaratlanul is kihúztam magam és felszegtem az állam, pedig ez csupán színjáték volt. Legbelül megrémített az ismeretlen nagyság.
- Van róluk bármi más emléke? Ami segít abban, hogy mire számíthatunk?
Heinrich kicsit összerezzent.
- Hárman vannak és borzalmasak.
Az ujjaimat összefűztem magam előtt, hogy elrejtsem a remegésüket.
- Mit jelent a borzalmas?
- N-Nem olyan lények, amik odafönt járnak. Ezek magasak és szörnyen véknyak. Az egyik talán asszony volt. - nyelt nagyot a Schattenstahl.
Összezavarodva néztem rá.
- Egy ismeretlen faj? A taplunk alatt...?
Már ha még lent voltunk, már ha egyáltalán Veronián...
Vettem egy nagy levegőt. Nem volt más választásunk, mint találkozni velük, ráadásul legutóbb elengedték Heinrichet, így talán nem voltak harciasok. Bámennyire szerettem volna jobban felkészülni arra, ami esetleg ránk várt, legbelül tudtam, hogy ennél jobban nem lehetett. Csak az segíthetett, hogyha végre szembenéztünk velük.
- Jól van. Vezessen Heinrich hozzájuk. Remélem még mindig jegyzetel. - pillantottam Siegbaldra.
Siegbald sanyarúan bólintott, Heinrich pedig megindult előre. Végtelennek tetsző percekig sétáltunk a kopár márványon, miközben a kapu fenyegető magasságúra növekedett. Majdnem nyakamat törtem, ahogyan igyekeztem valahogyan a látóteremben tartani. Heinrich egyszer csak megtorpant, a kapu előtt nagyjából száz méterre.
- Én nem mehetek tovább.
- Hogy érti, azt, hogy nem jöhet tovább? - kérdeztem nagyon szigorúan.
- Nem lehet. Tilos. - felelt makacsul.
Felfortyantam. Mert ellentmondott nekem, mert féltem, és mert sejtettem, hogyha azok a lények mondták neki, hogy nem jöhet vissza az ellen nem tehettem semmit.
- Azok mondták? - kérdeztem miközben szemeim villámokat szórtak. Bár ösztönösen megijedt tőlem, az elemi rettegés ettől a helytől, vagy a Lenti Lényektől sokkal erősebb volt. Kicsit halkabban, de továbbra is magát ismételte csak.
- Nem tudom. Lehet. De azt tudom, hogy nem mehetek.
- Bahh. - toppantottam egyet dühösen. - Várjon itt. Megbeszélem azokkal a magas lényekkel. Ne. Menjen. Sehova.
- Nem is fogok. - jelentette ki határozottan, majd nemes egyszerűséggel leült a földre.
- Menjek elől? - kérdezte halkan Siegbald, de megráztam a fejem.
- Nem szükséges.
Amúgy is haragos voltam, mert tehetetlennek éreztem magam, és ezt nem akartam tetézni azzal, hogy elbújok valaki háta mögött. Határozott léptekkel indultam meg a kapu és a fény felé, ám ahogy közeledtem, egyre erősebben éreztem azt a különös viszolygást. Bármilyen gyönyörű is volt - mert az volt - valami felfoghataltan aura vette körül, ami csak annyit sugallt, hogy ez nem közönséges kapu, nem közönséges fény, és hogy nekünk, parányi hangyáknak egyáltalán semmi keresnivalónk nincs előtte. Még nagyjából ötven méterre lehettünk, amikor Siegbald kérdés nélkül elém lépett, előre tartott keze köré pedig árnyékokból szőtt pajzsot formált. Így láttam, hogy apró csillogó valamik folytak el mellettünk, amit a pajzs hárított el. Mintha nagyon apró arkánlövedékekből álló folyamban álltunk volna, vagy inkább szent fény pici, csillámló zuhatagában. Meglepetten pislogtam, hogy a férfi ilyen gyorsan cselekedett, de azon is, hogy eddig ezt nem vettem észre. Távolabb talán jobba eloszlott.
- Sejtettem. Ez a fény veszélyes. - mondta a Nachtraben.
- Köszönöm. Szent?
- Dehogy. Rosszabb.
Ekkor pillantottam a férfi pajzsot tartó karjára. Valami kocsonyásan csöpögött le róla, de kellett egy szempillantásnyi idő hogy felfogjam, az a húsa volt. Ez a fény elolvasztotta az izmokat a csontról. De nem fordulhattunk vissza. Már nem.
- Jó ég. Fussunk. Ha túljutunk rajta talán nem lesz ilyen. Készen áll?
- Mehetünk.- bólintott, majd nekiiramodtunk. A kapu egyre élesebben rajzolódott ki előttünk, még azt is láttam, hogy kisebb teremtmények faragványai díszítették, de nem volt időnk megállni bámészkodni. Már csak néhány méterre jártunk, amikor Siegbald megtorpant.
- Sajnálom kisasszony. Meséljen erről a családomnak, ha kijut.
Ahogy pedig megfordult, döbbenten láttam, hogy a teljes jobb fele leolvadt szemből út közben, nem csak a hús, de a csontjai is folyékonnyá váltak. Nem tudtam, hogy volt képes így futni. Ennyi fájdalommal, de kibírta… Értem. Könnybe lábadt a szemem. Utolsó lélegzetével egy nagyobb pajzsot idézett előttem, majd eldőlt, és felismerhetetlen masszává torzult.
- NE! - kiáltottam utána, de nem segíthettem rajta, a pajzs pedig folyamatosan fogyott, ahogy állta az apró kis fényrészecskék ostromát. Futnom kellett vagy az áldozata hiábavaló volt. Így rohantam, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem volt hátra esély, csak előre. Alig láttam a saját könnyeimtől, de nem is akartam.
A pajzs közvetlenül a kapuban tört össze, a fény elemi erővel árasztott el. Ösztönösen hunytam be a szemem, nehogy megvakítson, pedig az volt a legkevesebb, ami miatt aggódnom kellett volna. Amikor azonban végül kinyitottam, meglepetten láttam, hogy épségben maradtam. Egészben, életben és épségben, de ezért Siegbaldnak meg kellett halnia. Az egész testem remegett a sokktól, az rettegés és a halálfélelem keveredett a megkönnyebbüléssel, hogy mégis éltem. A kapu mögöttem bezáródott, előttem pedig három alak tornyosult. Talán három méter magasak voltak, alakra pedig leginkább torz emberekhez hasonlítottak, ám bőrük holtsápadt volt, alakjuk csont és bőr. Szakadt leplek borították őket, arcuk előtt pedig átlátszatlan fátyol lógott, amit egy furcsa szimbólum díszített, de bármennyire is vizsgáltam, nem tudtam kivenni, hogy mi akart lenni. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni a formáját, amint belekapaszkodtam egy biztos pontba mintha megváltozott volna az egész. A legfurcsább azonban, hogy mindegyik rendelkezett még egy pár karral, ami a hátuk közepéből lógott előre a válluk fölött, és imádkozó kéztartásba merevedett a mellkasuk előtt. Látszólag nem volt náluk semmi, sem fegyver, sem ékszerek, csupán néhány lépésre, félkörösen álltak előttem. A közvetlenül szemben lévő valóban nőiesebbnek tűnt szélesebb csípőjével, a rongyok alatt pedig úgy tűnt apró mellek domborodtak. Némán, felém fordított arccal bámultak, mintha csupán kísértetek, vagy még inkább rémálmok lettek volna… De tudtam, hogy ez a valóság volt. Itt voltam és ők is itt voltak. Ösztönösen hátrébb léptem, hogy rájuk tudjak nézni egészben, de teljesen tanácstalan voltam, hogy hogyan is kellett volna kezdeni az ismerkedést. Márpedig kénytelen voltam velük valamennyire társalogni, ha ki akartam jutni innen valaha.
- Örvendek. - kezdtem óvatosan. - Heinrich von Schattenstahl miatt jöttem.
Ebben a pillanatban már boldog voltam, hogy ő megállt időben, különben elolvadt volna, mint Siegbald... Vajon az ő művük volt? Kik voltak ezek? Mik voltak ezek? Igyekeztem összeszedni magam, logikusan gondolkozni és természetesen viselkedni. Minden porcikám üvöltötte, hogy meneküljek... De nem volt hova.
- Üdvözlégy, szellem-testvér.- mondta németül a középső, a nőnek látszó. A hangja olyan volt, mint amikor egy hegyes fémtárggyal valaki megkarcolt egy üveget. Fülsértő, de valamennyire elviselhető. Egészen megdöbbentő az volt, hogy németül szóltak hozzám, de egyelőre nem értettem, hogyan… - Akit mondtál, azt visszaadták a Távoliaknak. Miért keresed hát köztünk?
- Nem keresem. Ő vezetett le idáig. Mert... önök elvették az emlékeit. - most először vettem a fáradtságot, hogy rajtuk kívül is körülnézzek. - Meg tudnák mondani hol vagyok? Veronián még?
- Nem vehetjük el, ami nincs. - felelt monoton hangon a Lenti Lény, noha annak amit mondott semmi értelme nem volt. Most, hogy végre meg tudtam csodálni a kapu domborműveit láttam, hogy az egész egyetlen hatalmas jelenet volt, amelyen minden lény, közöttük olyanok, mint amilyenek előttem álltam, de olyanok is, amelyekhez hasonlókat még soha nem láttam. Az ég a fekete magasságokba veszett.
- Ez itt az Örök Nap Nyughelye. Azé, akit ti igazi nevén illethettek. Veronia van odalent.
Az biztos, hogy nagyon különös és idegen helyen jártam. Ami még jobban zavart saját apróságomon kívül, hogy egyáltalán nem értettem semmit. Legszívesebben minden szóra rákérdeztem volna, de muszáj voltam valahogy rendszerezni a tudást, mindezt úgy, hogy közben véletlenül se sértsek meg három méter magas húsolvasztó kapuk mögött élő lényeket, akikről fogalmam sem volt, mire lehettek képesek.
- Nem szeretnék ostobának látszani, de ahonnan én jövök, ott senkinek nincs fogalma az önök létezéséről, így sajnos a fogalmaik nem érthetők számomra, az ismereteim pedig egészen hiányosak. Mi az az Örök Nap?
A nő kihúzta magát.
- A világunk szívében nyugvó örök bebörtönzött ragyogás, kit mégis veszedelmes bilincsekkel pecsételtek el. Örök angyal a teremtés első zsengéi közül, ki ébredésével a végidők teljességét hozza el. Az, kit a Távoliak Zargath'hat néven rettegnek.
Monoton hangjában most először tükröződött érzelem, leginkább izgatottság és áhítat. Egészen teljes választ adott a kérdésemre, ám épp oly borzalmasat. Még sosem láttam mélységit, ám egyértelmű volt, hogy egy olyanról beszélt. Nem lehetett mást. Világunk szívében... Tehát a mélyben lent és még lentebb. Kirázott a hideg. Nem kellett volna idejönnöm. Hatalmas hiba volt, de még mindig rengeteg volt a megválaszolatlan kérdés... Kérdések, amiket soha többé nem tehetek fel senkinek. Siegbald Nachtraben volt. Ezt akarta volna.
- És önök... - [i]micsodák?[/o] - ...kicsodák?
A lény előbb a baloldali társára mutatott, majd a jobbra, végül magára.
- Ish, Ari, Seár-Jásúb bat- Veroniel. Nefilim őrzői az Üresség Kapuknak.
Cseppet sem hasonlítottak nefilimre, noha nagyon keveset tudtunk róluk így is... bat- Veroniel. Veroniel... Emlékeztem ködösen a történelemórákról, hogy a földet, amire érkeztünk a romokban megfejtett szóról neveztük el. Tehát Veroniel, kinek mélységi neve Zargath’hat volt nyugodott leláncolt mélységiként a földünk magjában, ezek pedig az ő eltorzult nefilim ivadékai voltak. Szörnyűséges felismerés volt, ám legalább felismerés, valami, amit értettem, és amibe kapaszkodhattam.
- Üresség-kapu volt, amin keresztül érkeztem?
- Ezek az Üresség Kapui. - emelte fel a kezét. - Ezek zárják ki a zord semmit a drága benti életadó fénytől. Amin érkeztél száműzött korcs rokonaink építették a Szégyen Éveiben.
Tehát azt hitték, ami kint van az az üresség, és ők éltek a paradicsomban. Egészen abszurdnak érződött, de nem kérdőjelezhettem meg őket semmiképpen sem. Felsóhajtottam. Ez így nem fog menni, taktikát kellett váltanom velük szemben.
- Azok a korcs rokonok odafent most igazán büszkék magukra. - csóváltam meg a fejem. Szimpátia. Ha esetleg megkedvelnek, nem ölnek meg. - Elmesélnék kérem a történetüket? Az önök oldalát.
- Eonokkal ezelőtt, amikor felépültek az Örök Nap bilincsei, azok, akik gyávák voltak, elfutottak oda, ahol most a Távoliak élnek. Mi azonban maradtunk, hogy az Örök Napot szolgálhassuk, és Ő gyönyörű burkot ajándékozott nekünk. Akik elfutottak pedig korcsok maradtak.
- Ő építette a hatalmas várost is?
- Várost? - kérdezi félrebillentett fejjel.
- Az épületeket. Meg a kapukat. Házakat amikben laknak. - magyaráztam.
- Mindent felmenőink építettek, amit láttok. Ez volt az ő büntetésük amiért bukott angyalok leszármazottai. De a legnemesebbek, akik olyanok, mint mi, építették a legbelső szentélyt, az Örök Nap Csarnokait.
- Tehát ha jól értem... önök nem bánják, hogy bukott angyalok gyermekei? - néztem Seárhoz hasonlóan félrebillentett fejjel, némiképp csodálkozva.
- Bánjuk? - utánzott ő is. - De hát így vagyunk tökéletesek. Miért, ti kik vagytok? Emberek?
- Vámpír vagyok. - jelentettem ki szinte büszkén. És akkor megértettem. Szerettem vámpír lenni. Jobbnak, szebbnek tökéletesebbnek láttam magamat, mint az embereket, az átok ellenére is… Vagy éppen azért. Ahogyan ők is pont így látták csodálatosnak önmagukat. - És igazuk van. - ismertem be.
- Vámpír? - kérdezte Seár, és lehajolt, lefátylazott arca egészen közel került így az enyémhez. Nem láttam, de éreztem, hogy vizsgált engem.
- Mik a vámpírok?
- Hát mint Heinrich... - kezdtem, de ezek szerint vagy nem került szóba a vámpírsága, vagy ez egy teszt volt. - Emberek, akiket 800 évvel ezelőtt Isten elátkozott. A fenti nap éget minket, ha nem lenne mágia, és emberek vérét kell innunk, hogy visszanyerjük a varázserőnket. Szörnyen hangzik az emberek megvetnek minket de nem törtünk meg. Felépítettük a saját kultúránkat, kifejlesztettük a saját mágiánkat, a tudományunk túlszárnyalja az emberekét. Erőt kovácsoltunk az átkunkból. - magyaráztam. Érteniük kellett, mert olyanok voltak, mint mi. Vámpírok az emberek között, sötét tündék a tündék között és Ők, a nefilimek között. Mind a saját átkunkat hordoztuk, de az erősebbé tett. Az egyik extra karjával megsimította az arcomat.
- Hasonlítunk. Jobban, mint sejted. Beszélj a működéséről a vámpíroknak!
Megmerevedtem az érintésére, de nem a jó értelemben.
- Nem ismerem az átkunk működését, ha erre gondolsz. De titeket szívesen megismernélek jobban.
Bár tudtam volna, hogy mit kértem… Seár felemelte a fátylat az arcáról. A szája tökéletesen emberi volt, de minden más hiányzott róla, és egy hatalmas, függőleges vágás húzódott a közepén, ajkai fölött, ami oldalasan szétnyílt, és egy nagy, olajos-fekete szemet fedett fel. Olyan fényes volt és sima, hogy láttam benne tulajdon tükörképem is. Illata az eső utáni földére emlékeztetett.
- Nem olyan lények vagyunk, akinek látványát a Távoliak elviselik. A ti belsőtök azonban különös. Ismered tulajdon testeteket?
Hátrahőköltem és egy pillanatra lehunytam a szemem ilyen borzalom láttán. Majd felidéztem a megrontottakat. A rengeteg torz testet, amit eddig láttam, a tulajdon családomnál, az otthonomban... Majd lassan kinyitottam a szemem. Seár kedves volt - egyelőre - és éleselméjű, összességében pedig nem csúfabb, mint akiket a családom facsart ki. El tudtam viselni. El kellett.
- A külsőtök... szokatlan. Ismerem anatómiailag mi alkot bennünket. A szerveket az ereket az idegeket, amik az izmokat mozgatják, úgy vélem hasonló a tieitekhez, noha ti koponyátok másmilyen, és a szem miatt nyilván az agyatok felépítése is más kell legyen. Elképzelhető, hogy egészen másképp érzékeljük a világot. - tört fel belőlem a tudós miközben a rettenetes fejét vizsgáltam. Ezzel a megközelítéssel el tudtam viselni anélkül, hogy úgy érezzem megbomlik az elmém, bár nem tudtam, meddig. Ő is hasonló tekintettel figyelt engem.
- A ti bennsőtök is hasonló. Ott van a lelketekben nektek is a szefirotok hálózata. Ti is tudjátok torzítani a valóságot. Nekünk azonban csíránktól fogva ott a tökéletesség testünkben, míg neked egy pecsét van a lelkedben. Egy bilincs.
Biccentettem.
- Az átkunkat láthatod, amit generációról generációra adunk tovább. Miért lennék kevésbé tökéletes nálatok? Miben más az, amiben ti különböztök a többi félangyaltól, mint amiben mi az emberektől?
Tudtam, hogy a sötét tündék nem olyanok, mint mi. Nekik se kellett olyannak lenniük, mint amilyenek mi vagyunk. Ő látta a másságot, sokkal többet látott, mint én.
- Bennetek még elzárt a lehetőségek kiteljesedése. Én nem átoknak hívnám, sokkal inkább áldásnak. Mi már tökéletesek vagyunk az Örök Nap fényében.
Elmosolyodtam.
- Nekünk nincs napunk, akinek a fényében sütkérezhetnénk. Mi az éjszaka gyermekei vagyunk. Elmeséled mire lettetek képesek, miután tökéletesek lettetek?
- Az Örök Nap fénye több helyen ragyog, mint gondolnád.
Közben visszaegyenesedett.
- Képesek lettünk az Ő áldásait továbbítani és az Ő szemeivel látni a világot. Testünk erős lett és gyors. Valamint, ha az Örök Nap kiválaszt minket, elragadtathatunk a Csarnokokból, hogy eggyé váljunk vele.
Kikerekedett a szemem. Szépen csomagolta, de engem ezzel nem vert át. Az a bizonyos örök nap. Zargath’hat. Veroniel. Megette őket, és még örültek is neki. Nem szabadott erre koncentrálnom.
- Milyennek látjátok így a világot?
- Teljes valójában. Látjuk az olyan vetületeket is, ami a ti szemetek nem képes érzékelni. Látjuk a lelkeket, és látjuk, ki hordoz magában olyan fényt, mint mi.
Tartott néhány másodperc néma szünetet.
- Ti is hordozzátok ezt.
- A fényt? - kérdeztem értetlenül.
- Az Örök Napéhoz hasonló ragyogást. Ti is meg vagytok érintve. Csak nem tudom, hogyan.
- A ti örök napotok egy angyal bilincsben, ahogy korábban mondtad. Bár kapcsolatba került egyetlen egyszer a népem hasonlóval, nem sült el jól. Magam sosem láttam egyet sem, de mi törékenyek is vagyunk ahhoz, hogy valójában elviseljük a jelenlétüket. Így hát bocsáss meg, de nem értem mire gondolsz. Hogy hogyan lehetnénk megérintve általuk.
Talán valójában értettem, de nem akartam elfogadni. Nem akartam belegondolni sem, hogy annak a bizonyos pecsétnek a lelkünkben köze volna egy mélységihez.
- Látom benned a fényt. Lehet, hogy az a pecsét a kulcs. De ez olyan valami, amit mi nem kutathatunk ki.
Ismét tartott egy kis szünetet
- A Csarnokokba ugyanis nem léphetsz be.
- Miért nem kutathatjátok ki? Akkor mesélj a pecsétről, amit a mi szemünk nem lát. Kérlek. - nem kellett volna. Éreztem a zsigereimben hogy talán olyan talajra tévedtem, amit nem fogok tudni elviselni de... ez volt talán az egyetlen lehetőségem, amikor ilyen hatalmas és jóindulatú lényekkel beszélhettem. Amikor említette a csarnokot csalódottan biggyesztettem le az ajkam.
- Miért nem? Ha már idáig eljöttem, nagyon szerettem volna látni.
- Nem azért mondom, mert nem akarom, pusztán azért, mert én nem tudom. Én harcos vagyok, ahogy testvéreim is. - Seár hangja egy pillanatra fenyegetővé vált, de kisvártatva ismét már a szokásos üvegkarcos hangján szólalt meg.
- A Csarnokokban lelked elenyészne, tested pedig megsemmisülne. Egy kilátó létezik, de ott sem időzhetsz sokat.
Úgy tűnt a határán voltam annak, hogy feldühítsem, ezért úgy döntöttem, kicsit visszább veszek.
- Jól van. Köszönöm a figyelmeztetést. Már a kapu is káros a mi testünkre. - néztem hátra szomorúan, arrafelé ahol Siegbald elenyészett. - És sajnálom, ha faggatóztam, csak most hallottam a pecsétről először. Szeretném megismerni magunkat is, ahogyan titeket. Annyira tudsz válaszolni talán, hogy a mi fényünk is Veroniel, vagy valami más?
- Jóllehet más. Ha az Örök Nap lett volna, már velünk együtt dicsőítenétek őt a Csarnokokban.
Ismét kihúzta magát.
- Azonban jobb, ha soha nem térsz vissza ide.
- Nem fogok. Teszek róla, hogy más se tegye, nehogy meghaljanak, ahogyan a társam a kapuban. De... ha már most vagyok itt utoljára... elvinnétek ahhoz a kilátóhoz? Ti nem jöhettek látogatóba? Érdekes világ van kint, nem csak üresség.
- Amikor az az idő eljön, hogy mi a felszínen járjunk, a Távoliakat kárhozatos pusztulás fogja érni. Nem jó az, ha ezek a világaink találkoznak.
Majd a kérésemre is válaszolt.
- Igen, ennyit megtehetünk. Kövess engem! - mondta, majd megindult jobbra a fal mentén. Szinte futva követtem. Az Örök nap… Vajon Heinrich is látta, vagy én leszek az első, aki megpillantja a világ szívébe bezárt angyalt, a legnagyobbat?


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

5[Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál Empty Re: [Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál on Vas. Júl. 28, 2019 7:48 pm

Seár magasságából adódóan hosszú léptekkel haladt előre, én pedig szinte futva követtem. Jobbról észrevettem, hogy egy kisebb épületből léptünk ki, mellette pedig egy széles út vezetett lefelé, amin széltében egy kisebb sereg is menetelhetett volna. Az ég, vagy a boltozat koromfekete volt, az út pedig, amin lépdeltünk száraz, felrepedezett földnek látszott, ám a távolban mintha ragyogott volna.  Ennek a fényében olyan magas tornyokat pillanthattam meg, mint amekkora az Üresség Kapuja volt, ám ezekből legalább tucatnyit számoltam meg. Az út elsőre egyenesnek tűnt, de távol mégis hamarabb veszett a messzeségbe, és kicsit lejtett is. Kellett néhány perc hogy ráébredjek, egy gigantikus gömb felületén sétáltunk, de mégsem csúsztunk semmilyen irányba, a föld vonzása mindig egyenesen lefelé húzott.
- Mit esztek idelent? Teremnek növények az örök nap fényében? Tartotok állatokat? - kérdeztem kíváncsian. Semerre nem láttam zöldet, amik növények lehettek volna, sem más élőlényeket ezeken a torz félangyalokon kívül, csak követ.
- Az Örök Nap áldása számos lényt alkotott idelent. Az égen suhanó Seol-Tziportól kezdve a Habel-Geburah ágai között rejtőző Akbirig mindent tőle kapunk. - felelte.  Úgy sejtettem ezek növények lehettek vagy ehető dolgok így bólintottam, noha a nevükből egyáltalán semmire nem tudtam következtetni. Közben halk robajlás hallatszott a távolból, és amikor arra fordítottam a fejem csodálkozva láttam, hogy egy torony egész egyszerűen besüllyedt a földbe, de nem maradtak romok utána.
- Ott mi történik?
Seár lassan fordította a fejét a jelenség felé. Közben egy másik helyen egy másik torony éppen kinőtt a földből, pontosan úgy, ahogyan a másik eltűnt.
- Ezek az Örök Nap bilincsei. Néhol meg kell lazítani, máshol ellenében kell szorítani, nehogy felriassza álmából a szorítás.
A világnak szörnyű lett volna, ha felébred, de ők eddig úgy tűnt imádták Veronielt. Nem értettem, hogy miért ált volna érdekükben álomban tartani. Úgy döntöttem az volt a legegyszerűbb, hogyha rákérdezek.
- Ti sem szeretnétek, hogy felébredjen?
- Még nincs itt az ideje. - mondta teljes meggyőződéssel. - Ha most felébred, elpusztul ugyan ez a hely, de nem lesz képes visszajutni Terrára, és az örök ürességben kellene léteznie az ítélet napjáig. Így várunk.
Értetlenül pislogtam, miközben próbáltam feldolgozni ezt az új és igen fontos információt.
- Miért akarna Terrára menni?
- Mert onnét jött. És mert ott élnek még emberek, akiket ölelésébe vonhat.
Egy kis épület felé tartottunk, ami épp csak elég magas volt, hogy Seár is elférjen benne.
- És veletek mi lesz? - faggattam tovább.
A hangja erre ismételten izgalommal és csodálattal telt meg. Szinte rosszul voltam tőle, ahogyan rettenetes dolgokról regélt ilyen áhítattal, de tartottam magam, és semmi jelét nem mutattam elborzadásomnak.
- Ígérete szerint eggyé válunk vele, hogy aztán uralkodhassunk mindenen.
Felsóhajtottam. Hiba lett volna elkezdeni győzködni, hogy nem jó az, ha megeszik őket, hiszen ezt látták létük értelmének. Jobb volt őket meghagyni ebben a boldog illúzióban, és ki mondhatta meg, hogy nem-e volt az számukra valóban a paradicsom ehhez a föld alá száműzött élethez képest? Mi azonban túlélők voltunk, és nem tetszett a gondolat, hogy az életünk a kultúránk és a fajunk egyszeriben eltűnhet Veronia színéről csak azért, mert egy ősi hatalmasság elérkezettnek látta az időt. Megrémített a gondolat, hogy nem tehettünk semmit. Nem voltam képes elfogadni, hogy kiszolgáltatott legyek angyali lények kénye-kedvének.
- Értem. És mik lesznek a jelek amiből tudjátok hogy itt az idő?
- Ha újra fény gyúlhat Uriel Sarlójában, képesek leszünk elpusztítani a gyűlöletes Holdat, és megnyitni az Újra-Létezés Kapuit. Ehhez pedig egy hatalmas ereklyére van szükségünk, ami rendelkezik elég hatalommal. Mint a Metallurgosz, Azrael Kardja.
Odaértünk az épület elé, amely sokkal magasabb volt, mint amilyennek távolról látszott. A bejárati ajtón benézve lefelé egy csigalépcsőt láttam, bizonyára az vezetett az erkélyhez.
- A... a holdat? - pislogtam meglepetten. De rendben volt, ez legalább adott némi támpontot. Tehát nem lehetett az övék a kard vagy valami olyan erős és meg kellett védeni a holdat. Gyerekjáték. - Micsoda Uriel sarlója?
- A közülünk elsők, dicső elődeink elméjébe sugározta az Örök Nap a Sarló rajzait. Egy fény, ami elég erős, hogy bármit a létezésben eltöröljön.
A magyarázatát ugyan még nem értettem, de bólintottam.
- Vannak róla rajzaitok? - közben észre vettem, hogy megállt a épület ajtajában. - Megjöttünk a kilátóhoz?
- Ez a kilátó. - erősítette meg Seár is a következtetésemet. - Uriel Sarlója kész, de csak a legbeavatottabb papok vethetlek pillantást rá.
Majd a lépcsőn lefelé mutatott.
- Innét egymagad kell, hogy tovább haladj.
Már nem vettem a fáradtságot, hogy vitatkozzak. ha azt mondták egymagam, hát akkor valóban nem kísérhetett el, hogy ő is megnézze velem az Örök Napot, Veronielt. Bólintottam és elindultam lefelé. Igazából nem is tudtam, mire számítsak. Leginkább valami fénygömbnek képzeltem el, amit lent fogok látni, és csak reméltem, hogy ez a fény nem lesz olyan erős, mint amely elolvasztotta Siegbaldot, még ha mondta is Seár, hogy nem fog ott bajom esni.
Az ereszkedés hosszú volt ás fárasztó, mintha egy örökkévalóságon át gyalogoltam volna lefelé a lépcsőn, amikor egy gúnyolódó hang szólított meg. Nem is tudtam merről jön, egyszerre szólt mindenhonnan, mégis sehonnan, bár erre a leglogikusabb magyarázat az volt, hogy egyenesen az elmémben beszélt.
- Hát te? Eltévedtél? Mit gondolsz, mit találsz idelent? A másik nem volt elég, kellett még valaki, hogy lejöjjön ide, a pokol szívébe? - kérdezte szemtelenül egy fiatal, női hang.
- Seár azt mondta innen megnézhetem az Örök Napot. Elég határozott volt, nem akartam megbántani. - közöltem a csúfolódó hanggal.
- Háh, és te meg bedőltél neki. Mit akarsz megnézni rajta? Gondolod, hogy valami, ami úgy néz ki, és arról áradozik, hogy közösen a barátjukkal elpusztítják a világot, jót akar neked?
Bárki is volt az, remekül szórakozott rajtam, de nyilvánvalóan nem volt még soha olyan kényes helyzetben, mint most én.
- Természetesen nem. De áruld el, hogy jutok fel ha nem próbálok együttműködni? - torpantam meg és fontam karba a kezem.
- Esetleg miután beszéltél a Sátán öreganyjának láthatóan is torz ivadékaival visszafordulsz? Nem mintha megölne az, amit itt fogsz látni, de nem is visz sehová.
- Megfordulok egy csukott kapu felé, nagy ötlet. De ha már a Sátán öreganyjánál tartunk, te ki vagy?
Nem tetszett, hogy egy ismeretlen hang név és arc nélkül csak úgy gúnyolódik velem. Noha itt mit sem ért a név és a rang, hiszen nálamnál sokkal nagyobb erejű lényekkel voltam körbe véve, azért még nem kellett, hogy jó képet vágjak minden arcátlansághoz, még úgy sem, hogy kénytelen voltam eltűrni.
- Azt te nem akarod tudni. Elég, ha azt az eszedbe vésed hogy valaki azok közül, akiknek még maradt valamennyi esze és nem akarják romokban látni a világot. Sőt, meg is mentettük, legyetek hálásak, "Távoliak". - nyomta meg az utolsó szót utálkozva. Pedig én nagyon is tudni akartam. Veroniel kebelén mi rosszabbal találkozhattam volna már?
- Te mentetted meg Heinrichet?
- A másik fajtádbelit? Dehogy, ők engedték el. De mi beszéltük le őket arról, hogy idehívjanak egy másik dögöt, aki majd gyárt nekik egy új szuperfegyvert a hold lekaszálására.
- Olyan vagy mint ők?  kérdeztem tétován.
- Ne hasonlíts hozzájuk! - rivaélt rám. Tehát a válasz a „nem” volt. - Semmi közöm ezekhez az istentelen korcsokhoz.
- Jól van, jól van. Bocsáss meg. Akkor mi vagy?
Valamiért úgy éreztem, ő tényleg segíteni akart, így igyekeztem nem kihozni a béketűrésből. Ha megakadályozta, hogy az itteniek elpusztítsák a holdat, akkor mindenképp szövetségesemnek kellett tekintsem.
- Azzal ne foglalkozz, mondom. Arra felelj inkább, mihez fogsz kezdeni, miután kimentél innét.
- Beomlasztatom az idevezető járatot. Ennyi, ami biztos.
- Helyes. És jobb lenne, ha a többi fontoskodó bohócnak sem fecsegnél arról, amit itt láttál. Ne jöjjön ide senki, mert a bajok elképzelhetetlenek lesznek.- mondta elégedetten a terveimre.
- Ebben egyet értünk. Addig jó nekünk, ameddig Veroniel alszik, és a hold is hiányozna az égről. Viszont... Van egy bökkenő. Heinrich elfelejtett mindent, ami idelent történt, és konfliktusba került fent az eltűnése miatt. Ha velem megtörténik ugyanez, újra jönni fognak. Ha nincsenek emlékeim nem fogok tudni hihetően hazudni, meg kell őket tartanom valahogy.
- Biztos akartak valamit tőle. Kétlem, hogy veled is ugyan azt tennék. Ezek mindig előre gondolkodnak öt lépéssel. Nem húzták volna ennyit az időt, és már te is üres fejjel bolyonganál valahol, ha ezen múlna.
Magyarázta. Öt lépéssel. Fel kellett vennem a tempójukat.
- Ez megnyugtató. Jól van. Ha most visszafordulok és felmegyek, vissza tudok jutni a kapuhoz, amin bejöttem?
- Akkor is ha lemész és szétnézel. Sőt, menj csak le, és nézz szét! Lásd csak meg, miért nem engedhetsz soha senkit le ide többé!
- Oké, nem kell így hisztizni. Látod, hogy milyen együttműködő vagyok. - mondtam sóhajtva, majd végülis tovább mentem lefelé. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, kíváncsi voltam az út végére. A hang nem válaszolt ez után, én pedig végül leértem a lépcső aljára. Egy kör alakú terem fogadott, talán öt méter átmérőjű lehetett, a falakon pedig egyszerű kivágások szolgáltak ablakokként minden irányba. Azon túl pedig…
Mikor kinéztem a legközelebbi ablakon, lélegzetelállító látvány fogadott. Egy teljesen más világ volt idelent, mintha egy gigászi gömb belső felszínén kontinensek, folyók és bizarr, még a finsterwaldhoz sem hasonlítható erdők terültek volna el. Láttam romokat ám virágzó városokat is, olyan kőből és anyagokból, mint amikből fent, a gömb külső felszínén Seár és népének városai épültek. Talán idebent is ők élhettek, sőt itt élhettek valójában. A világhoz képest a kilátó, mintha fejjel lefelé lett volna, tehát a gömbfelszín volt az, ami a lábamat a helyén tartotta.
A toronyhoz hasonlatos városok közül az egyik leereszkedett, majd eltűnt a túloldalon, mint ahogyan fent is láttam, csak ez most pontosan a másik oldala volt. A levegőbe rája-szerű lények úsztak, amik trombitálva köszöntötték egymást és az otthonuk többi lakóját. A zöld vizek partján sosem látott lények tenyésztek, növények, de az is lehet, hogy gombák voltak, vagy talán nyálkás állatok is ki tudta azt megállapítani? Mintha távolról zenét is hallottam volna, lágy, andalító muzsikát, és hirtelen úgy éreztem, szerettem volna hosszú útra kelni, hogy bejárjam ezt a hatalmas, idegen világot. Az egyetlen ami visszatartott és amely a legjobban kivehető volt minden forma közül, az a gömb közepén lebegő apró nap, aminek a fénye mégis inkább keltett félelmet, hogy szerettem volna helyette inkább bekucorodni egy sötét sarokba, csak ne lásson. És mégis, ahelyett, hogy elfutottam volna egészen közel léptem a kivágáshoz az ablakon, hogy minél közelebbről csodálhassam meg.
- Üdvözöllek, Laetitia. Remélem, nem volt kellemetlen az utazásod ide. - szólított meg  egy tiszta és gyönyörű női hang. A fejemben beszélt, de tudtam, hogy ő volt az, a fény maga.
- Nos, azt nem mondanám. Az egyik társam meghalt.
Sokkal szimpatikusabb volt, mint aki a lépcsőn megszólított, ugyanakkor utóbbi elültetett annyi kételyt a szívemben, hogy most ne bízhassak meg abban, hogy itt valóban minden ilyen tökéletes és gyönyörű volt.
- Igazán sajnálom. A Távoliak nem mindig képesek elviselni az itteni viszonyokat. - felelte, és hangjában tényleges sajnálatot véltem felfedezni, ami igencsak különös volt. Értelmileg talán, de érzelmileg nem szoktuk érdekelni az efféle hatalmas entitásokat.
- Csak a kapuval volt gond és a fényével. Igazán gyönyörű ez a világ idelent. Te volnál Veroniel? - kérdeztem rá azért a biztonság kedvéért, mire halkan felnevetett. Még a nevetése is gyönyörű volt, mint amikor kristályok ütődnek egymáshoz.
- Hát, úgy tűnik valóban éles az elméd. Igen, én lennék. De örülök, hogy elnyerte a tetszésed. Soká alakítottam, hogy ilyen legyen. - hízelgett ő is válaszul a bókomra. Valójában az ő világa még jobban is tetszett mint odafent… Kezdtem összezavarodni. Amit tudtam, és amit éreztem kegyetlenül feszültek egymásnak, de igyekeztem belekapaszkodni a maradék józan eszembe.
- Mindenki azt mondja, alszol.
- És nem is tévednek. - mondta szomorúan. - Álmodni viszont még ti is szoktatok, nem igaz?
- Valóban szoktunk. Te ezt a világot álmodod?
- Vagy a tiéteket is. A Schattenschild fennséges vonulatait, a szelíd Nordenflusst, és a rejtett Mocsárvidéket, talán mind ezeket is. Talán téged is én álmodlak épp.
- Meglehetősen absztrakt, de elképzelhető. - bólintottam mosolyogva az Örök Napnak. Örültem, hogy lejöttem, de nem időzhettem itt túl sokáig. Sejtettem, hogy ott volt a csapda, hogy ez a világ hívott, hogy önként ereszkedjek le, és ha megtettem, onnan már nem létezett visszatérés. - Gyönyörű vagy és köszönöm, hogy láthattalak. Mostmár szeretnék visszaténi a felszínre az otthonomba.
- Ilyen hamar? De nem szeretnél még beszélni egy keveset? Mesélj az életről odafent! Noha látom, mi fekszik ott, nincsenek mindenütt szemeim sajnos.
Rendkívül szomorú és magányos volt a hangja.
- Az élet... Nagyon sok féle. Más élete van egy madárnak, egy huldrának de még egy embernek és egy vámpírnak is. Sokunknak hasonló, mint a gyermekeidnek. Mások még ilyen apró és jelentéktelen formájukban is alkotni vágynak mások a mágia titkait fürkészik. Nincs két egyforma. - mosolyodtam el, de tudtam, hogy így próbált marasztalni. A betegeim között is akadtak olyanok, akik nem akartak meggyógyulni, csak azt akarták, hogy valaki beszélgessen velük. Tudnom kellett a különbséget, és annyira még én sem voltam kevély, hogy azt higgyem képes lehetek angyallá változtatni a mélységit, akit a világ közepén láncoltak le, némi pszichoterápiával. Szerettem nagyra tartani az eszem, ám ez túlmutatott a határaimon, így az egyetlen, amit tehettem, hogy óvatosan válaszoltam, és kíméletesen de hamar elvarrtam minden beszélgetés fonalát.
- A tiéd milyen? A vámpíroké? Rotmantel doktoroké, akik a belsőségek rejtelmeit kutatják?- tartott egy pillanatnyi szünetet érdeklődéstől csillogó hangon szólalt meg újra:
- Mi találtatok a koponya belsejében?
- Sokat tudsz rólunk. - jegyeztem meg. - A koponya belsejében agyszövet van. Az teremt kapcsolatot valahogy a lélekkel, úgy hisszük abban lakik a tudat. Giruszok, erek, nyálka. Próbáljuk megérteni, hogyan működik, minél mélyebbre és mélyebbre nézni, hogy ami rosszul működik azt helyre tudjuk hozni, mert ez egy orvos dolga.
- Értem, köszönöm. Nagyon érdekes volt, amit mondtál, Laetitia. Nem szeretnél maradni itt, velünk? Neked nem árt a fény. - kérlelt, ám ezzel az én malmomra hajtotta a vizet. Nagy levegőt vettem. Ő is csak egy beteg volt. Mindegy mekkora, mindegy milyen erős, csak egy beteg, aki figyelemre vágyott az elmeorvosnak pedig meg kell húznia a határokat. Hiába volt gyönyörű valóban a világa, most volt esélyem megszabadulni, vagy soha.
- Nem. Vissza kell mennem, mert fent még szükségük van rám. De amikor már nem lesz, száz év, talán kétszáz, neked egy szempillantás sem, visszajöhetek, és beszélgethetünk még. Jó?
- Köszönöm! - mondta lelkesen. - Fogadd el ezt a kis ajándékot, hogy ne feledkezz meg rólam!
Egy apró, kissé ovális, fekete gömb jelent meg a kivágás párkányán, aminél álltam. Fogalmam sem volt, mi lehetett az, de nem akartam megbántani, sem pedig kérdezősködni, mert féltem, hogy akkor örökre itt ragadtam volna. Így tétován elvettem.
- Nem fogok megfeledkezni rólad, ígérem.
Azzal sarkon fordultam és szinte futottam felfelé a lépcsőn. Pedig nem is lett volna olyan rossz. Megöregedve, hajlott háttal visszatérni, amikor már elégedetten szemlélhettem a munkám gyümölcsét. Talán még bölcsebb is lettem volna. És akkor elindulhattam volna a fenti világ után felfedezni Veroniel világát.
- Légy óvatos, Laetitia! Soha nem tudhatod, kiben bízhatsz igazán. - szólt még utánam, ám egy igazán különös, éles hang megállított. Ösztönösen hátrafordultam. Egy távoli kontinensen egy másik kontinensről egy szörnyű vibrálású energiasugár vágott végig, és több ezer hektárt tett sivár pusztasággá egy szempillantás alatt. Elég volt ahhoz, hogy meggondoltam magam. Talán mégsem feltétlenül akartam felfedezni egy ilyen világot. Visszafordultam a lépcső felé, és  futottam felfelé, ameddig csak bírtam, noha ez rövidesen csak ütemes baktatássá szelidült. A korábbi Hang majd kipukkadt a nevetéstől.
- Na, hogy tetszett?
- Olyan, mint a betegeim, csak sose fog meggyógyulni. - válaszoltam neki szenvtelenül.
- Te komolyan azt gondolod, hogy őszinte volt veled? Pontosan tudta, hogy mit mondjon ahhoz, hogy megkapja, amit akar. Ez minden bűnök bukottja.
A Hang engem nézett ostobának, pedig ő is legalább olyan buta volt. Vagy inkább engem nem értett meg, ez pontosabb.
- Biztos voltam benne, hogy manipulálni akar, hogy ott maradjak vele. Erre gondoltam, mikor azt mondtam olyan, mint a betegeim. Kérdés miért akarja, hogy ott maradjak vele?
- Mert információt gyűjt. Kérdezett talán valamit, ami nem volt szokásos? Lehet, hogy nem tud jól az emédben turkálni amiatt, mert alszik. De ha csak rá is gondoltál ott valamire, azt ő tudja.
- Azt kérdezte mit találtunk a koponyában. Körbeírtam neki anatómiailag, illetve, hogy ott lakik az elme. De nem tudom ezzel mit tudna kezdeni. Minden más csak általánosság volt.
- Amit akar, őszintén. De az a te világod, nem az enyém. Csak vésd jól az eszedbe, soha ne menj oda vissza. És ne is engedj senkit lejönni!
- Úgy lesz. Segíts kijutni innen!
- Rám aztán ne számíts. Kérd meg a fattyút odafent, hogy kísérjen vissza oda, ahonnét jöttél, örömmel megteszi. Nekik úgy is annyi a gondjuk, hogy senki ne menjen le.
Kezdtem újra felfortyanni. Eldöntöttem magamban, hogy szövetséges vagy sem, rendkívül utáltam ezt a hangot.
- Ha nem akarsz segíteni, akkor mit érdekel téged, hogy csapdába tud-e ejteni vagy sem?
- Mert nem akarok takarítani utánad, sem elpusztítani, miután megőrülten, elkorcsosultan tombolsz a pusztaságban.
- Van elég őrülten tomboló, elkorcsosult minden fajból most odafent, őket miért nem pusztítod el? Engem miért védesz? Szeretnék bízni benned, de így elég nehéz.
- Nem kértem a bizalmad, és ha minden jól megy, soha nem látlak ismét. A fentiek a ti dolgaitok, de itt lent ez a mi világunk. Ha itt esel szét, nekünk van gondunk veled. Mint azzal a szerencsétlennel a kapu előtt.
Nagyot fújtam. Legalább abban egyetértettem vele, hogyha minden jól ment, többet nem kellett vele beszélnem. Csak még jobban felhúzott volna.
- Jól van.
- Végeztél itt? Akkor hess, és meg ne merj halni, amíg ki nem érsz a felszínre! - mondta fennhangon, én pedig válasz helyett inkább szedtem a lábamat felfelé. Mire odaértem már folyt rólam a víz, fájt a lábam, és a combomban is izomláz volt ennyi lépcsőzéstől, pedig hozzá voltam szokva a vámpírtornyokhoz. Akaratlanul is eszembe jutott Aura, aki mindig próbált rávenni, hogy a víváson kívül egyéb testmozgást is végezzek, de az volt a gyanúm, hogy nem ilyesmire gondolt.
Odafent Seár már várt rám.
- Amennyiben minden a rendjén ment, a kijárathoz kísérlek.
- Minden rendben ment. Mostmár visszatérnék a felszínre.
- Kövess. Remélem elnyerte a hely a tetszésed. - bólintott a nő.
- Valóban igazán lenyűgöző volt. De mondtam Neki is, hogy még dolgom van az enyéimnél, így elengedett.
- Helyes. Ha kérhetlek, ne gyere vissza.- mondja, majd hosszú léptekkel ismét elindult, most átlósan arrafelé, ahová először megérkeztem a portálban repülés után.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

6[Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál Empty Re: [Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál on Hétf. Júl. 29, 2019 7:52 pm

Seár némán haladt előre, hátra sem nézett, hogy követtem-e. Miközben a kapu felé tartottunk azonban feltűnt egy apró, rémülten kucorgó alak, akiben felismertem korábbi vezetőmet. Egészen szánalmas látványt nyújtott, de semmiképp sem akartam itt hagyni. Bőven elég volt, hogy elveszítettük Siegbaldot.
- Seár! Az ott a társam, aki legutóbb is járt itt. Heinrich úr! - kiáltottam felé integetve.
A nefilim megállt, és elnézett arra, amerre mutattam, erre pedig már a vámpír is felállt, de nem mozdult.
- Kívánod, hogy megközelítsük? - kérdezte a nő.
- Igen. - jelentettem ki határozottan.- Hazaviszem magammal.
Bólintott, majd odasétáltunk hozzá. Heinrich remegett a félelemtől, és megszólalni sem mert. Seár néhány másodpercig nézte, majd felém fordult.
- Kísérjelek tovább?
- Megvárnál itt kérlek?
A nő bólintott, így megközelítettem Heinrichet, ám ő még tőlem is hátrált néhány lépést.
- Herr Heinrich? Én vagyok az. Már minden rendben. Hazamegyünk.
- M-Mit keres itt az a bestia?
- Megmutatja a kijáratot. -mondtam neki nyugodtan, majd felé nyújtottam a kezem.
- Ameddig az itt van, egy lépést nem teszek! - mondta makacsul.
Felsóhajtottam, majd a nefilimhez fordultam.
- Seár, el tudod mondani, hogy merre menjünk, hogy kitaláljunk innen? Nem hagyhatom itt a társam, de rá nem volt jó hatással a lent töltött idő.
A nefilim hosszan intett egy kicsi épület felé.
- Ott, ahogyan jöttetek. Ne feledd: Ne térjetek vissza.
Untam már, hogy mindenki folyton ezt ismételgette Veronielen kívül, aki látszólag alig várta, hogy ismét találkozzunk.
- Úgy lesz. Köszönöm. És... Örvendtem a találkozásnak. - mosolyogtam végül tétován a nefilimre, noha csodálkoztam volna, hogyha ez az öröm kölcsönös lett volna. Ez után felsegítettem Heinrichet. - Jól van, jöjjön. Ő nem jön velünk tovább.
A Schattenstahl reszketegen követett, és hátra-hátra nézett, hátha mégis követ minket a nefilim, de az csak ide-oda ingadozva sétált vissza az Üresség Kapujához.
- Mit akart a bestia? - kérdezte Heinrich tétován, amikor már közel jártunk a portál épületéhez.
- Nem tudom biztosan. Bemutatott az Örök Napnak, akit ők imádnak, ezen kívül minden kérdésemre készségesen válaszolt. Angyalivadékok ők is egyébként. - megfogtam a vámpír karját és határozottan vezettem az épület elé. Féltem ugyanis, hogyha megbomlott az elméje talán elrohanna rettegésében.
- Nefilimek… azok? Örök Nap? - értetlenkedett, noha ezen nem is nagyon volt mit csodálkozni. Még én is éppenhogy igyekeztem feldolgozni a rengeteg új információt, és valami értelmeset összerakni belőle.
- Az örök nap egy mélységi, úgy hiszem, és az ő eltorzult gyermekei azok a lények. Heinrich. Nem tudom emlékezni fog-e minderre, mikor felértünk. De most a saját kézírásával írja le, akár vésse bele a karjába egy késsel mit bánom én, hogy az idevezető járatot le kell zárni. Gondolom nem kell magyaráznom az okokat.
- Nem kell kétszer mondania. Rettegek, hogy bármikor is vissza kell ide térnem. Vagy bárkinek. - bólogatott bőszen a férfi.
- Akkor csinálja, mielőtt felmegyünk. - megvártam hogy leírja valahogy, mielőtt felmentünk volna. Nem bízhattam a dolgot a véletlenre. A férfi a zsebébe túrt és egy papírba csomagolt szénrudat vett elő, majd letépte a fehér alsó ingének ujját és nagy betűkkel ráírta:
"JÁRATOT BEDÖNTENI"
- Megfelelő lesz? - kérdezte mérgelődve, de nem foglalkoztam azzal, hogy rosszul esett neki az unszolásom. Ez most mindennél fontosabb volt. Bólintottam.
- Igen. Hagyjuk itt ezt az elátkozott helyet. - mosolyogtam rá, majd megindultam a portál felé. Ott egy ugyanolyan gépet találtunk, mint fent is.
- Valószínűleg megint hetven kilóméterrel odébb fog minket kidobni... - sóhajtottam fel. Abból következtettem, hogy a férfit legutóbb is olyan messze találták meg a Schattenstahl toronytól, és nyilván akkor is ezt a portált használta visszafelé. - El tudná indítani, kérem? - azért mégis igyekeztem kiengesztelni és ezek után nyájas hangnemet megütni vele szemben. A férfi nézte a gépezetet, majd megvakarta a fejét.
- Nos, emlékszem, hogy fent én használtam, de fogalmam sincs, hogy hogyan kell.
Próbáltam én is felidézni, hogy milyen mozdulatokat használt, ám csak annyit tudtam, hogy tíz kar volt és két gomb a számos közül, ám ezek sorrendjére egyáltalán nem emlékeztem. Ennyiből kellett dolgoznunk.
- Jól van... Le kell húzni tíz kart, meg nyomni kell két gombot. Aztán... Nos, valahol ki fog minket tenni a portál, mint önt legutóbb. Remélem. Vagy még visszafuthatok megkérdezni Seárt.
- Kérem, ne! Megpróbálom, de nem garantálok semmit.
Heinrich már a lehetőség említésén is megborzongott, majd nézte a gépet pár pillanatig, és tétova kapcsolgatásba fogott. Egy gomb és hat kar után megnyílt a portál, noha abban biztosak lehettünk, hogy nem oda visz majd minket, ahova menni akartunk. Erősködhettem volna, hogy mindenképp tíz kar és két gomb kellett, de idelent már egyáltalán nem voltam biztos semmiben. Heinrich pedig láthatóan jobban félt Seártól, mint attól, hogy hova kerülünk, ameddig az Veronia volt.
- Tényleg fanatikus és őrült, de tudja, Seár nem tehet róla, hogy csak egy szeme van és nagyra nőtt. Meglepő módon ők is átkozottak, mint mi, amolyan nefilim vámpírok.- mondtam közben a férfinak, mert nem tetszett, hogy ennyivel jobban félt nálam. - Ez a portál biztos nem ott fog minket kitenni, ahonnan jöttünk. Kockáztassunk?
- Inkább, mint hogy itt maradjunk.- mondta. - Tőlem lehet aztán a hellenburgi király maga is, de már emlékszem, hogyan vonszolta végig a lelkemet a legmélyebb sötétségen, és nem vagyok hajlandó még egyszer átélni.
Erre megtorpantam.
- Kérem mielőtt felmegyünk és elfelejtené... Elmeséli mit tett magával? Velem gyanúsan kegyesek voltak, amit magam sem értek.
- H-Hát nem értem, hogy hogyan csinálták, megvallom... - kezdte egészen megszeppenve. - De a két társa megfogott, és megitattak velem valami zöld vizet, aztán... aztán pedig a szemével rám nézett, és... Olyan világokat meg időket láttam, amiket nem akarok még egyszer.
- A világot a belső nappal? Mintha egy gömb belseje lett volna. Nem voltak kifejezetten kíváncsiak valamire? Minden különös részlet fontos lehet mert... nos lehet az fogja megmenteni a mi világunkat.
Talán azért voltak velem kegyesek mert Heinrichtől már megkapták, amit akartak.
A férfi megrázta a fejét.
- Üres, sötét helyeket... Távoli csillagok fénytelen ragyogását... A Hold... A Hold? Igen, a Hold másik oldalát, ahol... Élnek valamik? Fekete, kopár fákat nőni zöld homokon, ahol korcs emberek járnak, és még száz meg száz ilyet. De olyat, amit maga mond, olyat nem láttam.
- A mélységi, aki itt él... Veroniel. El akarja pusztítani a holdat. - felsóhajtottam. - Talán jobb magának, ha valóban elfelejt mindent, amit látott. De bármi, ami eszébe jut a holdról, Uriel sarlójáról, metallurgoszokról vagy Azrael kardjáról, mindenképp szóljon. Ha ilyen nincs... - a portál felé fordultam. - Akkor valóban nincs más hátra, mit hazatérni.
Heinrich a homlokát ráncolta, ahogy próbált gondolkozni, ám végül megrázta a fejét.
- Nincs semmi egyelőre. Mehetünk, ha maga is kész.
Még utoljára a kezembe vettem a tárgyat, amit Veroniel adott és megvizsgáltam. Talán nem lett volna jó ötlet visszavinni a mi világunkba. Tétováztam, és megnéztem látok-e benne bármit is, ám az csak mattfeketén feküdt a kezemben. Egyáltalán nem is tűnt mágikusnak, inkább olyan volt, mint valami növénymag. Könnyű volt és üreges.
Nem jó, ha a világaink találkoznak.
ezt mondta Seár. Ha mag is volt, az a lenti világból való volt. Sajnáltam. Sajnáltam a tudást a lehetőségeket, az ismeretlen megismerésének lehetőségét. Sajnáltam, hogy nem láthatom azt az új világot... De fontosabb volt, hogy a sajátom biztonságban legyen. Letettem a tárgyat a földre, és nélküle léptem a portálba.
Újabb őrült száguldás vette kezdetét, ám mostmár felismertem a mellettem elrepülő formákat épületeket és világokat. Az apró házak és lépcsők mind-mind a világ szerkezetéhez tartoztak, és amikor lepillantottam láttam az Örök Napot és gigászi csarnokait. Valahogy minél távolabb kerültem tőle, annál inkább megkönnyebbültem. Amikor azonban a lábam újra szilárd talajra ért ismeretlen tájon találtuk magunkat. Nem volt azonban nehéz rájönnöm, hogy a Schattenschild egyik kiugró szikláján álltam, a világ mélyéből egyenesen a világ tetejére repített minket a mágia folyama. Ha balra néztem beláttam az egész Hellenburg királyi szövetséget, a mocsarakkal, a Nordenfluss kéklő szalagjával. Valahol a messzeségben ki tudtam venni Hellenburg fehér falait, a vámpírtornyok pedig apró fekete tűként törtek az ég felé. Talán csak a madarak láthatták így eddig a földünket. Jobbra a hegylánc nem volt olyan meredek, lankáin túl pedig hatalmas sivatag tárult fel, tele csontfehér romokkal. Nyugatra láttam a végtelenbe nyúló tengert, kelet felé pedig a torz erdőket, a Finsterwaldot és a már kialudt Cinderwealdet, rajtuk túl pedig… Kopár, zöld homokkal borított sivár földeket. Heinrich szájtátva állt mellettem, hasonlóképp letaglózhatta a látvány, mint engem. Azonban elég volt csak egy kicsit belegondolnom a helyzetünkbe, hogy máris elfogjon a páni félelem.
- Ez... Ez a Schattenschild teteje! Hogy jutunk le innen?! - kétségbeesetten néztem körbe. - De... legalább tudjuk hol élnek a torz lények, a zöld homokú sivatagban, kopár fákkal....
Heinrich egyre ijedtebben nézelődött, majd a könnyek szöktek a szemébe, és a csizmám szárába kapaszkodva zokogni kezdett.
- Sajnálom... Én annyira sajnálom kisasszony.
Ha lehet, most még szánalmasabbnak láttam, de nem akartam, hogy önmagát hibáztassa. Kijutottunk és éltünk, csak ez számított.
- Heinrich... Nyugodjon meg. Minden magától telhetőt megtett. - guggoltam le mellé. - Tudja, hogy kerültünk ide?
A férfi felnézett, és félig kiabálva válaszolt.
- Hát ez az! Bár ne tettem volna! Emlékszem már... Most már emlékszem, mit akartak...
- Jól van. Mit akartak? - próbáltam megnyugtatni, mert akármi is volt az, már mindegy volt.
- Magát akarta. Név szerint magát akarta a kapuőr. Ember kellett nekik, emberi forma. Tudja, azt nem ismerik, hogy hogyan néz ki. Meg az ember viselkedését se. Olyan kellett nekik, aki mind a kettőt ismeri, és az maga volt. Én meg oda is vittem, én átkozott! - zokogott tovább.
- Nyugodjon meg. - próbáltam átgondolni a helyzetet. Veroniel kérdezett a Rotmantelekről, ismerte a nevemet és látni akart. Megtiszteltetésnek kellett volna éreznem a dolgot, de mégis inkább volt rettenetes. Minden erőmmel azon voltam, hogy megőrizzem a hidegvéremet, ha már Heinrich összeomlott, én nem tehettem meg ugyanezt. - Veroniel tudta a nevemet. Nyilván ki akart szedni a fejemből mindent, amit az emberekről megtanultam, mert én vagyok az egyetlen kibaszott elmeorvos ezen az elátkozott földön. - nem szoktam káromkodni. Tényleg nem. De ez nevetséges volt. Szinte hisztériásan nevettem fel, de néhány perc múlva összeszedtem magamat és a Schattenstahlhoz hajoltam. - Nem a maga hibája. Érti? Nem a magáé. Ekkora erők ellen nem tehetett semmit egyikünk sem. Megszerezte volna amit akar valahogy, noha nem tudom, mivel hívtam fel magamra a figyelmét. Nem tudjuk, mit fog kezdeni az információval, amit megtudott. A legrosszabb, amit tehet, hogy észrevétlenül elvegyül majd közöttünk valamiféle emberi alakban. És még ez sem katasztrófa és tudja miért? Mert én sem ismerek mindent az emberi lélek rejtelmeiről. Sokat tudok a viselkedésükről az érzéseikről de nem mindent, nem eleget. Le fog bukni.
A férfi könnyes szemmel nézett rám.
- Kisasszony, maga annyira kedves. Mi lesz, ha ismét eljön önért? Hogy többet szedjen ki? El kellene zárkóznia. Dél... Az emberek egyháza. Az megvédheti.
Felnevettem. Minden, amit mondott egészen abszurd volt.
- Mindent kiszedett belőlem, ami a fejemben volt. Ezt ő is tudja. Nincs rám szüksége többé. A remete élet pedig nem élet egyáltalán. Akkor már inkább meghívom őt egy teára. Vagy borra. Vagy tortára. A tortát mindenki szereti.
Heinrich kissé zavartan nézett rám, hogy ilyen ostobaságokat beszéltem, de végül elnevette magát.
- Belevaló leány maga. Ne pazarolja a kezét valami hitvány léhűtőre.
A szavaira keserűen mosolyodtam el. Eszembe jutott, hogy lehetett volna egy valódi pap mellettem, aki teljes hévvel védelmezett volna és birokra kelt volna magával Veroniellel is értem… de aztán nem így lett. A világ nem engedte.
- Azon leszek. Menjünk. Azt hiszem hosszú idő lesz, mire visszajutunk Schattenstahlba. Emlékszik még ugye? Be kell omlasztani a járatokat. Nem ér a feketeacél ennyit.
A férfi bólogatott.
- Mindenre, most mindenre. Szétnézek, várjon itt. Ne mozduljon!
Mondta, majd eltűnt a hegygerincen. Szerencsére tíz percen belül visszatért, és egy olyan ösvényhez vezetett, ami lentről biztos, hogy nem lett volna megközelíthető. Így is csak óvatosan haladtunk, ameddig el nem jutottunk egy meredek, több száz méteres falig. Heinrich ahol a kezét nyújtotta felém.
- Kérem, kapaszkodjon.
Jó erősen megfogtam, majd a másik, meglepően stabil karját mágia fogta körbe, és egészen egyszerűen belenyúlt a sziklába. Még sosem láttam a Schattenstahl vámpírok mágiáját, de úgy tűnt, ez volt az egyik különleges képességük. Néhány másodperc után ereszkedni kezdett, lassan, mintha csak sűrű keményítőben húznák. Alig egy perc alatt biztonságban értünk földet, egy lankán ahol már voltak ösvények lefelé.
- Lenyűgöző. - jegyeztem meg, amikor végre szilárd talajt ért a lábam. Elindultunk lefelé, és a távolban valójában látszott a Schattenstahl torony teteje. Sötétedett már, mire eléritük, és aggódva mentünk legelőször Heinrich házába, mert a férfi nem akart abból engedni, hogy elsőként a feleségét lássa. A nő már a kapuban elé sietett, és a nyakába borult, mellőzve minden udvariasságot, vagy formaságot. Szorosan a nyomában ott volt Eva von Finsterblut is, aki először hozzám sietett.
- Minden rendben, kisasszony?
Nem hittem volna, hogy valaha hazaérünk.
- Nincs. Siegbald meghalt. - válaszoltam Evának, egyenesebben, és keményebben talán, mint kellett volna. - Mennyi ideig voltunk távol?
Eva a szájához kapott, tekintetét pedig könny fátyolozta el, de megregulázta magát.
- Két napig.
Bólintottam, valami hasonlóra számítottam.
- Nem tudom közel álltak-e... - legalábbis a reakciója alapján. - ... de szeretném, ha tudná, hogyha az egész családja tudná, hogy hősként halt meg, és megmentette az életem.
A Finsterblut nyelt egyet.
- Ismerem a szüleit, a mi családunknál szolgálnak már generációk óta. Elviszem nekik az üzenetet.
Majd várt egy pillanatot, de ez inkább magának szólt, mint sem nekem, végül rám nézett.
- Mit... Mit találtak?
- Különös angyali szerkezeteket, amik torzították a teret és az időt, és szörnyeket, amik ezeket őrizték. Van lent egy mélységi is, de ő még alszik.
Minden igaz volt, csupán a részleteket hallgattam el, ám pont ezért volt a hazugság hiteles. Ott hordozta az igazság magvát, csupán a részletek voltak azok, melyek kevéssé tették rettenetessé, mint amilyen a valóság volt.
- É-Értem... Mit kell tennünk? - kérdezte megrettenve, pedig korántsem félt eléggé.
- Be kell omlasztani az odavezető járatot onnantól, hogy kezdődnek a romok. - itt Heirnich-ra néztem, hogy figyelt-e. Szerencsére igen, de egy kicsit ráncolta a szemöldökét, mintha mostmár gondot okozott volna neki az emlékezés. Nem tudtam, mi lesz az ő sorsa, vajon osztozni fog-e velem továbbra is a rettenetben, vagy hagyja, hogy a jótékony feledés elborítsa az elméjét.
- Ahonnét a mély romok kezdődnek. A különös szél folyosójától.
- Igen. Onnan. - erősítettem meg.
- Akkor ne vesztegessük az időt. Tárgyalnunk kell a műveleti csoport vezetőjével, de nem lesz könnyű darab.
Erre Eva megrázta a fejét
- Lesz segítségük. Már ott is van, ha odaérnek meglátják.
Kimerült voltam. Azt hittem a Csillagtalan Éjszakát követő időszak megedzett de erre nem készíthetett fel semmi. Ha minden igaz volt, két napja nem aludtam... Noha nem tűnt annyinak, csupán egy napnak, amiben rengeteg túrázás volt. Ez azonban mindennél fontosabb volt.
- Rendben. Menjünk azonnal.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

7[Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál Empty Re: [Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál on Csüt. Aug. 01, 2019 10:52 pm

Le sem pihentünk, Heinrich már azonnal mutatta is az utat a kérdéses férfihoz, de nem bántam. Ennek az ügynek szerettem volna mihamarabb pontot tenni a végére, és a hátam mögött hagyni az Örök Nap csarnokait örökre. Ahogy beléptünk Schattenstahl tényleges vámpírtornyába, az első ami feltűnt a rengeteg cső és a folyamatosan zakatoló gőzgépek. Egészen lenyűgöző volt, sőt talán még inkább, mint amilyenek a föld alatti angyalszerkezetek voltak. Ez a mi művünk volt a vámpíroké, nem pedig valami bukott angyal és pária ivadékainak ajándéka. Szerencsére nem kellett sokat lépcsőznünk felfelé, Heinrich egy elágazó folyosóról nyíló váróterembe vezetett, ám az ajtó előtt megtorpant.
- A műveleti csoport vezetője nem könnyű falat. Különösen kegyetlen és kapzsi vámpír, de ez kell oda, sajnos. Legyen óvatos minden szavával.
Megrémisztett, amit mondott, és hogy egyedül kell megküzdenem az ilyen teljesen hétköznapi mégis most egészen rettenetesnek hangzó dolgokkal.
- Segít nekem? - kérdeztem, de még saját magam számára is úgy hangzottam, mint egy rémült kislány, nem pedig mint egy Rotmantel úrnő.
- Igyekszem, amennyit lehet, de külön rossz szemmel nézi a magamfajtákat, minthogy a felfedezők nincsenek az utasítása alatt, és sok múlik az információinkon.
Nagy levegőt vettem és felkészültem az utazásom során összességében rám váró legnehezebb harcra. Szégyenletes volt, hogy egy vámpírtól jobban féltem, mint magától Veronieltől.
- Jól van. Lássuk tanultam-e valamit a Neulandereknél.
Heinrich bólintott, és egy kopogtatás után kitárta az ajtót. Bent, egy izmos, magas, hátranyalt hajú, páncélos férfit láttam, amit torka szakadtából, vörös fejjel üvöltött egy rendkívül ismerős alakkal. Száz közül is megismertem volna a gondosan összefogott szőke hajat hátulról, és a hozzá tartozó, még ülve is magas testalkatot.
- ...nem érdekel ha az anyám se. Nem fogunk senkit sehová küldeni a rohadt bányákba, ha én nekem abból nincs hasznom! Megértette?! - üvöltötte a férfi.
- Tisztában van vele, hogy mik a megrontottak, és hogy honnét jönnek, nemde? Én sem gondolom jó ötletnek, hogy összesen egy érkezzen már csak a családjához a jövőben. Gondolom, tudja ki lesz az.
Aura hangja nyugodt volt mindezek ellenére, ez pedig bátorságot öntött az én szívembe is. Tudtam, hogy miattam volt itt, ettől pedig a meghatottság szorította meg jeges mégis meleg ujjait a torkom körül. Nem akartam közbevágni, így csak udvariasan megköszörültem a torkomat, jelezve, hogy megérkezünk. Aura erre hátranézett és elmosolyodott, majd higgadtan fordult ismét a férfi felé.
- Na látja, mondtam, hogy nem éri meg kiabálni. - ez után felállt, és megszorított a kezem. - Örülök, hogy épségben visszatért, kisasszony. Kirándulásának minden részletét elmesélheti majd egy pohár bor mellett otthon. - tette hozzá, bár sem a hangszíne, sem az arca nem változott, tudtam, hogy ez nem egy levegőbe elejtett udvarias felhívás volt, hanem már-már utasítás, hogy feltétlenül el kellett mondanom neki mindent. Melegen emgszorítottam Aura kezét. Szerettem volna megölelni, de az illem most nagyon másképp diktálta így türtőztettem magamat.
- Úgy lesz. - válaszoltam a vámpírnőnek. Előtte nem állt szándékomban titkolózni az utazásom valódi természetét illetően.
- Mit akarnak itt? - kérdezte fennhangon a morcos Schattenstahl. Olyan vörös feje volt, hogy tartottam tőle, hogy itt helyben megüti a guta. Rotmantelként talán illett volna figyelmeztetnem a maga vérnyomás veszélyeire, de ha holtan esett volna itt össze az nekünk jelentett volna eggyel kevesebb problémát. Azért a tőlem telhető legkedvesebben fordultam felé.
- Üdvözlöm uram, még nem találkoztunk, de nyilvánvalóan tudja ki vagyok. Miután Heinrich úrral bejártuk újra a bányát és az alatta elterülő romokat olyasmire bukkantunk, ami indokolttá teszi a járatok azonnali beomlasztását. Egy alvó mélységi és számos szörnyeteg jár odalent. Siegbald von Nachtraben az életét adta ezért az információért. - jónak láttam ezt is megemlíteni, hiszen így már sejthette, hogy három vámpírcsaláddal is konfliktusba kerülhet, egyszerre. Ennek ellenére a férfi leült és vállat vont.
- Ha kiszedtük az ércet, és nincsenek telérek a felfedezetlen járatokban, majd bedöntjük, ha indokolt. - mondta morogva, de nem kifejezetten mérgesen. Aura szája a mélységi említésére megrándult.
- Nem lépik túl a biztonsági protokolljukat, herr Eimerich? Ha emlékeim nem csalnak, minden potenciális veszélyt omlasztani kell, hogy ne okozzon több kárt.
- Láttunk már mélységit, még se lett vége a világnak. Egy-két bányász pótolható, az érc viszont nem hozza fel magát. - csattant fel a férfi.
Felkacagtam. Annyira nevettem, hogy majdnem kicsordultak a könnyeim. Ez a vámpír egyszerűen nevetséges volt. Még csak nem is vérlázító…
- Ezek szerint nem fogalmaztam elég világosan, herr. Egy Nachtraben meghalt. Ehhez a mélységihez képest a Fakó Napkelet Erborosha csupán egy aprócska légypiszok. Ha felébresztik, és kedve szottyan szétnézni a világban, akkor nem egy-két bányász fog meghalni, hanem legjobb esetben egész Schattenstahl. A Dornburgok sorsára akarja ítélni magukat? Van még elég érc a földben ahhoz, hogy ez a járat ne számítson.
- Számít hát. Mert tudja, itt profik vannak. Olyanok, akik értik, hogy mit jelent bányászni, mert azt csinálták egész életükben. Tudják, a bányász vámpírok.- magyarázta fennhangon, mintha gyerekeknek vagy félkegyelműeknek beszélt volna.
- És azt is tudjuk, hogy hogy lehet kikerülni egy mélységit. Ha meg nem ébred fel, nincs gond se.
Heinrichre néztem, és nagyon, de nagyon komoly erőbefektetés volt, hogy visszafojtsak egy roppant udvariatlan szemforgatást.
- Attól még, hogy úgy beszél velem, mint egy kisgyerekkel, ami megjegyezném nagyon sértő, és nem hiszem, hogy jól járna ha megsértene... Attól még nem fogok egyetérteni magával. Az elbizakodottsága lehet, hogy magas rangba röptette önt, de most a visszájára fog elsülni. Mi itt igyekszünk megakadályozni egy katasztrófát, és hogyha nem segít, elintézem, hogy személyesen önt tegyék felelőssé minden egyes bányász és felderítő haláláért, beleértve Siegbald von Nachtrabent is. És természetesen, mivel nem szeretnénk, hogyha egy esetleges csatatéren mélységi-fertőzött megrontottakkal találnánk szembe magunkat, úgy remélem az elnyűtt, végletekig hajszolt csont és bőr ember rabszolgái elég feketeacélt fognak termelni, hogy még több váltójuk legyen a kincstárban.
Ha szép szóval nem ment, hát elkezdhettük megtárgyalni a retorziókat, mert abból volt bőven az én tarsolyomban is. Eimerich látványosan sóhajtott egyet.
- Nézzék, ha beomlasztjuk azt a bányát, akkor a veszteségünk...
- Háromszázhatvanezer váltó, nettó. Tudja mi a gond? Hogy a teljes családot veszélyeztető üzérkedés legalább egymilliós bírsággal jár. Két tanúnk is van, az egyik egy felfedező. - vágott közbe Aura. A férfi arca grimaszba torzult.
- Ha adok maguknak százezer váltót, befogják?
Meglepetten szaladt fel a szemöldököm, és hirtelen már abban sem voltam biztos, hogy rosszul hallottam, vagy valóban megpróbált minket megvesztegetni?
- Egyikünk sem szorul rá a pénzére. Ez egy nagyon tiszta helyzet jóuram. Beomlasztja a járatot, vagy meglátjuk, hogy dönt az Éjféli Tanács.
- Mitől vannak ennyire beszarva, komolyan. Mi volt ott lent? Egy mélységi nem csinál semmit, ha nem nyúl hozzá az ember. Talán a hálószobájába megy a járat, vagy mi? - mondta maga előtt hadonászva. - Három hét kellene, hogy mindent kiszedjünk onnét. Annyit talán ki tudnak várni.
- Eltalálta. A hálószobájába. - közöltem vele sötéten és a végletekig komolyan, majd Heinrichre néztem. Három hét, de mit jelent a mindent? A férfi megrázta a fejét.
- Nem tartom jó ötletnek. A járatok felét nem térképeztük fel. Három hét alatt... az nem jön fel, ami nem akar.
- Racionálisnak azt mondaná,, ha legkésőbb három nap múlva bedöntenék. - tette hozzá Aura, ám Einmerich ezen már igazán felháborodott.
- Nincs más bányánk jelenleg, ami ilyen kedvező helyen feküdne, és a hegyben is egyre távolabb kell ásni. Ha nincs más bánya, éhen is halhatunk, mert nem lesz mit szállítani.
- Ilyen szegén lenne Schattenstahl, hogy egyetlen bányán múlik a megélhetésük? Többet vártam. Keressenek másik bányát. Emeljék fel a feketeacél árát. Bányásszanak déracélt is. Oldják meg. De hogy lássa a javukat akarom, öt napot kap. - mostmár szinte sziszegtem mint egy kígyó, vagy egy mérges macska. Sok arcátlanságot eltűrtem az utóbbi időben, ám ez már mindennek a határa volt. Pont magasról tettem Schattenstahl vagyonára. Oldják meg. Ennyi volt a véleményem.
- Én pedig megkérem Balthazart, hogy jó áron keressen egy bányát, amit felvásárolhat az ön munkacsoportja, ha ez tovább nyugtatja. - tette hozzá Aura. A férfi húzta a száját, de végül megadóan bólintott. Nem tehetett mást.
- Rendben. Menjenek ahová akarnak, be lesz omlasztva.
- Kiváló, addig a Schattenstahl kvártélyok közül birtokba vennénk kettőt, és kivárjuk, hogy megszemléljük a műveletet. - mondta mosolyogva Aura. Én is valami hasonlót szerettem volna kérni. Nem bíztam abban, hogyha kitesszük innen a lábunkat, akkor valóban megtennék, amiben megállapodtunk.
A férfinak ez nagyon nem tetszett, de tettetett udvariassággal bólintott rá.
- Ahogy kívánják. Ez így megfelel a Rotmantel kisasszonynak?
- Tökéletesen. - mosolyogtam rá a lehető leginkább ragadozóra emlékeztető mosolyommal. - Mivel úgy tudom két napja eltűntem, ez az időszak nekem is fárasztó volt. Megtenné valaki, hogy a szállásunkhoz kísér? Kérnénk egy vacsorát és némi bort is, amit fent kívánnék elfogyasztani Aura úrnővel kettesben. - szándékosan neveztem úrnőnek kisasszony helyett. Mégiscsak egy családfő unokahuga volt, ez a pojáca pedig nem tudta, hol a helye.
- Azonnal küldök két szolgát. - kapott az alkalmon Heinrich.
Felkísértek minket a Neulandernél és Rotmantelnél is jóval szegényesebb, de láthatóan azért vendégszobákba, és mivel Auráéban volt egy nagy asztal és mert látták is, hogy együtt voltunk, oda terítettek meg mindkettőnknek. A vacsora hasonló volt, mint amit Heinrichnél kaptam, majd amikor a két szolga kiment, Aura nem szólt semmit, csak érdeklődve nézett rád. Már ennyiből is megértettem mit akart. Ekkor engedtem meg először, hogy végre lazítsak a tartásomon, és a határozottság maszkján, ami eddig egyben tartott. Arcomat a kezembe temettem, és egész testemben remegtem. Újra felrémlettek lelki szemeim előtt a félangyal szörnyetegek, majd az Örök Nap birodalma.
- A... A helyzet sokkal rosszabb valójában, mint ahogy nekik előadtam. - kezdtem kicsit dadogva, majd kétségbeesetten néztem körül. Bort akartam. Aura beleszagolt a hozzá legközelebb eső kancsóba, majd töltött egy pohárral és elém tolta.
- Mit látott, kisasszony? - kérdezte egészen semleges hangon, ami most valamiért különösen nem esett jól. Nagy kortyokban ittam a bort, amely szinte rögtön kellemes melegséggel töltött el. Megtöröltem az ajkam amilyen elegánsan csak tőlem telt, majd elkezdtem összeszedni a történteket.
- Sok mindent. Túl sok mindent. Veroniel, vagy bukott nevén Zargat'hat, a bolygó mélyén ragyogó Örök Nap szeretett volna találkozni szerény személyemmel. - újra megremegtem. Lassan kezdett az események súlya beszivárogni az elmémbe, és mostmár kezdtem felfogni mi minden történt velem. Távoli álomnak tűnt, de tudtam, hogy igaz volt. Aura arca ismét megrándult egy pillanatra, de aztán vonásai visszarendeződtek eredeti, szelíd formájukba.
- Örök Nap. Voltak vele halottak? Eltorzult, korcs emberek? Esetleg egy hájas, kárhozatos teremtmény? Vagy talán magas, négykarú pokoli lények?
- Ők. - mondtam mikor Aura a négykarúak mellé ért, majd újra ittam. Őszintén csodálkoztam, hogy tudott róluk. A világaink talán gyakrabban találkoztak, mint ahogyan Seár szavaiból következtettem. - Találkozott már velük? Meglepően nyájasak voltak, de csak mert ezt kapták parancsba.
A vámpírnőt kirázta a hideg.
- Igen, láttam őket. Istentelen, kifacsart lényekből álló karnevált vittek az Örök Napnak, valami jéghideg, túlvilági tájon, ahová a Mocsárvidékből keveredtem. Velem is barátságosan beszélt, de... Engem el akart vinni, hogy csatlakozzak hozzájuk. - majd tartott egy pillanat szünetet, és hozzátette.
- És tudta a nevem.
- Veroniel tudta az enyémet is. - biccentettem. - De nem tudom honnan.  Egy egész világot teremtett maga köré. Egy óriási gömb belső felszínén kontinensek, különös növények és állatok, mindezt pedig ezek a lények, Veroniel félangyal ivadékai őrzik. Nem jöhetnek fel ide, ők maguk mondták, hogy csak az csak akkor fog bekövetkezni, amikor Veroniel teljesen felébredt. Most csak... álmodik, ahogyan ő mondta.
Aura komoran nézett maga elé.
- Kisasszony, ne haragudjon, hogy ezt mondom, de borzalmas felelőtlenség volt oda mennie. Miért kerekedett fel?
- Beszélt Balthazárral nemigaz? Akkor tudnia kell.
- Tudom. De az egész olyan, mintha... - ismét tartott egy kis szünetet, jól láthatóan eszébe ötlött valami. - Beszélt Veroniellel? Ha igen, miről?
Már tudtam, mi volt, amit megsejtett, és kénytelen voltam megerősíteni balsejtelmében.
- Az egész az ő műve volt. A pontosan kidolgozott terve, hogy odacsaljon. Az emberi test érdekelte részleteiben, majd az emberi elme minél mélyebb rajza. Két olyan tudás, ami úgy tűnik ezen a világon csak nekem van meg egyszerre. Szerintem el akar vegyülni miután felébredt.
Aura összeráncolta a szemöldökét.
- Hallotta a mondákat, hogy a Csillagtalan Éjszakán valójában már elszabadult Veroniel?
Megráztam a fejem.
- Ezt még nem. Ő lehetett akit... akit azon az éjjelen látott?
- Nem, az nem hasonlított semmire. És természetesen, azt is kétlem, hogy Veroniel felébredt volna ténylegesen.
Az állára tettea kezét.
- De azt sokan állítják, hogy egy ember-forma nő jelent meg a Csillagtalan Éjszakán, és hogy ő volt az, aki megölte Esroniel von Himmelreich zsinati elnököt is. Kétlem, hogy erre bármilyen kisebb mélységi képes lett volna erre, hiszen jól ismerte őket az az ember. De nagyon sokan számoltak be ember testű borzalomról.
Lehunytam a szemem.
- Odalent az idő képlékeny.... Noha nehezemre esik felfognia mindezt az én elmémnek is, de talán önnön emberformájának megalkotásához kellett a tudásom. De ha igen. - tágra nyíltak a szemeim. - Azt mondtam neki, hogy a lélek az elme és a test az agyban kapcsolódik. Ha valaki megsemmisítik a fejét... Nem tudom mibe kerül neki új testet alkotni, de kezdetnek megteszi.
- Tehát egyszerű: Csak le kell vágni a fejét.
A vámpírnő néhány másodpercig sztoikusan nézett maga elé, majd széles vigyorra húzódott a szája, és jóízűen nevetni kezdett.
- Csak le kell vágni a fejét. Hát, gyerekjáték.
Tovább nevetett, ám utána újra, immáron komolyabban szólalt meg.
- Ha ennyi elég, akkor az azt jelenti, hogy még alszik így is, hogy megjelent. Talán olyan, mint Isten, és az aspektusai, mint a haragja vagy a bölcsessége is képes formát ölteni, és ez csak egy közülük.
Bólintottam.
- Ha egészen felébredt volna, már nem élnénk. Olyasmit mondtak, hogy fel kell ragyognia Uriel sarlójának, aztán el kell pusztítani a holdat Azrael kardjával, vagy valamivel, ami olyan erővel bír, mint az. És akkor majd felébred, bár nem a mi világunk a célpontja, hanem Terra.
- Maga tényleg többet látott a kelleténél. - pislogott Aura. - Nem kellene ennek örülnöm, mert nem kívántam senkinek, hogy egy ilyet éljen át, de legalább már tudja, milyen volt azon az éjjelen nekem. - tette hozzá.
- Bár soha ne tudtam volna meg... Elmúlik valaha? Van olyan amikor becsukja a szemét és már nem azt a borzalmas teremtményt látja? Nem szeretnék örökké négykarú egyszemű nyílt koponyájú szörnyekkel álmodni.
A vámpírnő keserűen mosolyodott el erre.
- Akkor az volt a fátyol mögött... De kérdésére válaszolva, nehezen. Én is ott látom minden nefilim nőben a szájakkal teli húsgúlát. De azt hiszem a fokozatos szoktatás sokat segít. Minél többször szembenézni a kárhozattal.
Csönd telepedett közénk, de még nem kezdtem enni. Nem is lettem volna rá képes, és tudtam, hogy ebben a hallgatásban mind a kettőnknek forogtak az agyában a fogaskerekek.
- Akarja, hogy veszélyes helyekre is vigyem? Hátha ismét beléjük futna? - kérdezte végül Aura elsőnek.
- Még nem tudom. Meg kell figyelnem magamon a tüneteket. Mi volt az ami a leginkább hatással volt rám. Talán nem ők voltak, azon a ponton még képes voltam az anatómiai ismereteimmel racionalizálni a látottakat. Kérték, hogy az ő világukba soha többé ne térjek vissza, ők pedig nem jönnek fel. Talán nem látom őket soha többé... Jobban aggódok Veroniel hangja miatt. - lehunytam a szemem. A fejemben még mindig képek kavarogtak és az érzéseim is össze voltak zavarodva. - Nem volt olyan rossz, tudja. Rettegtem tőle, amikor láttam, ám a világa amit teremtett gyönyörű volt a maga módján, és minden vágyam az volt, hogy bejárjam. Talán... nem hiszem el, hogy én mondom ezt, de talán mégis szükségem lehet egy papra.
- A bűnnel az a baj, hogy kívánatos. Ha szeretné, bemutathatom apámnak, jámbor, de tehetséges ember. - bólogatott Aura. - Borzalmas lehet orvosként páciens is lenni. - tette hozzá egy félmosoly kíséretében.
- Az. - bólintottam. - És nagyon kedves, de az egy pap jelenleg egy bizonyos papot jelentett. Több okból is. Em... - lecsuktam a szemem. - Emlészik a sötét tünde fiúra, Friedrichsteinból? Jozefre.
A tervem nagyjából olyasmire hasonlított, mint amikor a szív leállt, és valami hatalmas sokk hatására újraindítják. Amikor egy gép leállt valaki nekem egyszerűséggel belerúgott. Hasonlóra volt szükségem. Egy leállásra majd egy újraindításra, egy akkora érzelmi sokkra, amely felülírhatta a Veroniel okozta traumát. Nem voltam biztos benne, hogy ez így működött, de egy próbát megért. Gyorsabbnak és hatékonyabbnak hangzott, mint éveket leélni rettegésben.
- Ki hitte volna, hogy ez egy pap. - feleli felvont szemöldökkel Aura.
- Én tudtam az elejétől fogva... Azt hiszem, ha egyszerre van szükségünk szentségre, tudásra és valakire, aki apró darabokra töri a szívem és a lelkem, hogy utána újra összerakjam, akkor ő lesz a tündénk. - mosolyodtam el szomorúan. Még Aurának sem mondtam el mi történt közöttünk. El akartam temetni magamban örökre... de most mindennél jobban vágytam rá, és úgy éreztem, ha ő sem tudja kiverni a fejemből a szörnyűségeket, akkor senki sem. - Viszont van egy bökkenő...
Aura kissé kétkedő kifejezéssel mosolygott. Máskor, másokkal nem szoktam ilyen érzelmeket látni rajta, noha nem tudtam most sem eldönteni határozottan, hogy ez a mosoly mit jelentett.
- "Darabokra töri a szívem és lelkem..." Kisasszony, megkedvelte azt a tündét? Ez a bökkenő?
Kedvem lett volna elmosolyodni, olyan költőien fogalmazott.
- A megkedveltem... nos enyhe kifejezés arra a káoszra, amit iránta érzek, és amiről igyekeztem idáig megfeledkezni. A bökkenő nem ez. A bökkenő az, hogy Jozef nem Hellenburgban él, hanem a Katedrálisban. Nem tudom, hogy az Örök Nap csarnokai, vagy az a hely veszélyesebb-e ránk nézve.
Aura megdörzsölte a szemét, és nagyot sóhajtott.
- Az orra elől szalasztja el a lehetőségeket. De igen, a katedrális nem vámpírbarát hely. Ha kívánja, és megbeszéli az illetővel, elraboltatjuk, eltűntetjük, készítünk neki hamis papírokat és felfogadtatjuk inasnak Neulanderben, ha szeretné, de... Ilyen messze akar menni egy vérszolgáért?
Tetszett a terve és a hozzáállása is. Végülis mi baj lehet? Elraboljuk, szerzünk neki papírokat, szerzünk neki helyet a toronyban és boldogan élünk míg meg nem halunk. Valóban, mi baj lehetne? Bárcsak ilyen egyszerű lett volna… Pedig határozottan jó ötlet volt az egész.
- Még a véréből sem ihatok, fel van szentelve. Felajánlottam, hogy szökjön meg velem, éljen velem... Visszautasította. - ismét elmosolyodtam, de a szemem megtelt könnyel. Nem hagytam, hogy kicsorduljon. - Ezért hát nem raboltathatom el onnan. Csak beszélni akarok vele. Ez az ügy egyébként is túlmutat már két királyság ostoba háborúján, akik egyébként is ugyan abban az Istenben hisznek. Ha találnának lejáratokat... Érti, mit akarok mondani.
Aura lehunyt szemmel elmosolyodott. Biztos voltam benne, hogy átlátott rajtam, mint a szitán.
- Jól van. Zephyr meg tudja találni, és el tudunk vinni neki egy levelet. A határon elraboljuk, de majd visszaengedjük a beszélgetés után.
- Köszönöm... Mindent köszönök, Aura. A barátságát, hogy eljött értem... most ezt... - mostmár tényleg ömlöttek a könnyeim. A nő odasétált mellém és a fejemre tette a kezét.
- Ez a legkevesebb, amit egy barátért tehetek. Most már pedig sorstársak is vagyunk ugyan abban a pokolban. Magát tényleg Isten hozta a tornyunkba.
Felnevettem.
- Isten? Biztos maga ebben? Lehet minden, mindvégig az Ő terve volt...
- Ki tudja. De az biztos, hogy ha az utunkban áll egy bukott angyal, akkor a segítségünkre lesz, még nekünk, átkozottaknak is. Elvégre, ő tette oda, ahová. - vont válltat Aura.
- Talán. Talán csak túlreagáljuk az egészet, hiszen megkapta, amit akart... - felsóhajtottam - Gyűlölöm ezt a bizonytalanságot.
- A bizonytalanságban rejlik a lehetőség. - mondta miközben leguggolt mellém, hogy egy szintben legyünk, bár így most kicsivel ő került lejjebb.
- Az, hogy nem tudjuk, mi történik és élünk, azt sugallja, hogy minden jobban alakult, mint számítottunk rá. Kutatnunk kell, és megelőznünk a katasztrófát. Ehhez pedig kiváló helyzetben vagyunk. A többi meg út közben kiderül majd. - villantott széles mosolyt, amely felfedte hosszú szemfogait.
- Irigylem az optimizmusát. Végülis csak meg kell védenünk a holdat meg levágni egy fejet. Ahogy korábban mondta... - ezen a ponton már én is kuncogtam. - Gyerekjáték.
- Ha azt tudná! Próbálná meg a kérőket vagy a vidéki kisnemeseket lerázni. - mondta Aura, miközben felállt, és a helyére sétált, hogy egyen egy falatot.
- Minden adja magát, ha szükséges. Csak le kell csapni a lehetőségekre.
Az elkövetkezendő napjaink nagy sétákkal és sok alvással teltek. Aura viszonylag gyakran küldött leveleket Zephyrrel és Sylph-el, ám nekem csak annyi számított, hogy egy pillanatra se kelljen eltávolodnom tőle. A Schattenstahlok előzékeny, ám visszahúzódó házigazdáknak bizonyultak, de nagyon én sem vágytam senki más társaságára a barátnőmén kívül. Az ötödik napon elmentünk a bányába, hogy megbizonyosodtunk róla Einmerich állta-e a szavát és valóban berobbantotta a kérdéses járatot. Legnagyobb meglepetésünkre azzal szembesültünk, hogy rabszolga és megrontott igen kevés volt a környéken, ennek ellenére igen nagy volt a sürgés-forgás. Aura gyorsan megszólított egy vámpírt, váltottak néhány mondatot, majd szokásos sztoikus arcával lépett elém.
- Találtak valamit ott aznap, amikor be akarták robbantani.
A hír aggodalommal töltött el. Bármit találtak az odalentről kellett jöjjön, az pedig nem jelentett semmi jót.
- Keressük meg Heinrichet.
A férfi ott volt a tömegben, de már azelőtt elénk sietett, hogy mi megközelíthettük volna.
- Csak engedéllyel lehet lemenni. Találtak valamit, és most ott tartják őrizetben. Sejtem, hogy élő dologról van szó.
- Próbáljuk meg. Szerintem Ők azok. - mondtam azzal határozottan elkezdtem arrafelé masírozni. Az őrök rögtön  elém léptek, hogy feltartsanak, ám Heinrich váltott velük néhány szót, így végül habozva, de leengedtek. El is jutottunk majdnem a folyosóig, ahonnan a szél fújt befelé, még mélyebbre a romok közé. Itt két őr állított meg minket.
- Kik vagytok és miért jöttetek? . kérdezte az egyik Finsterblut címert viselő katona. Valóban súlyos dologról lehetett szó, ha már őket is idehívták.
- Laetitia von Rotmantel vagyok. Látni akarom mit találtak. Kitől kaptak parancsot?
- A család vezetésétől. Be akarták ma robbantani, de egy különös dolog jelent meg a járatban. - nézett rám a férfi, majd egy pillanat után elkerekedett a szeme a felismeréstől. - Maguk voltak lent, nem igaz?
Bólintottam.
- Igen. Mi voltunk. Mi jött ki a járatból? Várjon. Tippelek. Négy karja van?
A férfi megrázta a fejét.
- Nem. De ha már volt lent, akkor menjen, és nézze meg. - adott utat. Aurára pillantottam, aki sokatmondóan nézett vissza rám, majd elindultunk lefelé. Nem kellett sokat gyalogolnunk, mire megláttuk a katonák gyűrűjét, akik egy nagyon aprólékosan, szinte már csipkeszerűen megmunkált kőből álló alakot vettek körül. Az a valami leginkább egy gólemre hasonlított, majd’ három méter magas volt, ám a jobb feléből egy jókora darab hiányzott. Azon a ponton pedig látszott, hogy bármi is volt a lény, belül üreges volt, és két réget kőből állt, melyeket szövetek és deformált szervek kötöttek össze. Arca helyén egy kék, lefelé fordított háromszög díszelgett. Amikor közel értünk egyenesen felém fordult.
- A te neved Laetitia? - a hangja hideg volt és gépies, ha döntenem kellett volna, akkor inkább egy férfiéra hasonlított. Meglepetten néztem rá, hogy ő is tudta a nevemet.
- Ilyesmit nem láttam odalent. - közöltem Aurával és Heinrich-al. - Igen, én vagyok. - válaszoltam a gólemnek.
- Keresd fel Kessia Bose kisasszonyt Hellenburgban. Ő tudja a kérdéseidre a választ. Óvakodj a Naptól. - mondta, majd eldőlt, és páncéllemezeire esett szét. Csak az tartotta életben, hogy ezt az üzenetet elmondja… Így hát bizonyosan nagyon fontos lehetett. Aurára néztem.
- Önnek ismerős a név?
A vámpírnő azonban megrázta a fejét.
- Soha nem hallottam. Az új zsinati elnököt Isidor Bose-nak hívják, lehet rokona. És mindez borzalmas gyanúra ad okot.
Engem is kirázott a hideg.
- Ha közük van a lenti dolgokhoz... - nagy levegőt vettem. - Kénytelenek leszünk beszélni velük, hogyha további nyomokat akarunk. Önnek volt igaza. Valóban érkeznek a lehetőségek maguktól.
Ez után az őrökhöz és minden Schattenstalhoz fordultam akik lent voltak.
- Maguk miért várnak még? Kezdjék meg a járat beomlasztását!
Azok minta álomból keltek volna, elkezdenek rúnákat vésni a falra. Megfordultunk és kisétáltunk, a hátunk mögül pedig hallottuk is a hatalmas robbanást, ami aztán végül összeomlasztotta a különös világ kapuját.
- Megmozgatok minden követ, hogy megtaláljuk ezt a nőt. De kérem az Úrra, ne mozduljon Neulanderből addig! - mondta Aura kifelé menet.
- Maga nélkül sehova. - válaszoltam neki fáradtan, mire a vámpírnő elégedetten bólintott.
- Akkor térjünk haza. Több kaland volt ez, mint amire vágyott valaha is.
Ezzel pedig szintén csak egyetérteni tudtam.


_________________
"Igen, ilyen leszel, te, nők között királynő,
az utolsó szentség után,
csontod penész eszi, húsodból vadvirág nő,
s kövér gyom burjánzik buján." - Baudelaire
Felhasználó profiljának megtekintése

8[Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál Empty Re: [Magánküldetés] Az Üresség Kapuinál on Csüt. Aug. 01, 2019 11:44 pm

Isidor Bose

Isidor Bose
Zsinati Elnök
Zsinati Elnök
Fantasztikus utazást tehettünk Veronia középpontja felé, és amennyi kérdést megválaszolt ez a kaland, annyit fel is vetett. Hányan lépnek Laetitia kisasszony nyomdokába? A későbbi kalandokban kiderül! Ezt ugyanis ezennel LEZÁROM, köszönöm a részvételt!

Jutalom, mert természetesen az sem maradhat el:
- 200 tp
- 2000 váltó
Valamint a következő tárgy, Heinrich von Schattenstahl mester búcsúajándéka:

Név: Üresség Iránytű
Érték: 1000 váltó
Típus: Kiegészítő
Leírás: Egy alma méretű, üveggömbbe felfüggesztett kéken ragyogó, gúla alakú kristály, aminek a csúcsa mindig Bet'sohar középpontja, az Örök Nap Csarnokai felé mutat.

"Ezer álom illékony fátylán át, csillag-aromájú fagyott boltívek mögött, a Paradicsom lágyan zengő csarnokaiban alszik az Örök Nap, kin gondosan nyugszanak királyságok oszlopai."
- Héber felirat egy elveszett romon, valahol a Kősivatagban

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.