[Magánjáték (Letti és Burkhart) - Az elveszett katona

A Hold magasan járt, megvilágítva a csillagos égboltot és az alant elterülő Mocsárvidéket. Nem sokan merészkedtek erre a tájra, hiszen nekromanták, démonok és egyéb rosszindulatú teremtések otthona volt. Hősünket természetesen ez nem riasztotta vissza és bátran gázolt át a mocsaras, lápos területen. Köpenye hűen suhant gazdája után, elfedve az üllővel és szellemorchideával ékesített páncélját. Ezt a vámpírt Burkhart von Nebelturmnak hívták, s bár bosszankodva ismerte be, de menthetetlenül el volt veszve...

Megállt egy korhadt farönk mellett, majd olyan erővel huppant le arra, hogy az kishíján összeroppant alatta. Belenyúlt barátjától kapott erszényébe és előhúzott egy térképet. Forgatta, vizslatta jobbról is, balról is, de sehogy nem igazodott ki rajta. Jobbjával térdére könyökölt és unottan megtámasztotta a fejét. Hosszú haja finoman ringatózott a szélben, égszínkék szemei pedig egykedvűen fürkészték a kietlen vidéket.
- Hülye iránytű… - morogta bele a sötétségbe – hülye küldetés, hülye kard! – folytatta bosszankodását. Történt ugyanis hogy az egyetlen eszközt – az iránytűjét -, amire támaszkodni tudott volna ezen a vidéken, elhagyta egy banditák elleni küzdelem során.

A csillagok állásából nem tudta meghatározni helyzetét, sosem tanították meg rá. A térkép pedig nem igazán részletezte, hogy épp melyik mocsár mellett kellett volna jobbra vagy esetleg balra fordulnia. Azt sem tudta biztosan, hogy merre keresse a legendás fegyvert, amiért parancsnoka elküldte. Ez idáig csak faluról falura járt és a helyiek elbeszélésre hagyatkozott támpontként. Persze alapvetően a legtöbb ember megrettent tőle elsőre, de barátságos természete könnyen meggyőzte a népet jó szándékáról. De ez mit sem számított most, hiszen így is elveszett, gondolta magában és sóhajtott egyet. Szerencsétlennek és elhagyatottnak érezte magát, ahogy ott ült a mocsár közepén, egy korhadt rönkön. Felpattant hát és megnyújtóztatta tagjait. Miután sikeresen kiroppantotta minden porcikáját, ismét útnak eredt, egykedvűen kerülgetve a pocsolyákat és ingoványokat. Bal kezét kardja markolatán pihentette, s így az avatatlan szemnek azt látszatott kelthette, hogy teljesen védtelen. Burkhart azonban rettenthetetlen volt – legalábbis a legtöbb esetben – és kiképzésének hála egy vagy akár kettő banditával még akár pusztakézzel is elbánt volna.

A hintó mintha egy örökkévalóságon át zötykölődtt volna a mocsárvidék halovány útján. Nem szerettem ezt a környéket, sőt egyenesen szántam néha azokat a vámpírcsaládokat, akik tornyaikat ezen a párás, és nem ritkán bűzös vidéken húzták fel. Nebelturm felé menet még elöntött a csínytevés izgalma, hogy meglovasítottam barátosném kardját, csakhogy feketeacéllal vonassam be a világ legkiválóbb kovácsaival, majd a születésnapján ünnepélyesen átnyújtsam neki. Godnolataimat kitöltötte a félsz, hogy találok-e megfelelő mestert, hogy mennyi időbe fog telni, hogy a végeredmény valóba tökéletes-e, így nem is figyeltem a körülöttem lassan megváltozó tájat.
Most azonban már minden korábbi aggodalmam okafogyottá vált. Aura kardja vársonyba csomagolva, tökéletesen elksézítve feküdt keresztben az ölemben. Johann mester kiváló munkát végzett vele, és biztos voltam abban is, hogy ezek után a nő is megbocsájtja majd, hogy kérdés nélkül elvettem a kincsét. Nem volt más hátra, mint visszatérni Neulanderbe.
Éjszaka indultunk útnak, mikor a Nap utolsó sugarait is elnyelte a nyugati horizont. Bár a vámpírtornyokban soha nem állt meg az élet, ragaszkodtam a tudathoz, hogy éjszakai ragadozók voltunk, és akkor volt a helyén a világ, hogyha a nappalokat átaludtuk. Noha ezen a világon lassan már semmi sem volt a helyén…
Szórakozottan forgattam a kezemben az apró tárgyat, melyet a Schattenstahlok adtak. A gúla a kis üveggömb közepén mindig lefelé mutatott, illetve azt állították, hogy mindig a világunk szíve felé. Elgondolkoztam, hogy ez pusztán a közepét jelenti-e, vagy az Örök Napot, de szerettem volna azt hinni, hogy az utóbbit. Így ha ránéztem erre az apró tárgyra, amely látszólag felesleges kacatnak tűnhetett bárki számára, akkor tudtam, hogy Veroniel még mindig a talpunk alatt alszik ivadékai pedig még sokáig nem jönnek fel a felszínre.
- Úrnőm. Balra tőlünk, egy alak. - szólt be Ulrich, az egyik testőröm öblös, mély hangján. Kinéztem az ablakon és valóban, a telihold fényéban száz, talán százötven méterre én is láttam valamit, vagy valakit gubbasztani. A hintót kivilágítottuk, mert bár mi vámpírok láttunk a sötétben, a hintót húzó lovak nem. Négy lámpás szentjánosbogásként világított messziről a kocsi négy oldalán, és még egy elől a baknál.
- Egyedül van?
- Úgy látjuk.
- Bármi mozgás?
- Nincs. Ma a sötétség teremtményei másmerre portyáznak.
- Állítsák meg a hintót. - szóltam előre, mire a kerekek előbb lelassultak, majd megálltak, a lovak elől pedig hangosan prüszköltek.
- És most? - kérdezte Ulrich. Éreztem a hangjában, hogy furcsállta a döntésem, de soha nem merészelt volna megkérdőjelezni. Nagyon helyesen.
- Most várunk. Ha szörnyeteg, látni fogja bennünk a prédát és idejön. Ha ember vagy vámpír és eltévedt, akkor is. Nem hiszem, hogy valaki kedvtelésből piknikezne a holdfényben egyedül, a mocsár vidék kellős közepén. Vannak az öngyilkosságnak más, gyorsabb és stílusosabb módjai is.
Kivéve persze, ha valaki egészen őrült volt, és delíriumban kódorgott a vakvilágban, de nem akartam túl gyorsan ilyen következtetéseket levonni.

Szitkozódva haladt előre, néha belerúgva egy-egy kavicsba, ami az útjába került. Fülét lovak prüszkölése és kerekek hangja ütötte meg. Megállt, s jobb kezét homlokára helyezte, hogy árnyékolja szemeit a Hold fényétől. Tekintetével a zaj forrását kezdte kutatni és hamar meg is találta azt. Egy hintó? Meglepetten meredt a pompásan kivilágított szerkezetre. Gyanakodva körbenézett a kietlen vidéken, de a bűzölgő mocsáron és lápon kívül semmi szokatlan dolgot nem látott. Szemeit sejtelmesen összehúzta, s megsimogatta szakállát. Ki járhat hintóval a Mocsárvidéken, ráadásul ebben az órában? Rettenthetetlen hősünk megvonta a vállait és bal kezét fegyvere markolatán tartva elindult a fények irányába.
Először a lovakat pillantotta meg, majd a kocsit hajtó személyt is. Nem tűnt közönséges embernek, egész lényéből ismerős, elegáns arrogancia sugárzott. Egy vámpír? A felismerést egy megkönnyebbült sóhaj követte. Eddig sejtelmes arcára visszaköltözött közkedvelt mosolya.
- Szép estét, jó uram! – hajolt meg udvariasan – Micsoda szerencse, hogy éppen erre hajtott! – folytatta nyájasan, s megpróbált belesni a kocsi ablakán, de az túl messze volt tőle.
- Tudja, elvesztettem az iránytűmet… - kezdett bele monológjába mielőtt a másik vámpír bármit is reagálhatott volna – és nélküle magam is elveszett vagyok. – kacagott, majd a kocsisra mutatott.
- Nem tudja véletlenül melyik irányban találom a legközelebbi falut? – kérdezte, majd karba fonta kezeit így láthatóvá téve a Nebelturm ház jelképeit péncélján.

Számításaim helyesnek bizonyultak, az alak ugyanis rövidesen elindult a hintó felé. Egy idő után azt is látni lehetett, hogy megtermett férfi volt, teljesen egyedül, és mivel nem jelentettek a környékről sem semmilyen mozgást, ezért feltételeztem, hogy nem bújtak meg a környező fák és bokrok között bandita társai. Elhúztam a csipkefüggönyt, amikor a kocsihoz ért és meghallottam a hangját. Szép szál vámpír férfi volt, oldalán karddal, amikor pedig megfelelően mozdult látni engedte a Nebelturmok címereit is. Voltaképpen ezen nem is volt mit csodálkozni, hiszen az ő területük határán jártunk. Szerettem volna jobban szemügyre venni. Mielőtt a kocsisom válaszolhatott volna, intettem Ulrichnak, aki kinyitotta a hintó ajtaját.
- Megunta tán az életét, jó Nebelturm uram, hogy egyedül utazik át a mocsáron? - kérdeztem, miközben testőröm segítségével elegánsan kiléptem a hintóból. Mivel nem terveztem gyalogolni, magas sarú bőrcsizmát viseltem, hosszú abroncsos szoknyát és fűzőt, mindezt vörös és fekete színekben. Nyáridő volt, így kabátként csupán egy hosszú csipkeujjú felöltő szolgált. Ékszereként csupán a vérdiadémot viseltem a fejemen, minden mást egy ládikában tartottam, ha esetleg megpróbálnának kirabolni minket. A diadém is csak azért maradt a fejemen, mert a közepén ülő gránátkőbe pont elég varázserőt zártak ahhoz, hogy bármikor lehessen még egy utolsó trükköm. Ez után kérdőn néztem a kocsisra, mintegy engedélyt adva, hogy válaszoljon az úrnak.
- A legközelebbi falu öt mérföldre van keletre innen.
- Mi viszont észak felé tartunk, tovább a két országút kereszteződésénél, így az első falu, ami útba is esik kicsit messzebb van... Hová szeretne eljutni végső soron?
Ha csak a legkzöelebbi kocsma volt a célja, hát készségesen megmutathattuk neki, merre van kelet, ám ha távolabb ment volna, tehettünk érte többet is. Sosem jött rosszul még egy kard, ha problémánk akadna, és az lett volna csoda, ha nem akad ameddig Neulanderbe érünk.

Burkhart nem számított arra hogy a hintó utasa kimerészkedik majd az ingoványos talajra. Arra aztán pedig főleg nem gondolt, hogy egy ilyen lélegzetelállító teremtéshez lesz szerencséje. Ahogy a testőr kitárta az ajtót, egy lágyan csengő hang szólalt meg.
- Megunta tán az életét, jó Nebelturm uram, hogy egyedül utazik át a mocsáron? – Burkhart nagyot nyelt és kis híján leesett az álla amikor megpillantotta a vámpír lányt, de hamar úrrá lett magán és jobban szemügyre vette a hölgyet.
Gyönyörű, dús, fekete hajkorona. Szemei a rubin színeiben csillogtak a lámpafényben. Makulátlan, hófehér bőr. Vonzóbb testalkatot pedig rajzolni sem lehetett volna. Felszerelése tökéletesen kiegészítette természet adta adottságait és nemesi eleganciát tükröztek. Hősünket teljesen megbabonázta a lány, ehhez kétség sem fért. Olyannyira hogy még megszólalni is elfelejtett és csak a kocsis válasza rántotta vissza a valóságba.
- A legközelebbi falu öt mérföldre van keletre innen. – mondta, de Burkhart egy percig sem vette le szemét a leányról, aki így folytatta az útbaigazítást.
- Mi viszont észak felé tartunk, tovább a két országút kereszteződésénél, így az első falu, ami útba is esik kicsit messzebb van... Hová szeretne eljutni végső soron? – kérdezte, s Burkhart tudta hogy nem mesélhet eredeti küldetéséről, viszont egy ilyen lehetőséget nem szívesen szalasztott volna el. Megköszörülte torkát, s így felelt hát.
- Elbüvőlöen fest, kedves hölgyem! – kezdte egy bókkal és egy félmosollyal az arcán – Sajnos  az úti célomat nem árulhatom el, ugyanis magam sem tudok róla semmit. – felelte, s boldog volt mert nem hazudott nagyot.
- Ellenben, ha önökkel tarthatnék egy darabon, azt hálásan megkösszöném! – mondta, hiszen kezdte unni a magányt és örült volna a társaságnak.
– Kérem, hadd mutatkozzak be! A nevem Burkhart von Nebelturm. – hajolt meg udvariasan, majd felemelkedett és égszínkék szemeit a sejtelmesen csillogó rubin párosba fúrta.

Amikor a férfi felém fordult elsőre meglepett a különleges, szinte világító kék szeme. A nővéremnek, Elsareának is kék szeme volt, de nem ennyire fényes, mint a nyári tenger türkiz színe a napsütésben. A vámpírok között ez egészen ritkaság számba ment, de talán még az emberek körében is. Nem kerülte el a figyelmemet a pillantása sem, amivel rám nézett, nyilván nem nemeshölgyre számított, a természet - vagyis inkább a gondos Rotmantel tenyésztés - adta adottságaimmal pedig tisztában voltam. Arra viszont nem számítottam, hogy ki is mondja, ami a fejében jár, meglepettségemben pedig felnevettem a bókjára.
- Köszönöm, igazán kedves.
A válasza azonban már több volt, mint különös. Nekiindulni úgy a Mocsárvidéknek, hogy maga sem tudja merre megy és mi a célja… Talán valóban félkegyelmű volt vagy esetleg az a fajta depressziós, öngyilkos hajlamokkal, aki vidámság mögé rejti a fájdalmát. Nem volt gyakori a típus, de már többször is találkoztam hasonlóval. Akár érdekes történet álljon a furcsa kijelentések mögött, akár kórkép, rossz orvos lettem volna, és rossz diplomata is, hogyha nemet mondtam volna a kérésére.
- Laetitia von Rotmantel vagyok. - nyújtottam felé, csókra a kezem, ahogyan az nemesi körkben illett. - A mocsárvidék veszélyes, még az utak is, így sosem árt még egy kard és kardhoz értő kéz. Szabad lovunk nincs, de ülhet a bakra, vagy mellém a hintóba. Utóbbi kényelmesebb. Ha gondolja eljöhet velünk egészen a Neulander toronyig, az az uticélunk, de elkerüljn Hellenburgot, így ha a nagyváros vonzaná szóljon és megállunk, amikor a legközelebb járunk hozzá.
Visszaszálltam a hintóba és érdeklődve vártam, hogy vajon követ-e. Amennyiben igen, úgy bent találhatta még az egyik vérszolgámat, Annát, egy sápadt, de jó erőben lévő emberlányt.

A lány felnevetett csengő hangján és Burkhart szíve teljesen meglágyult tőle. Hősünk furcsa fényt vélt felfedezni a rubin szempárban miután kijelentette hogy maga sem tudja merre tart éppen. Nyilvánvalóan nem volt teljesen hiteles sztori, de egyenlőre ezzel kellett beérnie. Később kitalál valami kézzelfoghatóbb történetet, gondolta. A vámpír hölgy felé nyújtotta finom, kecses kezét.
- Laetitia von Rotmantel vagyok. - mondta, s Burkhart azonnal elszégyellte magát. Tudhatta volna, hiszen minden jel adott volt. Elegánsan meghajolt és a tőle telhető legnagyobb gyengédséggel fogta meg Laetitia kézfejét, hogy egy csókot nyomhasson rá. Az arisztokrata ezek után felajánlotta hogy elviszik egy darabon, sőt azt is hogy együtt utazhatnak a hintóban.
- Megtiszteltetés egy ilyen nemes vámpír személyében tartózkodni. - húzta ki magát, s baljával megragadta kardja markolatát - Fegyverem az öné, amennyiben engedi hogy a toronyig magukkal tartsak. - mondta, majd leplezetlen csodálattal nézte ahogyan "megmentője" visszaszállt a hintóba. Felnézett a kocsisra, aki egykedvűen fürkészte a tájat. Ulrich természetesen folyamatosan a perifériájában tartózkodott és Burkhartnak volt egy olyan érzése, hogy a vámpír nincs elragadtatva az eseményektől. Intézett felé egy kedves mosolyt és a hintó felé mutatott, jelezve hogy inkább bent foglalna helyet.
- Öhm, remélem nincs harag cimbora! - jobb kezével megpaskolta saját feje búbját, s zavarában nevetett egyet. Mielőtt a testőr válaszolhatott volna, fürgén bemászott a fülkébe és köpenyét maga alá hajtogatva letelepedett Laetitával szemben. Egy harmadik személy is jelen volt, egy emberlány. Burkhartnak nem volt teljesen szokatlan a jelenség, de szokásához híven arcára kiült a meglepettség.
- Üdv! - intézett egy félmosolyt a lány felé, majd ismét a csodálatos Rotmantelre pillantott. - Szabad megkérdeznem, hogy mi dolga akad a Neulandereknél? - törte meg a kezdetleges csendet, miközben levette kesztyűit. Jó maga arra gondolt, hogy a toronyhoz érve felkeresi a könyvtárat, hátha talál valami nyomravezető dokumentumot távoli rokonainál.

Ulrich csak egy intéssel lehezte, hogy nem volt semmi baja Burkharttal, a lovát meg sejtéseim szerint megtartotta volna. A férfi csupán nagyon védelmező volt velem szemben, hiszen ez volt a mun kája, és tulajdonképpen életének egyetlen értelme is. Ha akkor, évekkel ezelőtt nem veszem magam mellé, most egy Schattenstahl bányában fejtené a feketeacélt, mint megrontott rabszolga. Sokszor még így is meglepődk a felém tanusított önzetlenségén, főleg, hogy sokszor a saját magát, a vágyait érzéseit és kényelmét is zokszór nélkül teszi félre, ha nekem úgy a legjobb. Most pedig még messze nem jártunk ezen a szinten.
- Burkhart, ő itt a vérszolgám, Anna. - mutattam be a lányt, aki erre lesütötte a szemét, és némi pironkodás kíséretében meghajtotta a fejét a férfi előtt.
- Nagyon örvendek, uram.
Mellé ültem le, hogy Burkhart tudjon velem szemben elhelyezkedni, ráadásul a férfinak amilyen nagy volt és még páncélt is viselt jóval nagyobb helyre volt szüksége, mint nekünk. Miután pedig a hintó ajtaja becsukódott, a kerekek nyögve gördültek tovább.
- Afféle tanulmányúton vagyok náluk, mint amikor az inasok elmennek más mesterek fortélyait is ellesni. - vontam meg a vállam szórakozottan. - Ha pedig már ott vagyok, akkor képviselem a családom érdekeit is, hogy valami haszna nekik is legyen belőle, a Neulanderek pedig minden féle diplomáciai előny mellett jó hasznát szokták venni, ha van egy képzett orvos a toronyban.
Ez utóbbi minden vámpírtoronyban előny volt, és nem is volt túlságosan ritka, hogy kalandvágyóbb Rotmantel doktorok más családokhoz szegődjenek el, mint orvosok. A Csillagtalan Éjszaka után pedig különösen veszélyessé vált Veronia, sok volt a sebesült, legyen szó vámpírokról, vagy emberekről. Mostanra már lecsendesedtek a dolgok, mintha két nagyobb hullám között lennénk, de nem volt olyan régen, hogy hetekig aludni sem volt időm a sok beteg miatt, pedig kaptam segítséget egy másik Rotmanteltől. Ráadásul még csak nem is voltam chirurgus.
- És ön? Miért döntött úgy, hogy elhagyja Nebelturm biztonságos falait és nekivág Veronia vadonának?

Miután kényelmesen elhelyezkedett kezdte csak el érezni, hogy mennyire sajogtak a lábai. A Mocsárvidék nem volt kegyes utazócsizmájához, remélte hogy nem sarazta össze túlságosan a hintót. Az emberlány kedvesen visszaköszönt, szemeit lesütve amitől Burkhart kissé zavarba jött. Bár családja nemesi vérrel rendelkezett, valahogy mindig is idegen volt számára ez a fajta udvariasság.
- Szóval kegyed orvos, meg sem kéne lepődnöm! - csodálkozott el, bár tisztában volt azzal a ténnyel, hogy a Rotmantel családból kitűnő orvosok kerülnek ki - Bár őszintén, nem gondoltam volna hogy egy ilyen szép teremtés egy ilyen véres tevékenységet folytasson. - szeméből őszinte meglepettség szikrája pattant és szája mosolyra húzódott. Persze jelenleg csend honolt a kontinensen, de nemrég még tömegével hullottak a katonák és Burkhart biztos volt benne, hogy Laetitia nem csak lázzal és egyéb háztáji betegségekkel foglalkozott.
A nő kérdése kissé kényelmetlenül érintette, hiszen nem szeretett hazudni és igazán tehetségtelen is volt benne. Zavarában beletúrt hosszú hajába és Annára nézett, mintha belőle akart volna ihletet meríteni, majd vidám fényben táncoló szemeit ismét a vámpírra szegezte.
- Nos... - habozott egy pillanatot - Lothar nagyúr feladatot bízott rám, de jelen pillanatban még nem tudom hogyan teljesíthetném a küldetésemet. - vallotta be, szemeit lesütve - Az iránytűmet korábban elveszítettem egy banditák elleni küzdelem során. - magyarázta, remélve hogy így a lány megérti miért is találtak rá a mocsár kellős közepén.
- Úgy érzem azonban, hogy a szerencsém végre a jó irányba fordult! - mosolygott kedvesen Laetitiara - Talán a Neulander torony könyvtárában találok valamit, ami a segítségemre lehet! - mondta reménykedve, s kitekintett az ablakon.
- Mondja kedves.. - nézett vissza - Sok helyen járt már? - érdeklődött, hiszen ő maga még a kontinens nagy részét még nem látta.

Általában pontosítani szoktam, amikor orvosnak neveznek, hogy tulajdonképpen én elmeorvos voltam, nem sebész. Jobban érdekeltek a lélek és a fej betegségei, mint izmok, bőr és erek fércelése, ugyanakkor az utóbbi időben annyi gyakorlatot szereztem ez utóbbiban, hogy úgy éreztem megállja a helyét az orvos, sőt akár a kirurgus kifejezés is. Nem mondhatnám, hogy jó voltam benne, főleg, hogyha Dieterrel hasonlítottam össze magamat, aki kezdte egészen otthonosan érezni magát Neulanderben, ám hiába voltam csupán asszisztens mellette, amikor műteni kellett, rengeteg fogást eltanultam tőle.
A vér említésére ismét fel kellett nevetnem.
- Családi hagyomány, tudja, meg a vérhez való vonzódás olyan vámpírdolog is. - villantottam rá a szemfogaimat, mintha neki nem ült volna pontosan két ilyen hegyes szemfog az ajkai mögött. - És még nem is mondtam, hogy valamennyire konyítok a vérmágiához is.
Régen mindig azt hittem, hogy pocsék érzékem van a mágiához, ám a Csillagtalan Éjszaka alatt a varászlat szövetei is megbolondultak. Hallottam, hogy sokan elveszítették bizonyos képességeiket, másoknak átalakultak, megint másokban pont hogy felébredt az affinitás. Dieter például szinte egészen elveszítette az élő szövetek manipulálásának képességét, ellenben Nachtraben anyjának öröksége felerősdött benne, Aura barátosném is több hajlandóságot mutatott a családja mágiája iránt, mint korábban, én pedig egyenesen megtáltosodtam. Még rengeteg tanulnivalóm volt így is, de tűket és karókat már könnyedén idéztem, ráadásul ott volt az a különös másik képesség is, hogy ha láttam egy varázslatot, akkor egy ideig képes voltam lemásolni, akár pecsét kellett hozzá, akár puszta akarat. Különös volt, tudtam, hogy egyes Nachtrabenek képesek ilyesmire, de nekem nem voltam a rokonságomban abból a vámpírcsaládból. Csak arra tudtam gondolni, hogy olyan mélyrehatóan tanulmányoztám már a kétlábúak elméjét, hogy a tudás lassan összekapcsolódott a mágikus tehetséggel. Mostanában minden olyan bizonytalan volt… Újra kezembe vettem az iránytűt az Örök Nap felé, és megszorítottam. Messze volt. Vége volt. Mégsem tudtam szabadulni tőle.
A jelenbe Burkhart szavai rántottak vissza. Tehát Lothar nagyúr és egy küldetés… Érdekesen hangzott és ezek szerint a férfi sem egy mezei katona volt, hanem valaki, akiben a Nebelturmok családfője megbízott. Voltaképpen én mondhattam magamat szerencsésnek, ugyanis így már mindenképpen értékes kapcsolatnak számított, és biztos voltam benne, hogy mire elérünk Neulanderig össze fogunk tudni barátkozni. Viszonoztam a mosolyát.
- A Neulander torony könyvtára hatalmas, biztos, hogy fog találni valamit, ami segíthet. - valójában majd meglt a kíváncsiság, hogy megtudjam mi volt az a bizonyos küldetés, de láttam rajta, hogy kerülte a témát, mint a tüzet. Nem baj. Nem kellett, hogy azonnal kitárulkozzon és elmondjon mindent. Ahhoz el kellett nyernem előbb a bizalmát.
- Lássuk csak… A Rotmantel toronyban nőttem fel, mondhatjuk úgy, hogy aranykalitkában. Utána Neulanderbe utaztam keresztül a vidéken, de csupán csak a fogadókat láttam, ahol néhány órára megszálltunk, voltam Schattenstahlban nemrég, de higgye el nem akar oda menni, szörnyűséges hely. Most Nebelturmból jövök, illetve voltam egyszer egy napot egy Freidrichstein nev ű faluban, egy napi járásra Neulandertől. Sajnos más vidékeket még nem volt alkalmam felkeresni, de remélem, hogy még lesz. - húztam el a számat végül.- Ám kedves Neulander barátném, Aura, Simon nagyúr unokahuga Veronia rengeteg szegletében járt már. Afféle utazó diplomata, főleg az emberekkel tartja a kapcsolatot. Ha gondolja szívesen bemutatom önöket egymásnak, rengeteg hasznos információval rendelkezik, ami bár a küldetésében nem biztos, de az utazások során mindenképpen hasznos lehet. - ajánlottam fel.

Burkhart legszívesebben kihajította volna magát a hintóból amikor Laetitia szembesítette a ténnyel hogy mindketten vámpírok, szóval a vér valójában a létük velejárója. Persze ő imént az orvoslás kevésbé barátságos verziójára gondolt, ahol amputálni, felvágott hasakat összevarrni és egyéb groteszk dolgokat kellett végrehajtani. Elhessegette ezeket a gondolatokat, túl sok bajtársat látott már csúf véget érni.
- Vérmágia? - vonta össze szemöldökét kérdően - Még nem volt szerencsém tanulmányozni népünk ezen képességét. - reménykedve nézett az arisztokratára, hátha sikerül rávennie hogy mutasson valamit erejéből. A Nebelturmoknál nem sokan használtak vérmágiát, jó maga pedig csak egy egyszerű bűbájt ismert. Mindig is lenyűgözte a varázslat, de őt a természet inkább erővel és bátorsággal áldotta meg, nem volt túl nagy tehetsége a mágiához.
Úgy érezte magát a vámpír lány mellett mint egy kisgyerek, akinek esti mesét olvasnak épp. Látszott rajta, hogy sokat látott és tapasztalt már. Ahogy beszélt, az aurája, a tartása mind erről árulkodott. Persze ott volt az a tény is, hogy a fő család leszármazottja így valószínűleg elég sok elvárás volt felé. Burkhart élete jórészét kardjával a kezében élte ez idáig. Sok csatát megvívott már, rengeteg teremtést lemészárolt és legalább annyi életet mentett is meg. Azonban megunta már a háborúzást és a fölösleges öldöklést. Többek között ezért is jelentkezett a küldetésre. Bízott benne, hogyha megtalálja Azrael kardját akkor Lothar nagyúr végre véget vet majd a kontinensen dúló ellenségeskedésnek.
Mosolyogva figyelte Laetitiat és néha bólintott egyet, hogy jelezze aktív hallgatását. Remekül érezte magát, bár még csak néhány perce ismerkedtek meg. Burkhart alapvetően kedvelte a társaságot és ritkán volt egyedül. A seregben mindig ott voltak bajtársai és legjobb cimborája, Karl is. Mióta útnak indult viszont végtelenül magányosnak érezte magát.
- Sosem jártam még a Neulander toronyban. - mondta - Mesélne róla, kérem? És a vérmágiáról!- türkiz szemei kérlelően meredtek a Rotmantel hölgyre. Látszott a férfin, hogy borzasztóan kíváncsi és sóvárog a tudás után.

Meglepett a férfi lelkesedése, és a tudásszomja is. A katonákat általában csak a harc, a fegyverek és a stratégia érdekelte, de látszott, hogy Burkhartban ennél jóval több rejtőzött. Bármi is volt a küldetése, meg akarta mellette ismerni a világot is, tapasztalni, ízlelni, érinteni az újat. Ki voltam én, hogy az útjába álljak? Ráadásul meséléssel sokkal gyorsabban telt el az idő is, az utazás nem volt olyan egyhangú és unalmas, titkaim pedig… Magam sem tudtam, voltak-e. Volt, amiről nem szívesen beszéltem, de nem tartottam valószínűnek, hogy akárcsak a közelébe kerültünk volna olyan témáknak.
- A vérmágia… Még nem vagyok olyan jó benne, igazából csupán nemrég ébredt fel bennem a tehetség… Képzelheti, egész gyerek és kamaszkoromban azt hittem, hogy alig szorult belém néhány csepp varázserő, és mind az öt nővérem jobb nálam az orvoslásban és a mágiában is. Szerencsére kiderült, hogy csak későn érő típus vagyok.
Felemeltem a kezemet felfelé kinyújtott tenyérrel, és rövid koncentráció után, apró cseppekből összeállt rajta egy nagyjából öt centiméter hosszú, vékony vértű, majd utána még két másik is.
- Egyelőre ilyet tudok, illetve hosszú karókat amik szilárd felőletből csapnak ki, de remélem megérti, ha azt most nem szívesen demonstrálnám, nem szeretném ha valaki megsérülne, meg összevérezném vele a hintó belsejét. Mármint, még jobban.
Ekkor kilőttem a három tűt, és az Burdharttól viszonylag távol csapódott be a hintó szemközti falába.
- Azt mondják, hogy sok gyakorlás után képes leszek úgy manipulálni a vért, ahogyan jól esik. Bármilyen alakzatban, akár szilárd, vagy folyékony is lehet, de ott még nem tartok. Ráadásul, amire rájöttem, hogy ez a saját vérem. Ha sokat csinálom érzem magamon a vérveszteség tipikus jeleit, szédülést, gyengeséget, szóval óvatosan használom csak. Van technika, amivel kontrolt nyerhetek idővel mások vére felett is, de ez még távoli álom egyelőre. - mosolyodtam el. Rengeteg volt a dolgom, így kevesebbet tudtam foglalkozni a gyakorlással, mint amennyit szerettem volna, ráadásul ott volt a másik, a különös elmemágia is, amely sokkal több tanulmányozást igényelt. Tudtam, hogy amiatt vár még rám egy út a Nachtraben toronyba is, ám az sosem volt egyszerű, hiszen a titokzatos mágusok különös, groteszk vicce volt, hogy a tornyuk folyamatosan változtatta a helyét…
A másik kérdésen, hogy meséljek Neulanderről elgondolkoztam. Sosem figyeltem meg, milyen jelemzői voltak, amik megkülönböztették a többi vámpírtoronytól, de belegondolva Nebelturm és Neulander nagyon mások voltak, nem beszélve Schattenstahlról.
- Neulander valószínűleg elsőre idegen lesz az ön számára. Például az idomárok miatt meglepően sok állattal fog találkozni, főképp sólymokkal és sárkánygyíkokkal. Odavannak értük, vadásznak velük, hozzák-viszik a leveleket. A torony körül mindig sok madár köröz. Mivel a család diplomáciával foglalkozik, nincsenek kohók sem kovácsműhelyek, ellenben rengeteg a szabóság, kisebb nagyobb irattárak, könyvtárak, és minden sarkon találni egy-egy elegáns vagy kevésbé elegáns szalont, ahol az ügyleteiket bonyolítják. Szeretik megadni a módját a dolgoknak, jó borok, jó ételek és zene mellett cserélnek gazdát az információk. Mostanában sokat veszített a hely a fényéből, Simon nagyúr ugyanis kinyitotta a kapukat a három sötét éjszaka alatt, és a parazstok nagy része, már azok közül, akik túlélték még nem tértek vissza a földjeikre. Sok a menekült, akik így vagy úgy próbálnak boldogulni, bár pont ezért most nagyon könnyű jó és hűséges vérszolgákat és inasokat szerződtetni. Mondtam is a kollégámnak, hogy ez a legjobb idő, hogy inast találjon magának, akiből asszisztenst faraghat, hogy segítse a műtétek közben. Ám ha nem lenne küldetése és munkát keresne, bizonyára nagyon kelendő lenne bármelyik nemesúr vagy nemeshölgy testőrségébe, vagy akár a tornyot védők soraiban. Ennyi jutott eszembe, de kérdezzen bátran, ha van valami, ami konkrétabban érdekli! Szeretek beszélgetni. - bíztattam.

A mágikus tűk láttán Burkhart majdnem felsikított izgalmában, mint egy kisgyerek. Szerencsére volt benne annyi tartás, hogy ne hagyja el hang a száját. Hasonló csodálattal nézte ahogy a hegyes tárgyak elhúznak mellette és belecsapódnak a hintó falába. Sosem látott még vérmágiát és most ilyen közelről volt szerencséje megtapasztalni. Arcán széles mosollyal fordult vissza Laetitia felé. Szemében pajkos szikra pattant. Persze tudta és tisztában volt vele hogy a másik mutatvány valószínűleg veszélyesebb lett volna, de azért szívesen megleste volna azt is.
- Mások vérét? - hüledezett - Eszméletlen! - dőlt hátra és láthatóan eljátszott a gondolattal, milyen is lehetett másokat ilyen formában manipulálni. Roppant vicces látványt nyújthatott a hölgyeknek, ahogy ez a tagbaszakadt vámpír gyermeki ártatlansággal csodálta a látottakat.
Révületéből Laetitia csábos hangja rántotta vissza. Elméjében próbálta elképzelni a tornyot a hallottak alapján. Biztos volt benne, hogy mesés hely lehet. A sok állat valószínűleg feldobja az általában zord folyósok és lépcsőfordulók hangulatát. Izgatottan várta már, hogy megpillantsa az építményt saját szemeivel is.
- Elbűvölő! - fejtette ki gondolatait egyetlen szóban - Sajnos én a mágiához nem konyítok, de szívesen megtanulnám a művészetét. Talán majd egyszer jobban beletudom vetni magam az ilyesféle tudományokba. - mondta, bár kissé csalódott volt, hiszen tudta, hogy ez az idő valójában lehet hogy sosem jön el.
- Kíváncsi vagyok milyen harcosok lehetnek a Neulanderek. - tűnődött el, s megpróbálta elképzelni milyen lehetett más házat szolgálni vagy nemesek testőrének lenni. Nem igazán fűlött a fogához a gondolat. Jól érezte magát a seregben és megbecsülte a rangját. Szemei megakadtak a vámpír hölgy ölében pihenő bársony csomagon. Elég hosszú volt és szinte biztos volt benne, hogy egy fegyver pihen az anyag alatt.
- Laetitia, mondja kérem, ön forgatott már kardot vagy bármilyen más fegyvert? - kérdezte, tekintetét még mindig a kis csomagon tartva.

Szinte már természetesnek tűnt, hogy egy Nebelturm katonát az érdekelt, hogy a másik vámpírcsalád tagjai milyen harcosok. Sok mindent elárult a jellemről, hogy milyen fából faragták, hogy hogyan áll helyt a csatatéren az már igaz volt, noha én azt az elvet vallottam, hogy mindenkinek meg volt a helye a világban. Tán valaki gyáva volt, vagy gyenge ahhoz, hogy felemeljen egy pengét, de talán pont ugyanaz az ember vagy vámpír készítette a világ legszebb cipőit, esetleg ékszereit, vagy fantasztikus költeményekkel szórakoztatta a nagyérdeműt. Mulatságosnak találtam a férfi lelkesedését. Megtermett volt akár egy medve, mégis lelkes akár egy gyerek. Azt hiszem titkon én is ilyen lehettem, mikor elhagytam Rotmantelt, és kinyílt a világ.
- Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy mások. - kezdtem elgondolkodva. - Az idomárok nagyban támaszkodnak az állataikra, a sólymok karmaira, mint fegyver és mint figyelemelterelés, fegyverként pedig általában a tőrkardokat részesítik előnyben. Inkább támaszkodnak a sebességre és a technikára, semmint az erőre. Ha engem kérdez, szerintem azért ezt a harcmodort választották, mert látványos, és mert a diplomáciában gyakrabban találkoznak párbajokkal, mintsem valódi csatákkal. - kuncogtam fel. A másik kérdésére bólintottam.
- Igen, kedves Neulander barátném megtanított bánni a tőrkarddal. Sosem lesz belőlem vívómester, de azért elboldogulok és testmozgásnak sem utolsó. Most is itt van a déracél tőrkarom az ülés alatt, ha esetleg nem várt problémák adódnának az úton, ez pedig…
Kibontottam az ölemben tartott csomagot, és egy egészen picit lehúztam a hüvelyt a pengéről, hogy a férfi láthassa a feketeacél jellegzetes szürke lángjait. Ez után viszont hamar el is tettem.
- Ez Aura barátnő születésnapi ajándéka lesz, ezért is voltam Nebelturmban, hogy feketeacél bevonatot készíttessek a családi örökségére. És ön? Gyanítom már egészen kisgyermek kora óta gyakorolja a kardforgatás művészetét.

- Karmok, fogak és tőrkardok? Hah, ugyan már! - gondolta Burkhart és képzeletben legyintett egyet. Megnyugodva konstatálta hogy simán legyűrné a Neulanderi katonákat. Talán ha odaértek próbára is teszi tehetségét és kihívja a vállalkozó szelleműeket. Türkiz szemeiben felvillant az a vad tűz, ami rendszerint akkor bukkant fel ha épp a csatározásról elmélkedett. Meglepetten nyugtázta továbbá azt is, hogy Laetitia a fegyverek világában is otthon van. Homlok ráncolva elgondolkodott azon hogy van-e olyan dolog amihez a lány ne értett volna. Tűnődését a feketeacéllal bevont kard szakította félbe. A vámpír álla leesett, még nem nagyon látott ehhez foghatót, pedig otthon sok mesterkovács volt. Szívesen megérintette volna, de mielőtt bármit is tehetett volna, Laetitia újfent elcsomagolta a fegyvert. Csüggedten meredt a bársonyba tekert kincsre, s remélte hogy az Aura nevű személy majd engedi hogy esetleg közelebbről is megcsodálja majd a kardot.
- Jól sejti, Laetitia. - felelt a kérdésre - Bár mi, Nebelturmok híresek vagyunk a kézműves tevékenységeink miatt... - habozott, s kinézett az ablakon - Sokan elfelejtik hogy seregünk elég tekintélyes létszámmal rendelkezik. Katonáink kitűnően vannak képezve és bármelyikükre rábíznám az életemet is akár. - mesélte büszkén, de szemével még mindig az éjszakai tájat fürkészte. A hintó fénye meg-megvilágította a kék íriszeket és jelentősen feltűnővé tette az arcán húzódó, mostanra már halovány vágást.
- Világéletemben csak a harcot ismertem. Persze a kovácsoláshoz is konyítok valamennyire, de nem nevezném a mesterségemnek. - folytatta és tekintete visszavándorolt az elbűvölő Rotmantel lányra. Olyan szép volt, ahogy ott ült. Minden nemességével és bölcsességével. Rubin szemeiből nyugalom és hidegség áradt. Arcát mintha faragták volna, érzelmeit láthatóan jól eltudta rejteni. Burkhart zöldfülűnek érezte magát mellette. Pedig neki sem volt oka a panaszra, de mégis szerencsésnek érezte magát hogy egy ilyen hölgy társaságában utazhat.
- Tudja, én szeretem amit csinálok. - mondta, s nyitott tenyerét a mellvértjére helyezte - De sokszor úgy érzem, hogy többre vagyok hivatott. Mint vámpír és mint katona, szeretném elérni a teljes potenciálomat. Érzett már ehhez foghatót, Laetitia? - nézett a lányra, remélve hogy nem túlságosan közönséges a kérdése.

Burkhart szavaiból ítélve az egész családja katonáskodással foglalkozhatott. Valóban a Nebelturmok többnyire a kovácsaikról lettek híresek, és a Finsterblutok voltak azok, akiket első sorban a katonáikról ismertünk, pedig valójában a Nebelturmok semmivel sem maradtak el mögöttük. Sőt, ha belegondoltam, hogy melyiküket választottam volna inkább, hogyha személyes hadsereget kellett volna felállítanom, akkor egyértelműen a Nebelturmok mellett tettem volna le a voksomat. Fegyelmezettebbeknek, kifinomultabbnak és összességében professzionálisabbnak tűntek. Így elismerően bólintottam, mikor a férfi azt fejtegette, hogy bármelyikükre rábízná az életét. El is hittem. Lassan bekúszott a tudatomba egy megérzés, az eddigi tapasztalataim alapján, hogy bármilyen későbbi tervemhez ez a család kiváló szövetségesem lehetne. Johann kovácsműhelyét már megnyertem magamnak, most talán út nyílt a katonaságuk felé is… Most sajnáltam csak igazán, hogy valamiért nem mutatták be sem nekem sem a nővéreimnek - bár talán Liznek igen - Lothar nagyúr lányát, Elenát. Pedig minden adott volt hozzá, hogy barátnők legyünk, és szövetségesek, és mostmár szükségét is éreztem, hogy megpróbáljak valamiféle kapcsolatot kialakítani vele, és ezáltal a Nebelturm főcsaláddal.
Szerettem volna még többet megtudni a belső működésükről, ráadásul kedveltem a hőstörténeteket is. Reménykedtem benne, hogy Burkharttól hallhatok még ilyeneket, ám mielőtt még megérhettem volna rá, olyasmit kérdezett, ami igazán az elevenembe talált. Révetegen néztem ki az ablakon.
- Hogy ne éreztem volna… - kezdtem, a szokottnál valamivel halkabban. - Hannes nagyúr hatodik lánya vagyok, ennek megfelelően pedig bármit megkaptam, amit csak kiejtettem a számon, megkaptam a megfelelő oktatást, de igazából nem voltam több egy szép babánál és politikai fegyvernél, akinek a méhét el lehet adni majd a megfelelő szövetségek reményében. - teljesen tárgyilagosan beszéltem. Ez egy olyan jövő volt, amit mélyen belém neveltek, és nagyon sokáig nem ismertem mást, éppen ezért nem is voltak más ambícióim. - Eleinte csak egy kis levegőre vágytam. Tudja, valami másra, újra, hogy ne mindig ugyanazokat a rokonokat ugyanazokat a szolgákat és falakat lássam, ezért könyörögtem apámnak, hogy engedjen el Neulanderbe és cserébe megteszek ott neki bármit. Szerencsére nem volt nagy ára az utazásnak, akkor még bőven tombolt a háború, és csak jobb feltételeket kellett kialkudoznom a családomnak… De ez most lényegtelen. Neulanderben viszont kinyílt a világ, megláttam, hogy létezik más is, mint amit elrendeltek nekem, és hogy én is képes vagyok dolgokra, akár mágiára, harcra, diplomáciára. Olyan dolgokat láthattam a világból, ami azelőtt elképzelhetetlennek látszott, de túléltem azt is, megoldottam pátyolgatás nélkül, és a diadal ízéhez nem fogható semmi. Voltaképpen azt hiszem rokon lelkek vagyunk, kedves Burkhart, vagy legalábbis mindketten ugyanazt keressük. Engem is érdekel, mennyire vagyok képes valójában. - mosolyodtam rá a férfira végül. Hiba volt talán ennyire kitárulkozni, de sosem voltam az a titkolózós fajta. - Van már elképzelése, merre akar elindulni? A titkos küldetése miatt nekivágott a nagyvilágnak, ezt értem, és bizonyára nem véletlenül választották önt. Mondja, mielőtt nekiindult volna voltak céljai és álmai?

A vámpírt meglepte Laetitia őszintesége. Arra számított, hogy a lány majd előadja milyen pompás és fenséges élete volt ez idáig és hogy minden tökéletesen úgy alakul ahogy az megvolt tervezve neki. Percről percre jobban kedvelte utazó partnerét. Lopva Annara tekintett, aki szótlanul ücsörgött gazdája mellett. Burkhart elképzelni sem tudta milyen lehet szolgaként élni, illetve hogy Laetitia hogyan kezelhette a dolgot.
- Örülök, hogy hasonló ambíciókkal rendelkezünk! - mosolygott az arisztokratára - Hogy voltak-e terveim? Hmm... - kezeit karba fonta és szemeit összehúzva gondolkodott a kérdésen. Ez idáig sosem tűnődött el ilyesfajta dolgokon. Álmok és célok? Hiszen neki is kitaposott útja volt, mint Laetitianak.
- Tudja, ezen még sosem agyaltam. Roppant üdítő kérdés! Pár éven belül valószínűleg előléptettek volna. Viszont én nem vágyom már túlságosan az ilyesféle dicsőségre. Ha nem a küldetés miatt, hát úgy saját indíttatásból vágtam volna neki a világnak. Elképesztő hogy mennyi dolog van amit még nem tapasztaltam meg! Elég ha csak a mágiát vesszük nagyító alá! - karjait széttárta - Milliónyi kérdésem lenne a varázslás mivoltáról és használatáról! Szeretném megismerni a többi faj képviselőit is. Vajon milyenek ők? Ki a jó és ki a rossz? Van-e egyáltalán jó vagy rossz oldal? Esetleg csak nézőpont kérdése? Rengeteg tudás vár ránk odakint, Laetitia! - mutatott ki a hintó ablakán és szemében fellángolt a kalandvágy szikrája - Mi vámpírok alapvetően hosszabb élettel lettünk "megáldva" és így több időnk van kiélvezni azt. Több időnk van megismerni dolgokat és felfedezni újakat! - teljességgel elkapta az ihlet és úgy érezte legszívesebben megragadta volna a lány kezét és táncra perdült volna vele ott a Mocsárvidék kellős közepén, a csillagos égbolt alatt.

Nem bírtam megállni, hogy ne nevessek fel a lelkesedésén. Egy megtermett medve mégis olyan aranyos volt, mint egy kiskutya, akit először vittek sétálni, a dolog abszolút nem pejoratív értelmében. Minél többet ült a hintómban, annál inkább azon gondolkoztam, hogy megtartom. Ha más nem berendezheti a bázisát Neulanderben és amikor éppen felfedezte a világ egy szegletét majd visszajön, hogy beszámoljon a tapasztalatairól. Eleinte esetleg megkérem majd Aurát, hogy vigye magával… Ahogy az előttem ülő vámpírra néztem, majd felrémlett előttem barátném magas, viking pajzsos szüzeket megszégyenítő alakja, hirtelen egy ördögi terv kezdett körvonalazódni a fejemben… Nade nem ítélhettem ennyire hamar.
- Nem hiszek a klasszikus keresztényi értelemben vett „jóban” és „rosszban”. A szakterületem az elme és a viselkedés tanulmányozása, annak minden betegségével együtt, és a tapasztalataim alapján minden elítélendő cselekedet forrását a múltban kell keresni. Az elkövetők nagy része áldozatként kezdte, a motivációk azok, amelyek igazán érdekesek.
Elgondolkoztam, hogyan tudtam volna ezt egy konkrét példával szemléltetni.
- Vegyük például a vásott kölyköt, aki macskákat kínoz látszólag puszta szórakozásból. Ilyennek képzelünk el valakit, akiből felnőve rettenetes gaztevő válik majd. Ám kevesen látják, hogy a zárt ajtók mögött az apja folyamatos félelemben tartja őt és az anyját, és ehhez még nem is kell tettlegesség elég a fenyegetés a lelki terror és a folyamatos bizonytalanság. Ebben a gyermek épp ártatlan áldozat, aki egy nála még tehetetlenebb élőlénnyel szemben felveszi az agresszor szerepét, kiéli a frusztrációit, amire otthon nem képes és… Elnézését kérem. Szakmai ártalom. Nem szeretném asszonyi csacsogással untatni. - jöttem zavarba egy pillanatra. Végülis Burkhart katonavámpír volt, és bár eddig úgy tűnt minden érdekelte a világból, ez olyan speciális szelete volt annak, ami talán túlságosan sok lehetett.
- Lényeg a lényeg, hogy szerintem valójában nincs fekete és fehér, csak szürke annak ezernyi árnyalatával. Okok és következmények, amik talán csak sok-sok év múlva mutatják meg magukat.
Okok és következmények. Nem hittem volna én sem, hogy valaha súlyos következménye lehet annak, hogy szerettem mások elméjének legmélyebb zugáig leásni, megtalálni az okokat, helyrebillenteni a gépezet azon alkatrészeit, amik valamikor régen félresiklottak. Noha Rotmantel voltam a lélek jobban érdekelt, mint a test… És ki hitte volna, hogy pontosan ez keltette fel az egész univerzum egyik leghatalmasabb tudatának érdeklődését, hogy leszippantva a világ mélyére kiszedjen belőlem minden tudást, amit felhalmoztam? Lehetséges, hogy ha csak ennyivel is, de én segítettem hozzá ahhoz, hogy Veroniel képes legyen emberi testben járni pusztulást és káoszt hozni erre a világra. Következmény, amit akaratom ellenére okoztam, és bár gonosznak nem éreztem magam tőle, bűntudatom sem volt, hiszen ellene nem tehettem semmit, akkor is folyamatosan ott motoszkált az elmém hátsó részében, mióta csak megtörtént. Alig néhány hete, vagy tán már egy hónap is eltelt? Túl friss volt még, túl rettenetes.
- Mondja csak követett már el olyat, amiért mások elítélhetnék, ha nem látnák az okait? - kérdeztem, bár talán ezzel elrontottam a jó kedvét, amit semmiképp sem szerettem volna. Talán én voltam túlzottan borongós, lehet hogy csak a mocsárvidék bűzös kipárolgásai tették.
A fajokkal kapcsolatban nem tudtam nyilatkozni. Mindenki különbözött a másiktól, akikkel eddig beszéltem, így nem tudtam, de nem is akartam általános következtetéseket levonni.

Burkhart örömmel hallgatta Laetitia nevetését. Önelégülten mosolygott a lányra, majd érdeklődve hallgatta a további elmélkedését.
- Az elkövetők nagy része áldozatként kezdte. Milyen érdekes koncepció! - gondolta a vámpír, de nem sok ideje maradt tűnődni. Rendíthetetlenül itta az arisztokrata szavait. Szája ismét mosolyra húzódott mikor észrevette hogy Laetitia zavarba jött. Hát mégsem tudja olyan jól elrejteni az összes érzelmét! Úgy tűnt minél személyesebb dolgot oszt meg, annál "sebezhetőbb" lesz. Burkhart természetesen örömmel nyugtázta ezt, hiszen kezdett attól tartani hogy a lány az empátia teljes hiányában szenvedett, mint a legtöbb nemes.
- Ugyan Laetitia, kérem folytassa! - nézett bátorítóan utazótársára. Amik ezután elhangzottak komolyan elgondolkodtatták a férfit. Úgy érezte a szavak egy olyan utat mutattak neki, amely eddig is előtte volt, csak sűrű ködbe burkolózva, amelyre sosem mert rátévedni. A morális középút talán?
- Csak szürke, annak ezernyi árnyalatával... - ismételte magában a szavakat. Ha jobban belegondolt talán ő eddig is ezt a nézetet követte anélkül hogy realizálta volna. Hiszen kezéhez vér tapadt, sok életet ontott már ki. Olykor ártatlanokra is lesújtott a kardja, hogy családjának dicsőséget hozzon. De ez megint csak nézőpont kérdése és nem tudta elhelyezni magát a morális iránytűn. Talán sokan kifejezetten ellenségnek nevezték volna és ő lett volna a rossz, a gonosz. Míg a másik oldalról hősként tisztelték és rengetegen felnéztek rá tettei és eredményei miatt. Milyen érdekes is a világ és milyen elveszettnek érezte magát itt a hintóban, a Mocsárvidék közepén.
Az utolsó kérdés hallatán, lesütötte szemeit. De nem akarta kedvét szegni megmentőjének, így megpróbálta elhessegetni a véres emlékeket.
- Katona tiszt vagyok, Laetitia. - kezdte, remélve hogy a hölgy ebből megérti a lényeget - Volt idő, mikor több életet ontottam egy nap mint amennyit számon tudtam volna tártani. Mindezt miért? Dicsőségért? Hírnévért? Rangért? A családért? - kérdezte és gúnyosan nevetett egyet - Sokszor olyan stratégiát kellett alkalmaznom, amiben elkerülhetetlen volt némi veszteség. Akkor úgy éreztem nincs választásom, hiszen parancsot teljesítek. Most eljátszok a gondolattal, hogy talán lett volna és elsétálhattam volna. Feladhattam volna a katonalétet és belefoghattam volna a kovácsmesterségbe, vagy vándorolhattam volna. Bármi. Ugyanakkor ha nem én hajtom végre a parancsot, valaki más megtette volna és talán még több élet veszett volna oda. Ki tudhatja? Érdemes ilyesmin gondolkodni egyáltalán? - ujjait összekulcsolta, előredőlt és tekintetét a lányra szegezte - Talán érdemesebb a mának élni, mint a múltban elveszni. Persze lehet, hogy ez egy sovány vigasz annak érdekében, hogy bűntudatomat feledtessem magammal. De amondó vagyok, Laetitia. A múltunk kétségtelenül meghatározta a jelenünket és nincs visszaút. Ez így van helyén, éljünk hát a mának és próbáljunk meg jobbak lenni a jövőben! - kacsintott a lányra mosolyogva.

Tehát nem csak megértette, amire gondoltam, de tovább vitte, mélyebbre, mint számítottam rá. Hisz mondta, hogy katona volt, mégsem gondoltam, hogy ennyire át tudja látni a tettei súlyát és következményét. Az egyszerű gyalogos lelkiismerete könnyedén bebújik a parancsok mögé. Azért tette, mert a felettesei ezt mondták neki, mi mást csinálhatott volna? De Burkhart ennél messzebbre ment, talán mert maga is tiszt volt, egy idő után ő adta ki azokat a bizonyos parancsokat. Megráztam a fejemet.
- Nem sovány vigasz. Az ön gondolkodásmódja talán az egyetlen út, ahogyan meg lehet birkózni ezzel a teherrel. Hogy tudja, hogy akkor, ott, az adott pillanatban a lehető legjobb döntést hozta, és ez után nem néz hátra. - elmosolyodtam. - Azt kell mondjam, maga kétség kívül az egyik legegészségesebb pszichéjű vámpír, akivel valaha találkoztam.
Senki sem volt egészen ép. A világ kegyetlensége nem hagyta, hogy ártatlanok maradjunk az otthon óvó biztonságában. A szívünk megkérgesedik előbb utóbb, a sok seb ahogyan a testen is, úgy lelken is ellenálló, de merev hegszövetet képez. Ugyanakkor vannak, akik nem hagyják, hogy a sebeik megtisztuljanak és valóban begyógyuljanak, csak tépik magukat, belülről marcangolják újra és újra egy hevenyészett kötés takarásában. Burkhart nem ilyen volt. Tudomásul vette a múltat, ám azt is, hogy nem tudott rajta változtatni, és inkább arra koncentrált, hogy a jelenben a legjobbat hozza ki magából. Tanítani kellett volna a hozzáállását. Kíváncsi lettem volna, milyen katonaként a parancsnoksága alatt szolgálni, hogy beléjük is át tudja-e ültetni ezt a felfogást.
- Hogyha lenne nálam bor, erre most koccintanék önnel. Talán valóban csak így lehet elviselni az életet, noha továbbra is tartom, hogy minden jelenbéli tettünknek lesz következménye a jövőben, a legapróbbnak is, és ezt nem árt szem előtt tartani.
Elgondolkoztam, ahogy végignéztem ismét a nagy termetű férfin, a vidám mosolyán, a különleges szemein. Különös, hogy pont akkor találkoztam vele, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, és oda viszem, ahol tudom, hogy másokra is jó hatással lesz, ezt pedig már azelőtt eldöntöttem, hogy egyáltalán megpróbáltam volna megismerni.
- Mondja, hisz ön a sorsban, vagy abban, hogy a Haragvó Isten még valamennyire szemmel tart minket is? Én mindig úgy tartottam, hogy magunk kovácsoljuk a sorsunkat, ám egyre többször érzem, hogy vannak események és találkozások, amelyeknek meg kellett történniük és ez utóbbiak többnyire jó irányban mozdítják előre a dolgokat.

Szerette ha valaki arcára mosolyt tudott csalni. Laetitianak pedig különösen jól állt a vidámság. Újfent hátradőlt az ülésben és úgy hallgatta tovább a lányt. Vajon mióta vannak úton? Gondolta két mondat közt. Persze nem mintha unta volna a csevegést vagy a társaságot, de kicsit nyomasztotta a Mocsárvidék csendje.
- Higgye el kedves, az én pszichém is tele van eldugott folyósokkal! - nevetett jóízűen, hiszen tudta jól hogy sokszor elkapja őt is a depresszió enyhébb formája. Bár talán ez ebben a világban természetesnek hatott. Egy kis bornak ő is örült volna, sőt mi több kezdett éhessé válni. Akaratlanul is Annara pillantott, de gyorsan elhessegette a gondolatot és Laetitiara mosolygott.
- Mint az eddigiek, ez is egy roppant elgondolkodtató kérdés! - bólogatott a vámpír és mutató ujját a szájához emelve gondolkozott a válaszon - A véleményünk újfent azonos, bár ellentétben magával én úgy tartom hogy ha találkozunk is valakivel, a végén mi döntjük el hogy hogyan is kezeljük a helyzetet. Gondoljon csak bele a mi kis szituációnkba, Laetitia! - mutatott a lányra - Bár aláírom, hogy nem sok esélye volt annak, hogy kegyed társasága és én összefussunk a Mocsárvidék kellős közepén. Mégis mondhatta volna bármelyik fél azt, hogy "Köszönöm, nem élnék a lehetőséggel" és adieu! - integetett illusztrálva a szituációt - Szóval úgy gondolom, ahogy az imént azt ön is megfogalmazta, szépséges Laetitia. Magunk kovácsoljuk a sorsunkat! Persze, nem állok rendíthetetlenül a véleményem mellett, meglehet győzni az ellenkezőjéről. - kuncogott, majd az ablakon kilesve feltekintett a csillagos égboltra - Hiszek benne, hogy még mindig szemmel tart minket. Tervei vannak velünk, ebben szinte biztos vagyok. Bábuk vagyunk a sakktábláján, de hogy miféle szerepet töltünk be, azt nem tudnám megmondani. - tekintete visszavándorolt a hintóban ülőkre - Vajon merre járhatunk? - érdeklődött kíváncsian.

- Nem akarom meggyőzni semmiről, hiszen magam sem vagyok biztos semmiben. Nem tudnék mondani sem érvet, sem bizonyítékot. Ám én is úgy gondolom, hogy tervei vannak velünk, pedig talán jobban járnánk, ha egyáltalán nem is figyelne ide. - sóhajtottam fel. - Ám valóban igaza van abban, hogy mindketten dönthettünk volna másképp. Én tovább hajthattam volna, ön pedig mondhatta volna, hogy gyalogolni szeretne, ám azok nem mi lettünk volna. A céljainkból és a jellemünkből egyenesen következett az, ahogyan végül cselekedtünk.
Biztos voltam benne, hogy az ő jelleme is kellően összetett volt, hogy amit láttam csupán a felszín, de mégis, ennyi is jó benyomást tett, és ha nem is volt teljesen egészéges - hiszen katona volt - akkor is egészségesebb volt, mint a világ túlnyomó többsége.
Burkhart kérdésére kinéztem az ablakon. A távolban dombok sejlettek fel, valahol a nyugati horizonton pedig fényeket láttam. Hellenburg. Veronia déli részének, sőt talán az egész kontinens legnagyobb metropolisza, amely lassan a fajoknak is olvasztótégelyévé vált. Azt suttogták mostanában, hogy a lelkészek új eszközöket találtak, hogy felvegyék a harcot a sötétség ellen, ám ez sokszor az ép elméjükbe került… Még sosem volt alkalmam bejárni a várost, talán majd egyszer.
- Szerintem nagyjából egy kilométerre lehetünk a keresztúttól. Van a közelében egy fogadó, ott terveztünk megállni pihenni. - fordultam vissza a vámpír felé. - Hellenburg sem nagy kitérő… Látja ott azokat a fényeket? Az a déli főváros. Egyszer vagy kétszer álltam meg az egyik külvárosi fogadójában egy rövid pihenőre, amikor Rotmantelből mentem Neulanderbe, de sosem volt alkalmam felfedezni a titkait. Állítólag hatalmas és annyi féle és fajta népség fordul meg ott, amit el sem bírunk képzelni.

- Hellenburg... - ízlelgette a nevet miközben az apró fénypontokat nézte a távolban. Bár sok csatát megvívott már, a legtöbbjük általában egy stratégiailag feltérképezett harcmező volt. Ezért nem sok várost vagy falvat látott életében. A fogadó szó hallatán kicsit megugrott, hiszen eszébe jutott hogy egy darab váltóval sem rendelkezett. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy pénz nélkül indult el? A fejéhez kapott, de nem mondott semmit. Biztos volt benne, hogy az arisztokrata szívesen megvendégelné, de Burkhart nem szeretett tartozni senkinek sem. Inkább elhessegette a gondolatot és másra koncentrált.
- Mondja, Laetitia... - nézett érdeklődve a hölgyre - Hogy viselik az emberek a magunkfajtákat? Őszinte leszek, nem sokkal találkoztam életem során, de az a kevés úgy tűnt mintha nem a legjobb véleménnyel lenne a vámpírokról. - zavarában mosolyogni kezdett, hiszen milyen közönséges kérdés is volt ez. Olyan egyszerű volt a lánnyal beszélgetni, hogy kezdett megfeledkezni arról, hogy egy Rotmantel örökössel ült szemben. A férfi roppant kíváncsi volt az élet minden titkára és ha tehette volna az összes tudást magába szívta volna azonnal, ott helyben. Bármennyire is szerette a kardforgatást és a harc művészetét, úgy érezte hogy ő ennél többre hivatott. Mint ahogy azt Laetitiaval is beszélték nem sokkal azelőtt. Ifjabb korában sok könyvet olvasott, hogy megismerje a világot és a benne rejtőző, lejegyzett dolgokat. Bár a Nebelturm torony sajnos nem épp a legfelszereltebb ilyen szempontból. A könyvtáruk igen csak szerénynek nevezhető. Eltűnődött hogy vajon kalandjai során mennyi népet és teremtményt fog majd megismerni.

Roppant egyszerű ám mégis fontos kérdés volt, amit Burkhart feltett, főleg egy olyan vámpír számára, aki a világot tervezte bejárni egy küldetés miatt. Jómagam sosem törődtem igazán azzal, hogy hogyan vélekedtek rólunk más fajok, ennek egyszerű oka pedig a belém nevelt felsőbbrendűség-tudat volt. Vámpírok voltunk azon belül is nemesek, az emberi faj egy magasabb rendű lépcsőfoka, akik az úgynevezett Átokkal valójában ajándékot kaptak, hogy képességeinkben, tudományunkban művészeteinkben igazán kiteljesedjünk és ezáltal mások fölé emelkedjünk. Végig nézve rajtunk és a többi kétlábú teremtményen ez valóban sikerült is, így, ha gyűlöltek vagy megvetettek minket azt bizonyára irigységből tették. Noha a viselkedésem sokat konszolidálódott azóta, hogy elhagytam a Rotmantel tornyot, ez a véleményen nem változott, csupán megtanultam jobban leplezni, hogy ne szítsak feleslegesen konfliktusokat. Ennek ellenére tisztában voltam vele, hogy fajtánk mennyire megosztó volt a többi nép körében és erről valóban jó volt, hogyha Burkhart is tudott.
- Érdekes kérdés, tudja amennyi ember annyi vélemény. - vontam vállat kecsesen. - Másképp vélekednek azok az emberek, akik a vámpírok földjein dolgoznak, ők többnyire tisztelettel bánnak velünk, vagy családtól függően rettegnek tőlünk. Akik ténylegesen az emberek uralma alatt vannak, nos… Azt elég nehéz megmondani. Hellenburg és Rudenz király alattvalói, nameg a protestáns egyház nagyon szereti döngetni a mellét, hogy ők mindenkit befogadnak, ennek megfelelően egy vámpírnak is lehet helye az irányításuk alatt, de szerintem az emberek továbbra is inkább félnek tőlünk vagy gyűlölnek minket. Esetleg undorítónak találják a vérivást. - ennél a pontnál felkuncogtam. - Ellenben Északon a front túloldalán, ahol a Veroniai Kegyelmes Isten Egyháza még mindig tartja magát, ott valóban gyűlölnek minket azért amik vagyunk. Mert átkozottak vagyunk, mert agresszívak vagyunk, olyan lények, akiket eltaszított magától isten. Az inkvizitoraik és az Ordo Malleus szabályosan vadásszák a területükre tévedt vámpírokat. Túl lehet élni persze ott is, ha muszáj de azt tanácsolom, ne menjen oda.
Kinéztem az ablakon. Elsarea és a gyermeke, a nővérem és az unokahúgom vagy unokaöcsém, akit sohasem láttam északon voltak, éreztem. Egy kunyhóban egy néptelen erdőben, elrejtőzve túlélhették, hacsak a Csillagtalan Éjszaka nem ragadta el őket is. És persze ott volt Jozef. Bármit is mondtam az előbb Burkhartnak, ő más volt. Tudtam abból, ahogyan rám nézett, ahogyan ölelt, hogy bár arra nevelték, hogy gyűlöljön, nem tudott. Tiszta szívből nem.
- Azért mielőtt nagyon megijedne… Ők is csak emberek. Emberek, akiknek lehet bizonyítani, hogy nem olyanok vagyunk amilyennek elképzelték, már persze ha venni akarjuk a fáradtságot, hogy bizonyítsunk. A tündék pont olyanok, akár az emberek ilyen téren, talán a sötét tündékkel jön ki egy vámpír a legjobban. Népeink régóta barátok, hiszen őket is elátkozták, ahogyan minket, és van bennük ezért valami bajtársiasság. - fejeztem be a beszámolót. Sokat számított még a megítélésen, hogy ki hogyan vadászott. Nekem vérszolgáim voltak, így tőlem az embereknek nem kellett tartaniuk. Dieter eltette a vért üvegcsékben a műtétek alatt, és abból ivott, amikor kellett neki, ám sokan mások, főleg, akik az utakat rótták valóban vadászatra indultak, amikor úgy hozta a szükség, és amikor már nem tudták tovább láncon tartani a bennük élő fenevadat.
- Ami az emberek szemszögéből sarkalatos, az a vér kérdése. Nem tudom ön mennyire vadász-típus, de ha nem kifejezetten, akkor egy élő emberszolga látványa jó benyomást szokott kelteni. Akkor az emberek elhiszik, hogy nem gyilkos, és az ő nyakuk amúgysincs veszélyben.

Burkhart fantáziája elég élénk volt, így hamar elé tárult egy festett kép amit Laetitia szavai keltettek életre. Talán időnként még a szája is tátva maradt a sok újdonság hallatán, de hamar erőt vett magán és igyekezett nemeshez illően viselkedni.
- Rettegnek tőlünk? Kellemetlen... - gondolta magában, de nem akart kitérni különösebben a részletekre. Szépen elkönyvelt magában mindent, hogy később tudja hogyan is bánjon majd az emberekkel. Vagy mire számítson tőlük. - Kedves Laetitia, azt állítja hogy vannak vámpírok akik az emberek alatt szolgálnak? Elképesztő! - csattant fel, hiszen saját becsületét érezte megsértve. Ezért harcolt ő annyit a családja nevéért, hogy valaki csak úgy pattogjon holmi embernek? Szemében vészjósló szikra pattant, olyasmi mint amikor harcra készülve hergelte magát. Iszonyú tekintetét Annara szegezte és legszívesebben ott helyben kihajította volna a hintóból. Természetesen tisztában volt vele, hogy ő csak egy ártatlan teremtés és semmi köze ilyesmi dolgokhoz. Ismételten erőt vett magán és egy mély levegő után bocsánatkérően mosolygott egyet, jelezve Laetitianak hogy folytassa.
A tudat hogy fajtársait konkrétan vadásszák azonban újfent felbosszantotta. Hát mi történik a világban? Nem sok vámpírcsaládot ismert, de elképzelni sem tudta mi rosszat tehettek ők hogy ilyen sanyarú sorsra jussanak. Kezei ökölbe szorultak, de túl kimerült és éhes volt ahhoz, hogy kifejezze felháborodását, így csak csöndben hallgatta a továbbiakat. Különben is úgy látta, hogy a lányt is rosszul érintette a dolog. A következő mondat viszont reménnyel töltötte el. Bízott benne, hogy az ő természete és nyitottsága talán megnyerő lesz az emberek számára.
- A vér kérdés... - tűnődött el, ujjával megérintve egyik szemfogát. Régóta nem "ivott" már, általában csatározás közben ellenfelei vérével elégítette ki bestiális igényeit. Laetitia viszont szolgát tartott, ami talán humánusabb megoldás volt.
- Mondja kérem, hogyan szerez a vámpír egy... - kérdését itt félbeszakította és lopva Annara tekintett. Tenyerével eltakarta száját és közelebb hajolt az arisztokratához valamint intett neki is, hogy csússzon közelebb. Ezután suttogva folytatta - ...vérszolgát?