Johann von Nebelturm Helyzetjátéka(i)

Nebelturm tüze nem mindig fűti eléggé lelkemet, kérlek titeket, hogy segytsetek fellángoltatni azt ami csak parázslik.

Kezdjünk egy kicsit extrémebb csavarral. Mi lett volna Johann, ha vámpír helyett tündének születik? Ugyanaz a múlt, ugyanaz a történet, csak vámpírok helyett hegyesfülű tündékkel van tele. Változtatott volna-e ez a viselkedésén? Esetleg még sem lenne ugyanaz a történet?
Hajrá!

Hideg, ködös reggelre ébredt a tündék erdeje. A főváros szélén egy öreg tölgyfa mocsaras területe adott otthont a legbűnösebb és alávalóbb tündéknek, akik a Veronián éltek. Az egész városrész szivarfüstben és sörszagban tenyészett, nem volt egyetlen híd vagy utca sem, ami friss, illatos, kellemes szellővel hívogatta volna az éppen lelkükön könnyíteni akarókat, ahogyan az olcsó prostituáltak hívogatják sáros utcáikon az arra tévedő részeg kuncsaftokat. De ezt a lebegő mérget nem csupán a halmozott élvezetek adják, hanem az ármánykodók mérgező lehelete is megtoldja, ezt a keringő borzalmat. Ha valaki belép ide, az első gondolata, hogy el is menjen, de ez persze nem változtatja meg azt a tényt, hogy be kell mennie. Ugyan is aki ide keveredik, nem saját akaratából, vagy saját lábán kerül ide. Van persze aki itt született, sokakat ide hurcolnak, vagy finom jutalmakat ígérve ide édesgetik őket, de olyan aki csak úgy idejött volna és független vagy főnöki szerepbe került volna nem volt.

De volt egy kivétel ezen a reggelen. Hátizsákja tele tervrajzokkal, csizmáján ezer földnek sara, szájából pedig kilógott egy pimaszul füstölgő pipa. Mosolyogva nézte a várost, ahogyan éppen halkan a színfalak mögött zsong.  Léptei óvatosan vezettek a kocsma ajtajához, ahol egyelőre csak benézett, hogy nincs-e bent régi ismerős, aztán be is nyitott. Bizony, le is ült a pulthoz:
- Mit kér uram? – kérdezte a kocsmáros unott képpel, majd jó nagyot köpött egy pohárba, amit éppen törölgetett.
- Mézsört kérnék és némi ételt. – Közelebb hajolt – És persze némi információt. – mondta csuhája alól.
- Mézsört… - nevetett. - Hát fizetni tudsz-e? – az idegen a zsebéből előhúzott egy zsákot. Olyan pénzes zsák szerűséget. A kocsmáros letette a poharat, ledobta a rongyot, szépen lassan átvette a zsákot és óvatosan bele kukkantott. Amikor meglátta a csillogó követ, majdnem elejtette. Először megszólalni sem tudott csak liftezett alsó álkapcsával. Remegő kézzel tette el a zsebébe a zsákot. Körbe nézett, hogy senki nem figyeli-e. – Ezért fejedelmi lakoma jár – mondta halkan. – Hozom. Egyen aztán kérdezzen. – azzal elment és kisvártatva frissen sült báránnyal, friss zöldséggel és csodálatosan csordogáló mártásokkal tért vissza. Mindezt olyan mennyiségben prezentálta, hogy a vándor alig tudta megenni. Miután az utolsó korsó sört is ki kortyolta, feltette kérdését:
- Két embert keresek. Egy számkivetett druidát és egy természetet nem kímélő kovácsot. – a kocsmáros halkan a fülébe súgott valamit, mire a furcsa idegen összerezzent, majd elment.

Egy hatalmas ajtajú épület előtt állt. Az eső kopogott a nagykapun. A kovácsműhelyből nem jött ki hang, bent minden pihent. A kopogtatásra hamar jött a válasz. Egy magas, púpos alak nyitotta ki. Arca kedves volt, de szeme vad gonoszt rejtettek el. Miután a kapu ismét zárt állapotban volt, a csuhás levette a kapucniját.
- Hozzád jöttem jó kovács. Nagyszabású tervekkel készültem. Bejártam a világot hogy el tudjam készíteni a fegyvert ami, felvirágoztatja nemzetünk és ezt a koszfészket felszámolja. De kell hozzá egy nagy és jól felszerelt műhely. Tudnál ebben segíteni, öreg barátom.
- Igen. Magam is ezért hoztam létre a műhelyt. De végül nem jutottam semmire. Segítek persze. Őt nem akarod bevonni?
- De! Éppen azon vagyok, hogy megtaláljam. Már régen öleltem kedvesem. Most végre újra megtehetem.
- Én addig felfűtöm a kemencéket és előkészítem az érceket.
- Várj még vele. Még egy két csinosítás kell, mert nem minden részét sikerült kidolgoznom. Ha majd ő is itt lesz, akkor neki foghatunk.

A vendég ámult a sok bájital láttán. Szerelmi italok, szörnyű kínzó és halált hozó italok és természetesen az is a polcon volt, ami miatt számkivetetté vált a druida, egy fiola a szeretők könnyéből. Ennek az bájitalnak az elkészítése nagyon nehéz és bizarr volt, ezért csak a nagyon gazdagok tudták megfizetni. Levett egyet a polcról és egy másikat a másikról.
- Csak ezeket kérném. – mondta és letette a pénzt az asztalra.
- Csak így alkudozás nélkül? – kérdezte a boltos.
- Minél előbb vissza szeretném kapni kedvesem.
- Jó, hát legyen. – azzal elvette a pénzt a vendég pedig kiment az ajtón.

Egy csuklyás alak lépett be az ajtón, és ahogyan belépett, kirakta a zárt táblát. A boltos hölgy rögtön a nyakába ugrott.
- Végre, hogy újra látlak.
- Viktória drágám. Végre itthon vagyok. – Így álltak egymás karjában hosszú ideig, aztán John Viktória szemébe nézett és azt mondta. – Végre látlak… De egyet se búsulj, a terv megvan. De kell a segítséged, hogy befejezzem.
- Bánom már hogy haza jöttem. Nem kellett volna. Ez a sok botrány…
- Az én hibám volt teljesen. – vágott a szavába. - De most már itt vagyok.

A kopogó eső és a mennydörgés nagyon jól megadta a hangulatot. Az ajtó picit zörgött az ablakok pedig még így is stabilan ültek be résükbe. A nagy kovács terem pihent, de benne nagy tanácskozás folyt a három jómadár által. Miután a tökéletes tervrajzot megalkották, Philipp tette föl kérdését:
- Na jó elkészítjük és utána?
- Utána? Elvisszük technológiát Hellenburgba. Ezen a helyen fogjuk demonstrálni az erejét. A levegőbe repítjük, talán az egész várost. Aztán Északnak ellen viszik a technológiát és végre vége lesz ennek a borzalmas háborúnak. Hogy aztán mi lesz? Addigra kiépítünk egy titkos szövetséget és megölünk mindenkit, aki ért ezekhez a gépekhez. És nem áruljuk el, hogy ezt meglehet csinálni kicsiben is. Így mire végeznek, a háborúval mi leszünk a tündék vezetői illetve el is készítjük ennek a szerkezetnek a következő változatát. Csak nekünk lesz ilyen technológiánk. De előtte itt kell elhallgattatni azokat akik veszélyesek. Mint például a kocsmárost.
- Hmmm… Nem gondolod, hogy kicsit optimista vagy?
- Meglehet, de ha így végre elérhető a béke és az, hogy tisztelet. Félni fognak tőlünk és végre nem egy kis megalázott senki nép leszünk. – valami megmoccant. Oda siettek és megnézték. Egy szegény és sovány kisfiú kucorgott ott.
- Hát te ki vagy és mit keresel itt? – förmedt rá Philipp
- Én csak… betévedtem ide! Ne bántsanak... Engedjenek el… Kérem! Könyörgött
- Álj fel! Ide nem téved be csak úgy senki! A kocsmárosnak dolgozol mi? Kihallgatsz bennünket! – Erre a kölyök sírva fakadt.
- Hagyd. Amúgy is kell egy szárnysegéd. A problémát amúgy sem oldanád meg. Hé kölyök!
- I-igen…? - szipogott.
- Akarsz jó kosztot kvártélyt és jó fizetést?
- Igen.
- Akkor állj be hozzánk. A főnököd nem sokára meg fog halni. Túl sokat tud. Sajnálom.
- Nem gond úgy is egy szemétláda. Alig kapok tőle valamit. – kicsit szipogott még.
- Akkor lássunk hozzá. Fiú neked most az lesz a feladatod, hogy megöld a kocsmárost, a 6-os utcasarki bordélyház Madamját és a Fekete kéz vezetőjét. Aztán meglátjuk még, hogy hogyan tovább.
- Értettem! –azzal ment is a dolgára.
- Nos, akkor ideje figyelni őt.
- Freia! – kiáltott Philipp, mire egy aranyos szőke kislány lépett elő a sötétből. – Lenne egy kis feladatunk. –  a lány szája a füléig ért.[/color][/color]

Aztanekifáját, ez aztán érdekesre sikeredett! Szeretem látni, amikor egy játékos elengedi a fantáziáját és tesz valami egyéb mellékszálat, színesítő elemet, vagy csavaros elemet a történetbe. Ez a szuperfegyver koncepció nagyon tetszett. Komolyan elkezdtem rajta gondolkodni, hogy vajon hogyan végződne a történet, ha ténylegesen így alakultak volna a dolgok

No de érkezik a következő helyzet. A következő történetben már újra vámpír leszel, mert hát minek kerekítsük le azokat a szép hegyes fogakat. A helyzeted a következő: az egyik kovácsolt holmid életre kel. De nem ám csak beszélni kezd el, vagy mozogni. Egyik napról a másikra emberi testet kap. Hogy ez a tárgy pontosan micsoda és hogy néz ki, azt rád bízom, mindössze annyi van megszabva, hogy humanizáld egy mestermunkádat.

A fegyvert arra találták ki, hogy minél könnyebben be lehessen fogni vele valakinek a száját. Ezt az eszközt, tovább és tovább fejlesztettük és fejlesztjük most is. Soha nem látott pusztításokat fog egyszer végezni, ami most ma egy ember, később egy város lesz, ami egy város, később egy ország lesz. Ami egy ország volt, egy kontinens lesz és így tovább egészen addig, ameddig nem az egész világot el lehet pusztítani. És persze, nem biztos, hogy be is lesznek vetve, szerencsére a politika is létezik. De valóban csak ezért léteznének?

Egy napon egy furcsa idegen keresett fel, annak okából, hogy szeretett volna elkészítetni egy igen különleges kardot. Hozott magával egy kardnyi déracélt és egy markolatot, aminek hiányzott a keresztvasa, amit szintén kért, hogy csináljak meg. A mostani markolata viszont használhatatlan volt ezért, abból is kellett egy új. A kovácsmunkában most Viktória is besegített. Semmi furcsaságot nem tapasztaltam, szóval nem ide visszavezethető, ami történt. Tehát amikor elkészítettem a kívánt fegyvert, gyönyörű darab lett, még Viktória is megcsodálta és kijelentette, hogy szeretne egy ilyet. Sok idő volt még a határidőig, ezért szépen elcsomagoltam. Viharos éjszaka következett, ami után a csodálatos darab titokzatos módon eltűnt.

Reggel, ahogy a műhelybe mentem és munkához láttam egy hangot hallottam.
- Jó reggelt mester! – hallatszott a kard felől, amit az az előtti napon készítettem.
- Ki az? - kérdeztem egy kicsit félve. – Ki beszél? Mit akar?
- Én vagyok az. A kard amelyet készítettél. Kérlek szabadíts ki innen mert, mert szeretnék… csak szabadíts ki.
- Őőő… oké! – válaszoltam és rögvest elővettem és kibontottam a kardot.
- Így már sokkal jobb. Talán még ha… Ááá… mindegy is. – ahogy ezt kimondta, a fém alakja megváltozott és egészen addig nyúlt és tekeredett, hogy egy emberi alak lett belőle, emberi színben, emberi tapintással. Egy teljesen mezítelen, szikár, erős fiatal fiú állt előttem, nagyjából olyan húszas évei elején járhatott. Ott állt tehát a műhelyemben, anya szült mezítelenül, rám nézve, mint apjára, várva, hogy megöleljem. Átkaroltam, majd hoztam neki ruhát.
- Hogyan lehetséges ez? Hogyan születtél meg?
- Csak annyira emlékszem, hogy két kéz formál engem eszközökkel. Egy durva és egy finom kéz. És aztán egyszer csak tudtam. Tudtam mindent, mintha mindig is tudtam volna. De azért nem mindent és erről is szeretnék veled beszélni. Kovácsolni szeretnék. Megtanulni, hogyan gyógyíthatom meg társaimat.
- Hát… Ez nem olyan egyszerű. Lehet a fegyvert javítani, de bizonyos sérüléseket nem lehet javítani. Vissza venni, újra kovácsolni, vagy beolvasztnani lehet leginkább.
- Akkor alkossunk olyan fegyvert, mint amilyen én vagyok.
- Hát igen ez jó lenne, de olyat sajnos nem tudok. Nem tudom, hogy hogyan születtél. Kitaníthatlak, de onnantól a válaszokat neked kell meg keresned.
- És tunál abban segíteni?
- Persze. Veled fogok tartani utadon. Legalább én is tanulok valamit. – nevettem el magam.

Aztán tanítgattam, nevelgettem. Egy másik kardal helyettesítettem őt, hogy a gazdája is boldog legyen. Déracélt volt nehéz szerezni, nagyon kevés volt épp a toronyban, ami nem kész fegyver volt. Leginkább a fel nem használt kisebb darabokat sikerült el kunyerálnom, de azt sem kevés pénzért. Végül is sikerült mindent megszereznem, és elkészíteni egy ugyan olyan darabot, mint az volt. A vevő elégedett volt a kardal és jól meg is fizette a munkámat.

És így történt, hogy egy kardot felvettem inasnak. Ahogyan telt múlt az idő, a kard, akit Hansnak neveztem el, nálam is ügyesebb kard kovács lett. Minden, amit csinált fantasztikusabb volt annál, amelyet valaha bármely kovács elkészített. És ennél nem is állt meg. újabb és újabb ötletekkel állt elő, olyan kardokat készített, amik mechanikailag is működtek, nagyon finom szerkezetekkel. Olyan darabokat készített, amikhez egy élet kevés lenne, hogy valaki megtanulja őket forgatni. Az egyetlen aki tudta az ő maga volt. Elégedett volt a munkáival. Nagyon szeretett csevegni Viktóriával és velem, de mássokkal nem igazán. Viszont Hans egyre keserűbb lett. A fegyver, ami ő maga is volt, látta mennyire kegyetlen, szörnyű és eldobható dolog. Ahogyan a széttört és véres kardokat látta, úgy lett egyre depressziósabb. Társakat látott bennük, akiket fel akart szabadítani. Gyűlölni kezdett szinte mindenkit és ebben a keserűségében önmagát is. Természetesen én sem voltam rest ez idő alatt.

Druidákat, papokat, mindenféle népeket és lényeket felkerestem, de senki nem tudott segíteni nekem. Végső elkeseredésemben feltörtem egy pecsétet ami egy nagyon ősi és alvó mélységit ébresztett fel. Amikor a pecsét feltört és végre kiszabadulhatott, egy magas, vékony szemre való nő képében jelent meg, a fején egy fiatal szarvas koponyáját viselte, ruhája fátyolosan takarta, nem is teljesen el. Gyönyörű volt, szebb minden nőnél, aki valaha született erre a világra. A szeme olyan volt, mint a teliholdas, tiszta éjszaka. A holdon keresztül nézett rám, amely a szeme helyén terpeszkedett, világos, zöldeskék pupillaként. Ajkai pirosak voltak, bőre bársonyos, világos, de egy halvány árnyalattal sötétebb, mint a vámpíroké. Arany haja úgy omlott a vállára, mint a vízesés.
- Fogadd hálámat, utazó. – kezdte el beszédét. - Örülök, hogy végre megszabadítottál a börtönömtől. De mond csak, mi végre? Nem gyűlölsz, nem utálsz, nem vetsz meg. Ennyire szeretsz, vagy ennyire nagy szükséged van rám. – hangja tiszta volt, lágy és kegyetlenül erős. Szinte körbe ölelt szavaival.
- A tudásodra és az erődre van szükségem. Egy kard amelyet készítettem életre kelt és azt szeretnénk tudni, hogy ez hogyan történhetett. – mondtam határozottan Hansra mutatva. A vállam fölött átnézett, végig mérte az említett személyt.
- Érdekes. És mond, mi végre segítsek én neked? Mit ajánlasz fel érte? – dühössé vált, szinte szelet kavart maga körül. – Miért segítenék neked!?
- Mondjuk, nem záratlak vissza ide. És megígérem, ez így is marad.
- Inkább akkor tégy úgy. Az emberek csak csúf és gonosz lénynek tartanak. A valódi alakom talán az is…
- Nem ismerem a múltad, de ennyivel tartozol nekem. Vagy szeretnél aluszkálni, amíg nem keres fel egy szoknya pecér? – ennek hallatán a düh kiment szeméből. Leült egy kőre. Elgondolkodott, majd hosszú szünet után megszólalt.
- Hah… Nem tudom a mélységit játszani… Nem megy… - mondta elkeseredve. Hans oda lépett hozzá.
- Nem is kell! Légy önmagad! Légy az aki lenni szeretnél, bármelyik formádban. Légy hatalmasabb a hatalomnál, amely szörnyű dolgokra kényszerít. Légy az, aki lenni akarsz. – mondta, mintha sorstársat keresne a lányban.
- Hehh… És még is kinek kell egy prostituáltból lett mélységi, akit a mélységiek irányítanak? Nem lehetek az aki voltam, vagy az aki szerettem volna lenni… - sírt. Könnyei, ahogyan a földre hullottak, fekete tintapacák lettek a földön.
- Nekem! Mindenképpen. Habár… most én is valószínűleg kihasznállak, de megígérem, hogy emberként fogok bánni veled. És megtaláljuk az utat, amit közösen taposhatunk.
- Huh… - nézett rá a hölgy. Ruhái egyre inkább normálissá változtak. Szépsége, csak még jobban növekedett. – Legyen így. De ha átvertek, megátkozlak titeket, hogy soha többé békére ne leljetek.
- Úgy legyen! – mondta Hans. – Várom a jelentést, mit mondott rólam Azrael.
- Én pedig megkereslek a Nebelturm toronyban. – Hans egy pillanatra megtorpant, hátra nézett, de a hölgy már nem volt sehol.

Teltek a napok. Hans eleinte vidáman majd egyre inkább visszaesve depressziójába dolgozott. Úgy vélte, hogy reménytelen, a lány átverte idő közben talán el is felejtette. Bosszút esküdött, hogy megkeresi a lányt és Azraelt, hogy megölje őket. Saját kardi alakját a mechanikus kardjáéra formálta és neki vágott a hosszú útnak. Én nem követhettem, de minden nap kiálltam a Nebelturm torony elé, hogy meglássam a horizonton. Már persze amikor otthon voltam.

Amikor a vidéket jártam, faggatóztam merre is lehet, mennyire sikeres, vagy hasonló. Hónapról hónapra vártam, hogy valami levél, hír, vagy jel feltűnjön, hogy egyáltalán hol van, mit csinál, miért… de semmi. Viktóriával kiköltöztünk Hellenburgba, ahol új műhelyt rendeztem be, Wilfreddel többet találkozhattam és beszélgethettem és végre családot alapíthattam. Egy fiú gyermekünk született és rá nem sokkal később egy lány. Ekkor telt el éppen három év azóta, hogy Hans elment. Idő közben a dolgok kicsit megváltoztak, de az élet csak egyre szebb lett. Frau Wilhelminával is többet tudtunk így találkozni és a kis fiam szeretett a Fa alatt játszani. Meg persze rajta is. Kicsit masszívabbá tettem, hogy ne legyen belőle baj. Ekkor már nem néztem a horizontot a távolban. És amikor az ember legkevésbé számít rá, akkor jönnek a meglepetések.

Viktória a gyerekekre vigyázott néhány Hellenburgi anyuka társaságában, hogy én nyugodtan dolgozhassak. Hans lépett oda hozzám. Sebek borították a testét, vállán pedig a mélységi hölgy félholtan lógott. Halkan és alig nyöve annyit mondott „Orvost!” majd összeesett. Két hétig feküdtek kómába. Semmi jel nem volt arra, hogy felébrednek, vagy meghalnak, de az orvosok szinte már feladták a reményt, amikor végre kinyitották szemüket. Nagy öröm volt ez nekünk. Hamar felépültek, de érdekes módon nem kovácsnak, vagy örömlánynak álltak. Amikor éppen nem mélségire vadásztak, akkor virágot árultak, ruhát vartak és foltoztak, vagy elmentek a földekre dolgozni bérmunkásként. A házuk éppen a mienk mellett volt, a városi nyüzsgéstől távol. Hans meg tanulta a fegyvereket meg gyógyítani, de életre egyiket sem keltette. Sosem firtattam a dolgot, mert nem is nagyon szeretett volna róla beszélni. Leírta a titkot egy papírra, amit nekem adott, de a válasz annyira lehetetlen volt, hogy inkább elégettem. Legyen ez az ő tudásuk. És, hogy hogyan lehet egy mélységinek és egy karnak gyereke, az már messze az én tudományom felett jár, de valahogyan vagy lett, vagy szereztek.

Hihetetlen párost alkottak a harcban. Egy fegyver és a mestere. Lehet ebből lehetne írni néhány könyvet. Vagy egy 56 részes drámát.

Amikor az elején olvastam abban reménykedtem, hogy jó sokáig követhetjük a kedves 10.19.2019 életútját. Mondjuk úgy, tökéletesen meg voltam elégedve. A végére belém költözött egy melengető, elégedett érzés. Szép kerek történet volt, érzelemteljes és még humoros, könnyed is. Igazán szép munka. És íme a megérdemelt jutalom, 1 Útilapu, 1 Déracél, 1 Barlangi tinóru. Hamarosan érkezik a következő kihívás!

Reszkess, Johann, ugyanis a kegyetlen sors ritkán kímél az árva vámpíroknak. Szívednek szép szerelme szörnyű szúrást szenvedve haldoklik kardjaidban, gyilkosa már messze, de te még megmentheted, ha lelkét fegyveredbe kovácsolod. Tudod nagyon jól, hogy mit is jelent ez, s azt is, hogy ezzel egy borzalmas létre száműzöd. Önző leszel esetleg, vagy elengeded őt? Könnyeket akarok látni, az még kiderül, hogy a tieid vagy az enyémek lesznek azok (esetleg mindkettő)?

Vittem a karomban szegényt, a szél csípte az arcomat, a havat pedig úgy fújta bele, hogy ha nem lett volna sálam, rá fagyott volna az arcomra. A sűrű szürkeség felém magasodott, alattam pedig nem láttam a lábamat a derékig érő hóban. Csak lépés után léptem, lesve, hogy a nagy szürkeséget nem töri-e meg egy kunyhó. Akár csak egy fa viskó, ami legalább a széltől megvéd. De nem állt sem kunyhó sem viskó, az egyetlen, ami volt a szél a hó és haldokló kedvesem a kezemben. Kezével a hasát fogta, amelyen egy nagy luk köpte ki a vért. Didergett, a fogai vacogtak a teste pedig egyre-egyre hidegebb lett. Véres pörölyömet a hátamon cipeltem, kedvesem tőrét az oldalamra akasztottam. Így vonultam szétvert seregünk helyéről, talán hazafelé.

A sűrű hóesésben egyszer csak egy kis viskóra bukkantam. Fény jött ki belülről, szép sárgás pirosas fény játszott az ablakok peremén. Kinyitottam az ajtót. Nem számítottam arra, ami bent várt. Sebesültek és betegek, valakik ágyon, valakik matracon a tűz körül feküdtek félholtan, nővérek rohangáltak fel és alá. Az egyik nővér gyorsan átvette Viktóriát, aki nagyon felnyögött. Kapálózni kezdett, közben nyögött. Egy matracra fektették, én odamentem és nyugtatgattam. Szépen lassan elengedte a testét. Ahogyan a nővérek megnézték a sebet, szomorúan felnéztek rám.
- Mi már nem tudunk segíteni. Valószínűleg meg fog halni. Gyorsan. Ha tovább mennek nem messze van egy rendesebb kórház. Ott talán tudnak segíteni. – bekötözték a sebét.
- Nem foglak elveszíteni! Kész vagyok arra is…
- Kérlek ne. Azt ne. Inkább hagyj meghalni, minthogy fém legyen a testem.

Vittem a karomba szegényt, a szél csípte az arcomat, a havat pedig úgy fújta bele, hogy ha nem lett volna a dolgom sürgős, ott maradtam volna a házba. A jó melegben. Már én is úgy néztem ki, mint egy hóember. Viktória próbálta lesöpörni magáról a havat. Kezei egyre remegtek, a fogai vacogtak. Laposan pislogott, már majdnem elaludt. A hatalmas szürkeségben egy magányos pajta magasodott előttünk.

Bent ropogott a tűz, de senki nem volt ott. Bementünk, hogy egy kicsit átmelegedjünk. Próbáltam keresni egy tiszta fémdarabot, de nem találtam. Minden fa, szalma és hasonlók voltak. Nagy láncok lógtak a plafonról, a végükön véres állatok felakasztva egy-egy horogra. Egy-egy testrészük már hiányzott és alattuk egy vödörben megalvadt a vérük. Még nem melegedtünk teljesen át, amikor egy számszeríjas alak megjelent az ajtóban.
- Tűnjenek innen! Hogy képzelik! Ez az én helyem és az is marad! Takarodjanak! – fogta rám a fegyverét.
- A lány sebesült! Meg fog halni! – kiáltottam vörös arcal – A kórházba akarunk eljutni!
Egyenesen tovább, Jó felé járnak. A frontról jöttek ugye, vérszívó férgek. A hátsó ajtón… takarodjanak kifele! – Viktóriát összeszedtem és indultunk tovább.

Vittem a karomba szegényt, a szél csípte az arcomat, a havat pedig úgy fújta bele, ahogyan egy kovács dobálja a szenet a tűzre. A kezemet egyre kevésbé éreztem. Már néha azt véltem látni, hogy elértünk egy újabb helyre, de csak a szememnek a játéka volt mindez. Éppen ezért alig tudtam felfedezni, hogy elhaladtunk egy kis istálló mellett. Nem olyan barátságtalan volt, mint az előző, ebben élő állatok voltak.

Nem féltek tőlünk. Itt teljsen fel tudtunk melegedni. A tehenek barátságosan ették a szénát, a bárányok kedvesen bégettek. Egy olaj lámpás halványan pislákolt halványan.
- Gondolkodtam a dolgon, Johann! – kezdte Viktória – Lehet, hogy csak így fogok tudni tovább élni. Egy rabként.
- Én pedig pont arra gondoltam, hogy nem tudom megtenni. Reménykedjünk a kórházban, és ha ott nem tudnak megmenteni, akkor… talán… talán megcsinálom. – mondtam. A kis lámpás fénye egyre halványabb lett. Szerencsére mire kialudt, mentünk is tovább.

Vittem a karomba. Szinte alig élt. Csak mentem egyenesen tovább. Legalább is azt reméltem. Didergett tovább, arcára ráfagyott a hó egyes helyeken. Engem nézett. Nem tudom, hogy mennyire volt még magánál, de a szemeire emlékszem, azok az utolsó pillanatig éltek. Fájdalmas volt látni a halálát. Ahogyan szépen lassan kihúnyt a tüze. Egy kis kunyhó hoz értünk. Nem égett benne tűz és ahogyan beléptünk, egy család fogadott minket. Az apuka ült, meredten nézte a már nem égő tüzet. Az anyuka és a lány egymásra voltak dőlve, az anyuka arcán könnyek voltak, a lány a kezébe temette az arcát és a keze alól jöttek ki. A kisfiú a lánynak dőlt. Így fagyottan üldögéltek a hideg fadarabok körül. Ide nem tértünk be. Csak mentünk tovább.

A kórház egy igen kicsike házikó volt, de a pincéje elég nagy, hogy ellásson sok embert. Sürögtek és forogtak, és persze égett a tűz. Viktóriát azonnal el is látták, de megmenteni már nem tudták. Imádkozott lelki üdvéért, imádkozott értem és azért, hogy hamar túl tudjam tenni magam ezen az egészen. Megpróbáltam elvégezni a rituálét, de annyira sokat vacakoltam a lelki ismeretemmel, hogy végül túl késő volt…

Azt kell mondanom, hogy kifejezetten meg vagyok elégedve az alkotással, látszik, hogy egy jól átgondolt írással van dolgunk, maga a szerkezet is ezt tükrözi. A kivitelezés is jó volt, sikerült egy nagyon védtelen, őszinte módon előadni a történéseket, a fagyos táj pedig csak tovább szürkíti az egészet, zsibbasztó volt olvasni. Amit jeleznék neked, az annyi lenne, hogy a minimum hossz nincs meg. Ezen viszont nem fogok szívózni veled, mert az előző reagoknál megvolt, s mert... Tetszett. Nekem ennyi a kritériumom

Van majd néhány kis észrevételem, ha gondolod keress majd fel privátban, s azokat megbeszéljük.

Következő helyzet:

Pofátlan leszek, elloplak még egy alkalomra. Most egy picit vidámabb lehetőséget adok neked. Mutasd meg, hogy miként is nézne ki az, ha Johann lehetne a torony ura. Milyen parancsai lenne, milyen vezető volna, miként járna el? Lényegében többnyire minden rád van hagyva, engedd szabadon a fantáziád.