Világbővítés: Népmondák

"Hó vót, hó nem vót...így lett a télből tavasz...szóljatok, ha lemaradtok, gyerekek..."

Ki ne szeretné a meséket. Viccesek, tanulságosak, s könnyen el lehet vele ütni az időt őrlés, fonás, vagy éppen fafaragás közben. Ennek jegyében hirdetjük meg a VI. Világbővítést, ahol ti, a játékosok tehettek hozzá valamit a világhoz! És ez a valami most nem más, mint a népmesék.

Érdekes pályázati lehetőség ez, melyben egy szájról szájra továbbadott regét kell megalkotni. Ez lehet gyermeteg mese, vitéz lovag mondája, ősi sagák egyike. Szólhat a legenda bármely fenyegetésről, hőstettről, vagy éppen csak egy humoros estimese. Na de a lekörmölt, barna pergamennapokra vetett regékért jutalom is jár, nem kevesebb mint 1000 váltó. A mese terjedelmét tekintve nincs megkötés, lehet rövid, lehet hosszú. Íródhat versben, dalban, ódában, de lehet egyszerű szöveg is. Egy játékos több mesét is írhat, de csak három után kapja meg az 1000 váltós jutalmat.
Figyelem: Bár nincs terjedelmi megkötés, ha valaki csak úgy összecsap egyet, azt nem fogadjuk el. Sok idő van megírni, szóval nem kell vele kapkodni!

És ez még nem minden! Miután mindenki beadta a kis meséjét, a játékosok szavazhatnak kedvencükre, s akik a legtöbb szavazatot kapták, extra jutalomban részesülnek! Ritka és értékes érzek, gyógyfüvek, ékkövek várják gazdáikat. Az alábbi kategóriákban kell majd szavazni a kedvencedre:

1. A legjobb mese - Egy jól összerakott, kellően részletes, élvezetes rege, melyhez módszeresen odaragad az olvasó szeme
2. A legbizarrabb mese - A Hétszünyű Kapanyányimonyók és társai óta tudjuk, milyen hajmeresztő dolgok fordulhatnak elő az esti mesékben. Arra meg már inkább ki se térjünk, hogy a karácsonyi manók fele gyerekeket enni házal...a másik fele csak simán erőszakolni.
3. A legviccesebb mese - A nyuszika és a medve, no meg persze a farkas, akivel mindig kitol a róka. A mesék híresek arról, hogy mosolyt csalnak a hallgatóközönség arcára
4. A legelvontabb mese - Mindenki tudja jól, hogy a jelenet a mézzel és a pacalpörkölttel valójában egy metafora az elmúlásra és a szeretteinkkel való törődésre. A mesék mindig is híresek voltak, hogyan bújtassanak el különféle tartalmakat soraik közt, melyet csak felnőtt szemmel lehet látni


A határidő pedig nem más, mint December 29., hogy újévkor már mindenki ezeken a történeteken nevethessen.

Egyszer élt egy egy fiatal kovács, Torg. Egy nap fogta magát és vándorútra indult, hogy nagyobb tudásra tegyen szert, mert amit eddig tudott nem kápráztatta el a szemeket és ő maga is azt érezte, hogy többre termett. Elindult hát és találkozott egy nagy tudású boszorkány kováccsal, akinek a púpja még egy arc volt, de csodálatos tárgyakat készített, amik nem csak csodálatosak voltak, hanem tele voltak varázslattal. Olyan varázslatokkal, amiket még nem látott a világ. Torgnak elkápráztatta a szemét és könyörgött a boszorkánynak, hogy tanítsa. A hölgy nagy nehezen elfogadta a kovács kérését és hétszer hét napig oktatta, amíg nem a kovács kitanulta a mesterségét. Ezután ő maga is vállára vette batyuját és nekivágott a nagy világnak, azonban egyetlen kitételt tett, mégpedig azt, hogy torg nem készíthet tárgyat, amely harcban vagy járványba egyensúlytalanságot hoz az egyik félnek. Torg megesketett rá és a boszorkány megátkozta, hogy ha még is megteszi és gyermeke születik, akkor ne érhesse meg azt a kort, hogy a gyermeke felnőtté váljon.

Torg visszatért hát és folytatta mesterségét, főleg különleges gyűrűket készített, amelyeknek varázsereje volt. Ezek a gyűrűk sokszor jó házasságot, vagy jó gyerek áldást hoztak a családra. Minden varázstárgy közül a legértékesebbek voltak, nem csak mert a varázstárgyak ritkák, hanem mert a ezek a gyűrűk olyan mester művek voltak, melyeket csak a gazdájuk húzhatott fel. Amikor megtudta, a király, hogy milyen tehetséggel van megáldva Torg, álruhába elment hozzá, hogy szemügyre vegye. A király egy gyűrűt kért tőle, mire Torg megkérdezte:
- És mire kell ez a gyűrű?
- Arra, hogy soha ne érhessen sérelem a harcban.
- Sajnos ilyen gyűrűt nem készíthetek. Akitől ezt a tudományt tanultam megtiltotta nekem, nem engedte meg, hogy ilyen módon felborítsam a létezés egyensúlyát. A családokat kell szolgálnom és a falut amelyben élek. - a király ezekre a szavakra megdühödött és elfogatta a kovácsot, várába vitte és megparancsolta, hogy készítsen neki bármi olyan dolgot, ami őt a háborúban naggyá és legyőzhetetlenné teszi, de Torg, nem volt hajlandó elkészíteni. A király minden nap maga elé hívatta, hogy kérlelje egyszer, azonban egy nap megharagudott és azzal gúnyolta Torgot, hogy nem tud olyan fegyvert készíteni, ami őt és egész háza népét legyőzhetné. Erre viszont Torg haragudott meg és végre készített egy gyűrűt a királynak, de mellette egy kalapácsot is kovácsolt, amelybe hatalmas erejű varázsigét rejtett. Minden kalapács ütését egy villám kísérte és egészen addig hatalmas vihar tombolt, amíg a kalapács el nem készült.

Torgot titokban nem hagyta el egy szerető szív, így tudta elkészíteni a kalapácsot. A király leánya ellátta Torgot sok sok alapanyaggal. Se csók, sem egy pillantás nem történhetett közöttük, de vágyuk nem csillapult.

A király egész családját összehívta, hatalmas lakomát tartott a a gyűrű tiszteletére, de meghagyta, hogy saját lányát ne szépen öltöztessék fel, hanem mint egy öreg felszolgálót, hogy nehogy Torg megismerje és őt kívánja jutalmul, hiszen tudott a két fiatal szerelméről. Hatalmas lakoma volt a király az asztal egyik végén ült, a másik végére, pedig Torgot ültette, egy hasonló arany trónusba, mint amiben ő maga is ült, csak kisebb be. Amikor pedig jól laktak a király megkérdte Torgot, hogy nyújtsa át a gyűrűt, ő pedig ezt felelte:
- Ez a gyűrű megóv minden éltől, amely megvágna vagy beléd fúródna, legyen ez egész családodra haszonnal. Ez a kalapács pedig hatalmas erővel bír, képes szétmorzsolni bármit, ami az útjába kerül. - a király odahívta leányát, hogy húzza fel a gyűrűt, ekkor Torg megtudta, hogy szerelme kiscoda is. A király megparancsolta az egyik katonának, hogy szúrja le a lányát, de katona akár hányszor próbálta valamiért sosem sikerült. Keze elgyengült, akaratát elvesztette.
- Helyes! Jó munkát végeztél kovács! Na lássuk mennyire jó a kalapácsod! - azzal saját ujjára húzta a gyűrűt a király, aztán megfogta a kalapácsot, de nem tudta felemelni. Oda hívta a legerősebb katonáját, valamit súgott neki, aztán az felemelte és Torgnak hajította, aki kitért előle, így a kalapács a falba fúródott. Torg kivette onnan. Jól megforgatta, mire az ég dörögni kezdett és amikor lecsapott vele a királyra villámok csapkodtak mindenfelé. A király azon nyomban szörnyet halt és mindenki elhallgatott.

Torg, tudta, hogy ha elveszi a lányt, akkor gyermekük fog születni és élete meg fog rövidülni, de életávágyánál szerelme hatalmasabb volt,  Nagyon szerették egymást és boldogan éltek, amikor is a lány gyermeket szeretett volna, de Torg megtagatta maguktól ezt az örömet, hiszen az első gyermeke megszületik, azután csak alig 12 esztendeje marad élni. Anna (mert így nevezték a lányt) egyik éjszaka leitatta férjét, aki ezért hajlandó lett vele gyermeket nemzeni. Torg csak ezután beszélt feleségének az átkáról, aki ezután a gyermeket el akarta vetetni, de Torg és a falu népe ezt nem engedte neki. Torg felkelt, hogy megkeresse a boszorkányt és megölje, hogy az átkot megtörje, de akárhova ment nem találta meg a boszorkányt. Haza tért hát és fiát tanítani kezdte a kovács mesterségre, de fia ellenált neki és alig akart tanulni. Telt múlt az idő, Torg férjet szerzett Annának, hogy ha meghal, ő viselje gondjukat. Végül fiának nagy nehezen megtanította a kovácsmesterséget, akinek fiai azután Nebelturmot alapították, már azokban az időkben. Az ő neve Sigurd volt. Őt követte a húga, aki saját szorgalmából tanulta a mesterséget, ő aztán észak felé költözött, felkereste édesanyja családjának maradékát és északon telepedett le. Az ő neve Elina volt. Őt követte az öccse, aki örökké lusta volt, őt apja alig látta és nevelő apját sosem szerette. Mindig csak lustálkodott, de ha arcra került a sor, akkor nem volt olyan ember aki le tudta volna teríteni, vagy legalábbis megsérteni. Az ő nemzetságe lett a leghatalmasabb éppen ezért Veronia majdnem össze családja hordozza a vérét. Az ő neve Sigfrid volt.

Torgnak még rengeteg csata és fém művelés adatott meg. Csatában a fegyverét használta a kalapácsot, amelyet hatalmas erejéről, Morzsolónak nevezett el. Haláláról legendák keringenek, miszerint az istenek vagy az egy Isten nem hagyta meghalni, hanem magához vette és így tűnt el a föld színéről a kalapácsát is magával vitte, és azt beszélik, amikor harc közben az ég dörög, akkor az azért van, mert ő is akar a csatához csatlakozni. Ekkor feltekintenek és abban reménykednek, hogy az ő pártjukat fogja ezért nagy erővel csatáznak. Bár ez a hagyomány már régen kiveszett népekből, talán érdemes felemlegetni.



Hlofi egy nagyon ősi törzs befogadottja volt. Jól elvolt a férfiakkal és jól elvolt a nőkkel, bár soha nem tett semmi illetlen, még is amikor a törzsfő fiának a kedvese magához hívta egy Hnefetalf játékra, a törzsfőnök fia megvádolta, hogy a lányt szeretné tőle el szeretni, ezért száműzte Hlofit, aki ártatlan volt, még is üldözött.

Hatalmas vihar tombolt a földön, mintha az ítélet napja jött volna el. Az élő fák erdejében Hlofi próbált utat találni a sárban és a vizes fűben. Éppen a legjobbkor egy tündér lány megfogta a kezét és bevezette egy kis barlangba. Tüzet rakott és átölelte Hlofit, hogy meg melegítsék egymást. Ruhájukat le nem vetették, de lelkük örvendett. Hosszú órákig csendesen egymás karjába merülve ültek. A lány egyszer csak felkelt és elindult a viharban. Dobott még néhány fát a tűzre, de utána eltűnt. Ahogy egyre messzebb ért egyre kevesebbet nézett hátra. Amikor Hlofi átmelegedett és ruhája teljesen megszáradt, tovább indult.

Az ég dörgött és a fákról hullottak az ágak. Egy őzgida tántorgott az úton. Hlofi megtámasztotta. Egy szél és elővédett helyen enni adott neki. Itt meg is pihentek egyet aludni. Álmában az őz rámosolygott, tréfásan játszott vele, majd eltűnt a viharban. Mikor felébredt, az őz sehol sem volt. Kissé csalódottan tovább indult, mert úti célja messze volt, messzebb mint lába bírhatta volna.

Egy ág esett rá, ahogy a viharban poroszkált. Az eső függöny eltakart előle sok mindent, de nem a boszorkány kezét, amely lenyúlt hozzá. Bájos viskóba vezette, megitatta, megetette. Szépséges szép volt és Hlofinak meg is tetszett a szép hölgy, de szívében félelem támadt és kétségek gyötörték ráadásul egy üldöző csapat meg is találta. Hiába volt a boszorkánynak nagy a hatalma, Hlofi jobbnak látta tovább állni.

Csetlett-botlott az erdő sűrűjébe. Szinte feladta a viharral való harcát, amikor egy sötét és komor kunyhóhoz érkezett. Egy sebesült boszorkány élt itt, aki befogadta Hlofit. Hlofi segített a boszorkánynak aki hálás is volt. Marasztalta Hlofit, aki nagy nehezen úgy döntött, hogy ebben kevésbé barátságos házikóban még egy rövid ideig marad. Hlofi, boldog volt, de pár nap múltával megérkezett a lovag, aki a boszorkányt kihasználta, mire a boszorkány elűzte Hlofit, aki csak ez után jött rá, hogy az egyetlen ok amiért maradt, mert a boszorkány varázslattal elcsábította. Erre akkor jött rá amikor hatalmas vágyat érzett a gonosz boszorkány főzte után és hiánya miatt rosszul lett és hányni kezdett. Visszatért a másik boszorkány házához, de ő már nem volt otthon.

A hatalmas vihar egyszer csak véget ért. Sem hang, sem fény nem volt sehol, csak maga az ehető szürke sötétség. Senki sem tudja mi történt amíg a köd lent volt, de Hlofi testét üldözői már holtan találkák. Feje le volt csapva, kezei meg voltak kötözve. Arcán békét láttak és megnyugvást. Azóta úgy tartják, hogy ha az erdőre köd telepszik, lehet hallani Hlofi lépteit és azta ahogyan lecsapják a fejét.



Regék és balladák szólnak egy régi kocsmáról, egy hóviharban. A néhány vendég csendben volt, legfeljebb halkan néhány szót váltottak. Sűrű hóvihar vette körül a kis épületet, ahova a szél néha be surrant és meglobogtatta a gyertyákat. Egyszer egyszer egy vendég a pulthoz ment, hogy a kocsmárossal beszélgessen.

- Úgy tűnik ennek a hóviharnak soha nem lesz vége.
- Valóban. De így legalább beszélgethetünk egy kicsit. - mondta a kocsmáros.
- És még is miről? A földeken való munka most pihen. Csak a vénasszonyok pletykái vannak.
- De azok igen érdekesek. Azt mesélték bizonyos szájak, hogy bizony eljársz a falu végi házba, ahol éppen most került eladó sorba egy lány.
- Sokan járnak oda.
- Akkor jól értem, hogy nem a fiadért beszélsz, aki elveszetten keres magának menyecskét, ugye?
- Öreg vagyok régóta ismerem már a feleségemet. Nekem az élet sok örömet nem adott. Tisztességesen dolgozok és gyónok, de a testem mást akar. - a kocsmáros csak sóhajtott.
- És mi van a gyerekekkel?
- Csak a fiam maradt itthon. Ő majd vezeti a farmot. A többieknek mind jó dolga van. Nagy városokban tanulnak és jól élnek. - azt mondják az utolsó korty nehéz volt neki - Itt az ideje indulnom? - a kocsmáros csak bólintott. A férfi nehézkesen felállt, végig ment a termen, kilépett az ajtón és eltűnt a fátyolos hóviharban.

A vendégek csendben voltak. Néha az a halk néhány szócska el lebegett. A szél eljátszott a gyertyákkal. A kályha ontotta magából a meleget. Egy fiatalabb ült le a kocsmáros elé, hogy beszélgessen.

- Alig várom, hogy haza mehessek. A feleségem már biztosan aggódig.
- Ha egyáltalán nem kapta el őt a hóvihar. Vagy házad el nem fújta.
- Remélem, hogy nem. Erős az a ház és a feleségem a ropogó tűz mellett ül és vigyáz a két szép gyermekemre. Annára és Larsra.
- Vigyázni is fog rájuk. Fel fogja őket nevelni. Reméljük, nem lesz baj.
- Igen… Szeretem őt, szeretem a földjeimet, a munkámat. Úgy vélem, hogy jó életem van.
- Békés és jó élet ez. Egy ilyen kis faluban mint ez lehetséges is megvalósítani. De még így is valaki csak a bajt keresi.
- Azt hiszem itt az idő…
- Itt van.

A vendégek kérdezgették, „hogy van?”. Felsegítették az ajtóból a lányt, aki akkor betoppant és a pulthoz vezették. Őt is és az öccsét is. Csak ételt kértek és egy kis inni valót. A kandalló mellett falatoztak és nézték az embereket, akik a pulthoz ballagtak, majd ki a hóviharban. Nem szóltak, csak figyeltek, Helga apró falatokban fogyasztotta a vacsoráját, öccse jó ízűen evett. Sokan összesúgtak, voltak akik rájuk mosolyogtak, de nem igen foglalkoztak velük.

A vendégek csendben voltak. Alig maradtak páran, így nem is nagyon beszélgettek. A gyertyák csontig égtek lassan. Addig fogytak a vendégek, amíg csak Helga maradt ott és az öccse. A kocsmáros odahívta a pulthoz őket. Helga egy kis erszényt tett a pultra.

- Indultok?
- Nincs hova mennünk, szívesen maradnánk itt.
- Sajnos nincs szobánk és elég fánk, hogy a vihar végéig meleg legyen. Még akkor se, ha mindent elégetünk.
- Nem tudunk sehová sem menni. Nincs otthonunk. Nincs hová mennünk.
- Sajnálom. Mi elől menekültetek?
- Farkasok, vadászok, féltékeny szerelmek és durva vas kezek.
- Szomorú. A vihar megvéd titeket. Itt az idő. - Ekkor az összes gyertya leégett és a kandalló tüze egy pattanással kialudt.
- Akkor viszont látásra.
- Szervusztok.

Harapni lehetett a hideg, tiszta levegőt. A vastag jég borította tóparton dermedten állt a Csend s zúzmarát hintett mindenre az Ég. A Széltől és jégtől kifeküdt nádas mellett egy öregember ült és köhögött. Aztán összehúzta magán a köpenyét és tüsszentett. Hódara kezdte kopogva verni a tájat, a Füvek és a Fák is megborzongtak belé. Az öreg sípoló lélegzését árulón elkapta a Szél, és szertehordta, mint egy rossz hírt szájról-szájra a népek között. Ekkor egy rianás hasad végig a tavon elzavarva onnan a Csendet.
- Szszsz… a November nagyon beteg, bizony… szszsz… mi lesz azzal a kölyökkel? – Súgta a Szél.
A fiú ott ült nem messze az apja mögött, a repedt jégpáncélt bámulta üres tekintettel, karbafont kezekkel.
- Igen. – Sóhajtott a beteg öreg. – Mi lesz veled nélkülem.
A gyerek nem válaszolt.
- Az én időmben – Jelent meg az Egér tele pofazacskóval, mert éppen arra járt. –, még válaszoltak a gyermekek a szüleiknek. Reám egyébként számíthattok…
A fiú undorral nézett az egér után, aki sietve vitte pocakját az árokparton odébb, a semmitmondó ígéret után. Néhány pillanatig csak a hódara hullását lehetett hallani.
- Illett volna megköszönni. – Köhögte November, ahogy szeme sarkában gyűlt a hideg hajnalok könnye. – Mi lesz, ha magadra maradsz?
- Majd mi, akkor vigyázunk rá! – Károgták a Varjak. – Megosztjuk vele, amit találunk és összeszedünk.
- Én is! – Csörgött a Szarka.
- Meg mi is. – Csacsogták az arra repülő csókák is, de a betegnek ez is jólesett.
- Nagyon köszönöm nektek. – Suttogta szipogva, és olyan leverten nézett a világba, hogy a nádbugák is búsan zizegve hajladoztak. A Cinkét többen megfeddték, mert hangoskodva tornászott egy galagonya bokor kihajló ágán. Az öregember tüsszentett.
- Beteg van a határban – Mondta a Karvaly dühösen, mert a Cinke már az ágak sűrűjében kuporgott, és megfogni nem lehetett. –, nincs benned semmi tisztesség…
Csak a vén Holló nem törődött a fiúval, s ezért meg is szólták erősen.
- Undok dögevő. – Vijjogták az Ölyvek, akik szívesen mondtak rosszat a Hollóról.
- Zsugori! – Kiáltotta a Szarka, aki nem tudott tőle lopni semmit.
- Kőszívű. – Rivallták a Csókák, akik folyton fecsegtek mindenfélét, és hamar mondtak ítéletet. De a Holló nem törődött velük se. Ült az öreg Tölgy száraz ágán, bóbiskolt, és csak akkor nyitotta ki szemét, ha az öregség fájni kezdett csontjaiban.
Egy éjjel a bölcs Uhu vetődött arra, és meg is kérdezte a Hollót, hogy miért haragszik November fiára.
- Te okos, öreg bagoly vagy. Megnézted jól azt a kölyköt? Láttad a szemét? Ostobák! – Topogott az ágon, egyet károgva a Holló. – Nem tudsz valami orvosságot a fájó lábamra?
Ekkor végigsuhant jajdulva a Szél az Erdőn, a holt levelek pörgő táncba kezdtek, a kopasz ágak összeverték csonkkarjaikat, és mindenki tudta, hogy meghalt November. A hírre visszajött a Csend, kézen fogva a Köddel, ki némán sírdogált mellette és könnyei halkan mosták a darát havas esővé.
- Szerencsétlen kis árva gyermek! – Károgtak gyászosan a Varjak. – Ne bánkódj, mi veled leszünk.
- Nevelünk! Szeretünk! – Rikkantották a Csókák.
- Ne hallgass rájuk, hazudnak mind. – Sompolygott mellé a Róka. – Belőled akarnak élni. Majd leszek én a gyámod s pártfogód.
- Hahahha!… – Recsegett a Szarka. – A Róka mint gyám… Elnézést, hogy ilyen gyászos alkalommal nevetek.
Előjött az Egér, nézte az árva kölyköt. Pofazacskója most is tele volt búzával, amit még a nyáron lopkodott össze, és szertartásosan csak ennyit mondott:
- Rám mindig számíthatsz! – Ezzel meghajtotta magát, hazament, és üregének összes bejáratát befalazta.
- Hát hogy döntesz, Tél fiam? Mit fogsz most tenni? – Kedélyeskedett a Róka. – Mert ezért vagyunk itt.
- És ha valamit hagyott volna ránk a szegény boldogult November… – Mondták többen.
Az ifjú Tél ekkor felállt, nem volt gyerek már. Keményen elnézett a gyülekezet felett, és szeme hideg lett, mint a szikrázó szürkéskék jég, amilyen a tavat is borította.
- Minden az enyém! Nem teszek semmit. – Mondta. – És takarodjatok! – Közölte ridegen.
A gyásznép szinte megdermedt. Ekkora közömbösséget, hálátlanságot nem vártak, és már neki akartak ugrani, hogy széttépjék, amikor lecsúszott a Tél válláról a kék dérdolmánya, és szürkés jégtestén át lehetett látni, mint a jégvirágos üvegen. Mindenki hátrahőkölt a döbbenettől és a szörnyülködéstől.
Elsőnek a Róka tért magához.
- Nincs szíve! – Suttogta ijedten és kapkodva szemét a többieken.
- Hűh, szívtelen!… – Hátráltak el a közeléből többen is, és szerettek volna valahol messze lenni, mert a sajnálkozás nagyobb volt bennük, mint a félelem.
- Szegény Tél!
- Ne merjetek sajnálni! – Üvöltötte a Tél, és csattanva kibontotta ostorát.
A Csend messzire szaladt. A madarak riadtan rebbentek szét, a Róka inalva vágtatott át a nádason, csak a Varjak károgtak panaszosan, hitehagyottan s örvénylettek a felhők alatt, mert nem tudták, mitévők legyenek.
- Nincsen szívem!?! – Ordított a Tél. – Hát majd lesz! Mindenetek az enyém lesz, ti s a szívetek is! – Fagyosan felnevetett, és jeges ostorával olyat csapott a felhők közé, hogy azonnal megeredt a hó.
- Úgy van! Helyes! – Sziszegett a Szél, akiről mindenki tudta, hogy évszak szerinti szeles, hitvány szolga. – Ez kell nekik, Tél uram…
- Hát te mit akarsz?
- A Szél vagyok, Hercegem. – Keringte hajlongva körbe. – Méltóztasson velem parancsolni. Atyádnak is hű szolgája voltam.
- Hagyjuk az apámat… teszetosza félbolond volt, gyáva vénség és gyönge.
A Szél szégyenlősen sóhajtott.
- Hát mi tagadás… ámbár kellemes, szorgos öregúr volt. El is kanászkodtak alattvalói. De majd te! De majd te! Nagy uram.
- Még szép, majd én ráncba szedem őket! Szigorú rend lesz bizony, ha mondom! Most pedig, azonnal takarítsd el a felhőket, mert nagyobb hideg kell nekem.
- Máris Hercegem, ahogy parancsolod! – A Szél örvényleni kezdett, süvöltve, felfújta magát, aztán zúgva nekirohant a felhőknek. Köd is szállt utánuk.
- El innét, sok szürke teregető, maszatos lepedő!
A Felhők ijedten lódultak egymásnak, nehézkesen eredtek arrébb, hullatták magukból a rengeteg havat, amerre mentek, de éjfélre már tiszta volt az Ég, csak a Csillagok szikráztak fagyos magasságban. A Szél bizalmasan le akart ülni a Tél mellé, de az rámordult.
- Eredj északra, hozz még hideget! – Aztán ült magában a Tél, kezét a szája elé téve ásított s várta a Szelet.
Reggelre a Szél már meg is járta az utat, s amikor megállt Tél előtt, olyan metsző hideg lett, hogy megrepedtek a Fák az Erdőben, s a bokrok ágai merevek lettek, mint a jégcsap.
A Tél pedig csikorogva, kevélyen sétált a határban.
- Add ide a szívedet! – Mondta a Verébnek, akit kint szorított a Szél, s már nem tudott elbújni. – Add ide a szívedet!
- Hallod Csuri, add oda neki! – Súgta a Szél.
A Veréb lefordult az ágról, de a szíve már halott volt.
- A szívedet! – Kiáltott rá a Nyúlra a Tél, de vastag bundája volt, és a szíve tele volt meleg félelemmel. Nem szólt egy szót se, de úgy elrohant, hogy a hó porzott utána.
- Szívet hozz nekem! – Csikordult rá a Szélre a Tél.
- Hogyne, Hercegem! – Kerekedett neki a Szél a feladatnak, de repülés közben megtorpant, elgondolkozott.
- Szívet? Ki a fene fog nekem szívet adni? Honnan szerezzek?
Ténfergett, kavargott egy helyben az Erdő mellett, csak akkor vidámodott meg egy kicsit, amikor a Rókát meglátta a bokrok alatt sompolyogni. Odasuhant és megcirógatta veres bundáját, kackiás bajuszát, s megcsípte a füle hegyét.
- Hogy vagy, kedves koma?
- Eredj a pokolba! – Vicsorgatta fogát fázósan a Róka.
- Nah, ez nem szép tőled. – Lágyult meg a Szél. – Mennyi finom szagocskát, szimatocskát hordtam neked, emlékszel?
- Mit akarsz? – Morrant rá a Róka.
- Hát... – Sóhajtott a Szél – Nagy gondban járok. Megmondom őszintén: szívre lenne szükségünk.
A Róka leült a döbbent csodálkozástól.
- Megtébolyodtatok? Miféle csacskaság ez? Azt mire kéne?
- Úgy látszik, de magunk között maradjon, Tél rendelte el. Csak te segíthetsz nekem, azzal a fergeteges eszeddel, ezt mindenki tudja.
- Nem bánom. – Csillant meg a Róka szeme. – De előbb mutasd meg a nyulakat, mert éhes hassal nem tudok gondolkozni.
S a Szél megmutatta neki a Nyulakat.
Amikor a Nyulak elfogytak a közeli cserjésből, a fácánokat kellett megmutatni a nádasban, mert a Róka még mindig gondolkodott.
- Nem olyan egyszerű a dolog. – Húzta össze hegyes pofáját. – Csak akkor marad élve a szív, ha valaki önként adja oda. – Lenyalta szájáról a vért, s megdörgölte egyszer mancsával az orrát. – De már nyomon vagyok…
És a Hold már kétszer lett csonka s telt meg újra, mióta a Tél uralkodott, de a Szél még mindig adós volt a szívvel. A Tél már elégedetlenül toporzékolt, amikor reggelenként eléjárult.
- Szívet hozz nekem, te nyomorult! – Ordított a Szélre, aki vágtatott a Rókához az árokpartra, s a Róka már messziről csóválva integetett bozontos farkával. Mellette állt fél lábon az átfagyott Gólya. A Szél álmélkodva felborzolta a Gólya tollait, hogy valóság-e.
- Ilyenkor Gólya, itt?
A Gólya megsérült a vándorláskor, eddig egy istállóban tartották a közeli faluban, de tegnap megszökött, és most már tudta, hogy a Nap neki csak egyszer megy le.
- Ez a barátunk hajlandó a szívét odaadni. – Lelkendezett a Róka, és a Gólya bólintott.
- Odaadom. – És a szeme szomorúan mosolygott.
- Bolond! – Suttogta a Róka. – Akkor menjünk! – Mondta hangosan a Szélnek. – Segíts neki!
És ketten szelíden odaterelték a Gólyát a Tél elé, aki kegyetlenül nevetett.
- Nem félsz?
- Itt az idő. – Bólintott a Gólya. – Az enyim is és a tied is. Nem tudom mi lesz.
- Micsoda? – Kuncogott a Tél. – Az enyém? Na, ide azzal a szívvel!
És a Róka, mivel jártas ebben a mesterségben, egy pillanat alatt átadta a dobogó, meleg szívet, s a Tél vigyázva a mellkasába tette, ahol eddig nem volt semmi.
- Na, boldog vagy, Hercegem? – Hízelgett a Szél.
A Tél csak állt egy darabig, majd lerogyott ültébe. Válláról lecsúszott a kék dérdolmány, jeges tagjaiban lüktetni kezdett a meleg vér, darabos, fagy-szabdalta arca meglágyult, eltorzult és szeme megcsordult. Azzal hanyatt dőlt az árokparton és vége volt.

//Ezzel az egy mesével készültem, Fekete István nyomán, ő volt a múzsám, majd ha lesz ötletem, akkor írok még kettőt, de ha nem lenne, akkor csak örülök, hogy ide írhattam ez mesét.//



A csonka hold sarló tündökölt a magasban, néhány bárányfelhő tarkította a csillagporral szórt égboltot. A havas hegyek ormai között egy kolostor feküdt, melynek falait hiába marta a metsző szél és a jeges fagy.
Az épület ablakain fény szűrődött ki, a nyugati szárny legfelső ablaka mögött egy hosszú helyiség terült el, két sorban sorakozó fekhelyekkel, középen egy járófolyosóval, a szoba végében egy ajtóval, melyet egy könyves-szekrény és kellemes meleget árasztó kandalló fogott közre. A kandallóra sorban agatva száradó zoknik lógtak. Lépcsődübögés, tömeges léptek, szórványos beszéd és tompa gyerekzsivaj hallatszott, majd az ajtó kinyílt.
- Egy-kettő mindenki a helyére! Lefekvés!
Beözönlöttek a gyerekek és hangoskodva, nevetgélve szaladtak az ágyaikhoz.
- Csendesebben, mert felveritek az egész házat. Gyerünk, vagy nem olvasok fel esti mesét. – Hangzott szigorúan a rendnővértől, aki a küszöbön állva, tárta ki az ajtót és terelte be a lelenc gyerkőcöket. Cvikkere villant az orrán, de szája sarkában lágy mosoly ült.
Erre mindenki egyet sikkantva, elhalkulva gyorsan ágyba bújt, volt, aki az orráig húzta a takarót és úgy várta a mesét, volt, aki csak ült az ágyon a pokrócot a hátára vetve. A kisebbek kettesével, hármasával feküdtek összebújva. A lányok nagy kerek csillogó szemekkel figyelve, a fiúk egymással rugdosódva a takaró alatt, hogy kinek lóg át a lába a másik térfelére.
A rendnővér betette az ajtót és könyvekhez léptet.
- Na, mit meséljek? Kiválaszt ma mesét?
Erre az árvaházi gyerekek mind egyszerre csattantak fel és megélénkülve ficánkoltak fektükben, ültükben. Mindenki mondta magáét és mutogattak a polcon lévő könyvekre, néhányan oda is szaladtak a nevelőnőhöz, mások átugráltak a fekhelyeken és egymás mellett keresztben elhasaltak, lábaikkal kalimpálva az égnek.
- Elég legyen! Nyugalom, ebből így nem lesz mese. Sipircc mindenki ágyba! Akkor legyen Katika, ő az új lány. – Mondta mosolyogva és intette magához a gyereket, kinek egy rongyos nyuszi volt az egyik kezében és az ujját szopta. A kislány megilletődve állt a könyvespolchoz.
- Néni, de én nem tudok olvasni. – Emelte el Katika a szájától a kezét.
- Nem baj, csak válasz egy könyvet. – A lányka hátát érintve finoman tessékelte a szekrény felé, aki némi mélázó nézelődés után levett egy könyvet és odaadta a rendnővérnek, majd visszabattyogott az ágyhoz és lekucorodott két másik gyerek közé. A nevelőnő leült a kandalló előtt álló, molyrágta, vörös bársonyszékbe, ölébe vette a könyvet.
- 1001 mesés krónikák. – Olvasta fel a címet, majd villanó cvikkerrel végignézet a szobában lévő gyerekeken, akik erre már egy mukkot se hallattak, úgy figyeltek. Kinyitotta a kötetet, mely recsegett-ropogott és peregtek a lapjai, lapozott benne néhányat, majd elkezdte felolvasni a mesét:
- Az elátkozott boszorkák, a függőhíd és Azrael ereklyéi. – A cím után egy lélegzetvételnyi szünetet tartott. A gyerekek összesúgtak.
- Egyszer volt, hol nem volt. Messze innen a Nordenfluss-folyón, de még a Schattenschield-hegységen is túl, egyszer volt három barátnő, nem volt semmijük és senkijük egymáson kívül, csak magukra számíthattak, összetartottak jóban, rosszban és dacoltak száz veszéllyel. Furcsák voltak, megbélyegezettként kezelték őket, magukban éltek, elkülönülve a társadalomtól, egy Várbogárdcirip nevezetű városka szélén. Az emberek egyszerűen nem tudták hova rakni őket. Félték a három nővért, sokszor csak így hívták őket, mert szinte elválaszthatatlanok voltak, de emellett akarva-akaratlanul felkeltették az emberek kíváncsiságát, mert boszorkányok voltak. Persze ahányan, annyiféleképpen tekintettek rájuk. Ki ezért, ki azért érdeklődött irántuk, akárhogy is, de a máságuk miatt volt minden. Hol elutasítóan, hol rossz szándékkal, hol jó indítatással viseltettek feléjük. Egy nap azonban odáig fajult a helyzetük, hogy kiadták útjukat, elűzve a város széléről őket, mert a bizonytalan, kiismerhetetlenségüket nem tűrték tovább. A három barátnő felkerekedett hát és útnak indult. Fájt nekik, hogy elkergették őket, dühükben átkot mondtak Várbogárdciripre, de mást nem tettek, mert nekik is elegük volt a sok viszálykodásból. Viszont, mint minden rontás, ez is visszaszállt rájuk, akik kimondták a káoszátkot. Fél úton egyszer megálltak és visszanéztek, de túl sok olyan emlékük fűződött a helyhez, ha csak rájuk gondoltak is elöntötte szívüket a keserűség és felhorgadt bennük a gyűlölet. Ezért megegyeztek, hogy többé nem térnek vissza a városba, akármi is lesz. Aztán mentek hat napon át, és öt éjjelen keresztül megállás nélkül, arany erdőkön, csillagfényes kapukon, vas ligeteken és üveg hegyeken keresztül, amikről szólt olyan fáma, hogy szárnyas Jámbóriások élnek ott és egy piros ruhás ember fogja a szánja elé őket. Aztán egy vaskapuhoz értek, ami mellett egy fekete fa állt, rajta pedig egy vörös hajú, kockás-pizsamás ficsúr ült.
- Aki át akar itt menni, annak vámot kell fizetni! – Énekelte, gúnyverselősen a boszorkáknak. A legfiatalabb a kapuhoz lépet, erre a semmiből két keresztbe vetett bárd állta az útját. Mire a ficsúr csak nevetett és elismételte a mondókáját.
- Aki át akar itt menni, annak vámot kell fizetni!
A középső barátnő odasétált a szenes fához, megérintette, mire rögtön kigyulladt, megperzselve a kezét.
- Aki át akar itt menni, annak vámot kell fizetni! – Hangzott fel a nóta ismét.
Erre a boszorkák idősebbike szólalt meg.
- Akkor másfelé megyünk!
Mentek is tovább, aztán mikor még a hóbagoly sem dalolt, éjfélkor a három nővér egy függőhídhoz ért, ami egy különösen csillogó kötélhágcsóból készült és ívelt át egy meredek, sziklás, szurdok fölött, melynek aljában egy patak szaladt. A legidősebb kitárta karjait, megállítva a két barátnőjét. Összenéztek. A középső boszorkának se kellett több, elővette jóskártyáját és a szurdok partján kivetette.
- Ha itt átkelünk, meghalunk!
A legfiatalabb barátnő egy öles fatuskóra mutatott. Hárman odavitték a függőhídhoz, amire rágördítették, amint a híd közepére gurult, a csillogó kötélhágcsó szertefoszlott és a tuskó lezuhant a mélybe.  Erre azon nyomban a semmiből előtűnt és elébük lépet a Halál, nem úgy nézett ki, de az átkozott boszorkák tudták, hogy a Halál az. Éjsötét, hosszú kabátban, nagy zsákkal a vállán, egy fehér, vigyorgós, bajszos maszkkal a fején és kasza helyett, egy finoman hajlított pengéjű kardon támaszkodott. A Halál megdicsérte a három nővért, hogy túljártak az eszén, de kifundálta, hogyan végezhet velük. Jutalmat ajánlott az átkozott boszorkáknak.
- Elismerésem, kérhettek bármit, én megadom.– Mondta a Halál és húzott egy fénylő x-et a szíve fölé.
Ismét összenézett a hármas, ezt a Halál is látta, ami pont olyan pillantás volt mielőtt kicselezték a függőhídját, rá is jött, hogyan fogja meggyengíteni a boszorkákat. A legidősebb barátnő szólalt meg.
- Tudjak láthatatlanná válni, amikor csak akarok!
A Halál megdörzsölte maszkos állát, de mit volt mit tenni, hát átadta az éjsötét kabátját, amit ha összegombolt magán, akkor eltűnt a halandó szemek elől. Ez az ereklye volt a Láthatatlanság Kabátja. A Halál félig csupaszon állt a boszorkák előtt, hátán négy kerubszárny növedék volt.
Ekkor a legfiatalabb boszorka szólt.
- Adj egy olyan fegyvert, hogy minden akadályt legyőzhessek vele!
A Halál ismét elgondolkozott és mást nem tudott, odaadta hát a kardját, melynek félgömb alakú markolatvédőjére a következő feliratot vésték: Azrael. Ez az ereklye volt a Bukott Angyal kardja.
Ekkor a középső boszorka lépett a Halál elé.
- Adj hatalmat nekem a holtak felett, hogy újra láthassam, akiket elvesztettem!
A Halál megvonta a vállát, hogy ez semmiség, mosolya nem látszott a vigyorgós maszk alatt és leakasztotta nyakláncát, amin egy gyűrű volt. Levette róla az ékszert, és átadta ezt is. Melyben ékkő helyett egy izzószem volt, és folyamatosan ide-oda járt. Ha felhúzta az ujjára, kimondva a holtak nevét, azok, túlvilági emlékmásként megjelentek előtte. Ez az ereklye volt a Holtak Szeme.
A Halál csak egy kitételt tett, a három boszorkának, azért hogy ne kövesse őket.
- A következő hármas útkereszteződésnél el kell válnotok és külön utakon járnotok.
A három nővér megrettent a Halál szavaira, tudták, ha együtt vannak, akkor sokkal erősebbek és kiegészítik egymást, de mindhármuknak nagyon tetszettek a jutalomba kapott ereklyék és beleegyeztek a Halál feltételébe.
Így mentek tovább és amikor az útkereszteződéshez értek, akkor összenéztek, búcsút vettek egymástól, majd ahogy a Halál meghagyta mindenki ment a maga útján. A legfiatalabb boszorka délnek indult, a középső barátnő keletnek ment, a legidősebb pedig északnak vette az irányt.
A legfiatalabb boszorka egy nagyvárosba érkezett, ahol párbaj viadalt szervezett a város főterén és minden nagy harcost kihívott és megküzdött mindenkivel, akiket sorban mind le is győzött.  A dicsőség, hamar a boszorkány fejébe szállt, kevély lett és dicsekvő. Legendás történetekben mesélte el a híres győzelmeit. Egy éjjel azonban, egy fogadóban, álmában zsiványok vágták át a torkát és vették el tőle a kardot. Így halt meg a legfiatalabb boszorka. Azrael kardjának pedig, így veszett nyoma. Ma már csak a kalandvadászok legendái szólnak róla.
A középső barátnő egy kis faluba jutott, ahol egy néhány fős hitgyülekezet élt. Éjszakára megszállt a faluban, amint egyedül maradt használta a gyűrűt. Megidézte halott kedvesét, akit életében csak párszor látott, aztán elragadta a pestis, de aki visszajött már nem ő volt, csak egy fakóábránd volt, semmi más és nem is emlékezett rá. Megidézte barátait is, de velük is ugyan ez volt a helyzet, nem emlékeztek és ezen a síkon csak folytonos gyötrelem volt nekik a lét. A középső boszorka nem bírta elengedni az emlékeket, újból és újból megidézte a halottait. Végül beleőrült a helyzetbe és felakasztotta magát. Így jutott a Halál kezére ő is.
A legidősebb boszorka egy kerek erdőbe jutott, melynek közepén egy hatalmas kastély állt, ahova betért, és ott éldegélt. A kabátnak hála pedig úgy el tudott bújni a Halál elől, hogy még tán ma is él, ha azóta meg nem halt. Itt a mesének a vége, hát fussatok el véle! – Olvasta fel az utolsó sort, felpillantva a mesekönyvből a cvikkere fölött. A legtöbb gyerek már aludt, akik nem, azok visszamentek a fekhelyükre, vagy átfordultak a másik oldalukra és fejükre húzták a pokrócukat. A nevelőnő összecsukat a könyvet, elmosolyodott.
- Jó éjt Tenebris hercegnői és új Veronia királyai! – Kívánt szép álmokat az árvaházi gyerekeknek, felkelt a karosszékből, visszatette a polcra a könyvet, betakargatta, akiken nem volt rendesen takaró. – Holnap, ha megérdemlitek, lehet felolvasok egy másik mesét. – Mondta, majd kisétált az ajtón, a helyiségben csak a gyerekek szuszogása és olykor a kandalló halk pattogása hallatszott.

//Inspiráló forrásaim a Narnia krónika c. film első része, a Harry Potter hetedik része, az Árvák hercege c. film, a Robin Hood, a tolvajok fejedelme c. film, az Átkozott boszorkák c. film, Fekete István - Őszi vásár novellás kötete és a Mary Poppins c. film, a többi meg saját és inenn-onnan származik.//



Pirkadatkor még köd ült a tájon, melyet a felkelő nap lassan oszlatott. Az erdőből is alig látszott valami, a fák szürkés-fehér sziluettjén kívül, melyeknek egészen apró ágait is tüskés-fagybundába burkolta a dér. Egy varjú károgott valahol a közelben, majd léptek, futás hangjai hallatszottak, mire a madár szárnyra kapott és elszállt. A rengetegből egy fekete kámzsás köpenyes lány szaladt ki, nyomában egy csapat árnyfarkassal. Egy tópartra ért, a farkasok hamar körülvették, felé-felé kaptak, hol viccsorral, hol izzó tekintettel. A lány felkapott egy göcsörtös botot a földről és többször az állatok felé suhintott vele, de azok nem széledtek szét, csak tovább acsarkodtak rá. A husángot, egyszer csak lángra lobbantotta a kezében, mire az árnyfarkasok hátrébb húzódtak. A botot meg-meglendítve ráhátrált a tavat borító jégre. Az egyik ütés lendületénél a csuklya lecsúszott a fejéről, fehér haja lógott az arcába és hátra meredő fekete szarvak voltak a fején, egy démon lány volt, olyan tízen éves forma.
Hirtelen a jég megroppant és hallhatóan ezernyi hajszálrepedés szaladt végig rajta. A farkasok gyűrűje megrezzent, majd egyszeribe futásnak eredtek, szerteszét, de több alatt beszakadt és elnyelte őket a fagyos tó. A lány zihálva nézett a falka után, a göcsörtös bot már csak izzott, majd kihunyt, ahogy a vállára támasztotta.
- Sama! – Csendült fel egy kiáltás az erdő felől. Odakapta tekintetét. Valaki állt a tóparton, szárnyakkal a hátán, kinyúlt pulóverben, szakadt nadrágban, egy fekete hajú nefilim fiú volt.
- Bende? Te hogy…? – Szólalt meg halkan a lány.
- Már mindenhol kerestelek. Láttam és követtem az árnyfarkasokat. – Mondta a fiú, majd rálépet a jégre.
- Vigyázz! – Mutatott maga köré Sama. – Bármikor beszakadhat.
Bende is szétnézett, majd óvatosabban csúszkálni kezdett a jégen.
- Nem lesz semmi gond. Csak mókázunk.
Sama hegyes fülei mögé simította haját.
- Menj innen… meghalhatunk mind a ketten! – Mondta a démon lány lejjebb ereszkedve guggolásba.
- Ezt pont te mondod? Aki megszökött az éjszaka közepén Finsterwaldon keresztül? – Vigyorogta az orra alatt Bende, közben minden lépte alatt megreccsent a jég. A nefilim fiú verdesni kezdett a szárnyaival, így csúszkálva, siklott a tavon.
- Mindjárt le is kerülünk innen, aztán pikk-pakk visszalógunk, biztos észre sem vették, hogy nem vagyunk ott.
Sama felállt és határozottan kijelentette.
- Nem megyek vissza a lelencházba.
- Sss! Ne bomolj és ne kelj fel! – Intette csendre. Sama visszaereszkedett, de nem hallgatott.
- Úgy csinálod, mint egy jég-táncos. – Mondta a lány, ahogy körkörösen közeledett hozzá Bende.
- Jah, tök menő vagyok nem?
- És táncos lábú, mi a terv, hogy szedsz le innen?
A fiú vállat vont.
- Egyszerre csak egy lépést, a következő majd utána.
- Szóval, gőzöd sincs, és a jég majd…
- Nyugi, ne kezdj morogni, mert még megolvasztod magad alatt a jeget és…
A jég erre nagyot roppant és több szigetre tört. A démon lány nyújtotta a botot, billent alatta a jégtábla. Bende mellé ért, elkapta a göcsörtös husángot és magához rántotta Samát. Aztán egyszerre elrugaszkodtak. A jég ropogott, a táblák törtek, egymásnak tódultak. Ahogy elvágódva leérkeztek, a jég beszakadt alattuk, és félig elmerültek a part menti fagyos vízben, de kievickéltek a tóból.
- Fúh, meg fogunk fagyni. – Mondta fogvacogva Bende. – Mire visszaérünk.
- Nem megyek vissza! – Azzal tocsogós léptekkel, csöpögő köpenyben elviharzott mellette Sama, és nekiállt ágakat keresgélni a fák között. A fiú is rájött, mit csinál és segített a gallygyűjtésben. Szépen felhalmozták a rőzsét egy kis rakásba, amit Sama begyújtott. A tábortűzhöz leülve, egy darabig hallgattak, aztán a lány szólalt meg.
- Kösz, hogy utánam jöttél. – Sama felpillantott a tűzből és zöld szemeivel Bendét figyelte. – De miért tetted?
- Hogy-hogy miért? Hát, mert barátok vagyunk. És az árvaházban is sok barátod van. – Nézett rá a nefilim fiú értetlenül. A démon lány ugyan ilyen értetlenül nézett vissza rá.
- Barátok? Nem. Csak megint belém kötnének a szarvaim és gúnyolnának a farkam miatt. – A lány ekkor mutatóba megemelte a farkát, tüskés végét megjáratta, mintha csak csóválná, majd behúzta a köpeny alá.
- Ugyan csak tartanak tőled, mert démon vagy.
- És erről én, mit tehetek! – Csattant fel Sama.
- Hát… – Jegyezte meg a fiú. – …annak nem születik akár ki.
- Tudom, minden gyerek, aki eltűnt a lelencházból az én bűnöm, de én nem akartam! Áh, ezért sem megyek vissza. Mari Lazarus nővér is csak megint megverne.
- A vén banya. – Kuncogta az orra alatt Bende.
- Ne nevess! – Morgott rá a démon lány. – Te is folyton csak feldühítesz, aztán én viszem el a balhét. Lazarus nővér el akart küldeni egy cipész céhmesterhez dolgozni, hogy ne legyek már láb alatt.
- Hé, de hát a te ötleteid voltak. Én csak…
- Ha te olyan ártatlan vagy, akkor miért utánzol engem!? – Rivallt rá, közbe vágva Sama.
A nefilim fiú elhallgatott, mert erre nem tudott mit mondani.
- Miért nem csinálsz valami nefilimeset?! – Vetette oda Bendének, aki csak hallgatott és gondolkozott.
- Én csak… vagy is, de hát szoktam. Utánad jöttem.
A démon lány csak laposan pislogott rá.
- Hát, nekem nem tűnt fel. Igen utánam, de még most sem értem miért. – Jegyezte meg Sama, majd a tűzbe bámult.
- Mondtam, mert barátok vagyunk.
A démon lány erre nem felelt, csak hallgatott.
- Emlékeszem, az egyik csínyedre. A karácsonyi mise előtt a kápolnában cserélgetted a szentek szobrainak a fejét. – Kezdte mesélni Bende. – A papok rossz ómennek vélték és három hónapig böjtöltek.
- Nem, én csak azt mondtam, mi lenne, ha kicserélnénk a fejüket, de te cserélted össze! – Mondta felháborodva a lány.
- Igen, de azt is te találtad ki, hogy törjünk be a kápolnába éjszaka és te is loptad el az egyik pap reverendájából a kulcsot. – Vágott vissza Bende.
- De én kerültem azért is bajba, amikor kiderült és kaptam érte a körmöst.
- Hát, mert mindig te szeged meg a szabályokat.
- Igen, mert folyton feldühítenek, te is és mások és akkor olyanokat csinálok, amiket nem is akartam volna igazán megtenni, csak akkor már azért is.
A nefilim fiú elvigyorodva nézett rá.
- Nem, azt a lókupect nem én löktem ki az emeletről és a zongorát sem én toltam utána. Igen, utáltam, de nem én voltam, csak elképzeltem. Aztán csak úgy megtörtént.
Egy ideig csendben ültek, hallgatták a tábortüzet, száradtak rajtuk a ruhák, majd a fiú szólalt meg.
- Engem a mostoha bátyáim adtak be a lelencházba, mert sok bajuk volt velem. Nem akartam a bányában dolgozni. Sokra nem emlékszem kicsi voltam.
- A bátyáid? Szemetek. Nekem alig vannak emlékeim és nincsenek szüleim. – Mondta sóhajtva a démon lány.
- Részben emlékszem egy dalra, amit a bányában énekeltek. Valahogy így volt:
Nem kell hősnek lenned
Csak őrizd ezt a fényt
Hogy dallá váljon benned
És űzze el az éjt.
Bende elhallgatott és vállat vont, elrúgva egy kavicsot.
- Szép. – Jegyezte meg a lány.
- Megszáradtam. Te? – Verdeste meg a szárnyait is.
Sama megtapogatta magán a ruháját, köpenye végét.
- Én is.
- Vissza kell mennünk.
- Miért?
- Én visszamegyek. Barátok vagyunk, gyere velem. És csak azért is, hogy lássák, nem csak szörnyűségekre vagy képes. Ott van az a kacska karú kislány is, Aila. Magára hagynád büdös banyával?
Sama összébb húzta magán köpenyét és felkelt a tűz mellől.
- Nah, rendben van… menjünk.
Bende bólintott, majd eloltották a tüzet. Sama fogta a göcsörtös husángot.
- Hozod azt a botot is? – Kérdezte meglepődve a fiú.
- Hülye vagy? Persze, innentől ez lesz a szerencse botom. – Válaszolta a lány, majd elindultak vissza az árvaházba, át a rengetegen keresztül.

//Részletek származása: Az öt legenda, A kör, A szépség és a szörnyeteg, Indul a bakterház, Silent Hill - A halott város, Anasztázia, Stephen King - A tűzgyújtó, Apáca show, Egyiptom hercege, József, az álmok királya, A rózsa vére, A hercegnő, és a kobold.//

Elsa egyszer csak sírásra lett figyelmes a szomszéd szobából, ahol a gyerekek játszottak. Félbehagyta a zöldségpucolást, és már szaladt is megnézni, hogy mi a baj. A szomszéd Günther volt az.
-Mi a baj, mi történt? - kérdezte, mire a fiú csak a barátjára mutatott, és szipogva annyit felelt:
-Elvette.
Elsa szigorúan nézett saját fiára, aki felemelt egy boltíves fa építőkockát.
-De kell a hídhoz, és ő meg csak... A mondatot már nem bírta befejezni, mert az anyja a szavába vágott, hogy leszidja.
-Nincs semmi de Patrick! Akkor sem szép dolog elvenni mások dolgait. Add szépen vissza Günthernek! Ez már nem az első eset, hogy összevesztek azon a kockán. Sajnos csak egy darab van belőle, és mindig mindenhez pont az kell. Meg kell majd kérnie a férjét, hogy faragjon belőle másikat is. Ugyanakkor, a fia elég rosszcsont, valahogy meg kellene nevelni. Ekkor jutott eszébe egy történet, amit korábban hallott ő is. -Vagy azt akarod, hogy elvigyen a zsákos ember?
Patrick duzzogva, és haragosan - hiszen neki jobban kell az az építőelem - visszaadta a fakockát barátjának, utána értetlenül nézett vissza anyjára. -Mi az a zsákos ember? Kérdezte kíváncsiskodva.
Igazából nem is ember, hanem démon, nem tudom miért így mondják mindig. Azt mondják, hogy van egy ősöreg démon, aki csak rossz kisgyerekeket eszik. Ez a falánkságdémon éjszakánként bukkan fel a legváratlanabb helyeken, amikor megéhezik. Ilyenkor a környéken az összes rossz kisgyereket a zsákjába teszi, hogy az éléskamrájába vigye őket. Egy sem bújhat el előle, olyan jó az orra, kiszagolja, hogy hová bújtak. Állítólag múlt héten az egyik közeli faluban bukkant fel, és három gyereket vitt magával. Igazából semmi ilyen nem történt az előző héten, azonban úgy gondolta Elsa, hogy kicsit a fiúkra ijeszt. Főleg a saját fiára, hogy az ne rosszalkodjon sokat. Patrick azonban mosolyogva felelt.
-Én simán elfutnék előle.
A nő felsóhajtott.
-Nem futnál. Ennek a falánkságdémonnak igen különös ereje van, és megbabonáz mindenkit maga körül. Azok a gyerekek, akiket rossznak talált, maguk sétálnak a feneketlen zsákjába, amit aztán a hátára dob, és elsétál. A felnőttek pedig ledermednek, mozdulni sem tudnak, csak tétlenül nézhetik, ahogy a zsákos ember elviszi a fiaikat és lányaikat, hogy aztán megegye őket.
-És ha ez egy démon, miért nem kapták még el?
-Nehéz elkapni valakit, ha közben mozdulni sem tudsz. Illetve valami titokzatos oknál fogva senki sem emlékszik az arcára, hogy hogy is néz ki. Egyesek szerint nincs is arca. Hogy kapsz el valakit, ha azt sem tudod, hogy kit keresel? De ne aggódjatok, csak a rossz gyerekeket viszi el a zsákos ember. Csak legyetek szófogadóak, és viselkedjetek jól.
A gyerekek bólogattak, majd játszottak tovább. Együtt. Ha már Günthernél van a boltíves fakocka, legalább legyen szép amit épít, segítek neki én is, gondolta Patrick. Elsa még egy darabig nézte őket, mielőtt visszament, folytatni az ebédet.

Jól van, aki bújt bújt, aki nem nem!

A Világbővítést ezennel lezárom. Mostantól kezdve egy hétig, azaz 2020.01.21-ig adhatja le mindenki szavazatát. Mivel kevesebb mese érkezett, mint amire számítottam, így a meghirdetett kategóriák helyett csak egy kategória lesz. Mindenki szavazzon kedvencére, hogy megválasszuk a legnépszerűbb mesét. Akik írtak, jutalmukat egy hét múlva, az eredményhirdetéskor kapják meg. Aki szavazni szeretne, írjon egy PM-et szerény személyemnek, Lothar von Nebelturmnak. Témaként a "népmese" szót írja be, s benne az üzenet tartalmazza azt a mesét, melyek kedvencének választott meg. Egy ember maximum két mesére teheti le a voksát.

További kellemes játékot kívánok!

Elérkezett hát a várva várt nap. Az öreg dalnok a tűz köré gyűjti a csillogó szemű fiatalokat. Ott volt a falu apraja-nagyja, hogy meghallgassák a mesét, melyet hajdanán még a nagyapjától hallott, amikor ő hazahozta azt a háború sújtotta falvak egyikéből. Nagy volt az öröm. Más hazatérő vitézek általában csak vérbajt hoztak magukkal...

Gratulálok mindenkinek, aki mesét küldött be. Szoros volt a mezőny, ámde végül egy emelkedett ki győztesként. A legnépszerűbb mese Kastiana "Regölés a barátságról" című elbeszélése lett. Gratulálunk hozzá, s mint első helyezett, jutalmad egy tiszta, csillogó Zafír lett. Ám egyik mesegyűjtő sem maradt jussa nélkül. Az összegyűjtött mondákért az alábbi jutalmakat kapjátok:

Nessaris Maera: 1000 váltó
Kastiana von Britol: 3000 váltó
Johann von Nebelturm: 3000 váltó

Gratulálunk mindenkinek, hogy együtt tehettük színesebbé Veronia világát. S ki tudja...talán egyszer még újra találkoztok ezekkel a különös mondákkal...

Ahojaloha!

Ehhez csak írok már ide, bár tudom, hogy nem szabályos és szokásos, de ha már én lettem a különdíjas, és, hogy a nagy publikum előtt is megköszönjem a szavazatokat és a Zafírt. Köszönöm. Karlengetve színpadiasan meghajol.

Éljen a barátság OC-n s IC-n, hosszú távon is. Ennek szellemében fenje meg mindenki pennáját, kardját, villáját és IC-n peregjenek a történetszálak lapjai tovább és lássuk mi történik.

Celebration! Konffeti! Kürtszó!