Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
A bogarak cirippelése és az egyéb éjszakai lények neszezései kellő hangulatot adott egy kis éjszakai sétáláshoz. Rég volt már, hogy az éjszaka közepén csak úgy sétáljak egyet és élvezzem a környező föld friss illatát. Nincs is ennél nyugtatóbb időtöltés, valahogy mindig megnyugtat a környező hullák közelsége. Ja, hogy milyen hullák? Hát kérem alássan a környező elföldelt nyomorultak, kik idejét korán, vagy valamilyen betegségben hunytak el, vagy egyszerűen csak az idős kor vitte őket a feledésbe. A lényeg viszont az, hogy a környező temető valamelyest megnyugvással töltött el, hisz bár sok embert az elkerülhetetlen végként tekint erre a helyre, számomra inkább egyfajta nyersanyagforrásként funkciónál és emellett nem utolsó sorban egy nyugodt, csendes helynek, ahova bármikor visszavonulhatok, hisz ki az a bolond, balga ember vagy elf, aki ilyen késői órán jönne sírlátogatóba. Legalábbis, amennyiben tiszták a szándékaik, hisz nem egyszer előfordult, hogy egy nem-nekromanta dúlt fel egy sírt, hogy némi „vígaszt” találjon a holtak megcsupaszításában. És a legviccesebb az, hogy ezekért is minket vesznek elő, hogy biztosan a nekromanták keze van a dologban… aha… persze… mert mi csak kiássuk a csontokat, hogy meggyalázzuk. Ezért utálom a népeket. Egyszerűen túlságosan túl vannak fűtve mindenféle furcsa sztereotípiával meg olyan sületlen babonaságokkal, melyek simán csak a könyvekben, meg a mesékben szerepelnek. De hát ez ilyen. Meg hát, most amúgy sem azért vagyok itt, hogy ezen rágódjak, így hát le is csüccsentem a közeli kőkerítés falára és az égre emelve tekintetemet nézek a már egyre felhősebb égboltra.
~ Hm… Eső lesz. Vagy legalábbis úgy érzem. Úgy látom ideje indulnom lassan, vagy el fogok ázni. – mondom magamban csak úgy.
~ Hm… Eső lesz. Vagy legalábbis úgy érzem. Úgy látom ideje indulnom lassan, vagy el fogok ázni. – mondom magamban csak úgy.
