Erlendr - emlékiratok

Első fejezet - 817. Január

Gyalogszerrel érkeztem meg felhők gyászleplébe burkolózott szülővárosomba, s még a januári nap sem volt képes gyönge fényével felmelegíteni a havas tájat, melyet oly sokszor láttam és szerettem. De még a kapuk mellett lobogó fáklyák sem nyújtottak többet az üres szívemnek egyszerű, anyagtalanul integető fényforrásoknál. A kapuk fölött aznap nem a város lobogója üdvözölt. Egy monoton színű, díszek nélküli fekete zászló adta jelét mindenkinek, hogy öt nap alatt már Veronia egyik legészakabbra eső városába is eljutott XI. Károly halálának híre. Üdvözöltem az öreg őröket és beszámoltam nekik érkezésem okáról, ahogy annak rendje módja, mielőtt egy hatalmas sóhajtással beléptem a főútra.
A falakon belül senki nem fogadott. Miért is tették volna? Hiszen nem tudták, hogy valaha is hazatérek, levelet pedig nem írtam senkinek. Az otthonomig vezető út a szokásosnál kevesebb latyakkal volt beterítve, feltételeztem, kevesebb ember járta őket, s ritkábban is. Az ajtónkhoz felvezető három lépcsőfok semmit sem változott, még a második lépcsőfok törött sarka is ugyan úgy nézett ki, mint ahogyan elhagytam, s ez az ismert időtlenség csöppnyi megnyugvást csempészett a lelkembe. Kopogtattam egyet, majd kettőt és végezetül egy harmadikat is, az ajtó pedig kitárult. Otthon voltam.
- Édesanyám! Édesanyám! Erlendr hazajött! – kiabálta nővérem, miután nyakamba ugorván berángatott és a szuszt is kiölelte belőlem. Hallottam is a kemény fapapucsok kopogását, ahogyan az előszobával szomszédos étkezőből viharzott ki anyám. Azonban ő nem szólott egy szót sem. Nem tudott. Egész úton hazafelé azon elmélkedtem, miképpen számoljak be jó anyámnak a gyászról, melyet magamon viseltem. Azzal nem számoltam, hogy az anyák különleges teremtések, akik megérzik, ha valami nincsen rendben. Édesanyám tudta, hogy apám hiánya nem jelent jót, s miután végigfürkészte arcomnak minden vonását, hamar rá is lelt a gyász és bűnbánat minden apró színére. Könnyekbe lábadva ölelt meg mind a kettőnket, szorosan magához karolva vékony karjaival.
- Isten hozott Erlendr. – suttogta végül, miután eleresztett. – Gyere be gyorsan a tűzhelyhez. Bizonyára átfagytál a hosszú út alatt. Ada, forrázz le gyorsan egy kis kamillát! Az kéne még, hogy az öcséd meghűljön.
Levetettem hát utazó gönceimet, hogy magamra vehessem én is a gyapjúval bélelt benti ruhákat, hiszen a tűzhely nem volt elég, hogy kicsiny házunk minden helyiségét átmelegítse. Hamar letelepedtem a tűzhely előtt fekvő szőnyegre, melyen gyermekként oly sokat hallgattuk szüleink meséit, majd hosszasan az egyik karos székre meredtem. Apánk széke volt az, és soha sem éreztem még oly üresnek azt a helyet, mint akkor.
- Holnap elmegyek gyónni. – jelentettem ki, s mind a ketten meglepetten kapták fel a fejüket a kellemes csendből, melyet mindössze az égő lucfenyő ropogása töltött ki.
- Akkor mi is veled megyünk. – vágta rá nővérem.
- Mi meggyónni valótok volna nektek?
- Nem gyónni megyünk. Imádkozni. – pontosított, bágyadtan mosolyogva a tűzre, miközben ő is hörpintett egyet a bögréjéből. – Mi nem voltunk háborúzni. Nincsen mit meggyónnunk.
- Ada! – szólt rá hirtelen megemelt hangjával édesanyánk. – Nem illik az ilyesfajta beszéd. Nincs olyan ember Veronián, kinek ne lenne mit meggyónnia.
Az intelem hirtelen jött, s kellemetlen csendet hagyott maga után. Még arra is megesküdtem volna, hogy a tűz is elhallgatott ijedtében. Nekem nagyon nem tetszett és láttam Ada arcán, hogy szégyellte magát, amiért anyánk megszólta, így úgy döntöttem hamar elterelem a témát. Kérdezősködtem a munkájáról, a szomszédokról, a város dolgairól, még rokonokat is felhoztam, csak hogy kényelmesebben érezhessem magam, a kellemetlen érzés után. Így ütöttük el az időnket, mígnem ránk esteledett, s megvacsorázhattunk az asztalnál, együtt úgy, mint oly sokszor tettük régen. Kenyérrel, zsírral és káposztával. Jól esett újra a megszokott.
Az éjszakát úgy aludtam át, mintha a világon semmi gond nem lett volna sehol, s amikor felébredtem, teljesen úgy éreztem magam, mintha soha el sem hagytam volna otthonomat. A reggeli harangszó zengése oly könnyedén emelt ki az ágyból, mintha az élet nem is nehezedett volna reám minden terhével. Pedig tisztában voltam vele, hogy mint egyetlen férfi a háznál, komoly felelősséget viseltem a vállamon, édesanyám zabkásája azonban, akár csak az éjszaka nyugalma, rövid időre feledtette velem a dolgokat.
- Mozgalmas napunk lesz. – informált jó anyám reggeli közben. – Először a templom, majd Adát le kell kísérjük a szövőházba. Utána meg kell látogassuk nagybátyádékat és levelet kell fogalmazzunk a polgármesternek, hogy apád értékeit szállíttassa át a királyi irattárba…
- Azzal még várj egy kicsit. – szakítottam félbe kérlelésemmel. Tudtam, hogy hivatalosan minden kutatásával kapcsolatos tulajdona, halála után a legbelső kör tulajdonává válik, amennyiben erről korábban ő nem ítélkezik, még is felelősnek éreztem, mint örököse, átnézni azokat.
- Csak nem tervezed még mindig gyötörni magad a mágusok rögös útján? – kérdezte meglepetten Ada, mire megráztam a fejem.
- Nem azért… csak várjatok még egy hetet, kérlek. – nehéz volt elengedni…
- Megértem. – suttogta anyám kedvesen, hátrasimítva ősz haját.
Amíg Ada és anyánk elcsacsorásztak, én befejeztem a reggelim és távoztam, mondván előre akarok menni a templomhoz. Nővérem kissé csalódottnak látszott, hisz együtt akart menni, én még is erősködtem. Egyedül akartam lenni egy kicsit.
Odakint még éppen csak szürke volt az ég, s az utcát járó emberek úgyszintén. Gondolataim, mint a villám, cikáztak egyik helyről a másikra. Mit tehettem volna másképp? Vajon Ada haragszik rám? Valóban fel akarom adni a mágiát? Miért kell ennyire hidegnek lennie a télnek? Miért mennek ennyire sokan a templom felé? Vajon Klaus készít még olyan kis pereceket?
Igen. Klaus még mindig készített olyan kis pereceket, de az ára kissé megugrott, így csupán hármat vettem magamnak a nálam maradt váltóból. A napnak azonban jó fordulata következett, amikor is Martin atya, ismervén a Nordenburg család minden ágát, igen korán fogadott is, hogy gyónhassak nála. Nem éreztem magamat megkönnyebbülve, miután távoztam a templomból, még is rendezettebbnek láttam a világot magam körül.
- Dicsértessék Margaret néni! – köszöntem rá az idős, talán hetvenes éveiben járó asszonyságra a templom bejáratától nem messze, aki a mi utcánkban lakott, férjével együtt. Az öregasszony megtorpant és szemeivel végigmért, mintha nem ismert volna meg elsőre, majd egy keserédes mosollyal elém sétált.
- Látom téged megóvott az Úr, Erlender. – nevem kiejtésén az óta sem sikerült javítania, de őneki már elnéztem. – Jó látni, hogy legalább néhány ifjú túlélte a holtmezőt.
Míg családom meg nem jelent, hogy elmondhassák imáikat, kellemesen elbeszélgettem Margaret nénivel. Kiderült, hogy a holtmezei csata magával ragadta a sírba egyetlen fiát, akivel talán csak egyszer találkozhattam egész életemben, karácsony tájékán. Unokája nem volt, legalább is nem olyan, amelyről tudhattak volna, így rövid ideig, de hallgathattam a panaszkodását. Szegényen úgy megesett a szívem, hogy első dolgom volt felajánlani a segítségemet, a házkörüli munkákban. Ő illedelmesen megköszönte, de vissza is utasította az ajánlatom mondván, nincsen annyi munka, hogy ne bírjanak el vele, férjével közösen. Mikor apámról és tanulmányaimról kérdezősködött, kényelmetlenül éreztem magam, hisz nem hazudhattam neki. Közel élt. Hamar kiderült volna az igazság. Beszámoltam hát neki a veszteségről, mire ő, ugyan azzal a keserédes mosollyal megfogta a kezemet, hogy sajátjába véve, részvétét fejezze ki.
- Tudom, milyen nehéz időszak következik most számotokra. – mondta halkan, majdhogynem suttogta a szavakat. – De nem hagyhatod, hogy a gyász maga alá temessen.
- Igyekszem majd. – feleltem mosolyogva, majd mikor megláttam a sarkon befordulni nővéremet, illedelmesen elköszöntem a nénitől, hogy csatlakozhassak családomhoz. Nem tudtam, miféle gyászt élhetett meg Margaret néni, de abban biztos voltam, hogy az enyém közelébe sem férkőzhetett az övéhez. Nem járja az, hogy egy anya megélje a fia temetését. Margaret néni kedvessége még is önbizalommal töltött el. Ha ő képes volt megtartani a vállát, nekem sem lehetett nehéz.
Az imák elmormolása után elkísértük nővéremet a szövőházhoz, majd egy rövid búcsú után el is indultunk a város tehetősebb része felé, ahol nagybátyám dolgoskodott, mint írnok. Ő még azok közé tartozott, akik igyekeztek visszanyerni a nemesi vért.
- Unokaöcsém! Hilda! De jó újra látni benneteket. – köszöntött minket tárt karokkal a vastag szakállú, kopasz, ráncos férfi, Theobald. A ház ura, akinél éppen dolgozott, csupán a vendégszobáig engedett bennünket, így egy kisebb fotelnél és egy asztalnál többre nem számíthattunk, de nem azért mentünk, hogy kényelmesen lehessünk.
- Számunkra öröm, hogy egészséged jól szolgál, Theobald. – felelte formálisan édesanyám és láttam rajta, hogy nem válik kedvére a férfifal való találkozás. Emlékeztem valamire, mintha lett volna a múltban összetűzés a kettejük között, de már akkor sem emlékeztem, mi lehetett a tárgya.
- Hogy megy a varázstudomány Erlendr? Elbír a nagy tehetségeddel az öcsém? – kérdezte szurkálódva, ám az ilyesmi megszokott volt tőle. Az időzítése azonban nem volt a legjobb.
- Pontosan erről szerettünk volna beszélni veled. – sóhajtott fel anyám és mikor nagybátyám meglátta kifejezését az arcán, azon nyomban elsápadt.
- Hallottam a katasztrófáról, de nem hittem volna, hogy ő… - kezdte el motyogni az orra alatt, majd közelebb lépett hozzám és megragadta a vállamat. – Biztos? Nem lehet, hogy csak… elveszett? Esetleg csak fogságba esett?
Megráztam a fejem. Tömören elmeséltem neki, amit átéltem, ő pedig a hír hallatán mintha tíz évet öregedett volna. Remegő lábai alig bírták el testét és le kellett ülnie, ráncos homlokát a tenyerébe temetve. Jó pár perc kellett, hogy összeszedje magát annyira, hogy újból fel tudjon nézni a padlóról.
- Theobald. Tudom, hogy ez most hirtelen jött és időre lenne szükséged, de mi nem engedhetjük meg ezt a fajta luxust. A segítségedet szeretném kérni. – anyám hangja kemény volt, de büszkeségtől ékes is.
- Még is mit tudnék segíteni? Elhavaz a munkám és nincs kölcsönbe adható vagyonom.
- Segíts nekem munkát találni! – kértem tőle, magabiztosan. Tudtam, hogy anyám erre akart kilyukadni, hiszen családunk főbb keresője nem volt többé. Nővérem dolgozott, de az nem volt elég, hogy rendesen meg is élhessünk belőle, anyám pedig már túl öreg és fáradt volt ahhoz, hogy dolgozzon. A házasodott nővéreim családjára nem támaszkodhattunk, hiszen ők sem voltak túl tehetősek. Nem lehettünk teher a vállukon.
- Munkát találni? – meglepett hangja mögött hallottam a megkönnyebbülést, hogy nem kellett tovább magyarázkodnia. – Ezek szerint feladod a varázstudományokat?
- Fel. Öt év alatt nem tudtam eredményes vizsgát tenni, hogy inassá válhassak. Úgy vélem, a varázslás tudománya, nem az én hivatásom.
- Értem. – Theobald felsóhajtott, majd megbeszélt velünk egy találkozót a következő napra. Addigra ő is összegyűjthetett minden lehetőséget, ami segítségünkre lehetett. Gyorsan búcsúzkodtunk és távoztunk, mielőtt kellemetlenné vált volna az idegen házban való tartózkodásunk, s hazafelé vettük az irányt.
- Köszönöm. – mondta anyám, mikor hazaértünk, mire én megkérdeztem, miért. – Hogy segítesz nekünk.
- Ne butáskodj anyám. Ti vagytok a családom. Segíteni akarok, ahol csak tudok.
- Isten áldja a jó szívedet. – mosolyogva megölelt, majd elment, hogy begyújtsa a tűzhelyet, miközben engem elzavart apám dolgozószobájába, emlékeztetve rá, hogy én ott még időzni terveztem.
Kicsiny szoba volt és még zsúfolt is, egyetlen aprócska asztallal és rengeteg könyvvel, papírral és krétával. Végigfuttattam szemeimet a könyvespolcokon, kihúzkodva egy-egy kopott könyvet, csak azért, hogy visszategyem. Levettem néhány összetekert papirost, kibontottam őket, majd mivel nem értettem semmit a felrajzolt ábrákból, visszakötöttem őket és óvatosan vissza is helyeztem mindet a helyére. Csaknem az egész délutánomat abban a piciny szobában töltöttem, nézegetve a könyveket, jegyzeteket, papiruszokat, mígnem kezem ügyébe nem akadt egy vékonyka füzetszerűség. Bőr borította, mégsem volt kemény fedőlapja. Mikor felvettem a kezembe, úgy lifegett, mint egy döglött hal. A felső lapját felnyitván, egy érdekes idézet fogadott, mely apám kezével íródott, de nem az ő nevével:
„Az, hogy mivé teszed önmagad, csak attól függ, az Úr mivé enged válni.” Hannes Gerbert

Rögtön az azt követő oldalon pedig egy bugyuta rajz fogadott egy szakállas arc karikatúrájaképpen. Ezen olyannyira meglepődtem, hogy hangosan felkacagtam. Apám ezek szerint igazi művésznek érezhette magát. Tovább lapozgatva a füzetet hamar rájöttem, hogy ez volt az ő első jegyzetfüzete. Vagy ha nem is az első, de minden bizonnyal a legrégebbi. Egy emlék arról a férfiról, akit még nem ismertem akkor. Egészen addig, amíg vacsorára nem invitált Ada, gyertyafényben gubbasztottam a füzet fölött, hogy újból és újból újraolvassam a kis lábjegyzeteit, a megjegyzéseket és a rejtett szavakat a behajtott sarkak mögött. Lényegében semmi olyat nem tartalmazott, amit ne tanított volna már meg nekem apám. A mágia természetéről és változékony működéséről voltak benne főleg írások, valamint ötletek, melyek ostobán hangoztak, ha kimondtam őket, de papíron bizonyára volt értelmük. Sajnáltam, hogy meg kellett válnom ettől az apró kincstől, de tudtam, hogy nem tarthattam meg. Még is megőriztem az emlékeimben azokat az ostoba rajzokat és ötleteket, Hannes Gerbert nevével együtt. Ha jól sejtettem, ő volt apám tanítómestere. Vajon él e még? Vajon tudja, hogy tanítványa meghalt? Vajon tudja, hogy micsoda férfit okított ki belőle?
- Sikerült mindent megnézned, amit akartál? – kérdezte Ada, vacsora közben.
- Igen. Bár szívesen időznék még ott az este, ha nem gond. – válaszoltam, anyámra nézve, várva az engedélyére.
- Csak ügyelj arra, hogy eleget aludj. Holnap az első harangszóra kelnünk kell. Theobald nagybátyátok csak akkor ér rá.
Boldogan bólogattam, majd az egész éjszakát a könyvek és papírlapok között gubbasztva töltöttem, több gyertyát is elhasználva, amíg el nem aludtam az asztalon. Nem olvasgattam sokat. Időnként felnyitottam egy-egy könyvet, de hamar meguntam mindet. A kis bőrkötéses jegyzetfüzeten kívül nem is volt más, ami érdekelt volna. Nem tanulni voltam ott. Csupán gyászolni.

Második fejezet - 817. Február-Október

A többiek mindig azt mondogatták, hogy a munka közben nem is érezni a hideget. Én persze csak bólogattam, de már az első hónapban meggyőződtem róla, hogy csak azért nem érzik a hideget, mert már elfagyott minden végtagjuk, amivel érezhették volna. Hiába jártunk a tél végében, a Skarstind ormai között ennek semmilyen nyoma nem volt. A fagy rendületlenül hozta a havat és a jeget a szakállas bányászok állára. Egyetlen védelmünk a vastag ruházatunk volt, mert a lámpások inkább adtak fényt, mint meleget, de a bányákban ez pont elég volt ahhoz, hogy ne fagyjunk halálra. Panaszkodáshoz azonban nem volt jogom, hiszen én választottam a vasérc kitermelését a kard forgatása helyett. Ez volt az a munka, melynél mindig volt üres hely és a lehető legkevésbé van köze a varázsláshoz és a katonáskodáshoz, és ennek a jótékony hatásait már kezdtem is érezni.
Nem voltak túl izgalmas napjaink. Reggel, mielőtt felkelt volna a nap, felszerelkeztünk és elindultunk a hegy lábánál álló kis bányafaluból. Mire odaértünk, általában már pár percet fürödhettünk a napfényben, így mindenki energiával megtelve esett neki az aznapi feladatának. A bánya, ahová engem beosztottak, bent volt az ormok között, és még relatíve új volt, még lovunk sem volt, csak egy szekerünk, amit egy ember tudott húzni. Előző év őszén nyitották meg, mert a régiek közül egy már kimerülőben volt. A munka, folyamatos volt és kemény, de legalább többször is tarthattunk szünetet anélkül, hogy a bányavezetőnk, Hans leordította volna a fejünket lazsálás miatt. Napkeltétől csaknem napnyugtáig járt a kezünk. Amikor éppen nem követ kapáltunk, akkor köveket válogattunk. Nem nyomott rám akkora lelki terhet, hogy ne tudtam volna bármelyiket is végezni. Amikor pedig Hans az órájára nézve észrevette, hogy túl késő van, akkor futottunk, feldobva a maradék „talán ércet” a kocsira, hogy ne a hegyek között érjen minket az éj. Odalent a faluban aztán megvacsoráztunk, beszélgettünk, szórakoztunk, egészen addig, amíg mindenki aludni nem tért, hisz másnap folytatódott a munka.
Az esti beszélgetések voltak a napok fénypontjai. Ott tudtam meg mindig, mik történtek Veronián, hol láttak troll nyomokat, vagy kik vesztek oda a hóban vagy a szénbányákban. Megismerhettem a többi bányászt és elfeledkezhettem mindarról, ami a lelkemet nyomasztotta. Havonta egyszer haza is tudtam látogatni, ami nagy segítség volt odahaza, ugyanis vittem minden megkeresett aranyamat, hogy anyáméknak ne kelljen nélkülöznie.
Ahogy jött a tavasz és a nyár is lassan a nyakunkra telepedett, úgy kaptam meg egyre gyakrabban anyáméktól, hogy keressek magamnak egy leányzót, és én minden alkalommal csak nevettem.
- Ugyan anyám, melyik leány akarna egy koszos bányász felesége lenni? – kérdeztem tőle mindig, mire kaptam a fejmosást, amiért ilyen kevésre becsültem magam. De akkoriban valóban nem voltam több. Csak egy koszos bányász, aki vasércet kaparászik, hogy a családja megélhessen. Persze nővérem is megkapta a maga adagját, ami a párkeresést illeti, de vele lényegesen elnézőbb volt, hiszen nem voltak nagyon udvarlói sem. Legalább is nem olyanok, amilyenekről mi is tudtunk volna.
A melegebb időnek hála, a munka is jobban ment. Jól haladt a termelés és egyre kevesebb új arcot láttam az esti gyülekezőkön, míg a télen csaknem hetente jöttek új legények. Az ormok között továbbra is csípett a szél, de bent a hegy belsejében már nem kellett kettő gyapjúréteget hordanunk, hogy melegen tarthassuk magunkat. Általánosságban mindenkinek láthatóan javult a hangulata, egészen addig, amíg egyik este meg nem kaptuk a hírt: Nyom nélkül tűnt el egy egész csapat a hegyek között.
Az nem volt újdonság, hogy emberek eltűnnek a hegyek között. Vadállatok és trollok sajnos előfordulnak a környéken. De az, hogy egy egész csapat tűnjön el, ráadásul nyom nélkül, az elég nyomasztó hír volt.
- Tényleg semmit nem tudunk az eltűnésükről? – kérdeztem aggódóan Hanst, aki informált minket az esetről napi feladataink megkezdése előtt. Nem nagyon látszott rajta az aggodalom, bár a vaskos szakálla és a fejébe tolt sapkája miatt amúgy is nehéz lett volna látni, mit rejtenek a talán barna szemei.
- Nem számoltak be vadállatok nyomairól és sehol egy vérfolt. Hiába történt egy hete, az ilyen nyomok meg szoktak maradni, hogy a felderítők beszámoljanak róla.
- De mi lesz így velük? – kérdezte a kopasz Josef, a maga részéről teljesen jogos aggodalommal, hiszen ő volt az, aki a legtöbbet járkált a falu és a bánya között a szekérrel. Az ismeretlen ijesztő.
- Még nem tudom. Összeülök ma este a többi bányavezetővel, hogy megbeszéljük a további teendőket. Addig legyetek türelemmel és dolgozzatok úgy, mintha semmi gond nem lenne.
- De nem tudunk úgy dolgozni, mintha semmi gond nem lenne! – kiáltott fel Leonard, a vörös. – Mégis miféle szörnyeteg képes minden nyom nélkül elnyelni egy egész csapatot? Hányan is voltak? Nyolcan? Tízen?
- Arra kérlek titeket, hogy nyugodjatok meg! – szólt rá kemény hangon Hans. – A bánya a keleti oldalon volt. Mi itt a déli sarkon elég messze vagyunk, hogy ne kelljen aggódnunk. Most pedig nyomás vissza dolgozni!
Persze senki nem mert ellenkezni a csaknem két méter magas, vállas férfival, így mind nekiláttunk annak, aminek minden nap neki szoktunk állni. De a nap lassan haladt és én is többször álltam meg pihenni, hogy kimenjek a bánya elé, leellenőrizni a környéket. Az egyik ilyen szünetem alatt botlottam bele Josef-be, aki pontosan ugyan azért volt kint, mint én.
- Levegőzöl Erlendr? – üdvözölt a kérdéssel.
- Csak amennyire te is. – mosolyogtam rá kínosan, majd leültem mellé a földre. – Aggódsz?
- Igen, de nem magamért. – mondta és a mellén pihenő fakeresztre tette a kezét. Tudtam már, hogy két fia is a bányákban dolgozott, az egyikük pedig bányavezetővé is vált, így nagy felelősséget szerzett magának. De azt is tudtam, hogy mind a ketten a keleti oldalon dolgoznak.
- Miért nem beszélsz Hansszal? Biztosan át tudna szervezni, hogy közelebb lehess hozzájuk.
- Hogy aztán ők aggódjanak az én biztonságom miatt? – nevetett fel a maga érces hangján. – Ők még túl fiatalok ahhoz. Én már megéltem ötven nyarat. Én megengedhetem magamnak.
- De az aggodalmad ragályos. Én pedig még alig éltem meg tizennyolcat.
- De nem is vagy a fiam. – nevetett ismét, majd hátba csapott. – Szóval nem miattad lesznek álmatlan éjszakáim.
Még pár percet ücsörögtünk, csendben egymás mellett, majd úgy éreztem nem fogok tovább egy helyben ülni. Kinyújtóztattam a végtagjaimat és visszatértem a bányába, hogy munkával foglaljam le a kezeimet. Zavart a bizonytalanság, és a félelem az én gondolataim közé is beitta magát a nap végére. Olyannyira, hogy a faluba vezető úton még Hans elé is bevágtam, hogy hamarabb beérjek. Mondanom sem kell, hogy mit kaptam a tiszteletlenségemért. Egy hétig fájt az arcom tőle.
Másnap minden aggodalmunk ellenére elfogadhatóan jó hírekkel fogadott minket Hans, már a faluban. Több mint félévnyi várakozás után végre kaptunk egy lovat és egy hozzá méretezett szekeret is, így lecsökkentve a körök számát, amit Josefnek meg kellett tennie naponta. Ez volt az egyik jó hír. A másik, hogy küldettek a környező vármegyékhez embereket, hogy katonákat bérelhessenek a bányák mellé, bár a bányavezetőnk hozzátette, hogy mindenhol kevés a katona, így ne számítsunk sok előrelépésre ez ügyben. Még is, az ígéret elég volt, hogy reményt csaljon a szívünkbe, így a termelés ismét a megszokott lendülettel haladhatott.
Pár hét elmúlt és lassan a nyár közepéhez értünk, mire sikerült néhány katonát beszerveznie a bányavezetőknek. Sajnos nem volt elég ahhoz, hogy mindenhová lehessen állíttatni egyet, de egy járőrcsapat megszervezéséhez elegendő volt, így a veszélyeztetett területeket szemmel tudták tartani. A problémák azonban ismét felütötték a fejüket, mint ahogy azok mindig is szokták, és a nyár végén megkaptuk a lesújtó hírt: A járőröző katonáknak nyoma veszett. Pontosan ugyan úgy, ahogy a nyár elején a bányászoknak. A félelem jéghideg lepedőként telepedett rá mindenkire a helységben, s az nem kívánt leszakadni rólunk, még akkor sem, ha ittunk. Pedig mi aznap mind nagyon sokat ittunk.
- Megkeresem őket! – kiáltottam fel hangosan, s ha éreztem volna a lábaimat, még fel is álltam volna a padról. – Megkeresem, hogy hol bujkálnak és hazahozom őket! Ki tart velem?
- Nem megyünk mi veled sehová, kölyök! – szólt a hátam mögül egy talán ugyan annyira részeg férfi, akinek az istenért sem tudtam volna felidézni a nevét. – A föld nyelte el őket! Vagy a hegy. Igen, a hegy. Minden bizonnyal elátkozták a tárnákat és élve eszik meg az embereket!
- Ugyan, dehogy átkoztak el itt tárnákat! – kiáltott egy harmadik, velem szemben. Talán Leonard lehetett, a vörös hajából kiindulva. – Démonok műve az ilyen. Becserkészik, elragadják, majd szőröstül-bőröstül lenyelik az áldozataikat.
- De akkor mi lett a páncélokkal? És a kardokkal? – kérdeztem tőle, alig artikulálva a szavakat.
- Bizonyára azokat is megették.
- Akkor, az nagyon meg is fekhette a gyomrukat… - motyogtam, majd amint belegondoltam, miképpen is tenne ilyet egy démon, elkezdtek feltörni a kellemetlen emlékek és elment a kedvem a vitatkozástól. Az asztalra fekve hallottam, ahogy a többiek még órákon át vitatkoztak arról, mi is történt szerintük, de a nap végére mindenki egyet tudott érteni abban, hogy az eltűnések bizony démonok keze műve. Másnap reggel ketten el is mentek, hogy személyesen kérjenek segítséget a katedrálistól, ami végül nem érkezett meg, csak ősz közepére, egy inkvizítor és egy pap formájában, ám addigra még egy egész bányászcsapat tűnt el. Ismeretlen körülmények között, természetesen, még ha mindenki meg is volt győződve, hogy démonok falták fel őket.
Északon sajnos a falevelek hamar sárgulni kezdenek, s a hideg is gyorsabban betör a pusztaföldről, mint másutt, így nálunk is hamar előkerültek a bélelt köpenyek és kabátok. Október közepén pedig pont egy esti gyűlésünk közepén még az egyház két embere is megérkezett hozzánk, enyhítve a több hónapos feszengésünkket.

Privátban eléggé széjjeldicsértelek már, de azért röviden ide is leírnám, hogy mennyire elégedett voltam. Fogd meg jól ezt a vonalat, s szaladj vele, amennyire bírsz, mert egy nagyon erős történet bontakozik itt ki. Említetted, hogy igazából az előtörténet folytatásáról van szó, de ez nem probléma, az előtörténetnek nem az a dolga, hogy mindent elmeséljen, csak hogy megadja a karakter alaphangját, az élmény pedig tökéletes lesz ahhoz, hogy megalkosd a köré épülő dalt. Szépen fogalmazol, s szép képeket használsz, emellett pedig van valami elképesztően emberi az egész egyszerűségben. Az első történetben tulajdonképpen semmi olyan nem történt, ami különösebben extra lett volna, mégis tökéletesen áramlott a sztori, s volt benne valami, ami egészen otthonossá tette a mozgását. A második sztori tökéletesen épít erre, s tényleg egy olyan életet írsz le, amit egy fémbányászhoz képzelek. Nehéz, veszélyes, fárasztó, de közben mégis akad idő a édeskomákkal szittyózni, s álmodozni arról, hogy te lehetsz a hős.

Nem fogom nagyon tovább húzni a szót, szerintem éppen eleget beszéltem már erről. Húzd ki magad, s írd tovább, hogy legyen még mit olvasnom.

Jutalom:

200 TP
3000 Váltó ( Ebből 1000 a bónusz a második élményért)

Tárgy:

Név: Nyersvas gyűrű
Típus: Kiegészítő- Nyakék
Leírás: A legtöbb bányász a szegények rétegekből származik, így általában nem is igazán telik nekik arany, esetleg más nemesfémből készült gyűrűkre. Az emberek persze mégis szeretik azt, ha valahogy megmutathatják, hogy honnan is származnak, így a bányászoknak sajátos eszközeik vannak az ékszerek készítéséhez. Ezt a konkrét kis darabot az egyik komád készítette neked egy darabka rozsdaszín ércből, melyet zsebre tett, mikor a felügyelő éppen nem figyelt. Később simára csiszolta, az életei lereszelte, majd átfúrta, hogy bele is férjen az ujjad. Kemény munka lehetett, de nem találta el a mértékeket, így sajnos nem jó rád... Sebaj, nyakláncnak is pont jó lesz! A gyűrűt végül egy mágus ismerősöd egy áldással látta el, ami ennek hála a jelentős hideget is komfortosabbá teszi számodra. Nem véd a fagyhaláltól, de a közérzet szempontjából sokat számít.

Harmadik fejezet - 817. Október

Amilyen gyorsan érkeztek az Úr emberei, olyan gyorsan is haladtak át a helyiségen, hogy egy meglepően kicicomázott úriember társaságában egy másik helyiségbe zárkózzanak.
- Ki volt a selyembe bugyolált úr? – kérdeztem a közelemben ülőktől, mire Hans a hátam mögül válaszolt, mire meg is ugrottam meglepettségemben.
- Siegfried von Reichenberg báró úr. Az egyik legbefolyásosabb nemes a Skarstind ezen vidékén. Jogot formált a környékbeli bányák többségére, szóval vigyázz a szádra, nehogy indokoltan karóba kelljen húzatnia.
- Hans! Azt hittem a többi vezetővel vagy. – fordult hátra a mellettem ülő Leonard.
- Mindennek megvan a maga ideje. – mosolygott és belekortyolt a sörébe, miközben vastag szemöldöke alól meredten bámulta az ajtót, melyen bementek a friss jövevények. Végezetül igaza lett, néhány perc után a két férfi kilépett az ajtó mögül, s ekkor Hansszal együtt többen is felkeltek, hogy beszélhessenek velük. Nem tűntek túl beszédes uraknak, ám készségesen szóba álltak mindegyikükkel.
Jócskán elmúlt már éjfél is, mire az egy asztal köré ülő férfiak végül befejezték a magánbeszélgetést az Egyház küldötteivel, de senki sem mert ágyba menni. Mind tudni akartuk, hogy mi lesz a sorsunk és mind feszülten vártuk, hogy a morajlás elhalljon, majd mikor ez megtörtént, a várakozás kézzel tapintható fogalommá vált a helyiségben.
- Jó urak! – szólított meg mindenkit a piros palástos inkvizítor, felállva az asztal mögül. – Hosszas egyeztetések után arra a döntésre sikerült jutnunk, hogy amíg meg nem találjuk a baj forrását, addig a veszélyeztetett területen dolgozókat felmentjük a munka alól. Javasoljuk, menjen haza Isten hírével. Bízunk benne, hogy a hét végére sikerül elhárítanunk a problémát.
Ekkor a helyiségben összetömörült társaság egy része egyhangúan felsóhajtott a megkönnyebbültségtől és a feszültség is érezhetően kevesebb lett.
- Ami a többieket illeti, - folytatta - nem látjuk szükségesnek, hogy bármiféle változást kelljen, alkalmazni a napjaitokban. Mi a holnapi napot felderítéssel fogjuk tölteni, és ha az Úr is úgy akarja, többet is megtudhatunk a démonok hollétéről.
Ezután tartott egy rövid szünetet, amíg poharából ki nem kortyolta a maradék vizet. Beszédstílusa roppant megnyerő volt és úgy éreztem egy igen magabiztos és megbízható inkvizítort ajándékozott nekünk az Egyház, azokban a nehéz időkben. Ami viszont a papot illette, bár láttam beszélni a bányavezetőkkel, a hangját nem igazán hallottam. Bizonyára csendes, esetleg magának való volt, de ahogy ott ült, karba tett kézzel, nem azt a benyomást keltette.
- Most pedig szeretnék önök közül kiválasztani kettő férfit, - folytatta az inkvizítor egy rövid harácsolás után, megtörve a síri csendet. - akik segítenek nekünk a hegyek körüli tájékozódásban, hisz bevallom, egyikünk sem idevalósi. Előnyt jelent, ha esetleg katonai tapasztalatuk is vagyon.
Úgy éreztem, egy pillanat alatt milliónyi perc telhetett el. Gondolataim csak úgy cikáztak, alig bírtam elkapni egyet is, ám amit sikerült, az hangosan üvöltötte, hogy menjek velük. Egy lehetőséget éreztem a vörös palástos férfi szavai között elrejtve és minden ízem vágyott arra, hogy kitörhessen a magamra erőltetett monotonságomból. Láttam, ahogy a férfi keze lassan felemelkedett, de csupán a derekáig, majd lassan visszaereszkedett a combja mellé. Szemei fürkészték a társaságot, ám minden másodperc oly lassúnak érződött, hogy nem bírtam tovább. Mint egy rugó kirúgtam magam oly erővel, hogy combommal még az asztalon is löktem egyet.
- Én jelentkeznék kíséretnek! – jelentettem ki, magabiztosan.
Az inkvizítor végig mért, majd lenézett az asztalánál ülő vezetőkre. Láttam, ahogy Hans szeme olyannyira kidülledt, hogy látni is lehetett bozontos szemöldöke alatt a barna bogarát, kristály tisztán. Halkan megköszörülte a torkát, majd valamit motyogott az álló férfi felé, mire az elégedetten biccentett. Ezek szerint megfeleltem neki.
- Remek. Van még valaki, aki önként jelentkezne? – természetesen nem volt, így lehajolt, hogy néhány szót váltson a pappal, aki ujjával rámutatott néhány emberre. Hümmögések, bólogatások, majd harácsolások váltották egymást, míg végül ismét kiegyenesedett és kezével az egyik vállas férfira mutatott. Sajnos név szerint nem ismertem, de azt tudtam, hogy a szénbányákban dolgozott a déli oldalon. – Jó uram, készen áll, hogy az Úr nevében járjon el?
A vállas, csupasz képű, ráncos férfi kissé vonakodóan körbenézett, majd egy merész bólintással beleegyezett.
- Ebben az esetben önök ketten maradjanak még egy keveset, mindenki más pedig térjen nyugovóra. Köszönjük az idejüket. Jó éjszakát.



A tűzhely csendes ropogása már csak emlékként hallatszódott a kihűlt kandalló felől, ám falak még tartották a meleget. Kellett is, hiszen odakint az éjszakák egyre hűvösödtek, s kabát nélkül épelméjű ember ki se teszi a lábát a melegből. Miközben négyen körbeülve egy asztalt meredtünk egymás szemébe, az inkvizítor felvilágosított bennünket a lehetséges veszélyekről, valamint a következő napi tervekről.
- Bízom benne, hogy az önök segítségével hamarabb véget vethetünk ennek az egésznek és mindenki nyugodtabban folytathatja majd a munkát. – mondta halkan, hiszen már nem egy nagy tömeghez kellett beszélnie. – Van e kérdésük?
- A nevetek. – morogta mély, dörmögő hangján a szénbányász, rövid hallgatás után. – Mi a nevetek?
- Az én nevem Zacher, ő pedig itt Christof. Még valami?- nézett ránk kérdőn, mintha az idejét vesztegettük volna, mi viszont csak a fejünket ráztuk. – Most pedig menjenek aludni. Holnap pedig a megbeszélt helyen találkozunk.
Aznap este csak forgolódtam az ágyamban. Izgatott voltam, még is aggódtam. Magamért és másokért.
Még is mit tehetnék én a két szakképzett ember mellett? Alig egy éve vagyok csak bányász. Valóban, eltanultam mindent, amit el lehetett tanulni a hegyek között való közlekedésről és a különböző kövek felismeréséről, de még is mennyire lesz hasznos a tudásom? Vajon csak hátráltatni fogom őket? És mit teszek, ha démonok támadnak meg minket?
Ilyen és ezekhez hasonló gondolatok tartottak ébre csaknem egész éjjel, míg a fáradtság el nem kábított teljesen. Talán négyórányi üres pihenés után ráztak fel alvótársaim, hogy indulni kéne, én pedig, mintha nem is aludtam volna, pattantam ki az ágyamból. Érdekes mód nem kérdeztek semmit az előző nap estélyéről, még is úgy éreztem, mintha aggódtak volna értem. Főleg szemükből és markáns kezük vállamra szorításából következtethettem csak rá. Gyorsan kimosakodtam hát, és míg a többiek felszerelkeztek és elindultak a bányákba, én csak magamra öltöttem a bélelt köpenyemet és elsétáltam a falu határán álló kis kapuig, mely a hegyek keleti oldala felé néztek. Roppant kreatívan mindenki csak „A keleti kapu” néven szokta illetni. Mikor odaértem, kellemes meglepetésemre a sorstársam már ott állt, karba tett kézzel, az enyémhez hasonló köpenyben.
- Adjon Isten jó reggelt. – köszöntöttem lelkesen, hiszen még nem volt alkalmam jó kapcsolatot kiépíteni vele. Úgy véltem, bizonyára kedves ember lehetett, még ha mogorvának is látszik első ránézésre.
- Jó reggelt neked is. – morogta.
- Nem volt alkalmam az éjjel bemutatkozni, így had pótoljam be elmaradásomat. A nevem Erlendr. A nyugati oldalon dolgozom vasércesként. Ha jól emlékszem te a szeneseknél dolgozol, igaz?
- Otttan bizony. – biccentett és végigmért. Közel egy magasak lehettünk, még ha a kor nagy szakadékot is vájt közénk, így sokkal magabiztosabban beszéltem vele, mint Hansszal. – A nevem Karl.
Kinyújtotta kezét én pedig gondolkodás nélkül megragadtam. Éreztem, ahogy erősen rászorít, s mint az bányászok között szokás volt, fel akarta mérni az erőmet. Nem kívántam csalódást okozni neki, hiszen ő volt az idősebb, így jó erősen szorítottam én is az ő markát, mígnem ujjaink már csaknem lilulni kezdtek. Akkor aztán engedett a szorításán és megengedett egy mosolyt.
- Mióta dolgozol a hegyekben?
- Már közel egy éve. Február előtt érkeztem nem sokkal. És te?
- Még a nyáron jöttem. Egyik komám is itt keresi a kenyerét, azt mondta jöjjek én is, ha csak munka kell.
- Ez érdekes. Engem nagybátyám segített eljuttatni a vasasokhoz. A szenesek csak úgy felfogadnak bárkit?
- Minékünk hamar elfogy az energiánk és hamarabb megtelik a tüdőnk szénporral. Bárkit felfogadnak, akinek van mozgatható keze és lába. Téged még is milyen életből evett ide a fene, hogy családnak köszönheted a helyedet? – hangjában irigységet véltem felfedezni, de tisztelettel telit.
- Onnan, ahonnan sok másik bányászt is itt. Háborús életből. – válaszoltam vonakodva, hiszen nem akartam mindent elmesélni neki. Nem is érdekelte volna. – Na és te miből kerültél a szenesekhez?
- Háborús életből, természetesen. – kacagott fel kedélyesen, majd felemelte a bal kezét, hogy hiányzó kisujjával dicsekedhessen. Nem irigyeltem, hiszen egy végtag hiánya számomra nem egy szép látvány, de vele mosolyogtam én is.
- Jó reggelt urak! – szólt felénk Zacher, az inkvizítor, aki egymagában közeledett a kapu felé, kezében kettő kardot hurcolva. – Remélem kipihenték magukat, mert hosszú nap áll előttünk.
- Jó reggelt atyám. – üdvözöltem mosolyogva. – Mire önnek kettő kard? Egy nem elég a démonirtásra?
- Ne viccelődjön, kérem. Ez a maguké. – nyújtotta át mind a kettőnknek a pengéket. – Vigyázzanak velük, mert frissen lettek élezve.
Első ránézésre nem tűntek többnek egyszerű acélkardoknál, ám mint az később kiderült… valóban csak egyszerű acélkardok voltak. Könnyű volt őket forgatni, ám kissé idegennek éreztem annyi idő után újra fegyvert fogni a kezemben.
- Christof atya merre van? – kérdezte Karl, majdnem félúton járva a hegy lába felé.
- Ő már korán reggel elindult, hogy felmérje a lehetséges csapdákat.
- Ezeket az utakat minden nap használják a bányászok. Kizárt, hogy csapdákat állítsanak fel rajtuk anélkül, hogy észre ne venné valaki. – morgott a férfi, mire Zacher atya egy pillanat alatt megfordult és mélyen a szemébe nézett.
- Nem várom el, hogy megértse, de a csapdák nem csak kézzel fogható formában lehetnek jelen. – hangja csendes volt, de tekintélyt parancsoló. Ha nem lett volna alacsonyabb nálunk, akár még Hansnál is ijesztőbb lett volna.
Az utunkat ezután fegyelmezett csendben folytattuk. A hegy lábánál Christof atya is becsatlakozott, halkan beszámolva társának, aki egy biccentéssel nyugtázta a híreket. Alig egy órával később elsétáltunk az utolsó bánya mellett, ahol még aktívan folyt a munka, belépve ezzel a veszélyes zónába. Éreztem, ahogy markom egyre szorosabban simult a kard markolatára, de nem könnyítette meg a helyzetemet az sem, hogy engem küldtek előre, navigálni a kis csapatunkat. Örültem, hogy az egy év alatt megtanultam mely utak a járhatóak és melyek azok, amelyeket messziről el kell kerülnünk, így viszonylag akadálymentesen jutottunk el az első elhagyatott bányarendszerekig. Különös látványt nyújtottak a kihordott, de el nem szállított kövek. Mintha egyik pillanatról a másikra köddé váltak volna az emberek. Egy olyan helység ahol munka zaját kellett volna hallani és izzadó férfiakat látni, még sem hallottam mást, csak a szél süvítését az üres tárnák között, s a környéken is csak mi voltunk az egyetlen élő lélek.
Ahogy egyre beljebb haladtunk úgy váltunk mind egyre idegesebbé. Nem tudtuk, lesben állnak e démonok, vagy egyéb elképzelhetetlen monstrumok, és a két egyházi jelenléte sem volt elegendő, hogy biztonságérzetünket visszahozza.
- Itt is vagyunk. – jelentettem ki közel egy óra kaptatás után, megállva egy üres bánya előtt. – A hatvankettes keleti bánya.
Emlékszem a számra, hiszen sokat kérdezősködtem Hanstól szabadidőmben. A kettő bányászcsapat, akik eltűntek, mind a keleti oldalon, a hatvankettes és a hetvenes számú bányákban dolgoztak. Vasérc kitermelésével foglalatoskodtak természetesen, akárcsak én.
- Remek. – fújták ki magukat az egyházi urak, majd arra utasítottak bennünket, hogy maradjunk kint, míg ők benéznek. Természetesen nem ellenkeztünk, hisz bárhol jobb, mint egy démonoktól hemzsegő bányában. Zacher és Christof kihúztak zsebükből egy-egy különös amulettet és azt előre tartva, soha nem látott magabiztossággal hatoltak be.
Csaknem egy órát várakoztunk odakint, s már oly módon akartuk elütni az időt, hogy egymással fogadkoztunk, melyik egyházi veszik oda. Szórakoztató volt egymásra licitálni. Legalább elterelte a figyelmünket a tényről, hogy egymagunk-álltunk kettő egyszerű karddal, kiszolgáltatva a környéken ólálkodó démonoknak. Mikor aztán kezdtük volna felvetni a lehetőséget, hogy mind a ketten odavesztek, szapora léptekre lettünk figyelmesek. Oly szaporákra, hogy már futásnak is lehetett volna mondani. Vagy menekülésnek. A két egyházi végül lihegve értek ki, arcukon ingerültség és félelem jeleit véltem felfedezni.
- Mi történt odabent? Találtak valamit? – ragadta meg a kezdeményezést Karl, érezhetően megacélozva a hangját, hogy ne lehessen hallani a remegést.
- Találtunk. – lihegte Zacher, majd nagyot nyelt és kihúzta magát. – De nem démonokat.

Negyedik fejezet – 817. Október – 818. December

- Ha nem azok, akkor micsodák? – értetlenkedtem, befele nézve a sötétségbe. Jobb kezem egyre erősebben szorította a kardom nyelét.
- Halottak. – válaszolta Zacher inkvizítor, majd sietős léptekkel elindult lefelé a hegyről, vissza a faluba.
- Most meg hová megy? – kérdezte Karl, miközben mindannyian lefelé siettünk. – Ha halottak, nem elég egy ima, hogy eltűnjenek?
- Nem kéne minden gyerekmesét elhinnie. – szólt a háta mögé ingerülten az inkvizítor. – Nincs annyi imádság, ami ennyi halottat a túlvilágra kísérhetne.
- Akkor még is hogyan szabadulhatunk meg tőlük? – lihegtem kérdésemet én is, de az alacsony férfi némaságától nem lettem okosabb. Próbáltam megragadni Christof tekintetét, hogy legalább tőle kaphassak valamiféle megnyugvást, ám az ő arcán is legalább annyi zaklatottságot véltem felfedezni, amennyit a magamén éreztem.

Egészen a hegy lábáig ugrált a hátunk mögé a tekintetem, hogy megnyugtathassam minden percben félelemtől reszkető lelkemet. Nem jött utánunk senki és még a nap is szépen sütött le ránk, annak ellenére, hogy bélelt gyapjas köpenyünk alatt is éreztük a fagyos szelek hidegét. De a némaság nem esett jól. Se nekem, se Karlnak. Láttam rajta, hogy ugyan olyan idegesen szorongatta a kardját, mint én, de több kérdést egyikünk sem mert feltenni, amíg át nem léptük a keleti kaput, és a két egyházi úr meg nem állt végre.
- Hányan voltak pontosan? – kérdeztem halkan, közelebb lépve Herr Zacherhez.
- Túl sokan ahhoz, hogy mi ketten elegek legyünk hozzájuk. – morogta ingerülten, majd meghagyta nekünk, hogy maradjunk a kapunál, amíg ők beszélnek a még itt tartózkodó bányafőnökökkel. Jobb híján beálltunk a kapu két oszlopához és árgus szemekkel kémleltük a hegy lábát, csak nem egy órán keresztül, mígnem aztán egy hangos kacagás megtörte a feszült csendet.
Legnagyobb meglepetésemre Karl nevette el magát, ahogy leguggolt az oszlop tövébe, maga mellé fektetve a kardját. Nem tűnt sokkal nyugodtabbnak, mint mikor a bánya előtt várakoztunk, de szemeiben mintha őszinte csalódottságot véltem volna felfedezni.
- Lógok tíz váltóval Marknak. – sóhajtott fel, mikor rákérdeztem a gondjára. – Tíz egész váltóban fogadtam vele, hogy démonok azok, hiszen mindenki teljes mértékben meg volt győződve róla, hogy azok.
- Én is úgy tudtam. – morogtam bólogatva. – És ez a Mark miből gondolta, hogy nem azok?
- Ő mindig ellent megy mindennek. – legyintett. – Nem is kevésszer veszített fogadásokat. A tény, hogy most az egyszer neki volt igaza, ritkaságszámba fog menni.
Ezután ismét ránk ült a csend egy darabig. Nem tudtam mit mondhattam volna, hogy jobb legyen, hiszen én is ideges voltam. Tiszteltem Karlt, amiért próbált enyhíteni a feszültségén, s nagyon igyekeztem, hogy én is el tudjam terelni a gondolataimat a bányáról.
- Hogyan veszítetted el az ujjadat? – kérdeztem végül, hogy megtörjem azt a kényelmetlen, feszült csendességet a szélben.
- Hogy? – kapta fel a fejét a még mindig guggoló sorstársam. Valószínűleg el volt merülve saját gondolataiban és kérdésem váratlan volt a számára, így elismételtem neki. – Ja! Még fiatal legény voltam. Tanonca egy ismert lovagnak Heimswald fölött. Gyakorlatozás közben sikerült megvágnom és olyan ocsmányul elfertőződött, hogy le kellett vágni.
- Akkor nem is a háborúkban veszett oda? – kérdeztem meglepetten, hiszen azt említve mutatta meg még reggel.
- Nem. Szerettem volna, ha úgy történt volna, de szerencsémre a háborúk alatt nem veszett oda semmim. Talán csak az önbecsülésem.
- Hogy érted, hogy szerencsédre? – értetlenkedve fürkésztem az arcát, de semmit nem tudtam kivenni belőle. Olyan közömbösen nézte a hiányos kezét, mintha csak egy darab kő lett volna.
- Aki csatatéren sérül meg, az legtöbbször ott is hal. Ez nem tűnt fel neked eddig?
- Nem is figyeltem rá. – vallottam be őszintén.
- Ha ott sérülök meg és kell levágni az ujjamat, valószínűleg ma nem beszélgetnék veled. Csak egy lettem volna a sok másik ellátásra váró katona közül, akikre vagy szánnak időt, vagy nem. – felsóhajtott és felegyenesedve kihúzta magát. – A fene vigye el az egész vallásháborút. Azelőtt sem volt túl rózsás az élet, kinek kellett még ez is?
- Ezért vagy a bányákban? – próbáltam elterelni a figyelmét a vallásról, hiszen nem lett volna jó, ha visszatérnek az egyháziak és véletlenül valami rossz csúszik ki Karl szájából a jelenlétükben.
- Pontosan. A bányászoknak nincs dolguk a háborúval. Ők csak termelnek. Bizonyára te is meg tudod érteni, nem igaz?
- Teljes mértékben. Itt nincsenek lehetetlen elvárások. Kevesebb a konfliktus. Egyszerűbb az élet.
- Ilyen jól látni a korodhoz képest ritkaság. – kacagott fel a férfi. – Bezzeg én a te korodban még örömömet leltem a csatározásokban. Boldogan masíroztam ki, gondolván, segítek ezzel az embereknek. No meg persze a fizetség sem volt rossz. De ahogy te is mondtad, itt kevesebb a konfliktus.
- Legalább lovagként harcolhattál az úr nevében! – mosolyogtam rá bíztatóan, hiszen ha már tanonca volt egynek, bizonyára kitanították és lovaggá is ütötték. Legalább is ezt gondoltam, ám keserű nevetése rácáfolt állításomra.
- Nem értem én annyit, hogy lovag lehessek, Erlendr. Egyszerű katona voltam a legolcsóbb vérttel és karddal. – száját még nyitotta volna, hogy folytassa, mögülünk azonban hangos zörgést hallatszódott, ahogy Zacher atya egy kisebb szekeret húzva maga után, felénk csörtetett. Ahol álltunk, nem láttuk, mit is húzott maga után, ám amikor közelebb ért, hordókat féltünk felfedezni. Kettő hatalmas tölgyfahordót, amelyben a legtöbb helyen bort szoktak tartani, de a rájuk jól láthatóan felfestett vörös X hamar rávilágított, hogy nálunk azok bizony nem a finom, bódító nedűt tartalmazzák. Christof atya hátul vigyázott, hogy ne guruljanak le, ám a különleges szer szállításának nemes feladatát igen hamar a mi kezeinkre bízták.
- Hoztunk csákányokat is. – szólt az inkvizítor és fejével a szekérre bökött. – Csak a biztonság kedvéért.
- Mi a tervük ennyi olajjal? – nézte meg jobban a hordókat Karl.
- Berobbantjuk a bányákat. – válaszolta egyszerűen, mire mind a ketten megálltunk és összenéztünk.
- De ez az olaj csak ég. Nem tud felrobbanni. – értetlenkedtem, mire Zacher atya csak horkantott egyet és kezével sürgetett minket. Bíztam abban, hogy volt valami terve az egyházi úrnak, máskülönben komoly erőfeszítéseket kell tennünk a csákányokkal, hogy beomlasszunk egy egész bányát, ha lehetséges az egyáltalán csak csákányokkal.
Az utolsó bánya előtt, ahol még aktív munka is folyt, egy vörös szakállas, vállas férfi állt kint. Bizonyára éppen pihenőt tartott, mikor meglátta kis kompániánkat és udvariasan köszönt az izzadó papnak és inkvizítornak, majd mikor meglátta, mit is cipelünk felfelé, értetlen tekintettel meredt ránk. Előttünk törtető vezetőink nem méltatták szóra, mi magunk pedig nem igazán tudtuk volna megmagyarázni a helyzetünket.
- Bumm. – mondta neki Karl bizonytalanul, ami elég volt arra, hogy a férfi, sietős léptekkel térjen vissza a munkájához.
A nap már magasan járt az égbolton, mire sikerült feltolnunk és húznunk a szekeret a hatvankettes bánya bejáratáig. Az utolsó emelkedőnél már annyira el voltunk fáradva, hogy el is felejtettünk félni a holtaktól, amik ránk várhatnak. Azonban a bánya meglehetősen csendes volt. Nem volt jele annak, hogy járt e volna kint bárki is, így kényelmesen ki tudtuk fújni magunkat, hogy aztán az egyik hordót óvatosan leemelhessük a szekérről és a járat elé helyezhessük.
- Ne haragudjanak, hogy ismét felteszem az ostoba kérdésem, de még is hogyan fog ez a hordó felrobbanni? – csaptam meg a nevezett tárgy tetejét, a két egyházi férfi felé fordulva, mire Christof atya apró tarisznyája mélyére nyúlva előhúzott egy kis zsákot és legyintett, hogy álljak félre.
- Christof atyának nem csak erős hite, de éles elméje is van. – magyarázta lenézően az inkvizítor, ahogy figyeltük, miképpen helyezi a pap a zacskó tartalmát az olajos hordóba. – Alkímiai ismeretei bizony sok esetben előnyösek. Most pedig azt ajánlom, hogy mondjanak el néhány imát a szerencsétlen lelkeknek, akik csapdába estek saját rothadó testükben.
Amint Christof visszazárta a hordó fedelét, jól rápüfölve azt, hogy magától ne nyílhasson ki ismét, Zacher atya elővette a kemény kötéses bibliáját köpenye alól, majd egy tőrt is, amivel háromszor beledöfött a hordóba, hogy abból szépen csörgedezni kezdhessen a büdös, gyúlékony, sűrű folyadék. A pap elforgatta a hordót, míg az inkvizítor latinul olvasni kezdett a könyvéből, s belelökte a bánya szájába, had guruljon hangos zörgéssel. Mi is elmormoltuk imáinkat, hogy szerencsétlenebb sorstársaink lelke békében nyugodhasson, s mikor az Ámen is elhangzott, Zacher lehajolt és egy szikrapattintóval meggyújtotta a folyadékot, mely odafent folyt ki a hordóból. Legnagyobb meglepetésünkre az nem lángra lobbant, ahogy azt elvárnánk a lámpásokban, hanem szikrákat kezdett hányni és olyan nagy sebességgel égett végig a hordó által hátrahagyott nyomokon, mintha nyílpuska lövedéke lett volna.
- Ajánlom, húzódjanak el a bejárattól. – súgta felénk első hallható szavait Christof atya, ahogy nyugodt és kimért léptekkel elsétált mellettünk. Hangja érdekes mód sokkal ércesebb volt, mint amire számítottam volna, még úgy is, hogy majdnem suttogta a szavakat.
Hamar követtük mi is az egyháziak példáját és a szekeret, illetve a magunkat is hamar behúztuk egy nagyobb szikla mögé, csak hogy a következő pillanatok következményeit ne nekünk kelljen arcba kapnunk. Fülünket befogtuk, hiszen tudtuk, miféle hanggal jár egy robbanás, s felkészültünk a legrosszabbra, amely nem váratott minket soká. Aki nem tudta mi történt igazán, azt gondolhatta, hogy villám csapott bele a hegyekbe, melynek hangja percekig keringett az ormok között, csaknem megsüketítve azokat, akik a közelében voltak. Tehát minket. Fülünket hiába fogtuk be amennyire csak tudtuk, a csengés így is elnyomott minden más hangot. Éreztem, ahogy talpam alatt remegni kezdett a föld, mintha félelmében remegett volna a hatalmas erő hallatán, ám néhány pillanat múlva abba is maradt. Ahogy kinéztem a szikla mögül, láttam, hogy nem láttam semmit a levegőben terjengő portól és törmeléktől, melyet a bánya akkora erővel hányt ki magából, hogy még a faluból is látni lehetett, egyesek elmondása szerint. Tüdőmet hamar megtöltötte a por és a rothadás szaga, amitől nem csak köhögnöm kellett, de még hányingerem is keletkezett.

Néhány kellemetlen perc elteltével a por leülepedett annyira, hogy láttunk is valamit, s bár hallásunk ugyan nem állt helyre, még is mindannyian előbújtunk a fedezékünkből. Láttam, ahogy Zacher atya felénk integetett és szájával tátogva magyarázott valamit, de mikor észrevette értetlen arcunkat, hamar bezárta és csak legyintett felénk, míg Christof atyával elindultak a bánya bejárata felé. Én megpróbáltam megszólítani Karlt, ám ő is pontosan annyit hallott szavaimból, mint amennyit én az inkvizítoréból, így csak vállat vontunk egymásnak, amolyan közös megegyezésképpen, hogy nem beszélünk, amíg nem javul a fülünk.
- A jó hír, hogy a bánya tökéletesen bezáródott. – morogta Zacher atya, mikor már a levegőben szállingózó por, csak enyhe ködnek látszódott, s hallásunk is helyreállt annyira, hogy nem csak a sípolást hallottuk. – A rossz hír, hogy ezt valószínűleg még egyszer meg kell, csináljuk.
- Nem érdekel hányszor robbantjuk fel a Skarstindet, amíg a halottak békét lelhetnek. – mondta Karl, két köhögés között, mire én csak bólogattam. Biztos voltam benne, hogy egy hétig fogok még a portól köhögni, de tudtam, hogy az ilyesfajta szenvedés semmiség ahhoz képest, amit a bányászoknak kellett átélniük, amikor halott társaik támadtak rájuk és ragadták őket a soraik közé.
Hamar megtaláltuk a hetvenes bányát is, amit az egyháziak sokkalta nagyobb elővigyázatossággal vizsgáltak ki, mint az előzőt, s mikor visszatértek szomorúan rázták meg a fejüket, hogy tudassák velünk, ott is holtak vannak. Így ismét imát mondtunk, Christof atya ismét beleöntött egy kis zsáknyi anyagot az olajos hordóba, Zacher inkvizítor ismét felolvasott a latin szövegekből és hasonlóképpen, mint az előzőnél, meggyújtotta a legurított hordó által hátrahagyott nyomvonalat.
A keleti kapuhoz végül üres szekérrel és sípoló fülekkel értünk vissza, mikor a nap már elég közel járt a horizonthoz, hogy az árnyékok elnyúljanak, de még nem elég közel ahhoz, hogy az ég, kékje sárgává váljon. Minden eszközünket visszaszolgáltattuk a raktárnak, ahonnan az egyháziak kikérték őket, és siettünk, hogy amíg még az éjjeli hideg ránk nem mereszti éles fogait, lemoshassuk magunkról a mérhetetlen mennyiségű port. Nem tudtam, hogy hová is váltak el tőlünk az Úr hírnökei, hiszen ha meg is mondták, én bizonyosan nem hallottam. De nem érdekelt. Éhes voltam. Fáradt voltam. Csalódott voltam. De miért is voltam csalódott? Magam sem tudtam igazán.
Nem vettem részt az esti gyűlésen, csak kikértem a magam adagját az éppen aktuális főzelékből, hogy a kicsiny település szélén, a keleti kapunál leülhessek és a hegység társaságában elfogyaszthassam azt. Sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem démonok voltak odalent, vagy, hogy miért akartam, hogy démonok legyenek, de figyelmem hamar átterelődött arra, amit Karl mesélt, pontosan ugyan azon a helyen, ahol én éppen ültem. Különös embernek gondoltam és biztos voltam abban, hogy sokkal több bölcsesség volt a szemei mögött, mint amennyit velem megosztott. Nehéz lett volna azt mondanom, hogy inspirált, ám még is megmozgatott bennem valamit. Nem annyira, hogy egyből érezhessem a következményeit, de éppen eléggé, hogy az idő kinemesíthesse.

Az incidenst követően megerősítették a katonai védelmét a bányáknak és állítólag még egy régi őrtornyot is újból használatba helyeztek, mely még óriások megfigyelésére szolgált, több száz évvel korábban. Ahogy a híreket hallottuk, megbizonyosodhattunk róla, hogy a halálmágusok nem csak nálunk okoztak komoly problémákat, így az ideiglenes tűzszünet várható is volt az északi és déli királyság között. Ezen tűzszünet híre volt a második lökés, amely lelkemben felpezsdített valamit, amelyről nem is tudtam, hogy ott volt még, ám nem engedhettem neki, hogy lángra kapjon. Nem éreztem úgy, hogy helyes lett volna, és ha csak rajtam múlott volna, akkor az a felpezsdülés el is halt volna. De szerencsémre volt valaki, aki nem hagyta, hogy rajtam múljon.
Petra Blatt volt az, aki azon esztendő karácsonyát kopogtatott családunk szerény hajlékának ajtaján és segített nekem, hogy megragadjam azokat a gondolatokat, melyeket Karlnak köszönhettem és hozzáfűzhessem azokhoz az érzésekhez, melyeket a két királyság közötti tűzszünet híre okozott bennem. Fellobbant a láng, melyet nem tudtam volna eloltani, még akkor sem, ha akartam volna.
De miért is akartam volna. A remény lángja égett bennem, hevesebben, mint eddig bármi is, és én örömmel melengettem meg mellette átfagyott lelkemet.

Szokáshoz híven nagyszerű munkákat küldtél be, úgy érzem, hogy tényleg apait és anyait is beleraksz ezekbe, s ez nagyon is látszik. Nagyon jók a karakterek, a történetvezetés, a leírások, s bár a maga módján kimért a tempó, a hangulat miatt mégis olvastatja magát. Tökéletes bevezetés tovább a karakternek, nagyon jól kiszínezi egy kissé a háttértörténetét, ami egy ilyen új kalandor esetében egy nagyon fontos dolog, nem csak a mesélők számára, de magadnak is, hiszen így lehet igazán megismerni a karaktert.

Nagyon szeretném kiemelni továbbá, hogy kifejezetten erős volt az, ahogy prezentáltad az egyházi NJK-kat a jelenetben. Az ember hajlamos negatív fényben behozni az inkvizítorokat (és papokat), de természetes, hogy vannak nagyon normális és kedves inkvizítorok is. Kifejezetten frissítőnek találtam ezt, annak ellenére, hogy technikailag nincs benne újdonság, inkább csak kellemes meglepetés volt.

Két dolog van, amire esetleg felhívnám a figyelmet, ezekből egyik sem volt hiba, inkább csak széljegyzetnek vedd. A narratívában egyszer felmerült az "árgus szemekkel" kifejezés. Ott, ahol van, tökéletes helyen volt, de dialógusba ne keveredjen bele, mert ez a kifejezés a játéktéren technikailag nem létezhetne. A másik az lenne, mikor Karl arról beszélt, hogy a legolcsóbb vértet viselte. Vért olcsó nem nagyon van, hiszen ha eltekintünk a játékmechanikáktól, egy vért megvásárlása nagyon drága mulatság egy hétköznapi katonának. Nyilván elképzelhető, hogy Karlnak tényleg egy olcsó vértje volt, de még az is egy eléggé drága felszerelésnek minősülne, nem úgy mint egy fegyverkabát, ami viszont egy eléggé gyakori felszerelés, s emellett eléggé olcsó is (angolul gambeson a neve).

A fenti két kis dolog nem hiba, ezt ismételten jelezném, abszolút csak olyasmik, amiken elgondolkodtam egy kicsit. Ez persze azt is jelenti, hogy a szó szoros értelmében nem találtam hibát, mondjuk ez nem is meglepő a korábbi élmények fényében.

Szeretném egy muzsikával lezárni az értékelést, mert valamiért ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy meghallgassam a számot a sok bányászat miatt:

V.I.Sz. 819. – Tavasz

- Úgy néz ki szerencsénk lesz. – újságolta Petra, megkönnyebbülten lépve ki a szolgabíró birtokának kapuin. – Vannak megőrzött maradványok a kövekből, amiket kerestem, szóval ma itt éjszakázhatunk.
- Szóval nem a szabad ég alatt? – kérdeztem, igyekezve a megkönnyebbülés minden színét kizárni a hangomból.
Vállam meg is ereszkedett annyira, hogy a táska, melyben mesterem minden holmija pihent, csaknem lecsúszott róla. Hamar vissza is vette tőlem, ne kelljen a két vállamon osztozkodnia mind a kettőnk holmijának, majd elindult a kicsiny falu egyetlen utcáján, hogy éjszakai nyughelyet keressünk.
- A szolgabíró kedvesnek tűnt, bár bizonyára nem sokat járnak errefelé mágusok, ami megmagyarázhatja nyájasságát. – Petra hangjában enyhe cinikusság rejlett, amelyhez még ez alatt a pár hónap alatt is csak nehezen tudtam hozzászokni.
- Vagy, ritkán járnak erre idegenek, összességében. – vetettem fel. – Eldugott kicsi falu ez, aminek talán egyetlen igazi értéke a közeli forrás.
- Nem nekem. Ha azokon a köveken valóban lesz valami hasznos, akkor jó eséllyel léphetek tovább a kutatásom gyakorlati szakaszába.
Nem gyakran kérdeztem rá és ő maga sem szerette részletezni, mivel is foglalkozik pontosan, ám azt biztosan tudtam, hogy a nagyon régi rúna-vésetekhez és a mágia eredetéhez van köze. Nagy vonalakban. Ha jobban elmagyarázta volna, sem hinném, hogy többet tudnék róla, mint most.
- Na és én mikor kezdhetem el a gyakorlatozást?
- Amikor már érted is a tudást, amit át akarok adni.
- De hát már mindent tudok azokból, amiket elmagyaráztál.
- Pont ez az! Csak tudod. De még nem érted. – állt meg és ujjával a mellkasomra bökött. – Nem vagy te ostoba, csak nem kötötted még össze a pontokat. Ma este megpróbálkozunk vele még egyszer, de ezután néhány nap szünetet fogunk tartani. A saját kutatásom összeállításával is foglalkoznom kell.
Elfogadóan sóhajtottam fel, majd követtem őt egy kisebb házikóhoz, ahova udvariasan bekérettük magunkat éjszakára. A szolgabíró javasolta, hogy ott kérjünk szállást, tekintettel arra, hogy csak a javasasszony él ott egyedül. Az egész háznak volt egy különös szaga. A falak tele voltak lógatva különböző száraz gazokkal, fokhagymákkal és szalmacsomókkal. A pallásra könnyedén fel lehetett látni, hiszen csak néhány háló választotta el a lent-et a fenttől, s a tavaszi szellők úgy ringatták azokat, mint egy hajó vitorláit. Még is jobb volt, mint a sátor. A szalmazsák is kényelmesebb. De még teát is kaptunk a vendéglátónktól. Meleget.

A rúnamágia, legalább is, amit Petra tanított nekem, kifejezetten érdekes mágiaforma. Mivel a legalapvetőbb ismereteim már megvoltak, így nem kellett nulláról kezdenie okításomat, ám a gyakorlati használatra való felkészítési formái lényegesen eltérőbbek. Míg arkán mágiáknál a koncentráció és a helyes mágiavezetés megtanulása volt a legfontosabb, itt sokkal inkább a mögöttes tartalmak meglelése és az összefüggések levezetésére helyezzük a hangsúlyt. Pontosan ezért is sikerült többet tanulnom az alatt a rövid idő alatt a rúnamágiáról, mint az évek alatt az arkánmágiáról. Szórakoztató felfedezni az összefüggéseket és megmagyarázni a különböző szimbólumok közötti reakciókat.
Aznap este ismételten nekiveselkedtünk az egyik legnehezebb olvasmánynak, amelyet mesterem elém mert tolni, hogy bogarásszam ki miről is szól igazából a történet. Több mint húsz alkalommal olvastam már végig és mind a húsz alkalommal húsz különböző következtetésre és magyarázatra jutottam. Egyik sem volt helyes. Aznap este sem sikerült a helyes következtetésre jutnom, sajnálatos módon, bár mesterem legalább felírhatott magának egy huszonegyedik levezetést is a listájára, amire ő még nem gondolt, miután elmagyarázta, hány helyen hibás a következtetésem.
- Az igazat megvallva, azon vagyok meglepve, hogy még mindig képes vagy új dolgokat felfedezni és azokból kiindulni.
- Hiába van ennyi ötletem, ha egyik sem a helyes, nem igaz?
- De, igaz. Mégis meglepő. – végignézett a listáján és egy enyhe mosoly gyűrte meg, éppen csak ráncosodni kezdő orcáját.
- Tudod, ennyi próbálkozás után igazán elmagyarázhatnád, hogy mi az igazi értelme. – terültem el a zsákomon, kifújva magamat és hagyva, hogy tekintetem elvándoroljon a tetőgerendázat repedései között.
- Ha elmondanám, nem érnék el semmit. A célom ezzel nem az, hogy megtanuld az értelmét, hanem, hogy megértsd azt. Ismerd fel a szerkezetet és a szavak mögött rejtett jelentéseket, és örülj, amíg egyszerű német nyelven írt szöveget kapsz. – tekintete fenyegetően vidámnak látszott, ahogy táskájára bökött. - Van a tekercseim között egy nagyon régi írásnak a másolata, ami csak rúnaírással készült.
- Ugye nem…?
- Nem. Annak a valós értelmét még én sem tudtam kibogarászni, de esős napokon jó gyakorlatnak számít. – kijelentésétől megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ám mikor lehunytam volna a szememet, hogy pihenhessek egy keveset, talpával meglökte a combomat. – El ne szenderedj! Hivatalosak vagyunk a szolgabírónál vacsorára pár órán belül.
- Nem szendergek el, csak kíváncsi voltam, hogy milyen a szemhéjam belülről.
- Haha, nagyon vicces. Menj és mosd ki az álmosságot az arcodból a kútnál! Vagy eridj, a forráshoz, ha már annyira nagy értéknek véled!
Úgy is tettem. A madarak késő délutáni dalai kísértek az egy szekérnyi úton, s valahol az egyik ház pitvarából tyúkokat is hallottam. Bizonyára most etethették őket. A kellemes levegő, amely keresztülfújt a kanyargó utcán magával hozta a friss víz illatát, s nyújtott, hosszú léptekkel indultam el a közeli erdőből fakadó forráshoz. A falutól egy kis domb vezetett fel a fákhoz. Inkább volt köves, mint füves és mikor felértem, láttam, ahogy a kicsiny patak szelíden csordogál lefelé, pont nyugatról kerülve meg a falut. Még egyszer megálltam, hogy fülem magába szívhassa a madarak csicsergését, majd beléptem a fák közé, hogy a csöppnyi vízfolyás kezdetét felfedezzem.

Szúnyogok. Mindig a nyavalyás szúnyogok. Ahol víz van és erdő, ott szúnyogok is. A legidegesítőbb vérszívók egész Veronián. A vámpírokkal nem lenne gond, mert ha azok szívnak vért, utána valószínűleg nem viszket az ember a fogak helyén. Nyavalyás szúnyogok.
A köves, salakos talaj miatt ritkásan elszórt cserjék alkották csupán az aljnövényzetet, ami nagyon jó volt számomra, hiszen a gyomok fölött könnyedén átláttam, s alig pár percnyi gyalogolás után megláttam egy lukat az erdőben. A lombkoronák tető módjára borultak a kövek fölé, melyek közül szelíden csordogált kifelé a friss víz, s a moha nem csak a szürke köveken, de a korhadt farönkökön is bőséggel nőtt a forrás körül. Közelebb sétáltam a vízfolyáshoz, hogy a simára csiszolt kavicsokat megcsodálhassam, majd letérdeltem melléjük és tenyerembe vizet gyűjtve gyorsan arcon fröcsköltem magam. Természetesen ittam is belőle, hiszen aki nem iszik egy forrás vizéből, az nem tudja igazán, milyen finom is tud lenni a víz.
- …our water. – egy vékony hang foszlányai ütötték meg a fülemet ivás közben, amire gyorsan körülnéztem.
- Van ott valaki? – kiáltottam a fák közé, a szürke árnyékokkal vetett némaságra, de semmi.
Különösnek éreztem a dolgot, hiszen megesküdtem volna, hogy hallottam valakit beszélni, s elmém nem szokott oly módon trükközni, hogy hangokat képzel oda, ahol nincsenek.
- Hahó? – kérdeztem ismét a csendet, s az továbbra sem felelt.
Ismét löttyintettem arcomba egy tenyérnyi vizet. Talán csak a fáradtság járatja velem a bolondját. Amikor viszont újból kortyolni akartam, a hang megszólalt.
- See? He’s drinking it.
- Áhá! – kaptam fel a fejemet a hang irányába, remélve, hogy a különös szavak suttogóját fellelem, de győzedelmes kiáltásom alaptalan volt, mivel senkit sem láttam a fák között bujkálni. Nem volt pedig olyan vastag törzsük, hogy egy gyerek elbújhasson mögöttük. – Hallottalak ám! Ki vagy? Hol vagy?
Válasz nem érkezett azonnal, ám a lombkoronák megzörrentek, s tudtam, nem a szél fújta meg őket. Felkaptam hát a fejemet, hiszen valamiért végig sem futott a fejemen, hogy az ágakon rejtőzzenek gyerekek, de nem gyerekek voltak ott. Aprócska emberszerű teremtmények kukucskáltak ki a levelek mögül, némelyiken még egy makk-kalap is volt. Ha lett volna elég időm megszámolni őket, talán húszat, esetleg harmincat is elkaphattam volna a szememmel, de amikor észrevették, hogy észrevettem őket, hamar visszabújtak a leveleik mögé, teljesen eltűntetve alakjukat előlem.
- Tündérek? – kérdeztem meglepetten, sokkal inkább magamtól, mint tőlük. – Még is mit keresnek itt tündérek?
- Ez a mi otthonunk, bambaképű. – hallottam a választ, ezúttal lentről.
Az egyik nagyobb méretű kő felé fordítottam a fejem és megláttam az apró teremtményt, teljes méretében. Arányokban sokkal inkább volt gyermeteg, mint felnőtt ember, nemét pedig szinte lehetetlen volt megmondani. Ruhája is volt neki, de annyira kicsi és különös, hogy még a színét se tudtam pontosan meghatározni.
- Az otthonotok? – kérdeztem vissza.
- Az. – bólintott kurtán és karba tette a kezét.
- Az erdő?
- És minden, ami benne van. Te pedig a vizünket iszod.
- Nagyon finom. – bólogattam, roppant szórakoztatónak találva a helyzetemet.
- Ne idd el a vizünket! – förmedt rám, s ha nem lett volna olyan vékony hangja, még talán komolyan is tudtam volna venni.
- De ez egy forrás. Ebből mindig folyni fog még.
A tündér meglepetten nézett fel rám, majd hátra fordult és felröppent az ágak közé. Én csak mosolyogtam, hiszen azt hittem, túljártam egy ostoba tündér eszén, ám az hamar vissza is tért, hogy letelepedjen ugyanarra a kőre, amiről elröppent.
- Mivel tudatlan vagy és nem tudsz a jövőről, ezért megengedjük, hogy igyál még egy keveset. De ne sokat! – intett apró keze piciny ujjával. - Minden cseppre szükségünk lesz!
- Még is miért? Ki fog száradni?
- Igen. Hamar. De most igyál és menj! – majd mielőtt még több kérdést tehettem volna fel neki, ismét felröppent a fák lombozatába.
Várakoztam egy keveset, hátha visszatér, de se mozgolódás, se hang nem szűrődött le a levelek mögül, nekem pedig úgy folyt el az időm, ahogy a forrás vize a falu mellett. A vacsorára oda kellett érjek. Ismét megmostam az arcomat, ittam egy keveset, majd siettem vissza Petrához, hogy ne legyek leszidva a késésért. A visszafele úton azonban elgondolkodtam azon, amit a tündér mondott. Lehetséges, hogy a pici lényeknek másképpen telik az idő, ezért nem tudják, hogy az ilyen eldugott források csak a nyár vége felé száradnak csak ki? Vagy ők tudnak valamit, amit mi nem? Végül is erdei lények. A madarak bizonyára gyorsabban viszik a híreket nekik, mint nekünk a kereskedők.
Az erdőből kiérve láttam, ahogy a nap megnyújtotta a házak árnyékait, s narancsos fénye üdén csillogott az égen, a faluba visszatérve pedig arra lettem figyelmes, hogy már csak a tyúkok kotkodácsolását hallottam. A madarak bizonyára már az éjszakára készülődtek.

No, elnézésed kérem miatta, hogy ilyen sokáig várattalak, de sajnos az én agyam is csak annyira lukacsos, mint egy nyűtt szita.

Nagyon klassz kis ízes élmény lett, szokáshoz híven tetszett, hogy viszonylag lassú a történetvezetés, semmi sietség sincs benne. Ami még ennél is jobban tetszett, az az, hogy behoztad a tündéreket, akik egyébként meglepően ritkán megjelenített lények, nem mellesleg azért is, mert nehéz őket jól használni. Nálad ezzel semmi probléma sem volt, mert tökéletesen mutattad meg őket: ott fogtad meg a misztikusságukat, ahol kell, a helyszín is tökéletes volt, s emellett jól vegyítetted a kortalan bölcsességüket a gyermeteg játékossággal. Bravó.

Petra karaktere továbbra is nagyon érdekes, s emellett a karakterek kapcsolata is. Kíváncsian várom, hogy mire lesz végül kifuttatva az egész, mester és tanítvány maradnak-e, vagy esetleg elválnak az útjaik? Esetleg valami több? Fene se tudja, max te

És a megérdemelt jutalom: 100 TP és 1000 Váltó

Előzmény:A lángok éjszakája

V.I.Sz. 819. - Tavasz

Az ember azt gondolná, hogy ha megtapasztalta a pokol lángjait és túlélte, rosszabb dolgok nem nagyon állhatnak már az útjába. Sajnálatos módon ez egy igen nagy tévedés. Carolusburg lángjai között tisztában voltam vele, mit kell tennem. Hallottam az emberek sikítását és jajveszékelését, így odasiettem és segítettem, amennyire csak tudtam. Nem mindig sikerült, de mindig tudtam, mi a legjobb, amit tehetek. Az lángok több helyen is vörösre nyalták a bőrömet, s emlékszem, egy ponton a hajam is lángra kapott, de azokat mind tudtam kezelni. Illetve a papok és az apácák tudták kezelni.
De amikor már a lángok elaludtak, s a törmelékek közötti kereséstől is már csak a kimerültségem tartott vissza, az egyik sátorban, hol sebeimet kezelték, mesterem velem szemben ülve, arcán ismeretlen kifejezéssel, néma csendben, karba tett kezekkel figyelt. Nem szólt hozzám, hiába próbáltam biztosítani rekedt hangommal, hogy egyben vagyok. Fölöslegesen ecseteltem neki, hogy a katonák segítségével mennyi életet voltunk képesek megmenteni. Arca változatlan maradt, s szavai nem akartak kibukni ajkai közül. Csend volt, és én nem tudtam mit kezdeni a csenddel. Nyugalom kellett volna, hogy uralkodjon a sátorban, hiszen a legrosszabbnak vége volt, ehelyett tapintható volt a feszültség. Nem tudtam, rosszul csináltam e valamit, vagy megbántottam e Petrát valamivel. Bizonytalan voltam. Nem tudtam mit tehetnék még.
- Úgy érzem nem fogunk az irattárban keresgélni, igaz? – kérdeztem végső elkeseredettségemben, s bár egy sóhajtást sikerült kifacsarnom belőle, arca egyre csak ráncosabbá vált a lámpás fényében.
- Annyira felelőtlen vagy. – nyögte végül, néhány másodpercnyi hallgatás után, és bár csaknem suttogva lehelte ki a szavakat, fájdalmat véltem felfedezni közöttük.
- Bocsánat. – mondtam halkan magam elé, s szemem komfortot keresett a lábam előtti fűcsomó fürkészésében. – Én csak úgy éreztem, segítenem kell. Éreztem, hogy tudok…
- Meg is halhattál volna! – csattant fel végül Petra hangja, elfojtva az enyémet. – Felelőtlenül és meggondolatlanul ugrottál fel a katona mögé, de te nem vagy katona Erlendr! Az ég szerelmére, még mágus is alig! Mit gondoltál?
Kérdésére nem tudtam azonnal válaszolni. Oly sok minden történt, hogy visszaemlékezni a saját gondolatmenetemre a döntés pillanatában, közel lehetetlennek bizonyult. Mit gondoltam? Gondolkodtam én egyáltalán?
- Emberek élete forgott kockán. – jelentettem ki végül és határozottan felnéztem a mesterem arcára. – Segítenem kellett.
A csattanás oly hangos volt, hogy minden bizonnyal a szomszédos sátorban ülők is hallhatták. Bal fülem abban a pillanatban sípolni kezdett, s az égő fájdalom lassan elérte az öntudatomat is, ahogy kezemmel megérintettem az orcámat. A kezdeti meglepettségem igen hamar elmúlt, s meglepetten néztem mesterem jobbjára, melyet éppen dörzsölgetett.
- A katonák segítettek. A lovagok segítettek. A papok segítettek. De semmi szükség nem volt arra, hogy te is kockáztasd az életedet. – azzal időt sem hagyva, hogy válaszoljak sarkon fordult és kisietett a sátorból.
Nem ez volt az első alkalom, hogy Petra felképelt, de ez volt az első alkalom, hogy közben könnycseppeket láttam megcsillanni szemei sarkában. Nem értettem mesteremet és éreztem, miként gondolataim akkora vehemenciával próbálják értelmezni a történteket, hogy attól féltem, ismét lángra kap a fejem. Átéltem a pokol lángjait, de a jelenlegi helyzetemtől jobban kétségbe voltam esve, mint a főváros állapotától.
Néhány perc elteltével egy pap lépett be a sátorba, hogy megbizonyosodjon róla, minden rendben van e velem, majd miután látta, hogy további ellátásra nincs szükségem, átvezetett az ideiglenes szállásra, ahol az egészségesebb emberek alhatták át az éjszakát. Nem volt az sem különb, mint a sátortábor, közelebb a várfalakhoz, ezekben viszont fekvőhelyek is voltak. Éreztem, ahogy a tudatom megadja magát és amint vízszintesen elterültem, azonnal húzni is kezdtem a lóbőrt. Nem tudtam mit tenni. Szerettem volna megérteni Petra gondolatait, de nem tudtam. Szerettem volna megtervezni a másnapomat, de nem tudtam. Szerettem volna biztosan tudni, hogy jól tettem, amit tettem, még sem tudtam. Egy dolog még is bizonyos volt. Aludnom kellett, hogy képes legyek újra, összetett gondolatok megfogalmazására, hogy illendően bocsánatot tudjak kérni mesteremtől.

A másnap mégis nélküle telt el.
Végigjártam minden sátrat, csaknem az egész várfalat körbesétáltam, még sem találtam jelét vagy nyomát a mágusmesternek, s csalódottságomban nem tudtam mit kezdeni magammal. Próbáltam segíteni a sérültek körül, vizet vinni, vagy ételt osztani, de mindenhol kézben tartották a helyzetet, s rám nem igen volt szükségük. Megpróbáltam ismét a katonákkal tartani, ezúttal, hogy a törmelékek között kutassak még túlélők után, de kötéseim miatt nem engedték, hogy velük tartsak. Így maradtam én kettesben a gondolataimmal, melyeket minél gyorsabban igyekeztem elterelni a tegnapi eseményekről. Találkoztam néhány katonával, kik kártyázással ütötték el kevés szabadidejüket, s bár nem volt mivel beszállnom, még is társaságuk lehettem arra a rövid időre, amíg parancsnokuk rajta nem kapta őket. Azután már végleg elvesztettem minden motivációmat a nap folytatására. Ettem, ittam és aludtam. Talán a következő nap meglelem Petrát. Talán csak dolga volt a közelben. Talán bent van és a belső körökben segít a falak mögött.

A harmadik nap reggelén már lényegesen kipihentebb voltam, mint korábban, s úgy éreztem, megszabadulhatok a kötéseimtől. Nem volt szép a karom, s a vállamon is volt némi kivetnivaló, még is úgy éreztem, a ruhám és a köpenyem megteszi a védelmet az elemektől. Aznap ugyan is volt egy tervem. Emlékeztem, hogy a sárkány vonulásakor a szél széthordta mesterem jegyzeteit, így elhatároztam, hogy összeszedem őket, hogy mikor legközelebb újra találkozunk, ajándékot is adhassak neki bocsánatom jeléül. Arra viszont a legkevésbé sem számítottam, hogy Petra Blatt is pontosan ezen célból szívódott fel.

Különös volt újból találkozni vele. Noha tudtam, hogy látni fogom, nem hittem volna, hogy akkor és ott fogom újra látni. Ahogy a fák között újra találkoztunk, a levegő mintha kissé hűvösebb lett volna. Nem éreztem helyesnek a viszontlátást.
- Reméltem, hogy megelőzhetlek. – böktem a hóna alatt szorongatott papírkötegre. – Meg akartalak lepni vele a múltkori miatt.
Tekintete meglepően semleges volt. Azt reméltem, hogy még mindig mérges lesz rám, de pozitívan csalódnom kellett.
- A kutatásomat nem fogom kidobni egy kis széllökés miatt. – mondta és közelebb lépett hozzám. – Hogy vannak a sebeid?
- Gyógyulgatnak. – mosolyogtam szerényen, s mikor láttam, ahogy Petra a kezét emelte, ösztönösen megfeszítettem a hasamat, felkészítve magamat a megszokott lökésre.
- Az jó. – sóhajtott fel, és tenyerét a köpenyemre helyezte oly gyengéden, hogy nem is éreztem azt megmozdulni tőle. – Ahogy mondtad, az irattárba most nem fogunk nagyon keresgélni semmit. Szóval Falbwich-ba vesszük az irányt.
Leengedte a kezét és megfordult, hogy visszatérjen oda, ahova felszereléseit elrejtette. Valami nem volt rendben. Normális esetben egy játékos lökdösést, vagy mellkasra ütést kaptam volna. Fel voltam készülve rá.
- Minden rendben? – siettem utána, kissé aggódóan.
- Nem Erlendr. Nincs minden rendben. – felelte kurtán, de nem folytatta.
- Még mindig mérges vagy?
- Igen. – nyögött fel fáradtan, majd megrázta a fejét, ahogy egy leveles ágat arrébblökött, hogy táskáját felvehesse a földről. – De nem rád. Nem teljesen.
Szavaiban éreztem a távolságot. Hiába álltam csaknem a lábán, valahogy még is távolinak hatott a hangja. Kissé idegennek. Távolságtartónak. Figyeltem, ahogy a táskájába gyűrte a papírokat, korábbról ismert gondosságát tökéletesen elhagyva, s vállára lendítette azt, miközben egyszer sem nézett fel rám. Valamit tettem. Valami olyat tettem, amelyről fogalmam sem volt, hogy én tettem. A mesterem erős volt, én tudtam. Mind testileg, mind lelkileg. Ám ahogy azt aznap is láthattam, léteznek dolgok, amelyek túllépnek, még az ő erején is. Láttam, ahogy szemei a távolba révedtek, majd szó nélkül sétálni kezdett, vissza az útra, s onnan északnak. Én pedig csöndben követtem.

- Nagyon figyelj rám, mert nem fogom megismételni önmagamat. – szólalt meg végül ismét, hosszú és néma percek elteltével. – Soha többé nem helyezheted mások életét a sajátod fölé. Addig nem, amíg alattam tanulsz.
- De mi lesz, ha nem lesz választásom? – vetettem fel a lehetőséget, félig viccelődve.
- Nem kerülhetsz olyan helyzetekbe, hogy ne legyen választásod. Meg kell tanulnod gondolkodni, mielőtt cselekszel.
- Könnyű azt mondani. – néztem morcosan az út menti cserjékre, s már fel voltam készülve, hogy szájalásomért vállba ver mesterem, az ütés még sem érkezett.
- Nem. – rázta meg a fejét Petra. – Fogalmad sincs róla, mennyire nehéz ezt mondani.
Tudtam, hogy igaza volt. Hiszen a mesternek mindig igaza van. Bár azt, hogy mennyire is volt igaza, sohasem érthettem volna meg. Nem jártam az ő cipőjében, s az a göröngyös út, melyen magam jártam, hozzá sem vethető azokhoz a hegyekhez, melyeken neki kellett átmásznia.
- Bocsánat. – morogtam halkan, ám talán a legőszintébben valaha.
- Ne kérj bocsánatot. De ígérd meg nekem, hogy nem kevered magadat ismét ilyen halálos veszélybe.
- Megteszek minden tőlem telhetőt?
- Az nekem nem lesz elég.
- Tudod, sokkal nagyobb biztonságban tudhatnám magamat, ha végre valami praktikusat is megtanulhatnék tőled.
Legutolsó emlékeim szerint, mikor utoljára így kértem számon mesteremet, keményen a lábamba rúgott. Ám az, hogy ezúttal még csak felém se nézett igazán rosszul esett. Talán rosszabb is volt a ridegsége, mint a hirtelen lobbanó haragja.

- Legyen úgy. – sóhajtott fel némi hallgatás után. – Holnap megtanítok neked egy egyszerű rúnát.
- Várj. – álltam meg meglepetten az út közepén. – Tényleg?
- Igen. – állt meg Petra is és kifejezéstelen tekintetét ezúttal rám szegezte. – A nap rúnája sok dolog ellen hatásos, ami veszélybe sodorhat. A hosszú út során pedig lesz elég időd, hogy begyakorold a használatát is.
Az érzelmek kavarogni kezdtek bennem és én nem tudtam, miképpen is kéne, érezzem magamat. Örülnöm kellett volna? Hálálkodnom? Büszkélkednem? Nem tudtam. Mesterem megváltozott és bár tudtam, hogy az idő lassan begyógyítja majd a sebeit, akkor mégis nehezemre esett elképzelni, hogy ismét a régi legyen.

V.I.Sz. 822. - Tavasz

Bármit is mondjanak azok, kik szeretnek utazni, egy dologban mind egyet érthetnek. Hazatérni mindig jó érzés. A lenyugvó nap aranyszínében tündöklő falak, az alsó tornyok elnyúlt árnyékai és a nyugat felől fújó szél által felkapott illatok mind hozzájárultak, hogy Nordenburg annak az otthonnak mutassa magát, amit megszoktam. A kikötőkhöz közelebbi városrész elbarnult, kormos, koszos, mohákkal befoltozott zsindelyes tetőit gyermekként is sokszor szerettem nézni,  ám érett koromra megtanultam értékelni azokat is, amik alattuk vannak. Az utcák, az emberek, de legfőképpen az ivók, melyek megannyi szórakozásnak voltak helyszínei, s melyek mostanában túl keserű íz érzését hagyják a számban, noha nem az olcsó vedelnivaló miatt. Több tucatnyi jó barátomból és ivópajtásomból a mai napra már alig egy maréknyi maradt meg csupán, kedvenc hordózónk legöregebb asztala körül.
- Jó látni, hogy még nem váltatok élő halottakká, komáim! – köszöntöttem mind az öt mélabús arcot széles mosollyal és egy korsó asztalra csapásával.
- Pedig gyakran érezzük úgy magunkat, hidd el. – viszonozta a mosolyomat legjobb barátom, Karl.
- Herr Kolbachnak mostanság egyre nagyobbak az elvárásai. – nyögött fel fáradtan Petter.
- De Kolbachnak mindig nagyok az elvárásai! – vágtam vissza neki értetlenkedve az elnyúlt arcán, ám reakció helyett csak korsójába kortyolt egy nagyot, hogy aztán fintoroghasson a sörének ízétől.
- Pont ezért nézünk ki olyan nyúzottan, ahogy. – bökte meg a vállamat Adam, akin már érződött, hogy többet ivott a kelleténél. – Az éjjeli őrséget is bevonta a reggeli gyakorlatozásba! Talán négyórányi alvás lehet most bennünk Petterrel, összesen!
- Jó, ez tényleg rosszabb. – bólintottam megértően és eltoltam Adam fejét a vállamtól, mielőtt még jobban a nyakamba akarna mászni. – Nem kapsz a sörömből!
- De ne légy már ilyen kapzsi! Tudod, hogy az a hét fő bűn egyike? – próbált meg a hónom alatt átnyúlni, hogy korsómat megragadhassa, ám egy jól irányzott rúgás a lábába az asztal alatt hamar másra terelte a figyelmét.
- Szerintem te vagy a legkapzsibb itt közülünk Adam. – szólt rá keményen Galleth.
- Tudom. De ezért nem érdemeltem meg a kalácstörőt. Most hogy fogok így este őrködni a posztomon?
- Nem rúgtam akkorát, ne nyavalyogj!
- Na és hogy megy a tanulás Galleth? – váltottam igen hamar témát, hogy legyen időm legalább beleinni az italomba.
- Herr Gorroth továbbra is egy jó tanár. Szerintem, ha az Ég is úgy akarja, két év múlva lovaggá is üthetnek.
- Már csak két év? – hüledeztek az éjjeli baglyok és Karl. – És ezt nekünk miért nem mondtad még el?
- Mert nem kérdeztétek.
- Dehogy is nem! Pont, amikor beléptél, azzal indítottam, hogy „Mi a helyzet az apródsággal?”
- Valóban? Nekem sokkal inkább hangzott úgy, hogy „Végre megjött a lovagtanonc, hogy okíthasson minket!”
- Tudod, hogy nem úgy értettem.
- Lehettél volna őszintébb is a szavaiddal Karl.
Az asztal fölött egy pillanatnyi csend terült el, ahogy mindenkinek éppen eszébe jutott, hogy korsólya fenekére nézzen. Ez idő alatt az ivó zajai töltötték ki a füleinket, a cipők kopogása, a váltók csörgése és egy igen hangos és öblös böfögés formályában, amelyet mind megirigyelhettünk abban a pillanatban.
- Bocsáss meg. Foglalkozási ártalom. – legyintett, majd felém fordult. – Na de ha már utolsónak érkeztél, most te mesélj nekünk! Merre vitt a lábad Veronián?
- Örülök, hogy megkérdezted! – csaptam össze a tenyeremet, felkészülvén legutóbbi utazásunk érdekesebb részleteinek megfogalmazására, ahogy azt eddig is tettem. – De előtte…
Keresztülnyúltam az asztalon, hogy a Karl mellett, fejét az asztalon nyugtató David hegyes fülét megpöcköljem, amolyan megszokásból, hogy kiderítsem, reagál e még rá.
- Mióta van kiütve?
- Úgy egy órája. – sóhajtott Galleth.
- Azt mondta valami méreg került a gyomrába, amit ki kellett ölnie. De két korsó után már horkolni kezdett. – vihogott Adam, s csak akkor vettem észre, hogy már az én korsóm van előtte.
- Karl bevállalta, hogy figyel rá, lélegzik e még, de mivel egyikünk sem tudná most hazavinni, sokat nem tudunk vele kezdeni.
- Megértem Petter. Ilyen állapotban én sem akarnám hazavinni. – én is felsóhajtottam, s beletörődtem, hogy vele nem fogok értelmes beszélgetést folytatni aznap sem, így hát megköszörültem a torkomat és nekivágtam a mesémnek.
Sokáig nem akartam untatni, vagy szórakoztatni barátaimat, ám csak sikerült jóval napnyugta utánig tartanom előadásomat az apró felfedezéseinkről, melyekre Adam sokszor kérdezett vissza, hogy de még is miről makogtam éppen az előbb. Természetesen azt a kevés pénzemet, amit éppen magamnál tartottam arra költöttem, hogy megajándékozzam hallgatóságomat egy-egy újabb korsónyi sörrel, vagy borral, kivéve a tolvajt, aki az én korsómból szürcsölte ki a maradékot, mikor védtelenül hagytam azt. Nem. Nem voltam mérges. De szomorú az igen.

- Örülök neki, hogy te sem unatkoztál. – bólogatott Karl.
- Meg, hogy ezúttal sem omlott rád egy tárna. – veregetett vállba Petter, majd kinyújtóztatta magát. – Nos, uraim, egy öröm volt, de nekünk Adammel hamarosan be kellene, hogy álljunk az őrhelyünkre.
- Mimáis? – nyögött fel a szóban forgó egyén, artikulálatlanul formálva meg szavait, Davidhez hasonlóan az asztal lapjáról. – De még csak mo kettük e.
- A mindenit! Bocsássatok meg! Elraboltam az időtöket, pedig biztosan nektek is lenne mit mesélnetek. – kértem sűrű elnézésüket, de Petter csak legyintett.
- Ha nagyon szeretnénk, beugorhatunk az őrhelyükre. – kacsintott a szórakozott mosolyával Galleth, s belekortyolt a korsójába.
Akkor nem is igazán tudtam, melyik a nagyobb csoda: Hogy Gallethnek még van mit innia, vagy, hogy kijelentését ténylegesen komolyan is gondolta. Eközben az ivóból elkezdtek kiszállingózni a csöndesebb vendégek, s mi is éreztük, hogy a rakodómunkások ideje kezdett el közelegni.
Különös népség a dokkmunkás. Vállasak, hangosak, erőszakosak, és amikor ivásra kerül a sor, még a hatnapos ázott csizmában érlelt bort is képesek fintorgás nélkül magukba önteni. Petteréknek szerencséjük volt, hogy még a nehezebb óra előtt ki tudtak támolyogni az ajtón, én azonban Galleth és Karl társaságában túl jól éreztem magamat, hogy távozni akarjak.

Ahogy a hangos, obszcén kifejezések egyre sűrűbben szállingóztak el fejünk fölött, egyre inkább kezdtük érezni, hogy távozni kellene. No, már nem azért, mert engem nem csábított a fokozódó indulatok zaja, de a bizonytalan állapotban szuszogó David testi épségéért bizony én is feleltem.
- Akkor itt az idő, hogy mi is kimasírozzunk. – nyögött fel Galleth és hátulról átkarolva Davidet kiemelte az asztal mögül. – Segítsetek már! Valaki fogja a lábát!
Hamar észbe kaptam és kicsusszanva a padból átkaroltam a szakadt nadrágot viselő vékony lábakat, miközben dúdolni kezdtem egy régi mulatozós dallamot. Karl eközben eltámolygott az ajtóig, hogy kinyithassa azt nekünk, ám a sors akkor valami teljesen más éjszakát tartogatott nekünk. A különös mámorában nyöszörgő tündénk hirtelen kipattintotta magát és egy hangos kiáltással a földre huppant.
- Éget! Éget! Engedj el! Eressz el! – hangzott karcos hangja az ivóban, amire túl sokan szerencsénkre nem figyeltek fel, ám ahogyan Galleth megpróbálta talpra rántani barátunkat, az egy igen erős lökésnek köszönhetően állon fejelte barátját.
Következmény? Természetesen meghátrálás. Természetesen valakinek a meglökése. Természetesen valakinek a sörének kilöttyentése. Természetesen az a valaki, egy méretes, kopasz dokkmunkás volt.
- Szörnyen sajnálom! Igazán! Had vegyek önnek egy… - kezdte volna meg a bevált mentegetőzését és feszültségoldását az apród, de befejezni nem tudta, mert szerencsétlen áldozat egy igen gyors mozdulattal arcon törölte a barátomat.
- Még szép, hogy veszel nekem egy újat! – emelkedett fel a kopasz.
A vér látványa egy igen érdekes dolog tud lenni. Nagy mennyiségben gyomorforgató, attól függetlenül, hogy kiből, vagy miből ered. Kis mennyiségben ugyanakkor igen csak számít, hogy kinek a vére tapadt kinek a kezéhez. Éreztem, ahogy szívem egyre hevesebben kezdett el pumpálni, minden figyelmem Galleth barátom arcára összpontosult, ahol egy felszakadt ajakból kipréselt vérfolt kenődött el. De nem csak az ő arcán kenődött el a saját vére. A kopasz dokkmunkás öklén is ott volt. Hogy hogyan került oda, az mindenkinek egyértelmű volt.
- Erlendr… - hallottam a hátam mögül Karl hangját, aki már ismert eléggé, hogy tudja, mi fog következni. - Ne most!
De miért is hallgatnék a legjobb barátom intő szavára, amikor egy közös barátunk megsérült egy barbár vadállat által?
Mindössze két lépés kellett, hogy a földön vergődő Davidet átlépjem, s még egy, hogy a földről feltápászkodó Galleth mellett is elsuhanjak és egy gyors, igen jól irányzott mozdulattal olyan erősen arcba vágjam a támadót, hogy az vissza is üljön a padra, ahonnan felkelt. De a magas lóról nem tudtam leverni.
Karlnak szerencsénkre volt elég esze, még az alkohol jótékony hatásai mellett is, hogy az ajtón kilépve segítségért kiáltson, hiszen tudhatta, hogy ha a rakodómunkások belelendülnek, a kedvenc ivónkból bizony nem maradna sok. Nekem, vele ellentétben viszont nem volt annyi eszem. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán volt bármennyi eszem is. Két öklöt el tudtam kerülni puszta szerencsével, hogy aztán valakinek a bordájába könyökölhessek. Éreztem, ahogy öklömtől megreccsent valakinek az orra. Éreztem, ahogy valakinek az alkarja az orrnyergemnek csapódott. Megszédültem, de fel nem adtam. Rúgtam, karmoltam, de még haraptam is, amíg szám meg nem telt a saját vérem ismerős ízével, s míg arcom duzzadásai el nem takarták előlem a világ nagyját.

Nem emlékszem a pontos részletekre, de Karl elmondása szerint csak pár percig tartott a dulakodás, ugyanis a fegyveres őrök igen hamar odaértek, hogy csírájában fojtsák el a pusztítást.
- Azért jól elbántunk velük nem? – kérdeztem Gallethtől, aki éppen egy vizes rongydarabbal próbálta fájdalommentesen letisztítgatni saját arcát.
- Szerintem csak örülj, hogy még felismerhető az arcod.
- Kettő törött korsó, de az asztalok… – kaptam el a hátam mögül a kocsmáros mély, fegyelmet parancsoló hangját, ahogy egy fegyveres őrrel beszélgetett, mire elnevettem magam.
- Na és mennyi törött orr lehetett?
- Talán több mint négy. – nyújtotta felém Karl a másik vizes rongyot, s én megköszönve elvettem, hogy, még mindig remegő kezeimet letisztogathassam vele.
- Én azt hittem több lesz.
- Te ostoba. – sóhajtott fel, majd arrébb állt, hogy a földön kuporgó Davidet pesztrálhassa.
Teljes joggal lehetett mérges rám. Be kellett volna, húzzuk a farkunkat és kihátrálni az ajtón, miután megvettük a sértett italát. De lám, ismét elengedtem magam. Biztosan az alkohol volt a ludas, hogy engedtem a csábításnak. Legalább is szeretném ezt elhitetni magammal.

A földről felkelve, kinyújtóztattam magam és megállapítottam, hogy bizony nem volt törött bordám, s az orrom is a helyén volt, hiába fájt piszkosul. Az őrök már végeztek a kárfelméréssel és mivel nem történt komoly gond, nem kellett elvinni senkit, az Ezüstmadarat viszont bezáratták az estére, aminek csak a tulajdonos nem örült, ahogy hangjából ki lehetett venni. A több irányból szóló beszélgetések és morgolódások között azonban hirtelen kiélesedett egy hang, aminek következtében mindenki elhallgatott. Jól ismertük azt a hangot. Henrik Kolbach kapitány.
- Ez az ötödik eset, hogy ki kellett jönnöm éjnek évadján az elmúlt két hétben. Hogy van a fiataloknak ennyi energiája? – egyik lábán bakancs, másik lába fa, hóna alatt egy járóbot, így közeledett felénk a tömött szakállú, őszülő katona. – Erlendr?
- Jó újra látni, kapitány. – vigyorogtam rá, s látván a hiányzó lábát pótló fadarabot, eszembe jutottak az évek által elnyomott emlékek, s gyomrom egyszeriben nem kívánta, komolyabb győzködés nélkül magában tartani a bevedelt sört, bort és vért.
- Kolbach kapitány! – vágta magát haptákba Karl. – Szörnyen sajnáljuk, hogy felzavartuk az estéjét.
- Már kezdem megszokni. – morgott és közelebb bicegett hozzánk. –Hjörgenson, öntől egy részletes beszámolót várok az asztalomra, napkeltéig.
Tekintete ismét rám fordult, s már nyitotta is a száját, hogy mondjon valamit, de megállította magát. Nem ez volt az első alkalom, hogy visszatartotta a megjegyzését velem szemben, s meg is tudtam érteni, tekintettel a közös múltunkra. Legbelül viszont örültem volna, ha az arcán nem állandóan csak a csalódottságot láttam volna, akárhányszor találkoztunk egy kocsmai verekedést követően.
- Igazán röstellem, kapitány. – nyögtem fel, de ő már nem is nézett rám.
- Vigye el a barátjukat a klerikusokhoz, Hjörgenson. Ha többet nem is segíthetnek rajta, legalább egy terhet levesznek a válláról.
Karl biccentett és minden erejét összeszedve felnyalábolta Davidet, hogy az oszladozó tömeg között eltűnhessen vele. Miután minden el lett intézve, amit el lehetett intézni, a kapitány legtöbbször csak szó nélkül távozik, most azonban ott maradt mellettem. Fejét lehorgasztva nézte a falábát, egy szokása, melyet a többiek szerint akkor csinált, amikor valami nehéz döntést kellett meghoznia.
- Hogy van jó anyád?
- Még egészségesen, hála Istennek.
- Az jó.
- Igen…
Halk szuszogás, harácsolás és egy véres köpést követően arra lettem figyelmes, hogy az utca csaknem teljesen kiürült. Vajon mióta állhattunk ott csöndben, egymás társaságában? Az öreg és a legény. A háborúban megcsonkított kapitány és a mágus, aki megcsonkította.

- Mit szólna most Lauryn, ha látna? – szögezte nekem végül az éles kérdést, mely azonnal szívembe markolt jeges karmok módjára.
Nem is tudtam válaszolni. Mit szólt volna? Apám sosem szerette, amikor elfutottam az oktatóm elől, de legtöbbször nem volt otthon, hogy azonnal megdorgáljon érte. Verekedni pedig nem látott engem, míg élt. Ugyan mit szólhatott volna?
- Az jó, mert én sem tudom. – fújta ki hangosan a mélyre szívott levegőt. – Azt viszont tudom, hogy őt nem agyalták még el egyszer sem ennyire. Volt esze, hogy távol maradjon az ilyen társaságoktól. No meg persze, miután hivatalosan is háborúmágussá vált, a híre tartotta távol tőle az ilyesfajta társaságokat.
- Tudom, hogy apám egy nagyszerű és tisztelt ember volt. Nem kell részletezni. – akartam rövidre zárni a szócserét, hiszen nem akartam újból emlékeket idézgetni a fejemben. Így is túl sok gondolat cikázott benne megállás nélkül. – De én nem ő vagyok. Én nem vagyok katona.
- Pontosan. De az nem jelenti azt, hogy minden okod megvan rá, hogy csorbítsd apád hírnevét.
- Ugyan, ki emlékszik itt még arra, milyen nagyszerű ember is volt ő?
- Én még emlékszem. – válasza éles volt és nem tűrt ellentmondást. – Holnap ebéd után gyere le a kiképzőtérre. Bizonyára nem lesz jobb dolgod.
- De… - kezdtem volna keresni a kifogásokat, hogy ne kelljen szembenéznem a cselekedeteim következményeivel, ám Herr Kolbach oly erővel vágott hátba, hogy minden szó kiszállt belőlem.
- Lauryn von Nordenburg fia nem fogja egyszerű iszákos módjára dobálni a végtagjait, hogy verekedést imitáljon. – halkan felsóhajtott, majd elbicegett mellőlem.
Járóbotjának és falábának ritmikus kopogása sokáig visszhangzott még a fejemben. De bizonyára csak az alkohol miatt.

Kellett hozzá vagy ezer év, de ide is eljutottam. Nem nagyon fog szerintem meglepni, hogy tetszett mindkettő történet: azt a megszokott, kellemes, Erlendres tempót hoztad, amit mindig is csak dicsérni tudok, mert egyszerűen tökéletes. Sosem hiányolom a hatalmas csatákat a történetből, hiszen egy hétköznapi ember életútjába sokkal valószínűbb egy kocsmai verekedés, mint egy mélységi leküzdése. Erlendr úgy lett megírva, hogy ember legyen egy olyan szettingben, ahol egy félisten (önjelölt) megváltó ámokfutása évtizedekre a háború lángjaiba lökte a világot. A karaktert nem az extravaganciája teszi a saját történetének főszereplőjévé, hanem az, hogy annyira emberi, s annyira "hétköznapi": organikus része a jeleneteknek, nem pedig a "FŐSZEREPLŐ".

Petra amúgy továbbra is nagyon kedvelhető mellékkarakter, illetve a második történetben felsorakoztatott balhés haverok szintén jópofák. Nagyon jó zárás volt az is, hogy Erlendr nem az apja. De nem is kell annak lennie.

Köszönöm a történeteket, jöhetnek még

Természetesen jár: 200 TP és 2000 Váltó