Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
!!!Syele Wilder multija!!!
Jelszó: RENDBEN VAN - Ciel
Név: Erlendr von Nordenburg
Nem: Férfi
Kor: 24 (született: 799. IV. 14.)
Faj: Ember
Frakció: Veroniai királyság
Kaszt: Mágus
Kinézet: 182 cm-es magasságával és széles vállával első ránézésre talán katonafélének tűnhet, melyre markáns orra csak ráerősít. Arca finom vonású, ajkai vékonyak, kék szemei sugározzák a jókedvet és állát igyekszik minden második napon simára borotválni, hogy jó benyomást keltsen másokban. Világosbarna haját rövidre vágva hordja, hogy amúgy is apró fülét ne takarhassa el még fejszőrzete is. Öltözékével az egyszerűségre törekszik, fehér ingét kopott nadrágjába tűri, melyet egy egyszerű madzaggal tart magán, hogy bőrcsizmájával ne tapossa le a végét. Hidegebb napokra egyszerűen csak egy gyapjúval bélelt köpenyt teker maga köré, mely alatt kényelmesen elfér tarisznyája, könyve és fegyvere is.
Jellem: Lelkes, kalandozó lelkű, szeret új helyeket felfedezni és külön élvezetet lel akadályok leküzdésében, legyenek azok fizikai vagy mágikus akadályok. Roppant segítőkész, bármely idegennek szívesen segít ügyes bajos dolgában, ha az megkéri rá, éppen ezért sem nevezhető túlzottan óvatos egyénnek. Rossz tulajdonsága, hogy túl sok élvezetet lel a harcban, ösztönösen vonzódik az erőszakhoz, így a kocsmai verekedéseknek is gyakori résztvevője. Emellett mentális koncentrációkészsége sem a legerősebb. Nem szereti a gyáva harcosokat, akik fegyvertelenekre támadnak, és ki nem állhatja azokat, akik kétségbe vonják becsületességét. Céljai semmilyen magasztosságot nem foglalnak magukba, nem kíván hős lenni, sem uralkodó. Hosszú és kalandos életre vágyik csupán, melyben meglelheti igaz és egyetlen szerelmét.
"Az én nevem Erlendr von Nordenburg. 799. Februárjában láttam meg a napvilágot szerető anyám kitartó vívódásának köszönhetően. Jó apám adta nekem a nevemet, lévén nemesi vér csörgedezik az ereiben, még ha elszegényedett is, és egyik legjobb barátja tiszteletére, aki akkoriban tért nyugovóra mi Urunk karjai közé, nekem ajándékozta az Erlendr nevet. Meg kell hagynom, csöppet kilógtam családomból, mint az egyetlen fiú a háznál, s erre elég hamar, már hat évesen ráeszméltem, amikor édesanyámnak át kellett szabnia legfiatalabb nővérem ruháit, hogy én is hordhassam még őket. Nem is beszélve arról, hogy amikor apámat éppen nem foglalták le fontos mágusmesteri tevékenységei, mindig arra nevelt, hogy tisztelettel bánjak négy nővéremmel. Kezemet sose emeljem rájuk, s mikor ő nincs otthon, nekem kellett megvédenem őket, mint egyetlen férfi a háznál. Persze sosem került arra a sor, hogy ténylegesen meg kelljen védenem a családomat, s pár évvel később legidősebb nővérem férjhez is ment egy helyi cipészlegényhez, levéve egy terhet a vállamról. Egy évre rá a második nővérem is megházasodott, majd következő évben a harmadik is elkelt, így csak én, anyám és legkisebb nővérem maradtunk, akit a legjobban szerettem, minden komiszsága ellenében is.
Tizenegy éves koromban apám úgy döntött, mint egyetlen élő fiúgyermekét, elkezd megtanítani a varázslás tudományára. Ez nem azért okozott aggodalmat a számomra, mert nem kívántam magamra venni szerető apám munkásságát, hanem azért, mert akkoriban se írni, se olvasni nem tudtam még, és a tanulás, melyet a padok fölé görnyedve kellett elvégezni, sosem volt az ínyemre való. Sokkal inkább éreztem nyűgnek, ezen ismeretek megszerzését, mintsem szükségesnek. Gyakran meg is gyűlt velem a baja Cornelius szerzetesnek, hisz ahelyett, hogy a betűvetést gyakoroltam volna a krétatáblán, inkább kiszöktem az első leendő alkalommal az ablakon.
- Az írás és olvasás tudománya elengedhetetlen fontosságú, fiatalember! – mondta mindig, a maga indokolatlanul vékony hangján, amikor túlságosan is elbambultam. – Figyeljen oda, ahogy csinálom, különben újabb három pálcasuhintást kap!
A fenyítő eszköz gondolata természetesen elég volt ahhoz, hogy rövid időre ugyan, de odafigyeljek. Két teljes évig tartott, hogy folyékonyan fel tudjak olvasni a bibliából és képessé is váltam viszonylag olvashatóan leírni az imákat, mire Cornelius szerzetes úgy gondolhatta, hogy eleget tudok, vagy csak megelégelte a folytonos rendetlenkedésemet. Mindenesetre apám elégedett volt velem.
Ezután könnyes búcsút vettem anyámtól, aki oly sokáig óvott és szeretett, valamint nővéremtől, aki tizenöt éves létére még csak udvarlóval sem bírt, hogy az elkövetkező évek alatt apám mellett eltanulhassam a mágia minden csínját-bínját. De meg kell vallanom, az alapok elsajátítása is több évembe tellett és bár apám türelmes és odafigyelő folt, tehetségtelenségem még őt is gyakran kihozta a sodrából. Pedig én akartam, Isten legyen rá a tanúm, akartam tanulni, de az öreg pergamenek olvasgatása és a mágia természetén való elmélkedés nem igazán akart felruházni tudással. Az a sok koncentrációs gyakorlat, amelyet két, évente esedékes katonai offenzíva között végeztem, nem akart közelebb vinni a mágia természetének megértéséhez.
- Ha nem érted, amit csinálsz, veszélyessé válhatsz. Nem csak magadra, de a körülötted állókra is. – okított apám. – Az arkán mágia, melyet tanulni fogsz, nem egy kard, amelyet ha megsuhintasz, kiszámíthatóan fog az ellenséged felé lendülni. Ahhoz, hogy kiszámíthatóvá váljanak a varázslataid, maximálisan kell koncentrálnod, az elejétől a végéig.
Pont ez utóbbi kijelentése végett átkoztam magam, hogy nem vagyok képes annyi ideig odafigyelni a szavak és mondatok kavalkádjára. Úgy gondoltam gyakorlattal hamarabb megjegyezném, és könyörögtem apámnak, legalább fontolja meg, hogy gyakorlatozzon velem. Egy évembe telt, mire sikerült meggyőznöm, hogy egy egyszerűbb varázslatot tanítson meg nekem, de szigorúan megtiltott, hogy az ő felügyelete nélkül gyakorolhassam. Okkal. Mikor legelőször használni akartam, nem voltam képes teljes énemet a mágiára összpontosítani és az így elfuserált Arkán lövedék egy mágikus robbanássá vált volna, ha ő közbe nem lép.
Szerettem apámat, amiért annyi év után is kitartott okításom mellett, és reméltem, hogy felnőhetek egyszer majd az elvárásaihoz, ám ez a nap soha nem jött el. Tizennyolc éves voltam, mikor az Úr igaz tanait követő északi királyság és az eltévelyedett déliek egy hatalmas ütközetben estek egymásnak, s jómagam is kísérője voltam egy kisebb offenzívának, közel a Heimswaldhoz. Kapitányunk azt mondta, hogy küldetésünk stratégiai fontosságú a háború megnyeréséhez, ám az erdő közelében rajtunk ütöttek démon martalócok. Aljas fosztogatók, akik többen voltak, mint mi, és erősebbek is voltak, mint mi. A katonák küzdöttek egymásért és az életükért, apám pedig mindent megtett, hogy ritkítsa az ellent, miközben minket védett, de mindhiába. Elárasztottak minket és az utolsó szó, melyet apám mondott nekem, elveszett a csatakiáltások és halálhörgések között. Én megpróbáltam megmenteni. Koncentráltam, hogy az egyetlen varázslat, melyet rám hagyott, sikeresen végbemehessen és lelőhessem a szörnyetegeket, akik sáskák módjára ölelték körbe apám védőpajzsát, de már túl késő volt. A pajzs eltörött és vér festette be azt az öreg, ráncos kezet, amely oly gondosan intett figyelemre minden nap. Nem tudtam a mágia folyására figyelni, és amikor ezt a hibát elkövettem, valami szörnyűséges érzés áradt szét bennem. Egy pillanatra megvakultam és úgy éreztem, testem ki akar fordulni önmagából. Majd egy hatalmas pulzálás ment végig rajtam és én a földre dőltem a lökés erejétől.
Egy klerikus szobájában ébredtem a Katedrálistól nem messze. A kapitányunk, aki a velem szemben lévő ágyon feküdt elmagyarázta, miként is mentettem meg több katonája életét és megdicsért önfeláldozó cselekedetemért. A legtöbb démont elkapta a robbanás, ahogy nagyon sok bajtársunkat is, ám ezen áldozatnak köszönhetően támadóink elmenekültek, lehetőséget adva nekünk a visszavonulásra. A féllábú kapitány hálája oly őszinte volt, hogy nem volt szívem megmondani neki, egy elfuserált Arkán lövedék következménye volt a robbanás.
Egy napomba tellett, mire ismét makkegészséges állapotomba kerültem, ám apám és mesterem híján csak egy helyre mehettem. Haza. Nem esett jól hírt vinni édesanyámnak a veszteségről, ám a gyász párban ért a házhoz, ugyan is királyunk, XI. Károly is elhunyt a holtmezei csatában. Több mint egy évig gyászoltunk, s az alatt az idő alatt, jobb híján a bányákban dolgoztam. Nem volt mesterem és apám jegyzeteit féltem tanulmányozni egymagam, így a csákány és a poros levegő vált az én mentsvárammá és kenyeremmé.
Hanem bizony kevéssel több mint egy évre rá, 818. Telén, szenteste előtt egy héttel kopogtattak családi házunk ajtaján. Nővérem nyitott ajtót, s hozta a hírt, miszerint egy bájos hölgy engem keres.
A bájos hölgy neve Petra Blatt volt, barna hajú, alacsony, a harmincas éveiben járó mágusmester. Nemrégiben olvasta a katonai jelentést, amelyben leírták bátor tettemet és úgy döntött felkeres engem, személyesen. Egy rövid teázás közben beszámoltam neki a küzdelemről és elmagyaráztam neki, miért hiszem azt, hogy a mágia nem lesz része a jövőmnek, mire ő csak mosolygott.
- Badarság! – mondta. – Ha mind igaz, amit leírtak, hatalmas lehetőség rejlik benned. A legtöbb mágus, akik elrontják az Arkán varázslatokat, lényegesen kevesebb pusztítást hagynak maguk után és jóval több húscafatot.
Néhány rövid perc után pedig meggyőzött, hogy ne adjam fel, váljak az ő tanítványává, és hogy elkergesse kételyeimet, megerősített benne, hogy ő nem Arkán mágiát fog nekem tanítani, hanem rúnamágiát, amelynek lényegesen másabbak a tanulási módszerei, mint az előbbinek.
Ismételten búcsúztam hát családomtól és belevetettem magam, bizakodóan, a rúnamágia világába. Bele tellett pár évembe, de a carolusburgi tűzvész idején és a vörös éjszaka alatt is bebizonyítottam mesteremnek, hogy értem és a gyakorlatban is képes vagyok alkalmazni mindazt, amit megtanított, hisz jól tanított. Fáj beismernem, de jobban adta át az ősi rúnák tudását és azok használatának ismeretét, mint ahogy apám, bármely Arkán-alapú tudását próbálta.
Hát ez volnék én! Erlendr von Nordenburg, a tehetségtelen Arkán mágus, de feltörekvő Rúnamágus. Észak büszke gyermeke!”
Mesémet befejezvén széles mosollyal néztem körbe az asztal mellett ülő, komor képű katonaalkatokon, akik néma csendben tűrték szavalatom végét.
- Csak azt kérdezték ki vagy! – kiáltott rám egy szomszédos asztalnál ülő széles vállú legény. – Nem akarták tudni az egész élettörténetedet, balek!
- Már ne haragudjék jó uram… - fordultam feléje. - … de az utóbbi kijelentése roppant mód tiszteletlen volt.
- Miért vársz tiszteletet egy kocsmában, idióta?
- Idióta? Na, gyere csak ide! – és már tűrtem is fel ingem ujját, hogy belevethessem magam az éjszaka izgalmasabb, legtöbbször orrvérzéssel végződő részébe.
Jelszó: RENDBEN VAN - Ciel
Név: Erlendr von Nordenburg
Nem: Férfi
Kor: 24 (született: 799. IV. 14.)
Faj: Ember
Frakció: Veroniai királyság
Kaszt: Mágus
Kinézet: 182 cm-es magasságával és széles vállával első ránézésre talán katonafélének tűnhet, melyre markáns orra csak ráerősít. Arca finom vonású, ajkai vékonyak, kék szemei sugározzák a jókedvet és állát igyekszik minden második napon simára borotválni, hogy jó benyomást keltsen másokban. Világosbarna haját rövidre vágva hordja, hogy amúgy is apró fülét ne takarhassa el még fejszőrzete is. Öltözékével az egyszerűségre törekszik, fehér ingét kopott nadrágjába tűri, melyet egy egyszerű madzaggal tart magán, hogy bőrcsizmájával ne tapossa le a végét. Hidegebb napokra egyszerűen csak egy gyapjúval bélelt köpenyt teker maga köré, mely alatt kényelmesen elfér tarisznyája, könyve és fegyvere is.
Jellem: Lelkes, kalandozó lelkű, szeret új helyeket felfedezni és külön élvezetet lel akadályok leküzdésében, legyenek azok fizikai vagy mágikus akadályok. Roppant segítőkész, bármely idegennek szívesen segít ügyes bajos dolgában, ha az megkéri rá, éppen ezért sem nevezhető túlzottan óvatos egyénnek. Rossz tulajdonsága, hogy túl sok élvezetet lel a harcban, ösztönösen vonzódik az erőszakhoz, így a kocsmai verekedéseknek is gyakori résztvevője. Emellett mentális koncentrációkészsége sem a legerősebb. Nem szereti a gyáva harcosokat, akik fegyvertelenekre támadnak, és ki nem állhatja azokat, akik kétségbe vonják becsületességét. Céljai semmilyen magasztosságot nem foglalnak magukba, nem kíván hős lenni, sem uralkodó. Hosszú és kalandos életre vágyik csupán, melyben meglelheti igaz és egyetlen szerelmét.
Előtörténet
~~~~~~~~~~~~
- Hogy ki vagyok én? Micsoda remek kérdés! Had avassalak bele, drága jó barátom!"Az én nevem Erlendr von Nordenburg. 799. Februárjában láttam meg a napvilágot szerető anyám kitartó vívódásának köszönhetően. Jó apám adta nekem a nevemet, lévén nemesi vér csörgedezik az ereiben, még ha elszegényedett is, és egyik legjobb barátja tiszteletére, aki akkoriban tért nyugovóra mi Urunk karjai közé, nekem ajándékozta az Erlendr nevet. Meg kell hagynom, csöppet kilógtam családomból, mint az egyetlen fiú a háznál, s erre elég hamar, már hat évesen ráeszméltem, amikor édesanyámnak át kellett szabnia legfiatalabb nővérem ruháit, hogy én is hordhassam még őket. Nem is beszélve arról, hogy amikor apámat éppen nem foglalták le fontos mágusmesteri tevékenységei, mindig arra nevelt, hogy tisztelettel bánjak négy nővéremmel. Kezemet sose emeljem rájuk, s mikor ő nincs otthon, nekem kellett megvédenem őket, mint egyetlen férfi a háznál. Persze sosem került arra a sor, hogy ténylegesen meg kelljen védenem a családomat, s pár évvel később legidősebb nővérem férjhez is ment egy helyi cipészlegényhez, levéve egy terhet a vállamról. Egy évre rá a második nővérem is megházasodott, majd következő évben a harmadik is elkelt, így csak én, anyám és legkisebb nővérem maradtunk, akit a legjobban szerettem, minden komiszsága ellenében is.
Tizenegy éves koromban apám úgy döntött, mint egyetlen élő fiúgyermekét, elkezd megtanítani a varázslás tudományára. Ez nem azért okozott aggodalmat a számomra, mert nem kívántam magamra venni szerető apám munkásságát, hanem azért, mert akkoriban se írni, se olvasni nem tudtam még, és a tanulás, melyet a padok fölé görnyedve kellett elvégezni, sosem volt az ínyemre való. Sokkal inkább éreztem nyűgnek, ezen ismeretek megszerzését, mintsem szükségesnek. Gyakran meg is gyűlt velem a baja Cornelius szerzetesnek, hisz ahelyett, hogy a betűvetést gyakoroltam volna a krétatáblán, inkább kiszöktem az első leendő alkalommal az ablakon.
- Az írás és olvasás tudománya elengedhetetlen fontosságú, fiatalember! – mondta mindig, a maga indokolatlanul vékony hangján, amikor túlságosan is elbambultam. – Figyeljen oda, ahogy csinálom, különben újabb három pálcasuhintást kap!
A fenyítő eszköz gondolata természetesen elég volt ahhoz, hogy rövid időre ugyan, de odafigyeljek. Két teljes évig tartott, hogy folyékonyan fel tudjak olvasni a bibliából és képessé is váltam viszonylag olvashatóan leírni az imákat, mire Cornelius szerzetes úgy gondolhatta, hogy eleget tudok, vagy csak megelégelte a folytonos rendetlenkedésemet. Mindenesetre apám elégedett volt velem.
Ezután könnyes búcsút vettem anyámtól, aki oly sokáig óvott és szeretett, valamint nővéremtől, aki tizenöt éves létére még csak udvarlóval sem bírt, hogy az elkövetkező évek alatt apám mellett eltanulhassam a mágia minden csínját-bínját. De meg kell vallanom, az alapok elsajátítása is több évembe tellett és bár apám türelmes és odafigyelő folt, tehetségtelenségem még őt is gyakran kihozta a sodrából. Pedig én akartam, Isten legyen rá a tanúm, akartam tanulni, de az öreg pergamenek olvasgatása és a mágia természetén való elmélkedés nem igazán akart felruházni tudással. Az a sok koncentrációs gyakorlat, amelyet két, évente esedékes katonai offenzíva között végeztem, nem akart közelebb vinni a mágia természetének megértéséhez.
- Ha nem érted, amit csinálsz, veszélyessé válhatsz. Nem csak magadra, de a körülötted állókra is. – okított apám. – Az arkán mágia, melyet tanulni fogsz, nem egy kard, amelyet ha megsuhintasz, kiszámíthatóan fog az ellenséged felé lendülni. Ahhoz, hogy kiszámíthatóvá váljanak a varázslataid, maximálisan kell koncentrálnod, az elejétől a végéig.
Pont ez utóbbi kijelentése végett átkoztam magam, hogy nem vagyok képes annyi ideig odafigyelni a szavak és mondatok kavalkádjára. Úgy gondoltam gyakorlattal hamarabb megjegyezném, és könyörögtem apámnak, legalább fontolja meg, hogy gyakorlatozzon velem. Egy évembe telt, mire sikerült meggyőznöm, hogy egy egyszerűbb varázslatot tanítson meg nekem, de szigorúan megtiltott, hogy az ő felügyelete nélkül gyakorolhassam. Okkal. Mikor legelőször használni akartam, nem voltam képes teljes énemet a mágiára összpontosítani és az így elfuserált Arkán lövedék egy mágikus robbanássá vált volna, ha ő közbe nem lép.
Szerettem apámat, amiért annyi év után is kitartott okításom mellett, és reméltem, hogy felnőhetek egyszer majd az elvárásaihoz, ám ez a nap soha nem jött el. Tizennyolc éves voltam, mikor az Úr igaz tanait követő északi királyság és az eltévelyedett déliek egy hatalmas ütközetben estek egymásnak, s jómagam is kísérője voltam egy kisebb offenzívának, közel a Heimswaldhoz. Kapitányunk azt mondta, hogy küldetésünk stratégiai fontosságú a háború megnyeréséhez, ám az erdő közelében rajtunk ütöttek démon martalócok. Aljas fosztogatók, akik többen voltak, mint mi, és erősebbek is voltak, mint mi. A katonák küzdöttek egymásért és az életükért, apám pedig mindent megtett, hogy ritkítsa az ellent, miközben minket védett, de mindhiába. Elárasztottak minket és az utolsó szó, melyet apám mondott nekem, elveszett a csatakiáltások és halálhörgések között. Én megpróbáltam megmenteni. Koncentráltam, hogy az egyetlen varázslat, melyet rám hagyott, sikeresen végbemehessen és lelőhessem a szörnyetegeket, akik sáskák módjára ölelték körbe apám védőpajzsát, de már túl késő volt. A pajzs eltörött és vér festette be azt az öreg, ráncos kezet, amely oly gondosan intett figyelemre minden nap. Nem tudtam a mágia folyására figyelni, és amikor ezt a hibát elkövettem, valami szörnyűséges érzés áradt szét bennem. Egy pillanatra megvakultam és úgy éreztem, testem ki akar fordulni önmagából. Majd egy hatalmas pulzálás ment végig rajtam és én a földre dőltem a lökés erejétől.
Egy klerikus szobájában ébredtem a Katedrálistól nem messze. A kapitányunk, aki a velem szemben lévő ágyon feküdt elmagyarázta, miként is mentettem meg több katonája életét és megdicsért önfeláldozó cselekedetemért. A legtöbb démont elkapta a robbanás, ahogy nagyon sok bajtársunkat is, ám ezen áldozatnak köszönhetően támadóink elmenekültek, lehetőséget adva nekünk a visszavonulásra. A féllábú kapitány hálája oly őszinte volt, hogy nem volt szívem megmondani neki, egy elfuserált Arkán lövedék következménye volt a robbanás.
Egy napomba tellett, mire ismét makkegészséges állapotomba kerültem, ám apám és mesterem híján csak egy helyre mehettem. Haza. Nem esett jól hírt vinni édesanyámnak a veszteségről, ám a gyász párban ért a házhoz, ugyan is királyunk, XI. Károly is elhunyt a holtmezei csatában. Több mint egy évig gyászoltunk, s az alatt az idő alatt, jobb híján a bányákban dolgoztam. Nem volt mesterem és apám jegyzeteit féltem tanulmányozni egymagam, így a csákány és a poros levegő vált az én mentsvárammá és kenyeremmé.
Hanem bizony kevéssel több mint egy évre rá, 818. Telén, szenteste előtt egy héttel kopogtattak családi házunk ajtaján. Nővérem nyitott ajtót, s hozta a hírt, miszerint egy bájos hölgy engem keres.
A bájos hölgy neve Petra Blatt volt, barna hajú, alacsony, a harmincas éveiben járó mágusmester. Nemrégiben olvasta a katonai jelentést, amelyben leírták bátor tettemet és úgy döntött felkeres engem, személyesen. Egy rövid teázás közben beszámoltam neki a küzdelemről és elmagyaráztam neki, miért hiszem azt, hogy a mágia nem lesz része a jövőmnek, mire ő csak mosolygott.
- Badarság! – mondta. – Ha mind igaz, amit leírtak, hatalmas lehetőség rejlik benned. A legtöbb mágus, akik elrontják az Arkán varázslatokat, lényegesen kevesebb pusztítást hagynak maguk után és jóval több húscafatot.
Néhány rövid perc után pedig meggyőzött, hogy ne adjam fel, váljak az ő tanítványává, és hogy elkergesse kételyeimet, megerősített benne, hogy ő nem Arkán mágiát fog nekem tanítani, hanem rúnamágiát, amelynek lényegesen másabbak a tanulási módszerei, mint az előbbinek.
Ismételten búcsúztam hát családomtól és belevetettem magam, bizakodóan, a rúnamágia világába. Bele tellett pár évembe, de a carolusburgi tűzvész idején és a vörös éjszaka alatt is bebizonyítottam mesteremnek, hogy értem és a gyakorlatban is képes vagyok alkalmazni mindazt, amit megtanított, hisz jól tanított. Fáj beismernem, de jobban adta át az ősi rúnák tudását és azok használatának ismeretét, mint ahogy apám, bármely Arkán-alapú tudását próbálta.
Hát ez volnék én! Erlendr von Nordenburg, a tehetségtelen Arkán mágus, de feltörekvő Rúnamágus. Észak büszke gyermeke!”
Mesémet befejezvén széles mosollyal néztem körbe az asztal mellett ülő, komor képű katonaalkatokon, akik néma csendben tűrték szavalatom végét.
- Csak azt kérdezték ki vagy! – kiáltott rám egy szomszédos asztalnál ülő széles vállú legény. – Nem akarták tudni az egész élettörténetedet, balek!
- Már ne haragudjék jó uram… - fordultam feléje. - … de az utóbbi kijelentése roppant mód tiszteletlen volt.
- Miért vársz tiszteletet egy kocsmában, idióta?
- Idióta? Na, gyere csak ide! – és már tűrtem is fel ingem ujját, hogy belevethessem magam az éjszaka izgalmasabb, legtöbbször orrvérzéssel végződő részébe.
A hozzászólást Erlendr von Nordenburg összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Szept. 28, 2020 1:15 am-kor.
