[Azonnali] Gigászok Csatája: ROUND II.

Gróf Stephen von Szächburg egy nap levelet kapott kisebbik riválisától, gróf Chlodovech von Batthyanytól, melyben amaz hosszasan bírálta a vámpírokkal folytatott politikáját. Találkozót követelt, hogy vitájuknak egyszer és mindörökké véget vethessenek.
Stephen egyáltalán nem volt meglepve a levéltől, sőt kifejezetten várta, elkerülhetetlennek tartotta. A találkozó lehetőségét boldogan elfogadta, mint párbajszerető úriember. Kedvenc kardját és vívófelszerelését öltötte magára, majd hintójába szállt. Pontban délben érkezett meg a Nordenfluss mentén elhúzódó frontvonal közelében lévő legelőre.
A mező két átellenes oldalán állt egy-egy hintó. A déli oldalon először von Batthyany szállt ki, és figyelte a történéseket a túloldalon. Amott a kocsis kinyitotta a hintó ajtaját, és Széchburg grófja lépett ki belőle.
- Barátom! – Szólt távolról, ahogy nemesi vívószettjében lépdelt Batthyany felé. – Ma eldől, hogy melyikünknek is van igaza! – Igazította meg kardhüvelyét.
- Cimborám! – Kiáltott viszonzásul von Batthyany grófúr, s könyvében lapozgatni kezdett néhány lépés erejéig, míg meg nem lelte, amit keresett. – Túl régóta húzzák már önfejű okfejtéseid a szakállamat. Nézeteid jók és a céljaid is dicséretre méltóak, ám ahogy el kívánod érni őket, az bizony hagy némi kivetni valót maga után.
Könyvét bal kezében tartva, jóbbjával kardot rántott és von Szächburg grófúr felé szegezte.
- Hízelgőek szavaid, de tudd meg, Veroniának csak a fontolva haladás ad lehetőséget a fényes jövőre, mint azt az én világhíres remekművemben, a Hitelben kifejtettem. – Pillantott lenézően a Batthyany által lóbált könyvre, melynek célja a fájdalom keltése, és nem az ország modernizálása volt. Ahogy ő is szintén közeledett ellenfeléhez, előrántotta saját kardját.
- Fontolva haladni, valóban előnyös gondolkodás. De bizonyára te magad is láttad, hogy milyen károkat tud okozni a nem cselekvés. Az emberek elégedetlenek. Változást akarnak. Én jól hallom jajjveszékeléseiket.
Megforgatta kardját és egy könnyedebb vágást irányított az ellenfele felé.
- És mit tettél te a jajveszékeléseikre válaszul? Háborúba taszítottad őket, forradalomba! - Védett a kardjával, a pozíciójából el nem mozdulva. - Bezzeg én hidat építettem a Nordenflussra és megalapítottam a Veroniai Mágikus Akadémiát! Te mit tudsz felmutatni? – Állt támadó pózba.
- Összefogtam a munkásembereket. Adtam nekik egy helyet, ahova tartozhatnak. Ahol a szavuk ér is valamit. – Két lélegzetvétel között egy döfést is intézett Stephen gyomra felé. – Reformokat hoztam az oly régóta poshadó politikába. Újításokat kezdeményeztem a gazdaságba! A te teljesítményeid bizony nagyok, ám az mind csak a látszat. Egy új külső, amely belülről semmit nem változott.
Von Szächburg megfontolva csak ennyit mondott:
- Há! – Ahogy hárította a támadást. - Döféseid akár az érveid! Gyengék! A Nordenfluss árvízmentesítése is nekem köszönhető, mely ezrek életét mentette meg. – Továbbra is rendületlenül állt, tudva, hogy fölénye van, mind küzdelemben, mind igazságban.
- Elismerem, amiket elértél, azok bizony hasznosak. Ám nem biztosítanak a népnek szabadságot. Nem olyat, amiért mi küzdünk. – Von Batthyany hátrább lépett, s kardját ellenfele irányába szegezte. A kezében lévő könyvből fény kezdett derengeni, s körülötte három, tiszta energiából álló penge jelent meg. – Az elnyomottak nem fognak felszabadulni egy hídtól vagy egy csatornától. Nekünk van meg a hatalmunk, hogy segítsünk rajtuk. Hogy a hangjukat hallathassuk a királlyal.
- Hát csak vérengzés útján lehet szabadságot szerezni, belső reformokkal nem? Én életeket mentek, te pedig elveszed őket! – Ezt egy harci üvöltéssel követte.
Chlodovech megborzongott a hangos kiáltásra, ám figyelme nem lankadt.
- Én nem kívánom az emberek halálát. Ám egy jobb hazáért áldozatokat kell hoznunk. – A megidézett pengék fütyülve indultak meg célpontjuk felé, ám nem oly gyorsan, mint azokat Stephen korábban látta repülni. Ezt nem tudta mire vélni. Csupán játszana vele?
- Milyen áldozat az, mely után nem marad ország? – Ugrott fel könnyedén több méter magasba, hogy kikerülje a támadást, majd von Batthyany gróf felé zuhant, kardját maga elé tartva.
- Az ország megmarad! – A gróf megemberelte magát és erőt merített bánatából, így egy hirtelen ugrással éppen csak ki tudott térni a zuhanó kard útjából. – És jobbá válik, mint valaha is volt!
Von Szächburg leporolta magát, ahogy a landolás után felállt. Körülötte porzott a talaj.
- Igen, a nefilimeké! – Tartotta ki ismételten támadóan a kardját ellenfele felé. – Különben nem véletlenül furattam alagutat a Schattenschild-hegységbe! – Hördült fel.
- Ugyan mi jót tennének a nefilimek a mi országunkkal? Nem ismerik a kultúránkat. Nem ismerik a nyelvünket. - A grófúr lapozott egyet a könyvében, ám egyértelműen nem akarta megtalálni, amit keresett. Helyette gyorsan a földre dobbantott és egy széles suhintással Stephen gróf felé vágott. – Azok a lények nem érdemlik meg ezt a világot.
- És mi jót tesznek majd a protestánsok? – Kontrázott, majd kardjával hatalmasat suhintott a földre, hogy ellenfelét a támadásából kizökkentse. A föld megremegett körülük, és a másik látszólag majdnem el is vesztette az egyensúlyát, döfése nem is talált, de fel nem borult.
- A protestánsok szabadabbá teszik a vallást és ezáltal a hívőket is. – Féltérdre ereszkedett testtartásából, mint egy rugó, kirúgott, s pengéjét előre szegezve, hihetetlen sebességgel támadott.
Von Szächburg pozíciójából akkor sem volt hajlandó odébbállni, pedig már nem tudott volna máshogyan kitérni. Az északi gróf egyetlen reménye csak az maradt, ha az ellenfele által indított támadás célba sem ér. Kardját egyenesen Chlodovech von Batthyany mellkasa felé fordította. Annak éle hirtelen hosszúra nőtt, egyenesen a gróf mellkasa felé, aki túl gyorsan ugrott előre. Arcán látszott, hogy hibája tudatosult még röptében, de korrigálni már nem tudott rajta. Esélye sem volt kikerülne. Batthyany pengéje közel állt meg Stephen testéhez, de bőven túl messze, hogy elérje őt.
A csata véget ért. Von Szächburg visszatartotta a lélegzetét. Veronia egy nagy embert vesztett el aznap, de ennek így kellett lennie. A gróf elengedte a kardját, és megragadta a keresztülszúrt Batthyany-t. A hosszúra nőtt kard lassan újra visszarövidült eredeti hosszára, kihúzva magát Chlodovechből, aki rongybabaként a földre hullott volna, de helyette von Szächburg tartotta. A kardok szinkronban hullottak ki tulajdonosaik kezéből és landoltak a véres fűben. A nyertes lassan leengedte halott ellenfelét a kardok mellé. Egy pár másodpercig nézte, majd holt szemeit lecsukta. Magához vette a kardját, és felemelkedett.
Stephen valamennyi keserűséggel a szájában hátat fordított a grófnak, a hintójának, és új országának. Elindult vissza lassan a hintójához. Megrázta a fejét. Ennek így kellett lennie. Nem lehet mindenkinek igaza. Sajnos viszont azt is tudta, hogy a végső összecsapás még nem jött el… Nagyobb riválisa, von Kossuth még hátra volt.

Háborús időket élünk. Bizony, elég komor és kárhoztatásokkal teli időket. Mind az a sok jó, amiért oly keményen küzdöttem, porba hullani látszik, s ez ellen túl sokat már nem tehetek. Természetesen ama tény sem vagyon segítségemre, hogy öreg, eltévelyedett barátom, akit én oly módon tisztelek, politikai céljait, a vámpírok családjai felé igen különös módon próbálja meg elérni. Megvallom őszintén, magam sem értem, miféle gondolatok gyűlhettek össze a fejében, ám írásai és a jelentések, melyek asztalomra kerülnek, nem képesek tisztán láttatni vélem a rejtett józan észt. Drága Kossuth barátomat is kikérdeztem, hiszen ő szorosabb kapcsolatot ápol az elátkozott nemességgel, ám még számára is érthetetlenek voltak a jelek. Ez pedig ingerültséget emelt ki lelkem kútjából, minek folytán levelet fogalmaztam, nem másnak, mint a fent említett barátomnak, s politikai riválisomnak, Stephen von Szächburg grófnak. Annak tartalmában, többször is kitértem, mily esztelennek is tartottam politikáját, s kifejeztem mélységes csalódottságomat is iránta. Végezetül pedig arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára hatott rá a kor és elveszítette a józan eszét, így mint barátja, kötelességemnek éreztem a konfrontáció kezdeményeztetését.
Alig néhány nappal később meg is kaptam válaszlevelét, miben leírta hol és mikor kívánja lebonyolítani az úriemberek vitáját, s én ahhoz mérten osztottam be időmet. Bőrvértemet leápoltattam, kardomat kiéleztettem, szakállamat kifésültettem és ünnepélyes formára nyírattam, hogy megjelenésem kifogásolhatatlan legyen barátom előtt, most pedig hamarosan hintóra szállok, hogy még időben megérkezhessek a Nordenflusstól nem is oly messzire elterülő mezőre. Inasom, Johannes Deutsch, magam megbízására jegyzetelni fogja a történéseket, hogy igaz képet adhasson majd a történelmi eseményről.

A grófúr pontban, délben érkezett meg a mezőre, s vele egy időben, a földrész túloldalán egy másik hintó is megállott, abból Stephan grófúr szállott ki, tisztes vívó öltözékében. Von Batthyany grófúr sem volt rest, varázslatokról szerzett ismereteivel kibélelt könyvét megragadta, s úgy szállott le hintaja lépcsőjéről, hogy abban már kereste is a megfelelő tudást.
- Barátom! – Szólt távolról von Szächburg, ahogy kardját megigazította oldalán. – Ma eldől, hogy melyikünknek is van igaza!
- Cimborám! – Kiáltotta viszonzásul von Batthyany grófúr, s miután meglelte a varázslatot, melyet keresett, jobbjával kardot rántott. – Túl régóta húzzák már önfejű okfejtéseid a szakállamat. Nézeteid jók és a céljaid is dicséretre méltóak, ám ahogy el kívánod érni őket, az bizony hagy némi kivetni valót maga után.
- Hízelgőek szavaid, de tudd meg, Veroniának csak a fontolva haladás ad lehetőséget a fényes jövőre, mint azt az én világhíres remekművemben, a Hitelben kifejtettem. – Von Szächburg grófúr tekintetében mintha szánalom látszott volna, mikor ő is kirántotta saját kardját, mely pár hüvelykkel bizonyosan rövidebb volt, mint grófuramé.
- Fontolva haladni, valóban előnyös gondolkodás. – Mondotta grófuram, mikor már elég közel kerültek egymáshoz. - De bizonyára te magad is láttad, hogy milyen károkat tud okozni a nem cselekvés. Az emberek elégedetlenek. Változást akarnak. Én jól hallom jajveszékeléseiket.
Kardjával könnyedén lendített egyet ellenfele irányába, hogy felmérhesse annak figyelmét és felkészültségét, s Stephan grófúr azt könnyedén hárította is. Karján kívül mással el sem mozdult.
- És mit tettél te a jajveszékeléseikre válaszul? Háborúba taszítottad őket, forradalomba! Bezzeg én hidat építettem a Nordenflussra és megalapítottam a Veroniai Mágikus Akadémiát! Te mit tudsz felmutatni?
- Összefogtam a munkásembereket. Adtam nekik egy helyet, ahova tartozhatnak. Ahol a szavuk ér is valamit. – Két lélegzetvétele között egy döfést is intézett Stephen grófúr gyomra felé. – Reformokat hoztam az oly régóta poshadó politikába. Újításokat kezdeményeztem a gazdaságba! A te teljesítményeid bizony nagyok, ám az mind csak a látszat. Egy új külső, amely belülről semmit nem változott.
Döfését von Szächburg grófúr könnyedén elpattintotta, hangot adva maga által képzelt fölényének.
- Döféseid akár az érveid! Gyengék! A Nordenfluss árvízmentesítése is nekem köszönhető, mely ezrek életét mentette meg.
- Elismerem, amiket elértél, azok bizony hasznosak. Ám nem biztosítanak a népnek szabadságot. Nem olyat, amiért mi küzdünk. – Von Batthyany grófúr hátrább lépett, s kardját ellenfele irányába szegezte. A kezében lévő könyvből fény kezdett derengeni, s körülötte három, tiszta energiából álló penge jelent meg. – Az elnyomottak nem fognak felszabadulni egy hídtól vagy egy csatornától. Nekünk van meg a hatalmunk, hogy segítsünk rajtuk. Hogy a hangjukat hallathassuk a királlyal.
- Hát csak vérengzés útján lehet szabadságot szerezni, belső reformokkal nem? Én életeket mentek, te pedig elveszed őket! – Ezután Stephan grófúr egy oly rettenetes kiáltást hallatott, melybe még magam is beleborzongtam, pedig igen messze álltam a párbajtól. Grófuram azonban szemét nem rebbentette, figyelme mintha csak fokozódott volna, hogy mágiáját a legjobb pillanatban használhassa.
- Én nem kívánom az emberek halálát. Ám egy jobb hazáért áldozatokat kell hoznunk. – Ekkor volt a megfelelő pillanat. A megidézett pengék fütyülve szelték át a levegőt, ám közel sem száguldottak olyan gyorsan, mint ahogy azok képesek lettek volna, így célpontjuk a levegőbe ugorva könnyedén el tudta őket kerülni.
- Milyen áldozat az, mely után nem marad ország? – Lehelte hangosan a kérdését Stephan grófúr, majd kardját előre szegezve zuhant Chlodovech grófúr irányába.
- Az ország megmarad! – Válaszolta magabiztosan von Batthyany és félreugrott a támadás útjából.– És jobbá válik, mint valaha is volt!
- Igen, a nefilimeké! –Von Szächburg körül a por felkavarodott, mikor földet ért, ám igen hamar felállt és leporolta magát, időt adva grófuramnak, hogy könyvében megtalálhassa a következő mágiát, mely megnyeri neki a párbajt. – Különben nem véletlenül fúrattam alagutat a Schattenschild-hegységbe!
- Ugyan mi jót tennének a nefilimek a mi országunkkal? Nem ismerik a kultúránkat. Nem ismerik a nyelvünket. – Grófuram nem engedhette meg magának, hogy több figyelmet fordítson könyve felé, ellenfele helyett, ám nem találta meg azt, amit keresett.  – Azok a lények nem érdemlik meg ezt a világot.
Kardjával széles suhintással vágott ellenfele felé, ám az saját fegyverével a földre suhintott, mire a talaj megremegett és grófuram, ki senki előtt térdet nem hajlít, hacsak az ki nem érdemelte azt, fél térdre kényszerült.
- És mi jót tesznek majd a protestánsok? – Kérdezte Stephan grófúr.
- A protestánsok szabadabbá teszik a vallást és ez által a hívőket is. – Felelte von Batthyany grófúr, s hogy megtorolja a fél térdre kényszerítését, pengéjét előre szegte, és mint a rugó, mint meghajlítottak, kirúgta magát, hogy hihetetlen sebességgel ellenfele irányába lendülhessen.

Áldassék a dicsőséges Isten, amiért szememet nem kényszerültem behunyásra az alatt a fél pillanat alatt, hogy emlékezetembe vésődjék az a hihetetlen csapás, mellyel ezen a napon sújtott a magasságos. Von Szächburg kardja előre szegeződött és az hosszának többszörösére nyúlva megállította a nagyságos urat támadásában, de olyan módon, hogy mellkasát és valószínűleg szívét is keresztüldöfte vele.
A csata véget ért, ahogy a nagyságos uram bánatos és csalódott szemeiből lassan kiveszett az élet. Pedig emlékszem, mennyire sokszor mondta nekem, hogy ha meg kell halni, halljon golyó által, hiszen az új, az gyors, az fájdalommentes. Nem tudom, hogy a nagyságos úr szenvedett e, esetleg gyöngéden karolta magához a mennyek országa, csak azt tudom, hogy vége volt.
Háborús időket élünk, s bizony, ezek a komor és kárhoztatásokkal teli idők most még komorabbak és még kárhozottabbak lettek. Csak abban reménykedem, hogy von Kossuth elolvassa majd kéziratomat, s legjobb belátása szerint helyesen cselekszik majd.

Mikor Ranakash elérte délnek egy eldugott zugában felállított falvacskáját, igen csak kifogyott a lehetőségekből. Küldetése egyszerű volt. Mint a Kiraman Katibin törzs egyik jól ismert tagja, le kellett vadásznia egy démont, aki túl kényes információt tudott meg a Hoeshe törzs vezetőjéről. Természetesen Ramalan herceg nem osztotta meg a részleteket, hiszen azokat nem is kellett tudnia, mindössze egy személyleírást adott Ranakashnak és egy részletesen megrajzolt fantomképet a női alakról.
Hosszú hónapok, talán évek keresése, végezetül abba a kis faluba vezette a Nefilimet. A szavak megvakultak emlékezetében és a fantomkép is elmaszatolódott, egy szerencsétlen baleset folytán, ám bízott abban, hogy az Úr majd vezetni fogja őt.
Testvéreivel ellentétben, Ranakasht nem áldotta meg az Úr a tekintélyt parancsoló szárnyakkal, ám bőrszíne gyakran így is elárulta a bámészkodóknak, miféle fajhoz is tartozott. Ruhái lengék voltak, s egyetlen eszköze, mely az emberek megtévesztését szolgálta, és meg is engedhette magának a viselését, a bőr alkarvédőjére felcsatolt hárító-pajzsa volt. Ő maga így nem kellett, hogy hozzáérjen az emberek fémjéhez, de legalább a kevesebbet tudók úgy vélhették, hogy ember, vagy legalább a sötét tündék közé tartozik.

A kicsiny falunak kicsiny kocsmája volt, s ha az évek megtanították valamire a nefilimet, akkor bizonyára tudta, hogy az ivókban beszédes emberek vannak, az ivó tulajdonosa pedig sokat hallhatott. Ahogy kinyitotta az Ezüst Gyöngytyúk ajtaját, a belülről kiszűrődő zajok elhalkultak, s pár lépés után el is csendesedtek. Ezek szerint az ide betévelyedett emberek többsége fel tudott ismerni egy nefilimet a szárnyai nélkül. Ranakash alig hallható, puha léptekkel közelítette meg a pultot, szemével a kocsmárost keresve, aki bizonyára az egyik férfi előtt hallgatta annak részeges panaszkodását. Oda érve kettőt koppintott a kemény deszkákon, mire egy kék szemű, szőke hajú, kissé jobban megtermett asszonyság fordult felé, széles mosollyal. Külleme nem volt különösen kirívó az emberek között, ám valami kellemetlent még is érzékelt rajta Ranakash. Mintha valami az emlékei közül fel akart volna törni. Mintha a nyelve hegyén lett volna egy szó, amelyet egyszer elfelejtett.
- Szép jó napot. Mit adhatok az úrnak?
- Keresek egy alakot. Egy démont. Járt e mostanság a faluban valamilyenfajta? – Hangja mély és érces volt, de erős és jól hallható. Előhalászta ruhája egyik zsebéből a fantomképet tartalmazó papírlapot, melyet az idő és az út is erősen megviselt és kihelyezte a pultra a nő elé. – Hasonlóképpen nézett ki.
- Hát... Tudja, milyenek ezek. Lehet, hogy járt, de lehet, hogy nem. Azt beszélik, ezek elrejtik magukat. Hogy köztünk vannak, de nem tudjuk, amíg... - nagy levegőt vett és kézfejével megtörölte verejtékes homlokát. -... valami nem történik. Nézzük csak.
Maga elé húzzta a lapot, ráncolta a homlokát, sokáig vizsgálta fejét forgatva a lapot.
- Ez démon? - nézett föl a férfira meglepetten. - Hát azoknak farka van, nem? Meg világító szeme. Hegyes fogai, karmai. Vagy... hosszú füle. Tudja, mint a... mint a... na, nem akarok rosszat mondani róluk. Szóval a tündéknek.
- Igen, azoknak van hegyes füle, meg karma, meg foga is, amelyektől nem kell tartani. De a legveszélyesebb démonok azok, amelyek nem különböznek az emberektől. - Ranakash megfogta a papírlap alját és lassan elhúzta a nő előtt. Szemeit mélyen az övére szegezte, arcát vizsgálva. Nem tűnt különösen idegesnek az asszony, legalább is nem jobban, mint a legtöbb ember, aki vele beszélt, azonban zavarta a meglepettsége és értetlenkedése. Nem volt olyan összeszedett, mint azt remélte volna, és ez gyanút keltett benne. - Démonok, akik tudni vágynak, mert nem volt nekik elég, amit az Úr nyújtani tudott.
Végezetül felsóhajtott és elengedte a papírlapot, hogy könyökével megtámaszthassa magát a pulton.
- Hozzon nekem vizet. Száraz a torkom az úttól.
A nő tekintete eltávolodik a nefilimtől és a mögötte ülő fiatalok társaságára téved, majd kajánul elvigyorodik.
- Na, mi van, Tomas? Mi kéne? Töltsek újra? – még visszafordul bocsánatkérően a sötét bőrű férfihoz, és már viszi is a fiúnak az italát.
- Egész hasonlít magára! – jelentette ki a fiú, ami nem segített a nő jó megítélésén a fél angyal szemében.
- Csak egy újabb hódoló próbálja elnyerni a szívem. Azt hiszik, szeretem a művészeket. Ch. Tudom, hogy lókötő mind. Na, igyál. - azzal magukra is hagyta a röhögő fiatalokat és egy szürke hajú leányka felé szólt. - Gerda! Egy kis vizet a kútról, kérlek.
Két pördüléssel visszafordult az idegen elé, homlokát zavartan ráncolta.
- Maga most viccel velem, igaz? Nem kellene, hogy így mutogassa azt a képet. Mit fognak gondolni az emberek rólam? Inkább beszéljünk a szobámban, addig gondolkodom, láttam-e mostanában valami gyanúsat.
Ranakash nem értette, miért is kéne zárt ajtók mögött beszélni ilyesmiről, hiszen nem egy igazán személyes, vagy rejtegetni való információ. A férfi egyre jobban gyanította, hogy tőrbe akarják csalni, ám azt nem tudta kitalálni, miért. Hiszen az angyalok gyermekeit Veronia szerte tisztelet övezi. Mielőtt még bármit is mondott volna, megvárta a vizet, hogy lemossa a száraz torkát, majd mosolyogva villantotta a nőre fehér fogait.
- Legyen! – mondta és amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan le is hervadt az arcáról a mosoly. – Csak ön után
- Jó. Kérem, én nem akarok gondot. Én csak jót akarok ennek a népnek, itt dolgozom tizenkét éve, kérdezzenek meg bárkit. Mit csinált ez a démon? – kérdezte, miközben a közhelyiségből átvezette a férfit egy folyosóra, onnan pedig a baloldali utolsó ajtóhoz érve be is léptek egy szobába. - Bocsásson meg, hogy így elrángatom, nem akarom, hogy hallgatózzanak, s beszélni kezdjenek, ha tudniuk kell valamit, majd megmondom nekik.
- Az a démon birtokába került olyan ismereteknek, amelyek nem szabad, hogy bárki birtokába is kerülhessenek. – a férfi felkuncogott a gondolataitól, melyek elméjébe ötlöttek. – Persze, ha elmondanám, pontosan miről beszélek, elbuknék, mint Kiraman. Van esetleg információja egy démonról, aki tudásra szomjazott? Egy illetőről, aki tudta, hogy valami olyat tud, amiért keresni fogják?
- Csak évekkel ezelőtt láttam egyet. Még kisebb voltam. Szörnyű történet volt. Egyszerű, de szörnyű. A falunkba egyszer csak jött egy idegen. Hát, lakni jött, az állataival, állatokat tartott, de akkor mégis csak idegen volt még. Furcsa volt. Halvány volt a bőre, azt hittük, vérszívó, csúfoltuk is, mi, a gyerekek. Aztán volt a faluban egy szerelmespár, mindenki azt hitte, még egy esztendő se, és összeházasodnak. De az idegen valahogy kitudakolta a legényből, hogy igazából más kell neki. Nem csak, hogy más kell neki, de mással is osztotta meg ágyát nem is egyszer. A leány elátkozta a jöttmentet, fellázította az egész falut. S megölték. Az utca kellős közepén. Azt mondták, démon volt. Mindenkivel beszélt szinte mindennap azóta, hogy a faluba jött. Mindenkiről tudott mindent, olyanokat is, amiket senki másnak nem mondott el. Örökségekről. Lopásokról. De valamiért ez a lány intézte el. – a szavak zuhataga végre abbamaradt és a férfi fülei egy kevés nyugalomra leltek, amíg a nő ismét össze nem tudta szedni a gondolatait. Ranakashnak nem tetszett, hogy ennyire sokat beszélt, ám magát is okolhatta, hiszen kérdése nem volt elég lényegre törő sem. - Azóta nem láttam őket. Azazhogy nem tudom, hogy láttam-e. Ha igen... az Úr látja lelkem, bocsásson meg, hogy nem tudtam jobban segíteni.
A nefilim ismét felemelte a meggyűrődött, elmaszatolódott, elkopott fantomképet és magában hümmögött egy keveset. Eszébe jutott a fiatal Tomas néhány perccel korábbról, aki látta a hasonlóságot, és bár a részeges férfi szavaiban sosem szabadna hinni, valami még is gyökeret vetett a gondolatai között.
- Valóban, látom már a hasonlóságot. – poharát, melyet magával vitt, letette egy asztalkára és mélyen a nő szemébe nézett. – A tudás, amelynek birtokában van, nem örökségekről vagy lopásokról szól. Annál sokkal fontosabb. Hány éve is történt? Amikor látta a démont?
- Egy tucat legalább. – felelte rövid gondolkodás után. – Azt mondja, lehet, hogy nem halt meg?
- Hogy nézett ki a férfi? – tette fel a trükkös kérdését, teljesen figyelmen kívül hagyva a nő utóbbi kérdését, ám mikor az elkezdi felsorolni jellemzőit, elégedetten megemeli a kezét. Tudta, hogy a nő többször is látta a képet, hiszen felmutatta neki és ő meg is nézte, tüzetesen. Bizonyára tudhatta, hogy nem férfias karakterisztikákkal átkozta meg az Úr, így ha férfi nemű leírást kíván neki mondani, csak terelni akarja a figyelmét, vagy húzni az időt. Legalább is Ranakash így sejtette. – Nem az volt, akit én keresek. Ugyanis akit én keresek, az nem férfi. Talán segíthet, ha neveket mondok, amelyeken ismert. Alicia? Helga? Gisele? Viktoria?
- Hmm... Sokakat hívnak így errefelé. Helga az van itt nálam is. De ő biztos nem démon. Szende leányka, hacsak rápillantanak a legények, már pirul. A légynek sem tudna ártani. – nevetett fel. – Viktoria, az valami úriasszony a szomszéd városban. Nem járnak ők erre, fenségesebb helyeken költik a pénzüket.
- És önt, hogy hívják? - lépett közelebb Ranakash, összehajtva és eltéve a lapot a ruhája gyűrődésébe. - Hiszen valóban hasonlít arra, amit a lapon látott.
- A nevem Anneke. – mondta a nő, ingerülten forgatva a szemét. A nyomás gyakorlása nem volt eredményes. - És mégis mennyire részletes ez a rajz? Ezer ilyen asszony élhet a környéken. Sajnálom, rossz helyen kutat. Lassan vissza kellene mennem, dolgozni.
- Való igaz. - arckifejezése megenyhült és kinyitotta az ajtót. - Számomra a szőke haj és a kék szem volt, ami leginkább eszembe vésődött, de abból valóban sok van.
- Semmi gond. Kérem, ha.... ha megtalálták, értesítenének? – kérdezte idegesen a nő, mikor a folyosón elértek a közösségi helyiség bejáratához. Ranakash kérdőn nézett vissza a nőre, majd halkan felhorkantott és kinyitotta az ajtót.
- Nem. – válaszolta kurtán, hiszen nem volt kötelessége egy kocsmárost értesíteni a Kiraman és Hoeshe törzs ügyeinek állapotáról. – Mindenesetre köszönöm az idejét Anneke.
Úgy döntött, nem fog a nőből több információt szemtől szemben kipréselni, ám ideje még rengeteg volt és meg voltak a módszerei, hogy megbizonyosodjon az ártatlanságáról. Mert, hogy a szemében a nő roppant gyanús volt. Sokat beszélt, fölöslegesen. Idegeskedése felszínesnek hatott. Döntése tehát az ő szemében megalapozott volt. Úgy tesz, mintha távozna, ám a keresést helyben folytatja. Még mielőtt a bejárati ajtót kinyithatta volna, a kocsmáros nő utána szólt.
- Várjon! Egy kis bort, nagyon ízes, a déli dombokon termett a szőlő. Édes vörös. A ház ajándéka, kóstolja meg. Ha már… Tudja. – fejét bocsánatkérően ingatta meg és kezében egy nagyobb korsót nyújtott a nefilim felé.
- Erre az ajánlatra bűn volna nemet mondanom. – mosolyodott el a félangyal, hiszen hiába vélekedett kétesen az emberekről és szokásaikról, azt tudta, hogy a boraik bizony nem rosszak.
Vissza is fordult azonnal, kezébe vette a korsót és már majdnem meg is húzta azt, amikor meglátta a nő arcán kiült rémületet, mire izmai megfeszültek. Veszélyérzete megugrott és érzékeit kiterjesztette a helyiség minden szegletére.
- Minden rendben?
- Lehet, hogy csak káprázik a szemem, mert rám ijesztett. De mintha szarvak lettek volna a fején. Aki most kiment. – mondta halkan, pont akkor, amikor az említett alak mögött becsukódott az ajtó.
Normális esetben az emberek mozgására nem kellett odafigyelni, amíg nem okozhatnak fenyegetést, ám mindenki hallhatta, hogy egy démont keres Ranakash, amikor megérkezett. Ha egészen eddig volt egy a helyiségben, elképzelhető, hogy tudott valamit. Esetleg cinkosa a keresett személyének. Korsólyát elhajította és már rohant is ki az alak után. Az épület udvarán utolérve lerántotta a csuklyáját és valóban, ott voltak a hegyes szarvak. Nem túl feltűnőek, de ott voltak.
- Démon! Kérdéseim lennének hozzád.
- Miért volnék démon? Honnan veszi? – a fiatal férfi zavarodottan nézett vissza a fél angyalra.
- Hát a zsarv… - kezdte volna mondani, ám víz lötyögése terelte a figyelmét, ahogy a kútról hozott vizes vödör feje felé repült.
Hárító pajzsával könnyedén félre tudta ütni, az évek alatt szerzett tapasztalatának és reflexeinek köszönhetően, s mikor megfordult látta, hogy a kocsmáros nő állt a hátsó ajtó mellett.
- Menjen, kérem! Nem érdekel, mit tettek a társai. Nem mondom el senkinek. Csak hagyjon engem itt békén.
Hangja kétségbeesett volt, de ez Ranakasht nem érdekelte. Gyanúja beigazolódott és a hosszú évek keresése végre véget ért. De így? Nagy léptekkel indult el a nő felé.
- Hazudott! Attól tartok, nem hagyhatok békét a bűnös léleknek.
- Miért, maga szerint az én hibám? Nem én akartam. Nem én választottam. Nem akarom megölni, de ha nem hagy más választást, ezt kell tennem. – a nő állatiasan vicsorgott és mellkasa hasonlóképpen emelkedett és süllyedt is, mint egy vadállaté, akit éppen veszély fenyeget.
De még milyen veszély! Ranakash már nem hallotta a nő szavait. Tudatát elöntötte a szent kötelességtudat és érezte, ahogy testét szent lángok kezdik felmelegíteni. Ökölbe szorított kezén repedések látszottak és azokból a repedésekből lángnyelvek csapdostak fel, melyek őt nem perzselhették meg, hiszen ő nem volt bűnös. A démon elé érve meglendítette jobb karját, hogy a büntetés lángja és kemény öklének párosítása egy pillanat alatt végezhessen vele.
De a bűnös lélek nem adta volna meg magát oly könnyedén. Illúziót alkotott, mellyel szárnyas angyallá formáltatta küllemét, ezzel hezitálásra kényszerítve Ranakasht és megállítva csapását az illúzió arca előtt. A férfi arcán undor futott végig, ahogy belegondolt, mi is van a mögött a káprázat mögött.
- Felvenni egy ilyen szent alakot csak azért, hogy a saját irhádat mentsd... - tenyerét szétnyitotta és hagyta, hogy a nap angyalának ereje átjárja a testét, hogy egy szent fénysugár formájában ellenfele felé irányíthassa azt.
- Mi másért tenném? – kérdezte a démon cinikusan, s mágiát gyűjtött magába, hogy visszavághasson a fél angyalnak. – Érezd hát!
- Az, ki Isten ítéletét teljesíti, nem érez sem fájdalmat, sem félelmet, sem fáradtságot. - töretlenül közelebb lépett a démonhoz és lángoló bal kezével, melyen hárító pajzsa is volt, újból ütést mért, ezúttal a gyomra felé, minden erejét beleadva.
A démon azonban trükkösebb volt annál, minthogy hagyja, hogy az ilyesfajta támadások elérhessék őt. Árnyékból falat emelt maga elé, mely a nefilim lángjait nem engedte át, ő pedig elég gyorsan hátra tudott ugrani, mielőtt valami szörnyűséges, démoni mágia megfosztaná bal kezétől. Érezte, hogy a jogos büntetés angyalának ereje kezdi elhagyni a testét, így új módszerekhez kellett folyamodnia. Megidézett hát jobbjába egy szent kelyhet és elméjében megtöltötte azt a kelyhet a föld elemével. Ez után megparancsolta a földnek, hogy záporozzon ellenfelére, míg annak pajzsa áll, hogy ne legyen lehetősége elmenekülni onnét, ám a kehely hangos csörgéssel szilánkokra törött és fényként olvadt fel a levegőben. Ranakash meglepődött és értetlenkedve nézte kezét, mire rájött, hogy a démon mágiára tehette ezt. Harag gyűlt amúgy is lángoló lelkében és az ég erejével megidézett egy dárdát, melyet egy erős hajítással a démon felé repített, s míg az kitért a fegyver útjából, a fél angyal képes volt közelebb érni. De nem elég közel.
A démon kezével azonnal parancsolt az árnyéknak, mely alatta alattomoskodott, és szörnyű lándzsákat növesztett ki belőle, hogy Ranakasht átdöfje. Kis híján sikerült is felsértenie a szent lényt, ám az még időben képes volt maga elé megidézni egy toronypajzsot, az őrbástyák angyalának erejével, hogy aztán a támadást kivédve, pajzsát eltűntesse és egy ugrással a démon elé kerülhessen.
Elmegyek innen. Elköltözöm a világ végére is, ha akar. Elmegy végre? – a nő hangjában mintha könyörgés lett volna, ám a férfi azt figyelmen kívül hagyta és megragadta annak nyakát, taszítva egyet rajta a lendülettől.
- A herceg egyértelműen utasított arra, hogy végezzelek ki az közös jó megőrzéséért. Éppen ezért, nem engedhetem, hogy élj. - ismét magára hívta a jogos büntetés angyalának erejét, és kezének lángoló érintésével kívánta bevégezni a küldetését.
A démonnak azonban volt még egy utolsó trükk a tarsolyában. A lángok perzselése inspirálhatta, s saját testét lángokká formázta. Pont olyan fekete lángokká, amelyeket a vámpírok képesek megidézni, anyagtalanná téve ezzel a saját testét, kiszabadulva a férfi fizikai szorításából. Akár el is menekülhetett volna, ha az angyalok leszármazottja nem lett volna elég gyors, és nem merített volna Veronia világának erejéből, hogy legerősebb mágiájával fogságba ejtse azt is, amit fizikailag nem lehet. Tenyerét összecsapta és ezzel ellenfele megmerevedett, áttetszővé váltak a testét alkotó lángok és érinthetetlenné vált a valóság számára, egy darabig.
Jól ismerte Ranakash ezt a mágiát és tudta is, milyen az áldozatául esni. Kifújhatta magát egy kicsit és hagyta, hogy a lángok, melyek a jogos büntetés angyalától származtak, elillanjanak. Körbenézett és látta, hogy az udvar szélénél egész kis tömeg gyűlt össze. Férfiak és nők egyaránt szemtanúi voltak az isteni ítélet kivitelezésének, s ez magabiztossággal töltötte el a férfit. Kezébe ismét megidézte a dárdát, majd azt a démon mellkasának szegezte, akinek teste már nem lángokból állt. Az őt érinthetetlenné és mozdulatlanná tevő mágia megszűnt, s a férfi egy erős mozdulattal beledöfte áldozata mellkasába a dárdát, földre terítve azt, oda szegezve, amíg utolsó leheletét is ki nem fújta az átkos száján.

Annyi év után a küldetése végéhez érkezett Ranakash. Végre hazatérhetett.

Köszönöm szépen a munkátokat, igen ízletes kis páros lett ez. A legjobb az egészben az, hogy mennyire mást prezentáltak az írások: az első alkotás egy eléggé humoros kis kvázi AU kitekintés volt (időnként már-már ilyen Jojo's Bizarre Adventure feelingem volt, olyan pózer szintre vittétek a karikat), míg a második páros egy kemény és brutális drámát prezentált a harc csomagolása alá bújtatva.

Emellett nagyon örülök, hogy egyik esetben sem csak egy nyers és unalmas harci helyzet lett megadva, igazából könnyedén el tudtam volna képzelni, hogy ezek valamilyen másik Azonnalihoz íródjanak. Szerény véleményezésem szerint ez egy nagyon jó dolog: organikussá tette a jeleneteket, s nem azt éreztem rajta, hogy egy régebbi Mortal Kombat karakterkampányának az egyik epizódja volt, ahol két kari egymásba botlik, s verekednek. Le a kalappal!

Írjátok fel magatoknak a jutalmat. Emellett Ozy és Norven kap még időt megírni a reagot, velük még fogok egyeztetni.