Oh ? You're approaching me ?

Yrsil meglehetősen jókedvűen pattant fel a fogadó hangosan daloló vendégei közül. A mai este meglehetősen jól sikerült, és ő maga is rendesen fel volt pörögve. Gondolt rá hogy még szórakozik még egyet a fogadós nejével a konyhában, de végül lemondott róla. Néhány pofa  sör, és egy kiadós vacsora után ideje volt hogy visszatérjen a falakon kívüli szegénynegyedbe. Ha csak nem dolgozott vagy bevásárolt, inkább szeretett a falakon kívül tartózkodni, a nyomornegyedekben ahová a büszke egyház tagjai vajmi ritkán tették be a lábukat. Karolusburg nem volt olyan rossz mint azt előzőleg gondolta volna. Noha az igaz hogy az utcákon járőröző egyháziak egy cseppet sem voltak ínyére, azok vajmi kevés figyelmet tulajdonítottak egy újabb munkájával foglalatoskodó hollódoktornak. Ő maga csak az ötödik körig merészkedett, de itt is szép számmal akadtak vastag erszényű kalmárok akik jó pénzt fizettek egy egy kezelésért. A falak mentén felállított ökölvívó arénákból szerzett jutalmait is hozzádobva olyan jól keresett, hogy a tegnapi nap folyamán még egy egy káréra való gyógyszert és kötszert is le tudott szállítani a falakon kívül felállított Szent Erzsébet szegényklinikának. Noha kissé vegyes érzésekkel töltötte el a tény, hogy azokon az embereken segít akik minden bizonnyal elsőként szúrnák hátba ha tudnák a titkát...de nem tudott szemet hunyni az odakint szenvedő szerencsétlenek sorsa felett. Régen minden nemű bűntudat nélkül nézte volna a halandók szenvedését, talán még egy kis elégedett kárörömmel élvezte volna ahogyan az emberek a jól megérdemelt sorsukat élik, azonban ezek az idők már rég elteltek. Megváltozott. Legalábbis ezt remélte.
- Fogadós ! - csapott az asztalra jókedvűen. - Fizetnek. - bökött a háta mögötti harsányan mulatozó, részeges vendégseregletre. - Amiben megegyeztünk.
A  fogadós  eltűnt a  konyhaajtó mögött, amíg a démon megitta a maradék sörét, és a pultra támaszkodott. A ruhái redői közül egy nyakék hullott előre, némán himbálódzva a fogadó füstös levegőjében. A Moonshifter. Alicia adta neki, amolyan kabalaként, persze miután vagy háromszor hangosan közölte hogy az sem érdekli ha egy feneketlen gödörbe esik, de a  nyakékét mindenképpen hozza vissza. A maga módján aranyos egy kölyök volt, még akkor is ha legtöbbször egy morcos kisgyermek is barátságosabbnak tűnt nála. Végülis...csak egy gyermek volt. Magányos és elveszett.
-  Sosem tudsz őszinte lenni, mi ?  - mormolta  félhangosan,  ahogyan pár pillanatig még a tenyerében nézegette, majd visszasüllyesztette a ruhája réseibe.
- Parancsoljon. - tett a pultra egy zsák ennivalót a fogadós. - Hatvankét váltó lesz.
- Atyaég, jól felmentek az árak. - pislogott a démon. - Nem engedne egy kicsit belőle ?
- Nem tehetem. - vont vállat a pufók képű, jól megtermett fickó. - Valamiből nekem is meg kell élnem.
- Az megértem, drága uram. - bólogatott megértően a démon. - Azonban nézzen csak körül. - intett körös körbe a fogadóban vígan mulató népseregletre. - Azt hiszem a muzsikám hangja jól feltelítette a sorokat. Úgy vélem ezen érdem engem illet, még ha a váltóik az uraságodat is.
- Hmpf. - mordult egyet a fogadós, de az arca továbbra  is kifürkészhetetlen maradt.
- Harminc váltó.
- Ötven.
- Harmincöt.
- Negyvenöt.  
- Negyven,  végső ajánlat.
- Legyen negyven, hogy a  fene vigyen el. - biccentett a  fogadós, majd  a  démon markába csapott. Yrsil elégedett vigyorgott az orra alatt, miközben kicsengette a pénzt. Szerencsére sok bolond volt aki szerencsét próbált vele a külvárosi porondokon, de mind bevert képpel, a porban fekve végezte. Ők mind fizető kuncsaftokká válta a meccsek után, ami duplán tágította a démon amúgy is dagadó erszényét. A Hóhajú kis elégedettséggel nyugtázta hogy a zsák, mégha nem is nagy, de jó súllyal jelzi az ennivaló mértékét. Az utcakölykök a tizenharmadik és a Szent Albert sarkán minden bizonnyal nagyon boldog reggelre kelnek majd. Mosolyogva  csengette ki a pénzt, majd hálásan biccentett és sarkon fordult. A kijárat felé vette az irányt, és szinte táncolva  navigált át a részegen éneklő vendégek bandáján. Ruganyos  léptekkel sétált ki a fogadó  füstös terméből az utcák üdítően hűvös levegőjére és felnézett a éjszaka csillagokkal tűzdelt egére. Nagyot ásítva kinyújtóztatta az üléstől elgémberedett tagjait, majd halkan  dúdolva indult el a macskaköves úton Karolusburg lámpafényes utcáin. Már az utca felén járt mikor érezte a tenyere viszketegségét, és letért egy külváros felé vezető, gyéren megvilágított sikátorba. Végül is egy megálló az arénában nem lett volna kedve ellen való...

Nem tudom, mi történik körülöttem.
Utálom ezt az érzést. Régen olyan természetes volt, hogy árgus szemekkel figyeltem az események zajlását; ki mit mond, ki hogy viselkedik, hogy ha bármi figyelemre méltó bukkan fel, azonnal tudjak lépni. Változtatni a szerepemen, átgondolni, mikor, kinek és mit hazudjak... rettentő bonyolult volt, de imádtam.
Mind elveszett.
Vajon hányan vannak még így? Tisztában vagyok vele, hogy a városlakók nagy részébe már visszatért a remény, egy-két görbébb estén talán még el is találják felejteni a borzalmakat, amik történtek, a szeretteiket, akiket elveszítettek. De vajon sokan vagyunk, akik nem találtuk meg az értelmet a világégés után? Akik most bárgyún meredünk az éjszakába, balgán reménykedve, hogy a borpárlat eltünteti aggályainkat?
Zene hatol keresztül a fogadó amúgy is zajos levegőjén, de ez sem deríti fel gondolataim. Hogy is tenné? Hosszú évek érlelték a bennem lakozó keserűséget, és egyre inkább amiatt aggódom, hogy ezen már semmi nem segít.
Ne csinálj semmit, amíg nem szólok.
Itt fogok megrohadni, ebben a húgymeleg semmiben. Az emberek nevetnek, mérgesek, vitatkoznak egymással, örülnek a sikereiknek, nevetnek az elkövetett csínyeken...
De nekem egyik érzelemből sem jut.
Nagyot sóhajtok, és ismét belekortyolok az erős italba. Még nem vagyok részeg, talán még spicces sem, és igencsak siettetném már a bódulatot. Szánalmas vagyok, tudom, de ez aggaszt a legkevésbé. Miért is zavarna? Úgysem érzi át senki, ami bennem van. És ha átéreznék? Senkit nem érdekelne ebben a romlott, korrupt világban.
Tétlenségemben a pultra sodródik a tekintetem. A fogadós épp a zenésszel beszélget. Szép szál legény ez az idegen; ritka látvány, hogy valakinek ilyen fiatalon fehér haja legyen, s ez a szokatlan magasságával együtt eléri, hogy érdeklődve nézzem, ahogy fizet az italaiért. Még soha nem láttam, ebben biztos vagyok: habár emberek százaival találkozom nap mint nap, s az arcok előbb-utóbb összefolynak, mégis... ezt a férfit itt és most látom először. Egy ilyen alakra emlékeznék.
Nos, nem ő az egyetlen, aki kitűnik a tömegből. Hiába keres kétségbeesetten a tudatom minden lehetőséget, ami fenntarthatja az érdeklődésem, ez csak egy férfi, aki jól zenél, vidáman mulat az emberekkel, és nagyon valószínű, hogy soha többé nem látom majd.
Némán figyelem, ahogy iszik, és a ruhái közt megmozdul valami. Egy nyaklánc hullik előre, finoman himbálózva, megcsillanva a gyertyafényben.
Egy nyaklánc...

...egy ellopott szekér...
...egy csontváz...
...egy sápadt arc, beesettebb, mint amilyet az árvaházak reményvesztett gyermekein látsz...


Kihalt táj, szegénység, zötykölődés a lovakon.
- Akkor beletrafáltam? Egy közönséges csaló lennél, aki papnak álcázva magát járja a világot?
- Tolvaj. Tudod, mennyire fel voltam húzva Franzra? Készülök valami kikapcsolódásra, erre a nyakamba varr egy nőt, akivel természetesen nem lophatok...

Kisvárosi borozó, vidám emberek, pillanatnyi gondtalanság.
- Szerintem jobb, ha megmaradunk az olyan módszereknél, amiktől nem menekülnek el.
- Mondd, hogy nem élveznéd.
- Ha mindig azt csinálnám, amit élveznék, már engem üldözne egész Veronia.
- Akkor nem lennék egyedül...

Stonevalley. Ártatlan hely, barátságtalan emberek.
- Igaz is. Fura, hogy kivételesen nem hozol életveszélyt a fejemre.
- Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak. Az idő változik, és úgy tűnik, sajnos a negatív aurám fényét vesztette.
- Na, ettől valamiért nem félek.
- Nem_ Akkor szerinted nemsokára valami baj fog történni miattam?
- Nem lepne meg...

Poros könyvtár, unalmas ősrégi varázslatok.
- Szeretnél egy kis tintát? Mert szévesen hozzád vágom, ha gondolod!
- Ó, hát ez igazán kedves tőled! Viszont el kell utasítsam, mivel nem szeretem a tintát. Az illata jó, de az íze... próbáld csak ki, és megérted...

Kisebb templom, üresen kongó padsorokkal.
- Túl könnyelműen veszed... Miért vállalsz ekkora kockázatot... miattam?
- Mert jólesik. Foglalkoztam valaha a dolgok veszélyével, ha volt kedvem hozzájuk?...


Kalandok.
Emlékek.
Izgalom.
Az a nő volt az egyetlen, akinek elmondtam, ki vagyok valójában. Sixtus egy seggfej volt, a mesterem pedig szarik a fejemre; valószínűleg mindketten halottak, és egyiküket se gyászolom különösebben.
De Alicia...
Szürreális baromságokat éltünk át. Lavíroztunk a lebukás szélén, néha még két-három lépéssel tovább is, és mégis mindig megúsztuk. Segítettünk egymásnak, ha úgy adta a sors, és... és...
És most fogalmam sincs, hol van. A világégés után megpróbáltam eltemetni az elmém legmélyebb zugába ezeket az emlékeket, hogy legalább ők ne emésszenek; bár a melankólia ellen nem tudtam teljesen védekezni, legalább az ép eszem megőriztem. Tettem, amit tennem kellett, és szinte teljesen elfelejtettem, amit el kellett felejtenem.
Szinte.

...össze kell szednem magam.
Hiába minden színészi gyakorlat, a döbbenet úgy ült ki arcomra, hogy egy vak is tudott volna olvasni belőle. Nem véletlenül: a lelkem mintha felrobbant volna, kavarognak a gondolataim, de több-kevesebb sikerrel visszarángatom magam a realitás talajára.
Rendbeszedem vonásaim. Ismét úgy nézek ki, mint aki teljesen érdektelenül bámul a semmibe, de tudatom izzó darabjait még mindig nehezemre esik összeraknom. Mégis... mégis, valami régi érzés kerít a hatalmába.
Megjátszom magam. Színészkedem, és pontosan tudom, miért teszem. Okkal. Végre van értelme annak, amit csinálok.
Egyre inkább érzem, hogy a régi Astonien Michelberger nem halt meg a tűzben.
Egy hangos sóhajjal csitítom érzelmeim. A külvilágnak alig lehetett pár másodperc, de számomra jelentőségteljesebb volt, mint az elmúlt évek összesen. Mégis, nem ülhetek itt, elmerülve az emlékekben... dolgom van. A nyaklánc már rég visszakerült a férfi ruhájába, épp alkudozik, majd ahogy végzett, felvesz valami zsákot, és elindul kifelé.
Meg kell tudnom, mit tud Aliciáról. Miért van nála a nyaklánca? Ellopta tőle? Kirabolta a holttestét?
Egyvalamiben biztos vagyok... nem lesz békés a beszélgetés.
Felállok, odadobok pár érmét a fogadósnak, majd összehúzom a köpenyem, és kilépek az éjszakába.
Ideje visszaemlékezni arra, milyen voltam.

Ugyan el kellett telnie egy kis időnek, mire hozzászoktak a szemeim a lámpák éjjeli fényéhez, most már gond nélkül látom a fehér hajú alakot. Izmaim úgy mozognak, mintha ők is izgatottak lennének az új kaland miatt: nesztelenül követem a férfit, saroktól sarokig haladva, vigyázva arra, észre ne vegyen. Óvatosan... még ilyenkor is járhatnak őrök, így balgaság lenne terv nélkül balhézni.
Mikor befordul egy gyér fényű sikátorba, már tudom, mit fogok tenni. Megvárom, míg halad előre vagy tíz métert, és kilépek a sarok mögül.
- Megállj! - kiáltom habozás nélkül, pedig a szívem, mi tagadás, majd kiugrik a helyéről. Hangom mégis magabiztosan, méltóságteljesen cseng, kettészakítva az éjszaka csendjét. Belépek a sötétségbe, így a körvonalaimon kívül nem láthat sokat.
Türelmesen várok, bármennyire lehetetlennek hangzik ez számomra. Mit csinál? Megpördül? Elfut? Elindul felém? Akárhogy is, megvárom, amíg rám néz.
Sacra Lux.
Az aranyszínű villám közvetlenül előttem csapódik a földbe, megvilágítva a fél arcom. Csak egy pillanatig, de ennyi is elég lehet ahhoz, hogy meglássa az elszánt arckifejezésem. Hogy egyértelművé váljon számára: bármire készen állok.
- Hol van Alicia Zharis? - kérdezem komoran, egyenesen, ellentmondást nem tűrő hangon.
Elegem van ebből a mocsokból. A bárgyú hívők pátyolgatásából. Ki fogok szakadni. Ismét a régi önmagam leszek.
És ezt az előttem álló alak fogja elhozni nekem.
Akkor is, ha belehal.

- Megállj! - kiáltotta egy hang. Remek. Alig indult útnak a legközelebbi kocsma felé, a sikátorban máris megpróbálják kirabolni. Yrsil szinte beletörődő sóhajtással egyezett bele a sorsába, a dolgok túl jól mentek idáig ahhoz hogy őt is utolérje a sors keze. Valahogy sejtette hogy ez a hely lesz az, ahol az ő szerencsecsikója is megbotlik majd.
Karolusburg.
A démon sosem szerette ezt a várost, pedig megvolt a közös történelmük hosszú emberöltőkön át. Valamelyest a szülővárosának is tekinthette volna, ugyanis az első emlékei a város legösibb kriptájának látványát tartalmazták, azonban sosem érezte így. Ő maga Seolt tartotta az otthonának, a démonok ősi, átkozott városát melyet tűz és füst emészett el örökre oly sok évvel ezelőtt. Ironikusnak érezte a tényt, hogy alig egy évvel a város elhagyása után maga Ishatna tábornok vezetése alatt számos bajtársával meneteltek felé lezárást keresve egy közel három éve tartó brutális áldozatokkal járó háborúra. Karolusburg örökre a kudarcra emlékeztette őt, azokra az arcokra, nevekre és életre amely odaveszett a háború lángjai között. Az ő szemében bármennyi év telt el, ez sosem változott meg. Minden egyes lépése, tette, lélegzetvétele ebben a városban idegennek érződött még a hihetetlenül jól alkalmazkodó és simulékony démon számára is. Hiába mulatott, hiába foglalta le magát mókás és izgalmas dolgokkal, a város mégis nyomasztó árnyként lebegett a feje felett, rémálmok és keserű emlékek tárházaként.
Nem sok derűs dolgot tudott elmondani erről a helyről, nem kötötték ide sem jó barátok, sem szép emlékek. Talán egyet tudott mondani, egy emléket egy self kölyökről, akit éber kíváncsiság vezényelt a felnőttek világa felé. Amit természetesen teljes vállszélességgel támogatott, egy kört és a házi készítésű eperpálinkájának megjelenését követően útnak indultak, a Hajnali Kakaszó környékén megbúvó bordélyházba. Az egy szép emlék volt, a jelen azonban sokkal lehangolóbb volt.  
Ami természetesen annyit jelentett hogy itt rabolják ki, a gyönyörű holdfényes éjszakán amint belép a legközelebbi sikátorba.
Nem is ellenkezett a sorsa ellen, csak beletörődött.
Talán a város emlékezett rá, hogy hány fia veszett oda a csatamezőn. Talán csak ezzel akarta egyértelműen megüzenni a démonnak, hogy semmi keresnivalója nincs itt.
Yrsil természetesen nem állt meg. Még csak a sétálósebességén sem lassított, csupán oldalra fordította a fejét hogy a válla felett hátranézzen.
Ekkor csapódott be a villám, amely megvilágította az idegen arcát. Yrsil nem ismerte a férfit. Ellenben nagyon is jól ismerte a villámot.
- Hol van Alicia Zharis? - hallatszott az idegen határozott hangja. Yrsil fejében viszhangzott a kérdés. A név említése annyira meglepte ezen az idegen helyen, egy idegen embertől hogy azt sem tudta mit mondjon. Az idegen félelmetesnek akaródzó beütése nem igazán hatotta meg a démont, de még annyira sem hogy harci pózt vegyen fel.

- Odahaza, Nebelwaldban. - járt el a szája gyorsabban, mint ahogyan az esze utolérhette volna. - Várjunk csak...ó nem, ez nem lehet. - kuncogott magában, ahogyan kezdte összerakni a képet. Már hosszú évek óta ismerte Liát, és szinte senkit sem engedett közel magához. Mindig is gyanakodott arra hogy Lia okkal nem engedett közel magához senkit. Egy tabunak számító párkapcsolat ? Féltékeny szerető ? Esküdt ellenség ? És hogy ezt itt mind magában tartotta, pont őelőtte ! Mondjuk nem hibáztatta érte, hiszen az erődben közismert tény volt a pletykás természete. De akkor is ! Egy nekromanta és egy...ummm...inkvizítor ? Keresztes ? Plébános ? Fogalma sem volt, de irtózatosan izgalmasnak találta a helyzetet. Micsoda történet ! Szinte száguldott a fantáziája ahogyan arra gondolt, micsoda példányszámban kelne el ez manapság ha valaki könyvbe foglalná. Kitalált nevekkel természetesen. Azonban volt valami amiről bár a másik megfeledkezett, ő azonban nagyon is fontosnak tartott. Talán Karolusburgban neveletlen emberek éltek, és az illemet délről kellett hoznia a démonnak, de amit megkövetelt az illem annak meg kellett történnie.
- Hóhajú Yrsil vagyok. - fordult meg felé, hogy először mutassa jelét annak, hogy érdekli őt az idegen felbukkanása. Könnyedén és elegánsan meghajolt, miközben egyetlen intésével növekedésnek intette a sikátor ablakaiba kiakasztott muskántlik szárait, amelyek több méteresre nyúlva egy boltívszerű alagúttá fonódtak a feje fölött, megkeskenyítve és megszépítve a sikátor jó öt méteres szakaszát. A démon csalódva jegyezte meg magában a tényt, hogy a város olyan szinten putri volt, hogy egy démonnak kellett megszépítenie. - Hollódoktor, alkimista, mesterszakács, zenész, történetmesélő, kertész, ezermester, Veronia örök vándora és bűbájos csínytevője, szolgálatodra. - emelte fel a tekintetét, miközben a növényzet színe változni kezdett a rügyek szellemorchideákként nyíltak csodálatos, haloványan derengő virágokká. Yrsil örömmel illatozott meg egyet, és ujjaival kedves mosollyal simított végig a méretes virágkehely tökéletesen síma oldalán. Ha őszinte akart lenni, tartott ettől az idegentől. Azonban hülyét játszani és gyenge pontra támadni ez esetben tanácsosabb volt. Túl nagy volt a távolság kettejük között ahhoz, hogy a démon bátran magához ragadja a kezdeményezést. Emellett azt is el akarta kerülni hogy a városőrség közbeavatkozzon, elvégre itt ő közellenségnek számított.
- Te vagy a pasija, igaz ? Remélem hogy az vagy. Öregem ha ez igaz, Kys lóg nekem ötven váltóval ! - nevetett hangosan, majd intett a jövevénynek hogy jöjjön közelebb. - Na gyere, tarts velem. Útközben beszélhetünk.

- Sok foglalkozásod van. Miért kellene közelebb mennem hozzád? Hisz nem bízom benned. - mondta a fickó, és elengedte a harci beállást ami Sil magában csendben nyugtázott.
- Hogy le ne maradj ? - értetlenkedett Sil. Már indult volna - Vagy nem akarsz találkozni a szerelmeddel ? - kacagott hangosan.
A másik valamit mondott, de a démon nem értette pontosan mit. Vagy tizenhárom méterre állt tőle, és még így is hangoskodnia kellett hogy rendesen hallják őt, a másik pedig szinte az orra alatt motyogott.
- Mit mondasz ? - kérdezett vissza hangosan. - Nem hallak jól, messze vagy ! Beszélj hangosabban !
Láthatóan felsóhajtott, és megindult Sil felé lassú, de folymatos léptekkel.
- Azt kérdeztem, honnan ismered Aliciát! - nyomta meg a szavait hogy érthető legyen. Végre.
- Ja hogy Aliciát ! - válaszolta fenhangon. - Kihúztam egy mocsárból szegényt, aztán megtartottam. - válaszolta hangosan. - Eleinte nem tudtam mit tegyek, mert irtó büdös volt... - vont vállat, ahogyan visszagondolt arra az irtózatos szagra - ...de aztán megsajnáltam és megtakarítottam. Azóta nem annyira hullaszagú. - nézett oda egy köszönömöt várva a fickótól.
- Hóhajú Yrsil, figyelmeztetlek, hogy előttem nem maradnak rejtve az álnok cselek! - szólalt fel hangosan. - Ha csapdába akarsz csalni, ajánlom, hogy ölj meg gyorsan, különben még lesz időm kivégezni téged, mielőtt kilehelem a lelkem.
- Az arcátlanság... - bökte oda már már sértődött hangvétellel Sil. Azért jól esett volna neki ha a másik értékelte volna az erőfeszítéseit. - Egy köszönöm azért jól esett volna. Vagy egy bemutatkozás...? - nézett oda kérdően. Legalább a nevét megmondhatta volna, hogy tudja hogyan szóllítani. - Jómodor, ember. Értem már hogy miért passzoltok össze Liával. - tette hozzá, miközben megállta hogy a nő szemforgatását utánozza. A fickó maga is megtorpant a dolog hallatán, remélhetőleg elgondolkodva azon hogy némi illemet csempésszen az amúgy igen csak hiányos modorába.
- Te aztán fura egy alak vagy, Hóhajú. Ám legyen. - lépett közelebb, mire megint megállt és felnevetett. - Egy démon, Karolusburgban? S vagy elképesztően erős, vagy elképesztően vakmerő... nem tudom, melyiknek örülnék jobban. A nevemet akarod, Hóhajú? Astonien Michelberger vagyok, a Veroniai Kegyelmes Egyház felszentelt papja, a nép segítője, s mit ad Mindenható Urunk, épp nekromanták fejére utazok. Mint például Alicia Zhariséra. Életben van? Nagyon helyes, az Egyház szép pénzt fog fizetni ezért a fogásért! - jelentette ki magabiztos hangon.
- Te, az ő fejére ? - nézett le a magabiztosságtól túltengő papra, és felröhögött de úgy hogy még az utca ablakai is beleremegtek. Egy ilyesfajta provokáció nem volt elég ahhoz, hogy kihozza a sodrából. Ahhoz ennek a papnak korábban kellett születnie...legalább két emberöltővel. - Kevés vagy hozzá mint térdkalácsban a mazsola, kölyök. - folytatta, ahogyan a szabad keze a csípőjén ülve közel került a korbácsához. Végignézett a fickón, aki szemlátomást nem tűnt valami nagy durranásnak. Sem páncélja, sem fegyvere, és nem mutatta jelét annak hogy mágikus tanok nagymestere lett volna. Ez a városi kölyök még két napot sem húzott volna ki Nebelwaldban. Ha mégis valahogy átverekedte volna magát az új világ torz szörnyűségein, akkor is szemben állt volna a Speerspitzével, mielőtt még Alicia közelébe érhetett volna. Nem beszélve arról hogy a nekromanta barátja volt az egyik legerősebb tagjuk. Egy jellegzetes szemforgatás keretein belül összecsomagolta volna a tévhitben élő papocskát és darabokban küldte volna vissza az "Kegyelmes Egyháznak". A férfi nevetése szakította meg a gondolatait.
- Talán igazad van, Alicia mindig is mocsok erős volt. Öröm hallani, hogy még él és virul. - bátorkodott közelebb lépni. Annak ellenére hogy a démon nem látta jelét annak hogy támadni akarnak, nem lazított. Nem bízott sem a papokban, sem az Egyházban. - Hogy van most?
- Várjunk csak... - kezdett derengeni valami a démon kobakjában és érdeklődés fénye csillant a szemében. A név kezdett valamit felidézni benne. - Ast...Astonien...olyan ismerős a dolog... - vakarta meg a zsákot tartó kezével a fejét. - Astonien Michelberger ! Hát persze ! - kiáltott fel hangosan, felragyogó arccal mint akinek a világuniverzum nagy kérdéseire talált volna választ. A keze lehullott a korbácsáról, noha az ébersége nem lankadt. - Igen, most már emlékszem. Alicia azt mondta hogy ne bántsalak, hiába vagy szentfazék. Különös... - gondolkodott el Sil, ahogyan a meggyőződése tovább erősödött. Ötven váltóval lesz gazdagabb, amint hazaér. Persze nem fog annyit érni, mint Kys arcát bámulni fölényes vigyorral ahogyan átnyújtja. Ettől függetlenül szép összeg lesz az, egy kis kézi tükör és egy új fésű kijön az árából.
- Úgy tűnik, tényleg nem ártottál Aliciának. - sóhajtott fel megkönnyebbülten, és nekitámaszkodott a falnak - A kérdésem viszont még mindig áll: hogy van? Még mindig komorabb, mint az ég összes esőfelhője?
- Azt hiszem megváltozott, előnyére. - bólintott Yrsil. - Az életemet köszönhetem neki. Az utóbbi három év kemény volt mindenki számára aki a vadonban rekedt. Különösen Nebel...ah, nem. Finsterwald, ahogyan ebben a korban nevezik ? Finsterwaldban telepedtünk le. Közvetlenül az apokalipszis után. Szinte minden hemzsegett "tőlük" ... - csóválta a fejét. - De a túlélők mint Lia, túlélték és megerősödtek. Ilyen időtájt még olvasni szokott, azt hiszem. Feltehetőleg a dugi süteményemmel amit a szobámban tartok elrejtve. - tett egy magabiztos tippet, miközben a haja megnyúlt és egy noteszt, egy üvegcse fekete löttyöt és egy tollat húzott elő az oldaltáskájából. - Fontos emlékeztető ha hazaérek, - diktálta a hajának ami szorgalmasan jegyzetelt a füzetbe. - A dugi süteménykészletet át kell helyezni, és az éléskamra lakatját lecserélni. És parkányirtó. Elnézést. - rakodott el a haja. - Közben elindulunk ? Ma remek üzleti lehetőségek szimatolok a levegőben. Ilyenkor már megkezdődnek a meccsek természetesen fogadásokkal a nyomukban. - intett a sikátor kijárata felé.
- Micsoda fogadások? - kérdezte őszinte érdeklődéssel. - Szerencsejátékban utazol? - lökte el magát a faltól, megigazítva magán a köpönyegét.
- Nem...egészen. - válaszolta a démon, és útnak indult volna hogy mutassa az utat, természetesen a zsákjával a hátán átvetve. - Ahol vannak meccsek után ott bőven akad munka egy hollódoktornak, és hogy őszinte legyek, szeretek a ringbe szállni ha megfelelően magas a tét...és ha van valaki aki fogad rám. - kacsintott oldalra. - Sajnos az meccseken a résztvevő felek nem fogadhatnak. Ezen felül vannak ott kockások és kártyások. - gondolkodott el. - Kártyázol, Astonien ?
- Néha, ritkán tisztességesen is, de most nem fogok. Hiába hiszek neked, attól még... vagy éppen azért van egy-két kérdésem. Mit mondott rólam Alicia? - álldogált még mindig egy helyben.
- Hogy őszinte legyek, nem sokat. - vonta meg a vállát a démon ahogyan megállt. - Csak a neved ejtette el és annyit mondott hogy ne bántsalak ha találkozunk. De ezt is csupán akkor amikor megtudta hogy Karolusburgba kell jönnöm. Lia... - nézett egy pillanatig maga elé - ...nem sokat beszél a múltjáról. Én pedig nem feszegetem. - emelte vissza a tekintetét a papra. Lia sem kérdezősködött az ő múltjáról így ő sem az övéről. A Speerspitzében mindenkinek volt takargatni valója, és senki sem azért csatlakozott hogy a magával hordozott keresztjét piszkálják. - Na, jössz ? - biccentett. - Az időm véges sajnos, én a külső gyűrűkön kívül lakom. Lehet neked kényelmes hogy minden tele van plébániákkal, de én holnap este elhagyom a várost. A lehető legtöbbet kell kihoznom a ma estéből. Így is legalább három hónapnyi utazás vár rám mire hazaérek. Voltál már odakint ? - rázta meg a fejét. - Minden tele van "velük".
- A következő kérdésem az lett volna, hogy meddig maradsz a városban. Érthető, hogy egy démonnak ez veszélyes környék... bár meg kell hagyni, jól elrejtetted a kiléted. És nem, nagyon régóta nem csináltam semmi érdekeset, így... - gondolkodott el egy kicsit, mintha habozna hogy kimondja-e amit gondol - ...nos, ha Alicia ennyire megbízik benned, én is ezt fogom tenni. Veled tartok, előbb azonban van egy kérésem: elviszel egy tárgyat és egy üzenetet a kedvemért Aliciának?
- Természetesen, gond nélkül. - válaszolta a démon. - De ahelyett hogy küldenél egy levelet, miért nem találkozol vele ? Ha gondolod, eljöhetsz velem, bár figyelmeztetlek, az nem lesz egy sétagalopp.
És nem ingyen, tette hozzá magában. Veronián utazni sosem volt veszélytelen, de a világégés óta még rosszabb lett minden. Nem bánta azt, ha el kellett vinnie a kölyköt. Szerette volna látni a két szerelmes újratalálkozását, persze csak tisztes távolból, egy bokorban lapulva, Kyssel, Gwennel, Theklával, és Lasramossal karon öltve.  A Speerspitze pletykafészkei sosem nyughattak. És minden bizonnyal nem keveset fizettek volna azért hogy megtudják, a mindig magának való, magányos nekromanta kivel tölti az éjszakáit. Már már hallotta is a váltók édes zizzenését a tenyerében, azonban Astonien megrázta a fejét.
- Nem tehetem, legalábbis egyelőre nem. Ha most elszöknék, az Egyház elkezdene kerestetni, azt pedig egyelőre nem szeretném. Eljön az az idő, hogy ezt a szívességet kérem majd, Hóhajú, de ne aggódj, egyik sem marad viszonzás nélkül. - tett egy lépést. - Viszont a tárgy, amit el akarok küldeni neki, nincs nálam. Melyik helyre tartasz? Két fertályóra, és én is csatlakozom, nincs messze a lakásom innen.
- Hmmm. - hümmögött Yrsil. - Te tudod. - vont vállat. - Én akkor azt hiszem megyek a Zöld Kutyába, és bemelegítek. Na ez izgalmas lesz. - dörzsölte össze a tenyerét két hajtincsét. - Ha bejössz a kocsmába, mond meg a kocsmárosnak hogy szeretnél inni egy "Északi Vöröset, de fehér pohárban". Ő majd útbaigazít.
Astonien közelebb lépett, egészen kartávolságig. Bátor húzás volt tőle, de Siltől nem volt miért tartania. Alicia szava elég volt számára hogy felőle ne érje bántódás a fiút, még akkor is ha ennél több kötelezettséggel nem tartozott neki.
- Északi vöröset, fehér pohárban. - kuncog. - Azt hiszem, tudunk még egymásnak mutatni új trükköket, Hóhajú. Gondolom, Alicia... - vette halkabbra a hangját - ...nem mondta el, hogy egy mestertolvajjal barátkozott össze Északon. - mondta, miközben mosoly kúszott fel az arcára.
- Áh ! - csillant fel a démon szeme érdeklődéstől tele. Egy mestertolvaj ! Egy pap ! Ez az este most vált csak igazán izgalmassá ! - Egy szóval sem említette, de ezt igazán jó tudni, Asty. - vigyorgott szélesen Yrsil.  
- Két fertályóra múlva a Zöld Kutyában leszek, Hóhajú. - bólintott. -  Nem foglak megváratni. - igazította meg a köpenyét, majd útnak indult. Yrsil alig hallható kuncogással gondolt bele abba, hogy talán Karolusburg még sem annyira pocsék hely mint gondolta.

Rezdületlenül állok az ismeretlennel szemben. Kérdésem gyors volt és lényegretörő: nem akarok sok időt tölteni felesleges mellébeszéléssel, minél gyorsabban akarok minél többet megtudni.
Kezd visszatérni a tudásszomjam?
- Odahaza, Nebelwaldban. - hangzik a felelet, gyorsabban és egyszerűbben, mint számítottam. - Várjunk csak... ó nem, ez nem lehet. - kuncog, de szemernyit sem érdekel.
Életben van.
Legalábbis ha nem hazudik ez a valaki. Hiába, neveltetésemből adódóan bizalmatlan vagyok mindenkivel, s az idegen közvetlensége cseppet sem javít a helyzeten. Megáll ugyan, de nem jön közelebb: nagyon helyes, tartsa csak a kellő távolságot.
A következő szavakra belém ragad a szó: bemutatkozik, mint valami mutatványos, körülötte intése nyomán burjánzani kezdett a növényzet, gyönyörű szellemorchideákat növesztve bámulatos, és ijesztően természetellenes módon. Mágia. Természetesen, csalódtam is volna, ha az a gyűrű egy senkiházi kezében lenne.
Bár még lehet senkiházi.
- Hóhajú Yrsil vagyok. Hollódoktor, alkimista, mesterszakács, zenész, történetmesélő, kertész, ezermester, Veronia örök vándora és bűbájos csínytevője, szolgálatodra. - titulusainak száma több, mint ahány foga lesz, ha nem hagyja abba a felesleges magyarázást. Bár a vándor és csínytevő megnevezés azért megragadja a figyelmem. Remélem, nem hazudik: érdekes alaknak tűnik a pár röpke mondat alapján, sajnálnám, ha szét kellene vernünk egymást.
Fordítsd oda a másik orcád is. Az egyik legnagyobb baromság, amit hallottam.
- Te vagy a pasija, igaz ? Remélem hogy az vagy. Öregem ha ez igaz, Kys lóg nekem ötven váltóval ! - hogy... mi van? - Na gyere, tarts velem. Útközben beszélhetünk.
Erre még én is eltátom a szám.
Ki ez az alak? Kis híján megtámadom éjszaka, információt követelek, erre elhív barátságosan beszélgetni? Még az is felmerül bennem, hogy bolond; az tényleg majdnem mindent megmagyarázna, bár még mindig nem adna választ arra, őszinte-e.
Bár egyelőre sokkal inkább gondolom az egészet egy csapdának.
- Sok foglalkozásod van. Miért kellene közelebb mennem hozzád? Hisz nem bízom benned. - bár olykor szeretek belesétálni a csapdákba, ez most nem az a pillanat. Jobb tudnia, hányadán állunk, s hogy nem az ő választása, elmondja-e, amit tud.
- Hogy le ne maradj ? - akárhogy is, az értetlenkedése őszintének hangzik. - Vagy nem akarsz találkozni a szerelmeddel ?
A hangos nevetés kissé kizökkent a zordon kiállásomból.
- Higgy, akinek akarsz. - hiába próbálok higgadtnak tűnni, megremeg a hangom az izgatottságtól. - Honnan ismered Aliciát?
Aliciát...
Rég történtek már. Öt év kínzó tétlenség sokra képes, de felejteni még így is képtelen voltam. A régi élet, az izgalmak, a végtelen éhség arra, hogy birtokoljam, mi nem az enyém: nyomuk mindig ott ég a lelkemben.
Összeszedem magam. Vissza kell szereznem, amit elvesztettem: nem mutathatok gyengeséget.
- Mit mondasz ? - kiált felém. - Nem hallak jól, messze vagy ! Beszélj hangosabban !
...ki ez az ember? Bármivel próbálkoznék, lepattan róla. Én épp életem legdrámaibb pillanatait élem át; hogy merészel ilyen közvetlen maradni?
Nagyot sóhajtok. A gyengeség bűn, s most ártatlannak kell maradnom.
- Azt kérdeztem, honnan ismered Aliciát! - nyomom meg a szavakat, miközben lassan, kimérten elindulok felé.
- Ja hogy Aliciát ! - nem, hogy pisáljon le egy Rotmantel, a sarki kocsmárosról beszéltem. -  Kihúztam egy mocsárból szegényt, aztán megtartottam. Eleinte nem tudtam mit tegyek, mert irtó büdös volt... - folytatja továbbra is bármiféle idegeskedés nélkül - ...de aztán megsajnáltam és megtakarítottam. Azóta nem annyira hullaszagú.
Megremegnek a térdeim, s emberfeletti akaraterő kell ahhoz, hogy ezt elrejtsem. Meg is állok ismét.
Hullaszagú? Tudja, hogy Alicia nekromanta? Akkor tényleg ismeri, legalábbis valószínűleg találkozott már vele élőben.
Nyugalom... nyugalom, ez nem jelent semmit. Ettől még ugyanúgy elvághatta a torkát a nyakláncért. De mégis... bármennyire is küzdök ellene, felcsillan bennem a remény.
Most azonnal ki fogom deríteni, hazudik-e.
- Hóhajú Yrsil, figyelmeztetlek, hogy előttem nem maradnak rejtve az álnok cselek! - erősítem meg lelkem, és ismét teszek felé pár lépést. Óvatosan... nagyon óvatosan. Attól, hogy az első pár mondat után nem haraptuk le egymás fejét, még bőven lesz rá lehetőség. Utálom bevallani, de elpuhultam; egy nyílt harcban alig állna más a rendelkezésemre, mint az elhatározásom. - Ha csapdába akarsz csalni, ajánlom, hogy ölj meg gyorsan, különben még lesz időm kivégezni téged, mielőtt kilehelem a lelkem.
Túl közvetlen, és ez aggaszt. Nem vesz komolyan, de miért nem? Ilyen biztos lenne magában, hogy egy fenyegető alakot nemhogy semmibe vesz, de még közelebb is int magához? Egyre biztosabb vagyok abban, hogy sok dolgot tud, amit én nem, és ez idegesít. Mindig is idegesített.
- Az arcátlanság... - és ismét: sértődötten cseng a hangja, mint valami hisztis fehérnépnek. - Egy köszönöm azért jól esett volna. Vagy egy bemutatkozás...? Jómodor, ember. Értem már hogy miért passzoltok össze Liával.
Bevallom: nem tudom, mit tegyek. Hogy jöhetnék rá, hazudik-e? Kérjek bizonyítékot? Értelmetlen; nincs oka bizonygatni semmit. Én szólítottam meg, nem követelőzhetek tőle. Ha vele mennék, ahogy mondta, talán többet is ki tudnék húzni belőle, de ahhoz biztosra kell mennem abban, hogy ez nem csapda.
Vagy csak rátámadhatnék, és pár ütéssel megmutathatnám neki, hogy nekem ez nem játék. Vajon abból jobban értene?
- Te aztán fura egy alak vagy, Hóhajú. Ám legyen. - egyelőre nincs más választásom, mint tovább faragni a kettőnk közötti távolságot. Közelítek hozzá, mire... fura érzés fog el. Valami, amit már rég éreztem.
Nem elég rég.
Enyhe fejfájás, elviselhető, de pont elég kellemetlen ahhoz, hogy azonnal észrevegyem. Baljós érzés, amit nem tudnék megmagyarázni, honnan jön; mintha egy jeges szélfuvallat süvített volna végig a sikátoron, halálos bűnök bűzét hordozva magával.
Nos, egy dologgal többet tudok róla.
- Egy démon, Karolusburgban? S vagy elképesztően erős, vagy elképesztően vakmerő... nem tudom, melyiknek örülnék jobban. - ismét megállok, de nem az óvatosság miatt, hanem mert végre eszembe jutott. Hát persze! Hogy is lehetek ekkora marha? Egy ilyen egyszerű cselt régen kisujjból kiráztam volna, most meg elfecséreltem ennyi értékes időt arra, hogy a kedve szerint cselekedjek. Az egyik legősibb trükk ötlött fel bennem, aminek mégis garantált a működése.
...igaz, nem veszélytelen. Megvan az esélye, hogy tíz másodperc múlva már fej nélkül fogok heverni a kövezeten, de ha ennyi kockázatot nem tudok vállalni, nem érdemlem meg, hogy újra a régi legyek.
- A nevemet akarod, Hóhajú? - itt az ideje komolyabbra fogni a hangot, úgy, ahogy már az elejétől kellett volna. Majd meglátjuk, a nyílt fenyegetésre mit reagál; ha agresszívan, védekezőn lép fel, akkor bizton tudom: Alicia pártját fogja. Akkor sem bíznék meg benne teljesen, de jó úton járnék felé. - Astonien Michelberger vagyok, a Veroniai Kegyelmes Egyház felszentelt papja, a nép segítője, s mit ad Mindenható Urunk, épp nekromanták fejére utazok. Mint például Alicia Zhariséra. Életben van? Nagyon helyes, az Egyház szép pénzt fog fizetni ezért a fogásért!
Mindörökké, Ámen. Na erre mit lépsz, démon?
- Te, az ő fejére ?
...nos, amit lép, az kívül esik minden számításomon. Elkezd hangosan röhögni, amivel ismét kizökkent a határozottságomból.
- Kevés vagy hozzá mint térdkalácsban a mazsola, kölyök. - csípőre teszi a kezét, úgy röhög, és ez teljesen szürreális képet fest. Ennyire lenézne? Akár legyen köze Aliciához, akár nem, kezd igencsak idegesíteni; még semmi jelét nem mutattam annak, mire vagyok képes, és ennyiből leszűri, hogy senki vagyok? Vajon elismer egyáltalán valakit? Nincs tisztában az erőviszonyokkal?
Egy biztos: borzalmas emberismerő. Lehetsz te Veronia hírhedt csínytevője, Hóhajú Yrsil, a lelkek megismerésében akkor is csapnivaló maradsz.
Bár még mindig ott a lehetőség, hogy ez az egész egy csapda.
A démon bárgyúsága valamiért olyan jókedvvel tölt el, hogy csatlakozom hozzá a nevetésben. Két hülye, egymással szemben, ahogy egymáson röhögnek: roppant érdekes látvány lehetünk bármely kívülálló számára, bár remélem, nem figyel minket senki. Soha nem szerettem szálakat elvarrni.
Akárhogy is, ismét sikeresen keresztülhúzta a számításaim: nem tudtam meg többet a szándékairól. Nem akarok olyan értelmetlen dolgokra hagyatkozni, mint a megérzés, kézzelfogható információm pedig még túl kevés van; mégis, a tény, hogy így ismeri Liát, s talán, nagyon talán nem akar ártani neki, ér annyit, hogy változtassak a hozzáállásomon.
Ha a harciasság nem használ, elárulok neki valamivel többet.
- Talán igazad van, Alicia mindig is mocsok erős volt. Öröm hallani, hogy még él és virul. - lassan közelebb lépek, és bármennyire is nehezemre esik, nyugodt kinézetet erőltetek magamra. Furcsa, de a nyers tény, hogy ennyire lenéz és semmibe vesz, felébreszti bennem a... dühöt? Haragot? Francokat, egyszerűen bizonyítani akarok. És nem az ő módszereivel.
Túl régóta játszom már a szabályai szerint. Itt az ideje, hogy Astonien ossza a lapokat.
Olyan természetesen veszem fel a vidám, megkönnyebbült mosoly álcáját, hogy az még a fénykorom énjének is becsületére válna.
- Hogy van most?
- Várjunk csak... - mi ez? Mintha valami az eszébe jutott volna. Mit felejthetett el? - Ast...Astonien...olyan ismerős a dolog... - vakarja meg a fejét, én pedig végleg elvesztem a fonalat. - Astonien Michelberger ! Hát persze ! - ragyog fel az ábrázata (már amennyire látom a sötétben). - Igen, most már emlékszem. Alicia azt mondta hogy ne bántsalak, hiába vagy szentfazék. Különös...
Sokféle érzelem rohamoz meg a szavak hallatán, és nem tudom, melyiknek örüljek.
Egyrészt még mindig túlzottan... kívülállónak tűnik. Semmire nem úgy reagál, ahogy ésszerű lenne, félelmet mintha képtelen lenne érezni, és ez a furcsa keveréke a bizalomnak és a közvetlenségnek... mind azt sugallják, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen.
Másrészt viszont túl sok részletet tud ahhoz, hogy ezt egy közönséges csapdának gondoljam. Sőt, mi több: minden akaratom ellenére egyre inkább hiszek neki.
Lehet, hogy tényleg csak egy sültbolond?
Akárhogy is, leeresztem magam, megkönnyebbülten felsóhajtok, és nekitámaszkodom az egyik falnak. Bár belül még mindig pattanásig feszülnek az idegeim, engem is megterhel ez az érzelemvihar, így pár pillanatig lazítanom kell. Nem erre voltam felkészülve, mikor elindultam a kocsmába.
- Úgy tűnik, tényleg nem ártottál Aliciának. A kérdésem viszont még mindig áll: hogy van? Még mindig komorabb, mint az ég összes esőfelhője? - egyelőre megpróbálok minél több információt kihúzni belőle. Ráér utána is megmutatni neki, hogy bizony nem a legjobb dolog lenézni valakit, akiről jóformán csak a nevét tudja.
- Azt hiszem megváltozott, előnyére. - mi tagadás, iszom a szavait. Bár még nem hiszek neki teljesen, mégis ő az egyetlen kapcsolatom Aliciával... legalábbis remélem, hogy tényleg az. - Az életemet köszönhetem neki. Az utóbbi három év kemény volt mindenki számára aki a vadonban rekedt. Különösen Nebel...ah, nem. Finsterwald, ahogyan ebben a korban nevezik ? Finsterwaldban telepedtünk le. Közvetlenül az apokalipszis után. Szinte minden hemzsegett "tőlük"... De a túlélők mint Lia, túlélték és megerősödtek. Ilyen időtájt még olvasni szokott, azt hiszem. Feltehetőleg a dugi süteményemmel amit a szobámban tartok elrejtve. - némán hallgatom a szavak özönét, ahogy arra se reagálok, mikor írószerszámot vesz elő a... hajával. Én már meg se lepődöm. Ez tényleg valami más világból szökött át? - Fontos emlékeztető ha hazaérek, - most meg írni kezd a haja? Legalább az nem beszél baromságokat. - A dugi süteménykészletet át kell helyezni, és az éléskamra lakatját lecserélni. És patkányirtó. Elnézést. - semmi baj, legfeljebb unalmamban indítok egy második reformációt. Úgyis olyan rég volt már háború. - Közben elindulunk ? Ma remek üzleti lehetőségek szimatolok a levegőben. Ilyenkor már megkezdődnek a meccsek természetesen fogadásokkal a nyomukban. - intett maga mögé, ki a sikátorból.
Ez valami hamiskártyás lesz? Beleférne a csínytevő titulusba, hogy olcsó trükkökkel gyarapítsa a pénztárcáját.
- Micsoda fogadások? - nem nehéz megjátszanom az érdeklődőt. - Szerencsejátékban utazol? - és ellököm magam a faltól, megigazítva a köpenyt. Ha még mindig ezt a furcsa, gondtalan, furcsán nem evilági hozzáállását mutatja, akár igazodhatom is hozzá... egyelőre. Ráér később megtudnia, hogy nehezen felejtek.
- Nem...egészen. - indul útnak, azonban még nem követem. Nem engedhetem mindig, hogy ő diktálja a tempót. - Ahol vannak meccsek után ott bőven akad munka egy hollódoktornak, és hogy őszinte legyek, szeretek a ringbe szállni ha megfelelően magas a tét...és ha van valaki aki fogad rám. - áh, hogy olyan meccsek! Érdekes, efféle körökben úgyse vagyok ismerős. - Sajnos a meccseken a résztvevő felek nem fogadhatnak. Ezen felül vannak ott kockások és kártyások. Kártyázol, Astonien ?
- Néha, ritkán tisztességesen is, de most nem fogok. Hiába hiszek neked, attól még... vagy éppen azért van egy-két kérdésem. Mit mondott rólam Alicia? - maradok a helyemen. Nem sietek. Most már tudom, hogy életben van. Ha tudtam várni öt évet, a Hóhajú is tud öt percet.
- Hogy őszinte legyek, nem sokat. - ez nem lep meg. - Csak a neved ejtette el és annyit mondott hogy ne bántsalak ha találkozunk. De ezt is csupán akkor amikor megtudta hogy Karolusburgba kell jönnöm. Lia... - egy pillanatig elhallgat -  ...nem sokat beszél a múltjáról. Én pedig nem feszegetem.
Tényleg kezdem egyre inkább elhinni, hogy hihetek neki.
- Na, jössz ? Az időm véges sajnos, én a külső gyűrűkön kívül lakom. Lehet neked kényelmes hogy minden tele van plébániákkal, de én holnap este elhagyom a várost. A lehető legtöbbet kell kihoznom a ma estéből. Így is legalább három hónapnyi utazás vár rám mire hazaérek. Voltál már odakint ? Minden tele van "velük".
Halkan felnevetek.
- A következő kérdésem az lett volna, hogy meddig maradsz a városban. Érthető, hogy egy démonnak ez veszélyes környék... bár meg kell hagyni, jól elrejtetted a kiléted. És nem, nagyon régóta nem csináltam semmi érdekeset, így... - itt megállok a beszédben. Meg kell hoznom a végső döntést, méghozzá röpke pár másodperc alatt. Elhiggyem, hogy a gondtalan külső alatt nem ártó szándékok lapulnak?
Végül elhatározom magam.
- ...nos, ha Alicia ennyire megbízik benned, én is ezt fogom tenni. Veled tartok, előbb azonban van egy kérésem: elviszel egy tárgyat és egy üzenetet a kedvemért Aliciának? - bármennyire is dühös vagyok rá, amiért lenézett a semmire alapozva, mégis minden azt sugallja, hogy igazat mond. És ha így van, akkor... akkor neki köszönhetően visszakaphatom mindazt, amire oly nagyon vágytam már régóta.
Még mindig nehezemre esik elhinnem. Pont most, a kétségbeesett tehetetlenség éjszakáján találkozom valakivel, aki információt hoz Aliciáról? Tényleg megtörténik mindez? Annyira kavarognak szívemben az ellentétes érzelmek, melynek nagy részétől még én is félek, hogy a nekromanta nevét nem tudom a hangom megremegése nélkül kimondani.
Alicia...
Vajon tényleg láthatlak újra?
- Természetesen, gond nélkül. De ahelyett hogy küldenél egy levelet, miért nem találkozol vele ? Ha gondolod, eljöhetsz velem, bár figyelmeztetlek, az nem lesz egy sétagalopp.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt efelől egy röpke gondolatom. De nem, az még túl korai. Azért kicsit színlelem, hogy töprengek rajta, majd megrázom a fejem.
- Nem tehetem, legalábbis egyelőre nem. Ha most elszöknék, az Egyház elkezdene kerestetni, azt pedig egyelőre nem szeretném. Eljön az az idő, hogy ezt a szívességet kérem majd, Hóhajú, de ne aggódj, egyik sem marad viszonzás nélkül. - az biztos, Hóhajú. Semmivel nem maradok adósod, efelől nyugodt lehetsz.
Teszek egy lépést.
- Viszont a tárgy, amit el akarok küldeni neki, nincs nálam. Melyik helyre tartasz? Két fertályóra, és én is csatlakozom, nincs messze a lakásom innen.
- Hmmm... Te tudod. - vonja meg a vállát - Én akkor azt hiszem megyek a Zöld Kutyába, és bemelegítek. Na ez izgalmas lesz. Ha bejössz a kocsmába, mond meg hogy szeretnél inni egy "Északi Vöröset, de fehér pohárban".
Közelebb megyek, így beérek a démon hatótávolságba. Egy mozdulat... és megmutatnám neki, kitől érdemes tartani.
Nem.
Még nem.
Uralkodnom kell magamon.
- Északi vöröset, fehér pohárban. - kuncogok, és támad egy ötletem. Miért ne csigázhatnám fel az érdeklődését? Kap tőlem egy ajándékot, egyfajta előlegként azért, hogy segít nekem. Segít abban, hogy újra önmagam legyek. - Azt hiszem, tudunk még egymásnak mutatni új trükköket, Hóhajú. Gondolom, Alicia... - veszem halkabbra a hangom, bár senki más nincs a közelben - ...nem mondta el, hogy egy mestertolvajjal barátkozott össze Északon.
Hóhajú Yrsil a második, akinek ezt önszántamból mondtam el. Rossz döntés? Minden bizonnyal, de hoztam már rosszabbakat is. Ennyit megérdemel, s majd ha elérkezik a megfelelő pillanat, behajtom az adósságot is.
- Áh ! - ahogy reméltem: érdeklődve csillan a szeme. - Egy szóval sem említette, de ezt igazán jó tudni, Asty. - elmosolyodom a becézésre; a döntést meghoztam, így már csak ki kell másznom a slamasztikából.
- Két fertályóra múlva a Zöld Kutyában leszek, Hóhajú. - bólintok válaszként. -  Nem foglak megváratni.
Megigazítom a köpenyt, és sietős léptekkel elhaladok mellette, kiérve a sikátorból, majd magabiztosan elindulva az egyik mellékutcán.
Még ilyet... hiába találkoztam már Isten jó néhány furcsa teremtményével, talán a fehér hajú démon a legfurcsább mind közül. Ekkora ritkaságot nem fogok látni egyhamar, mint ez a hollódoktor.
Ritka, mint a fehér holló.
A hasonlatra elmosolyodom, ahogy ösztönösen hangtalan léptekkel távolodom tőle. Még a Fehér Hollónak se kell tudnia, hogy régi jó szokásomhoz híven ellenkező irányba indultam el, mint amerre a lakásom van, hogy ne áruljam el a valódi hollétem. Ha vissza akarom kapni a régi énem, miért ne kezdhetném az alapoknál már most?
S ahogy ezen gondolkodom, már fel is sejlik bennem valami... valami olyan, amit őrülten hiányoltam.
A vágy.
A késztetés, hogy birtokoljam, ami nem az enyém.
A Moonshifter - igazi ritkaság. Alicia nagy becsben tartja.
Miért mennék el hozzá? Úgyis ő maga fog idejönni.
Teszek róla.

Uraim!

Én nem akartam elhinni, hogy ti még csak most találkoztatok először egymással. Egyszerűen nem. Pedig hihető volt, az elejétől a végéig. A "nép jámbor pásztora" és az "ártatlan polihisztor" találkoznak Karolusburgban. Akár egy vicc bevezetője is lehetett volna, de ti kihoztátok belőle a maximumot. Roppant szórakoztató volt olvasni a lelki vajúdásokat, az őszinte értetlenkedéseket és a horizonton túlról is látszó közömbösséget. Nagyon kíváncsi lettem volna, milyen üzenetet kell majd Yrsilnek tovább vinnie, de biztosan lesz ennek a találkozásnak még foganatja.

Addig pedig fogadjátok el a 100 TP-t és a következő nyersanyagokat:
Yrsil: Trollháj
Astonien: Fekete gyanta