[Magánjáték] Madárlesen

Távolról úgy festenek, akár egy sakktábla egy apró szegmense. Egy fehér ruhás, feketehajú, és egy fekete ruhás fehérhajú alak botladoznak a hóban, az elfek területén, ahová nyilvánvalóan egyikük se nagyon illik, mert bár a kettős egyik tagjának füle hegyes, egyben sötét is, másikuknak viszont köze sincs ehhez a fajtához. Hogy mit keresnek hát itt? Az ok egy bizonyos szárnyasban keresendő, ki kedves a vámpírlány szívének, s kinek lába kélt... vagy legalábbis szárnya... És hiába hajszolták napokon keresztül, nem akadtak a nyomára. Pedig asötét tünde kiváló nyomkereső. Éveket töltött azzal, hogy a legapróbb jelekből állapította meg bizonyos élőlények tartózkodási helyét. Most is többször végigment minden egyes letört ágon... ha nem is a szó szoros érelmében... de a madárnak se híre, se hamva, se tolla sehol. (Ez utóbbira persze Minának van egy meglehetősen elmés magyarázata, miszerint, ahogy azt gyakran hangoztatja igencsak felháborodott tónusban: - Ő még nem olyan öreg, hogy hullassa a tollát!)
És hogy e két alak miért botladozik épp? Hát, mert az eget vizslatják, nem pedig a földet. Ami mondjuk logikátlan, elvégre hollót lehet lelni a földön is, miért ne lehetne, hát miféle sztereotípia az, hogy a madár csak az égben van? Nem mind a fán alszanak, attól, hogy valami tud repülni, ez rögtön azt is jelenti, hogy állandóan ezt is kell tennie? Ugyan már, akkor soha nem lenne nyugtuk. Viszont, jobb ötletük nem lévén, kénytelenek arra hagyatkozni, hogy átfésülik a környéket...
Mina megpillant egy jókora sziklát. Egy nagyon jellegzetes sziklát, amelynek olyasfajta formája van, mintha egy hullócsillag lenne... kivéve, hogyha egy hullócsillag csapódott volna bele a földbe, az valamivel nagyobb lyukat üt. Egy sziklát, amelyet ma már vagy harmadszorra lát. Zaklatott sóhaj szakad fel a tüdejéből.
-Nem ismerős? - kérdi ironikusan, a szemtelenül mozdulatlan kőtömbre mutatva. Szemhéja csak félig van nyitva, másik fele leeresztve, mint egy félig leengedett függöny.
- De igen... Nincs a vámpíroknak valami nyomkereső varázslatuk? Különleges szaglás? Emlegettél élesebb érzékeket, nem igaz?
A félig leeresztett függönynézés megmarad. Csak most alóla már vasvillák szegeződnek a kormosképűre, aki erre átvált megszeppent kiskutyanézésbe. Nem jó ötlet egy vámpírt megsérteni, még ha az a legjobb barátja is... És éppenséggel ténylegesen megijedhetne, ha nem tudná, hogy ez az egész csak játék. Leszámítva, hogy tényleg nagyon megtalálhatnák már azt a madarat. Azt már fel se meri hozni, hogy esetleg feladhatnák a keresést, majd hazajön Hedwig magától... mert akkor már a nyaki artériáit kellene féltenie. De a csuklóját legalábbis biztosan. Még mindig megvan az a heg...
- Először is. - Ajjaj. Rosszul kezdődik. - Olyan általánosítást, mint "a vámpíroknak", ne használj. Sokan vagyunk, sokfélék. Egyébként pedig. Élesebb érzékek? Egy embernél a te érzékeid is sokkal élesebbek.
- Élesebbek, de valljuk be, a szaglásom nem terjed ki egy egész kontinensre...
- Miért kell mindennek bonyolultabbnak lennie, mint amennyire kellene lennie?... Ez értelmes mondat volt?
Végül Mina úgy dönt, rájött, mire alkalmas leginkább az a bizonyos szikla: búsan odasétál hozzá, kezével felhúzza magát, majd a fenekével ráhuppan, és kényelmes ülésben elhelyezkedik rajta. Rögtön elkezdi lóbálni a lábát ösztönösen, és a normálisnál kicsit magasabbról néz vissza Damienre.
- Te aztán mindig kiszúrod a jó sziklákat, nem igaz? - kérdezi amaz, mosolyogva sétálva közelebb, majd csatlakozik a vámpírhoz az ücsörgésben. A karjuk összeér, miután mindketten normálisan elhelyezkedtek.
- Te aztán ne szólj semmit...
Igaz, erről a szikláról nincs kilátás egy szembeni domboldalra, de egyelőre talán beérik ennyivel is... A képzelet meg csodákra képes.
Csak egy nyavalyás hollót nem hoz vissza!... Esküszi, ha szembejön vele valaki most - legyen az akármiféle szerzet -, kifaggatja, hogy nem látott-e egy különösen jellegzetes, éjfekete tollú, a fején egy szürke folttal rendelkező, sötét szemű, sötétszürke csőrű... hollót. És reménykedik benne, hogy nem azt a választ kapja, hogy minden holló ilyen....*

*Más normális elfnek eszébe nem jutna ilyen farkasordító hidegben, hóban kint mászkálni az erdőben, ő pedig most pontosan azt teszi, amit éppen nem kéne..de ki mondott rá valaha is olyat, hogy ő normális lenne? Remélhetőleg senki, mert akkor az nagy valószínűséggel élete nagy hülyeségét ejtette volna ki a száján. Ilyet még ő se mondott magára, legalábbis nem igazán emlékszik, hogy mondott volna, de nem is lényeges. Néma csendben rója a havas tájat, csak az erdő mindennapos neszei hallhatóak, na meg a hó ropogása léptei nyomán. Úgy dönt, hogy meglátogatja az egyik kedvelt gondolkozóhelyét, és már éppen oda is érne, amikor észreveszi, hogy azt bizony már két ismeretlen elfoglalta. Vagyis nem, nem teljesen ismeretlenek, mert ahogy még közelebb lépdel a sziklához és közelebbről is szemügyre veheti őket úgy rémlik neki, mintha már találkoztak volna, vagy legalábbis látta volna őket valahol, a fehér ruhás nőszemélyt egészen biztos, a férfira nem tudna teljes bizonyossággal rábólintani, de annyi baj legyen, ha nem is találkoztak még ezelőtt hát most már egyikük se mondhatja majd, hogy nem ismeri a másikat.*
- Üdv! Szabad tudnom, hogy mit keresnek itt?*érdeklődik kíváncsian, mégis kissé összhúzott szemöldökkel, mert hát az még rendben is lenne, ha egy sötét tünde errefelé kóborol, de egy vámpír? Na, ezt végképp nem igazán tudja mire vélni, de ezt nem közli a párossal, annyira nem modortalan, helyette csak felajánlja a segítségét, hogy ahogy tud segít, feltéve persze, ha nem túl veszélyes a helyzet, mert akkor még átgondolja, nem szeret elhamarkodottan dönteni.*
- Nem tudom, hogy mi járatban vannak, vagytok itt, de ha elmondjátok, akkor talán segíteni is tudok. Nos? Ki vele, csak nyugodtan, én ráérek.

Hosszú ideig katatón nyugalomban ücsörögnek azon a sziklán. Miután egy páros eléggé összeszokott már, az ilyen helyzetekben nemáll fenn a kínos csönd jelenléte. Ami roppantmód nagy megkönnyebbülés. Amikor csak így... léteznek, szimbiózisban egymással és a természettel, s egyikük sem érzi az igényt, hogy valami értelmetlen, térkitöltő csacsogással elűzze a csendet. Ami egyébként nem is teljesen csend, a természet zajait nemigen lehet csendnek mondani... Végtére is a tündék felségterületén vannak. Mina rengeteg könyvet olvasott róluk, s nem kevésszer irigyelte is őket. Igen, már kiskorában is kivágyott néha abból a kastélyból... mert az erdő az... jó. Illatos. Tele van állatokkal. Virágokkal. Gyógynövényekkel. És elrejt. És különben is. Mindenhol fák, bokrok, sziklák, mélyedések, dombok... nem a legtökéletesebb terep egy gyereknek, hogy játszadozzon, és... szépen eltévedjen, és... megegye a medve, és akkor véget is ért kisgyermek története... De legalább addig boldogan élt.
Meg persze az erdő ezen tulajdonságainak következtében ha egyszer valami eltűnik benne, azt utána elég nehéz előkeríteni. Még vámpír- és sötét tündeszemekkel is. Mert hát azért át nem látnak a tájelemeken, a legközelebbi fáig való ellátás pedig vajmi kevés nyomot biztosít.
Hirtelen Damien egy kétlábú közeledését véli hallani; nem oly nehéz meghallani, ha valaki a hóban közelít, de még így is hamarabb tűnik fel neki, mint egy embernek tűnt volna fel. - Társaságunk van. - Hm? Hol? Látod Hedwiget? - kapja föl Mina a fejét, egy hirtelen támadt, csalfa reményre. Már, mikor kimondta a kérdést, tudta, hogy nem igaz... - Neem... Nem szárnyas.
Nos, nem, egy határozottan nem szárnyas illető közeledik feléjük, hanem egy, a területet nézve nem meglepően, tünde fajba tartozó leányzó... a kettős elméje pedig azon jár, hogy vajon lehuppanjanak-e a szikláról, hogy ne tűnjenek úgy, mint két eltévedt gyerek, akik jól elvannak... és ez esetben a szikla előtt állnának várakozó tekintettel... ami valószínűleg még furcsábbnak hatna, így a maraás mellett döntenek, és nyugodtan lóbálják a lábukat. Mindez a megbeszélés szavak nélkül és pillanatok alatt zajlik le. igazából össze se kellett nézniük, már szinte gondolatok terén működik a kommunikáció...
Az izgalom mellett, hogy most vajon mit fognak velük tenni, esetleg kipaterolják őket, hogy mégis mit keresnek itt, azért ott van az öröm is, mert hátha az illető látott valamit, ami segíthet megtalálniuk azt az átkozott madarat...
- Szép napot... - Hát, szebbet, mint a mienk... mert, szóval... az a helyzet, hogy mi keresünk valakit, és nem találtuk, így aztán úgy döntöttünk, mérgünkben pihenünk egy kicsit, meg mert itt volt ez a szép szikla, és...
- Egy madarat keresünk. - vág közbe Damien, majd elmosolyodik, azzal az udvarias mosollyal, amiben kevésbé van érzelem, sokkal inkább azt jelenti, hogy "Igen, Mina nem tudja befogni a száját, elnézést érte..."
- Igen! - veszi is vissza a szót lelkesen a vérszomjas nőszemély. - Nem akármilyen madarat. Az én hollómat. Olyannak néz ki, mint bármelyik holló, de többet tud ám. Különleges állat, és nagyon fontos nekem... Éppen úton voltunk, mikor úgy döntött, hogy ő szépen elrepül... Követtük a fél világon át, majd itt kötöttünk ki, de most már fogalmunk sincs, mit tegyünk.
- Makacs egy jószág - egészíti ki a sötét tünde bólogatva, arcán együttérző szánalommal. Azt várhatnánk, hogy igazából elege legyen az egészből, s bosszúsan álljon hozzá az egész keresőexpedícióhoz, de nem így van. Tényleg szeretné megtalálni azt a madarat. Azon egyszerű okból, mert Minának fontos. Meg aztán... hozzá is hozzánőtt már a szárnyas...

*Na ezt aztán tényleg nem érti. Azazhogy sok minden nem fér a fejébe, főleg mostanában, de ez aztán főleg nem, nevezetesen azt, hogy hogy van az, hogy ezek csak úgy lehuppantak, mert ott volt a szikla, és méghozzá mérgükben tették ezt...ezek szerint van, hogy minden ok nélkül is erre kóborolnak? Minden lehet, de úgy dönt, hogy ezt inkább nem kérdezi meg tőlük, így is elég furcsa a kialakulni látszó helyzet, nem akar még rontani rajta. Mikor a sötét elfnek kinéző férfi közli vele, hogy egy madarat keresnek még inkább eluralkodik rajta az értetlenség és összehúzza szépen ívelt szemöldökét.*
- Egy madarat? Tényleg? Minő meglepetés..abból aztán van bőven az erdőben, úgyhogy jobb lesz, ha normálisan elmondjátok, hogy hogy néz ki, mert különben nem fogok tudni segíteni...és nem, annyi nem elég, hogy neked fontos, mert ha úgy néz ki, mint az összes többi holló, és csak annyi ismertetőjegye van, hogy neked fontos, és úgy döntött, hogy csak úgy elrepül, akkor ez olyan, mintha egy szalmaszálat próbálnánk meg megtalálni rengeteg másik között, mert madár, az ég szerelmére, mit csináljon, ugráljon?*kérdezi fejét csóválva, még mindig értetlenkedve pillantva a kettősre. Nem, egyáltalán nem fér a fejébe, hogy egyáltalán mit akarnak tőle, vagy bárki mástól aki az erdő ezen részébe téved, nekik is sokkal jobb lenne, ha hazamennének, akárhol is van az otthonuk...ha van egyáltalán. Ha nincs, akkor majd talál nekik, de ezt egyelőre nem meri felajánlani, mert nem akar se tolakodónak tűnni, se azt nem szeretné, hogy a végén még a szokásosnál is hülyébbnek titulálják, mert akkor aztán megnézheti magát.*
- Nos, rendben. Szóval mitől is olyan különleges ez a madár? Mondjátok el, és segítek megkeresni, de jobb lenne, ha nem a hidegben álldogálnánk meg üldögélnétek, mert a végén megfáztok, vagy egyéb bajotok lesz, szóval álljatok fel és menjünk, közben hallgatlak titeket.*ajánlja fel kedvesen mosolyogva a vámpír és sötét-elf kettősére, majd csak érdeklődve várja a reakciót, valamint hogy elfogadják-e a segítségét és ajánlatát. Ha nem, neki úgy is jó, csak akkor sokkal több idejükbe fog kerülni kézre keríteni az elkóborolt szárnyast.*

*Nem igazán érti, hogy mi baja a vámpír nőszemélynek, annyi viszont bizonyos, hogy valami van, és neki pedig nem szokása akár csak egy valamit is szó nélkül hagyni, az nem is ő lenne.*
- Mi a gond, átmentél blugyblugyba? Csukd be a szád, mert különben meg fogsz fázni, és berepül a sült galamb, aztán az is meg fog fázni.*igen, megint nagyon értelmeseket tud mondani, mint ahogy azt elég gyakran meg is teszi, szinte minden ok nélkül, csak mert neki úgy esik jól, ha meg szakad akkor méginkább hülyeséget beszél, azonban szerencséjére, vagy éppen balszerencséjére most megpróbálja megemberelni, vagyis pontosabban megelfelni magát, és remélhetőleg normálisan kérdez vissza, így nem ad majd újabb okot a vámpír nőszemélynek, hogy blugyblugynak képzelhesse magát, ha meg mégis, akkor majd segít rajta és becsukja a száját. Na persze nem a sajátját, nincs olyan szerencséje a másiknak, bármennyire is örülne neki.*
- Szóval? Értem én, hogy Hedwig nem egy egyszerű holló, hanem a te hollód, de akkor mitől olyan különleges, hm? Ha nem adsz értelmes választ, akkor mégis hogy várod el, hogy segítsek nektek? Persze így is segítek, de jobban örülnék neki, ha tudnám, hogy van-e valami különleges ismertetőjegye a madaradnak azon kívül, hogy a tied. Te tudsz valamit?*kérdezi a sötét-elfhez fordulva, akitől remélhetőleg több információhoz juthat, mint hegyesfogú társnőjétől, azonban ha itt se jár sikerrel akkor a maga módján folytatja az akciót, ami abban merül ki, hogy nekiáll és megpróbálja átfésülni az erdőt, persze ezzel valószínűleg azt fogja elérni, hogy hülyének nézik, de nem igazán érdekli, legfeljebb eltereli a lány gondolatait a madara eltűnése körülről.*

Nem igazán érti, mire gondol a másik; mire a nála megszokott furcsálló reakciót alkalmazza: felvonja egyik szemöldökét. Így az egyik szeme még nagyobbra nyílik, mint a másik, pedig alapvetően nem mondhatók kicsinek lélektükrei. Grimaszolás közben egyre próbálja felfogni az imént hallott mondatot, s kitalálni értelmét.
- Blugyblugy...? Nem, nem tervezek megfulladni... - rázza a fejét csodálkozva, és arra gondol, hogy ez a szituáció nagyon nincs benne a jónéhány megszokott találkozás-bemutatkozás-típusban. Sőt, egyáltalán protokollpéldában sincs benne. Ez a helyzet egyszerűen kívül esik mindenen, amit eddig tapasztalt, ennélfogva kissé lefagy, és egyre vörösödő arccal csak áll egy helyben. Persze egy előnye van a megrökönyödöttségének: így legalább nem minden gondolata hollója elvesztésén jár; már ez is valami.
Berepül a sült galamb? Leragadt itt. Elméjében keres az ismerős nyomok után, mert valahogy ez a mondat birizgálja a tudatát... Igen, van egy ilyen mondás! Persze főleg angol nyelvterületen alkalmazzák. A Nachtrabeneknél egyértelműen nem hallott ilyesmit. Mikor is mondják ezt a sült galambot? Talán, mikor valakit megtéveszthetőnek találnak? Vagy aki néma? Vagy aki...
Megvan! Aki tátja a száját.
Hoppá.
És megtalálta a kapcsolatot. Na, erről csak még jobban elvörösödik. De legalább a válasz megvan. - Ööö... - nyöszörgi értetlenül. - Rendben, most már csak azt nem értem, hogy tudna megfázni. - Valahogy úgy érzi, ennek a részletnek nincs szignifikanciája. Csak az nem fér a fejébe, hogy akkor miért kellett ily élesen a fejéhez vágni? Ettől a stílustól kicsit úgy érzi magát, mintha valami rosszat tett volna, pedig pusztán magyarázott és segítséget kért...
...ám úgy tűnik, azt megkapni korántsem olyan egyszerű, mint azt elsőre gondolta. Ismét résnyire nyitja a száját, hogy megszólaljon, ám ekkor, nagy bosszúságára, rájön, hogy nem nagyon tud semmiféle ismertetőjegyet mondani Hedwigről. Persze, ha elé raknának ezer hollót, ki tudná választani közülük. Akármennyi közül felismerné. Külsejének minden négyzetcentiméterét ismeri, benne van az elméjében... De mindezt szavakba foglalni.. azt már nem megy. Hogy is fejezhetné ki, hogyan néz ki a tollai fémes csillanása, mikor éppen kikecmereg egy tócsából, akár egy kisveréb, s megrázza magát a hűsítő fürdő után? Vagy azoknak a sötét, fekete bogyószemeknek az érdeklődő felpislantását, amikor Mina a kezébe vesz egy adag fenyőmagot, és azzal csalogatja az állatot játékosan?
Mindez teljesen egyértelmű számára, egy idegennek viszont nem mondana semmit...
A lassan felépülő keserűség egyre mélyebben elfoglalja helyét az arcán. Szemöldöke szomorkás ívbe fordul, szemeit lesüti, a vállai is elernyednek enyhén.
Damien meg egyenesen felháborodik, mikor hozzá fordulnak, amolyan Ha nincs ló, szamár is jó alapon... Na tessék, még egy mondás. Jönnek ezek sorjában, ha egyszer megindulnak...
- Há...t, én... Ha nem láttál errefelé egy hollót sem, akkor hiába sorolnám az ismertetőjegyeket. Hisz úgysem láttad. Nincs igazam? - hárít, nem akarván udvariatlanul hozzávágni valami nem túl szépet a másikhoz, ugyanakkor lázasan keresve a megoldást. Mina nagyon rosszkedvű lesz, ha nem találják meg ezt a madarat. De ez a tünde lány nem úgy tűnik, hogy túlzottan nagy segítségükre lesz...

- Megfulladni? Először is, a megfulladást senki nem tervezi, legfeljebb ha tényleg valami iszonyúan nagy gondja van, csak megtörténik, másodszor pedig...ki beszélt itt megfulladásról, megmondanád? Nem igazán értem.*teszi hozzá, majd csak érttenkedve pislog...nem érti, nagyon nem érti..egyrészt azt, hogy a másik mit nem ért azon, hogy blugyblugy, merthát szerinte teljesen logikus és érthető, másrészt azt nem érti, hogy mit vörösödik a vámpír nőszemély, hiszen legjobb tudomása szerint semmi olyat nem mondott, ami miatt ilyen arcszínt kellene magára öltenie...persze az is lehet, hogy ő mindig ezt csinálja, akkor viszont csak egy meglehetősen rossz szokás, amiből ki kell gyógyítani...Briet meg abból kellene, hogy ne akarjon mindent megmagyarázni, ráadásul a lehető legrészletesebben. Na igen, ez is egy rossz szokás.*
- Ha sokat van nyitva a szád, vagy túl sokat beszélsz, akkor kihűl a gyomrod, és az időközben oda bekerült sült galamb szépen megfázik, és majd ott fog neked prüszkölni a gyomrodban...nem hinném, hogy olyan nagyon kellemes érzés lehet.*megpróbálja a lehető legkomolyabb arckifejezését fenntartani, de közben alig tudja visszatartani a kitörni készülő nevetést, s ez valószínűleg meg is látszik rajta...nem baj, már megszokta, hogy néhanapján hülyének nézik.*
- Figyeljetek. Tudjátok ti, hogy mennyi holló van itt? Végtére is ez egy erdő, a madarak, és egyéb állatok otthona, így nem olyan fura, hogy nem láttam...lehet, hogy láttam, csak nem figyeltem eléggé...szóval akkor most újra megkérdezem: mégis mitől olyan különeges az a holló? Segítek nektek, de csak úgy tudok segíteni, ha legalább ennyit tudok, semmiből még én sem tudok kiindulni...*pedig ez nagy szó, hiszen ideje nagy részét az erdőben, állatok és növények között tölti, így aztán viszonylag jól megy neki a nyomkövetés, meg tudná taláni az elveszett szárnyast, de ahhoz tényleg nem ártana, ha birtokában lenne egy pontosabb leírás, mint ami most van...az nagyjából egyenlő a semmivel. Viszont csak most jön rá, hogy itt magyaráz az ismeretlen párosnak, de még ő sem mondta el nekik, hogy hogy hívják...úgy érzi, ezen sürgősen változtatni kell, még mielőtt azt hiszik, hogy nem ismeri az illemet.*
- Bocs a kései bemutatkozásért...Briennek hívnak, de szólítsatok csak Brienek.*fogalma sincs, hogy mit kellene még mondania, úgyhogy inkább nem mond semmit, csak várja a páros, főleg a vámpír lány reakcióját.*

*Először nem igazán érti, hogy mit mutogat a Mina névre keresztelt vámpír leányzó, már ha egyáltalán meg van keresztelve, mert halvány lila segédfogalma sincs, hogy a vámpíroknál, illetve a sötételfeknél hogyan is működik ez a vallásnak nevezett dolog, de mindegy is, hiszen a lényeg az, hogy a leányzó becses neve Mina, és ez Brienek történetesen több, mint elegendő.*
- Szerintem te egy kicsit félreértettél valamit, vagy nem tudom, de nem, nem a megfulladásról beszéltem az előbb, hanem a halakról, mert hát a halak is azt mondják, hogy blugyblugy, de valószínűleg ezt már te is tudtad, nem igaz?*néz kíváncsian a vámpír leányzóra, úgy várja a választ, ami remélhetőleg igenlő lesz, különben megnézheti magát, mert csak még több dolgot kell elmagyaráznia, azt meg nem igazán szereti...mármint nem magyarázni nem szeret, hanem amikor nem értik. Az okosodó párost hallva inkább csak megcsóválja a fejét, szólni nem szól, legalábbis egyelőre, aztán persze őt ismerve nem fogja sokáig bírni, és megszólal..*
- Na jó, tubicák, ne itt veszekedjetek, jó? Jelen esetben teljesen mindegy, hogy ki mennyit beszél, ha meg akarjátok találni a madarat, akkor tessék szépen együttműködni...egymással is, meg velem is, és akkor talán van némi esélyünk, hogy megtaláljuk. Na, mit szóltok?
*Nem igazán hiszi, hogy a másik kettő hallgat rá, de azért azt nem mondhatja senki, hogy nem próbálta meg...úgyhogy csak figyeli az egymással civakodó párost, és várja a végkimenetelt, azaz hogy indulnak-e végre, vagy esetleg ott akarnak éjszakázni az erdőben.*