Azonnali játék: Miért engedtük meg Cielnek, hogy azonnalit indítson?

Mivelhogy allergiás vagyok valamire, amit nem találok eléggé izgalmasnak, adok egy igazán bolond helyzetet nektek! Egyszerű lesz az egész, egy tetszőeleges helyen (Kocsma, város utcái, piac, akármi) a karakter éppen teszi a dolgát, amikoron is megjelenik egy megtermett, kötekedő alak, aki nehezményezi, hogy tartoztok neki egész pontosan 1500 váltóval, s hogy ha azt nem fizetitek ki, akkor bucira veri a fejeteket. A jóembert kéne lebeszélni efféle szörnyűséges tettekről, bármiféle eszközt használva. Mi ebben a mókás? Elvárom, hogy mindenki aki ír, a lehető legkevésbé se legyen karakter hű, sőt, ha lehetséges az eredeti jellem szöges ellentétét mutassa be, fajt és nemet megtartva. Jó szórakozást!

Határidő: Szerda Este
Jutalom: 1500 váltó

A kocsma mindig is megnyugtató volt a számára. Az a rengeteg ember, ami körbevette őt, az a nagy hangzavar… Sose tudott nélküle élni. Mindig is kellett neki, hogy hallja a körülötte lévők hangját, na meg ez az illatkavalkád…! Mintha csak függővé tették volna őt az idő folyamán. Ahogy megtapasztalta, egyre többet akart ebben a közegben lenni. Egyre kevésbé fűlt a foga a magányos utakhoz, és most is nehezen állna tovább, így hosszasan elidőzik ezen a helyen is.
A lehető legegyszerűbb dolgok ezek, akármelyik fogadóba toppan be, biztos, hogy ugyanezt tapasztalja. Pontosan ezért szereti. Akármilyen könnyű is legyen hozzájutni ehhez, akármilyen általános is, mégis olyan különlegesen békítő hatást gyakorolnak rá. Ekkor a legnyugodtabb, magányában pedig feszeng, keresi a társaságot, ami gyakorta nem akad.
Sokan vannak, és bár történhet megannyi baj, mint például verekedések, aminél repülő tányérok háborújába keveredhet, kiválóan meglehet itt anélkül, hogy bárki is túlzottan figyelne rá, ám ha úgy döntene, pillanatokon belül válhat a figyelem középpontjává. Akármennyire is szeretne abban lenni, nem teheti meg, hiszen bőven fenyegeti őt veszély, így kénytelen meghúzódni. Mint ahogy sokszor korábban. Gyűlöli ezt a helyzetet, de kénytelen volt megbékélni vele.
Ahogy eszi levesét, odacammog elé valaki, árnyékából és léptének zajából ítélve nagy termetű.
- Hát itt vagy, te szajha!
Alicia még nem néz fel. Ujjai rászorulnak a kanálra, ajkai összepréselődnek. Szajha?! Ő?! Kikéri magának.
Annak ellenére, hogy a kísértés hatalmas, hogy kimondja ezeket a szavakat, folytatja az evést, mire a férfi halkan felnevet.
- Azt hiszed, elfelejtettem, mi? – kérdezi gúnyosan röhögve. Szúrja a szemét ez a melák, nem kicsit, és egyre inkább azon tűnődik, hogy elteszi láb alól.
- Mégis miről beszélsz, fafej? – néz fel csak ekkor tányérjáról, és valóban egy nagyra termett egyént pillant meg maga előtt. Méretei félelmetesek, de nem annyira, hogy a nő vakmerőségét is megriasszák.
- Egyetlen éjszakát sem töltöttem veled, szóval eriggy, keress más lánykát, akin számon kérheted, hogy megharapta becses kincsecskédet – tesz egy körívet azzal a kezével, amelyikben a kanál van, és így egyenesen az ajtó felé mutat. Jóízű nevetés erre a válasz, de csak látszatra az: a tünde érzi, hogy az idegenben lángra gyúl az igazi harag. Nem húzhatja sokáig, különben csúnyán megbánja. Na nem ő, Alicia fogja megbánni, hanem ez az idegen répa.
- Jó vicc volt, drága, de nem ezért jöttem – ül le elé. A nő hangosan veszi a levegőt, ahogy meghallja a rá használt jelzőt. Mi az, hogy drága? Milyen drágáról beszél? Húzzon szépen haza a feleségéhez, őt drágázza!
- Hát akkor? – könyököl az asztalra, tenyerébe teszi fejét, és onnan néz a másikra, akármilyen meglepő is, unottan.
- A pénzem kell, cica – folytatja az, mire a nekromanta arcán egy ideg megrándul. Már cica is? Esetleg békának vagy kacsának nem fogja elnevezni?
- Pénz? – horkan fel. – Mégis miféle pénz?
- Az az 1500 váltó, amit elloptál tőlem – hangzik a válasz, mire Alicia szemei gyakorlatilag kiugranak a helyéről. Annyi neki egy igazi vagyon! Egy álom! Na meg hogy a fenébe lophatna? Az Astonien barátocskájának feladata, nem a tündéé! Kikéri magának ezt az egészet, ez már sértő. Szajhának hívja, tolvajnak nézi, mindenféle undorító jelzőt aggat rá, pénzt követel tőle – jön még valami?
- Nem vagyok én tolvaj, hogy lopjak – ad aztán ilyen választ, és kanalát belemártja levesébe. Szájához emeli, ám ekkor a férfi kicsapja kezéből, a fadarab pedig három koppanás után megáll a földön valahol méterekkel odébb. Fáj a keze, ahogy ráütött, kissé meg is rázza, de ez most mit sem számít. Borzasztóan dühössé tette őt ezzel a tettével ez az agybajos gyökér, akit még a földben sem érdemes hagyni, mert elrohasztja a többi növényt.
- Na ne viccelődj velem, te rongy! – Hangja ezúttal már a valódi haragot mutatja. Ezzel csak még jobban felhúzza Aliciát, de még csak a vihar előtti csend állapota áll be.
- Azt mondod? Igen? – érdeklődik még hidegen.
- Igen, drága, azt, hogy egy mihaszna, semmirekellő ringyó vagy. Követlem vissza a pénzemet!
- Azt mondod?! Igen?! – csap az asztalra, hajol közelebb. Haragos vonások válnak láthatóvá rajta, de a kiabálás egyelőre nincs semmiféle hatással az előtte üldögélő melákra.
- Ezzel nem ijesztesz meg! Csak egy gyenge nőcske vagy, szóval jobban jársz, ha visszaadod a jussomat, még mielőtt méregbe gurulok – figyelmezteti. Milyen kedves! Hogy enné meg a saját ürülékét! Eskü beletömi, ha ezt folytatja.
- Á, szóval így állunk? – dől hátra karba tett kézzel, királynősen. – Kedvességedet nagyon értékelem, de attól tartok, nem tudlak kifizetni – fordítja oldalra fejét sértetten. – A semmiért meg főleg nem!
A férfi kezei ökölbe szorulnak. Érezhető, hogy jön a balhé, és a fogadó minden szempára rájuk szegeződik. Szinte tapintani lehet a félelemmel vegyes izgatottság, amit a szituáció vált ki a jelenlévőkből, hiszen mégiscsak egy "gyenge nőcske" az, aki visszaszól egy óriás méretével rendelkező egyénnek.
- Hogy nem-e? – érdeklődik elnyomva a haragját. Szinte már sziszegve próbálja ezeket a szavakat mondani.
- De nem ám! Különben is, mi vagy te? Egy óriás elcseszett kölke? – méltatlankodik. – Egy ilyen nekem ne beszéljen arról, hogy milyen egy ringyó nőcske vagyok!
- Hát akkor edd meg, amit magadnak csináltál, mert most aztán nagyon mérges vagyok! – emelkedik fel, robosztus alkata így csak még jobban látszódik.
- Egyem meg?! – áll fel ő is ingerülten, a méretkülönbségek pedig lenyűgözőek. - Enném én, de a kanalamat kiverted a kezemből, szóval most TE edd meg azt, amit magadnak csináltál, féreg! – kiabál, megfogja a tányért, és a levessel teli tálkát az arcába nyomja. – Ízlik, barátocskám? Há?! ÍZLIK?! – tolja tovább, feláll az asztalra is, és onnan nyomja és nyomja, mire a nagydarab kénytelen hátrálni, a vakság miatt viszont elveszíti egyensúlyát, és két lépés után hanyatt vágódik, széttörve ezzel egy asztalt. Alicia nem követi ebben, még időben megálljt parancsol magának. Leugrik az asztalról, és úgy beszél tovább:
- Na hogy tetszik a főztöm?! Remélem, jóllaktál vele, és most már békén hagysz! – ordibál, a háttérben pedig halkan susmognak. Ha oldalra nézne, látná, hogy a fogadós elhűlve figyeli az esetet, elvégre most tették tönkre az egyik bútordarabot.
- TE NYOMORULT NÉMBER! – hallatszódik a haragos sértés, a tányért elveszi fejéről, és Alicia felé hajítja, de célt téveszt.
- Cöh, már eltalálni sem tudsz? És komolyan ÍGY akartál fenyegetni? Istenem, hogy micsoda ripacsok vannak manapság? – rázza a fejét hitetlenkedve, csípőre tett kézzel.
- Te kis… - kel fel nehézkesen, fenyegetőn téve meg minden mozdulatot.
- Igen? Hadd halljam! Mi vagyok? Sorolj még pár jelzőt, hadd bővüljön még egy kicsit!
A férfi feláll, fújtat idegességében.
- Hogy merészeltél levest hajítani rám?! Te kis cafka! Egyenként tépem ki az összes hajszáladat!
- Tessék? Nem hallottam jól! Mit is mondtál? Hogy nagy mennyiségű káposztalé van az eszed helyén? – teszi kezét füléhez, mintha valóban megsüketült volna, közben lelki szemei elé idézi a csontvázak pecsétjét, rászorítja ujjait botjára, és pillanatokkal később megjelenik előtte két lény, felszerelkezve kardjaikkal.
- És ehhez mit szólsz, aranyapám?! Még mindig annyira akarod azt a mocskos 1500 váltódat, vagy végre vagy szíves elkotródni?!
- Ink… Inkvizítort hívok! – szólal meg valaki hátul remegve.
- Hívj csak, mit bánom én? – int, hogy akkor most induljon, ha azt akarja, hogy még elkapják. Az nem is rest, némi habozás után megindul kifele a kocsmából. Minden lépése bizonytalan, kis híján összerogy a félelemtől, a tudattól, hogy egy nekromanta van ezen az amúgy egészen békés helyen. A nagydarabot persze csak egy röpke pillanatra sikerült ledöbbentenie, többre nem. Az egész arcáról lerí, hogy nagyon erősen gondolkodik azon, mihez kezdjen most, hogy a tünde túlerőben van, mert hogy ennyitől nem hátrál meg, az biztos.
- Na mi van, komám? Gondolkodóba estünk? – érdeklődik gunyorosan. – Ne fáradj vele, úgyse fog menni. A te kis fejecskédből nem fog semmi sem kipattanni, szóval jobb, ha füled-farkad behúzva mész vissza anyád szoknyája alá!
Ennél se kell több: a melák üvöltve rohan előre, megrohamozva a csontvázakat, és az egyiket sikerül is szétvernie, de ahogy a másik fejére is egy hatalmas sallert küldene, a csontváz megemeli pengéjét, pontosan eltalálva a felé közeledő tenyeret. A támadó hangosan felüvölt fájdalmában, azonban nem meri kihúzni a kezét onnan.
Alicia magabiztosan és önelégülten elvigyorodik, kihúzza magát.
- Kérsz még, kisapám, kérsz?! Mert most megfizetsz mindezért, nehogy azt hidd, hogy megúszod következmények nélkül!
Újabb másodpercek leforgása alatt megjelenik három goblinzombi a nagydarab mögött. Az egyikük azonnal beleharap a fenekébe, a másik kettő pedig felmászik az asztalra, onnan átugranak a vállaira, és a füleit kezdik el csócsálni. Ezeket egy másik fájdalmas ordítás követ – egyre érzékelhetőbb, hogy a fenyegetője kétségbeesik. A nekromanta elkezdi számolni, hogy meddig bírja ez a vadbarom, de kettőnél meg kell állnia.
- Könyörülj rajtam! – kérleli, és már a könnyei is csorognak. Szánalmas.
- Jóvátételt követelek – teszi karba kezét, és hisztisen elfordul. – Anélkül egy tapodtat sem mozdulok, és ezek az aranyoskák sem fognak békén hagyni.
Összeszorított fogakkal tűri azt a megalázást, hogy egy nő ilyet csinál vele. Nem szól semmit, bizonyára magában szitkozódik, és ahogy a fájdalom ismét belécsap, hangosan felszisszen.
- Na mi lesz?! Nem érek rá, hopp-hopp! Gyerünk, ide valami értékelhetőt, amivel kiengesztelhetsz! – fordul haragosan a másik felé, szemei szinte szikrát szórnak.
- Jól van, jól van! – adja fel most már ténylegesen a küzdelmet. – A… A zekém alatt van pénz. Vedd el – magyarázza remegő hangon, és az egyik goblin megragadva a férfi nyakát, leereszkedik a mellkasáig, kikotorja az értékeket, leugrik, majd odarohan gazdájához, és átadja az összeget. A nő lassan számolja végig, hogy a férfi még többet szenvedjen ez idő alatt, végül elrakja köpenye alá.
- Nem túl sok, de megteszi, elmehettek – int egyet, mire eltűnnek a megidézett lények, a melák, aki remélhetőleg tanult az esetből, pedig megkönnyebbülten rogy a földre, sziszegve nézegeti sérülését. – Vigyétek el egy gyógyítóhoz, mielőtt belehalna a vérmérgezésbe – tekint körbe a fogadóban, azzal odalépdel az ajtóhoz. Még hallja a férfi kétségbeesett kiáltozásait – bizonyára félti nyomorult életét. Mit sem törődik ezzel, csupán kilép az épületből, majd körbenéz, hogy megbizonyosodjon arról, még nincsen ellenség a közelben. Szerencséjére még egyetlen inkvizítor sem talált el idáig, így jobb lesz mihamarabb eltűnni a helyszínről, nehogy elkapják. És ideje elherdálni a véletlen ölébe pottyant pénzt!

//A jellem szöges ellentéte, mi? Nos, csak tájékoztatásul: Astonien testalkata természetesen a szokásos. Gondoltam, szólok.//

-Hé, te! Végre itt vagy, a görcs álljon a fene lábadba!
Meglepve nézek a hang irányába. Mégis ki a rosseb ez? Kissé lehűt, hogy egy kétszer akkora marha szólt hozzám, mint én... sajnos csak kissé.
-Te meg mi a bánatot akarsz tőlem? - bár Isten szolgája vagyok, soha nem a szelídségemről voltam híres. Megnyugtat, hogy érzem a buzogány ismerős súlyát az oldalamon, de... előbb jó lenne megtudni, miért is közelít ilyen ingerülten.
-Mit, mit, hát azt, ami az enyém! - jó nagy melák, az már egyszer biztos. Igaz, nem látszik túl okosnak.
-És mikor fogsz válaszolni a kérdésemre? Mit akarsz? - nincs kedvem vele húzni az időm.
Felhorkant.
-A pénzem, hogy verném be azt az ájtatos képed! Az ezerötszáz váltót, amire azt mondtad, múlt héten megadod! Múlt héten! Már vasárnap van, te anyaszomorító!
Egyre többen gyűlnek körénk a forgalmas piactéren, és lassan úgy érzem magam, mintha egy arénában lennék. Francnak van kedve szórakozni ilyenekkel... még meg is akartam írni egy prédikációt.
-Pénzed? Tőlem? - nézek rá értetlenül. - Hát akkor összekeversz valakivel, mert a Szentírásra mondom, én még soha nem láttalak!
Harsány nevetés a válasz. Hallom, ahogy a körülöttünk lévők sutyorogni kezdenek, egyik-másik még szurkolni sem átall.
-Én, összekeverni? Hogy tekernélek bele a papi gúnyádba, aztán szeletelnélek fel tavaszi tekercsként! Még hogy én? Azt hiszed, át tudsz verni?
Viszketni kezd a tenyerem. Közelebb lépek hozzá.
-Vigyázz a szádra, mamlasz! A nénikéd sértegesd átveréssel! Nem láttalak soha, és még biztosabb, hogy nem is kértem tőled semmit!
-Igen? Azt mondod hát nekem, hogy nem te voltál az, aki a Három Részeg Disznóban voltál múlt héten, és ezerötszáz váltóval tettél szegényebbé, mondván, hogy két héten belül hiánytalanul visszakapom?
-Persze, hogy azt! Amúgy is, már két hónapja nem tudtam elmenni abba a kocsmába!
Egyre hangosabb a nevetés körülöttünk, a nézelődők élvezik ezt az egészet. Az effajta balhé mindennapos, de az, hogy egy izomagyú így követelőzzön egy véznától, és az pimaszul válaszolgasson neki, már szokatlanabb lehet.
Na, majd meglepődnek.
-Szóval hazudok? - kérdezi fenyegetően. - Azt hiszed, beveszem ezt a baromságot? Hol a váltóm?
Ebből még baj lesz. Jó szórakozásnak ígérkezik.
-Nem hazudsz, egyszerűen csak annyi eszed van, mint a cipőm sarkának. Egyéb gond nincs.
Kedvességem és megértésem sajnos nem fogadja valami jól: különösen széles rövidkardot húz elő az övén függő tokból, és rám szegezi.
-Akkor beszéljünk másképp! Ha nem hagyod abba ezt a szánalmas játszadozást, addig foglak kalapálni a fegyverem lapjával, amíg anyuciért fogsz kiáltozni. Ez hogy tetszik?
A nézelődők itt-ott fojtottan ujjongani kezdenek, s ez tovább erősödik, mikor megmarkolom a buzogányt.
Ha már balhé, miért lehetne nagy?
-De nagyra vagy magaddal, te csökött ruhásszekrény! Rám fogod a semmiért, hogy hazudok, aztán fenyegetsz? Vajon tényleg olyan sokat tudsz, mint amilyen nagy a pofád?
Egy pillanatra elakad a lélegzete, és a feje érdekes vörös árnyalatot ölt.
-Na várj csak, meglátod mindjárt, mennyit tudok! - eddig bírta; nekem ront, és felém sújt a fegyverével.
Hátraugrok, majd a meglepő sebességű szúrást egy kézzel ütöm félre.
-Nem rossz, nem rossz, de nem is elég jó próbálkozás! - vigyorgok a képébe. Kezdem érezni a harci szellemet, és ez jó jel. Ha bemelegednek az izmaim, már teljesen bele tudom vetni magam a küzdelem élvezetébe.
A nézelődők kissé elhúzódnak, szélesebbre nyitva a körülöttünk lévő teret. A melák fújtat, de nem válaszol, inkább ismét megindul, és jobbról csap...
...aztán baljával úgy pofonvág, hogy jó három métert szédelgek arrébb.
Au. Ez fájt.
-Mocskos trükkök, mi? - mondom enyhén kábán, majd megrázom a fejem, hogy rendbejöjjek. - Ügyes, ügyes.
-Azt hittem, egy magadfajta pálcikaember ennek az ütésnek még a szelétől is kiterül! - mondja elismerően. - Jobban állod a sarat, mint gondoltam. Nos, hajlandó vagy már kifizetni azt a rohadt ezerötszáz váltót?
-Süket vagy? Megmondtam, hogy nem tudok semmilyen pénzről! Összekeversz valakivel! - most rajtam a sor abban, hogy pár lépéssel áthidaljam a köztünk lévő távolságot, és megindítsak egy csapást a feje felé. Természetesen egy kézzel blokkol, és még vigyorog is.
-Most ugye csak viccelsz? - és megpróbál megragadni a vállamnál fogva, de ügyesebb vagyok: lebukom, magammal rántva a fegyverem, és döfök egyet felfelé, a gyomra irányába. Igaz, hogy ez nem a legszokványosabb használata a buzogánynak, de miért is ne? Egyrészt váratlan, másrészt ha felnyársalom a tüskékkel, az... hm... fájni fog.
Mégsem sikerül. Hajszál híján elkapom ugyan, mégis oldalra tud táncolni, megúszva a sérülést.
Mindketten hátrálunk, és egyszerre nevetjük el magunkat. Pontosan ugyanúgy.
-Jól harcolsz, szentfazék, de attól még kiverem belőled a váltóim!
-Próbáld csak meg, csirkeagyú!
Vigyorogva lódulunk meg ismét egymás felé. Most már két kézzel fogom a buzogányt, s így többé-kevésbé könnyedén ütöm félre mindkét csapását. Ő erősebb, viszont én gyorsabb vagyok, s ezt kihasználva igyekszem támadni minél váratlanabbul, minél szokatlanabb irányokból.
Aztán egyszer csak megragadja bal kézzel a tüskés fej alatti részt. Elengedem a jobbommal, és testtel próbálom húzni, de meg se mozdul.
-Mégis mit gondolsz, te barom, érsz valamit ellenem ezzel a játékszerrel? - nevet, és meglóbálja a rövidkardot. - Nem harcolsz rosszul annak ellenére, hogy a fogpiszkálóm lehetnél, de...
Jó, most már elég lesz. Hirtelen kapok a markolathoz a másik kezemmel is, és hirtelen rántom meg. Hogy csak a tenyere csúszik-e az izzadtságtól, vagy tényleg elaltattam, és gyengült a figyelme, azt nem tudom, de nem is érdekel: sikerrel járok. Meglepve kiált fel, és épp időben kapja el a karját, mielőtt beleállnának a fémtüskék, aztán szinte megszokásból csap a vállam felé a rövidkarddal, de ezt már nem is kell félreütnöm: blokkolom, és felnevetek.
-Nos, érek valamit? - kihátrálok a támadósugarából, és meglengetem a fegyvert. Én jól szórakozom, de ahogy látom, ő is.
Hasonlítunk.
-Most, hogy így mondod, talán nem is vagy olyan szerencsétlen... de mit kerestél te a Három Részeg Disznóban?
-Mondom, hogy nem én voltam! Mennyit ittál, mikor kölcsönkérted azt a pénzt?
-Én aztán semennyit! - vágja rá szabadkozva, aztán el is tűnik a magabiztossága. - [color#=ffffff]...akkor még.[/color] - vallja be. Nocsak, vajon mire kellhetett neki az az ezerötszáz váltó? El se tudom képzelni.
-És hogy a rossebbe tudtál összekeverni azzal az alakkal?
-Most, hogy mondod... talán mégse te voltál... - elgondolkodva fürkészi az arcom.
Hát betöröm az orrát. Isten engem úgy segéljen.
-Örülök, hogy rájössz! Marha! - visszacsatolom övemre a fegyverem, és megrázom a fejem. - Kicsit késve fogod fel a dolgokat, nem gondolod?
-Késve? - kérdez vissza fenyegető hangon, aztán sóhajt egyet, és ő is elrakja a rövidkardot. Közelebb jön, és fürkészőn néz rám. - Aztán mondd, elfogadsz-e egy sört ezért a késésért?
Faarccal nézek vissza rá.
-Nem is tudtam, hogy a férfiak vonzanak. Mi az, hogy csak egyet?
Harsányan felnevet, és megveregeti a vállam. Valószínűleg még egy hét múlva is ott lesz a zúzódás.
-Ez a beszéd! - elindul, és a tömeg valamiért egész könnyen utat enged neki... talán nem szeretnék, hogy átgázoljon rajtuk. Ujjongás hallatszik, itt-ott taps is, és látom, hogy sok helyen váltó cserél gazdát.
De már nem érdekel. Nem akartam inni ma este, de úgy látszik, mégis kénytelen leszek... ha már találkoztam ezzel a melákkal, ki is használom. Egész tűrhető alaknak tűnik, ha éppen nem ront rám egy rövidkarddal.
De vajon ki lehet az, akivel összekevert?

Egy finom vonalakkal megáldott test, ami könyvek társaságában ébredezik. Luustán, mint minden nap. Cirógatja őt a napsugár, ott ahol kikandikálnak testrészei az irományok sokaságából. Önkénytelenül egyet ásít, majd macska módjára nyújtózkodik.
~ Rohadjon meg a nap! Valaki igazán elintézhetné! ~ káromkodik magában egy hercegnőhöz nem illő módon. Nyújtózkodás után próbálkozik egy szem nyitással, ami apránként valósul meg. Szobája káosza megnyugtatja, hogy nem rabolták el és senki sem lépett be engedélye nélkül. Bájos mosoly villan, aztán felsóhajt.
~ Most meg mi a gubancot csináljak? ~ ötlik fel benne, majd megmozdul a teste a gyűrött és nyitott könyvek takarójából. Az álom szikráinak egy része távozik belőle, miközben páratlan aranyló kócos hajába túr. Azon tűnődik, hogy vajon hol hagyta a ruháját? Van neki egyáltalán? A mesevilágból - ahol harcosnak és kardkeresőnek hitte magát – nehéz megérkezni a valóság talajára. Mindenesetre arrébb dob pár könyvet, mint: A tűzmágia ősi művészete, Az elemek formálásának könnyed játéka és a méltán híres Tűz kiválasztottak kézikönyvét. Ezeket kívülről fújja, s mivel a ruháját nem találja, így mérgesen dobja őket a sarokba. Annyira felébred, hogy egyik szolgájának becses neve eszébe jut.
- Ecckhhhbert! – hangzik a bársonyos női hang, de a másik világ utolsó leheletével keverve. Nincs benne határozottság, s erősnek sem mondható, így legtöbbször nem hallják meg a kiáltását. Várakozik egy kicsit, miközben pár pajkos könyvet félredob, ami kelletlenül zavarja személyét.
~ Hol van ez a vén csavargó?! ~ kezd mérges lenni, s ilyenkor a környezetében levő dolgokat képes megolvasztani vagy felgyújtani.
- Eckbert! – kiált, miközben a földön heverő könyveket mágikus szél fújja meg, egyeseket elmozdít a helyéről. Kopogás hallatszik rögtön, mire elégedett sóhaj tör fel a 28 éves nő ajkai közül.
~ Hála az égnek, hogy meghallotta ~ mondja magában, s elnyúlik az iratok és tekercsek között.
- Szaabbaaad! – az öreg komornyik belép, de nem néz rá a hercegnőre, mert van sejtése arról, hogy meztelen.
- Hivatott úrnőm? Állok rendelkezésére! – húzza ki magát, mintha fiatal daliás férfi lenne, mint régen.
- Noooooos…őrség! Vigyék őt le a játékszobába! Szóljanak Blythenek! – adja ki a parancsot az ajtaja előtt strázsáló két férfinek, akik a kikerekedett szemű házvezetőt megragadják és viszik le az alagsorba.
- Neeee! Csak oda nee! Kérem, úrnőőm. Nem akaarrooom! – ordít, mint egy fába szorult féreg. Senki sem ússza meg büntetés nélkül, s ahová most kerül…
Hamarosan megjelenik a cseléd, aki sötét tünde. Tetszik neki, hogy mindig mosolyog, s egyszerűen ezért képes megbocsátani neki, ha véletlenül késne.
- Hivatott? Hadd aranyozzam be csodálatos délutánját – viccesen játszik hozzá, mire csilingelő kacagás a válasz.
- Blythe mi lenne veled nélküled? – teszi fel ezt a filozófiai kérdést, miközben a nyakába ugrik örömében. Az említett fogadja az ölelést.
- Nos az igazat vallva semmi, mert itt halna éhen a toronyban. – adja meg a választ, mire egyből nem érkezik felelet.
- Valóban
Egy darabig ölelkeznek, mint ha legjobb testvérek lennének, aztán elengedik egymást. A cseléd végignéz úrnője pompás testén, s irigykedik vonalai szépség miatt. Neki nincsenek akkora idomai, s nem ennyire szabályosak. Egy darabig a csend az úr a szobában, mikor Tyra megszólal.
- El tudnád hozni, azt a kedvenc ruhámat, amiken azok a zöld bigyók vannak? – érdeklődik a hold-csókolttól.
- Nem annak hívjuk, sokkal inkább hímzésnek. – javítja ki Tyra hercegnőt, aki erre mérgesen felhorkan.
- Nem vagyok buta! – sértődik meg, azonban Blythe oldani kívánja a feszültséget. Pontosan tudja, hogy hol található a másikon azon részek, amivel megenyhíti a munkaadóját. Gonosz tett tőle.
- Ne fogdoss mááár! – próbál komolynak tűnni, de a következő támadás során már kuncog és védekezni próbál ellene, de sikertelenül. Az ajtó előtt a két őr jól hallja a bentről jövő hangokat. Bele sem mernek gondolni, hogy mi folyhat odabenn és ez nem az első alkalom. 10 perc birkózás után mindketten a földön hevernek, s némán bámulják egymást.
- Nem volt szép tőled! Most menj a ruhámért, mert éhes vagyok. – biccent egyet a sötét tünde, aztán a ruháját megigazítja. Távozik, de hamar visszatér a megfelelő ruhával. Segít az úrnőjének öltözködni, hogy jól nézzen ki.
~ Miért nem én hordom ezeket a ruhákat? Bár túlságosan sokat mutat. Mégis, ha ilyen puha anyagból lenne az öltözetem. ~ álmodozik a cseléd. Elkészülnek teljesen, s Tyra  egy megelevenedett szépség istennőnek tűnik. Marhára irigy a hold-csókolt, mikor megfordulnak a nők és férfiak utána, de megvan neki az ördögi terve. Magában jót nevet, hogy vajon úrnője hogyan fog helytállni a mai nap során? Talál-e magának életcélt? Az első útjuk az alagsorba vezet, ahol hangos vihogás hangja hallatszik, Eckhbertté.
- Ne! Ne csináljátok! Meghalok a nevetéstől! – s máris gurgulázón nevet, mint egy idióta kisgyerek. Nem nyit be, hanem enged az éhség oroszlánjának. A másik vezérletével a közeli fogadóba indulnak. Út közben Blythe észrevétlenül eltűnik, s Tyra meg annyira figyelmetlen, hogy észre sem veszi. Nagyon furcsán néznek rá azok az emberek, akikkel találkozik, mert nem tudják értékelni az önmagában beszélő hercegnőt. A Puha Pite fogadóba érkezve leadja rendelését, ami bőséges, ezáltal laktató. Elfoglalja a helyét, azonban hamarosan megjelenik egy markáns alak, de annál inkább vérbeli kötekedő alak.

* * * * *

Blythe egy kisebb sikátoron halad át, hogy megjelenjen a város leghíresebb harcosképző iskolájában. Rögtön bemegy a gyakorlótérre, ahol több izzadt testű harcos felfigyel a formás hátsójára. Az öltözete miatt pedig úrinőnek képzelik. Végül csak megérkezik a harcosok vezére, s jól leszólja.
- Miaz Albínó, eltévedtél? – mutatja kendőzetlenül páratlan felsőtestét. A sötét tünde felé fordul, hogy megvizsgálja, hogy tökéletes választás lesz e a meglepetéshez.
- Az attól függ! – villantja meg sunyi vigyorát, miközben állja a másik lenéző tekintetét.
- Itt vagy feküdsz te holdőrült, már ha érted, vagy kotródj a francba! – a férfi rámorran, mint egy bolhás kutya.
- Hohohhooo! Hátrébb az agarakkal nagy ember! – jegyzi meg neki a nő, azonban a tárgyaló fél inkább tesz felé egy lépést. A többiek feszülten figyelik a jelenetet.
- Adj neki cimbora! – kiált oda az egyik, mire Blythe szúrós tekintetét érezheti magán, s cseppet elgondolkozik, hogy most jót mondott-e?
- Mit akarsz? – vakkant oda a főnök, s némi érdeklődéssel méregeti a formás hátsójú sötét tündét.
~ Az egyszer biztos, hogy azt megfogdosnám szívesen ~ véli magában, azonban a megzavarja a gondolatát a következő női szavak.
- Út tudom bajban vagy pénzügyileg és kellene neked 3000 Váltó, hogy ne végezd úgy, mint az elődöd. – pajkos vigyor, s az a mézédes szavak miatt nyeregben érzi magát. Elképed a nagy harcos, mert senkinek sem szólt erről.
- Te meg honnan tudsz erről?! Nem lehettél ott! – Próbálja menteni magát, részben pedig nem akar hinni a másiknak.
- Nos de ott voltam, emlékszel még, hogy majdnem fellöktél.
Úgy hasít belé a felismerés, hogy teljesen megnémul. Nagyot nyel, mire Blythe kellemesen felkacag.
- Ne aggódj, megbocsátottam én, azonban... – taktikusan nem fejezi be a mondatot.
- Azonban mi? – kapcsolódik vissza a beszélgetés fonalába a főnök.
- Lenne egy picike kérésem, sőt kapsz tőlem 1500 Váltót, most azonnal. – férfiben egyből felcsillan a remény, de azért csak rákérdez.
- Ez ugye, nem valami idióta vicc? –  teszi fel a kérdését, amire egy megnyugtató mosolyt kap.
- Nem. – hallatja a hangját a sötét tünde, aztán egy rejtett zsebből előhalássza a pénzmennyiséget. Odasétál az alakhoz és átnyújtja.
- Mit kell ezért csinálnom? – érdeklődik, mire Blythe elmeséli neki, hogy a Puha Pihe fogadóban van egy nőszemély, akitől lenyúlhat pénzt, ha megfelelően tud hatni a nőre. A férfi mikor végighallgatta, akkor csak felhorkan.
- Csak ennyi? Bízd rám! – mondja, aztán a kis üzletük létrejöttével, elválnak útjaik.

* * * * *

- Te buta természetbolond hegyesfülű ! – nagy hévvel Tyra felé közeledik a főnök. A férfi belép a személyes terébe, amitől a nő egyszerűen összerezzen. Nem tudja mit mondhatna, meg egyáltalán ki ez az alak? Ám a harcos nem hagyja annyiban, mert a tartozásának a fele a nadrágjának zsebében van, és most abba a reménybe kapaszkodik, hogy könnyedén kirabolja ezt a nádszálat. A többi ember a jelenetet nézi, mert a végeredményre kíváncsiak.
- Zöld seggűkém! Tartozol nekem 1500 Váltóval! Ha nem fizetsz, akkor beleverem a csinos képed a padlóba! – ordít rá. A tünde tünemény tanácstalanul ül a helyén, de csak most veszi észre, hogy nincs itt Blythe, aki ilyen helyzetekben megvédi. Felnéz a magas harcosra, aztán megszeppent hangnemben válaszol.
- Én? – teszi fel teljesen ártatlanul a kérdést, amire fröcsögős választ kap.
- Te!
Tyrának a helyzet nem tetszik, főleg az üvöltözés. Ő próbál normálisan beszélni, erre a másik fél ordibál. Pillanatok alatt felpaprikázza magát ezen a tényen, s mérges arccal, kihúzott testtel áll meg a főnök mellett, mert feláll a helyéről.
- Nem vagyok süket te állat! – dúl benne a harag, s fel sem tűnik neki, hogy ruházata mennyire kellemesen kiemeli adottságait. Azonban a kemény legénynek, annál inkább.
~ Ez már nő a javából ~ s ezen a ponton kiesik a szerepéből, mert jobbnak találja azokat az íves formákat bámulni.
- Leettem magam? – teszi fel a kérdést Tyra, miközben a kötekedő nem tud elszakadni a látványtól, ezért két karja segítségével takarja el magát. Rászól haragosan.
- Miért tartoztam magának? – érdeklődik, hogy megtudja az okát, azonban a férfi most a köldökét nézi.
- Hagyja abba! – szól rá dühösen, mert utálja ha bámulják, kivétel Blythe. A hiányolt sötét tünde megjelenik a porondon. A férfi bárdolatlan kérdést szegez a hercegnőnek.
- Magához érhetek szépség? – Tyra tűzgömböt idéz a tenyerébe, amitől mindenki menekülőre fogja. Csak Blythe marad ott, aki piszok módon megcsiklandozza.
- Ne itt! – mondja kipirult arccal, mert nagyon kellemetlennek érzi a dolgot. A koncentrációját elveszti, így a varázslata elpárolog. Mikor a hold-csókolt eleget gonoszkodott úrnőjén, akkor hagyja étkezni, de közben szövögeti új terveit.
- Hol voltál eddig? – kéri számon Tyra, miközben durcás arcot vág.
- Azt hittem, hogy elmondtam – adja meg a választ Blythe, ám reméli, hogy nem jön rá a hercegnő a mai turpisságra.
- Nem, azt hiszem egyszer még meg foglak büntetni. - szól a mágus a holdpapnőhöz. Az elképed egy rövid időre, azonban nyugtatón hozzáér munkaadója vállához.
- Egy masszázzsal kiengesztelhetlek? – próbálja enyhíteni a körülmény a sötét tünde.
- Rendben – adja rá a választ a Szőke szépség, majd kifizeti az ennivaló árát. Hazafelé gondolkozik ezen az 1500 Váltón, amit végül odaad Blythének, hogy vigye el a főnöknek.

Ez az incidens rendkívül vidám napon történt egy picinyke, de különösen aranyos falucskában. Az égen vidáman sütött a nap és egyetlen randa felhőt se lehetett látni se távol se közel. Egy veréb csapat szállt az égen méghozzá teljes összhangban és szimmetriában. Teljesen elképesztő, hogy az egyesek által oktalannak titulált állatkák ilyen csodálatos dolgokra képesek. Talán jóval kevesebb baj lenne a Földön, ha mi emberek is ilyen összhangban tudnánk dolgozni egymással. Miközben betértem a faluba élveztem, ahogyan a lágy tavaszi szellő megcirógatta az arcomat. Azt a csúf csuklyát csak akkor viseltem, ha esett máskor pedig mindig fedetlen fővel mászkáltam. Kész bűn lett volna, ha egy olyan arcot, mint az enyém el kellene rejteni. Sok jó tulajdonságom mellett az arcomra voltam a legbüszkébb. Ha tehettem gyakran nézegettem magamat egy tükörben, vagy ha más nem volt, akkor egy útszéli pocsolyában. Ezzel az állkapoccsal és ragyogó szempárral csodáltam is, hogy a nők még egyszer sem kezdtek el üldözni a szerelmükkel. Külsőmet mintha maga Isten faragta volna, vagyis egy szóval tökéletes és szépségemnél csak az eszem volt csodálatosabb. Első hallásra mindent megjegyeztem és akármikor vissza tudtam mondani, igaz volt, amit néha-néha elfelejtettem azonban arra nagy valószínűséggel nem is volt szükség. Szóval éppen csak megérkeztem repdeső szívvel a mellkasom alatt mikor egy rendkívül antipatikus úriember meglehetősen feldúlt állapotban elindult felém.
- Állj csak meg te csirkefogó!
Természetesen azon nyomban teljesítettem ezt a felettébb modortalan kérést majd értetlen arcot vágva magamra mutattam.
- Nekem szólt kedves uram? Miben lehetek a rendelkezésére?
- Még szép, hogy neked. Látsz itt bárkit is az utcán rajtunk kívül?
Látványosan elfordítottam a fejemet jobbra majd balra végül egyet kellett értenem, hogy tényleg elég kihalt a környék. Ezzel jómagam is tisztában voltam ennek ellenére az illem megkívánta, hogy föltegyem ezt a kérdést.
- Bocsásson meg, de ismerjük egymást? Valószínűleg emlékeznék magára, ha találkoztunk volna, mert nagyon kevés dolog van, sőt szinte lehetetlen, hogy én elfelejtsek valamit. És ha nem emlékszem önre az csak egyetlen dolgot jelenthet miszerint még soha nem találkoztunk, ha pedig így történt ön sem ismerhet engem.
- Befogod végre a pofádat vagy befogjam én?- kérdezte ingerülten majd felemelte méretes öklét.
- Ahogy gondolja kedves uram.
Igyekeztem rendkívül barátságosan beszélni miközben fülig érő szájjal mosolyogtam. Meglátásom szerint egy kis kedvességgel és egy mosollyal bármilyen problémát meg lehet oldani. Ahogy ott állt előttem végre módomban állt alaposan is szemügyre venni ezt a morcos férfit. Magassága vagy két méter lehetett és a pocakja is szépen dudorodott kifelé. Kerekded arcán több napos sűrű borosta éktelenkedett és a fekete haját sem látta mostanában fésű. Ruhája elég viharvertnek, tépettnek tűnt ráadásul valami különös kissé kellemetlen szag áradt belőle. Szemeiből csak úgy virított a sötétség és az ostobaság.
- Szóval ki vele, hol van?
Annyira elmerültem az idegen tanulmányozásába, hogy botor módon alig figyeltem rá mit mond.
- Elnézést kérek mit mondott az imént?
- Azt mondtam hol van?
- De micsoda?
- Hát a pénzem? Hol van a pénzem?
- Honnan kéne nekem azt tudnom kedves uram. Nem akarom megsérteni azonban magának, kéne tudni, hogy hova pakolja el a holmiját.
- Azt tudom, oda adtam valakinek.
- Ez jó hír. De miért engem zaklat ilyesmivel?
- Azért mert neked adtam oda te mocskos álszent kígyó.
- Nekem?
- Neked bizony te szép beszédű.
- És megkérdezhetem, hogy mikor adta nekem azt a pénzt?
- Megkérdezheted, csak megütlek. De azért elárulom, hogy tegnap ellőtt adtam oda, hogy tegnap visszaadod, de nem adtad.
- Én most járok itt először ezt be is tudom bizonyítani. Tegnapelőtti estét egy kényelmesnek nem mondható erdőben töltöttem. Sikerült megfognom egy nyulat sajnálatos módon csak egyet és nem az utolsót. Olyan ocsmányak abban a pihe puha bundácskájukkal meg azzal a néhány tucat bolhával. Szóval sikerült egy csapással kifektetnem azt a rágcsálót rögtön ott helyben szörnyethalt. Ezután nekiálltam tüzet gyújtani és az sem volt valami könnyű munka. Miután végeztem próbáltam megsütni a kis dögöt azonban pechjemre eleredt az eső így kénytelen voltam egész éjszaka dideregni méghozzá korgó gyomorral. Igaz ott volt a hús azonban nem vagyok én vadállat, hogy nyersen egyem meg az ételt. Ez pontosan két napja történt sok-sok kilométerre innét. Így hát teljességgel ki van zárva, hogy nekem adta volna a pénzét.
A melák erre gondolkodóba esett majd pár pillanat múlva meglendítette hatalmas mancsát és lekevert egy akkora pofont, hogy majd leszakadt az állam.
- Te teljesen hülyének nézel engem?! Jól tudom, hogy te voltál. Ráadásul ma már három embert megállítottam, úgyhogy nem maradt más csak te.
Bal kezemmel az arcomat fogtam, ami az ütés hatására már be is dagadt és szépen el is vörösödött. Sosem bírtam a fájdalmat, ha csak a körmöm tört le már kész idegronccsá váltam. Mindig kerültem az olyan helyzeteket ahol valamiféle fájdalom érhet és tessék most egyenesen beleszaladtam. Ráadásul ez a hústorony elrondította a világegyetem legcsinosabb pofikáját. Ezek után már nem nézhettem azoknak a gyönyörű nőknek a szemébe. Arra gondoltam el lesznek majd keseredve, hogy nem láthatják többé az én isteni szépségemet.
- Dalolsz végre vagy kérsz még egy pofont?
- Uram kérem, ne üssön meg még egyszer. Esküszöm, hogy nincs nálam a pénze.
Majdnem elsírtam magam annyira kétségbe voltam esve közben pedig azt lestem jön-e valaki a megmentésemre. A melák elkapta a nyakamat majd közel az arcához rántott miközben fojtogatott.
- Megmondtam engem nem lehet csak úgy átverni!
Nem is tudom elmondani melyik volt a szörnyűbb a fojtogatás vagy a rémes szájszaga. Olyan érzésem volt mintha megdöglött volna valami a fogai között. Nem tudom, hogy a fenyegetőzésektől vagy a bűztől, de beugrott egy menekülési terv.
- Igaza van, beismerem, nálam.
Erre a kijelentésemre nagyon meglepődött én viszont igyekeztem tartani a magabiztos ábrázatot.
- Még szép hogy igazam van!
- Mennyivel is tartozom magának.
- Ezerötszáz.
- Értem. Mondja nincs kedve egy kis pénzt keresni.
- Ezt most nem értem.
- Pedig egyszerű. Engem most elenged, és holnap visszajövök méghozzá háromezer váltóval. Azt pont duplája annak, mint amivel most tartozom.
Elengedte a nyakamat és elkezdett az ujjain számolni majd örömében felkiáltott.
- Tényleg annyi!
- Na, látja. Csak holnapig kell várni és egy csomó pénze lesz. Ha pedig hoznám, akkor nyugodt szívvel megverhettem engem.
- Rendben van ez fear ajánlatnak tűnik.
- Megbeszéltük. Erről a csuklyáról fel fog ismerni és talán egy kereszt is lesz a nyakamban.
-Akkor holnap ugyanitt ugyanekkor.
- Viszlát.
Ezzel elbúcsúztunk egymástól én pedig elrohantam, mint akit vasvillával kergetnek. Tudom nem szép dolog, hogy becsaptam ezt a mamlaszt és tisztában voltam vele, hogy másnapi áldozatára kétszer ilyen dühös lesz azonban vagy ő, vagy én.

Vidáman haladok a heti piacnak helyet adó Főtér felé, jobbra-balra köszöngetve az ismerősöknek és már előre örülök, hogy Anya adott pénzt egy kis édességre is, ami azt jelenti, hogy lépesmézet fogok venni Günter gazdától, aki rendszeresen árulja finom, édes termékeit a tér ellenkező oldalán felállított sátrában. Már előre összefut a nyál a számban, ahogy az aranyló mézre gondolok.
Na meg az sem egy utolsó szempont, hogy valószínűleg összefuthatok Elias-sal is, aki már egy ideje szalad a szoknyám után és nekem is kedvemre való a vállas legény, akiből ki nem nézné termete alapján jámbor természetét az emberlánya és azt sem, hogy a falu polgármestere mellett végzi az írnoki teendőket.
Megbeszéltük, hogy a fazekas előtt találkozunk, mert még oda is be kell kukkantanom az eltörött egyik tejes csuprot pótolni.
Verőfényes napsütésben lépkedem, amit csak néha szakít meg pár bodros bárányfelhő, amikor árnyék borul rám és hirtelen feltornyosul előttem egy hegyi ember és igen csak gorombán néz, lecövekelve előttem az úton.
- Azt hittem már sosem érsz ide. – reccsen öblös hangja.
Szó se róla kicsit megijedek, de aztán azzal a szent meggyőződéssel nézek a hátam mögé, hogy valaki máshoz beszél, de senki nincs ott, az út üresen nyújtózik mögöttem, csak a meleg levegő reszketteti meg a levegőt.
- Ne haragudjon, de én nem ismerem magát. – veszek mély levegőt, hogy gyomrom reszketése ne mutatkozzon meg rajtam, aztán egy udvarias mosolyt magamra erőltetve, igyekezszem megkerülni méretes termetét.
De nem jutok el mellette, mert gyorsan oldalt lép, én meg majdnem nekiütközöm, alig bírva visszaugrani előle.
- Mit akar tőlem? – nyikkanok meg, most már nem titkolva, hogy megrémültem.
- Hogy mit akarok? – néz rám megütközve, mint aki nem várt ilyen választ. – Most ugye csak viccelsz?
Idegesen tekergetem a nyakam és próbálok ellesni mellette, hátha látok valakit közeledni, akitől segítséget kérhetek, mert a férfi elég hajthatatlannak és határozottnak tűnik, bár nekem sejtelmem sincs mit akarhat tőlem. Ezért mit tehetek mást, mint kérdésére megrázom a fejem.
- Neeeem, eszemben sincs. - ~ nem is mernék ~ tenném hozzá, de inkább mégsem.
- Ha nem valami tréfa, akkor azt akarod mondani, hogy nincs nálad? – vonja össze vaskos szemöldökét, kiugró homlokán.
~ Édes Istenem! Mi a csudát akar ez tőlem, mit kellett volna magammal hoznom, vagyis végül is semmit, de akkor meg valakivel összekever, de ez láthatóan cseppet sem tűnik fel neki, így aztán jó nagy bajban vagyok, ha ezt nem sikerül megértetnem vele. ~
Ezek a gondolatok villámgyorsan futnak át az agyamon miközben próbálom elkerülni türelmetlenül fürkésző tekintetét.
- Ööö…..nem mondhatnám, hogy nincs nálam……mert ahhoz tudnom kéne, hogy mi az….- vetem fel szinte suttogva a problémámat, hogy kissé előre is hajol, hogy jobban halljon
Én meg hirtelen nagyot ugrom és a férfi másik oldalán teszek kísérletet az elinalásra, hogy aztán meg se álljak a piactérig és Elias-ig, aki majd biztosan megvéd engem.
De a nagydarab nem olyan lomha, mint gondolnám és mikor már azt hiszem sikerült, kinyújtja lapátnyi kezét és elkapja az ingem ujját, ami egy reccsenéssel félig a markában is marad, én meg visszaperdülök felé. Ekkor elmarkolja a karom és satuként tartja fogva.
- Hééé! Te meg akarsz lógni a pénzemmel?
- A….a…pénzeddel? – döbbenek meg. – Hiszen még életemben nem láttalak!
- Ahhh! – hördül fel, mint egy sebzett vaddisznó, legalábbis az adhat ki ilyen hangot, amitől nekem egy zabszem sem fér be. – Ezt a hazugságot aztán nem feltételeztem volna egy ilyen csinos és szendének tűnő lánytól! Vagy valami van a fejeddel? – húz közelebb, hogy tüzetesen szemügyre vegye az arcom. – Hiszen tegnap a Pajzán Élmények előtt könyörögtél, hogy segítselek ki, mert apádat kell kiváltanod. Ne tagadd!
- Pajzán Ééééélmények! – hűlök el, aztán vörösödök el, mikor rájövök milyen intézményről beszél. – Én…nem! Én nem járok „olyan” helyekre és…..és az Apám sem!
A felháborodástól, még az igen csak kellemetlen és ingatag helyzetemről is megfeledkezem.
- Pedig te voltál, megismerem a ……a szőke hajadat! - mutat a fejemre tornyozott fürtjeimre.
- A hajamat? Csak…a….hajamat? – nézek rá kutatóan, mert mintha kissé elbizonytalanodott volna.
- Meg a …….szoknyádat. – vágja rá túl gyorsan.
- Minden falubeli lánynak van ilyen szoknyája és nem én vagyok az egyetlen, akinek hosszú, szőke haja van. – kezdem visszanyerni a hangom.
- Akkor is te voltál és most csak össze akarsz zavarni! Kérem vissza az 1500 váltómat, amíg szépen vagy! – ránt meg, én meg majdnem elveszítem az egyensúlyomat.
Valahogy meg kell győznöm, hogy nem engem látott, mert látom, hogy kezdi elveszteni a türelmét. És azt nem szeretném megvárni.
- Nem is próbálkoznék egy ilyen dologgal, hiszen látom, hogy egy okos, értelmes emberrel van dolgom. – váltok taktikát, bár félek, hogy ha átlát a szitán, akkor biztos agyoncsap.
- Aha….. – bólint szerencsémre némi agyalás után, hogy ezzel mit akarok mondani.
- Na hát, egy ilyen szép szál ember biztos nem egyedül járkál azon a környéken, biztos sok barátod van, akivel eltöltheted az estét…..
- Jaja! – enyhülnek a vonásai, ahogy vissza kezd emlékezni. – Max és Félix is ott voltak és elég jó volt már a hangulat.
- És ők is látták azt, akinek átadtad a pénzt?
- Hát, hogyne látták volna, még utána is azon röhögtek, hogy…….- azért csak leesik neki és kissé elborul a képe, - de minek bolygatod ezt?
- Mert megkérdezhetjük őket, hogy rám ismernek-e. – húzom ki magam határozottan, bár ilyen magabiztosak lennének az érzéseim is.
- Háááát….Max a kovács mellett segédkezik és …… - néz a házak felé.
- Akkor menjünk! – igyekszem magammal vonni, ahogy még mindig szorít.
- Azt mondod, hogy nem neked adtam a pénzt? – lép bizonytalanul utánam.
- Azt! Soha életemben nem láttalak, ahogy már mondtam!
Látom, hogy lassan kezdi elhinni, hogy talán tényleg van abban valami, amiről beszélek, de azért még igyekezett tartani magát, egészen addig, míg el nem érünk a kovácsműhelyhez, ahol a már emlegetett Max izzadt egy fújtató mellett és, aki valószínűleg szerencsémre a józanabb lehetett az esti mókánál, mert ahogy előadom a történteket, harsány röhögésben tör ki, alig bír megszólalni a könnyeit törölgetve.
- Tim, te emeletes marha! Mondtuk, hogy ne add oda a pénzt, de te soha nem tudsz ellenállni a csinos nőknek! Most meg kétségbeesetten futsz a pénzed után, mert nem mersz hazamenni Martha-hoz, mi? Ha megtudja, hogy mit tettél kikaparja a szemed!
- Fogd be Max! – vörösödik el a hegynyi ember. – Meg lesz a pénz, itt a lány.
- Ez nem az, te hatökör! Még arra sem emlékszel kinek adtad! – rázza meg a fejét a cimbora.
- Nem? – búsul neki a férfi és rám nézve elengedi a kezem, amit sietősen megdörzsölök és gyorsan arrébb lépek. – Pedig……úgy nézett ki……Azt mondta, hogy azon az úton várjam ma reggel.
- Lehet, hogy csak még nem ért oda és ha gyorsan visszamész még ott találhatod. – vigasztalom, amire bár egy pillanatra felcsillan a szeme, de szinte azonnal egy lemondó sóhajjal a földre is szegezi ismét.
- Nem, azt hiszem ideje hazamennem……Martha-hoz és elmondanom, milyen ostoba voltam.
- Sok sikert Tim! – sajnálom meg a fickót, mert Max fejcsóválásából kiolvashatom, hogy ez nem lesz túl jó szegénynek.
- Bocsánatot kérek, amiért…….- mondja most ő olyan halkan, hogy én alig hallom.
- Spongyát rá! – intek, azzal fürgén elsietek, magára hagyva a magába roskadt Tim-et és a vállát lapogató Max-ot.
Még időben érek a vásárba, hogy megvegyem, amit kell és találkozhassam kitartó udvarlómmal, de még közben is elmosolyodom időnként, amikor az átvert férfi ábrázata jut eszembe, mert ugyan nem vagyok kárörvendő, azonban megérdemel némi dorgálást, amiért a szívbajt hozta majdnem rám.

Fényes tavaszi reggel, mindenhol üde virágok szirmai szállingóztak és semmi, az ég egyadta világon semmi sem zavarhatta a kisembert abban, hogy békés mindennapjait élhesse. Jó oké, talán csak Gerard látta ennyire rózsaszínben a világot, amikor arcán széles mosollyal ugrándozott fel s alá a piac standjai között azt nézegetve, honnan melyik árus miféle ritka portékát hozott. Abban a pillanatban éppen egy ékszerész standját csodálta.
- Király!!! Ez honnan való?
- Nebenwald keleti részéről.
- És miféle szerzetek készítették?
Az eladó hatalmasat sóhajtott.
- Egy holdpap készítette. Szerencsét hoz az éjszakába nyúló utazásokhoz.
Hősünk ezután legalább fél percig némán bámulta a kis csecsebecsét.
- Kell vagy sem?
- Nem, nincs egy vasam se.
Azzal arcán széles mosollyal odébbált.
~ Jaj már, igazán megvehetted volna! Nem illik ennyi kíváncsiskodás után csak úgy faképnél hagyni.
~ Nem, nekünk most fontosabb dolgunk van.
~ Ugyan, lehet hogy abba a nyakláncba is egy embert zártak bele.
~ Valószínű…
~ De tényleg! Milyen jó lenne, ha végre valaki hasonszőrűvel lehetnék…hm, kíváncsi vagyok, vajon át lehet e menni a másikhoz sakkozni.
Így festett egy teljesen szokványos telepatikus párbeszéd Gerard és Lia között. A két társ remekül kiegészítette magát (és Lia állításával ellentétben nem azért, mert az egyiküknek van teste, a másiknak meg esze). Mind mindig, most is szüntelenül az ismeretlen után, de ez a vásár sem tartogatott számukra semmi érdekeset annak ellenére, hogy őt ketten szinte minden egyes árusnál percekig ámuldoztak tágra nyílt szemekkel. Dolguk végeztével pedig éppen készültek volna elhagyni a várost, amikor…
- Hé, állj csak meg, fiacskám!
Gerard ügyet sem vetett a felszólításra, csak vígan ballagott tovább a város kapuja felé. Erre a rárivalló férfi megragadta a vállát és maga felé fordította.
- A füleden ülsz?! Nehogy azt hidd, hogy csak úgy hagyom, hogy elmenj.
- Nem hiszem. – vetette oda neki fapofával.
- Nagyon helyes. Mert addig egy tapodtat sem mész tovább, amíg ki nem fizeted a tartozásodat!
~ Miféle tartozás? Gerard, te perverz kéjenc disznó, miért költesz ilyesféle hamis gyönyörökre! – feleli Lia, hogy egy kicsit felidegesíthesse vele társát. Tudta ő, hogy fogalma sincs, miért követel tőle ez a férfi pénzt, de úgy gondolta, miért ne viccelődhetne egy kicsit.
~ De hát én…nem is…Lia! Próbálkozz valami hihetőbbel, ha már belelátok a gondolataidba.
- Ki a fene vagy te?
- Az, akinek tartozol 1500 váltóval!
- Nincs pénzem. Viszlát.
Azzal már indult is útjára. Azaz indult volna, ha a férfi dühében nem kap a fegyvere után. Egy hatalmas kétkezes kard lendült egyenesen a fiú felé. Gerard ijedten elugrott a penge előd, majd hátrált két lépést.
~ Te, ez komolyan gondolja! Mit csináljak?!
~ Nyugi pajtás. Megoldjuk, csak ismételd, amit gondolok.
~ Rendben.
~Hagyjál békén, vagy szétrúgom a segged!
- Hagyjál békén, vagy szétrúgom a segged!
Gerard a szája elé kapta a kezét.
~ Áááá, ez meg miért csináltad?!
~ Inkább figyelj, oda mert fűbe harapsz.
A férfi dühtől vörös fejjel lendített egyet a kardján, hogy lecsapja vele Gerardot. Ezúttal nem éri őt meglepetésként ellenfele támadása, azonnal elugrik a fegyver útjából. Az ideges alak kardja nagy erővel a földbe csapódik.
- Hűűű, te aztán jó erős vagy! Honnan ez a király kard?
- Kiverem belőled a pénzemet, akár tetszik, akár nem!
- De mondtam már, nincs nálam a pénzed.
- Elég. Elintézhetjük úgy, hogy könnyű legyen, vagy úgy hogy nehéz!
- Csináljuk úgy, hogy könnyű legyen, nem? – dobta oda neki vigyorogva.
~ Haver, egyszer eltalál és véged. Csináljuk együtt.
~ Csináljuk!
~ Szinkron!
~ Szinkron!
Gerard és Lia összehangolták az elméiket. Tudatuk és jellemük egybe olvadt, ahogy minden erejüket lantba vetették a harc lezárásáért.
- Ne aggódj, hamarosan pontot tehetünk ennek a végére…de persze ha gondolod, akkor tisztázhatjuk is ezt a félreé…
A férfi nem várta meg, amíg Gerard befejezi a mondandóját, azonnal megtámadta és a jobb kezével (mialatt a másikban a kardját tartotta) megpróbált egy jól irányzott horgot bevinni. Hősünk csak megszeppenten állt, nem csinált semmi, hagyta, hogy a támadás
- Sajnálom…
Gerard hirtelen lehajolt a földre, majd a tenyerét a férfi felé irányított, megidézett egy sötét dárdát, amivel megcélozta ellenfele vállát. A mágiából álló fegyver el is kapta a férfit, s bár nem hatolt túl mélyre, elég sérülést okozott, hogy vérző sebet ejtsen.
- Miféle mágiát használsz?! - kérdezi meghökkenve.
- Amilyet csak akarok. Add fel, nem én vagyok az, akit keresel. Nincs nálam a pénzed.
- Te! Te, ezt még keservesen megbánod!
Azzal a férfi fogta magát és vérző karral odébbállt.
~ Elég hamar feladta. Pedig nem tudtad volna olyan könnyedén legyőzni. Ilyesztő vagy, tudsz róla?
~ Tudom, furi mi? Milyen hamar megszeppennek az emberek…hé, hogy érted, hogy ilyesztő?!
Gerard arcán elégedett mosollyal folytatta útját a város kapuja felé. Már éppen elhagyni készült volna a helyet, amikor egy arra tévedt városőr leszólított.
- Maga ott! Azonnal álljon meg!
Gerard hátranézett, hogy szemügyre vegye. Két állig felfegyverzett társával állt nagyjából tíz méterre tőle. Ott volt velük a férfi is, akit jól helybenhagyott.
- Tessék, mit szeretnének?
- Katona urak, ne tévessze meg önöket a külseje. Az a fiú egy…démon! Láttam, ahogy ördögi mágiát használ.
Ebből már nem jöhetett ki jól.
~ Na most húzd fel a nyúlcipőt!
Nem kellett kétszer mondania, Gerard azonnal futásnak eredt. A három milíta követte őt, ahogy a környező házak közt igyekezett lerázni őket. De futhatott bármerre is, a katonák jól ismerték a város utcáit.
~ Ez nem jó, ez nem jó, ez nem jó!
~ Nyugi, nyugi, semmi ok a pánikra! Ne pánikoooolj!
~ Te vagy az, aki elvesztette a fejét!
~ Hát ki ne lenne berezelve attól, hogy mindjárt felkoncolják?!
Hősünk közel sem olyan kitartó, mint a városi őrség bármelyik tagja, nem is csoda hogy hamar elfáradt. Ennek ellenére nem adta fel, s mielőtt befordult volna a következő kanyarban, egy Sötét dárdát is üldözői felé hajított. Ezt persze könnyedén kikerülték, de pár pillanatnyi időt tudott vele nyerni. Aztán amint befordult a sarkon, hirtelen támadt egy ötlete. Erre egy diákkinézetű ifjú inspirálta, aki nagy vonalakban hasonlított rá. Ha nem vesszük az apróbb részleteket, a testmagasságuk, alkatuk és hajuk viselete teljesen megegyezett. Éppen a város másik vége felé igyekezett, pont arrafelé, amerről Gerard jött.
~ Gondolod hogy…ő miatta szemeltek ki minket.
~ Ki tudja. Most viszont kapóra jön!
Gerard egy laza mozdulattal lerántotta magáról a köpenyét, majd odaugrott a fiú mellé és ráhúzta. Ezután olyan gyorsan besietett a legközelebbi házba. Az üldözői amint befordultak a kanyarban és amint meglátták a sötét hajú fiút, aki éppen Gerard köpenyét próbálta meg magáról levetni, gondolkodás nélkül rátámadtak és leszúrták. Azt hitték sikerrel jártak. A megsebzett srácot ellátták annyira, hogy nem vérezzen el, majd elvezették.
~ Gondoltam.
~ Ez egész okos volt. El se hiszem, hogy azonnal rárontottak.
~ Nem láttak téged közelről, szóval tíz méter messziről ugyanolyannak látnának titeket. És amúgy is, én sem haboztam volna olyan ellenfél ellen, aki démoni mágiával dobálódzik felém.
~ Néha kicsit túlságosan is félnek tőlünk.
Mire kiderült a turpisság, Gerard és Lia már rég a városon kívül jártak.

A hold ezüstös fénye ragyogta be az éjszakát. Gyenge sugarai kísérteties fénybe árasztották a környéket, és olybá tűnt, mintha minden életformát, már a halál uralt volna. Talán így is volt, persze csak itt a környéken, hisz eme késő éjszakai órán nem máshol voltam, mint egy eléggé… népes temetőben. Szinte akármerre nézett az ember, mindenhol csak omladozásba kezdett régi vagy éppenséggel vadonatúj sírkövek „díszítették” szépen katonásan a környéket. Persze sokan azt mondanák, hogy „Mégis mi a jó fészkes francot keresek itt az „Elhunytak Birodalmában”, a halál órájában?”. És persze meg is érthetnénk eme kérdéseket, de mint tudniillik nekem dolgom volt itt, és addig nem is terveztem tágítani, míg be nem fejezem. A kezemben egy lapát, melye éppen egy sírkő előtti földet hányom ki szépen komótosan. Vajon mi fordulhat meg az emberek fejében? Nem tudom, főleg azért mert a közeli falusiak sosem kommunikáltak velem túl sokat, ugyanis művelődésem nem épp vonzó ebbe a világba… ugyanis a nekromancia művészetét folytatom. Persze nem vagyok emiatt a legnépszerűbb fajta, de hát ennek örülök is, mert bár szívesen beszélgetnék én akárkivel… de egyszerűen, ha valaki van a közelembe, alig tudok megszólalni… ugyanis félénk természetem alig-alig enged valami szabadságot nagyobb társaságokban. Talán emiatt is rémültem meg annyira, mikor egy nagydarab férfi caplatott egyenesen felém, a késői óra ellenére… bár lehet inkább emiatt volt olyan rémisztő annyira. Meglepődöttségemben még az ásó is a földre pottyant, mely tompán puffanva félig be is temetődött, ahogy ráesett a friss földkupacra, és a gödörbe visszakavart párat, mikor végül megállt a lábamnál. Már-már hajoltam is volna érte, ám ekkor megragadta a köpenyemet és egyszerűen kiemelt a gödörből és meg sem állt az egyik közeli korhadt fáig, ahol végül letett pont annyi időre, hogy azután alkarját a mellkasomnak nyomja ezzel teljesen hozzápasszírozva (testsúlyát kihasználva) engem a fa törzséhez. Még habogni sem tudtam, annyira meglepett a dolog. Szemeim akár, mint két hatalmas bogár meredt a férfira azzal fenyegetőzve, hogy mindjárt kiugranak az üregeikből. Éreztem, ahogy a hátamon végigfut a hideg, ám mielőtt megkérdezhettem volna az alaktól mégis mit tettem, az egyszersmind rám förmedt.
- Héj te senkiházi paraszt! Hallod eddig tűrtem és nem tovább! Most azonnal add vissza a pénzt, amit kölcsönadtam neked!
Bár a férfin, már a közeledésekor is érezni lehetett az italok tömény bűzét, a lehelete körülbelül olyan volt, hogy azzal fenyegetőzött a fa, hogy mindjárt lepattog a kéreg, míg a bőröm leolvad ettől a szörnyű bűztől. A sokk még egy darabig nem hagyott szóhoz jutni, de mikor végül mégis megszólaltam, mely még magamhoz képest is elég hülyén hangzott.
- M… Milyen pénzt? – makogom, mire jött is rögtön a nyáltól csöpögő, bűzös válasz.
- Ne szórakozz velem te nyamvadt cérnabetyár! Egy egyszerű szabó betyár csak ne csinálja itt a nagy feledékenyt, vagy kitépem a torkodat… Szóval adsza szépen vissza azt az 1500 váltót.
- Sz…szabó? – kérdezem meglepetten.
Úgy tűnt félreértés áldozata lettem, ugyanis én messze nem voltam szábó, sőt még a varráshoz sem értek. Én ugyanis az egyház szolgálatában lévő sírásó vagyok, mely generációnk óta a családunk feladata. Persze kicsit furcsa hivatás ez egy nekromantának, de én azért csinálom ezt, mert szeretem. Azonban úgy tűnik a melák meg volt győződve, hogy de bizony én az a betyár vagyok, aki lenyúlta a pénzét és nem is adta neki vissza. Ennek nyomán a fejem nagyot koppan a kemény fatörzsnek, ahogy a férfi nekicsapott. A szemeim előtt csillagok repültek szerteszét, és egy pillanatra minden elsötétedett, mígnem azt nem veszem észre, hogy fogaim keményen összekoccannak, miután a megráztak, mint egy rongybabát. A melák ismét rám förmedt, persze én továbbra sem tudtam mit felelni, mire ő megnyalta a szája szélét, és eléggé idegesen kicsit még jobban megszorongatott.
- Na jól van… ha te b*szol válaszolni, tetteted az ostobát, és még ki sem fizetsz, úgy tűnik muszáj lesz más.. .eszközöket kell bevetnem… hukk…
A fickó csak megemelte a kezét, és készült volna megütni, ám ekkor ijedtemben olyan dolgot csináltam, amelytől szinte minden alkalommal ódzkodtam. A földből egy csontdárda tört elő telibe találva a férfi ágyékát, mire ő csak felüvöltött, és el is engedett rögtön, csak hogy az ő mértéke szerinti nemesebb dolgot markolássza ordibálva… legalábbis ami megmaradt belőle. A földre rogytam, mivel a lábam először nem volt hajlandó megtartani a testsúlyomat, de ahogy pislogtam, és megráztam a fejem, aminek hála hamar kitisztult a gondolkodásom, és az erő is visszatért a lábamba… de úgy tűnik nem elég gyorsan. Ahogy tápászkodok fel és futhatnék el, egy kar lendül felém megragadva keményen a derekamat, és nagy lendülettel ránt vissza. Szinte forgott velem a világ, ahogy a lefegyverzettnek hitt pasi áthajított maga fölött, és szinte egyetlen mozdulattal a földbe dögönyözött. Szinte köpni, nyelni nem tudtam és már éreztem is a már-már csontrepesztő ütést a fejemen, ahogy amaz lesújtott rám. Bár még eszméletemnél maradtam mégis olyan kába lettem egy pillanat alatt, hogy alig bírtam felidézni ki vagyok, hol vagyok, és mi ez a melegség a fejemen. Egy újabb ütéstől megremegek teljes testben, majd szinte már zokogva próbálok könyörögni, hogy nyeljen már el végre az a nyamvadt tudatlansági állapot, ahol nem árthat már nekem ez a holmi jöttment. Bal szemem teljesen bedagadt, és a jobb szememre is alig-alig láttam, ahogy a fejemből omló vér szintem megvakított. Azonban végül nem jött el a várva várt sötétség. Helyette azonban három halk pendülés jutott el a fülemig, és ugyanennyi tompa puffanás. Szinte éreztem, ahogy a melák megtántorodik, majd pár lépés után a földre rogy. Egy jól ismert ciccegés üti meg végül a fülem, és egy annál is jobban ismert dühöngő léptek.
- A franc essen beléd! És még, hogy te vagy a fiam? – dühöng apám – Egy ilyen csődtömeget sem tudsz kicsinálni? Hát ilyet…. komolyan mondom egy kupac gané is nagyobb kihívás lenne nálad!
- B... bocsáss meg atyám.. de… - nyögöm fájdalmasan
- Nem! Semmi de! Most pedig fogd meg azt a nyamvadt ásót, emeld fel a segged és áss egy gödröt annak a marhának is, és ne halljak még egy paraszt. – majd ezzel egy nagy lendülettel megfordult és visszament a lakásunk felé, mely nem is volt innen olyan messze, gondolom elhallatszódtak odáig az itteni történések, és emiatt jött el hozzám. Végül nagy nehezen talpra kecmergek, és remegő lábakkal indulok a férfi felé, majd lerogyva mellé lehajtom fejem, és imád mondok szerencsétlen lelkéért. Majd megfogtam ismét a lapátot és ásni kezdtem, pont ahogy atyám mondta.

* Lábai nyugodtan vitték keresztül Hellenburg utcáin, ma pont erre hozta a sors, ugyanvást akadt némi dolga a környékén. Egy kedves barátja kérte meg még a napokban, hogy mint hivatalos italkóstoló, mondja el véleményét az ez évi szüret kréméjről, s hogy amennyiben persze kedve úgy hozta, akkor maradjon is egy napra. Léptei halkan visszhangoztak a csöndes utcákon, páncél nem nehezítette haladását. Egyszerű bársony ing volt rajta, alul pedig egy kényelmes posztódarab. Ilyenkor nem kívánt semmi melegebbet se magára, mi több, leginkább semmit se, de hát mégis tartania kellett magát a közszemérem piszok szabályhoz. Övében ott csattogott a fehér kard, nyugtalanul forrongva az unalomtól, amit az egyszerű kóstolások, s a vérengzés hiánya okozott. Napok óta nem harcoltak senkivel se, mindenképpen kívánt volna egy jó adag vérengzést, már valami olyat, ahol főleg értelem és logika nélkül mészárolnak le lehetőleg akár száz embert is, majd utána kényelmesen sütkéreznek a nap kellemes sugaraiban. Éppen a piac mellett sétáltak el, mikor is egy pöttöm alak lépett elő, éppen csak elérve feje búbjával állának vonalát. Mi tagadás, egyébként megtermett dög lehetett az alak, de maga több mint két méteres kiállásához képest igazán eltörpült, s szélességben is csak ha fele akkora lehetett.
- Van valami probléma, tesó? 
* Bődült rá a kapaszkodó úriemberre, aki menten olyan erővel szorított rá vállára, hogy meg sem érezte azt. Kezét félrelökte, s hátrább lépet, előhúzva a könnyű, fehér kardot, mely pont úgy nézett ki a kezében, mintha csak egy szalonnázó kés lenne.
- Te, mamlasz! Tartozol nekem másfél ezer váltóval, ha pedig nem fizeted ki, új formát verek az arcodba. 
* Az új forma hallatára dühösen fújtatott egyet. Arca maga volt a tökéletesség, egy gyengéd pisze orral, egy busa szemöldökkel, s egy pár vastag ajakkal, melyek jóindulatúan mosolyogtak, bármilyen rossz is volt a helyzet. A képet tovább színesítette dús bajsza, s kopaszodó őszes feje, mely leginkább az ezüst színéhez hasonlított. Leginkább úgy nézett ki, mintha összekefélt volna az anyja egy óriással, ám persze erről szó sem volt. A mama válogatott, csakis a trollokat tűrte meg az ágyban. 
- Azt akarod, hogy új köldököt szúrjak a gyomrodba? 
- Szúrjad, ki kell folyatni a vérét, mint egy disznóét! 
* A magas hang csengve szólat fel a keskeny fehér fegyverből, mindig meglepetést okozott az embereknek, ha Eckbert rövid kardja beszélni kezdett. Megvolt ennek persze a maga története, de messze túl hosszú ahhoz, hogy most el legyen mesélve, így röviden mindössze annyi érdemes tudni, hogy a kifejezetten rossz természetű unokájának lelke pihent benne, aki annak idején egy hatalmas alkimista volt, de most már csak Fehér Késként ismerték. A kiáltással egyhuzamban hirtelen a fegyver tapintásra lehűlt, éhező harci vágyát tettel alátámasztva. Az egész gesztusra ellenfelük mintha felbátorodott volna, s rettenetes erővel vetődött előre, egyenest beleütve mellkasába. Az ököl halkan puffant a csupa izom felsőtesten, bármiféle sebesülés okozása nélkül, ám a mozdulatra Eckbert agonizálva esett hátra, ahogy aktiválódott passzívja közül az " Anyámasszonyság II", s görcsösen, sűrűn folyó könnyek között szorította a még csak be se pirosuló sebet, mely egyre csak lüktetett és lüktetett a fájdalomtól.
- Hah, most már ideadod a váltót, nem? 
* A kérdésre mintha végigfutott volna a hideg a hátán, s úgy vetődött két lábra, mintha csak egy párduc lett volna. Megunta a játékot, s bár még most is torkaszakadtából zokogott, vízesésként hulló könnyekkel, olyan fürgeséggel cikázott az alak körül, hogy az alig tudta követni az óriás mozdulatait. 
- Gyorsan, vágd el a torkát, hadd pazarolódjon el a vére. A kegyelem csak a bűnösöknek jár! 
- Deus does not vult! 
* A hatalmas húskolosszus előre vetődött, s érezte, ahogy a fegyveren végigszalad a hideg, fagyossá téve annak élét. Csak egy pillanat volt az egész, kínosan ügyelve vágta tarkón a fegyver lapjával az alakot, aki előre esve vágódott bele Hellenburg macskaköves földjébe. Orra eltörött, a vér vastag sugárban kezdett belőle folyni lefele, ami látványára Eckber egy pillanatra fejéhez kapott, s szédelegve botorkált az egyik ház falához... Nem bírta a vért, rosszul volt még csak a látványától is, pont emiatt hívták sokan "Gyengéd Eckbertnek". Bárkivel harcolt, mindig kínosan figyelt rá, hogy ha még meg is ölte, lehetőleg úgy tette azt, hogy véletlenül se lássa meg a vérét. 
- Most darabold fel mielőtt felébred, s etesd meg azokkal a gyerekekkel, akik már jól laktak.
- Ez egy nagyon rossz ötlet, Hilde.
- Hogy beszélsz az unokáddal, te vén fasz? Hagytam, hogy felnevelj, megmentettem az életét annak a nőnek akitől elváltál, s emiatt végül ebbe a kényelmes lakhelybe zártak jutalomként... Most pedig nekiállsz feljebb? 
* A férfi fáradtan tette vissza a könnyű fehér fegyvert a tokjába, s végül felnőtt módjára, bármiféle hiszti és puffogás nélkül húzta ki magát, végigsimítva a fegyver markolatát, ami ott pihent az övben.
- Igazad van Hilde, bocsánat.
- Még szép. Most vágd le a fülét és edd meg.
* Az ajánlatra szélesen megrázta a fejét, sose lett volna képes valami ilyesmit tenni... Efféle rettenetes dolgok hallatán mindig Darrakard nyugtató arca ugrott be elméjébe, aki csodás gyengédséggel parancsolta mindig tettre, s tökéletesen értett ahhoz, hogyan játsszon hangszerhez hasonlatos lelkén, kicsikarva azokat a dalokat is, melyek egyébként nem jöttek volna maguk módjára. Északot szolgálta, semmi mást... Titkon most is azért volt csak itt Délen, hogy egy óvatlan pillanatban besurranhasson az erődbe, s képes legyen egy picit bántani Esroniel Zsinatelnököt, akik az eretnekek tökéletes megtestesülése volt. Utóbbi persze nem érdekelte, de Darrakard kérésére akár egy csecsemőt is leütött volna úgy, hogy ne essen nagyobb bántódása. Könnyű, szövet cipője halkan surranva mozdult pár centit az utcán, majd egy sóhaj után belepödört bajszába.
- Lehet lassan indulnom kéne, biztos várnak már azzal az itallal, s jó lesz ismét beszélni a Déli ellenállás ügynökeivel. Úgy hallottam van köztük egy tehetséges Alkimista, talán tudna nekem tanítani pár fogást. Szeretnék egy olyan főzetet megalkotni, amivel ha bekenem a fegyvert, nem okoz vérzést. 
- Unokád nyomdokaiban fogsz lépni? 
- Talán.
* Lassan megindult hát a kocsmába vezető hosszú úton, miközben kínosan figyelt rá, hogy véletlenül se kerüljön lovak közelébe. Nem bírta elviselni azokat az állatokat, veszélyesek voltak és kiszámíthatatlanok. Talán sikerült is volna elérnie a csodálatos Ezüst Kakas fogadóhoz, ám egy dobótőr repült el mellette, egy egész centinyi sebesülést okozva izmos hátán. A fájdalomtól elvesztette eszméletét, s utoljára egy kapitány arcát látta maga előtt, Cielét, ki nem más volt, mint az övében pihenő fegyver ősellensége.
- Eckbert, nee! 

Nem hiszem, hogy ennek meglepetésnek kéne lennie, de természetesen mindenkinek jár a jutalom, ami nem más mint 1500 váltó. Holnap jön is a következő Azonnali, ami azért talán nem lesz ennyire elborult.