Reingard Schwarzjäger - Helyzetjáték

Valaki akar mondani valamit? *néz körbe vállának támasztva számszeríját*

Helyzet: 

A vadász és a préda... Erről szól egy igaz Schwarzjager élete, ám mi lenne a sasmadárral, ha szárnyait levágnák? Minden egy egyszerű napon kezdődött, éppen lovadon vágtattál át egy árnyas erdőn, amikor is az állat megbotlott egy gyökérben, s irdatlan erővel vetett le téged. A sérülés nem volt halálos, ám ahhoz elég, hogy deréktől lefele lebénulj. Később egy utazó csoport talált rád, ahogy majdnem szomjan haltál, de ez persze már csak történelem. Mi történik egy lebénult Reingarddal? Hűséges társa mellette marad, vagy elhagyja? Él egyáltalán ezek után tovább? Hajrá!

Éreztem. Abban a pillanatban, ahogy hátam a földnek csapódott, a kiálló, rücskös gyökér nekifeszült az egyik csigolyámnak és elroppantotta azt. Úgy pattant el az ideg a gerincemben, mint a túlfeszített íjé, én pedig üvöltöttem. Ösztönösen, félelemből és haragból, ahogy a vadállatok, nem törődve azzal ki hallhatja, és mit gondolhat rólam. Olyanná váltam, mint amit űztem, kétségbeesett, földre kényszerített, magatehetetlen. Először fájdalom lángolt fel a lábaimban, vonaglani akartam tőle, de nem ment. Akárhogy feszítettem az akaratomat, csak még több fájdalom válaszolt rá, amitől egyre erősebben és erősebben kényszerítettem a testem engedelmességre. De semmi. Életemben először a tagjaim cserben hagytak. Ahogy zihálva hátradőltem, feladva a próbálkozást a fájdalom kezdett alábbhagyni és gonosz, undorító hideg vette át a helyét. Szemeim kétségbeesve cikáztak jobbra-balra, míg meg nem találtam lovamat; tőlem néhány méterre feküdt, némán, mozdulatlanul. Óvatosan, aprólékos mozgásokkal hasra fordultam és kúszni kezdtem. Keserves volt, s habár karjaim válaszoltak a parancsra, gyöngék voltak és merevek. Percek telhettek el, mire elértem Kfer végtelenül lassan emelkedő és süllyedő oldalát, és ahogy felhúztam rá magam, kitágult, véreres szemei felém fordultak, de pofája már nem.
- Semmi baj, Kfer! – simítottam végig erős nyakának izomkötegeit. – Nem a te hibád volt. – Az esés miatt két mellső lába furcsa, természetellenes szögben törve hevert mellette, mindkettőből kilátszottak a vérrel foltozott, fehérlő csontvégek. Egy lónál egy ilyen törés a halált jelentette. Tudtam -- és ő is tudta. – Nem a te hibád… - Számszeríjam ott hevert mellette, éppen kartávolságra, mintha tudta volna, hol kell lennie. Esetlenül felszereltem, a combomra szíjazot bőrtegezből acéltövist illesztettem a vágatba és lovam bordái közé illesztettem a hegyét. – Hanem az enyém. Bocsáss meg, Kfer. – A kallantyú kiakadt az ideg elől, az pedig halk surranással tolta maga előtt a gyilkos lövedéket, egyenesen az állat erőtől lüktető szívébe. Nem nyihogott fel, csak hörögve, habzó szájjal felém nézett még egyszer, mielőtt végleg lehanyatlott a feje. – Bocsáss meg. – fáradtan dőltem neki hátasom még az élet melegétől átjárt oldalának, fejem hátrahanyatlott és a fölöttem összezáródó fák koronáját néztem. A helyzetem egyértelmű volt. Eltört a hátam, kettéroppant a gerincem és valószínűleg a velőm is megsérült. Vállaim és mindkét karom lassan gémberedett el, amit valószínűleg a fájdalom okozott. Lábaim azonban ijesztő ütemben bénultak le, vagyis biztos voltam, hogy soha többé nem fogok járni vagy állni. Vagy vadászni. A kérdés már csak az volt, megtalál-e valaki az erdő közepén valaki, vagy itt múlok ki, mint a ló, aki volt olyan botor, hogy megbízzon bennem.

~

Sokszor és sokféleképpen láttam már Elsarea arcvonásait. Láttam unatkozva, láttam sértődötten, láttam dühösen. De ezek a jegyek ismeretlenek voltak számomra. A bizonytalanul rángatózó tekintet, a remegő ajkak, a szokásosnál is fehérebb bőr; új, nem kívánt élmény volt a nő kétségbeesését látni.
- Elviszlek az apámhoz! – csattant fel végül. – Nem érdekel, mit tesz velem, beleegyezek minden alkujába, ha cserébe rendbe hoz!
- Ezt te sem hiszed el, Elsarea. – feleltem lemondóan. Ő még nem értette, amit én már igen. Hannes von Rotmantel hatalmas, de nem mindenható. És amúgy sem tenne semmilyen szívességet nekem, egy egyszerű vadásznak akkor sem, ha a legidősebb lánya kéri.
- De… - szemeiben megcsillant a fény, s könnyei olyan valószínűtlennek tűntek, hogy először fel sem ismertem őket. Az pedig, hogy miattam sír, elképzelhetetlennek tűnt. Kinyújtottam a kezem, mire ő közelebb lépett és sápadt kézfejét a tenyerembe helyezte. Finoman megfogtam az ujjait és közelebb húztam magamhoz.
- Nincs de, Liz. Ez történt, nem lehet megmásítani. Annak is örülhetek, hogy élek. Ha nem találnak rám, szomjan veszek, vagy a vadállatok tépnek szét. Nem kérek többet a teremtőtől, mint amit eddig adott. Én juttattam magam ebbe a helyzetbe és szó nélkül fogom elviselni a büntetést, amit magamnak okoztam. - Hosszú csend telepedett közénk, ahogy én Liz szemeit figyeltem, ő pedig fel-le vándoroltatta tekintetét használhatatlanná vált lábaimon.
- Mihez fogunk most kezdeni, Rein? – kérdezte duzzadt szemeit törölgetve egy csipkés zsebkendőben, mint egy igazi nemes kisasszony. Egy úrhölgy, aki rossz helyen volt.
- Nem fogunk semmihez, Elsarea. Te visszamész a toronyba, elfoglalod a jogos helyed a Rotmantel ház élén és visszatérsz a fényűzéshez. Én… megoldom valahogy. – Őszintén nem tudtam, mit fogok csinálni, de egy dologban biztos voltam: nem akartam magammal rántani a mélybe őt is.
- Szó sem lehet róla! – makacsul megrázta a fejét, amitől szurokszerű haja fodrozó hullámokat vetett az arca körül és nagyon sokáig csak állt, sötét szemeivel csapdába ejtve a tekintetem. Egyetlen szót sem szólt, csak fogva tartotta a gondolataimat, kérlelhetetlenül állva minden könyörgő pillantásom. Elsarea elhatározta magát, és nem volt sem itt, sem más világokon olyan hatalom, amely megmásíthatta volna, még a halál sem. – Akármi következik, együtt fogunk vele szembenézni és együtt fogjuk megtörni a nehézségeket. Ez nem olyasmi, amiről dönthetsz nélkülem, Rein!

Nem feleltem.

~

- Kitől hallott rólam? – kérdezte a férfi összefonva karjait a mellkasa előtt, a mögötte lévő félkész szobor pedig lemásolta a mozdulatot. A mágus karjának tetoválásai felragyogtak, ahogy végigsimított rajtuk hogy leválassza a gólemet a saját testének mozgásától, majd megismételte a kérdést. – Kitől hallott rólam?
- Nem mindegy az? – a vámpírnő tudta, hogy megnyerőnek kellene lennie, de a vérében áramló dacos öntudat nem engedte, hogy leszegje az állát. Végül is csak egy ember volt, súgta a szeme. – A fontos az, hogy tud-e segíteni.
- Nem tudom. – csóválta meg a fejét a gólemanta. – Harminc éve vagyok a királyi udvar mágusa és még régebb óta mestercímes alkimista, de amit kér még sosem csináltam. El tudom érni, hogy kő, acél és arany az akaratom szerint hajoljon és forduljon, de hogy ezt a képességet átruházni másra… Bonyolult dolgot kérnek.
- Bonyolult. – bólintottam, erősen ránehezedve a mankóra, hogy ne Liznek kelljen tartania a súlyomat. – De nem lehetetlen.
- Természetesen képtelenek megfizetni. – folytatta a férfi, elengedve a füle mellett, amit mondtam. – Rengeteg nyersanyagot és időt emésztene fel a folyamat, és talán a semmiért. Mi hasznom lesz ebből nekem?
- Maga okos embernek tűnik, Herr Kallner. Tudja, hogy egy mestert nem a munkája alapján ítélnek meg, hanem a híréből. Lehet bármilyen jó, ha senki nem tud róla. De ha híre megy, hogy maga volt az a mágus, aki egy nyomoréknak visszaadta a járását, özönleni fognak a gazdag megrendelők – és velük a váltó és a hírnév. Mert erről szól az élet, nem, Herr? – Elsarea értett az emberekhez és értett a szavakhoz, ha épp vissza tudta szorítani a folyamatosan előtörő gőgjét. A vándormágus nem is tiltakozott sokáig, csak épp egy percig nézett végig ismét és ismét rajtam és használhatatlanná vált lábaimon, mielőtt felsóhajtott.
- Minden egyes városban, minden fogadóban, minden embernek aki csak megkérdi elmondják, hogy Siegfried Kallner adta vissza a járását és ha legközelebb találkozunk, visszafizeti a belefektetett anyag árát.
- Áll az alku! – bólintottam, kezet nyújtva a gólemantának.

~

Spoiler:

A harmat nem segített, hogy akadálymentesen jussak fel az emelkedőn, mivel különösen ügyelnem kellett minden lépésemre. De alapvetően messze távolmaradó szerencsém valahogy megtalált, a bronz ízületek nem akadtak össze és a művégtag lábfeji része sem hajlott be a testsúlyom alá. Odasétáltam a legszélső szil egyenes törzséhez, amely mellett az őzbakot láttam legelni és végigsimítottam a repedésen, amelyet az acéltüske hagyott. Elvétettem. Nem mozdultam elég gyorsan, mert a mágikus lábak még nem követték úgy az akaratomat, mint a sajátjaim, de nem voltam elkeseredve. Megérte, hiszen jártam és lőttem. Hibásan és pontatlanul, mint egy kezdő, de vadásztam. Ez pedig sokszor is megérte az egy hónapnyi fájdalmat, ahogy Elsarea eltávolította addigra üszkössé és használhatatlanná vált végtagjaim, ahogy a vámpír és a mágus együtt összehangolták a protézist az akaratommal és a mágikus pecsétjeimmel. Megmarkoltam a számszeríj lövedéket, közben éreztem, hogy varázserőm a végéhez ér és a lábak felmondják a szolgálatot. Egyik kezemmel a fának támaszkodva kerestem elő a combomra szíjazott bőrerszényből a két üvegcse friss vért és sorban le is öntöttem őket a torkomon, hogy ismét járni tudjak. Ha jól számoltam körülbelül fél órát nyertem így, ha továbbra is futni és erdőben csörtetni akartam, talán egy órát ha lassan sétálni. Életem végéig vérre volt szükségem, de mozogtam és vadásztam. Ha újra meg kellett tanuljam, hogy legyek a legjobb, hát újra megtanulom.
Tűrök és gyakorlok, és ismét a legjobb leszek. Mert Schwarzjäger vagyok.

És egy Schwarzjäger mindig leteríti a prédáját.

Ya cheeky bastard m8, imma make ya life misarebla ya cheeky jokester m8. Ya think ya can shit on me game of making ya miserable ya shite? Ya ain't having any of that ya bastard, imma hook ya one big ass crap, ya ain't gonna cook to make it sweet, ya gonna puke ya cheeky m8 bastard, and ya gonna eat d puke m8, ya gonna eat it awwright m8. Gobshite!

Új helyzet: 
 
Milyen jó, hogy Elsarea létezik, nemde? Milyen jó egy kis boldogság, egy szegény Schwarzjagernek, akinek egyébként nem sok vidámság jut, nemde? Milyen kár lenne, ha meghalna, nemde? Milyen kár lenne, ha nem jelenne meg semmilyen arkangyal vagy nekromanta vagy bizbasz, hogy visszahozza, nemde? MILYEN KÁR LENNE, NEMDE?! NEMDEEEEEE?!