Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
 | Név: Elsarea von Rotmantel Faj: Vámpír Frakció: - Kaszt: Szanitéc Nem: Nő Kor: 27 Kinézet: Elsarea egy kifejezetten magas vámpír vékony alkattal, a vámpírokra jellemző sápadt fehér bőrrel és szurokfekete, fenékig érő hajjal. Szemei hasonlóan sötétek, szinte már fekete íriszei ijesztővé teszik egyébként kifejezetten vonzó arcát. Mint a Rotmantel vámpírok általában nem visel fémpáncélt, csupán egy alakjához idomuló, keményített bőr tunikát és hasonló alkarvédőket, amik alá igen gyakran estélyit vesz, fura összhatást keltve. Lényéről úgy egészében elmondható, fogy feltűnő jelenség és szinte minden szem megakad rajta ilyen vagy olyan okból. Érdekesség, hogy habár munkája közben egyáltalán nem, magánéletében nagyon ügyel a megjelenésére és a higiéniára. Jellem: Tisztában van előnyeivel, főként szexuális eszköztárával így magabiztos, gyakran manipulatív és képes fűvel-fával kacérkodni, bár komolyabb kapcsolata még sosem volt. Az egész világot az ő játékterének tekinti, ahol minden és mindenki őt szolgálja ki, így gyakran zokon esik neki, ha valaki nem hajlandó az akarata szerint táncolni. Ez, és vámpírnemesi múltjából adódó luxusigényének kielégületlensége gyakori hisztirohamokban mutatkozik meg. Képességek: Ahogy a Rotmantel vámpírcsalád jövendőbeli fejétől elvárható, Elsarea is magas fokú orvoslási tudás birtokában van, azon belül is kitűnő sebész. Harci tapasztalata illetve potenciálja gyakorlatilag nulla, de talpraesett magatartása és vonzó küllemének kihasználása igen sok előnyt jelent számára információk megszerzésére vagy egyes helyekre való bejutásra. |
__.o.__
Az éjszakai vadászatok a legérdekesebbek. Egyrészt, mert valódi önmagam lehetek, nem a satnya emberi álcám. Másrészt, mert ilyenkor felébredtek az erdő saját vadászai, a baglyok, farkasok; a vetélytársaim. Mind okos, hangtalan és kegyetlen, akár csak én, és hozzám hasonlóan nem szívesen osztoznak a prédájukon senkivel. De a mai estét pont ez tette különlegessé. Csöndesen térdeltem a dértől fehér fűben ezen a késő őszi éjszakán valahol a Déli Királyság határának közelében és egy szarvasemsét figyeltem, amint csöndesen legelészett egy bokrot egy barlang sötétlő nyílása mellett. Nem őt akartam levadászni, ő csak a csali volt. Mert a mai éjszaka különleges. Ma vadászok vadásza voltam, azoké, akik a botor, éjszaka előmerészkedő nőstényt tekintették prédájuknak. Nem mozdultam már jó ideje, legalább egy fél órája, csak térdeltem, szememet a célkereszten keresztül az emse oldalára szegezve, figyelve légzésem ütemes ritmusát. Valami megcsörrent a barlangban, visszhangok lavináját indítva el, ami megriasztotta a legelésző szarvast. legalább óvatos, ha már ilyen rosszkor indult el táplálkozni. Biztosra vettem, hogy nem érem utol a fák között cikázó, kecses nagyvadat, így sóhajtva kinyújtottam elgémberedett tagjaimat és a nyílás felé sétáltam. A barlangszájakra azt szokták mondani, hogy ásítanak. Találó kifejezés. Határozottan lehetne máshogy értelmezni a lassan, szinte óvatosan kiáramló áporodott levegőt. Magam elé emeltem számszeríjamat és óvatosan beléptem a sötétbe, ahol még én sem láttam. Nem tudtam, mi okozta a hangot, de hogy nem a falakról csorgó nyirkosság, abban biztos voltam. Csak remélni mertem, hogy nem egy trollba futottam bele. Lépésről lépésre lett világosabb a terjedelmes járat, ami azt sejtette, hogy valamennyivel beljebb egy tűz vagy fáklyák éghetnek. Vagyis az értelmes fajok egyike ütött tanyát a barlangban; semmi olyan, amire vadászhatnék. Ennek ellenére a kíváncsiság elegendő hajtóerőnek bizonyult, hogy folytassam lassú araszolásomat befelé, míg egy jó kétszáz méter után meg nem pillantottam a fény forrását és a barlang lakóját. Valóban egy tűzrakás volt, ami mellett egy ismerős alak ücsörgött.
- Szia Rein! - mosolygott rám a vámpír, szemeit kacéran összehúzva. - Megkínálnálak valamivel, de éppen az éhhalál szélén vagyok.
- Mit keresel itt, Elsarea. - kérdeztem tőle karba tett kézzel, amire sértődötten összecsücsörítette a száját.
- Sose fogsz Liznek hívni, mint mindenki, ugye?
- Mindenki? Mármint az apád? - vontam fel a szemöldököm. - A többiek ugyanis Fräulein Rotmantelnek szólítanak. Az Elsareáért is vérbe fojtanának, ha meghallaná valaki.
- Mikor lettél te ilyen cinikus, Rein? - húzta fel az orrát, amit akkor szokott, ha tényleg nagyon meg van sértődve. De éppen ezt akartam, talán akkor hazamegy.
- Mióta hagyja ott a torony kényelmét Hannes von Rotmantel nagyúr legidősebb lánya? - Erre már csak haragosan fújni tudott és visszarugdosni a tűzből kiálló apró fadarabokat.
- Ne kezdd te is légyszíves. Otthon is mindenki ezt szajkózza. A család jövendőbeli vezetője nem viselkedhet így! Nem járkálhat kényére az erdőben és nem mehet el egy egyszerű vadász után, csak mert belesze... - itt gyorsan összecsukta az ajkait és akkorát rúgott egy izzó kődarabba, hogy átrepült a fél barlangon. Én pedig úgy tettem, mint aki nem tudta, hogy akarja befejezni. - Elegem van abból, hogy a húgaim lehetnek azok, akik akarnak és azzal, akivel akarnak, de nekem, mint a ház jövendőbeli fejének azt kell csinálnom, amit...
- Css! - tartottam szája elé a mutatóujjamat.
- Te engem csak ne csittegj le, Rein! - csattant fel olyan dühösen, amit egyébként sosem tenne. Velem nem.
- Te nem hallod? - kérdeztem tőle halkan, mire lenyelte a dölyföt és rám nézett.
- Nem. Én nem rendelkezem egy szürkefarkas idegi kvalitásaival, Rein. - suttogta, mire megragadtam a csuklóját.
- Gyere! El kell tűnnünk innen! - meg sem vártam a válaszát elkezdtem magam után húzni, a barlang szája felé, de elkéstünk. Az apró reccsenések, amiket csak én hallottam villámsebesen váltottak morajlásba majd mennydörgésszerű robajba. Úgy tűnt Liz egy földgázforrás fölött vert tanyát, amiről a patak, ami a barlangot vájta lassan lemosta a fedőréteget. És valamiért, amiben nem voltam biztos, most találta úgy, hogy kettéhasad fölötte. Egy Blutstern biztos meg tudta volna mondani, miért. Én csak annyit tudtam, hogy ki kell juttatnom innen Elsareát, mielőtt az egész hely felrobban, ami nem volt sok idő. Mikor láttam, hogy nem fogunk kiérni, szomorúan néztem bele a vámpírnő fekete szemeibe. Talán egyszer elmondom neki. Ha már nem fogok neki ártani vele.
- Figyelj rám, Liz! Amint kint vagy, ugorj el balra amilyen messze csak tudsz. Megértettél?
- Azt mondtad, hogy... - nézett rám elkerekedő szemekkel, ám mielőtt befejezhette volna a mondatot, felkaptam a térde és a lapockái alatt megtámasztva, majd amennyi erőt össze tudtam szedni a kijárat felé dobtam. Szerencsére emlékezett, mit mondtam, így mikor a felrobbanó gázkeverék lökete előrevetett, ő már biztonságban kucorgott egy fa mögött. Meglepődésemre nem égtem meg, ám jó tíz méter után értem csak földet. Az utolsó emlékem az volt, hogy Elsarea szoknyáját lobogtatva rohant felém, mielőtt az egész világ pörögve feloldódott az éjszakában.
- Semmi baj, Rein! - nézett rám az orvos lánya nagy, kerek szemekkel, mosolyogva. - Ő már egy jobb helyen vagy.
- Nem kell megvigasztalnod, Elsarea. - Nem értettem, miért akar egyáltalán. Apám úgy halt meg, ahogy szeretett volna. És az ilyen halált nem kell gyászolni.
- Tudom, hogy próbálod visszafojtani, Rein. És hívj csak nyugodtan Liznek! - mosolygott továbbra is.
- Még egyszer mondom, nem kell megvigasztalnod. De ha tényleg segíteni akarsz, vedd rá az apádat, hogy ne vagdossa szét az enyémet. Hadd pihenjen békében, vámpírhoz méltóan! - álltam fel a fatönk mellől, aminek eddig támaszkodtam.
- Attól boldogabb leszel, ugye? - nézett rám elgondolkodva.
- Persze, hogyne... - intettem búcsút a lánynak, akit ezentúl sosem voltam képes igazán elhagyni...
- Rein! REIN! - kemény pofont kaptam, még félkábán is megéreztem. - Rein hallasz engem? - beszélni még nem tudtam, de a fejem finom biccentésével jeleztem, hogy felébredtem. Az érzet lassan tért vissza a tagjaimba, utoljára a bal lábamba, amitől felordítottam volna, ha jön ki hang a torkomon. Bár az egész testem sajgott és égett, a combomban olyan fájdalmat éreztem, mintha tábortűz égett volna alatta.
- Meddig... - kezdtem volna, de berekedtem.
- Nem sokáig, alig egy percig... - hadarta Liz kapkodva. - Most nem ez a lényeg. A combodon van egy hosszú és mély vágás, amit össze kell zárnom, különben perceken belül elvérzel. A kötés nem elég, nálam meg nincsenek itt az eszközeim. Hol vannak a számszeríjad lövedékei? - nézett rám szinte kérlelve.
- Mit...
- Erre nincs idő. Hol? - Erőtlenül megemeltem a jobb kezem és megérintettem a combomra szíjazott bőrtegezt, hogy Liz is lássa. Kotorászni kezdett benne, de láthatóan elégedetlen volt. - Nem ezek. A vékonyabbak. Amikkel nyulakra vadásznak a Schwarzjägerek. - Még mindig nem értettem, mit akar és honnan tud ilyeneket, de feljebb csúsztattam a kezem a derekamra kötött táskáig, amikben az általa keresett tövisek rejtőztek. Gyorsan kiszedegette őket a bőr réseiből és végignézte az egyiket. - Jó. Négy is elég lesz. - Majd ügyes kezei meglepő erőről téve tanúbizonyságot összehúzták a seb két oldalát. Végre képes voltam üvölteni a fájdalomtól, és meg is tettem, főképp mikor keresztüldöfte rajtam az első lövedéket.
- Elsarea, mit... - itt újabb tüskét döfött belém, amit újabb ordítással fogadtam. Gyorsan dolgozott, de hogy fájdalommentesen azt nem igazán lehetett elmondani. Mikor mind a négyet sikerült keresztülszúrnia a combomon, gyorsan átkötötte a sálammal a sebet, majd kifújta magát. - Csak ideiglenes. Ha összeszedted egy kicsit magad, keresünk egy faluban egy orvost, vagy legalább a műtőeszközeit.
- Ha bírnék beszélni... - nyögdécseltem. - Most dühös lennék rád... - olyan haragosan nézett rám, amit még nem láttam tőle.
- Ha még egyszer ezt mered velem tenni, én esküszöm, hogy... Hát nem veszed észre, hogy... - egyik mondatot se fejezte be, helyette könnyek szöktek a szemébe. - Egyébként... - szipogta. - ... te akkor Liznek szólítottál?
Nem feleltem, csak feküdtem a kőszilánkok között és az éjszakai eget figyeltem.
- Ne menj vissza. Nem tudnál, hamarabb halnál meg, minthogy elérj a toronyig.
- Akkor kísérj el. - felelte, összeszedve méltóságát és letörölve könnyeit. - De mivel te ki vagy onnan tiltva, nélküled meg nem jutok vissza... Sajnos így jártunk, Rein. - sóhajtotta tettetett nyűggel, aztán lefeküdt mellém. Ez igen nagy teljesítmény volt valakitől, aki sikított, ha estére nem látott maga előtt egy selyemágyat. - Jut eszembe, remélem sokat keresel mostanában, mert kell nekem egy komplett új eszközkészlet...
