Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
Név: Reingard Schwarzjaeger
Faj: Vámpír
Frakció: Vámpírcsaládok - Schwarzjaeger család
Kaszt: Schwarzjaeger vámpír - vadász
Nem: Férfi
Kor: 28
Kinézet: Bár arcát mindig csuklya és orráig érő szövetsál takarja, esetenként megfigyelhető jellegzetesen cserzett arca, rövidre nyírt, cseppet sem elegáns de határozottan praktikus fekete haja és fénytelen, érdeklődést nem tükröző szemei. Ruházata fekete és sötétzöld, rejtőszínű vászon és bőrruha fölött viselt nehézpáncél-darabokból áll (konkrétan alkarvédőt, mellvértet és lábszárvédőt visel.)
Jellem: Reingard személyisége hasonló a fegyvereként szolgáló számszeríjhoz: feszes, merev, gyors és pontos. Bármilyen társaságba kénytelen kerülni, kimérten és óvatosan beszél, jól megválogatva szavait. A csapatmunkához nincs hozzászokva így nem igazán találja a helyét bármilyen kooperációban. Azonban szorult helyzetekben, mikor önön érdeke vagy netalántán élete is veszélybe kerül, leráz magáról minden megkívánt protokollt és úgy cselekszik, ahogy jónak látja, nem törődve az esetleges negatív visszhangokkal. Döntéseit pillanatok alatt hozza meg és sosem hezitál, függetlenítve magát mindentől és mindenkitől, míg el nem éri, amit elhatározott.
Előtörténet:
A nyom alapján nem lehetett messze. Nagyobb volt, mint egy vadászkopó, de de még egy szelindeknél is. Egy szürke farkas, méghozzá kifejlett, talán kissé sovány. A nyom nem mélyedt nagyon a sárba, így a vad egy meglehetősen hosszú koplalási időszakon lehetett túl. Vagyis éhes volt és elcsigázott, és kész volt kockáztatni. Én pedig már harmadik napja jártam a nyomában, figyelve a hibáit, és vártam a lehetőségre. Harmadik napja esőben, nyirkos levelek között, mert apám így tanította. "A vadászat türelmet követel, Reingard. Türelmet és elhivatottságot. Kiszemeled a célpontod és leteríted, bármeddig is tart. Addig nincs más, csak te és a vad, a vadász és a préda. A legősibb párharc, ami ezen a földön van. És ha elérted a célod, és a kiszemelted a lábaid előtt fekszik holtan, veszed a trófeád és hazamész. Nem pazarolsz és nem pocsékolsz. megadod a tiszteletet annak a lénynek, aki napokig képes volt kifogni rajtad. Mert ez a vadász igazi erkölcse." Így mondta apám, Siegfried Schwarzjaeger, harmadik az öröklési rendben a nemes vámpírcsaládban. Aki végül elérte minden igazi vadász legnagyobb célját, a prédát, ami őt terítette le. Nem gyászoltam, mert biztos voltam benne, hogy elégedett volt a halálával. Megráztam a fejem, hogy a rám törő emlékektől megszabaduljak, és tovább indultam.
Hang nélkül haladtam előre a Nebelwald fekete törzsű fái között, talpam nem adott ki hangot az esőtől friss és ködtől nehéz talajon. Apró letört ágak, alig észrevehető, de általam el nem került lábnyomok vezettek előre, míg végül megálltam egy mogyoróbokor mögött és füleltem. Lihegés jött a leveleken túlról, és mély, szenvedéssel teli morgás.
~ Megvagy! ~ formálták ajkaim a hang nélküli szavakat, majd mérhetetlenül lassan félrehajtottam a bokor ágait. A farkas a földön hasalt, fejét felemelve, hátracsapott fülekkel és meredten nézett előre. Prédát talált, vagy fenyegetést. Nem tudtam, melyik, ezért csak lassan célkeresztbe vettem. A bordái közé céloztam, amelyek már erősen kiütöttek a füstszürke szőrzet alól. Vártam. A bestia morgott és szűkölt, ahogy az előtte lévő fa mögül előbukkant egy ember. Ostoba volt, mert széliránnyal megegyezően közelítette meg a vadat, aki azonnal kiszagolta. A célkeresztem nem remegett meg, de szemeim elkeskenyedtek, ahogy az ismeretlent figyeltem. Nem volt nála íj, csak egy hosszú nyelű fejsze, azzal szállt szembe a farkas acsargó fogaival és éhsége hajtotta vérszomjával. A morgás abbamaradt, a vad előre vetette magát és állkapcsát hatalmas csattanással kísérve zárta össze pár centire az ismeretlen torka előtt. A férfi hihetetlen erőről tett tanúbizonyságot, amint egy oldalról mért ütéssel lelökte magáról a ragadozót és időt nem vesztve suhintott felé a fejszével. A kiélezett fegyver reccsenve hasított bele az állat koponyájába, aki vonyítva tántorodott hátra, de nem volt sok ideje. Szétroncsolt agya hamarosan felmondta a szolgálatot, és ha volt is benne még élet, mozogni már nem tudott. Az ember győzedelmesen felkacagott, amire majdnem elfintorodtam. Szinte gúnyt űzött abból a szent életvitelből, aminek én hosszú, fáradsággal teli gyakorlással váltam űzőjévé. Számszeríjam célkeresztje finoman odébb csúszott, fókuszba véve a férfi fejét. Már másodszor fordult elő, hogy ezek a korcsok elvették a prédámat, és mint akkor, most sem szándékoztam megbocsátani neki.
"Te nem vadászol, Reingard! Te gyilkolsz! Gondolkodás és mérlegelés nélkül, puszta büszkeséged megsértésének ürügyén!" Julia úrnő szavai úgy sziszegtek, mint a repülő nyílvesszők tollazásai. "És dőreséged és nemtörődöm jellemed miatt megölted Lothar von Nebelturm nagyúr által ajánlott emberi követeket, ami majdnem háborúba sodorta a tizenhárom családot!" Nagyon sokáig gondolkozott az ítéleten, de engem nem érintett meg. Tudtam, hogy helyesen és jogosan cselekedtek. Négy napon keresztül követtem a fiatal emsét, aztán egyszer csak ezek egy egyszerű hurokcsapdával elorozták előlem a trófeámat. " Takarodj a toronyból, Reingard! És vissza se gyere többé! Az erdő még a tiéd is, de ha meglátunk itt, az a halálodat jelenti. Érthető voltam?" Nem válaszoltam, csak elsétáltam, vissza se nézve. Azóta, négy hosszú évig képes voltam elkerülni minden gondot és nagyobb kavarodást, ami a világban zajlott. Erre ismét itt voltak, és nyilván megint nem ok nélkül. A férfi hármat füttyentett, mire két másik ember bontakozott elő a fák közül, egy nő és egy férfi.
- Ez volt az egyetlen? - kérdezte a férfi megrugdosva a farkas tetemét, mire a fejszés bólintott.
- Ez. Egy magányos farkas.
~ Ostobák! ~ szisszentem fel önkénytelenül. ~ Nincs olyan, hogy magányos farkas! Még legalább négyen vannak, és közel. ~ Mintha csak a szavamat akarták volna igazolni, a négy hasonlóan kiéhezett ragadozó hang nélkül, mint az árnyak előmerészkedett az erdőből és körülvették a három embert. Nem gondolkodtam, célba vettem a hozzám legközelebb állót, és lőttem. A számszeríj pontos lövése keresztülszaladt az állat bordái között, egyenesen felhasítva a tüdejét. Nem volt azonnal halálos lövés, de igen gyorsan fulladt meg. A másik három abbahagyta a társuk gyilkosainak bekerítésére irányuló kísérletüket és vadul forgatták a fejüket, honnan jött a veszély, amely megölte egyiküket. Gyorsan töltöttem újra és adtam le újabb lövést, egyenesen a szemén találva el azt, amely botor módon oldalt fordított nekem. A másik kettő fontolgatta a meghátrálást, de nem volt idejük. A következő nyilam a nyaka tövébe fúródott a megmaradt kettőből a kisebbiknek, aki azonnal felbukott és nyüszítve elhallgatott. Az utolsó megmaradt farkas gyorsan felmérte helyzetét és túlélési esélyeit. A vadászösztön arra ösztönözte, legalább terítse le azt, aki el fogja venni az életét, de nem volt ideje. Amikor végre összetalálkozott a tekintetünk, a számszeríjhoz használt rövid nyílvessző a kész szeme között csapódott bele a koponyájába. Ahogy előléptem rejtekemről, a három ember, akik elrontották a vadászatomat, megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Nagy szerencse, hogy összefutottunk, nemde? - lépett felém a vezetőjük, akinél a fejsze volt. Legalább is feltételeztem, hogy ő vezeti őket.
- De. Szerencse. - feleltem, felhúzva a számszeríjam és beleillesztve egy újabb nyilat. - Az erdő veszélyes.
- Hát, azért nem kell minket félteni. Azrael után kutatunk, akadtak már az utunkba nagyobb, veszélyesebb fenevadak is.
- Azrael? Az angyali kard? - kérdeztem szenvtelenül, mire mindhárman bólintottak. Hallottam már a legendát, ami most valahogy mintha gyújtósra talált volna, mivel új hévvel lángolt fel. Azrael, az utolsó angyal, aki itt hagyta a kardját. Az emberek pedig, úgy látszik, elhitték. - Mindegy. A farkasok is lehetnek veszélyesek. Főleg, ha lebecsülik őket.
- Ez igaz. - bólintott a fejszés. - De ahogy látszik, neked nem okoznak gondot. Felteszem, mindenre vadásztál már ebben az erdőben.
- Igen. Mindenre. - Hirtelen lendítettem fel fegyverem, a torka alá szorítva. - Titeket is beleértve. - Meghúztam a ravaszt, a nyíl keresztültört a férfi lágy torkán és meg sem állt a koponyája tetejéig, ahol jól három centit emelkedett ki. Kirántottam elernyedő ujjai közül a fejszét, majd gyors piruettel mögé kerültem és egyenesen belevágtam a másik férfi arcába, az orra mellett. Elegánsan félreléptem a kifröccsenő vér elől, hogy ne itassa át a ruhám és áruljon el mindenki elől, akinek volt orra, majd megragadtam a leghátul dermedten álló nő nyakát. - Így jár az, aki megzavarja a vadászatomat. - mielőtt befejezhette volna a dadogva elkezdett bűvigét fogaimat belemélyesztettem a nyaki ütőerébe, amitől hangja sikításba ment át. Jó egy percig tartott ki, majd rekedve elhallgatott és hátrazuhant. Julia úrnő nem bocsátana meg nekem másodjára, ez biztos. És amúgy is meguntam a Nebelwaldot. Semmi nem volt, ami kihívást jelentett volna egy hozzám hasonló képességű vadásznak. Viszont most megéreztem valamit, amit egykor az apám is. A préda ízét, ami vissza tud marni. Ami meg is ölhet. Az emberekét. És ha Azrael az a csali, ami vonzza őket, akkor mindent megteszek, hogy az enyém legyen...
Faj: Vámpír
Frakció: Vámpírcsaládok - Schwarzjaeger család
Kaszt: Schwarzjaeger vámpír - vadász
Nem: Férfi
Kor: 28
Kinézet: Bár arcát mindig csuklya és orráig érő szövetsál takarja, esetenként megfigyelhető jellegzetesen cserzett arca, rövidre nyírt, cseppet sem elegáns de határozottan praktikus fekete haja és fénytelen, érdeklődést nem tükröző szemei. Ruházata fekete és sötétzöld, rejtőszínű vászon és bőrruha fölött viselt nehézpáncél-darabokból áll (konkrétan alkarvédőt, mellvértet és lábszárvédőt visel.)
Jellem: Reingard személyisége hasonló a fegyvereként szolgáló számszeríjhoz: feszes, merev, gyors és pontos. Bármilyen társaságba kénytelen kerülni, kimérten és óvatosan beszél, jól megválogatva szavait. A csapatmunkához nincs hozzászokva így nem igazán találja a helyét bármilyen kooperációban. Azonban szorult helyzetekben, mikor önön érdeke vagy netalántán élete is veszélybe kerül, leráz magáról minden megkívánt protokollt és úgy cselekszik, ahogy jónak látja, nem törődve az esetleges negatív visszhangokkal. Döntéseit pillanatok alatt hozza meg és sosem hezitál, függetlenítve magát mindentől és mindenkitől, míg el nem éri, amit elhatározott.
Előtörténet:
A nyom alapján nem lehetett messze. Nagyobb volt, mint egy vadászkopó, de de még egy szelindeknél is. Egy szürke farkas, méghozzá kifejlett, talán kissé sovány. A nyom nem mélyedt nagyon a sárba, így a vad egy meglehetősen hosszú koplalási időszakon lehetett túl. Vagyis éhes volt és elcsigázott, és kész volt kockáztatni. Én pedig már harmadik napja jártam a nyomában, figyelve a hibáit, és vártam a lehetőségre. Harmadik napja esőben, nyirkos levelek között, mert apám így tanította. "A vadászat türelmet követel, Reingard. Türelmet és elhivatottságot. Kiszemeled a célpontod és leteríted, bármeddig is tart. Addig nincs más, csak te és a vad, a vadász és a préda. A legősibb párharc, ami ezen a földön van. És ha elérted a célod, és a kiszemelted a lábaid előtt fekszik holtan, veszed a trófeád és hazamész. Nem pazarolsz és nem pocsékolsz. megadod a tiszteletet annak a lénynek, aki napokig képes volt kifogni rajtad. Mert ez a vadász igazi erkölcse." Így mondta apám, Siegfried Schwarzjaeger, harmadik az öröklési rendben a nemes vámpírcsaládban. Aki végül elérte minden igazi vadász legnagyobb célját, a prédát, ami őt terítette le. Nem gyászoltam, mert biztos voltam benne, hogy elégedett volt a halálával. Megráztam a fejem, hogy a rám törő emlékektől megszabaduljak, és tovább indultam.
Hang nélkül haladtam előre a Nebelwald fekete törzsű fái között, talpam nem adott ki hangot az esőtől friss és ködtől nehéz talajon. Apró letört ágak, alig észrevehető, de általam el nem került lábnyomok vezettek előre, míg végül megálltam egy mogyoróbokor mögött és füleltem. Lihegés jött a leveleken túlról, és mély, szenvedéssel teli morgás.
~ Megvagy! ~ formálták ajkaim a hang nélküli szavakat, majd mérhetetlenül lassan félrehajtottam a bokor ágait. A farkas a földön hasalt, fejét felemelve, hátracsapott fülekkel és meredten nézett előre. Prédát talált, vagy fenyegetést. Nem tudtam, melyik, ezért csak lassan célkeresztbe vettem. A bordái közé céloztam, amelyek már erősen kiütöttek a füstszürke szőrzet alól. Vártam. A bestia morgott és szűkölt, ahogy az előtte lévő fa mögül előbukkant egy ember. Ostoba volt, mert széliránnyal megegyezően közelítette meg a vadat, aki azonnal kiszagolta. A célkeresztem nem remegett meg, de szemeim elkeskenyedtek, ahogy az ismeretlent figyeltem. Nem volt nála íj, csak egy hosszú nyelű fejsze, azzal szállt szembe a farkas acsargó fogaival és éhsége hajtotta vérszomjával. A morgás abbamaradt, a vad előre vetette magát és állkapcsát hatalmas csattanással kísérve zárta össze pár centire az ismeretlen torka előtt. A férfi hihetetlen erőről tett tanúbizonyságot, amint egy oldalról mért ütéssel lelökte magáról a ragadozót és időt nem vesztve suhintott felé a fejszével. A kiélezett fegyver reccsenve hasított bele az állat koponyájába, aki vonyítva tántorodott hátra, de nem volt sok ideje. Szétroncsolt agya hamarosan felmondta a szolgálatot, és ha volt is benne még élet, mozogni már nem tudott. Az ember győzedelmesen felkacagott, amire majdnem elfintorodtam. Szinte gúnyt űzött abból a szent életvitelből, aminek én hosszú, fáradsággal teli gyakorlással váltam űzőjévé. Számszeríjam célkeresztje finoman odébb csúszott, fókuszba véve a férfi fejét. Már másodszor fordult elő, hogy ezek a korcsok elvették a prédámat, és mint akkor, most sem szándékoztam megbocsátani neki.
"Te nem vadászol, Reingard! Te gyilkolsz! Gondolkodás és mérlegelés nélkül, puszta büszkeséged megsértésének ürügyén!" Julia úrnő szavai úgy sziszegtek, mint a repülő nyílvesszők tollazásai. "És dőreséged és nemtörődöm jellemed miatt megölted Lothar von Nebelturm nagyúr által ajánlott emberi követeket, ami majdnem háborúba sodorta a tizenhárom családot!" Nagyon sokáig gondolkozott az ítéleten, de engem nem érintett meg. Tudtam, hogy helyesen és jogosan cselekedtek. Négy napon keresztül követtem a fiatal emsét, aztán egyszer csak ezek egy egyszerű hurokcsapdával elorozták előlem a trófeámat. " Takarodj a toronyból, Reingard! És vissza se gyere többé! Az erdő még a tiéd is, de ha meglátunk itt, az a halálodat jelenti. Érthető voltam?" Nem válaszoltam, csak elsétáltam, vissza se nézve. Azóta, négy hosszú évig képes voltam elkerülni minden gondot és nagyobb kavarodást, ami a világban zajlott. Erre ismét itt voltak, és nyilván megint nem ok nélkül. A férfi hármat füttyentett, mire két másik ember bontakozott elő a fák közül, egy nő és egy férfi.
- Ez volt az egyetlen? - kérdezte a férfi megrugdosva a farkas tetemét, mire a fejszés bólintott.
- Ez. Egy magányos farkas.
~ Ostobák! ~ szisszentem fel önkénytelenül. ~ Nincs olyan, hogy magányos farkas! Még legalább négyen vannak, és közel. ~ Mintha csak a szavamat akarták volna igazolni, a négy hasonlóan kiéhezett ragadozó hang nélkül, mint az árnyak előmerészkedett az erdőből és körülvették a három embert. Nem gondolkodtam, célba vettem a hozzám legközelebb állót, és lőttem. A számszeríj pontos lövése keresztülszaladt az állat bordái között, egyenesen felhasítva a tüdejét. Nem volt azonnal halálos lövés, de igen gyorsan fulladt meg. A másik három abbahagyta a társuk gyilkosainak bekerítésére irányuló kísérletüket és vadul forgatták a fejüket, honnan jött a veszély, amely megölte egyiküket. Gyorsan töltöttem újra és adtam le újabb lövést, egyenesen a szemén találva el azt, amely botor módon oldalt fordított nekem. A másik kettő fontolgatta a meghátrálást, de nem volt idejük. A következő nyilam a nyaka tövébe fúródott a megmaradt kettőből a kisebbiknek, aki azonnal felbukott és nyüszítve elhallgatott. Az utolsó megmaradt farkas gyorsan felmérte helyzetét és túlélési esélyeit. A vadászösztön arra ösztönözte, legalább terítse le azt, aki el fogja venni az életét, de nem volt ideje. Amikor végre összetalálkozott a tekintetünk, a számszeríjhoz használt rövid nyílvessző a kész szeme között csapódott bele a koponyájába. Ahogy előléptem rejtekemről, a három ember, akik elrontották a vadászatomat, megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- Nagy szerencse, hogy összefutottunk, nemde? - lépett felém a vezetőjük, akinél a fejsze volt. Legalább is feltételeztem, hogy ő vezeti őket.
- De. Szerencse. - feleltem, felhúzva a számszeríjam és beleillesztve egy újabb nyilat. - Az erdő veszélyes.
- Hát, azért nem kell minket félteni. Azrael után kutatunk, akadtak már az utunkba nagyobb, veszélyesebb fenevadak is.
- Azrael? Az angyali kard? - kérdeztem szenvtelenül, mire mindhárman bólintottak. Hallottam már a legendát, ami most valahogy mintha gyújtósra talált volna, mivel új hévvel lángolt fel. Azrael, az utolsó angyal, aki itt hagyta a kardját. Az emberek pedig, úgy látszik, elhitték. - Mindegy. A farkasok is lehetnek veszélyesek. Főleg, ha lebecsülik őket.
- Ez igaz. - bólintott a fejszés. - De ahogy látszik, neked nem okoznak gondot. Felteszem, mindenre vadásztál már ebben az erdőben.
- Igen. Mindenre. - Hirtelen lendítettem fel fegyverem, a torka alá szorítva. - Titeket is beleértve. - Meghúztam a ravaszt, a nyíl keresztültört a férfi lágy torkán és meg sem állt a koponyája tetejéig, ahol jól három centit emelkedett ki. Kirántottam elernyedő ujjai közül a fejszét, majd gyors piruettel mögé kerültem és egyenesen belevágtam a másik férfi arcába, az orra mellett. Elegánsan félreléptem a kifröccsenő vér elől, hogy ne itassa át a ruhám és áruljon el mindenki elől, akinek volt orra, majd megragadtam a leghátul dermedten álló nő nyakát. - Így jár az, aki megzavarja a vadászatomat. - mielőtt befejezhette volna a dadogva elkezdett bűvigét fogaimat belemélyesztettem a nyaki ütőerébe, amitől hangja sikításba ment át. Jó egy percig tartott ki, majd rekedve elhallgatott és hátrazuhant. Julia úrnő nem bocsátana meg nekem másodjára, ez biztos. És amúgy is meguntam a Nebelwaldot. Semmi nem volt, ami kihívást jelentett volna egy hozzám hasonló képességű vadásznak. Viszont most megéreztem valamit, amit egykor az apám is. A préda ízét, ami vissza tud marni. Ami meg is ölhet. Az emberekét. És ha Azrael az a csali, ami vonzza őket, akkor mindent megteszek, hogy az enyém legyen...
