[Magánjáték] Omnis est rex in sua domo

Egyetlen szó nélkül követem a keresztest a folyosón, nyomomban a néma, rémült fiúval: nem hibáztatom, hogy megijedt, s tőlem szokatlan, kegyes türelemmel várom végig azt a néhány percet, amely ahhoz kell, hogy megtalálja a hangját.
- Tegnap este érkeztünk - szedi össze mgát végül, fürgén kapkodva a lábait, hogy lépést tarthasson velem. - Az éjszakát egy közeli fogadóban töltöttük, és ma reggel jöttünk ide. A könyvtárig vele tartottam. Azt mondta, hagyjam magára, nyugodtan ejtőzzem, beszélgessek a katonákkal, és majd értem küld, ha végzett. Úgy voltam vele, hogy úgysem érteném, bármiben is kutat, abban nem lehetek a segítségére. Nem láttam így, volt-e más is a könyvtárban, gyanítom, hogy nem, vagy ha mégis, egy-két egyházi személy lehetett, akiket az ajtóból nem volt lehetőségem észrevenni.
- Sosem beszélt arról, mi után kutat? Jól gondold meg, mit felelsz, mert felismerem a hazugokat!

Izzó vasként közelítő akaratosságom alól Raynald megjegyzése szabadítja fel a kölyköt: ahogy az ajtó a keresztes erős keze altt nyikorogva kinyílik, úgy fordulok a mögötte feltáruló látvány felé azonnal, félig megfeledkezve a kölyökről.
Gyanakodó hunyorítással lépek be, el mind a kettejük mellett. Nem szólok, de érezhetik: elvárom, hogy belépjenek ők is utánam.
Úgy hajlok a kiterített holttest fölé, mintha arra gyanakodnék, a halálával egész egyszerűen be akart csapni.
Ki nem állhatom, ha be akarnak csapni.
- Te hogyan ölted volna meg, Raynald?

- Sosem beszélt arról, mi után kutat? Jól gondold meg, mit felelsz, mert felismerem a hazugokat!
A fiú mintha megszeppenne egy kissé, nyel egyet és bólint.
- Nem mondta el nekem, de korábban beszélt nekem egy pecsétről, amivel démonokat lehet kötözni. Nem vagyok biztos benne, de el tudom képzelni, hogy ez után kutatott.
Raynald hümmögve áll meg az atya holtteste előtt.
- Te hogyan ölted volna meg, Raynald? - hangzik az inkvizítor kérdése, a keresztes pedig eltűnődik. Körüljárja a halottat, úgy szemléli meg jobban.
- Biztos, hogy nem lovagként - szólal meg - Orgyilkost küldtem volna rá.

Démonokat kötözni! Ha ez messzebbre vezet is, azonnal érzem, hogy itt nem fog segíteni. Nem értek az efféléhez... és az idő a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy most kezdjek el érdeklődni. Tűnődve vizsgálgatom a holttestet, a halál oka után kutatva. Semmi sem olyan egyszerű talán ezúttal sem, mint elsőre látszik.
Raynald követi a példámat, tőle szokatlan komolysággal.
- Biztos, hogy nem lovagként. Orgyilkost küldtem volna rá.
Van valami abban, amit mond. Még ha az illető maga is megölhette volna a testvért, akkor is megérte lefizetnie valakit. A Királyi Palotában a falnak is füle van... az ajtóknak, függönyöknek és festményeknek pedig szeme. Nem kétlem, hogy most, ebben a pillanatban sem vagyunk egyedül.
- Ezen már nem segíthetünk. Akárki tette, elérte a célját - nem hiszem, hogy mást is meg akartak volna ölni. Kutassák át a palotát! Őrséget megkettőzni. Meg kell tudnom, mit akartak örökre belefojtani a szerencsétlenbe.
Egy darabig nézem a holttestet, majd, mint aki csak most kap észbe, megkésve keresztet vetek.
- Az Úr legyen irgalmas a lelkéhez.

Meglepően tapasztaltam ittlétem alatt, hogy az Egyház és a fővárosi királyi palota remekül ért a vendéglátáshoz. Pár apróságtól eltekintve egész jól éreztem magam, pedig néha komolyan úgy éreztem, hogy jobb volna kimenekülni a teremből. Valahol belül ott van bennem, hogy jó volt egy kicsit testvérként időt tölteni együtt, azonban mintha sötét árnyat éreztem volna magunk fölött mindvégig. Lehetséges ugyan, hogy egyedül voltam ezzel. A társaim remekül mulattak, az esperes úr csak úgy mérgelődött, hogy az egyik lelkész kicsit többet is ivott a kelleténél és mindenféle sületlenséget beszélt. Nos, a lényeg, hogy a püspökék nem akarták a fejünket venni, pedig megtehették volna, ha csakugyan annyira híján volnának a becsületnek. Nyilvánvaló, hogy a király halála erősen vérző seb az északi királyság testén. Lesz mit mesélnem Hildének, ha visszaértünk Hellenburgba. Azon veszem észre magam, hogy halkan a 133. zsoltárt dúdolgatom, pedig a gondolataim már rég máshol járnak, nem a testvériesség gyönyörűségén.

Raynald felzárkózik az inkvizítor mellé. Mély levegőt vesz, mintha csak valami nehéz dolog nyomná a szívét és nehéz volna megszólalnia. A szél gyengéden belekap a félig ősz, félig vörös hullámos tincsekbe. Nyitja a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán meggondolja magát. Megköszörüli a torkát, megfordul és távozik.
- Csak maradt még valami a konyhán...

Érdekes volt, köszönöm Ozy, hogy leszállítottad az üdvözletem, és köszönöm Nornor, hogy nem kaszaboltad le az emberem. Ezért mindkettőtök megkapja a 100 tp-t, remélem Raynald nemsokára meghal.