[Oswald és Hilde] Árnyékos lombok alatt

- Élvezem, hogy senki nem foglalkozik a mostoha bánásmóddal, amiben részesülök.
* Lusta nyújtózkodott el a hatalmas sziklák árnyékai között megbújó zöldellő oázis egy terebélyes olajfűzfája alatt, élvezve az árnyék simogató tapintását. Mellette a tűz ropogva égett, rajta nyársba tűzött kis halak voltak, melyeket pusztakézzel kaptak ki a vízből Oswalldal, ugyanis igen kicsiny kis tó volt ez, egy gyönyörű gyöngyszem a sivatag kegyetlen arcán. A kis völgyet fák sűrű mindenségei töltötték meg, gyalogolva el se tudta képzelni, mi is lehetett ez az üde kis pont, mi több, délibábnak vélte, de kénytelen volt kiélvezni ahogy az nem tűnt el, s a lassan egyre kórósodó, s növénytől csöppet gyakoribbá váló terület egyértelműsítette, hogy tényleg víz lehetett itt. Ásított egyet, majd kinyújtotta kezét a kulacsért, s csak úgy luxusból ivott még egy pár kortyot a vízből, mikor még csak nem is bírta már a gyomra befogadni a nedvességet.
- Egy talpalatnyi Kánaán. Ha valamiért el kéne menekülnöm, biztos ide fogok utazni élni, minden van, amire az embernek szüksége lehet!
* A tűz ropogva égett, a hal pedig halkan (HAHA!) sisteregve válaszolt rá... Bár persze nem mintha hallható lett volna bármi is ebből, a nyárs éles és bárdolatlan szitkozódás miatta, mely ellehetetlenítette az odafigyelést, s a pihenést is.
- Nem tudok pihenni, ha állandóan károgsz.
- Helyes, szedj le a tűzről most azonnal!
* Erre nem válaszolt semmit, csak lustán felnyúlt az olajfába, s leszedett egy érett, fehéres termést róla. Fanyar íze összerántotta száját, de azért élvezte. Nem sok ilyesmi volt Hellenburgban, de hallott róla, hogy azért terem a világon, s így fel is ismerte probléma nélkül.

Eleinte el sem akartam hinni, hogy amit látok, az a valóság. A sok viszontagság után jólesik egy ilyen gyönyörű és békés helyen megpihenni. Se méhek, sem farkasok, sem homokférgek. A hal már sül, és ennek az áldozata a lándzsa lett. Szitkozására csak jóízűn felnevetek. Ennyit igazán megengedhetek magamnak azok után, hogy ő is kikacagott, miután feldagadt képpel tértem vissza első felderítőutamról ott a sziklahasadékban, amiről aztán kiderült, hogy ember-alkotta menedék.
Hogy lehet a veszélyes, kietlen sivatagban ilyen csodálatos kis világ? El is lehetne lakni itt akár. Vajon rajtunk kívül ismeri más is ezt a helyet? Elmosolyodom Hilde kijelentésére, majd megmosom az arcom és elnyúlok az árnyékban.
- Ugyan már, uram, hát nem örül, hogy milyen jó dolgunk lett és ennek a részese lehet? Értékeljük az áldozatát.
Van vizünk, élelmünk és árnyékunk is. Itt aztán erőt tudunk gyűjteni utunk további részére. Akár ágakat is szedhetünk majd, hogy később legyen mivel tüzelnünk éjszaka. Apropó, tűz. Egy kicsit megpiszkálok és teszek még rá pár gallyat, hogy jobban égjen. Úgy nézem, a halak már mindjárt jók is lesznek.
- Szépen pirulnak - állapítom meg - Hamarosan tálalhatjuk is az ebédet.
A tőröm hegyét beleszúrom. Egészen puha is. Kár, hogy egy kis paprikás liszt nincs kéznél, úgy még finomabb lenne, de amikor az ember már jobban hozzászokik az éhséghez, mint a bőséghez, nem válogat.

- Ha még lenne testem, mindkettőtök seggét fakanállal verném el, hogy ilyen szemtelenül bántok egy öregemberrel. Olyan vastag karom volt, mint egy cölöp, nem volt ám viccelődés velem! Ütöttem, de hirtelen!
- Volt vagy akkora cölöp, hogy egy tyúkólat megtartott volna.
- Fekete pont! Meg fogom égetni a kezed! Egyébként is, nem is meséltem az még, amikor egy családtag azt mondta hogy nem bírok eltörni egy feketacél pengét egy kalapáccsal de én azt csináltam, hogy...
* Való igaz, egyébkét mindig is nagyon erős ember volt, s igen dühös is. Nem ritkán járt el a keze, bár azért többnyire igen jogosan. Vesztét is végül dühe hozta, bár végül is veszte nélkül most nem ülhettek volna ezen a csodálatos paradicsomi helyen, mely most leginkább tényleg a paradicsomra emlékeztette a lányt. A hallal kapcsolatos dologra kissé megtapogatta hasát, furcsa érzés volt végre nyugodtan degeszre ennie magát a fene nagy nélkülözés óta. Ha visszaérnek Hellenburgba, biztos az lesz az első dolga, hogy valami bőrös húst vesz majd... Mondjuk sertéscombot...
- Ezt örömmel hallom, kezdtem már rettenetesen unni a farkashúst, jól esik végre valami kevésbé erős ízű. Szomorú, mikor az evés csak az éhenhalás kerüléséről szól, s nem az örömről. 
- ... és tényleg megtettem! Ezer egész váltót kaptam érte, de megcsináltam. Kétli még valaki az erőmet?!
- Néha sajnálom, hogy a családtagok nem tettek valamilyen funkciót rá, amivel egy rövid időre el lehet halkítani... Eléggé jó érzés végre egy kis pihenés, azt hittem meg fogok őrülni a kietlen homoktengerben.
* Ez látszólag megtette a hatását, s a lándzsa sértődötten befogta a száját... No, valljuk be, tényleg eléggé övön aluli volt a dolog, s úgy is ő lenne az első aki sírna, ha elhallgatna az öreg, de hát mindennek megvan a maga helye és módja, s így nem beszél az ember a nevelőjével, akkor is, ha kissé szenilis és szófogásban szenved! Kicsit el is szégyellte magát, hogy túlment talán a határon, s békítő, sajnálkozó hangon szólalt meg. 
- Majd ha kész a hal, lemoslak rendesen, s sakkozhatunk a homokban, rendben?
- Talán...

Nagyon jót derülök Hilde és a lándzsa beszélgetésén. A történet hallatán elismerőn biccentek egyet. Elképzelem, milyen lehetett az öreg fénykorában, mikor még nem egy fegyverként tengette mindennapjait. Jó, hogy ők ketten megmaradtak egymásnak.
Úgy nézem, a hal most már jó lesz, le is vehetjük a tűzről. Alig várom, hogy megkóstolhassam, biztos vagyok benne, hogy csalódni nem fogunk, különösen ennyi koplalás után. Biztos vagyok benne, hogy ennyi idő alatt nem csak én untam meg a farkashúst. Vajon ha vinnénk magunkkal halat, mennyi ideig tudnánk tárolni?
- Nem is tudtam, hogy sakkozni is tud - eleinte meglepődöm, de aztán rájövök, hogy ez annyira nem is lehetetlen - Bár ügyes, az ellenfele nem látja az arcát, igaz, ez az előny kártyánál kihasználhatóbb.
Nem tudom, dicséretnek vagy sértésnek veszi az öreg a szavaim.
Ennyivel jól is fogunk lakni egyelőre. Miután leszedtem a halakat,óvatosan nekitámasztom a lándzsát egy fa törzsének, az árnyékba, hogy hűljön.
- Kíváncsi vagyok, mennyire szálkás, de talán nem kell majd sokat bajlódni vele így sem.
És valóban, számomra legalábbis az íz nem okoz csalódást. Kifejezetten jólesik a változatosság, és a tény, hogy most bőven van mit ennünk.

- Hmm, de még hogy mennyire! Sok időm van, van, hogy a fejemben sakkozok magamban, s minden lépést átgondolok. * Hümmögött egy keveset, majd folytatta * - Kártyázni is szoktam, s sok másféle dolgot. Mikor olyan öreg valaki, mint én, akkor értenie kell a szerencsejáték minden formájához... Már legalábbis azokhoz, amik nem csak szerencsét igényelnek. 
* Nyilván semmiféle reakció sem volt kiolvasható a lándzsából, de a hangja nagy büszkeséget cipelt magával, s valószínűleg igen nagyon meg volt elégedve magával... Meg Oswalddal is, hogy most éppenséggel nem szemtelenkedett. Egy-egy pillanatra még talán azt is elképzelte, hogy tiszteletet kapott, de persze ebben hinni nem mert túlzottan. A halak is lekerülnek a lándzsáról, ám a fa felé való mozdulásra élesen felkiált a fegyver.
- A vízbe! Edződnöm kell, ha már felmelegedtem... A vízbe! 
- Jó ötlet, addig se hangoskodik.
* Akárhogyan is, végre kezébe került az egyik kis halacska. Hálásan fogta azt meg, megvárva a férfit az étkezéssel, hogy ne legyen a kelleténél udvariatlanabb. Kellemes illata volt, semmi fűszeres, csakis a füstösség és a friss hús zamata érződött belőle.
- Engem az se zavarna, ha tiszta szálka lenne, úgy kívántam már valami frisset, amire nem törik bele a fogam.
* Kifejezetten örömmel fogyasztotta az étket, óvatosan figyelve, hogy a szálkák véletlenül se csússzanak félre. Sunyi egy halál tudott volna lenni, halászoknál gyakori volt. Nem is tudta, hogy meddig fogyasztotta a halat, illetve hányat, de végül lustán dőlt hátra az olajfának, s sóhajtott.
- Nem is szeretnék innen tovább menni, jó lenne csak itt maradni, s elfelejtkezni az egész sivatagról.

Miután végighallgatom, elképzelve, ahogy éppen nagyban űzi a szerencsejátékokat. Nyer, majd elveszít mindent és dühösen behúz egyet az ellenfelének. Meglepetten vonom fel a szemöldököm és elmosolyodom, inkább Hilde megjegyzésén, mint a lándzsa kérésén. Végül is igaza van
- Ahogy parancsolja, uram - megfordul ugyan a fejemben, hogy egyszerűen csak belehajítom a vízbe, de inkább felállok és beleteszem, utána ülök csak vissza a helyemre. Kifejezetten elégedett vagyok ezzel a hallal, és nagyon jólesik.
- Valóban, annyira jó itt. Talán nem késünk sokat, ha akár pár napot itt töltünk fel. Volt, amikor éjszaka is folyamatosan haladtunk, szóval csak nem futnánk ki az időből. Ki tudja, találunk-e még hasonló helyet... Én nem hiszem.
A hal annyira nem szálkás, mint sejtettem volna, aminek nagyon örülök. Jobb tényleg aligha lehetne a helyzetünk. Most érzem csak, mennyire szükségem volt már a pihenésre, és persze, friss élelemre, a vizet pedig akkor nem is említettem. Olyasmi meg sem fordul a fejemben, hogy bármi baj érhetne minket itt. Túl szép itt most ahhoz minden, sem hogy ilyennel foglalkozzam.
- Jó most itt megpihenni. Feltöltekezünk és újult erővel indulunk tovább.
Akármennyire is éhes vagyok, ráérősen eszem, kiélvezve minden egyes falat ízét. Határozottan finom ez a hal, büszkén ismerem el. A szálkákkal is egész jól lehet boldogulni, észre lehet venni őket. Egyet piszkálok ki csak a nyelvemmel a fogaim közül. Azért sajnálom, hogy egy kis só vagy más fűszer nem volt nálunk, de ezzel kell most megelégedni. Szerencsére nem nehéz feladat.

- Nagyon kellemes a víz, nem jöttök be? 
* Kedvesen elmosolyodott a férfi szavára, majd egy csöppet megrázta a fejét. Nagyon jó ötletnek hangzott, bár azért a kötelességtudat nem igazán engedhette... S ki tudja, amíg távol vannak lehet lángol Hellenburg, sose lehet eléggé felkészülni az álnok Északiak sunyi lépéseire... Lehet, hogy most béke van, de az egész pár nap alatt megváltozhat, ha a puskaporos... olajoshordó begördül a mezőkre. 
- Megelégszem azzal is, ha ma megpihenünk napközben, s csak este indulunk tovább, s esetleg visszafele ismét megpihenünk egy napra. Mégiscsak illendő lenne a lehető leggyorsabban visszajutni drága Helleburgba, nem érzem jól magam a tétlenségben. * Egy kissé elnyújtózkodott köpenye, s az azalatt lévő kövér, bársonyos füvön * - De most már jólesik egy kis semmittevés. Ennyi pihenésért még a leghajcsárabb gazda se botozna meg egy parasztot. 
* Való igaz, éjt s nappalt meneteltek, igen kevés megállóval. Akár úgy is tekinthettek erre a henyélésre, mintha csak egyszerűen fokozták volna a holnapi teljesítményt, nemde? Mármint ezek után biztos megnőtt egy csöppet a morál, s négy ember erejével haladnak majd tovább, ha másért nem, hát azért, hogy ide visszatérhessenek még egyszer. 
- Egyet kell értenem... * Szeme kissé bekönnyesedett, majd menten utána nagyot ásított, eltakarva száját, hogy ne lehessen lelátni egyenesen a gyomráig. * - Én azt hiszem fel is töltődöm egy kissé... Akarsz sakkozni nagyapával? 
* Azzal feltápászkodott, kihalászva a lándzsát a vízből, s kifektetve egy szép fa oldalához. Nem akarta véletlenül se túlzottan sokáig hagyni a tóban, rozsdálni ugyan nem rozsdál, de azért mégis kegyetlen lett volna. Ezután visszadőlt a fekhelyére, táskáját feje alá gyűrve, s pár nagy ásítás után el is szundított.

Jóízűen lakmározunk, és jó, hogy a lándzsa sem sértődött meg túlságosan az őt ért bánásmódon. Végül is hogy lehetne egy ilyen gyönyörű helyen veszekedni?
- Köszönjük, de ezt a kiváltságot ön most jobban megérdemli. Mi most kiélvezzük inkább a szenvedése gyümölcsét.
Nem tudom, örültem-e még halnak vagy akár ételnek is ennyire. Elég sokat sikerült fognunk, ugyan nem ahhoz, hogy teleegyük magunkat, de amennyire egészséges, annyira pont elegendő. Kiszedem a szálkákat, amiket észreveszek, hogy aztán majd ne gyűljön meg a bajom velük. Így sokkal könnyebb is a dolgom.
- Így igaz. És nem is tétlenkedünk, ha úgy vesszük, egyébként azt én sem szeretem. Erőt gyűjtünk az út további részéhez. Elég sok viszontagságon mentünk keresztül ahhoz, hogy most megérdemelten pihenhessünk, nyugalomban. Az ajánlaton egy kissé meglepődök.
- Hát... nem volna rossz, de én nem hordok magamnál sakk készletet.
Nem tudom elképzelni, hogy lehetne megoldani, hogy látsszon, melyik figura melyik, elvégre a sakknál fontos, nem úgy, mint a dámánál. Nem is vagyok túl jó ezekben, de ezt nem kell tudnia senkinek. Megpiszkálom a tüzet egy kicsit, nézem a felszálló parazsakat, aztán veszem csak észre, hogy Hilde lefeküdt aludni. Igaza is van, egy eltöltött jó ebéd után nincs is jobb a délutáni pihenésnél.

- Ebben megegyezhetünk, ha csak ennyi a kötelességem, akkor örömest eleget teszek annak.
* Így belegondolva ilyen kemény utazáson talán nem is volt még... Még csak nem is a feladat maga az, ami kínná tette az egészet, hanem pusztán csak az odajutás. Kétszer meg fogja gondolni, hogy elvállaljon-e valami ilyesmit még egyszer, bár igaz ami igaz, nem is mintha sok választás lehetne. A munka, már csak munka.
- Én sem, de bele lehet rajzolni a homokba a figurákat, s úgy mozogni. Gyerekként a többiekkel játszottunk sárban, már, mikor kiengedett nagyapa a műhelyből. Kicsit időigényesebb, de legalább az embernek van ideje átgondolni a lépéseit, s így a szegényebbek is tudnak játszani, nem mindenkinek akad pénze szettre, pláne, hogy manapság minden olyan drága. 
* A lándzsáról száradva csöpögött lefele a víz, igényelt volna némi takarítást (Ezt persze meg is kapja majd, van itt homok rendesen), de egyenlőre eléggé elégedett volt azzal, hogy képes volt egy kicsit edződni. A lusta fém rossz fém, ha már felmelegíted, hűtsd is le hirtelen. Mindeközben a lány kényelmesen elnyújtózott a köpenyen, nagyon jól esett neki a kis pihenés, melyet az oázis jelentett. Az álom meglepően sebesen ragadta el, utolsó pillanatai alatt még hallgatta a homok lágyan pergő szemeinek zaját, illetve a víz halk remegését.
- S lám, alszik is. Pihenjen le ön is Oswald, már amennyiben úgy tartja kedve. Én nem tudok aludni, majd figyelek, hogy minden rendben van-e.

Nekiállok lassanként eltakarítani az étkezés romjait és nagyjából rendet tenni a holmijaink között. A napon érezni a hihetetlen hőséget, de ahhoz képest az árnyék már igazán kellemes, különösen a víz mellett. Hildét hallgatva elképzelem, hogy is játszották így magát a játékot, és milyen lehetett az életük, amikor még nem váltak kitaszítottá. Néha elég egy szó, egy tett, vagy akár csak a körülmények játéka ahhoz, hogy egyik pillanatról a másikra minden megváltozzon. Mégis, jó, hogy valamennyien tudhatjuk, hogy nem a vaksors és a végzet irányítja az életünk útját, hanem bármi is történjék, oka és célja van. Mi pedig nem vagyunk tehetetlenek, hanem ha akarunk, megváltoztathatunk akár mindent.
Ha egyszer megtalálnánk Azrael kardját, valóban békét hozna a világba? Készek vagyunk rá egyáltalán? Nem buknánk-e el a hatalom mámorában? Jó kezekbe kell jusson, ez biztos. Az Úrnál van a tudás és az ő kezében a megoldás is.
Nem hangzik rosszul, amit a lándzsa ajánl, bizonyára nem esne rosszul a pihenés nekem sem, azonban egyelőre mégsem élnék vele.
- Egyelőre még én is maradok ébren.
Szippantok egy nagyot a fáktól friss levegőből. Még érezni a tűz kellemes, füstös illatát. Bár távol vagyunk nagyon, mégis egy kissé az otthonra emlékeztet. A hátamat egy fa törzsének döntöm, úgy nézem a minket körülvevő tájat.
- Ön szokott egyáltalán aludni? Aligha volna rá szüksége.
Igazából csak kíváncsi vagyok, de utólag jövök rá, hogy amit mondtam, szemtelenségnek is tűnhet. Talán enyhe zavaromban is, egy vékony fadarabbal kezdek inkább mindenfélét rajzolni a porba. Nem mintha különösebb tehetségem volna az ilyesmi művészetekhez azonkívül, amennyire az előző munkámban meg kellett tanulnom, de elszórakoztatja alkalomadtán az embert.

- Ahogy gondolja, én ugyan nem fogom alvásra szólítani, nem gyerek... Ááh, emlékszem milyen nehéz volt még ezt a szarost lefektetni mikor gyerek volt, ötször kellett visszatakarni, hogy végre hagyjon magamra, piszok szemtelenül kimászott mindig, vagy a mosdóra, vagy a szörnyekre hivatkozva. Nagyapa kísértet van az ágyam alatt, nagyapa pisilnem kell! Hahaha... 
* Jelentette ki a lándzsa, kissé el is feledkezve az eredeti témáról. Nem volt erőszak a disznótor mégsem, ő maga rettenetes módon szeretett volna pihenni, bár, igaz, nem is érezte a fáradtságot vagy az álmosságot, s amit valójában akart, simán a halál volt, hogy lelke visszatérjen oda, ahova tartozik... Meghalt volna, ha lett volna választása, bár sajnos messze túl tartós volt az efféle lélekcsapda, így leginkább a csodára várhatott csak, illetve a mozgalmas pillanatokra, amikor éppen elfeledkezett a pihenés iránti vágyról. A mostani nem ilyen volt.
- Nem alszom, szeretnék, addig se vagyok összezárva magammal, de sajnos egyszeri áldásom és átkom, hogy a végén örökké élhetek. Sok nekromágus keresi az örök élet titkát, kíváncsi vagyok, így kéne-e nekik... *Keserűen elsóhajtotta magát * - A sorsom már eldöntetett, legjobb esetben még van hátra olyan 200 évem Hildével, még kétszáz valamelyik gyerekével, s addig csurogni lefele, míg végül egyedül végzem egy szakadék alján, vagy egy tenger mélyén... A személyes poklom. * Egy kissé elhallgatott, majd keserűen nevetett * - Mókás nem? Azt a büntetést élem majd át életem végéig, amit majd utána fogok...
* Szinte harapható volt a lándzsából származó csönd, morcos hangja nem is szólalt meg egy ideig, hallgatta Oswaldot ha válaszolt, s csak úgy egy fertályóra múlva, már csak megszokásból köszörülte meg torkát, elvégre nem nagyon volt mit köszörülni.
- Van aki önszántából választja ezt. Furcsa, hogy egyeseknek jutalom, egyeseknek büntetés. Talán én se szenvednék annyira, ha ez a kaloda kicsit szebben lenne kibélelve. 

Vegyes érzések kavarognak bennem, ahogy hallgatom, de leginkább a szomorúságot érzem, amit kihallok a hangjából is. El sem tudom képzelni, milyen lehet neki, számomra még az is hihetetlen volt eleinte, ami történt vele, azt esélyem sincs megismerni, milyen lehet neki magának. Tényleg hatalmas árat fizetett a tettéért. Hát így lehet átok az örökkévalóság. Annyira vágyunk a halhatatlan létre és bele sem gondolunk abba, mit hordoz magával a kívánságunk.
- Valóban különös. Vannak, akik különleges erővel akarnak halhatatlanságra szert tenni, mások egész életüket arra szánják, hogy haláluk után örökké élhessenek tisztaságban és békében.
Egyáltalán miért akar az ember ennyire élni, hogy mindent megtesz, hogy elkerülje a halált, amitől fél? De miért fél? Olyan kérdések, amire valószínűleg csak közelítőleg tudunk helyes választ adni. Valamiért ez lett belénk oltva kezdettől fogva.
- Semmi mód hát a megváltásra?
Inkább költőin teszem fel a kérdést hosszas szünet után. Hildére pillantok. Hányszor próbálhatta felfogni, mit tettek érte, és hányszor érezhette a büntetésük mérhetetlen súlyát. Mégis hajtja valami belső ösztön, amiért élni akar. Csodálatos dolog, hogy megmaradtak egymásnak, de vajon mi lesz velük, amikor eltelik felettük az idő?
Eltöröm a kezemben a fadarabot, amivel már nem is firkálok egy ideje.

- Az ember gyarló, aki nem a hit útján akar halhatatlanságra lelni, az a maga erejéből... Hehe, sorsuk foglyai... Oly erővel akarnak ellent menni Isten akaratának, hogy végül kikövezik a maguk útját a pokolba.
* Ő ugyan persze ezt nem kérte, de egyébként teljes meggyőződésével tisztában volt azzal, hogy nem sok más sors várhatott rá, mint ami egyébként egy másik bűnösére... Gyilkos volt mégis, atyafiját gyilkolta ráadásul, ennél rettenetesebb bűn nem sok akadt persze, de hát akárhogyan is hántolgatná-piszkálgatná ezt, a végén mégiscsak arra jutna, hogy megtette volna ezerszer is. Ha a ló a pokolba tart, legalább a lovasa a mennybe jussék'.
- Így vagy úgy, de a lélek mindig visszatalál Istenhez, ebben te magad lehetsz a legbiztosabb... De hogy meddig tart a kaloda, s hogy mikor jut vissza, az már csak az idő kérdése. Elméletben ha eltörik a tárgy, ami a lelkem tartja, a lélek is megszabadul. * Kicsit hümmögött * - A Nebelturmok nem veszik félvállról a bosszút, nem a fém a kalodám, hanem az ékkő... Aligha akad keményebb dolog, mint némely kristály, s ha nem tisztán sikerült azt elmetszeni... Ki tudja... Senki sem érti a lelkeket kellőképpen, annyian tanulmányozták már, s még mindig nem értjük kellőképpen őket... De nem embernek való játékszer...
* Sose volt dolgában ilyesmivel foglalkozni, lényegében még csak nem is érdekelte ezen ága a kovácsolásnak, pedig egyébként a legnagyobb művészei a műveleteknek mind ismerték ezt... Talán pont eme turpisság választotta el attól, hogy akkora névként kerülhessen a történelemkönyvbe, mint ahogy Lothar, vagy a nagy régiek fog/kerültek.
- De ne gondolkozz ilyesmin, ez már csak az én dolgom. Még nehezebb lenne, ha tudnám, hogy más is ezen töri a fejét.

Bólintok egyet, még ugyan forgatva a szavait az elmémben. Felfoghatatlan dolog és mégis valós a helyzet. Sokan biztosan bolondnak néznének, ha elmondanám, hogy egy lándzsával beszélgetek épp, nekem már szinte semmi hihetetlen nincs benne. Talán azon sem lepődnék meg, ha valami sárkány bukkanna fel a semmiből sascsőrrel, hátán csigaházzal, és latinul kezdene beszélni nekem. Csodálatos érzés megtapasztalni egyre inkább, milyen nagy ez a világ és mennyi titkot rejt, és egyben félelmetes is. Mint amikor a hajó elhagyja a kikötőt és a nyílt vízre ér.
- Ugyan. Azt hiszem, hiába gondolkodnék rajta úgyis - mosolyodom el egy pillanatra, amikor rájövök, hogy mégiscsak tegezett a végén, noha egyáltalán nem zavar - Segíteni nem tudok, attól meg senki nem jár jobban, ha töröm a fejem, de rosszabbul sem.
Csend van. Talán egyébként nem tudnék itt a sivatagban örülni neki, bármennyire is szeretem, mert ösztönösen veszély előjelének érzékelném, de egy ilyen helyen valamiért képtelen vagyok bármi bajra számítani. Ahhoz túl békés ez az oázis, hogy itt gondba ütközhessünk csak úgy.
- Én csak azt tudom, hogy a halálunk után a Mennybe vagy a kárhozatra jut a lélek attól függően, hogy tölti a földön az életét és hogy hitt-e Istenben. Az én hitem szerint legalábbis. De olyanról még nem hallottam, hogy a lélek csapdába esik, és ezért is érdekelt a dolog.
Nem tudom, miért akarom ezt megmagyarázni, annyira nem is tűnődök rajta. Azt pedig csak remélni tudom, hogy nem téptem fel sebeket.

- Valószínű, még mi akik tudják hogy is működik ez, se igazán értjük, én legalábbis biztosan nem, amiatt meg csak fájna a fejem, ha tudnám, hogy valaki ilyesmi bolondságokon töri a fejét. A lélek maradjon az Úr játéka, a vas meg a miénk.

* Ismert persze egy-egy fogást, s segédkezett is már ilyesmiben, de sosem tartotta etikusnak, pláne nem, ha az ember akarata ellen tették. Ennél nagyobb büntetés nem is nagyon akadhatott valakinek, s nem is teljesen értette, hogy miért kapta ezt... Talán rosszkor volt rossz helyen, s példa lett. Remélhetőleg legalább jó, kár lenne, ha a régi barátok is ilyesmi sorsra jutnának rá. 
- Pedig annyira nem ritka... Bizonyosan volt már dolgod Nekromágusokkal, mi Vámpírok már csak ismerjük őket, a mocsár minden métely helye... Szellemet láttál-e? Kísértetet? Netalán ghoult is? Lidércet? Mind annak eredménye, ha a lélek rossz helyre kerül, s nem egyenest az Isten kezébe. Még a lélek is érzi, hogy nem itt kéne maradnia, állandóan vágyódik kilökődni, de amíg mágia tartja vissza, nem teheti. Sok értelemben nagyon hasonló a neromágiához a lélekkovácsolás, bár jóvalta bonyolultabb, hisz mégis csak egy olyan testbe helyezed a lelket, ami teljesen idegen számára. 
* Sosem volt vallásos, most sem az, de a vámpírok léte már csak ilyen. Mit is köszönnének annak, akinek köszönhetik ezt a rettenetes formát, hogy létük egy szenvedés és állandó bűn iránti vágyódás? Ennek ellenére tisztelte-e a Jóistent? Még szép. Unokájának jól dolgát viselte, s nem hagyta eddig cserben, ám ő sosem tudna mást tenni, mint kérni, s tette is régen, de sosem kapott.
- Elfáradtam, elment a kedvem a beszélgetéstől. Pihenj le te is, mielőtt túlzottan belegondolsz abba, hányféle métely rágja Veroniát. 

Hallgatom az öreg Nebelturmot és ismét elcsodálkozom belül azon, mennyire sokat is láthatott már ebből a világban, és én még milyen keveset. Talán egyszer, ha majd megöregszem, én is tudok majd ilyen bölcs dolgokat mondani és érdekeseket mesélni az ifjoncoknak. Az idő megmondja majd. Addig is jó ötletnek tartottam megfogadni a tanácsot, már csak azért is, mert kezdtem érezni, ahogy a jóleső fáradság egyre erőt vesz rajtam. Nincs is ennél jobb dolog: egy kiadós ebéd után aludni egy jó nagyot.
Egy pillanatra elmosolyodom, aztán ledőlök. Az álom hamar megérkezik, és alszom, mint akit fejbe vertek. Öntudatlan állapotomban mintha valami neszezést hallanék, de nem ébredek fel rá, akármi is legyen az.
Nem tudom, mire riadok fel végül, de ahogy eszmélek, látom csak, hogy valami nincs rendjén, valami megváltozott. Kevésbé tűnik otthonosnak az oázis, mintha hiányozna pár dolog.
Hát persze!
- Hilde, ébredj! - Kezdem rázni a vállát - Kiraboltak minket.
Felpattanok aztán, hogy ellenőrizzem, mi tűnt el. Se a félretett vizünk és élelmünk, a magunkkal hozott ruháink egy részének sincs nyoma, a pallosom és a könyvek úgyszintén rablókézbe kerültek.

Hűvös szellő szaladt végig az oázison, az égre pillantva már kissé sötétedett is, látszólag mindkettejüknek igen ügyesen sikerült a kelleténél kicsit jobban elaludni. Ébredését durva rázás okozta, zavarodottan tekintett körbe, mire nagy nehezen magához tért, s letörölte a szája szélére lecsorduló kevés kis opálos nyálat, melytől menten elszégyellte magát. Nem volt sem nőhöz, sem Délihez illő látvány, még akkor se, ha éppenséggel bárkivel előfordulhatott volna.
- Micsoda? De hiszen nem volt nálunk semmi értékes.
Reflexesen a lándzsája után kapott, ám látszólag igen feleslegeges mozdulat volt, ugyanis annak hűlt helyeként feküdt a mellette kissé megfeketedett fa, s a föld, melyben nyoma pihent.
- Nagyapát is elvitték… Kinek kell nagyapa?
~ Nekem.
Valahogy felemelkedett a helyéről, kellően kótyagosan, s hideg jellegtelenséget erőszakolt az arcára, bár ez kissé nehezebben ment, mint ahogy kívánta. Egész egyszerűen megijedt, hogy mégis hova lehetett a fegyver, végül is ki ne értette volna ezt meg?
- Talán... Talán akad valami nyom? Nem járhatnak nagyon messze még, nem lehet gyorsan haladni, vagy ki tudja, lehet még itt vannak az oázisban, bolondság lenne elindulni ilyenkor... Vagy...
Zavartan nézett ismét körbe, lidércnyomásosan telepedett mellkasára a tény, hogy a hű fegyver tényleg nem volt meg sehol. Nem is a könyvek, nem is az étel, de még csak a kulacsok se érdekelték... Csak az a drága jó lándzsa, csak az a drága jó nagyapja. Anélkül mi lesz vele?

Aggaszt, ami történt és bánt, hogy megtörténhetett. Ébren kellett volna maradnom, őrködni, máskor is aludhattam volna, így viszont Eckbert mit kezdhetett egymagában? Semmit. Biztosan akart jelezni, de süket fülekre talált a szó, a rabló pedig ezt gonoszul kihasználta. Bánkódni sincs azonban idő. Ha hagyjuk meglógni, nem csak sikertelenséggel zárul a küldetésünk, de az is bizonyos, hogy itt veszünk. Hilde nagyapja és a könyvek, ezek a legfontosabbak most, az ennivaló és a víz csupán másodlagos, de nem ártana, ha a birtokunkban lehetnének. Körülnézek nyomok után kutatva, hátha csakugyan nemrég járt itt a tolvaj, még nyakon csíphetjük.
Bele sem merek gondolni, mit érezhet Hilde. Ő egy családtagját veszítette el, nem pár fontos és kevésbé fontos holmit. Nem, nem veszítette el. Valahogy vissza fogjuk szerezni, igaz, nincs sok esélyünk, különösen ha szervezett, akár fegyverforgató rablócsapattal van dolgunk, akiknek hálát kéne adnunk, hogy életben hagytak minket és nem öltek meg álmunkban.
- Ha most felkerekedünk, talán még utolérhetjük. Nézd csak, ott az nem a miénk, igaz? - mutatok egy elszáradt cserje ágán fennakadt ruhadarabra - Induljunk arra.
Mást is észreveszek. Ösztönösen nyúlnék a pallosomért, aminek szintén csak hűlt helyét találom. Ennek most már a fele sem tréfa. Mindenünket elvették, nincs másunk, mint ami rajtunk van. Valahogy vissza kell szereznünk a dolgainkat, nincs mese.

* Hidegen tapadt a forróság sebes bőréhez, málló, értetlen gondolatokkal meredt végig az oázison, nézni ugyan nézve, de a látástól messze. Nem érzett semmit, csak rettenetes ürességet, mely lelkébe marva terpeszkedett szét, s egy furcsa, viszkető kelletlenséget, aminek hála úgy sejlett, minden értelmét elveszítette. Üveges tekintete a vizet kémlelte, valamiért úgy érezte, hogy talán az segíthet, pedig persze erről szó sem volt. Közelebb lépett ahhoz, majd lerogyott térdre, a sárban, megmosta arcát a hűs vízzel, ami hidegen zsibbadt végig arcán. Révületét végül Oswald szava törte meg, amire is felemelkedett, majd hagyta, hogy végigszaladjon rajta a fagy, némiképp élesztően. Magához tért, ismét életben volt, ha kissé persze tompán is, pont mint egy életlen tőr.
- Igazad van, induljunk, nem pazarolhatjuk az időt feleslegesen. 
* Egy tőrt idézve immáron valamelyest képben lépett a férfi mellé, úgy érezte, hogy elment az álom hatása a fejéből, s az a kloffolt testen kívüliség nem ostromolta tovább szerveit, csakis a feje sajgott valami rettenetes módon, de az is csak a történések jellege miatt. Nem volt ehhez szokva, mindig viccelődött a nagyapjától való megszabadulással, de egyébként igen zavarta, hogy nem volt mellette, akire mindig támaszkodhatott a szó legszorosabb értelmében. 
- Ugye megtaláljuk a rablót, Oswald? 
* Szemei kiskutyás kétségektől fénylettek, de emellett az arcára ült kifejezés a bosszú eltökéltségének jelét viselte, már persze amennyire egyébként érteni lehetett egyébként is hiányos mimikáját. Akárhogyan is, követte a férfit a bukszuson keresztül, egyenest a sunyi tolvajok felé.

Csak kerüljön a kezeink közé... Megemlegeti, az biztos. Hilde kérdésére ránézek és pislogok, mintha nem érteném, aztán elmosolyodom. Szegény, el sem tudom képzelni, mit érezhet, hogy tényleg, most már igazán egyedül maradt a nagyapja nélkül. De nem véglegesen.
- Még szép - bólintok - Megtaláljuk és megkapja a magáét.
Annyira nem mehetett messze. Lassanként mintha valamiféle nyomokat is láthatnánk a homokban. Alaposan megnézem őket. Csak nem lehet másé, mint a tolvajoké, mert hogy többes számban kell róluk beszélnünk.
- Úgy tűnik, nem is egy tolvajról van szó, hanem egy csapatról, ha ezek a nyomok az övék. Egy egész csapat lehet.
Nem hangzik valami jól, ráadásul náluk a fegyverünk is, csupán a tőröm van nálam, amit még Hildétől kaptam ajándékba, de egy falka harcképzett sivatagi rablóval szemben nincs sok esélyünk, attól tartok, ha nem is mondom ki. Ennek ellenére nem csüggedhetünk el, és nem hagyhatom azt sem, hogy Hilde végleg elkeseredjen.
- De megoldjuk így is.
Megtörlöm a homlokom. A forróság már most elviselhetetlen szinte, pedig az imént hagytuk csak ott az oázist. Elég gyorsan haladunk, magam is meglepődöm, mennyire. Mintha füstöt látnék a távolban. Vagy képzelődnék?

- Rendben, majd... megkapják a magukét, hogy veszélyeztetik a küldetést... S hogy elvitték nagyapát.
* Hogy az mégis mit jelentett, nem volt még benne teljesen biztos, sosem volt igazán jól a helyén az érzéke a büntetéshez, eléggé feketében és fehérben gondolkodott, ami egyébként nem is volt annyira meglepő, elvégre fehérben és feketében nevelkedett, ha éppen nem is nagyapja, hanem a rideg vámpír eszmék miatt.
- Hmm, elég kicsi nyomok, bár nagyon mosódik a homok, ki tudja...
* Sosem értett sem a nyomkövetéshez, sem a nyomolvasáshoz, ám még annyit itt is sikerült kiszednie (S ebben persze nem segített a mocorgó homok), hogy ezek nem normális ember méretű léptek voltak, gyerekek talán, ami miatt picit aggódni kezdett. Nem tudta biztosan, hogy képes lett-e volna bántani némely gyermeket... Lehet csak éhesek voltak, s ebből élnek meg szegények. Talán vannak kisebbek is köztük, s kell nekik az élelem, a fegyver... Talán.
- Meg, ebben én is biztos vagyok.
* A forróság tényleg mélyebbre mart, mint szinte bármi más, s az előbb még a hideg járta át a testét, de most máris a gyengéden végigcsorgó izzadtságcseppeket volt csak képes érezni ebben az Istentelen melegben. Emellett persze nem fáradtak, s a féreg miatt se féltek, ugyanis errefelé úgy látszott annyira nem fordultak meg, s már több napja nem is érzékelték egy érkezését sem, míg a kinti tájékokon többe is botlottak. Akárhogyan is, végül Oswald érzékei nem csalták meg, orrát neki is füst csapta meg, valamilyen erősen száraz anyagból, talán rőzséből vagy gazból... Öreg hiba volt, a szeles sivatagban mérföldekre elhordja a tűz szagát a szél, s pont emiatt a szó legszorosabb értelmében forró nyomon voltak.

Vagy olyan erősek, hogy nem félnek semmitől, azért raktak tüzet, vagy annyira ostobák. Akárhogy is, mindenképp vissza kell vennünk tőlük, ami a miénk, legalább a legfontosabbakat. A lándzsát, a könyveket és a pallosom. A többi már csupán az életben maradáshoz szükséges.
Amikor úgy érezhetjük, hogy közel vagyunk már, óvatosan megyek csak előre, igazából csupán hogy egy pillantást vethessek a táborban. Sebtében rakott tűz, valamit főznek rajta a goblinok. Meglepődöm, szervezettebb tolvajokra számítottam, egy portyáról hazafelé tartó rablóseregre vagy valami hasonlóra. Talán annyira nem is lehetetlen a vállalkozásunk, bár tudom, hogy az első hibát ott követném el, ha elsőre alábecsülném az ellenfelet. Valamivel távolabb terelem Hildét. Meg kéne vitatnunk valami haditervet, mégsem ronthatunk nekik csak úgy, vagy mégis?
- Valahogy vissza kell tőlük vennünk a holmijaink - jelentem ki halkan a nyilvánvalót - A kérdés, hogy hogyan? Egyből nekik is mehetnénk, a cselvetésben én annyira ugyan nem vagyok jó, de ha van valami ötleted, most még megtárgyalhatjuk.
Csak nem lehetnek annyira veszélyesek azért. Nem akarom megölni őket, csak a dolgainkra van szükségünk, de gyanítom, ha kérjük, nem fogják odaadni, rá kell segíteni egy kicsit valahogyan. A nap keményen tűz és egy kicsit már most hiányzik is az oázisunk. Nagy igazság, hogy az ember akkor döbben rá, milyen jó volt valami, amikor elveszíti. Ezt most körülbelül mindenünkről el tudnám mondani.

* Óvatosan követe tovább Oswaldot, léptében járva  sivatag csuszamlós dűnéi között, már-már lépésébe lépve, mindig csodálkozva, hogy mennyire is nagy volt annak talpa, míg magáé szinte el is tűnt benne. A tenyere is meglepte, egyszer heccből összehasonlította vele, s pont olyan volt, mint kicsinyre tenyésztett póniló, egy megtermett csataménhez képest. Kissé el is mosolyodott, elfeledkezve a korábbi bánatáról, ugyanis jó nyomon haladtak, s szinte kezében érezte ismét a lándzsát, na meg persze a könyveket, de hát azok mégis másodlagosak voltak csak. Követte a lovagot pár lépésre, figyelve hogy se ruhája, s léptei e zajongjanak a kelleténél jobban, s szerencsére a sivatag állandó suttogásába el is veszett az a pár ügyetlen lépés, rá tudtak lesni a tolvajokra, akikről kiderült, hogy goblinok voltak.
~ Persze, erre miért is nem gondoltam, túl széles volt a talpuk egy gyerekhez, csakis goblinok lehettek... És jó ég, ott van nagyapa. Haha, ez már csak a sorsa lehet, erre születni kell. 
* Való igaz, a fegyver ott hevert a sziklákkal árnyékolt kis zugban a tűz fölött, bele nyúl tűzve, mely izzadva ontotta ki a zsírt magáról, amit időnként egy Istentelen hosszú nyelvvel megáldott goblin nyalt le, mintha csak standard főzési procedúra lett volna. Eltakarta mosolyát, nem kívánt így nézni valamire, amit megkívántak támadni. Akárhogyan is, Oswald intett neki, amire is kicsit követte azt, figyelve a szavára. 
- Szerintem felesleges cselhez folyamodni, ilyen ellenfelek ellen nem Déli dolog lenne. * Megfordította a tőrt a kezében * - Talán nem is kell harcolnunk, ha meglátnak minket. Eléggé ijesztő látvány lehetsz két lábon, fel tudnád őket tenni a polcra hármasával, s ha jól láttam csak négyen vannak.

Nem mondom, hogy nem esik jól a dicséret, amit igazából nem érdemeltem ki semmivel, ha jó dolog is, nem tehetek róla, hogy ekkorára nőttem. Azért egyetértek vele, nem is örülnék neki, ha cselhez kéne folyamodnunk. Szeretek szemtől szemben küzdeni, nem is az én alkatomnak való a titokban, óvatosan precízkedés.
- Azért én nem mondanám biztosra, ha annyira megfélemlítettem volna őket a puszta megjelenésemmel, talán nem rabolnak ki minket. Meglátjuk, de azért készüljünk fel mindenre - mosolyodom el végül.
Nem veszem elő a tőrömet, elég lesz akkor, ha tényleg szükségem van rá. A jó hír, hogy nem látok náluk íjat, sem varázsbotot vagy hasonlót, ha tudnak is harcolni, csakis közelharcosok lehetnek, ez pedig nekem több, mint tökéletes.
Egy kicsikét mintha látnám Hildén, hogy aggódik és elveszettnek érzi magát a nagyapja nélkül, de próbálja összeszedni magát és nem arra koncentrálni, mennyire attól fél, mi lesz, ha sosem kapja vissza a fekete lándzsát. Persze, az is lehet, hogy rosszul gondolom, de valószínűnek érzem.
- Akkor gyerünk, vegyük vissza, ami a miénk.
Felegyenesedem és határozott, de nem öles léptekkel indulok meg a goblincsapat felé. A tikkasztó meleg sem zavar most, csak az jár a gondolataimban, hogy ne hagyjuk a holmijainkat a rablók kezében. Nem akarom megölni őket, de ha muszáj, nem tartom vissza magam attól, hogy egy kicsikét rájuk ijesszek. Először a lándzsa, aztán a könyvek és nem utolsó sorban a pallosom, az egyéb létfontosságú holmink már csupán részletkérdés.

- Ha feléjük magasodsz mint egy fa, lehet megijednek és inkább csak megbújnak az árnyékodban. Goblinok, azok eléggé ostobák, nem? Legalábbis úgy hallottam...
* Sosem találkozott még goblinnal, olvasott róluk már egy párszor, s elvileg vannak helyek, ahol jól megélnek velük az emberek, mi több, földműveléshez használják őket egy bizonyos fizetésért, többnyire fémért, esetleg alkoholért. Nem volt egyébként ellenére ilyen alsóbb lényekkel való érintkezés, de meg volt mindennek a határa, s tőlük lopni bezony nem csúszott bele ebbe az arany metszett területbe.
- Mindenképpen...
* Ő maga viszont erősen szorította a kis tőrt a kezében. Nem értett igazán a késnek a forgatásához, de gyakorlatilag mit lehetett ezen elrontani? Bele kell valakibe szúrni amilyen mélyen tudod, osztán' jól megforgatni. Az más kérdés viszont, hogy vajon nem ölni annyira nem lehet annyira egyszerű, de hé, minden csak a goblinokon múlik most, nem? Akárhogyan is, ellépett Oswald mellé, majd mellette járva lépdelt előre, végül nagy levegőt véve, s kitolva azt tüdejéből ahogy a torka engedte.
- GOTT MIT UUUUUUUUUNS!
* A hangra a goblinok azonnal ijedve fordultak meg, s ahogy megpillantották a hatalmas templomost, aki szinte szikla szerű árnyékot vetett, azonnal összerezzentek. Négyen voltak mindössze, egyik teljesen pőrén, szennyes textillel takar szeméremmel, s egy kezébe erősen szorongatott fütykössel, mely rettenetesen kiszáradt a sivatag hevétől. Mellette egy kissé megtermetted ostoba kifejezésű goblin, ő nyalogatta a nyársat. Sűrű haja varkocsba omlott hátáig, s szennyes, térdig lógó szürke inget viselt. Harmadik eléggé jellegtelennek hatott, olcsó, rozsdás, valamilyen szerencsétlen kalandortól bugázott kardot viselt, ami majdnem akkora volt mint ő maga, s tunikát. Mögöttük az árnyékban henyélve egy fekete bőrű goblin terpeszkedett, a területtől rettenetesen elütő vörös süveggel, melybe pávatoll volt tűzve, tűzvörös nyakékkel, mely gyomráig lógott, s egy kissé számára rövid, valószínűleg gyermek nadrágot viselve, Oswald pallosát ölelgetve. Nagyon elégedettnek tűnt, a többiekkel ellentétben nem volt megrémülve véletlenül sem, s csak úgy heverészve, mesterkélten megtáncoltatta a kezét üdvözlésként, mintha csak víz lett volna.
- Korn köszönt titeket, megfáradt vándorokat. Miként lehetünk, Korn és barátai, önöknek a szolgálatosságára, s miért tűnnek olyannyira mérgesnek, megzavarva nekünk civilizálatos népeknek a pihenneskedését?
- Ne hallgassatok rá, Korn egy fasz!