Teacita kívánságkosara

Név: Margaretha Kleist
Faj: Ember
Frakció: civil
Kaszt: eltartott feleség?
Nem: nő
Kor: 25

Kinézet: A hunyorgó mandulavágású szempárba néztem. Benne zöld, sötét és mély íriszek − mint a mohával bélelt kutak feneketlen, mindent tudó mélye −, csak úgy örvénylett bennük a kósza fénye a délutánnak. Az orra vonala olyan egyenes, olyan fitos, mintha öreg, tapasztalt művész keze rajzolta volna az arcára. Egyébként minden vonása ugyanilyen természetellenesen tökéletesnek tűnt. A lágy körívű, ovális arc, a magasan ülő arccsont, a meredeken lejtő állkapcsok, ahogy kerekded, puha állban értek össze. Fölötte dús, vastag ajkak. (kattints)

Jellem: Hiába csüng a férje karján, Etha mégis gyönyörű. Azon gondolkodok, hogy talán még nálam is szebb. Sugárzik belőle valami elemi, ösztönös, érthetetlen életöröm, az élni akarásnak olyan − számomra ismeretlen formájú és lényegű – aurája lengi körbe, ami ragyogóvá teszi azokban a pillanatokban is, mikor épp végtelenül szomorú.
…
Már azelőtt is megvetettem Alexandert, amiért így beszél a feleségéről, mielőtt találkoztam volna Ethával, és mióta ismertem a szelíd és végtelenül szeretetéhes nőt − aki úgy követelőzik gyöngéd simogatásért, mint évek óta az utcán hányódó, kedves szót soha nem hallott kóbormacska −, teljes szívemből gyűlölöm azt az embert.
…
Szeretem a türelmét, azt a kitartó, makacs életörömét, amit még Alexander se tudott elvenni tőle. A fáradhatatlan gyöngédségét, ami annak ellenére sem kopott ki belőle, nem vált passzívan agresszív követelőzéssé, hogy mennyi mindent kellett eltűrnie egy férfiak uralta olyan világban, amiben neki sose volt igazán helye. Az állhatatos vágyát, ami újra meg újra hozzám űzte, pedig most már látom, hogy talán nem is kényszer szülte, hanem döntés.

Megismerkedés története: (leírtam már EBBEN az élményben, ez itten egy teljesen freestyle et, mert Etha király és imádom írni)

Fred jó férjed lesz, Etha.
Szinte éreztem a bátyám ujjait a hajamban kalandozni, a hangját pedig olyan tisztán hallottam megcsendülni, mintha itt állna mellettem. Pedig Heinrich hosszú ideje halott már, Freddel együtt lettek egy olyan háború áldozatai, amit sose kellett volna megvívniuk, mégis mindketten a szívükön viselték. Később majd minden bizonnyal bátor hősökként fogják emlegetni a többi arctalan és névtelen katona emlékével együtt, akik vérüket áldozták a nemes ügy oltárán. Vagy alávaló árulókként, akik megérdemelték a halálukat. Minden csak attól függ, hogy milyen kimenetele lesz a háborúnak.
Heinrich özvegye szemlesütve takargatta előlem a meztelenségét, ahogy magára kapkodta a ruháit, pedig percekkel ezelőtt még szemérmetlenül sóhajtozott, az arcát is másféle pír színezte át.
Heinrich nem haragudna érte. Valahol a lelke mélyén mindig is tudta, hogy van bennem valami elemien eltérő, ami nem hagy nyugodni, ami miatt sosem fogok megférni az anyánk által megszabott keretek közé. Nem leszek hű és odaadó feleség, akinek a létezése kimerül abban, hogy az imádott férfi oldalán mindig úrinőhöz méltóan csillogjon, mint valami drága kiegészítő. Nem azért, mert nem akartam volna, egyszerűen nem voltam rá képes. A külvilág normái úgy szorítottak, mint a túlhúzott fűző, ami miatt nemhogy néhány falatnál több nem csúszik le a torkodon, de levegőt se igazán tudsz venni.
Heinrich özvegye a válla felett se sandított vissza, ahogy becsukta maga mögött az ajtót. Tudtam, hogy holnap az első dolga lesz, hogy gyónni megy, de végül nem lesz majd mersze az őszintét vallani. Talán mindketten a pokolra kerülünk ezért.
Én legalábbis biztosan. A gondolatát is utáltam annak, hogy holnap megint férjhez megyek. Egy ideig könnyű volt halogatni, már-már kényelmesnek is tűnt az az időszak, míg illően meggyászoltam Fredet, aztán már nem tudtam volna sokáig dacolni anyám noszogatásával, így is húztam, ameddig csak lehetett. Csak a halála után tudtam meg, hogy egyáltalán nem álltunk olyan jól anyagilag, mint azt Fred szerette éreztetni velem, kénytelen voltam a házát is eladni, majd visszaköltözni anyámhoz. Utáltam magam, amiért Fred halálhírére az első reakcióm egy felszabadult sóhaj volt, és utáltam magam azért, amiért haragudtam a férjemre, mert szinte a semmivel hagyott itt. Anyám pedig elég egyértelműen adta a tudtomra, hogy az apám után maradt örökség közel sem elég ahhoz, hogy mindketten eléljünk belőle.
Alexander Kleist nem tűnt rossz választásnak. Mégis… Mégis a fél lelkemet adtam volna azért, ha a bátyám a tenyere közé vette volna az arcomat, miközben a jól ismert kellemes csengésű, lágy hangján mormogta volna vigasztalón: Alexander jó férjed lesz, Etha. Minden rendben lesz. Végre boldog leszel.

Felleg hátán felleg
mendegélnek, mennek.
Északról le délnek
mennek, mendegélnek.¹

Victoria Schmidt annyira szerette a fiát, hogy szinte biztos voltam benne: a hiányába betegedett bele végül. Vannak olyan asszonyok, akiknek teljesen szürke és céltalan az élete, amíg gyermekük nem születik, mintha ösztönösen hajtanák bele a fejüket abba az igába, amit a természet kiosztott rájuk. Anyám pontosan egy olyan nő, aki teljesen láthatatlan a gyermeke nélkül. Hiába hordott magában engem is kilenc hónapig, hiába adta ő nekem az életet, hiába volt nekem ő az anyám, én sose voltam az ő lánya. Nagyon sokára, már egészen felnőtt fejjel értettem meg csupán, hogy valójában nem az engedetlenségem, a megzabolázhatatlanságom vagy az állandó szabályszegéseim miatt nem volt képes arra, hogy szeressen, azt megbocsátotta volna, ha én vagyok az első. A legnagyobb bűnöm az volt, hogy másodiknak fogantam, egy olyan anya méhében, akinek a szívében csak egy gyermeknek volt hely. Bárhogy is kedveskedtem, bárhogy is próbáltam befúrni magam a kegyei közé, bárhogy is akartam kicsikarni belőle egy morzsányi törődést, a szeretetét sose voltam képes megosztani. Sose voltak természetesek vagy őszinték a felém irányuló gesztusai, ha gondoskodott is rólam, csak szánalomból vagy kötelességtudatból tette. Ugyanígy, inkább csak megszokással, mint igazi érzelmekkel kezelte apámat is. Ettől egy kicsit sorstársak lettünk mi ketten, egy kicsit jobban megértettük egymást, mint ahogy értettük a világot, vagy, ahogy a világ értett minket. Ő mindent megtett azért, hogy elnézze nekem a zabolázhatatlan természetem, szánalommal kezelte a különcségeim, talán még ő is elhitte, hogy ennek ellenére is képes őszintén szeretni. Furcsamód pont én voltam mellette azon az éjszakán, amikor meghalt. Anyám kimerültségre panaszkodott, mondtam neki, pihenjen csak nyugodtan, majd én vigyázok apámra. Semmiségekről beszélgettünk hajnalig, nem bírt aludni a fájdalomtól. Ajánlottam neki főzeteket, amivel enyhíthetnénk, de mindet visszautasította, azt mondta, azoktól olyan kába lesz. Mintha élete utolsó éjszakáját éberen, tiszta fejjel szerette volna eltölteni. Hajnalhasadás előtt pár perccel halt meg. Én pedig először temetése után sírtam, a dolgozószobájába zárkózva, a sötétbarna felöltőjét az arcomhoz szorítottam.

Délről napkeletnek,
onnan napnyugatnak,
térülnek, s már újra
északra vonulnak. ²

Gyerekkoromban rengetegszer bújtam el apa dolgozószobájában. A férfiszoba volt az, ahová nem illett nekem bejárnom. Apám mindig úgy tett, mintha nem is vette volna észre, hogy a sötétítő mögött vagyok, pedig kilógott a lábam, és nem egyszer árult el a kislányos kuncogás. Miután a munkájába merült, én vaskos könyvet emeltem le a polcról, törökülésben az íróasztala mellé ültem, a lábának vetettem a hátam, és számomra érthetetlen, felnőtteknek szóló történeteket olvastam ugyanolyan komolyan, mint ahogy ő rendezgette a papírokat. Anyám, mintha félt volna – pedig csak olyan asszony volt, aki tudta a helyét −, sose jött be utánam, csak hátracsapta az ajtót, és a küszöbön állva kiabálta, hogy nincs keresnivalóm nekem itt, a nappaliban vár rám a hímzés. Az olvasás egyébként se lányoknak való.
Másszor a konyhában talált rám. Úrilánynak nem illik tudni főzni, mondta mindig anyám. Engem azonban lenyűgözött, ahogy a szakácsnő, mintha bájitalt készítene, különböző hozzávalókat dobált a fazekakba, fűszerekkel ízesítette, kavart rajtuk párat, más ételeket a sütőbe tolt be, közben pedig mindig lelkesen magyarázta, hogy mit miért csinál. A báránysültet rozmaringgal kell ízesíteni, hozzá szerecsendióval megszórt tört krumpli dukál, az almás sütemény a szegfűszegtől lesz az igazi, a kalács tésztájába sót kell szórni. Sose küldött ki, én pedig csak később tudtam meg, hogy anyám minden egyes alkalommal, mikor engem ott talált, őt büntette meg.
− Min gondolkodsz, Gretchen?
− Csak… semmiségeken.
− Hoznál nekem egy kis vizet?
− Persze, mama.
− És, ha kérhetlek, hagyd végre abba a gondolkodást. Nem áll jól neked.

Elfödik a Napot,
este el a Holdat.
Ólmos esőt visznek,
porka havat hoznak.³

________________________
¹Kányádi Sándor, Felleg hátán felleg. Online: http://mek.niif.hu/02600/02673/html/vers0805.htm#97 (2016. 08. 29.)
²Uo.
³Uo.