Adrastea

Makacs gyermek voltam. Édességet akartam ebéd előtt, úszni ebéd után, olvasás helyett a dajka velem egyidős fiát püfölni hajlékony nyárfabottal, amit együtt metszettünk az erdőben, és azt képzeltük róla, hogy igazi kard. Fürdés helyett inkább lovagoltam volna, lovaglás helyett a víváshoz fűlött volna a fogam, és a legnagyobb problémát mindig az ágyba parancsolásom jelentette. Gyermeki hisztériával tiltakoztam az éjszaka ellen, üvöltöttem, toporzékoltam, megszaggattam a hálóruhát, mikor elfújni készültek a szobát gyér fénnyel betöltő gyertyákat. A dajkám minden este ugyanazzal a történettel altatott, lefekvés előtt minden egyes alkalommal a Homokemberről mesélt. A Homokemberről, aki egy méretes fémvödörben a legsötétebb mágiával átitatott altató hatású homokot hordott magával, körbejárt az ismert és ismeretlen birodalmak minden pontján, s ahol az ágyakban álmatlan gyermekeket talált, a szemükbe homokot szórt.  

− Min gondolkodsz? Nem vagy álmos, nem fárasztottalak ki eléggé? – az incselkedő hang a tudatomnak koccant, széttörött, a szilánkjai szétgurultak bennem. Az erős vonzás hatására megfordultam, hogy tekintetem szemérmetlenül szaladjon végig a vékony takaró alá rejtett idomokon. A könnyű selyem alatt, mint tökéletesre faragott szobor tagjai, határozottan rajzolódott ki a csinos boka, vékony vádli, formás combok vonala. Az egyik keze könnyedén pihent meg a csípőjén, derekán apró hullámokban gyűrődött a takaró, az egyik melle kilátszott. A pillantásom tovább araszolt, a kulcscsontját tapogatta végig, aztán a válla könnyed ívét, a hattyúnyak egyenes vonalát. Onnan a résnyire nyitva felejtett ajkak közé kapott, amik közül hófehér gyöngyfogak villantak ki, mint egy támadni készülő állat szájából: a nő mosolygott. Végül nem tudtam ellenállni − hagytam, hogy lefegyverezzen a szemével −, a tekintetem nekifeszült a hidegen metsző pillantásnak.
− Hallottál a Homokemberről? – kérdeztem a nőtől. Nem szólalt meg, csak a fejét rázta.
− Mesélj róla! – kérte dallamos hangon, és én tudtam, hogy nem fogok ellenállni neki. – Kérlek… − fűzte még hozzá, mikor hezitálni látott.
− Hát jó – bólintottam, majd lomha léptekkel elindultam felé, leültem az ágy szélére, de tőle tisztes távolságban. Láttam, hogy zavarja az elutasítás, de nem akartam megint elveszíteni a fejem az érintésétől. Nem mintha eddig is bármiben közrejátszott volna a teste, a szemével ölt meg. Az íriszei úgy égettek, mint a kemény telek csípős hidege, most is olyan fájdalommal feszült a vonásaimnak, mintha forró piszkavasat nyomtak volna az arcomhoz. – A Homokember egy olyan világból érkezett, amit még nem fedeztünk fel. A sötétségben lakik, a szürkülettel merészkedik elő a rejtekéből, hogy az álmatlan gyermekek szemébe homokot szórva alvásra kényszerítse őket. – A nő tágra nyílt szemmel hallgatott, míg beszéltem. Nem engedtem az arcomra ülni az elégedettséget, amiért végre sikerült komollyá merevíteni a puha vonásokat. Csak a szeme ne égett volna azzal az ismerős-idegen fénnyel.  
− Érdekes történet. Hol hallottad? – a kíváncsiság furcsa színt adott a hangjának.
− Nevetni fogsz… A dajkám mesélte – vallottam be egy halvány mosollyal. A vénasszony már régen meghalt, de a hangja emléke még úgy él a fülemben, mintha fertályórányira hallottam volna beszélni.
− Gyermekek rémálmain nem szokásom nevetni – kedvesen, melankolikusan csengett a hangja. Kénytelen voltam rámosolyogni válaszképp, mielőtt még meglepetten kérdeztem: − Honnan tudtad, hogy álmodtam róla?
− Nem tudom – megvonta a vállát. – Csak éreztem. Még mindig félsz a Homokembertől?
− Nem vagyok bolond… − vetettem oda sértetten. – A Homokember csak egy mese, és én nem vagyok már gyermek – hazudtam könnyedén. A gyermekkor sérüléseit ritkán felejti el az ember. Ugyanúgy ott maradnak, mint a soha el nem halványuló hegek, és ugyanúgy kezdenek viszketni néha, de legalább a lélekben hordott sebhelyek a szemnek láthatatlanok.
− Bocsáss meg! – lehelte párás hangon, bár a szemén láttam, hogy nem gondolja komolyan, és nem is hisz nekem. Kikacagott a tekintete. Zavartan pillantottam félre, a bosszúság arra ösztökélt, hogy magamra vegyem a ruháim és faképnél hagyjam a démont. Valószínűleg olvasott az arcomról, mert könnyű, de határozott mozdulattal nyúlt a karom után, hogy az ágyra, maga fölé húzzon. Talán tudtam volna, inkább csak nem akartam ellenállni neki. A mozdulatok szinte tökéletes kiszámíthatósággal következtek egymásból, mintha csak egy előre megírt forgatókönyv utasításait követnénk lépésről-lépésre, pontosan betartva a szabályokat. Előbb a kezemmel vettem birtokba a testét, aztán a számmal, végül a csípőjét markolva irányítottam a mozdulatait: ő volt felül, de az irányítás az én kezemben volt. Jóleső puhasággal cirógatta a mellkasom, olyan finom mozdulatokkal, amire emberek közül csak kevés képes, s én magam se találkoztam sok ilyen asszonnyal. Ha jobban belegondolok, talán csak egyel, s annak ellenére, hogy rá szeretek a világon a legkevésbé gondolni, most mégis azért vagyok itt, ebben a nőben, mert emlékeztet rá. – Nézz rám! – utasítottam vágytól ködös hangon, ő pedig lomhán mozduló pillákkal nyitotta fel a szemét, perzselő tekintetét az arcomra vetette.

Később, mikor fejét a mellkasomra hajtva még mindig pihegett a test gyönyöreinek fáradalmaitól, ujjaimat engedtem a puha tincsek között kalandozni.
− Emlékeztetsz valakire – suttogtam a plafont vizsgálva.
− Én is úgy érzem, mintha ismernélek.
− Pedig sosem találkoztunk.
− Tényleg. Sosem. Téged nehéz lenne elfelejteni.
− Téged se volna könnyű… Főleg a szemed.
− A szemem? Valóban? Az emlékeztet arra a valakire, igaz? Kire? – kérdezte álmosan.
− Egy asszonyra, aki hűtlen volt hozzám – feleltem érzelemmentes hangon.
− Minden asszony hűtlen… − jegyezte meg. – Majd mesélj róla. Csak előtte engedj pihenni. Majd reggel… − fáradtan suttogott, az utolsó szótagok egy ásításba torkolltak. A haját cirógatva hagytam elaludni.

Felnőttként se voltam kevésbé akaratos, mint gyermekkoromban. Az anyám aggodalmait kikacagtam, az apám intéseit nem vettem figyelembe, a nekem szánt tudósi pálya helyett inkább a vakmerő harcosok útjára léptem. Egyetlen dologban hallgattam az anyámra: az utolsó kívánságát teljesítettem. Azt kívánta, hogy a halála előtt lásson megházasodni, hátha olyan kegyes lenne hozzá az Isten, hogy még az unokáját is a karjában tarthatná. Javasolta, hogy egyszerű lányt válasszak, szegényt, pici faluból. Az egyszerű teremtésekből jó és engedelmes feleség lesz, türelmes és állhatatos, mint amilyenre nekem szükségem van. Járni kezdtem hát a falvakat. A Déli Királyság egy apró településén láttam meg a lányt. Fiatal volt, nagyon csinos, de még a vékonyka ing alatt feszülő mellei se tudták elvonni a figyelmem a szeméről − az íriszei úgy égettek, mint a kemény telek csípős hidege. A parasztok valamiféle bált tartottak, savanyú bor folyt egész éjjel, de nekem nem volt szükségem semmi másra, csak a törékeny, parázsló tekintetű lányra, hogy megrészegedjek. Bámultam, ahogy táncol, egyszer fel is kértem, de kacagva visszautasított. Még hajnalban megkerestem az apját, megkértem tőle a kezét, vonakodott az öreg egy keveset, míg a kövér erszényből az asztalra hulló váltok csilingelése meg nem lágyította a szívét. És én megvettem magamnak a lányt. Úgy vettem meg, mint ahogy telivér kancákat szokás: pénzért. De nem bántam, ennél többet is megtettem volna, hogy az enyém legyen. Az esküvőnk napján meghalt. Persze nem szó szerint, nem abban az értelemben, ahogy a csatatéren halnak meg az emberek, a lelke vérzett ki. Gyönyörű volt, mindenki pontosan ugyanolyan gyönyörűnek látta, mint az azelőtti napon, vagy mint én, mikor először megpillantottam… csak én nem láttam már benne semmi szépséget. Az íriszeiben kihunyt a fény. Már nem perzselt a tekintete, ugyanúgy nézett, mint bárki más. Napról-napra egyre jobban megfakult a tekintete. Napról-napra egyre ocsmányabbnak tűnt. Pedig én mindent megtettem azért, hogy olyan boldognak lássam, mint akkor, mikor a szőke haja aranynak tűnt, ahogy a tűznyalábok fénye végignyalt a tincseken, a jégszín szemekben pedig élet piroslott: tökéletesre komponált diszharmónia. Megvettem neki mindent, amit csak kért. A legdrágább ruhákkal, a legkülönlegesebb ékszerekkel leptem meg, miközben más asszonyok combjai közé temettem a bánatom, akkor is csak rá gondoltam. Gyűlöltem magam, és gyűlöltem őt is, gyűlöltem, amiért nem volt képes szeretni, és gyűlöltem magamat, amiért én nem voltam képes mást.
Nem vettem észre, hogy megcsal. Nem éreztem rajta más férfiak szagát, az érintésük melegének emlékét a bőrén, a nyáluk ízét az ajkain. A Homokember a dajkám meséiből az életembe lépett, és a szememet teleszórta az álmosító homokjával, amit a világ legsötétebb mágiájával itatott át: szerelemmel. Olyannyira elvakított, hogy szinte akkor se tudtam hinni a szememnek, mikor megláttam a másik férfival. Azt megöltem rögtön. De a Homokembernek nem szántam ennyire könnyű halált. Először vissza akartam kapni tőle a feleségem szemét. Csakis ő tehet az egészről… Biztosan a Homokember álompora ködösítette el az én drága feleségem tekintetét is, azért nem figyelt rám soha, azért nem nézett rám soha úgy azután, azért nem vett észre, mert a sötét mágia hatása alatt állt. A tőrömmel vágtam ki a szemét, hogy kiszabadítsam a varázslatból, hogy ezentúl csak engem és senki mást ne nézhessen, hogy ezentúl tényleg lásson. Végre megkaphattam azt is, amit tényleg akartam tőle. A bordái úgy reccsentek, mint ahogy száraz gallyra tapos óvatlanul az ember az erdőben, ahogy szétfeszítettem, hogy közéjük nyúlva egy pillanatig az ujjaim között tartsam a még elevenen dobogó szívét, mielőtt kitéptem volna a mellkasából. Végre az enyém volt.

− Kire is emlékeztetlek? – kérdezte álomittas hangon, a mellkasomra támaszkodva, nyílt kíváncsisággal fürkészve a vonásaim. – Ki volt ez a te hűtlen asszonyod? – elmosolyodik, én pedig fáradt sóhajjal simítok végig hüvelykujjammal az alsóajkán.
− A legszebb nő, akit valaha láttam. A bőre fehér, mint a porcelán, a haja arany, az idomai formásak, a vonásai finomak, az ajkai vörösek, mint a vér, a mozdulatai könnyűek, mintha minden ízében táncolt volna. A szeme… A szeme pedig olyan kék volt, mint bárányfelhőktől párás égbolt, vagy a pajkosan szaladó, friss vizű hegyi patak hullámai, a horizont, ahol ég és föld megcsókolják egymást – szomorkásan mosolyodtam el.
− Valóban szép nő lehetett. Mi történt vele? – a tekintete kíváncsiságtól izzott, úgy figyelt, mint akit megbabonáztak.
− Hűtlen volt, elhagyott. Vagy talán igaz sem volt. Csak egy buta mese, mint a Homokember. De néha… Néha, amikor a szemedbe nézek, néha egészen olyan, mintha azt a parázsló tekintetű parasztlányt, mintha… őt látnám.

A szürkület majdhogynem kézzel fogható lomhasággal fészkelte magát a fák ágai közé. Szinte hallani lehetett, ahogy az udvarban álló kiszáradt eperfa – sose tudtam megérteni, miért nem vágták még ki onnan – égbe meredő szürke karmai szárazon karistolják a puha sötétséget. A tenyerem és a talpam alatt hűvös volt a márvány, ahogy a teraszon mezítlábasan állva, engedtem a tekintetemnek felfalni a bizonytalan, nehezen kivehető sziluettjét a tájnak, amit még nem kebelezett be az éjszaka. A hirtelen jött szél pajkosan megcibálta a hajam, langyosan simított végig a vállamon, a bokámat körbeölelő könnyű selyemhullámok közé kapott, lassú táncra hívva a hófehér ráncokat. Sose hordok fehéret.  
Odabenn mocorgott valami. Valaki. Unott, hosszú sóhajtás csúszott ki az ajkaim közül, éreztem, hogy sokkal forróbb, mint a levegő, mintha a páráját is láthattam volna, holott meleg volt. Közeledni hallottam a lépteket, lehunytam a szemem. Újabb szerető, aki belém képzel valakit, ahogy belém képzeli magát. A tenyere váratlan melegséggel feküdt a pőre vállamra, libabőr szaladt végig rajtam az érintése mentén, ahogy a mutatóujját lassan végighúzta, lefelé a karomon, s végül a kezem az ujjai közé rejtette. A másik kezével félresöpörte a hajamat a nyakamból. Az ajkai szelíden és puhán, éppen csak simogatták a tarkómat, az érintése égetett, a lélegzete égetett, úgy éreztem, felsebzi a bőröm, mély, hólyagos, levakarhatatlan hegeket hagy maga után, amiket majd billogként magamon kell hordanom: az övé vagyok. Furcsa egy szerető. Egészen különlegesnek tűnt.
− Szeretlek – egészen egyszerűen, teljesen magától értetődően súgta a szót, majd puhán a fülcimpámba harapott. Én szerettem volna megfordulni és megütni, olyan erősen, hogy utána napokig sajogjon az öklöm. Ilyet hazudni valakinek a legnagyobb kegyetlenség. A szomjazó embert se kínálják vízzel, hogy aztán kinevessék és ne adjanak neki. – Na, te nem is mondod… − szelíden kért számon. Kivedlettem az érintéséből, oldalra léptem, úgy fordultam sarkon, hogy ne kelljen ránéznem, a sértettségtől emelt fővel léptem be az erkélyről a szoba félhomályába. Elhatároztam, hogy egész egyszerűen faképnél hagyom. Elhatároztam, hogy búcsúzni sem fogok, nem fogok hisztizni, kiabálni, nem török össze semmit, egyszerűen csak elsétálok. A tekintetem végigsiklott az ódon illatú falakon. A sötétvörös kárpiton, az arany és fekete kivehetetlen formájú cirkákon, az ősökről festett képeken, amik ha régen élénkek is voltak, mára besötétedett az olaj, s a vászonról vészjóslóan merev pillantásokat vetettek rám a repedezett felszínű dédapák. Tudtam, bárhová állhatnék, úgyis engem néznének. Megvetően és rosszindulatúan, pont úgy, ahogy azok szoktak rám nézni, akik csak titokban mernek vágyni rám. A szemem újra és újra végigszaladt a szobának mind a négy falán, majd riadt tekintettel fordultam a teraszon pont mögöttem álló szerető felé: a szobában nem volt kijárat.
Olyan volt, mintha először látnám. Olyan volt, mintha először látnék. Mintha eddig soha, semmi nem lett volna valóságos, mintha eddig minden csak egy nagy ködös álomképként ölelt volna körbe, de most az egyetlen létező valóság kegyetlen könnyedséggel rombolt le minden illúziót. Sűrű, sötét haja volt. Göndör. Félhosszú tincsei rakoncátlan magabiztossággal keretezték az arcát. A bőre olyan színű volt, mint a tejkaramella, a mosolya pedig olyan édes. Az arcéle határozott, az álla vonala egyenes, az orra pimasz módon fitos, ami általában szokatlan egy férfiarcon. Az övén azonban pont jó helyen volt, pont így volt tökéletes. Az ajkai fölfelé görbültek, hófehér fogsor villant ki közülük. A szemöldöke két határozott ében ív, a szeme zöld. Zöld, mint az élettől zúgó erdő a nyár derekán. Zöld, mint a mohával bélelt kutak mindent tudó, mélységes rejtekei. Zöld, mint a méreg. Vagy, mint az élet. A tekintetem nekifeszült az övének: a kék a zöldbe olvadt, ahogy a tél első dere belepi a füvet, vagy az a vonal, ahol az erdő széle megcsókolja az égboltot a horizonton. Aztán éreztem, ahogy végigfut rajtam a perzselő pillantása. Végignyalta az arcomat, a nyakamat, a kulcscsontom, a mellkasom, elidőzött a mellemen, aztán a kézfejemen, a csípőmön, a lábaimon lassan csúszott lefelé. Úgy mért végig, ahogy vásárban az eladásra kínált állatokat szokás, de nem zavart. Jól állt nekem a tekintete.  
− Te nem mondtad ki – ismételte meg magát, és szükségem volt némi időre, míg vissza tudtam csatolni az eseményeknek arra a pontjára, ahová utalt. Félrekaptam a tekintetem, és egészen biztos voltam benne, hogy vérszínű pír lepte el az arcomat. Közelebb lépett, az állam alá támasztotta a hüvelykujját, fölemelte a fejem, arra kényszerítve, hogy megint a szemébe nézzek. – Persze nem kell, ha nem akarod. Semmit nem kell tenned, amit te nem akarsz, de én akarom. Leszámítva egy valamit. Mert azt akarom, hogy boldog légy. Mondd, boldog vagy? – ő mosolygott, de én éreztem, hogy kifejezéstelen az arcom, esetleg csak meglepett. Nem szoktam hozzá, hogy kedvesek legyenek hozzám. Legalábbis nem így, nem ennyire pofátlanul őszintén, és ezzel a helyzettel nehezen tudtam mit kezdeni.
− Nem tudom… − rebegtem magam is egészen őszintén, és nagyon halkan. De őszintének csak halkan lehet lenni. Az igazi dolgokkal óvatosan kell bánni, mintha vékony üvegből lennének fújva, és ezer éles szilánkra repednének, ha a világba kiabálná az ember.
− Nem baj. Majd boldog leszel – vissza akartam mosolyogni, mikor furcsa hang törte szét a körénk húzódó békés csöndet. Nem tűnt igazi sírásnak, nem úgy volt sírás, mint ahogy férjük hűtlenségén kesergő nőket hallottam zokogni. Őszintébb volt és tisztább, ösztönösebb. A hang feltételezhető forrása felé fordultam: egészen idáig észre sem vettem a bölcsőt. Megigézve indultam az irányába kimért, lassú léptekkel. A hófehér selyemmel kibélelt gyermekágyban egy parányi gyermek feküdt, s még úgy is gyönyörűnek láttam, hogy pici vonásait eltorzította a bömbölés. Szerettem volna felvenni, megvigasztalni, helyrehozni azt az akármit, ami bántja, de csak néztem. Néztem, mert ennél többet nem tudtam kezdeni vele.
− Nem veszed fel? – a hátam mögül kérdezte a férfi. Egészen meglepődtem, annyira a gyermekre koncentráltam, hogy nem is hallottam a felém közelítő lépteket.
− Én… nem igazán… Én nem tudom, hogy kell – vallottam be egyszerűen.
− Pedig nagyon egyszerű – somolygott a férfi, ellépett mellettem a bölcsőhöz, s néhány határozott, de óvatos mozdulattal a karjába vette a gyermeket. Furcsán feszülni éreztem a mellkasom. Zavartan pillantottam rá, a tenyerem a szívem fölé fektettem. – Éhes, és te is érzed. Talán jobb lenne, ha megetetnéd – sokatmondó pillantást vetett a gyermekre, majd a mellemre. Zavart, hogy nem volt a tekintetében vágy. Nem úgy nézett rám, mint ahogy a férfiak általában szoktak, nem úgy, mint a vágyukat potenciálisan beteljesíteni képes nőre. Volt ebben a pillantásban valami több, valami, amit nem tudtam értelmezni, és ez öklömnyi gombóccá húzta össze a gyomromat, majd a torkomba lökte, s azt éreztem, hogy akár ki is tudnám köpni.
− Tessék?
− A gyereket meg kéne szoptatni – jelentette végül ki teljesen természetesen. – A te gyereked. A lányod. Ida.
A vonásaim megfagytak. A tekintetem megfagyott. Az egész testemben éreztem szétterjedni a hűvösséget, a jéghideg borzalmat. A vérem az ereimbe fagyott, az izmaim a mozdulatlanságba, az idegeim az érzéketlenségbe, a levegő a tüdőmbe, az agyam a rémületbe. Az én gyerekem. Az én lányom. Az enyém. Nem lehet.
− Tévedsz… − suttogtam a rémülettől bénult hangon.
− Gyerünk, csak próbáld meg… − bíztatott ő barátságosan, és felém nyújtotta a kisdedet. Nem tudom, mi ütött belém, mikor átvettem tőle. Nem tudom, mi ütött belém, ahogy fél kézzel megoldottam a ruhám pántját a vállamon, hogy szabaddá tegyem a mellem. És nem tudom leírni az érzést, ami akkor öntött el, ahogy a lányom a mellemre tapadt, ahogy az apró kezecskéjével közben a hajamba markolt, és ahogy éreztem, hogy tényleg az enyém, hogy csak az enyém. Egy pillanatra fölnézett rám, és én belemélyedtem a szemébe, a szemébe, aminek egészen olyan színe volt, mint annak a vonalnak, ahol az erdő és az égbolt megcsókolják egymást a horizonton.
Végtelenül boldog voltam. Talán soha életemben nem voltam még ennyire boldog.
A fájdalom hirtelen robbant szét a felsőtestemben. A gyermek végigkarmolt a mellkasomon, majd eddig nem létező, apró, éles fogait a bőrömbe mélyesztette, és rágni kezdte a húsomat. Éreztem, ahogy minden ösztönöm azt diktálja, hogy kapálózni kezdjek, levakarjam magamról, hogy elhajítsam. Ehelyett magamhoz öleltem, még jobban szorítottam, mintha meg akarnám fojtani. Mintha gyöngédséggel akarnám megölni, belefullasztani ebbe a megfejthetetlen, végeláthatatlan szeretetbe. A hajamat tépte, a húsom cincálta. Végül felsikoltottam. Nem akartam, de az elviselhetetlen fájdalom ezt diktálta. Segélykérően néztem a férfira. Kerestem a tekintetét, valami kapaszkodót, lehetőséget, kiutat. Undorodva hőköltem hátra. A férfiról eltűntek a tökéletes vonások, mintha leolvadtak volna az arcáról. A bőre rojtosan foszladozott le a koponyájáról, a szájából mintha szólásra nyitotta volna ki, de szavak helyett fogak potyogtak ki a lilás-barnára színeződött ajkak közül. A szeme kirobbant az üregéből, lefelé folyt a bőrrel éppen csak fedett csontokon, undorítóan, penészszínű gennyként csorgott le a málló arcáról. Próbáltam újra sikoltani, de nem tudtam hangot préselni ki magamból, még a levegőt se tudtam a tüdőmből kiszorítani. Úgy álltam ott, mint aki kővé meredt valami megtörhetetlen átok alatt. Amit eddig mennyországnak hittem, lassan átszíneződött valami egészen mássá. A falak szűkülni kezdtek, fenyegetően tornyosultak körém, eltűnt a teraszra vezető kijárat, eltűnt a kint ígérete, öles téglafalak rácsoztak körül. Kijárat nélküli, sötét, áporodott szagú pokollá változott a szoba. Maró savként kezdtek folyni a könnyeim.

Arra ébredek, hogy sírok. Maró savként folynak le a könnyek az arcon. Fuldokolva kapok levegő után, kétségbeesetten próbálok egy korty oxigénhez jutni. Az arcomat a párnába temetem, elnyeli a torkomból megállíthatatlanul feltörő sikoltást. Egy eszelős kezelhetetlenségével mászok ki az ágyból, körbevezetem a tekintetem a szoba falain, az első dolgom meggyőződni: van kijárata. A mosdótálhoz botorkálok, az arcomat belemerítem az éppen hogy hideg vízbe. Addig maradok a felszín alatt, amíg bírom levegővel.
A padlóra roskadok. A mellkasomhoz húzom a térdem, a lábszáraim ölelem át. Ringatni kezdem magam, és nem hagyom abba a sírást. Nem tudom abbahagyni, bár már rég nem emlékszem, hogy miért sírok. Odakinn már rég világos van. Az udvaron álló kiszáradt eperfa karomszerű ágai furcsa árnyékot vetnek a falra.  

Démonra vadászik a falu.
Pedig eltöltöttem volna még egy pár napot itt. Az emberek kedvesek, a hegyi patakból kifogott pisztráng ízletes, a boruk zamatos, a falu szélén álló fogadóban pedig olyan finom meggyes süteményt készít a gazdáné, ami után még az anyjuk főztjével elfogult vénlegények is megnyalnák mind a tíz ujjukat. A férfiak pedig erősek, egyszerűek, ahogy az elvárható a parasztembertől.
− Miért pakolsz? − kérdezi majdhogynem meglepetten a szeretőm. Most nem volt kedvem változatossághoz, így mindhárom éjszakára ugyanazt a legényt választottam társamul.
− Mert elmegyek − felelem egyszerűen, mintha magától értetődő lenne. Igazából az is.
− Azért, amit mondtam? − a hangja majdhogynem szomorúan cseng. Végigcsúszik a tekintetem a napbarnított arcon.
− Azt mondtad, a faluban arra gyanakszanak, hogy démon jár, és el akarják kapni… − sóhajtom megadóan. Pedig nem érzem azt, hogy magyarázattal tartoznék neki, ami a döntéseimet illeti, de így talán könnyebben fogok megszabadulni tőle.
− De az nem lehetsz te… − köti az ebet a karóhoz. − Azt mondtam gyilkost keresnek. De te nem öltél meg senkit… Ugye nem? − másodpercek alatt vált a hangszíne riadttá. Idegessé. Kissé talán gyanakvóvá is.
− Nem, én nem szoktam ölni − vetem oda sértetten. Az ujjaim közben a hirtelenszőke zuhatagban dolgoznak: azon ügyködök, hogy befonjam a hajam.
− Akkor meg miért mész? Nem téged keresnek… − makacskodik. Nem szeretem a makacs embereket.
− Jóvágású vagy, kedvesem, akárcsak egy nemes lovag, de nem vagy egy kimondottan ördögi lángelme. Ha nem találják meg a démonukat, csak idő kérdése, hogy az egyházhoz forduljanak segítségért. Az egyház embereinek pedig van egy olyan bosszantó tulajdonsága, hogy felismerik a magamfajtát − türelmesen magyarázok neki. Még mindig nem érzem azt, hogy tartoznék neki ezzel, inkább csak nincs jobb dolgom, míg elkészülök.
− És ha megvédelek? Majd megmondom nekik, hogy nem csináltál semmi rosszat… − lebiggyeszti az alsó ajkát. Ha tudnék iránta érezni akármit, talán pont ebben a pillanatban szeretnék bele. Halvány félmosollyal ülök mellé az ágyra, mutatóujjam végighúzom az arcán.
− Már az is égbekiáltó és megbocsáthatatlan vétek, amit veled tettem − sóhajtok, hagyom, hogy szomorúság színezze át az ajkaim ívét. Nem érzem bűnösnek magam, elvégre én sosem tagadtam vagy hazudtam el, hogy valójában miféle lény vagyok, de persze meggondolatlanság volna azt állítani, hogyha személyesen az ördög volnék, akkor se kívánta volna az ágyam melegíteni. Gonosz átok a szépség a világra. Gonosz és esetemben még az öregedés se töri meg a varázst.

Démonra vadászik a falu.
A démonok tehát menekülnek. Nem tudom, miféle őrült lehetett az a pokolfajzat, amelyik felkavarta az állóvizet egy ilyen kis településen. Az emberek egyébként is gyanakvóbbak, éberebbek, bár, tény, hogy mivel kevesebben vannak, nem jelentenek akkora veszélyt, mintha egy városka lakossága kezdene vasvillával kergetni. Vagy teszem azt, szenteltvízzel. Ha elég ostoba volnék ahhoz, hogy vakmerő legyek, biztos maradnék még egy-két napot. Nem mintha különösebben vágynék más démonok társaságára, általában mérhetetlenül alpáriak, kivéve a tudásdémonok, de azok meg – mint arra beszédes nevük is utal – tudálékosak, én meg nem vagyok az a fajta nő, aki preferálná, ha kioktatják. A háborúdémonok veszélyesek, ostobák és agresszívek, a falánkságdémonok meg szintén, én meg nem szeretnék szerves részévé válni valaki emésztőrendszerének. A csábdémonok pedig valószerűtlenül boldognak tűnnek. Mintha én lennék az egyetlen kakukktojása fajunk mindennel elégedett egyedeinek, mintha én lennék az egyetlen, akit azontúl is zavar, hogy minek néznek, mint hogy következetesen máglyán akar látni minket mindenki. Esetleg az ágyában. Már nem mintha olyan sűrűn bocsátkoztam volna morális vitába a fajtársainkkal, de nem hiszem, hogy egy bordély – ahol általában találkozom velük – ideális környezetet nyújtana etikai kérdések megtárgyalásához. Azt se állíthatnám, hogy a tündék, vámpírok, emberek vagy – isten ments – a nefilimek társaságát különösebben keresném vagy előnyben részesíteném, így valószínűleg velem kell legyen a baj, amiért általában sehol nem érzem magam jól, ahol egynél több résztvevője van egy diskurzusnak. Ha szépen akarnék fogalmazni valószínűleg azt mondanám, hogy a költői lelkem jobban kedveli a magányt, de inkább csak megkeseredett vagyok, mint a vénleányok, akik fiatalságuk és szépségük teljében addig utasítgatták vissza a kérőiket, mindig egy következőre és jobbra várva, mígnem már nem kellettek senkinek.
A konstans magányban pedig az a rossz, hogy az embernek túl sok időt kell eltöltenie önmagával. A túl sok idő pedig óhatatlanul feltételezi azt, hogy olyan gondolatok fogalmazódnak meg benned, amelyek túl mélyről jönnek ahhoz, hogy megcáfold őket, aztán már túl sokat rágódsz ahhoz, hogy egyáltalán érdemesnek tartsd az igazságértékük megkérdőjelezését. A legnagyobb bűn a dolgok túlgondolása. Beleírnám a tízparancsolatba.

Démonra vadászik a falu.
A démonok tehát menekülnek. Én magam olyan ösvényt választottam, ami az erdő mélyén át vezet, elég nagy kitérővel a főútvonalaktól ahhoz, hogy véletlenül se futhassak bele a gyilkos után szaglászó csapatokba. Persze nem lenne különösebb kihívás meggyőzni a fiatal férfiakból álló csoportokat arról, hogy nekem semmi közöm az egészhez. Az angyalarcokat általában nehezen kötik az ördögi tettekhez. Kivéve a különleges körülmények között, és bátran merem kijelenteni azt, hogy nekem ez az egész furcsa, természetellenes létezésem egy nagy különleges körülmény.
Hajnalban a patakban mosdottam, rigók énekében fürödtem, és frissen ért, zamatos bogyókat reggeliztem. El tudnék élni az erdő mélyén az idők végezetéig is akár. Ha ne volna a vágy. Ha ne volna ez a minden porcikámat szétfeszíteni kívánó kéjes akarás, ami időről-időre eluralkodik a testemen, emberek közé hív, és elhiteti velem, hogy egy férfi ölelése kigyógyíthat minden lelki nyavalyámból, képes elűzni minden fájdalmat. Ideig-óráig ez így is van, de minél többször csap be, minél többször tér vissza a pillanatnyi mámor után a mellkasomba a tátongó üresség, annál rövidebb időre működik a varázs.
Egy kisebb tisztást választva ebédlőül, egy nagy tölgyfa tövében telepedek le, ölemben az ebédem csomagolását kezdve bontogatni: felpakoltattam a szeretőmmel magamnak két pisztrángot, pár szelet kenyeret, és egy meglepődött mosollyal sikerül tapasztalnom, hogy néhány meggyes süteményt is elrejtett.
Mozgolódásra kapom fel a fejem, valami zörgeti a bokrokat mellettem, pedig a szeretőm még az anyja életére is megesküdött, nemcsak a sajátjára, hogy pockoknál nagyobb ragadozók nem élnek ebben az erdőben. A zajokból ítélve pedig valószínűleg nagyobb egy pocoknál ez a valami. Miközben azon gondolkodok, hogy a pocok egyáltalán ragadozó-e, végül ráveszem magam arra, hogy föltápászkodjak a földről, és az ebédem a mellkasomhoz szorítva elinduljak a hangforrás felé. Egy sárga foltot pillantok meg a bokrok élénkzöldje között. Ahogy félrehúzom az ágakat, a sárga folt hajjá változik, alatta valószerűtlenül hófehér arc, egymástól művészi pontossággal meghatározott távolságban elhelyezett szemek pislognak rám a pisze orr, és a szép metszésű, málnaszín ajkak fölött. Tízéves forma kislányt találok a bokor tövében, összegömbölyödve, mint egy ijedt vad.
− Hol vannak a szüleid? − bukik ki belőlem ösztönszerűen a kérdés. Ő meglepetten, riadtan és szótlanul bámul rám, mintha épp rajtakaptam volna valamin. − Az erdő veszélyes… Nem kéne egyedül lenned − folytatom tovább, valamivel gyöngédebb hangon.
− Te is egyedül vagy − feleli meglepően pimaszul.
− Igen, de én felnőtt vagyok − felelem ugyancsak pimaszul. Erre felnevet. Felnevetek én is. − Hazavigyelek?
− Nekem nincs hazám… − sóhajtja szomorkásnak tűnő hangon. Elhúzom a szám. A kettészakadt egyház ostoba háborújának az árvája lehet. Egy pillanatig minden atomommal gyűlölöm az ostoba háborúkat, az ostoba férfiakat, akik megvívják, és az ostoba asszonyokat, akik megengedik nekik.
− Hol születtél? − Megvonja a vállát. A tekintete lassan lekúszik a kezemben tartott csomagra. Áhá! − Éhes vagy? − pillantok rá huncut mosollyal. Óvatosan bólint. − Na, gyere. Megosztom veled az ebédem − invitálom ki az ágak rejtekéből, ő meg mintha parancsot teljesítene, engedelmeskedik. Visszasétálok a tölgyfához, nyomomban az idegen kislánnyal. Ezernyi kérdésem lenne hozzá, de egyelőre egyik se tűnik olyan fontosnak, minthogy megetessem. Egy ideig tehát nem beszélgetünk. Nem nyúlok hozzá a saját részemhez, aztán mikor befejezi a sajátját, felajánlom neki a másik halat is. A süteményeket is nyom nélkül pusztítja el. Olyan étvággyal eszik, hogy el se merem képzelni, mikor jutott utoljára rendes ételhez.
Míg falatozik, megnézem magamnak jobban. Az ilyen gyerekekre szokták azt mondani, hogy földre szállt kisangyalok. Nekem mondjuk megvan a véleményem az angyalokról, úgyhogy inkább mondjunk csak annyit, hogy gyönyörű teremtés. Végtelenül ártatlannak tűnik, naivnak, törékenynek, sebezhetőnek. Nem hiszem, hogy volnának bennem anyai ösztönök, de ha lenne, most biztosan érezném iránta az összest. Meg kellene védeni, vigyázni kellene rá, otthont kéne neki teremteni.
− Hogy hívnak? − kérdezem végül, miközben ő az utolsó szelet süteményt majszolja. Értetlen szemekkel mered rám, nyel egy nagyot, majd megvonja a vállát.
− Ida.
− Ida − kóstolgatom a nevét. – Hol születtél?
− Nem emlékszem. Csak felébredtem… így. Bizonytalanság volt bennem és éhség. De valami másfajta éhség. Olyan, ami valami mást akart felfalni, nem süteményeket. − elgondolkodva magyaráz. Én bólintok. Mintha érteném, miről beszél. Mintha én is így érezném a vágyat. − Gonosz dolgok laknak bennem, amiket időnként meg kell etetni… Vérrel − komolyan beszél, elragadottságtól csillogó szemekkel. Rideg kegyetlenség ég a tekintetében, olyan fény, ami csak azoknak az íriszén vethet tükörképet, akik öltek már. Egy gyilkos szemei néznek rám.
− Ahol felébredtél… Az hol volt? − kérdezem halkan, tagoltan.
− Egy ilyen tisztáson. Egy falu mellett − nyugodtan beszél. Nem tudnám megmondani miért, de összeszorul a torkom.
− Arra? − a fejemmel abba az irányba intek, amerről jöttem. Nem szólal meg, csak bólint. − Miután felébredtél mit tettél?
− Odamentem az emberekhez. Mondtam nekik, hogy éhes vagyok. Megkínáltak mindenfélével, de olyat nem akartam adni, amit kívántam. De én elvettem tőlük.
Szinte minden önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy kifejezéstelen maradjon az arcom. Láttam én már mindenfélét… Vörös szemeket, szárnyakat, patákat, szarvakat, pikkelyes bőrt… de effélét sosem. Hibátlan munka. Ártatlan, mint egy gyermek. Mint egy hamis próféta, báránybőrbe öltözött farkas. Tökéletes.
Az angyalarcokat általában nehezen kötik az ördögi tettekhez.

Démonra vadászik a falu.
És én megtaláltam.

Sűrű, fekete, az ég felé gomolygó füstöt okádtak magukból a lángok. Felhőként takarta el a holdat a füst sötétje. Pátoszi hangulatot keltett a kép, megmagyarázhatatlan békét sugárzott. Csak esőt nem hordott magában. Nem volt semmi funkciója. Nem szeretem a céltalan dolgokat.
A lángok a falu határvonalát jelölő fák csipkeszegélyén nyaltak végig, aztán már nem is láttam, csak a füstöt, ahogy lefelé ereszkedtem a dombon. Meglehetősen sietős léptekkel.
Lassan a hangokat is elértem. Olyan hangosan ropogott a tűz, olyan közelről hallottam, mintha egy máglya közepén állnék. Minden porcikám azt kívánta, hogy a másik irányba szaladjak. El innen. Messzire. A szívem azonban húzott előre, mintha súlyos kövekkel pakoltam volna meg a zsebeim, és most a tenger mélyére süllyednék: akárhogy kapálóztak az ösztönök, nem tudtak dacolni a féltés gravitációjával.
A bűntudat olyan sűrűn öntötte el a szívemet, mint ahogy a füst terítette be az égboltot. Az én hibám. Nem lett volna szabad Idát magára hagynom, de ma este gyengébb voltam, mint máskor. Űzött a vágy, mohón, éhesen markolt bele az ágyékomba, feszítő ürességet éreztem, és a kényszert, hogy ki kell töltenem. Egyszerű ruhákba öltöztem csöndesen, miután Ida elaludt. A keletre fekvő falu közel van, hajnalra visszaérek, fel sem fog majd neki tűnni, hogy elmentem – így terveztem legalábbis. Csak én fogom tudni.
Két, egymáshoz viszonylag közel fekvő falu között táboroztunk a fiatal háborúdémonnal. Még nem tartottam elég erősnek és tapasztaltnak ahhoz, hogy emberek közé engedjem. Először meg kell ismernie a saját ösztöneit, ismernie a képességeit, hogy uralkodni tudjon rajtuk, és ne keverje bajba se magát, se engem. Éjszakákat töltöttem el azzal, hogy néztem, ahogy alszik, és azon gondolkodtam, hogy miért csinálom. Miért nem hagytam egyszerűen, hogy megtalálják a rá vadászó falusiak, talán meg is érdemelte volna a halálát. De nem jobban, mint amennyire én érdemelném meg a sajátomat.
A sátrat a bozótos védelmező lombárnyékának rejtekében húztuk fel. A bokrok tövisei most mélyen belekarmoltak a vállamba, a hátamba, a nyakamba és az arcomba, ahogy kapkodva törtem magamnak utat az összefonódó, egymásba kapaszkodó ágak között. A szívem tele volt, mintha a félelem kitágulna, mint a víz, ha megfagy.
Remegő ujjakkal húztam szét a bejáratnál a ponyvát. A szemem nem mertem kinyitni, füleltem, de a dobhártyámon lüktető szívverésen kívül nem hallottam semmit. Csak a saját zihálásomat.
− Tea… − riadt kislányhang fröccsent a tudatomba. A szívem megállt egy pillanatra. Túlcsordult benne az élet. Ha éreztem volna valaha is ehhez hasonlót, akkor minden bizonnyal arra gondoltam volna, hogy ezt az érzést nevezik boldogságnak. Így azonban csak megkönnyebbülésként gondoltam rá, miközben hagytam, hogy a visszhang végigrezegjen az torkomon, a tüdőmön, az ereimben.
− Ida… − súgtam vissza annyira halkan, hogy valószínűleg nem is hallotta. Szinte beájultam a sátorba, esetlenül zuhantam térdre, tőlem szokatlan mozdulatokkal másztam felé. A karjaim közé zártam a vékony kis testet, az orromat a hajába fúrtam, eltöltődtem az illatával. – Ida… − ismételtem újra, akárcsak valami tiltott varázsigét, amit továbbsúghattak egymásnak a tárgyak odabenn, a sátorlap pedig a világba kiabálhatta, a falevelek egymásnak zizeghették, ahogy a langyos szél végigszaladt közöttük. – Ida… ugye nem mentél el innen? Ugye itt voltál végig? – kérdeztem üresen csengő hangon. Tudnom kellett, hogy bármi is történt a faluban, nem lehet köze hozzá.
− Persze… − felelte ártatlanul. – De felébredtem. És te nem voltál sehol. Hol voltál? – szögezte nekem a kérdést, inkább riadt hangon, de mégis vádlónak éreztem.
Egy pillanatig minden ettől a túlcsorduló szeretettől volt színes és hangos, pedig én sosem hittem volna, hogy képes vagyok ilyesmit érezni.
Erősebbnek kellett ennél lennem.
− Gyere, mennünk kell! Sietnünk kell… − durván ragadtam meg a kezét, és ahogy föltápászkodtam, rángatni kezdtem kifelé. Egy darabig éreztem még az ujjaiban az ellenállást, aztán lassan engedett, mire áthágtunk közösen a sátrat rejtő bokrok karmain, már magától tette a lábait egymás elé, amikor meg szabaddá vált a járás, már nem mögöttem, hanem mellettem haladt. – Majd visszajövünk a dolgainkért… − motyogtam biztatóan, ahogy haladtunk az ellentétes irányba, hogy majd a domb alján letérjünk a csapásról, és az erdő mélyén meghúzzuk magunkat.
Patadobogást hallottam a hátunk mögül.
Belefagyott a vér az izmaimba.
Lángoló vörös volt a tudatom beszínező pánik.
Hangos sóhajjal szakadt ki belőlem a megkönnyebbülés. Parasztlegények voltak alacsony, sovány gebéken. Nem voltak többen öt főnél, tizenöt-tizenhét éves suhancok. Csak a félelemtől felerősödött érzékek miatt hallhattam úgy, mintha egy egész század készült volna körbevenni. Szinte erőlködnöm se kellett, hogy kezdjenek a könnyeim folyni. Magamban legalább háromféle történetet raktam össze, amit szükség esetén előadhatok.
− Állj, asszony! Ki vagy? – szólított meg az egyik, hetykén pillantva le rám a lováról. Láthatóan élvezte a neki jutott váratlan hatalmat.
− Ti kik vagytok? – kérdeztem vissza, és nem is kellett megjátszanom a félelmet. Egy másik legény szemmel láthatóan megsajnált, szelíd hangon adott rövid magyarázatot:
− Rütenbergből jöttünk segíteni. Hallottuk, hogy démonok támadtak Lieblingshofra.
Vagy úgy.
− A férjem… − kezdtem bele sírástól elcsukló hangon. – A férjem… Peter… − engedtem, hogy kitörjön belőlem a zokogás.
− Mi történt? – szólt rám az egyik sürgetően. Elképzeltem, milyen érzés lenne kitépni a nyelvét.
− A démon… Nem is volt benne semmi emberi. Fekete szarvai voltak, vöröslő szemei, patái – így szokták lefesteni a sátánt, nem? Egy ilyen képnek valószínűleg elég meggyőzőnek kell lennie. – A férjem közénk állt. Pont annyi ideig tudta fenntartani, míg a hátsó ajtón kimenekültünk a lányunkkal. Istenem… Istenem… Még hallom a kiáltását.
− Nem vagy ismerős – méregetett az előbbi szúrósan. A szemed is kitépném.
− A szomszéd faluban születtem Böstlingenben – magyaráztam őszinte meglepettséggel. – Oda mentem férjhez. Sose jártam a falu határán túl… Sose láttam… démont. Egy napja menekülünk. Amikor megláttam a füstöt… Azt hittem… Nem gondoltam, hogy erre jött…
− Ez egy másik démon lehet – szólt bele egy harmadik a beszélgetésbe. Valószínűleg ő lehet a démonszakértő. – Ezek szoktak csoportosan járni – jelentette ki magabiztos hangon. Mondtam, ő a specialista. – Ennek, azt mondják, szárnya van, sűrű fekete tollakkal. Valami fordítottféle angyal lehet.
− Nem mind azok? – kérdezett rá az első.
− Nem mindegy? – szólt rájuk élesen a harmadik.
− Menj tovább előre – fordult vissza felém az első. – Ha keletnek tartasz továbbra is, eléritek a szomszédos falut, oda már nem fognak eljutni a szörnyetegek. Biztonságban lesztek a gyermekkel – biccentett. Hálásan mosolyogtam rá. Újabb könnyeket hagytam lefolyni az arcomon.
− Köszönöm! Nagyon köszönöm!
Hatalmasat sóhajtottam, ahogy a hátam mögött távolodni hallottam a patadobogást. Visszasandítottam a vállam felett, és érzékeltem, hogy Ida ujjai mocorognak a tenyeremben. Lepillantottam. Úgy megszorítottam a kezét, hogy egészen belelilultak szegénynek az ujjai. – Gyere! – szóltam rá sürgetően, és szapora lépésekkel vettem egy éles kanyart jobbra, le az ösvényről, be az erdőbe. Pillanatok múlva a földút helyett ropogó avaron felejtettük a lábnyomaink.
Fertályórányi intenzív gyaloglás után majdhogynem beájultam az odvas tölgyfa földből kiálló gyökerei közé. Idát az ölembe vontam, magamhoz szorítottam, az államat a feje búbjának támasztottam.
− Itt megpihenünk – sóhajtottam pihegve, fáradtan – Várunk holnap éjjelig, aztán visszamegyünk a holminkért – közöltem vele a tervemet. Nem szólt semmit, csak befészkelte magát az ölelésbe, minden érzékemet kitöltötte a testéből kipárolgó fáradtság. A hátamat nekivetettem a fa törzsének, halkan kezdtem dúdolni valami egyszerű altatódalt, amit egy szeretőmtől tanultam. Nem emlékeztem már a szövegre.  

− Az emberek gyűlölnek?
− Igen. Gyűlölnek.
− De miért?
− Mert az esendőségükre emlékezteted őket. A lehetőségre, hogy a vétkeik megbocsáthatatlanok. És félnek tőled. Eleven büntetés vagy.
Gyengéd mozdulatokkal fésülgettem a haját, olyan óvatosan húzva végig a hullámok között a kefét, mintha attól tartanék, hogy egyetlen figyelmetlen mozdulattól csomókban tépném ki a fejbőréből.
− Téged is gyűlölnek?
− Igen.
− Pedig te kedves vagy. Segítettél is nekem. Amikor az erdőben ennem adtál. És most is. Most is segítesz nekem.
− Ida…
− Velük nem vagy kedves?
− Az nem számít.
− Akkor mi?
− Félnek. Attól félnek, hogy olyanok lesznek, mint én. Attól félnek, hogy a vágyaik felemésztik majd őket. Csak a bűnt látják bennem, és tudják, hogy bűnöket megvetni kell, a bűnösöket pedig elítélni.
− Ha akarod… Én megbüntetem őket, amiért bántanak.
− Nem!
− Miért ne?
− Mert jobbnak kell lenned náluk. Most még fiatal vagy ahhoz, hogy megértsd. De eljön majd az az idő, amikor már nem lesz mibe kapaszkodnod. Amikor az éhség… a vérszomj már nem lesz ahhoz elég, hogy boldoggá tegyen. Ott van az a lyuk a mellkasodban, tudom, hogy ott van, nekem is van. Ürességet érzel és a kínzó vágyat, hogy kitöltsd. És minden egyes alkalommal, mikor vér tapad a kezedhez olyan, mintha kisebb lenne az űr, de ez hazugság. Soha nem lesz kisebb, semmitől nem lesz kisebb. Nagyobb lesz, minél több időt töltesz itt, annál nagyobb lesz, annál messzebbre kell menned, és annál mélyebbre kell majd süllyedned, hogy legalább a mindig elkövetkező holnapig túléld. Az a sötétség, ami ott van a szívedben, szét fog majd egyszer ömleni benned, és akkor elveszíted azt, aki vagy, és azzá válsz, aminek gondolnak az emberek.

Amíg összepakoltam, Ida úgy döntött, elmegy bogyókat és gombákat szedni, egy kisebb tőrt is magával vitt, hátha el tudna ejteni gyűjtögetés közben valami kisvadat. Viszonylag hosszú ideje végeztem már a csomagolással, ő mégse tért még vissza. Aggodalom facsarta össze a szívemet. Eldöntöttem, hogy megkeresem. Nem vagyok különösebben jó nyomkövető, így tudás helyett az ösztöneimre voltam kénytelen hallgatni. Mentem, amerre csak vitt a lábam, és magam sem értettem, hogy lyukadtam ki végül a két falut összekötő földút szélén.
Fémes vérszagot sodort felém a szél. Felkavarta a gyomromat.
Nem kellett sokáig mennem Rütenberg irányába, orromban a halál megkérdőjelezhetetlenül vészjósló szagával, és először a tetemeket láttam meg. Egymáson hevertek lovak és emberek, a kaotikus halomból kezek nyúltak az ég felé, üveges szemek meredtek rám üresen, mégis vádlón. Az egyikben felismertem a tegnap éjjeli egyik suhanc sajnálkozó tekintetét. Erőtlenül botorkáltam az áldozati oltárnak tűnő hullakupac mellett el. A pillantásom összefonódott az Idáéval. Végtelen hosszúnak és nehéznek tűnő halálszagú csend feküdt közénk selymesen.
− Tea… sajnálom… − először ő szólalt meg. Erőtlenül elmosolyodtam.
− Semmi baj, kedvesem, semmi baj – suttogtam, ahogy melléguggoltam, és óvatos mozgással magamhoz öleltem.
− Nem tudom megmagyarázni. Csak úgy megtörtént – motyogta közömbösen a hajamba. – Meg kellett tennem. De nem a sötétség akarta, Tea. Én akartam.
− Semmi baj… − leheltem lágyan, miközben a sarkaimra ültem, elhajoltam tőle, hogy ránézhessek, gyöngéden simítottam végig az arcán. – A tegnap is te voltál, igaz? A faluban…
− De nem voltam egyedül! – vágta rá azonnal. – Miután nem találtalak az éjjel, elindultam, hogy megkeresselek. Úgy találkoztam azzal a démonnal. Olyan más volt, mint te… Olyan volt, mint… én.
A hangjában nem volt megbánás. A hangjában nem volt semmi.
− Semmi baj – ismételtem törékeny hangon. Éreztem az egyik lemészárolt kölyök tekintetét a hátamban. Csak gyerekek voltak, az ördög verje meg.
− De majd megpróbálok, Tea… majd megpróbálok olyan lenni, mint te vagy. Majd olyan kedves leszek…
− De én se vagyok kedves, Ida – mosolyogtam rá erőtlenül. A kezem lefelé táncolt az arcán, a vállán pihentettem egy pillanatig, majd lecsúsztak az ujjbegyeim, a szíve fölé simultak. – Én is csak eleven büntetés vagyok.
Kiengedtem a karmaimat. Éreztem a szívét megfeszülni köröttük. Kifejezéstelen arccal néztem, ahogy az enyémnek feszülő kérdő tekintet elveszíti a fókuszt, kiüresedik, mégis vádol.

Úgy lobbant lángra a ragyogó szőke haj, mintha csak szalma volna. Végül nem maradt belőlük semmi csak halálszagú hamu és egy halom fehér csont.

Kosárnyi friss zöldséggel tértem vissza a városkából, a határán álló faházba. Még nem szoktam hozzá, hogy az otthonomnak hívjam. Még ahhoz se nagyon szoktam, hogy egyáltalán az enyémnek nevezzem. A szeretőm szinte saját maga ragaszkodott ahhoz, hogy megvehesse nekem, kérnem sem kellett. Tudtam − ó, hát hogyne tudtam volna! −, hogy mennyire birtoklóan, mennyire betegesen, már-már mániákusan ragaszkodik hozzám valamiért, de hogy ennyire sokat jelentenék neki, azt nem gondoltam volna. A bejárat előtt torpantam meg. Éreztem a másik jelenlétét. Hirtelen jelent meg a hátam mögött, a léptét se hallottam, csak a kisugárzása volt annyira erős, hogy megállásra kényszerített.
A csönd élesen, kristálytisztán, kitapinthatóan áradt szét a levegőben. Éreztem a lapockáim között megpihenő tekintetét. A hátamra tapadt a pillantás, a combomba kapaszkodott, az emelkedő lábfejemet állította meg a levegőben, belefagyasztva a mozdulatba. Égette, marta a bőrömet. Lehántotta a porhüvely csontból, izomból és bőrből szőtt köntösét, hogy egészen mélyen a koromsötét lelkembe fúródjon, egyetlen csalóka másodpercig a valószerűtlenül sötétzöld tüzével űzve tovább a beteges fénytelenséget.
− Te vagy az a szajha, mi? Tea…
A külső csönd hirtelen rebbent szét, mint a sikoltás zaja riasztotta madársereg. Összerezzentem. De végül is, helyesnek tűnt. Sokkal otthonosabban érzem magam olyan környezetben, amely a belsőmet tükrözi, mintha hangulatában merőben eltérne attól. A hang váratlan s magányos. Egy hosszú percig azon gondolkodtam, hogy mégis emelnem kéne tovább a lábfejem, és szaladnom kéne, mert nem akarok szembesülni a kérdezővel. Mégsem tettem. Valahogy vonzotta a lényemet. Könnyed mozdulattal megfordultam, pedig furcsán nehéznek éreztem a tagjaim.
Olyan üresen koccant neki a látványa a tudatomnak, hogy már majdnem fájdalmat okozott. Eltöltött, szétfröccsent a bensőmben, semmitmondóan, lustán hullámozva terjedt. Már nem is emlékeztem a kérdésre. Kiüresedve csengett bele a közénk visszatelepedett csendbe, férjről szólt vagy szajháról, elszeretett férfiról… valóban nem jutott eszembe. Sokkal jobban érdekelt az ajkak mozgása, minthogy milyen szavak hangzottak el közülük. A hunyorgó mandulavágású szempárba néztem. Benne zöld, sötét és mély íriszek − mint a mohával bélelt kutak feneketlen, mindent tudó mélye −, csak úgy örvénylett bennük a kósza fénye a délutánnak. Az orra vonala olyan egyenes, olyan fitos, mintha öreg, tapasztalt művész keze rajzolta volna az arcára. Egyébként minden vonása ugyanilyen természetellenesen tökéletesnek tűnt. A lágy körívű, ovális arc, a magasan ülő arccsont, a meredeken lejtő állkapcsok, ahogy kerekded, puha állban értek össze. Fölötte dús, vastag ajkak. Annyiszor láttam már ezt az arcot. Mindig más és más vonások mögé rejtezik, de az izmokon szétterülő kifejezés mindig ugyanaz.
Megbabonázva néztem őt néhány végtelennek tűnő pillanatig, miután szemtől-szembe kerültünk. Ismertem őt. Nem a szemeket, hanem a fényt a pupilla mélyén, nem az ajkak ívét, hanem a dacos tartásukat, nem az orcák pírját, hanem a mögötte lángoló indulatot. Harag. Féltékenység. A megcsalt asszony. Az egész jelenség mintha színtiszta, kézzel érinthető, gyűlöletbe materializálódott csodája lenne a világnak. Mindig így képzeltem el. Erősnek, vibrálónak, karizmatikusnak, szépnek.
− Tessék? – pillantottam rá a szeretők jellegzetes értetlenségével.
− Margaretha Kleist vagyok – jelentette ki egyszerűen, ahogy közelebb lépdelt hozzám. Szerencsére volt benne gyakorlatom, hogy ne engedjek semmiféle kifejezést az arcomra ülni, pedig azonnal helyre tudtam tenni, hogy ki ő. Alexander Kleist felesége. Mindig is tudtam, hogy van neki, néha emlegeti is. Gretchen. Alacsonyabbnak, testesebbnek, rondábbnak képzeltem. Lefegyverez a karcsú, magas, mindent betöltő jelenlétével. De főleg a mélyzöld tekintetével. És csak pár évvel tűnik idősebbnek, mint én.
− Egy ideje tudom, hogy megcsal – sóhajtotta egyébként teljesen érzelemmentesen. Aztán röviden, élesen felkacagott. – Már azelőtt tudtam, hogy hozzámentem volna. De mindig érdekelt, hogy kivel. Reméltem, hogy csúnyább vagy… − fűzte hozzá. – Megnézhetem a házat? – kérdezte aztán hirtelen váltva hangszínt. Ezúttal egészen kedvesnek tűnt. Eleinte tiltakozni akartam, de végül mégis biccentettem egy aprót.
− Még álmában is emleget – magyarázta, hogy előttem járt néhány lépéssel. Szélesre tárta a bejárati ajtót. – Suttogni szokta a neved. Tea… − imitálta. – Innen tudtam – vallotta be. – Azt mondjuk nem gondoltam volna, hogy házat is vett neked. Az asztalán találtam meg a adásvételi papírt. Onnan tudtam meg a címet – vallott ismét. – Nem akartalak zavarni. Se számon kérni. Csak megnézni magamnak… Kíváncsi voltam, hogy mitől van úgy oda.
Úgy huppant le a társalkodóban lévő kényelmes kanapéra, mintha az ő otthona volna. A tekintete lomhán siklott körbe a bútorok felületén. Zavarban éreztem magam.
− Te rendezted be?
Biccentettem.
− Látszik. Jó ízlésed van. Habár… Ha igazán jó ízlésed volna, nem lennél a férjemmel – barátságosan kuncogott, aztán a bennfentesek mosolyával vizsgálta az arcom. – Nem kínálsz meg egy teával?
Mintha parancsot teljesítenék, hátraarcot vágtam, kisétáltam a konyhába. A kályhában még pislákolt a parázs, pillanatok múlva lángra kapott a rádobott néhány vékony, száraz gally. Vizet merítettem az asztal mellett lévő dézsából odatettem melegedni.
− Gondolkodtam… – összerezzentem, ahogy meghallottam a hátam mögött a hangját. Nem is hallottam, mikor jött utánam. – Szerintem a szemedet szeretheti ennyire. Különleges a szemed – fejezte be aztán tényközlő hangnemben, teljesen tárgyilagosan.
− Ne haragudj, de… − kezdtem bele, fakó hangon, tőlem szokatlan bátortalansággal. Zavart, hogy idejött, közölte, hogy velem csalja a férje, aztán meg úgy társalog velem, mintha a legjobb barátnője lennék. Nem tudtam rájönni az intencióira, és sose kezeltem különösebben jól a céltalannak tűnő dolgokat.
− Nem igazán érted, hogy mit keresek itt? – vágott a szavamba egy sejtelmes félmosollyal. – Pedig mondtam, csak meg akartalak nézni magamnak… Tényleg csak ennyi – őszintének tűnt a hangja. Mégse hittem neki. – Amíg felforr a víz, megmutathatnád az emeletet.
Egy pillanatig magamat láttam a szemében. Nem a tükörképem, nem, hanem mindent, ami én vagyok. A vonásait néztem és annyi mindent láttam benne. De leginkább szilánkjaira hulló tudatom, a széteső lelkemet, az első sötét foltot egy csenevész darabkájában. Szomorúságot, elveszettséget. A létezésem kvintesszenciáját. Ha nem lettem volna teljesen biztos benne, hogy húsvér ember, azt mondtam volna, hogy kettőnk közül ő itt a démon.
− Az emeletet – ismételte, kizökkentve a zavarból. Vagy inkább átterelve egy másféle zavarba. Rájöttem, hogy az elején tévedtem, félreismertem a vonásai mélyén megbúvó szándékokat, gyűlöletként, a megcsalt asszony haragjaként értelmeztem. Pedig ő valami teljesen más. Valami, amit nem tudok megfejteni. Elhatároztam, hogy ha ő engem nem, akkor én fogom gyűlölni őt. A megfejthetetlen titkot, ami a lényegét alkotja. A gerince könnyed vonalát, a léptét, melynek zaja a fülemben sikolt, a nyaka ívét, a módot, ahogy tartja a kezét, a haja lágyan hullámzó gesztenyebarna tincseit, rezdülő pilláit, telt ajkait, sötét íriszét. A mélyére süllyedek, hogy átlényegülve eredjek utána.
Az emeletre vezettem. Ugyanolyan otthonosan ült le az ágyra, ahogy odalenn a kanapéra. Ujjai lágy táncot jártak a kasmírtakarón.
− Itt szokott a magáévá tenni – nem kérdezte, kijelentette. Ahhoz se volt erőm, hogy bólintsak. Zavart a titok, de vonzott is. Fel akartam nyitni, meg akartam fejteni. El akartam űzni a varázsát, mint mikor az ember rájön a kártyatrükk lényegére: hogy melyik szónál, milyen módon csapta be a bűvész keze.
Még mindig az ajtóban ácsorogtam, mikor felállt az ágyról, és felém kezdett lépdelni. Zavartan nyeltem. Ő egyre közeledett, én ki akartam futni, nemhogy a házból, az egész világból is akár, de képtelen voltam egyetlen lépést is hátrálni, és úgy vártam őt, mintha sivatagban tévelygő vándor lennék, s ő az egyetlen esélyem arra, hogy egy kortynyi vizet kapjak. Pedig éreztem, hogy nem a segítség ő, csak valamiféle gonosz délibáb. Ő nem az egyetlen kortynyi víz ebben a sivatagban. Ő maga az egész forrás. Szüntelen csobogó patak, friss, hűs hullámai locsogva simogatják a partot. Ám a vize mérgezett. Lassan öl, megfontoltan, okosan. Először csak szétterjed a testben, beleivódik szövetekbe, csontba, bőrbe szívódik fel, olyan alattomosan színezi át a lelket, mintha csak vízbe csöppentett tinta lenne. A legveszélyesebb függőséget alakítja ki, hogy aztán ne élhess nélküle, hogy ne tehess meg egyetlen lépést sem anélkül, hogy ott lihegne a nyakadban. Csak abban a pillanatban jöttem rá, hogy valójában tényleg mennyire egyformák vagyunk, mikor megállt végül, anélkül, hogy teljesen közel jött volna, pedig arra számítottam.
Az előbb még rohanni akartam, most majdnem megölt az a háromlépésnyi táv, amely közénk telepedett. Nem tudtam megfogalmazni a mellkasomban szétömlő éjsötét vágyat, csak azt éreztem, hogy hajt. Hozzá. A titokhoz. Felé akartam lépni. A teste köré fonni karjaim, a nyakát becézni nedves, puha csókokkal, lágyan beléharapni, az ajkát keresni és soha, soha nem engedni el. Úgy akartam, hogy csak az enyém legyen. Birtokba akartam venni a lényegét. Meg akartam ölni. Nem úgy, ahogy eddig öltem, valami különleges módon. Darabokra marcangolni, nyelni a vérét, a nyers húsát rágni, apróra zúzva irtani ki a világból. Már nem megérteni akartam a titkot. El akartam pusztítani.
Izzott a padló, ahogy a talpam hang nélkül landolt rajta a felé vezető első lépésben. Mindenben haragos vágy volt. Szétrobbant, befröcskölt mindent, amihez csak hozzáért, amihez csak hozzáértem. Gyűlölet volt a lendületben, ahogy elindultam, a levegőben, amit halk sóhajként leheltem ki, a pillantásban, ahogy szemhéjam összezárult, a mozdulatban, ahogy emeltem a kezem, hogy édes, vérvörös haraggal tegyem a vállára.
Nem lepődött meg. Sőt, ő lepett meg engem. Puha tenyeret éreztem a kézfejemre feküdni.
Az ujjaim határozottan csúsztak lennebb, a karját ragadtam meg, erősen, erőszakosan. Ahelyett, hogy én simultam volna hozzá, őt rántottam magam felé. Gyűlöltem, de nézni akartam. Pont így. Belemélyedni a tekintetébe, haraggal, dacosan, indulatosan, féktelenül. Gyűlöltem, és még jobban akartam. Gyűlöltem, mert tudtam, hogy megért. Azt akartam, hogy benne legyek, hogy bennem legyen. Érinteni akartam, a magamévá tenni, úgy, ahogy nem tettem még sosem.
Meggondolatlan, eltervezetlen mozdulattal hajoltam felé: megcsókoltam.
Nem ellenkezett.
A nyelvem könyörtelenül tört utat magának, kerestem az övét, hogy perzselő táncot lejthessenek. Ujjaim durván kúsztak fölfele karján, nem volt az érintésben báj vagy gyöngédség, türelmetlen voltam és kapkodó, mohó és megállíthatatlan. Akárcsak egy férfi. Mintha túl sokáig vártam erre, hogy elnyújtsam. Minél többet akartam és minél hamarabb. Körülölelt bennünket a csend. A taps előtti némaság volt ez, mint mikor valami különleges színházi előadás befejező momentuma előtt az egész terem hallgatásba burkolózva fülel. Láthatatlan szemek meredtek ránk, szellem-szájak nyíltak résnyire, ahogy rácsodálkoztak a látványra. Szótlanul figyeltek, pisszenést se hallatott a terem, hogy édes-keserű lángolásunk meg ne riassza. Csak az egymásnak feszülő ajkak nedves cuppanása, és a bőrnek súrlódó bőr jellegzetes hangja mocorgott a levegőben.
Nemhogy eltaszított volna magától, az ágy felé húzott. Könnyű ujjakkal oldotta meg a ruhám övét, csak egy pillanatra húzódott el, míg lesöpörte a pántjait a vállaimról. Vastag ajkát beharapta, ahogy végignézett rajtam, aztán gyors, gyakorlott mozdulattal vedlett ki a saját ruháiból. Álomban éreztem magam. Egy álomban pedig minden szabad.
Az ágyra feküdt, magával húzott, magára. Ahol ért, ott simogatott, éhesen fúrta zöldjét a kékembe. Élénk, csitíthatatlan vágy dalolt az erdőszín szemekben, minden mozdulata arra ösztökélt, hogy újra csókoljam, gyöngéden és finoman, erőszak nélkül, kényeztetve – ahogy az ilyen szép nőkkel bánni szokás. Nem elég. A szikrázó vágy, a tomboló szenvedély nem elég. Még mindig csak görbe tükre önmagának, még nem elég tiszta, még torz és helyenként homályos. Én tudom, igazán tudom, hogy mire képes. Ha valóban olyan, mint én. Ismerem a természetét, a benne rejlő megannyi lehetőséget. Az alázat nyomán általában megfakul. A rajongásban nem tarthatja fényét, a szeretet csillapítja a tüzét. Én azt akartam, hogy lángoljon. Ne csak szikrázzon köztünk a levegő, hanem perzseljen. A parazsán akartam táncolni, a forró füstjébe takarni a meztelen tagjaim, megfürödni a máglyája fényében és tüzében. Úgyhogy gyöngéd voltam hozzá. Szemérmetlenül gyöngéd.
Úgy akartam, hogy az enyém legyen. Úgy akartam a vágyat, ahogy nem kaphattam még belőle. Materializálódott valóját akartam érinteni, ölelni, simogatni, harapni, mély gyönyörbe taszítani a testét, visszarántani, majd újra lelökni a peremről, egészen addig, míg a tekintetbe lényegült lélek nem könyörög, nem rimánkodik kegyelemért vagy folytatásért.
A számról a nyakamra siklott a szája, puha, nedves csókokkal jelölte meg az utat, amerre az ajkaival haladt. A kulcscsontom vonalát rajzolta meg, a melleim járta körbe, mintha valami titkos térkép, titkos kincshez vezető útvonalát húzta volna meg a bőrömön. Puha párnák közé süppedtem. Hihetetlenül könnyű volt átadni neki az irányítást. A hajába túrtam, mikor a szája – mintha megtalálta volna, amit keresett – a lábam közé tévedt.
Úgy nyögtem a nevét később, akárha szerelmese s nem szeretője volnék, mint aki tudja, hogy a másik neve csak az ő szájában, az ő hangján lehet biztonságban.
Etha.

Olyan nyugodt, olyan csöndes voltam a karjai között pihegve, mint életemben talán sosem. Kislánykoromban lehetett csupán így. Néha szeretem elképzelni, ahogy az édesanyám az ölébe vett, a hajamat fésülte, miközben finom hangján puha dalokat énekelt. Csak az volt még ennyire fényes, ennyire könnyű, mint a szélben táncoló ökörnyál.
− Alexander nem tudhatja meg… − szólalt meg könnyedén, mély hangon. Fölemeltem a válláról a fejem, hogy megcsókolhassam. A száján még ott volt az ízem.
− Miért mentél hozzá? – kérdeztem elkomolyodva. − Olyannak tűnsz, aki kedvére válogathat. Minden ujjadra akadhatna egy férfi, aki nem tartana melletted szeretőt… − Szomorkásan elmosolyodott.
− Szerettem a férjem, de sosem voltam igazán boldog mellette. Persze meggyászoltam, mikor meghalt… A háború vitte el, tudod. A fiatal, csinos özvegyeket általában felpártolják a férfiak. Igazad van, válogathattam volna. Alexandert… Megsajnáltam. Mindketten árvái vagyunk a világnak a külső-belső háborúinknak. Szeretem őt is, csak nem úgy, ahogy szüksége lenne rá. Ő se tudna úgy szeretni engem − a hangja olyan szomorúan csengett, mint egy elégia. − Inkább csak kihasználjuk egymást. Volt még egy felesége, tudod. Egy fiatal parasztlánykát vett el, de meghalt egy vetélésben. Legalábbis így mondják. Mások azt mondják, hogy Alexander ölte meg. Tudod, milyen a város, hamar a szájukra vesznek akárkit… Néha hiszek nekik. Néha látom a szemén, hogy képes lenne olyan különös kegyetlenséggel ölni. Azt mondják, kivágta a szemeit, mert más férfiakra nézett velük, és kivágta a szívét, mert más férfiaknak adta oda. Ha így is volt, a legtöbbek szerint megérdemelte a felesége… Állítólag tényleg csalfa asszony volt. De Alexander szereti, még mindig szereti. Sose beszél róla, de tudom, hogy így van. Azt hiszem, pont ezért tudom – kifejezéstelenül rám mosolygott. Mintha nem is itt lett volna, úgy beszélt. Nem velem, nem ebben a világban. A gondolatai messze jártak. − De mert így van, úgy érzem, képes arra, hogy megértsen. És én is megértem őt. Megbocsátjuk a másiknak, ahogy elszeretünk egymás mellett.

Később, miközben kikísértem, rájöttem, hogy teljesen elfeledkeztem a teáról. A lábas üresen sistergett, ugrált a kályha forró tetején. A víz teljesen elpárolgott belőle.
− Még meglátogatlak, Tea. Jó?
− Várni foglak, Etha.

A fejem abban a pillanatban kezdett zúgni, ahogy átléptem a küszöb felett, a gyomrom felcsúszott a mellkasomba és tótágast állt.
Egy pillanatra megtorpantam, az ajtófélfának támaszkodtam, a szemhéjaim pedig összezártam.
Ennél erősebb vagyok. Nem fogok megfutamodni.
Egy tétova lépést tettem előre. Hányinger öntötte el a számat. Visszanyeltem.
Remegő izmokkal botorkáltam előre a padsorok között, meg kellett állnom, hogy nekitámaszkodjak egy pillanatra az egyik háttámlájának, mielőtt továbbindultam volna a tenyeremet a homlokomnak nyomtam, aztán közrefogtam a koponyám, mintha lenne bármi esélyem egyben tartani.
Homályosuló tekintettel figyeltem az oltárképet, Bűnbánó Mária Magdolna kontrasztos kontúrokkal megfestett olajvonásait, a hófehér arcról könnyek csorogtak Jézus lábára, ébenfaszín hajával törölgette épp. Az egyébként szegényesen berendezett templom egyetlen díszeként úgy vonzotta a tekintetet, mint langyos fényű lámpa az éjjeli bogarakat.
Annyira ironikusnak tűnt az egész helyzet, hogyha nem tartottam volna tőle, hogy elhányom magam, egész biztosan nevetni kezdek.
Botladozó léptekkel csoszogtam el a gyóntatófülkéig, inkább estem térdre, mintsem önszántamból tettem volna.
−  Atyám… Vétkeztem − súgtam remegő hangon, elszoruló torokkal.  
− De, hisz te… démon vagy − meglepődött kölyökhang szűrődött át a túloldalról. Fáradtan elmosolyodtam.
− Elmegyek − motyogtam én kábán.
− Maradj… − kérte ő szelíden. − Az Úr bárkit szívesen lát, aki a házába tér − magyarázta, a hangja pedig olyannyira kedvesnek tűnt, hogy majdnem elmulasztottam felfedezni a belőle érződő haragos szánalmat.
− Érzem is a vendégszeretetét − motyogtam erőtlenül, lagymatagon köszörülve meg a torkomat. Olyan bizonytalannak éreztem a tudatom, mintha bármelyik pillanatban képes lenne a szilánkjaira hullni. Sötéten hullámzott a rosszullét bennem, attól féltem, elájulok.
− Gyónni jöttél? − kérdezte, s ugyanazt a meglepettséget hallottam belőle, amit az első hozzám intézett szavaiban.
− Igen… − sóhajtottam reflexszerűen, anélkül, hogy gondolkodnom kellett volna a válaszon. − De nem hiszem, hogy képes lennék rá − nehezen vettem a levegőt, szünetet tartottam egy pillanatra. − Idebenn nem.
− Akkor menjünk ki.
Hallottam az összesúrlódó szövet jellegzetes zizzenését, rozsdás fémnyikorgást, aztán valami furcsán puhát, de határozottat a felkaromon: az ujjait.
Bágyadt tekintettel néztem felé, ködösen láttam a vonásait csupán, az arca is ugyanúgy egy kölyöké volt, mint a hangja. Csak a keze nem. Az érintésében egy férfi erejét éreztem.
Hagytam magam felsegíteni, és kitámogatni a templomból. Az ajtóból még egyszer visszanéztem Bűnbánó Mária Magdolnára.

− Mondd csak, mi bánt? − akkor szólalt meg újra, mikor a templomtól pár lépésnyire megállt. Engedett a fűbe ülni, maga is mellém telepedett. Láttam jól, hogy azért karnyújtásnyi, tisztes távolságba. A fejemet tisztulni éreztem. A szívemet pedig tágulni. Néhány percig összezárt szemhéjakkal fürdettem az arcomat a langyos napsütésben, a tüdőmet teletöltöttem az illatos levegővel.
− Hogy élek − válaszoltam még azelőtt, hogy felnyitottam a szemem. − Hogy nem merek meghalni − suttogtam, üres tekintetet emelve az arcára. − De nem a haláltól félek − folytattam, mielőtt bármit mondatott volna: láttam az arcán, hogy nem tud hogyan reagálni, mégis résnyire nyitotta a száját, mint, aki szólni akar valamit. − Ennél csak jobb lehet. Ha valaki azt tudná mondani, hogy azzal tényleg vége… Hogy egész egyszerűen csak szétfúj a szél, mint a máglyák nyomában maradó hamukupacokat… Ha valaki azt ígérné, hogy tényleg meghalhatok... Véget vethetek a létezés kínzásának, esküszöm, megtenném. De a pokolba nem mehetek − éreztem megremegni a hangomat. − Nem bírnék több fájdalmat el… Ha tényleg olyan rossz, mint amilyennek mondják − vallottam neki őszintén.
− Olyan − vágta rá azonnal, őszinte meggyőződéssel. Egy pillanatra megálltam megcsodálni ezt az őszinte, mély hitet, ami a szavaiból és az egész lényéből áradt. Csak most néztem meg magamnak igazán. Gyermekképe volt, ragyogó kék szemei, sűrű, fekete haja. Nem volt kimondottan jóképű, de volt az arcában valami bájosan vonzó, amit jól esett nézni. Talán az enyhén görbe orr alatt elképedve szétnyíló ajkakat, amik közül fehéren villantak ki a gyöngyszínű fogak. Úgy képzeltem, hogy az ilyen száj imáját valóban meghallgathatja az Isten. Nem tűnt gyenge legénynek, de izmosnak se, az izmai szálkásak voltak, az ölében pihenő ujjai hosszúak és szépek. Olyan fiúnak látszott, aki hirtelen nőtt, egyik pillanatról a másikra. És olyannak, aki után sok lány sóhajtozhatott bánatosan, mikor inkább az Istent választotta a szerelmük helyett. Levegőt vett − láttam az emelkedő mellkasán −, minden bizonnyal azért, hogy újból megszólaljon. Még nem akartam engedni neki. Nem tudtam, milyen következményei lesznek annak, ha mond valamit.
− Olyan sok bűnt követtem el − kezdtem bele hirtelen. − Férjeket csábítottam el az asszonyaik ágyából. Odaadtam nekik a testem, megadtam nekik a hús gyönyörét, csak mert nem tudok nélküle élni én sem. És ők minden egyes érintésükkel, minden egyes mohó pillantásukkal megöltek valamit bennem. Valaminek pedig erőt adtak. Etették a démont a kéjes nyögésekkel, jóllakatták a bűnös élvezettel, ahogy belém temették magukat.
Az arccsontja mentén pír öntötte el a bőrét. Minden más esetben mulattatott volna a tapasztalatlanság okozta zavartsága, most azonban rosszabbul éreztem magam tőle. A szívem a torkomba csúszott, és egy pillanatig nem is tudtam megszólalni tőle.
− Megőrjít ez a vágy − vallottam tovább. − Minden egyes alkalommal úgy hiszem, hogy ezúttal vége… Úgy érzem, mintha mély lyuk tátongana itt a szívem alatt, és elhúzódik egészen az ágyékomig, vagy mintha egy szörnyeteg lakna bennem, aki újra és újra enni kér, és minden egyes alkalommal az ígéri, hogy ez lesz az utolsó. Én pedig minden egyes alkalommal hiszek neki, pedig tudom, hogy csak átver − szomorkásan elmosolyodtam. − Néha nem olyan rossz. Néha nem kínoz ez a sötét üresség, amit kényszeresen ki kell töltenem… Máskor pedig megbolondulok tőle, és hajt, kerget és irányít, mintha nem is lenne bennem semmi emberi, csak ez az állat van itt benn, és semmi mást nem akar, csak hódolni az ösztöneinek. Egyszerűen nincs hatalmam felette − súlyos, mély sóhajtás szakadt ki az ajkaim közül. Az arcát fürkésztem hosszan, a szemeiből mély, őszinte szánalom sugárzott felém, minden egyes pillantásából éreztem – ahogy méricskélt −, hogy el sem tudja képzelni, miről beszélek. Mint aki sosem találkozott még a vággyal, úgy nézett rám. Nem tudta sem megérteni, sem elfogadni, csak szánni tudott. Nekem pedig jól esett a sajnálata. Egészen őszintének tűnt, nem volt benne semmi megalázó, semmilyen lenéző gesztus. Olyan nyugodt önuralom sugárzott belőle, hogy jobban megszédültem tőle, mint a templomban az elviselhetetlen szentségtől.
− Az Úr okkal hozott a világba − szólalt meg percnyi csend után. Lassan beszélt, a nyelvével alaposan átforgatva a szavakat a szájában. − Célja van veled − biccentett felém biztatóan, érezhető volt belőle, hogy komolyan gondolja, amit mond. − Az, hogy az ő útjára kívánsz térni, az első lépést jelenti ehhez a célhoz. Mert, hogy ezt akarod, nem? Ezért jöttél ide, igaz? Feloldozásért. Bűnbocsánatért.
Feloldozás. Bűnbocsánat. Olyan közelinek, olyan elérhetőnek tűntek egy pillanatra a szájából kicsúszó szavak, hogyha kinyújtottam volna felé a karom, az ujjaim közé vehettem volna őket, de hagytam sikamlósan szétfolyni őket a levegőben. Egy végtelennek tűnő pillanatra elérhetőnek tűnt az egész. Talán, ha most a lábai elé borulnék, ha a könnyeimmel mosdatnám meg, a hajammal szárítanám a bőréről fel a vizet… Talán számomra is van még megbocsátás.
− Én nem is tudom − motyogtam kábán, mintha varázslat alatt állnék. Próbáltam összekaparni magamban egy észszerű érvet arra, hogy miért jöttem ide. Hogy miért választottam egy parány falut, hogy miért döntöttem úgy, hogy inkább a templom, mintsem a kocsma küszöbét lépem át. Alaposan megfontoltam. Védtelen helyet akartam, kicsit, feltűnésmenteset. Olyat, ahol, ha nem fogadnak szívesen, meg tudom védeni magam, vagy el tudok menekülni. A környező falvakban híre ment a papnak. Jámbor, mint egy bárány, akárcsak maga az Isten Fia, de az akarata erősebb, mint a legkegyetlenebb hadvezéreké. A hite pedig annyira hatalmas, hogy hegyeket mozgathatna vele, kedvére formálhatná akár az egész világot is, a legmegátalkodottabb démont is képes lenne megtéríteni.
− Jó, hogy eljöttél − a tekintete az enyémbe markolt, a szája sarkában szelíd mosoly játszott. − Az Úr küldött ide. Hozzám azért, hogy lássam, nem vagytok mind olyanok, mint ahogy beszélnek rólatok − a hangja is szelíd volt.
− Nem érzem úgy, hogy különb volnék, mint a legszörnyűbb háborúdémon − makacskodtam, egy kicsit talán meggyőződés nélkül. Most könnyű volt hinni neki. Most nem volt éhes a démon. Semmi garancia azonban arra, hogy holnap reggel nem fogok megint azzal a kínzó, mindent eltöltő és elvakító vággyal ébredni, ami egyik ágyból a másikba hajt, egyik szeretőtől a másikhoz űz. Előre szégyelltem magam, hogy mit gondolna rólam ez a kölyökképű pap, ha megtudná, hogy megbotlottam megint. El sem mertem képzelni, hogyan tűnne el a szeméből ez a fény, hogyan aludna ki vele a megbocsátás ígéretének lángja is, hogyan zuhannék vissza újra a sötétségbe.
− Nem vagy menthetetlen. Senki se az − szólalt meg kisvártatva, az arcáról talán egy pofonnal se lehetett volna levakarni azt a jámbor mosolyt. − Már az is ezt bizonyítja, hogy egyáltalán itt vagy − aprót vont a vállán, most egészen úgy tűnt, mintha meggyőződésből beszélni. Én pedig – ne verjen meg érte az Isten −, hittem neki. Így érezhette magát Bűnbánó Mária Magdolna is, mikor Jézussal találkozott. Egy pillanatig üresnek éreztem magam, aztán a szívem olyan nagyra tágult, hogy az egész testemet kibélelte és eltelt valami végtelen, eddig ismeretlen, nyugodt szeretettel. Talán ilyen érzés lehet a boldogság. Hamar józanodtam ki, egyenes vonallá feszültek az áhítattól elnyúlt ajkaim, a tekintetem elsötétült, félrenéztem, kapkodó mozdulatokkal álltam talpra.
− Jobb, ha megyek… − motyogtam, dühtől és szégyentől kipirulva tettem egy lépést.
− Várj! − szólt utánam. − Ha valóban megváltásra vágysz… Maradj!

Maradtam.
Nemigen lehetett volna a kérésének ellenállni. Választásom se nagyon volt, csak maradni. Akárha valami erős, megtörhetetlen mágia sugárzott volna abból a mélyről felrezgő szóból, ahogy inkább parancsolt, mint kért, s én akkor se tudtam volna másképp dönteni, ha éppen úgy akarok. Akartam a hitét. Mindenféle formában akartam, ahogy csak azt megismerni lehetségesnek véltem. El akartam sajátítana azt a mély bizalmat, amit az istene felé táplált, én magam is úgy akartam ragaszkodni hozzá, úgy akartam, hogy az én imáim is meghallgassa. De másképp is akartam a hitét. Úgy akartam, hogy az enyém legyen. Hogy bennem higgyen. Hogy végre valaki higgyen bennem is. Hogy végre valaki nem csak úgy gondoljon rám, mint húsra, ne csupán a démont lássa, ne csak a szépséget vagy a szörnyeteget, hanem a lehetőséget is. A jóságot. Azt a tisztaságot, amiről magam sem gondoltam volna, hogy meglehet bennem, egészen addig, míg nem találkoztam vele. Meg akartam mosdani benne. A szeme őszinte, kék tükrébe meríteni az arcomat, és megfürdetni benne minden sötét vonalát a saját hűvös égszemem íriszének. Ragyogni akartam a szemében.
Napokat beszéltünk át, úgy, hogy észre sem vettük az idő múlását, csak mikor a templomkertbe ültetett szilvafák között talált ránk a hajnal első sugara. Bűnről és megbocsátásról, reményről és hitről, és úgy gondoltam, tényleg bízik abban, hogy nem vagyok menthetetlen. Neki könnyű volt elhinni, hogy a megváltás lehetséges, elérhető dolog, nemcsak valami gonosz, tünékeny délibáb, amibe, akármilyen erős akarattal és akármeddig próbáltam volna nélküle kapaszkodni, úgyis csak kisiklott volna az ujjaim közül. De őt magát talán jobban megszerettem a megváltás ígéreténél is. A lényéből sugárzó naiv, már-már gyermeki tisztaság olyannyira vonzott, hogy részegnek éreztem magam tőle minden egyes pillanatban, amit mellette tölthettem el.
Ha misét tartott, a templom lépcsőjén ültem, onnan hallgattam a termet kitöltő zengő hangját. Sokat beszélt a szeretetről és a kegyelemről, az abban való bizakodásáról, hogy az Isten megbocsátja nekünk a bűneink, ha őszintén megbánjuk azokat, és kérjük az irgalmát. A megbocsátás pedig semmissé, meg nem történtté teszi az megtörténtet. Én pedig akartam, annyira akartam, mint még semmi mást.
Megtanultam tőle imádkozni. Néma szájjal, a szívemmel beszélni. Megtanultam talán hinni is. Abban, hogy nemcsak a szépség vagyok és nemcsak a bennem lakó ocsmány szörnyeteg, hanem tisztaság és jóság. És megtanultam úgy szeretni, ahogy nem hittem, hogy egyáltalán lehetséges, vagy ha lehetségesnek is képzeltem, hogy én magam képes volnék rá. Őszintén és tisztán, odaadó rajongással nézni rá. Anélkül, hogy akartam volna tőle bármit is.

− Örülök, hogy eljöttél hozzám − a hangja átszínezte az éjszakát. A mosolyába olvadt a létezés egy tűnő pillanatra. A lábaimat a mellkasomhoz húztam, átöleltem a vádlimat, az államat a térdemnek támasztottam.
− Én is örülök, hogy eljöttem − súgtam halkan. A hangom boldogságtól remegett. És abban a pillanatban, ahogy ránéztem a földfényben fürdő vonásaira rádöbbentem, hogy mennyire mélyen és megmásíthatatlanul szerettem bele ebbe a kölyökképű, férfiakaratú papba.
− Mindig úgy gondoltam, hogy a fajtád számára átok csupán a létezés − lehelte szomorkásan. Bűnbánatot éreztem a hangjából. − Hogy az Isten büntetései vagytok, mint valami emlékeztető, hogy mivé fajulhatunk, ha letérünk az ő útjáról. De te olyan más vagy… − úgy nézett rám, ahogy nem nézett rám még azelőtt soha senki. Abban a pillanatban, ahogy a tekintetünk összefonódott, tudtam, hogy mennyire mélyen és megmásíthatatlanul szeret. Olyan tisztán… a közönséges szerelem céljai nélkül. Szavak se voltak szükségesek hozzá, elég volt ez az egyetlen pillantás. Két szívdobbanás között szomorú félelem töltötte el a tagjaim, de nyomban szét is párolgott a langyos boldogságban. Szinte észre sem vettem. − Annyi szépség és annyi jóság van benned. Tudom, hogy sokat hibáztál − kisfiúsan lebiggyesztette az alsóajkát, mintha ellene követtem volna el minden bűnömet. − De emberben sem láttam még ennyi bűnbánatot. Ennyi akaratot a változásra. Ha valaki számára létezik feloldozás, az csakis te lehetsz, Tea − zavartan elmosolyodott. Az arcára simuló sápadt fénysugarak alatt láttam, hogy elpirul. A szívem egy pillanatra megállt, aztán olyan gyorsan kezdett dobogni, hogy megszédültem tőle.
− Sose hittem, hogy ez lehetséges, amíg nem találkoztam veled − motyogtam ábrándosan, és magam is éreztem, hogy a hűvös holdfényben elvörösödök. Ez azonban nem a szégyen pírja volt, boldog voltam, szemérmetlenül, gyalázatosan boldog.
− Minden, amiről beszéltem… Az Úr szeretete, az Ő kegyelme… Minden szavam csak süket fülekre és bezárt szívekre talált, amíg nem találkoztam veled − folytatta tovább, én pedig nem tudom miért, de azt szerettem volna, ha inkább elhallgat. − Nem akarlak elengedni… − lehelte kábán, ahogy lassan felém hajolt. Az ujjait az állam alá fektette, hogy megemelje a fejemet, aztán gyöngéden, röviden szájon csókolt. Hátrahúzódtam, mintha megégetett volna. A tekintetemben millió kérdés világlott.
− Annyira szeretlek − susogta lehunyt szemekkel.

Maradtam.
Azután is, hogy egyre határozottabban éreztem, el kéne hagynom. Mégis maradtam a szerelméért. Az őszinte, tiszta, odaadó szerelméért. Egy ujjal sem ért hozzám, csak néha, és akkor is csak óvatosan és nagyon titokban csókot lopott. Ha lopásnak lehet nevezni azt, amit önként adtam neki.  
Nem ismertem a szerelemnek ezt a formáját soha azelőtt. Mindig úgy képzeltem, az ember csak a testével tud szeretni, csak a bűnös, kéjes érintésekkel tudja kifejezni magát. Ezt pedig sose gondoltam igaznak. Ő azonban szeretett a tekintetével, a szavaival, az odaadó a hitével, a belém vetett bizalmával. Egészen magához szelídített, ahogy fogságba esett szarvasünők is megszeretik idővel a vadászt, aki megölte az anyjukat. Szépnek éreztem magam a szerelmétől. Nem úgy, mint ahogy eddig valaha szépnek éreztem magam. A lassú, odaadó, őszinte szerelmében volt valami egészen gyermekien tiszta, nem volt benne sem követelőzés, sem makacs akarás, semmi bűnös, semmi kéjes. Szeretett, mert én voltam az ő Bűnbánó Mária Magdolnája.
− Veled akarok élni − súgta este, mikor a templomkertben ültünk. − Magam mögött akarom hagyni a világot − folytatta kisvártatva. A fejemet a vállára hajtva hallgattam, a telehold félszemével nézve közben farkasszemet. − A szeretet, amit megtaláltam benned igazabb, mint bármi, amit eddig annak gondoltam volna − a hajamba mormogta a szavakat. Fölfelé fordítottam az arcomat, hogy meg tudjam csókolni.
− Annyira szeretlek! − súgtam az ajkai közé mámorosan. − Gyere velem… − kértem szelíden. − Valahová, ahol biztonságban lehetünk.
− Bárhová… − a számra csókolta az ígéretét.
Az arcára fektettem a tenyeremet, puhán simogatva táncoltak lefelé az ujjaim, a nyaka oldalán szánkáztak végig, kigomboltam az ingjét, a meztelen mellkasán simítottam lefelé. Az ölébe vont. Gyakorlatlan ujjakkal próbálta bontogatni a ruhámat, segítettem neki, amíg semmi nem volt rajtunk, csak a hold sápadt sárgán tüzelő a fénye és a másik tekintete.
Kipirulva remegett, én pedig halvány kis mosollyal döntöttem hátra, hogy a rövidre kaszált fű és a testem közé szorítsam. Minden mozdulata ügyetlen volt, nem tudta hol, hogy simogasson, de nem kapkodta el. Türelmes volt, mint amilyen türelmes lehetett élete minden percében.
A tekintete perzselve fonódott az enyémbe, mikor magamba vezettem. A tenyerei a csípőmön pihentek, forróak voltak és nagyon puhák.

El kellett hagynom őt.
Néhány napra csupán, míg visszautaztam a házba, amit Alexandertől kaptam. Néhány ruhát pakoltam csak össze csupán meg pénzt. Elbúcsúztam Ethától. A magam módján, sietősen, nem mondtam meg neki, hogy nem tervezek visszatérni. Nem mondtam el neki, hogy meg akarok szökni a világ elől egy fiatal, szerelmes pappal. Attól féltem, nem bírta volna ki.
Siettem, lóhalálában siettem vissza hozzá. A falucska meglepően csendes volt, gyermekek se visongtak. A templomharang tompán kongott, misére hívva a parasztokat. Fejvesztve, boldogan rohantam, már hallottam is magamban a hangját, amit mindig ünnepélyessé és öblössé tett, ahogy a komor falakról visszhangzott.
A templom azonban néma volt.
A kertben, a szilvafák alatt körben állt a nép.
− Mi történt? − kérdeztem meglepetten, riadtan az egyik szélén álló asszonytól.
− Az Atya… − a hangja szomorúnak tűnt. − Az Atyát el kell temetnünk, de nincs papunk.
Megszédültem.
− Eltemetni? − úgy éreztem ordítok, pedig alig jött ki hang a torkomon. A szívem hevesen zakatolt, őrült módjára pumpálva az ereimbe a vért.
− Tegnapelőtt erre jártak néhányan a fővárosból. Öten-hatan lehettek. Megálltak vízért, ételért. Tudja milyenek. Vívják a háborúikat, de a mi kenyerünket eszik… − megvonta a vállát. Fel tudtam volna pofozni.
− Kik voltak? − sürgettem rekedten.
− Valami papok. Azt mondták az Atya démonnal hált. A templomtoronyba zárták, míg felpakoltak. Azt mondták, a Fővárosba viszik elítélni. Tudja milyenek. Hiába mondtuk nekik, hogy ez a fiú ilyet sose tett volna… Egyetlen leányra se nézett rá a faluban. Pedig vannak közöttük szépek… − ismét éreztem a késztetést, hogy felpofozzam.
− Mi történt?! − megragadtam a kezét, leginkább azért, hogy össze ne essek.
− Hát, az Atya nem várta meg az ítéletet. Kivetette magát a toronyból.
Kifutott az erő a lábaimból. A szívem hosszú ideig nem éreztem dobogni. Vad zúgást hallottam csupán, láttam, hogy a nő ajkai tovább mozognak, de nem értettem belőle semmit.
−… aztán itt hagyták nekünk. Azt mondták, temessük el − megvonta a vállát. − Csak ne merjük a temetőben elásni. Mi is jól tudjuk azt, hogy az öngyilkosokat nem szokás… Nem vagyunk mi olyan buták. De, tudja milyenek…
Botorkálva hátráltam. Nem érdekelt se a hányinger, se a fejfájás, a templomba rontottam. Fel a harangtoronyba. Hátha érezni még ott az illatát. Hátha ott felejtette a tenyere meleg nyomát az ablakpárkányon. Hátha lesz elég erőm ahhoz, hogy kiugorjak én is.
Összehajtogatott pergamendarab hevert a padlón. Azonnal ráismertem, ahogy megláttam. A Bibliájából tépte ki, az első oldalt, amin nem volt írás. Remegő kézzel bontogattam, homályosuló tekintettel olvastam.

Tea!
A szeretet, amit megtaláltam benned igazabb, mint bármi, amit eddig annak gondoltam. Először azt hittem, azért küldött az Úr, hogy próbára tegyen, hogy ellenálljak neked. Utána úgy gondoltam, hogy meg kell téged váltanom. Most, ebben a pillanatban, az utolsó előtti pillanatban is úgy gondolom, az volt a célja, hogy megismerjem a szeretetnek azt a mélységét, amit csak te adhattál meg nekem. Ezt nem érthetik meg, nem értem igazán én sem, talán te sem. Csak azt tudom, hogy egészen addig, míg nem találkoztam veled, nem is éltem igazán. Úgy gondolom, most ezért kell meghalnom. Kölcsönkapott boldogság vagy, amit most vissza kell fizetnem, és talán a lelkemmel kell fizetnem érte. Ne érezz bűntudatod! A világon, ha volt valaha két ember, akik a legboldogabbak voltak, azok mi voltunk.
Nem félek, mert rád gondolok.
Örökké.

Térdre estem.
Megöltelek.

Alexander voltfeleségének szobájába senki sem járt be, mióta meghalt. Minden szombaton beküldi Anikát takarítani, letörli a port, kisepreget, felmos, megpucolja az ablakokat. De nem moshatja ki az ágyneműt, se a függönyöket, és még csak ki sem nyithatja a szekrényt, hogy ránézzen az úrnő ruháira. Gerda Kleist holmiját szemmel illetni sem szabad.
Ilyenkor engem lovagolni visz, a tó partjára piknikezni, a barátai házába, a barátai feleségeivel teázni, míg ők kártyáznak egy másik szobában. Valószínűleg nem gondolja, hogy tudom. Azt hiszi, képes titkolni előlem, hogy minden szombat délután a felesége emlékének oltárán áldozik a cselédség. Talán abban is bízik, fogalmam sincs róla, hogy a házának még mindig ő az igazi úrnője. De a cselédek könnyen fecsegnek. Én meg egyébként sem vagyok ostoba. Bár, néha arra gondolok, hogy nincs ennyire tekintettel rám. Egyáltalán nem érdekli, hogy sértve érzem-e magam, amiért egy régen halott asszony árnyékában vagyok kénytelen élni, figyelmen kívül hagyva és szürkén. Inkább csak azt nem akarja, hogy egyszer is bepillanthassak a szoba ajtaja mögé, hogy bármi közöm legyen a szerelméhez, akit még mindig olyan mohón imád, mint valami tisztátalan bálványt, amit egy régen megdöntött hatalmú istenségről mintáztak. Persze ez sem pontos. Alexander istene él és uralkodik örökké, hatalmasan és megkérdőjelezhetetlenül, mélysötét barázdákat rajzolva az arcára, mikor rágondol.
Próbálja titkolni előlem, de azt hiszem, csak azért, hogy ne gondoljam gyengének. A férfiak nem nagyon szeretnek esendőnek tűnni. Mintha sohasem látnám a csalódást a szemében, mikor reggel mellettem ébred fel, és velem kell szembenéznie, nem érezném az őszintétlenséget a tenyereiben, ahogy durván hámoz ki a ruhámból; még akkor se tud igazából megkívánni, ha háttal vagyok neki, miközben a magáévá tesz – elárulják a mélybarna fürtök, hogy nem az vagyok, akire igazán vágyik. Mindig lehunyt szemekkel baszunk: ő azt kívánja, hogy bárcsak ne én nyögnék alatta, én azt, hogy minél hamarabb vége legyen.
Ma azonban itthon felejtette a kulcsot, amit egyébként mindig magánál hord. Vágyakozó pillantással méregettem az asztal sarkán heverő ezüstösen csillogó kis tárgyat: Gerda Kleist szobájának kulcsát.
A tiltott gyümölcsnek pedig az első nő sem tudott ellenállni, pedig őt a saját kezeivel formázta az Úr.
A legpogányabb szentségtörésnek éreztem a hangot, ahogy a kulcs elfordult a zárban, és erőszaktevésnek, mikor átléptem a küszöbön. A reggeli élénksárga napfény sápadtan szüremlett át az ablakon, a szobában vékonyka árnyak nyújtóztak el. Felfedezni véltem az illatát az ódon falak között.
Kinyitottam a szekrényét. Végighúztam az ujjaim a finom tapintású ruhákon, óhatatlanul feltűnt, hogy mind sötét, komor színű. Nem volt közöttük egyetlen élénk se, se virító sárga vagy lángoló vörös, pedig a fiatal lánykák az effélét szokták szeretni, hogy magukra hívják a férfiak figyelmét és kiemeljék a zsenge szépségüket. Mégse találtam egyetlen élénk darabot se a gyászszínű anyagok között. Úgy képzeltem, Gerda Kleist nem volt boldog.
Kihúztam a fiókot is, a fehérneműi közé túrtam, érezni akartam a finomságot, ami a testéhez simult. Valamin megakadtak az ujjaim a mélyén. Széttoltam az anyagokat, elnyíló ajkakkal vizsgálgattam a kis könyvecskét. Senki nem szokott fiatal hölgyek fehérnemű között kutakodni. Elképzelni se tudtam volna ennél jobb rejtekhelyet egy lány titkainak.    
A padló meg se nyikkant a talpam alatt, mintha esze ágában se volna elárulni, hogy itt vagyok. Az ágyára ültem. Elképzeltem, hogy itt veszítette el a szüzességét. Elképzeltem, ahogy Alexander durván lefogja a csípőjét, miközben belemerítkezik, mit sem törődve azzal, hogy a leánytestben miket szaggat össze vagy mekkora fájdalmat okoz. Úgy képzeltem, hogy Gerda Kleist sírt a nászéjszakáján.
Úgy éreztem, holtat gyalázok, mikor fellapoztam a könyvecskét. A naplója volt. Percekig nem olvastam egy sort sem el, csak csodáltam az írást. A sötétkék tintával húzott kerekded betűket, amik apró kis szárakkal úgy kapaszkodtak össze, mint az indák, egyenes vonalban kígyóztak előre, lapszéltől lapszélig, tökéletesebbek voltak, mint bármilyen leányírás, precízek, akárcsak ha rajzolták volna őket. Áhítatos pillantással kezdtem olvasni. Boldogtalanságról írt, fájdalomról. Arról, hogy mennyire hiányzik a faluja, mennyire szeretné újra látni a szüleit, legalábbis az anyját, az apjának még nem bocsátott meg. Az ott hagyott szerelmeséről írt, egy szegény pásztor fiáról, akit ígéretesnek tartott a pap, megtanította még olvasni is, a legközelebbi városban most orvosnak tanul. Örök szerelmet ígértek egymásnak, Gerda megígérte, hogy várni fogja őt, a fiú pedig azt, hogy nem keres magának senki mást a városka színes tömegében, rá sem pillant majd egyetlen hölgyre sem. Egyébként sem lehet egyikük se olyan szép, még a legcicomásabb báli ruhában sem, mint Gerda a legegyszerűbb gyapjúszoknyájában. Arról írt, hogy mennyire gyűlöli Alexandert, aki megfosztotta a szabadságától, és minden nap megöli a szerelmével. Valóban megcsalta őt. Írt a férfiakról, akiket az ágyába vitt, azért csupán, hogy kicsinyes bosszút állhasson a férjén. Elmesélte, hogyan ölte meg a méhébe megkapaszkodó gyermeket. Elszorult a torkom.
Visszarendeztem mindent pontosan úgy, ahogy találtam, egyedül a naplóját nem tettem vissza a titkos rejtekhelyére, jó helyen lesz majd az enyémben is. Visszazártam az ajtót, a kulcsot pontosan úgy fektettem az asztalra vissza, ahogyan ott találtam.
A konyhába siettem, de nem találtam ott Lianét, a szakácsnőt, Ignatz, a kocsis, azt mondta a piacra mentek vásárolni, Anikát is vitte magával. Ignatz egy teát készített oda nekem, az asztal mellé ültem, felkönyököltem a lapjára.
− Ignatz… − szólítottam meg tétován.
− Hmm? − fordult az felém a kályha mellől.
− Milyen volt Gerda? − kérdeztem óvatosan. − Milyen volt Alexander felesége?
Az arca elkomorult, de a szeme felderült. Látszott rajta, ő is mennyire szerette. És, hogy mennyire sajnál engem, amiért talán sose leszek képes akkora helyet elfoglalni a szívükben, mint ő. Talán még akkorát se, mint az a kicsi könyvecske, ami tele volt írva Gerda fájdalmával.
− Gyönyörű, fiatal pirospozsgás teremtés − felelt aztán kisvártatva. − Mindannyian egyből megszerettük, mikor az úr hazahozta. Ő se vetett meg minket, a legtöbb időt velünk vagy a könyveivel töltötte. Talpraesett volt, szívesen segített a főzésben Lianénak, a piacra is mindig együtt jártak. Még akkor is, ha Alexander úr neheztelt rá érte − nehézkésen csúsztak ki a szájából a szavak, éreztem, hogy nem akar velük megbántani. Kíváncsi tekintettel és halvány mosollyal bíztattam. A hatására megeredt a nyelve. − De nem sokat törődött Alexander úr nehezteléseivel. Okos volt, Etha asszony, nagyon okos. Itt, nálunk tanult meg olvasni és írni, kevesebb, mint egy hónap alatt, pedig azt mondják, az még a fiúknak is sokáig tart az iskolában. Egész álló nap a könyveit bújta − miközben magyarázott, teafüvet szórt a vízbe, előkészített egy bögrét.
− Töltsön csak magának is, Ignatz − mosolyogtam rá kedvesen. − És jöjjön, üljön le, pihenjen egy keveset. Meséljen még nekem Gerdáról − kértem, kedvességgel leplezve a mohó kíváncsiságot. Viszonozta a mosolyom, és elemelt a maga számára is egy csészét – nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy míg nekem díszes porcelánt választott, magának csak egy egyszerű cserépbögrét −, majd színültig töltötte teával.
− De boldogtalan volt szegényke − vonta meg a vállát, miután letelepedett velem szemben. Épp csak egy kanál cukrot szórt a gőzölgő felületű bögrébe, pedig biztos voltam benne, hogyha nem látnám, legalább hárommal tenne, de nem firtattam. − Hiányzott neki a faluja. A családja. Az úr pedig sok mindent megtett, hogy boldoggá tegye. Még azt is megengedte neki, hogy eljárjon a paphoz könyveket kérni tőle kölcsön. Nekem pedig sokat morgott, hogy nem tesz jót ennyi olvasás egy nőnek. Megzavarja a fejüket, mondta mindig. Ostobaságokra gondolnak majd a sok betűtől, ellágyul a szívek, elkényelmesedik a testük, nem lesznek majd jó anyák. Jobb is, ha olvasni se tudnak − kifejezéstelenül fújt rá a teájára, aztán belekortyolt. Követtem a példáját.
− Mégis, Alexander még mindig szereti… − motyogtam, inkább csak magamnak, még mindig a szám előtt tartva a csészét. Meglepettséget láttam a szemében és szánalmat.
− Hát, szomorúan halt meg. Idejekorán. Nehéz is volna elfelejteni − rántotta meg a vállát. Maga is tudta, hogy ez gyenge vigasz. − De magácskát is szereti ám − bizonygatta kedveskedő mosollyal. Mindenféle meggyőződés nélkül visszamosolyogtam rá.
− Nem nagyon hasonlítok rá, igaz? − kérdeztem hirtelen kíváncsisággal.
− Nem nagyon − biccentett az öreg. − Szilaj teremtés volt, vad, mint a kiscsikók. Lianéval sokat veszekedtek, velem is sokat kiabált. De az úrral sosem. Az úr előtt mindig csendes volt. Úgy láttam, pont ez bántja Kleist urat − élénken magyarázott, aztán elvigyorodott, mint, aki kifelejtett a történetből valami szaftos részletet − Meg persze szőke volt. Tejfehér bőrű, a szeme is szikrázó kék. Van róla egy festményünk. A temetés után Alexander úr felvitette a padlásra, ha gondolja, megnézheti, lehozhatom − ajánlotta, de abban a pillanatban láttam, hogy megbánta. Megráztam a fejemet.
Befejeztük a teát, aztán fejfájásra hivatkozva, azzal az indokkal, hogy ledőlök pihenni, az emeletre indultam. Persze a padlásra mentem azonnal. Lehetetlen lett volna nem azonnal észrevenni a festményt, keresnem sem kellett, pedig vastag, nehéz bársonyhullámok fedték el a kíváncsiskodó tekintetek előle. Lerántottam róla a leplet.
És majdnem szörnyethaltam.
Akkor sem tudtam volna nem azonnal felismerni, ha megpróbálom. A szemei. A hidegen, kéken ragyogó tekintete átfúrta magát az enyémen, könyörtelenül hasítva bele az íriszembe. Megszédültem. Még így, még festve is, úgy égetett, mint a kemény telek csípős hidege. Jól ismertem ezt a tekintetet. Jól ismerem, annyiszor láttam már. Láttam kérni, láttam dühösen, láttam vágytól elvakulva, láttam a gyönyörtől szikrázni. Ezek Tea szemei.
A villámlás hirtelenségével csapott belém a felismerés. Sose kövessetek el bűnöket, mert megbüntet érte az Úr! Démonokká lesztek, örökké izzani fog tibennetek a pokol mérges, kénköves tüze, az Úr pedig nem enged be titeket az Ő hajlékába.
Abban a pillanatban megértettem Alexander bálványimádatát a szajhája felé. Maga sem tudja, de megtalálta a feleségét benne.

Gondolkodás nélkül indultam Teához. Lóhalálában siettem hozzá, el akartam neki mondani, de mégse akartam, mostanában olyan szomorú. Valahogy mégis figyelmeztetnem kellett. Ha Alexander rájön… Ha Alexander rájön, hogy Tea az ő hűtlen hitvese… Nem mertem belegondolni, hogy bántani fogja. Egyszer már megtette. Annyiszor megtette.
Csókkal köszöntött, az ujjait az enyémek közé csúsztatta.
− Mi baj? − kérdezte riadtan, hirtelen elsötétülő szemekkel.
− Tea… − susogtam zihálva. Nem volt erőm formálni a szavakat, pedig orkánok tomboltak bennem.
− Bántott igaz? Alexander bántott? − kérdezte komoran. Megráztam a fejem.
− Nem…− De téged bántani fog.
− Pakolj össze! Menjünk el innen… Induljunk azonnal… Menjünk el innen messze! − könyörögtem szaggatottan, remegő hangon. Csöndesen nevetett, nyugtatón mosolygott rám, a tenyerei közé fogta az arcom.
− De… miért mennénk? − kérdezte még mindig mosolyogva, lágy érintésekkel csitítgatva, ahogy anyák nyugtathatják a gyermekeiket.
− Mert… − Mert, ha én rájöttem, hogy ki vagy, bárki rájöhet. Mert, ha én ráismertem a ragyogó jégszemeidre, előbb-utóbb ő is megteszi. Megérti majd, hogy miért bolondul érted, hogy miért kellesz ennyire neki. Attól félek, még egyszer nem ölne meg. Attól félek, a nagy szerelmében sokkal rosszabb dolgokat tenne veled. Attól félek, agyonszeretne. − Mert… Szeretlek.

− Mert… Szeretlek.

Sokáig visszhangzott közöttünk a kéretlen vallomás, és annál is tovább zsibongott bennem, mint zöldülő völgy a tavaszi láztól. A külvilág fokozatosan tompult, egyre távolodott, zajtalan törések pattogtak végig rajta, egyenetlen szélű szilánkokra esett szét minden általam ismert és ismeretlen.
Zavart, kusza fény örvénylett Etha íriszében, a tekintete a tekintetembe fagyott, az ajkai enyhén remegtek, mintha sírást fojtana vissza, vagy némán formálna idegen szavakat egy számomra ismeretlen nyelven.
Nem tudtam mit mondani.
Álltam előtte mereven, zsibbadt ujjaim a tenyerében, riadt pillantásom az arcán felejtve, és tudtam, hogy valamit tennem vagy valamit mondanom kéne, de nem voltak sem gesztusaim, sem szavaim, amik illeszkedtek volna az események szürreális gyorsasággal és kiszámíthatatlansággal kavargó folyamába.  
Sose gondoltam így rá. Nem mertem, talán nem is tudtam volna. Nem próbáltam megfogalmazni vagy megérteni a vágyát, ösztönösnek érzékeltem, testek közötti egyszerű kapcsolatnak, menekülési útvonalnak, szükségnek, hogy túléljen a férje mellett. Tudtam, hogy Alexander szerelme számára sosem lehet megfelelő vagy kielégítő. Erről főleg Alexander mesélt. Hogy mennyire utálta elhálni vele már a nászéjszakát is, mert a feleségében nincsen semmi élet, döglött halhoz, élettelen állattetemekhez hasonlította. Nem úgy, mint engem. Olyan vagy, mint egy szelídítetlen vadállat. Ha te lennél a feleségem, nem tartanék szeretőt. Már azelőtt is megvetettem Alexandert, amiért így beszél a feleségéről, mielőtt találkoztam volna Ethával, és mióta ismertem a szelíd és végtelenül szeretetéhes nőt − aki úgy követelőzik gyöngéd simogatásért, mint évek óta az utcán hányódó, kedves szót soha nem hallott kóbormacska −, teljes szívemből gyűlölöm azt az embert.
Hogy az együttléteink számára szükségszerűek, azt értettem. De arra gondolni se mertem volna soha, hogy ösztönös vágya több lenne annál, mint amit a szükség diktál. Sose gondoltam arra, hogy tudna engem szeretni. Egyáltalán akarna engem szeretni.
− Tea… kérlek… − susogta remegve, a kiszolgáltatottak riadtan rebbenő pillantásával. A visszautasításomtól tartott, ebben egészen biztos voltam.
Hirtelen mozdultam meg, mint aki mély, átok okozta alvásból riad fel. Először az ujjaim moccantak, végigsimítottam Etha tenyerén, rászorítottam a kezére. Magamhoz vontam, az arcán simítottam végig, visszaigazgattam egy a kontyából kiszabadult csalfa kis tincset. Lustán íveltek az ajkaim egy fölfelé görbülő kedves, mélázó mosolyba.
Azt kellett volna mondanom, hogy én is szeretem. Hogy igazán szeretem őt, talán már azóta, hogy először megláttam. Szeretem a türelmét, azt a kitartó, makacs életörömét, amit még Alexander se tudott elvenni tőle. A fáradhatatlan gyöngédségét, ami annak ellenére sem kopott ki belőle, nem vált passzívan agresszív követelőzéssé, hogy mennyi mindent kellett eltűrnie egy férfiak uralta olyan világban, amiben neki sose volt igazán helye. Az állhatatos vágyát, ami újra meg újra hozzám űzte, pedig most már látom, hogy talán nem is kényszer szülte, hanem döntés. Szégyelltem magam, amiért mindezt nem tudtam elmondani neki.
Hozzá hajoltam, és próbáltam úgy megcsókolni, hogy megértsen belőle mindent.
− Gyere csak be − szelíden invitáltam, enyhe húzással erősítve rá a szavaimra. Tétován lépte át a küszöböt, tőle szokatlan lomhasággal mozgott. Valami igazán zavarta. Tudtam, hogy nem akar beszélni róla, nem is faggattam. Ethának bármi fájdalma volt, nem tartotta sokáig magában, különösen előttem nem. Mulattatott, hogyha próbált is titkolózni, előbb-utóbb úgyis, akaratán kívül is kibuktak belőle a szavak, általában már jóval azelőtt kezdett beszélni, hogy a szófáig elért volna. Most azonban mélyebb, gonoszabb titkot hordozhatott.
− Nem fogunk elmenni, igaz? − kérdezte végül sután, lemondón.
− Nem… − feleltem némi hezitálás után. − Többé nem fogunk menekülni, Etha. Soha többé nem fogjuk hagyni, hogy elítéljenek vagy megalázzanak. Többé nem leszünk elnyomva, többé nem fog senki a kénye-kedve szerint rángatni, nem fogják irányítani az életünk. Megtaláljuk a módját, hogy szembenézzünk Alexanderrel. Aztán szembenézünk bármi mással is.

Négy nappal később.

Tétován ácsorogtam Kleisték rezidenciájának bejárata előtt.
Etha megígérte, hogy eljön hozzám, Alexander néhány napos vadászatra indult a barátaival a hegyekbe. Reggel óta vártam, tudtam jól, hogy Alexander hajnalban már elhagyja a házat. Nem egyszer fordult elő, hogy Etha ébresztett ilyenkor, mohó kismacskaként simulva dörgölte ki az álmosságot az izmaimból. Ma azonban váratott magára. A délelőtt fényei eltompultak lassan, a nap nyugat felé csúszott, a késő nyár sűrű, sötét sárga fényében lomhán messzire nyúltak az árnyékok.
A gyomromban kivakarhatatlan félelem ütött tanyát. Zavartan járkáltam a házban, néha észre sem vettem, hogy elindultam egyik részéről a másikba, véletlenszerűen a hálóban találtam magam, vagy a kertben, ahogy margaréták szirmait tépkedtem türelmetlenül.
Valami baj van.
Ősi, mélyről jövő, megfoghatatlan baljós előérzet tartotta pattanásig feszítve minden izmomat. Egészen addig, míg nem bírtam tovább.
Kleisték kocsisát találtam az udvaron. Ignatz. Etha mesélt már róla. Jóravaló, becsületes, egyszerű ember. Minden bizonnyal tud a létezésemről, megtörtént már, hogy ő jött Alexander után a házamhoz vagy ő hozta el. A tekintetén láttam, hogy minden bizonnyal felismert, de ennél több jelét nem mutatta a ténynek, hogy tudja, ki vagyok.
Tudtam, hogy nem hiszi el, de én azért azt hazudtam neki, hogy Frau Kleist barátnője vagyok, megígérte, hogy átjön ma teára, de nem tette meg, így aggódom érte. Gyanútól terhesen villanó tekintettel adta a tudtomra, hogy Etha ma egész nap rosszul érezte magát, ki sem jött a szobájából, visszautasította a reggelit, de még az ebédet is, amit belé akart diktálni a szakácsnő. Némi kérdezősködés után sikerült kiszedni belőle, hogy késő estig veszekedtek az úrral tegnap délután, Alexander megharagudott rá, mert a padláson járt, nem is aludt itthon. Nem volt különösebben nehéz meggyőznöm arról a férfit, hogy nekem most mindenképp fel kell mennem Ethához. Jóravaló, becsületes, egyszerű embereket sose volt nehéz megbűvölni.
Kopogás nélkül nyitottam a szobába. Etha a hitvesi ágyon feküdt, nekem háttal, ahogy elnéztem, a tegnapi ruháiban. A válla ütemesen rázkódott. Sírt.
− Etha… − suttogtam alig hallhatóan, ahogy becsuktam magam mögött az ajtót. Mozdulatlanná dermedt abban a pillanatban: észre sem vette, hogy beléptem.
− Tea, menj el… − könyörgött gyászosan fakó, elhaló hangon. Mintha nem is lett volna benne semmilyen élet. A szívem összeszorult a gondolatra, hogy Alexandernek végül mégis sikerült megtörnie. − Nem akarom, hogy így láss.
Anélkül sétáltam közel, hogy az engedélyét kértem volna. Az ágy szélére ültem, a kezem a vállára fektettem, vártam. Hogy nem húzódott el, cirógatni kezdtem a karját, a csuklóját simogattam, megfogtam a kezét.
− Mit csinált? − kérdeztem egészen egyszerűen. Semmi kétségem nem volt azt illetően, hogy ez az egész Alexander hibája.
Kihúzta az ujjait az enyémek közül, fölült az ágyban, majd rövid idő múlva felállt, az ablakig sétált. A mozgásában alig volt nyoma a jól ismert könnyű kecsességnek. Árnyéka volt csupán a mindig ragyogó önmagának, mint sebzett vad, erőtlennek tűnt.
Lassan sétáltam felé, nehogy elriasszam. A tenyerem a hátának simítottam, majd fel a vállára, magam felé fordítottam. Hagyta.
A szemét szégyenkezve lesütötte. Körötte lilás véraláfutás. A szája felhasadt.
− Sose ütött még meg… − vallott tompán. − Azt mondta, örüljek, hogy nem ölt meg… − el-elcsuklott a hangja, én pedig olyan gyengéden öleltem magamhoz, mint ahogy sosem értem még hozzá eddig.
Abban a pillanatban elhatároztam, hogy meg fogom Alexandert ölni.
Elég ideig voltam szajha ahhoz, hogy legyen néhány kétes hírnevű ismerősöm, akiktől nem nehéz mérget szerezni. Nem bíznám Ethára, nem akarnám, hogy úgy érezze, az ő lelkén szárad. Az enyém még bőven megbír ennyit.
− Nincs semmi baj, szerelmem − motyogtam lágyan, gyengéden a haját becézve. − Most már vége lesz nemsokára. Megígérem neked, hogy soha többé nem fog bántani − finoman húztam az ágy felé. − Pihenned kell, Etha − magyaráztam neki, ő pedig engedelmesen, mint a magatehetetlen gyermek, követett. Haza akartam vinni hozzám, de minden remegő izmából éreztem kipárologni a fáradtságot. Nem baj, jó lesz itt is, a férje úgyis napokig odalesz még. Szófogadón hagyta magát kihámozni a ruhájából, tiszta hálóinget adtam neki, aztán a kérésem vagy az utasításom nélkül heveredett végig az ágyon.
− Itt maradsz? − kérdezte fátyolosan.
− Persze. Vigyázni fogok rád. Ezentúl mindig… Ezentúl jobban − ígértem neki, ahogy elnyúltam mögötte, a hátához simítva a mellkasom, magamhoz öleltem, hogy biztonságban érezze magát.
Még akkor is öleltem, mintha körötte felejtettem volna magam, mikor az ajtó hátracsapódott. Etha táguló pupillákkal ült fel, az ágy háttámlája felé kezdett araszolni. Ő riadtnak tűnt, én valószínűleg meglepettnek, Alexander dühtől tajtékzó vonásain pedig semmi emberit nem véltem felfedezni.
Valamit motyogott maga elé, aztán üvölteni kezdett, artikulálatlanul, vagy csak az én hallásom tompította el eléggé a dobhártyámon átzuhogó adrenalin, hogy bármit is megértsek belőle. De az is lehet, hogy csak tehetetlenül bámult továbbra is, anélkül, hogy szólásra nyitotta volna a száját, a figyelmem teljesen szétbomlott a bekövetkezhető lehetőségek káoszában.
Ha most megszólalnék, talán meggyőzhetném, hogy őmiatta jöttem, megkínálhatnám a gondolattal, hogy megkaphat engem és a feleségét egyszerre is.
Ha most ugranék, meglepődni se lenne ideje, és a karmaimmal átszúrhatnám a torkát.
Ha most elég hangosan sikoltanék, talán felszaladna Ignatz, és nem tűrné el, hogy Alexander bántsa Ethát.
Arra eszméltem, hogy alig néhány lépésre állok tőle, veszélyesen közel. Hallottam Ethát a hátam mögül sikoltani, de talán képzeltem csak ezt is.
Az idő tompán lassúnak tűnt, az események minden mozzanatát külön tudtam volna elemezni, akár kézzel is érinthettem volna az alig csordogáló pillanatok kaotikusságában, mint ahogy az egybefonódó láncszemeket is képes külön-külön kitapintani az ember.
Most kell megölnöm.
Ahogy megvillantak a karmaim előtte, Alexander felém rontott. Mielőtt elkaphatta volna a karom, végigszántottam az arcán, megvakítva a fél szemére, a mély sebtől torz arcból vér kezdett csorogni. Most már egészen biztos voltam benne, hogy üvöltött. A szabad karommal is felé kaptam, a balomat azonban sikerült időben lefognia.
Váratlan hirtelenséggel éreztem lazulni a csuklóm körül feszülő szorítást. Az arca ép fele meglepettséget tükrözött. Fakuló írisze elsötétült a táguló pupillája körül, mígnem tompán meredt rám a fókusztalan tekintetével. A nagydarab férfitest lomhán előrecsuklott, épp az utolsó pillanatban sikerült elhátrálnom előle, ahogy térdre zuhant, majd arccal előre a padlóra esett.
Etha állt mögötte.
A kezében faragott márványváza. A talpára tapadt bőr, haj és csontszilánkok közül sötét vércseppek potyogtak alá kimérten, komótosan.
Hisztérikusan bőgni kezdett, Alexander holtteste felett átlépve alig tudtam a karjaim közé zárni a rázkódó testét. Úgy kellett lefejtenem az ujjait a vázáról, amivel szétcsapta a férje koponyáját.
Végül mégsem lett igazam. Végül mégis csak ő vigyázott rám.
− Vége van, Etha… Már vége van.
− Sose lesz vége…− sírásra görbülő szájával nehezen formálta a szavakat. − Sose lesz vége… − ismételte magát valamivel érthetőbben. Pillanatok alatt fagyott le az arcáról minden érzem, épp csak a vörös szemei és a kontrollálhatatlannak tűnő zihálás jelezte a zaklatottságát.
− Bennem van egy darabja… Bennem hagyta a gyerekét…

Takarjuk be a Homokembert

- Etha szemszög -

Az ujjaim a teáscsésze köré kulcsolva belemeredek a benne lévő folyadék felületéről gomolygó szürke párába. A vékony porcelán annyira átmelegedett, hogy égeti a tenyerem. Kényszerítenem kell magam arra, hogy ne kapjam el a kezem. A fájdalom az egyetlen dolog, ami összetartja a széthullni készülő tudatom.
Hallom, ahogy mögöttem Tea és Ignatz sutyorognak, de se a szavaik, sem az értelmük nem jut el az agyamig, csak a duruzsoló, susogó hangjuk tölti el a figyelmemnek épp csak a felszínét.
− Etha.
Összerezzenek a vállamnak simuló gyengéd érintéstől, a gerincemen borzongás szalad végig, égnek merednek az apró szőrszálak a nyomában.
Hümmögve figyelem Tea óvatos mozdulatait, ahogy közelebb húz egy széket, leül, majd lefejti az átforrósodott ujjaim a bögréről és a tenyerei közé rejti. A tekintetében őszinte aggodalmat látok.
− Kitaláltuk Ignatzcal, mi legyen − a hangja suttogás.
Próbálok értelmes, figyelmes kifejezést kényszeríteni a vonásaimra, de a figyelmem mindegyre széthull, az arcomat megolvadt maszkként érzem lötyögni a koponyámon. Behunyom a szemem.
Tea rászorít a kezemre. Ránézek. Nem érzek a tekintetemben semmit, máshol se érzek semmit, minden széthullt, minden szétgurult, kaotikus egyvelegként örvénylenek bennem az érzések, egyet se tudok megragadni, hiába is próbálom.
− Alexander azért jött haza, mert itthon felejtette a nyúzókéseit, ezt mondta Ignatznak. Eleget ivott ahhoz, hogy a többiek ne tudják lebeszélni, és… − hezitál. És biztos megint bántani is akart. Biztos meg akarta mutatni, hogy ennek a háznak ő az ura, és nekem nem szabad semmit se tennem az engedélye nélkül. Számon kérni rajtam, hogy a halott felesége holmijával jártam, vagy hogy nem is szeretem őt igazán, hogy borzasztó feleség vagyok. A fejemhez akarta vágni, hogy még annyira se vagyok jó, hogy legalább örököst szüljek neki, pedig ő mindent megtett azért, hogy fiút nemzzen. Tényleg megtett mindent. Akkor is, ha nem akartam vagy, ha épp tiltakoztam ellene. Egy kicsit sajnálom, hogy a gyerekét itt hagyta bennem, ahelyett, hogy magával vitte volna a pokolba. − Mindegy is. Az a lényeg, hogy Ignatz már elindult Alexanderrel az erdőbe. Biztos a többiek is ittak, hajnalig talán észre sem vennék, hogy eltűnt. De Ignatz, miután az erdőben hagyta a testet, meg fogja keresni őket. Azt fogja mondani, hogy Alexander lova egyedül jött haza, te is ezt fogod mondani. Éjjel azzal költöttek a cselédek, hogy a férjed lova bevágtatott az udvarra, te pedig azt fogod mondani, hogy nagyon megijedtél, így azonnal elküldted Ignatzot, hogy megkeresse. Az erdőben meg fogják találni, és Ignatz majd rávezeti arra őket, hogy azt gondolják, medve végzett a férjeddel…
− De miért hinnék ezt? − akadékoskodok mindenféle meggyőződés nélkül. − Én öltem meg… Én tettem meg… Nincs is rajta semmi olyan nyom…
− Már van − jelenti ki határozottan, de halkan. Bólintani tudok csupán.
− Most pedig felmegyünk az emeletre, és lefekszünk aludni. Muszáj pihenned, Etha… Én majd itt maradok veled. Idd meg a teád, attól fogsz tudni aludni.
Amint elengedi a kezem, engedelmesen nyúlok utána, hosszan belekortyolok. A csésze pereme felett riadt tekintettel nézem Tea arcát. Nincs erőm tiltakozni, de nem akarok ott aludni. Ott nem, ahol megöltem a férje és ahol rövid ideje még a holtteste feküdt. Egyébként sem hiszem, hogy bárhol képes lennék aludni.  
− Ignatz ideadta a bezárt szoba kulcsát − szólal meg kedvesen, miután méricskéli néhány pillanatig szótlanul az arcomat, és leolvassa a vonásaimról az aggodalmam.
Kedvem támad elmondani neki.
El kéne neki mondanom, hogy mindez miatta történt, hogy mindez már megtörtént vele, hogy az igazából az ő szobája, hogy Alexander nagyon is megérdemelte a halálát, mert annyi szörnyűséget megtett vele, és annyi szörnyűségen mentem keresztül én is miatta, és…
Végül csak csöndesen sírdogálni kezdek.
Néma zokogás rázza a vállamat, órák óta most először, pedig már… Már azóta feszeget belülről. Tea karjait érzem magam köré fonódni, a fülembe motyog, a hajamat simogatja, én pedig elrejtem a vállgödrében az arcomat.
Aztán hagyom magam felvezetni Gerda Kleist szobájába. Habár meg vagyok győződve arról, hogy soha többé vagy legalábbis ma éjszaka egészen biztosan nem fogok aludni, mikor lefekszem, és Tea mellkasa a hátamnak préselődik, perceken belül beleszédülök a mély és álomtalan alvás szakadékába.

Alexander barátai előtt nem volt különösebben nehéz eljátszani a rémült özvegyet. Valóban rémült vagyok, de leginkább talán attól félek, valahogy rájönnek majd, hogy én voltam az a medve. Kitalálhattunk volna valami okosabbat, hitelesebb álcát. De már mindegy.
Most mégis valahogy minden sokkal tisztábbnak tűnik.
Mintha elpárolgott volna a sokk tegnapi köde a tudatomról, metszőn kristálytisztának látom a dolgokat, látom a sorsszerűségét az elkerülhetetlenségét ennek az egésznek. Mintha valami bonyolult kirakós vagy logikai játék vagy valami rejtélyes gépezet utolsó eleme kattant volna a helyére, most teljesen váratlanul magától működik az egész.
Alexandernek meg kellett halnia. Pontosan így, pont az én kezemtől. Talán sokkal hamarabb kellett volna meghalnia. Talán az első perctől kezdve nem kellett volna tűrnöm, hogy úgy bánjon velem. Talán akkor kellett volna megfojtanom álmában, miután az első alkalommal rám erőszakolta magát, csak mert megtehette.
De én olyan hosszú ideig elnéztem neki a gonoszságát, csak mert sajnáltam és szántam. Most is szánom. Tudom, hogy Alexander valójában nem volt gonosz, legalábbis nem annyira, mint amennyire a tettein keresztül érzékeltük. Szomjas volt, örökké szomjas és elveszett. Sose találta meg igazán a világban a helyét, mindenki mást akart tőle, mint amit adni akart vagy tudott. Ha a dolgok másképp alakulnak… ha Tea abban a másik életben tudta volna szeretni, boldogok lehettek volna mindketten. De a férjem nem tudott másképp, csak ezt az erőszakos, követelőző módját ismerte a szerelemnek, és valahol a létezése tragédiájának tartom, hogy sose talált magának olyan nőt, aki ezt viszonozni tudta volna.
Ez persze nem tesz jóvá semmit.
Ettől nem bocsáttatik meg az, hogy megvette magának azt a szerencsétlen lányt, aztán elvette az életét, mert nem úgy viselkedett, mint a vásárolt holmik szoktak: szabad akarat nélkül. Ahogy semmi se lesz megbocsátható abból a sok szörnyűségből, amit velem tett.
Azért remélem, tudod, ha lett volna bármilyen más megoldásom, ha láttam volna bármilyen más irányba a kiutat… nem így döntök.
− Etha asszony, jól van? − Ignatz hangja megriaszt, ahogy mögöttem megszólal. Hátrafordulok és halványan rámosolygok.
− Persze, Ignatz − felelem gyönge hangon. − Köszönöm… Köszönöm, amit értem tett. Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg vagy viszonozhatnám a lojalitását… − motyogom zavartan.
− Ennyivel tartoztam magának. Talán ennél többel is − vállat ránt. − Hosszú ideig néztük végig, hogy szenved mellette. Meg, ami Gerdával is történt… − bűnbánat fátylazza el a tekintetét. − Sose fogom megbocsátani magamnak. Jobb ez így. Higgye csak el nekem, Etha asszony, jobb ez így.


Egy kicsit minden jobb és paradox módon minden rosszabb, mióta Alexandert eltemettük. Semmi másra nem tudok gondolni, csak a gyermekére a szívem alatt. Mindig is abban reménykedtem, hogy sosem leszek anya, és miután Freddel sose jött össze a gyerek, és Alexander kitartó próbálkozásai ellenére olyan hosszú ideig tőle sem estem teherbe, meg voltam róla győződve, hogy talán nincs is meg bennem rá a képesség. Mindenkit nem teremt az Isten anyának. Jó anyának még kevesebbeket.
De én nem tudok haragudni rá. Teával nem is beszélünk róla, ő tapintatosan kerüli a témát, én pedig nem merem felhozni, mert rettegek attól, hogy undorodni kezd tőlem, amiért bennem van egy rész Alexanderből.
Most még könnyű eltakarni és eltitkolni is, de olyan kevésnek érzem az időt, amit kaptam, hogy felkészüljek erre az egészre.
A szalonban olvasok – mostanában rengeteget olvasok −, mikor Tea óvatosan nyit be. A tekintetem végigcsúszik az alakján, szebbnek látom, mint valaha, így hogy csak az enyém, sokkal gyönyörűbbnek tűnik, mint bármikor máskor. De sokkal gondterheltebbnek is.
− Jól vagy? − kérdezi óvatos mosollyal, ahogy lehuppan mellém, puha csókot ad a számra.
− Jól. Fáradtnak érzem magam, de jól vagyok.
Furcsa, ismeretlen fények villóznak a szembogara mélyén, és én olyan hosszú ideje most először nem tudok olvasni belőle. Nem tudom kitalálni, mire készül. Mert, hogy készül valamire, az szinte teljesen biztos.
Hangos szusszanással hátradől a kanapén, a vonásaim fürkészi hosszúnak tűnő ideig, aztán a kezem után nyúl, hogy az ölébe vonja.
− Jó. Csak az számít, hogy jól legyél. Megoldunk bármit − mostanában olyan gyengéd velem, amilyen sose volt azelőtt. Talán soha senki nem volt velem ennyire gyöngéd, mintha vékony üvegből lennék, netán cukorból, ami összetörhet vagy megolvadhat, ha óvatlanul bánik vele az ember.
− Etha… − kezd bele aztán elkomolyodva, ahogy elengedi a kezem. Ahogy előrehajol, egy kis üvegcsét ejt az asztalra. A fiolában sötétlila folyadék van, benne vöröses nyalábok nyúlnak el, ahogy a napfény belenyal az üvegen keresztül, a teteje fekete viasszal lezárva. − Ez… − folytatja tompán, valószerűtlenül kék szemével rám sandítva, én pedig egyetlen röpke pillanat alatt megértem, hogy mire készült. Ő se folytatja, csak a tekintetében látom a kérdéseket.
Előrehajlok, hogy az üvegcsét a kezembe vegyem, végtelennek tűnő percekig forgatom az ujjaim között, mielőtt visszatenném az asztallapra.
− Nem − megrázom a fejem. − Nem tudnám megölni.

Margaretha Kleist a nemrég megözvegyült asszonyok szomorkás arckifejezésével görbült a tejeskávéja fölé.
Margaretha Kleist azonban egyáltalán nem volt szomorú. Állandó aggodalmait és gondterheltségét némi bűntudat fűszerezte ugyan, de szomorúságot nem érzett.
A langymeleg ital felszínét − az akkurátus kavargatás okozta – vékony réteg fehér tejhab borította: akárha frissen fejték volna. Finomszemcsés, szürke pára szállt fölfelé a csészéből, Etha mélyen beleszagolt, majd fölé tartotta a tenyerét, érezte, ahogy a meleg gőz lecsapódik a bőrén, belül pedig azt, hogy valami hiányzik. Először arra gondolt, hogy Tea. Így, hogy Alexander nem volt már, sokkal több időt tölthettek együtt, mostanában azonban mégis úgy érezték mindketten, hogy nagyobb közöttük a távolság: Alexander Etha szíve alatt létező gyermeke éket vert közéjük. Egy ideig úgy tettek, mintha Alexander ivadéka nem is létezne, de miután Etha lassan gömbölyödni kezdett – habár a sebtében némileg átalakított ruháival még takarni lehetett −, egymás előtt már nem tudták titokként kezelni.
Csak hosszú percek után döbbent rá, hogy még nem hallotta a csukódó ajtó nyikordulását, és minden bizonnyal ez okozza a mellkasában egyre jobban feszülő hiányérzetet. Felpillantott, hogy megbizonyosodják róla: a kávét felszolgáló cselédlány még ott ácsorog, félúton a szalon közepén elhelyezett asztalka és a kijárat között. A szemét zavartan lesütötte, mintha épp most vette volna észre, hogy kilöttyentett valamit a drága szőnyegre, ami nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tisztítható, és azért megfeddi majd a gazdasszony. Ha szerencséje van, nem dobják ki, csak havonta levonnak valamennyit a béréből, míg vissza nem térül a szőnyeg ára. Etha követte a lány tekintetének irányát, de a szőnyeg ugyanolyan makulátlannak tűnt, mint előtte, további találgatásokba pedig nem akart belemenni – volt neki egyéb gondolkodnivalója is −, ezért jelzésértékűen megköszörülte a torkát, mire Anika ugyanolyan zavart, szégyentől és bűntudattól terhes pillantást emelt az arcára, mint az előbb a padlóra. Etha lomhán hátradőlt.
− Valamit szeretnél elmondani, Anika?
Anikát meglepte a hang lágysága és a belőle áradó doromboló kedvesség. Ez valami olyan dolog volt, ami az ő egyszerű természetétől igencsak távol állt, akárcsak a parasztasszonyok földhöz ragadt észjárásától, az a fajta puhaság, hogy valaki a hangjával is simogatni tudjon, csak az édesanyákra és a gazdag nőkre volt jellemző. Ő legalábbis így gondolta.
A szíve olyan hangosan és erőteljesen zakatolt, hogy nem merte kinyitni a száját, nehogy kibuggyanjon rajta és a lába elé hulljon. Etha asszony vonásain kereste a megnyugvást, de Etha asszonynak most sem jogában sem lehetőségében nem állt őt megnyugtatni. Nagy nehezen biccentett zavartan, majd gyorsan becsukta az ajtót – ezúttal nem kívülről, mint minden másik reggel −, és visszabotorkált pontosan ugyanarra a pontra – még el se tűnt a szőnyegbe süppedt lábnyoma −, ahol az előbb is ácsorgott.
− Etha asszony… − fojtottan, erőtlenül kezdett bele, de a szó azonnal benne is rekedt, ahogy remegni kezdett a hangja.
Etha pedig kényelmetlenül kezdte magát érezni. Anikát kedves, visszafogott, szégyenlős, de talpraesett lánynak tartotta, most pedig rendesen szerencsétlennek tűnt, mintha ügyefogyott lenne. Régen még kívánta is. Még Tea előtt többször elhatározta, hogy az ágyába csábítja, de végül egyszerűen csak nem kínálkozott rá megfelelő hely vagy alkalom.
− Ülj csak le, Anika. És nyugodj meg, kérlek! Tudod, hogy nekem elmondhatsz bármit, amit csak szeretnél…
Etha asszony hangja megint simogatta. Miközben a cselédlány elsétált a kanapéhoz, hogy az asztalka másik oldalán, Etha asszonnyal szemben leüljön (mit leüljön? Inkább leájuljon) a kanapéra, azon morfondírozott, hogy mennyivel jobban járt volna, ha inkább választja ő a szeretőjéül. Aztán elvörösödött, mintha Etha asszony olvasni volna képes a gondolatait, és rajtakapta volna valami erkölcstelenségen. Sem a kocsis, Ignatz, sem a szakácsnő, Liane, sem pedig Anika előtt nem volt titok az Etha asszony és Tea kisasszony között folyó természetellenes szerelem. Anika egyszer, mikor takarítás közben elhaladt az ajtó előtt, még hallotta is az Alexander úr halott feleségének szobájából (ahová Alexander úr halála után berendezték Tea kisasszony hálóját) azokat az elhaló nyögéseket, ami az olyanok szájából hallszik, akik a testi szerelem gyönyöreit tapasztalják. Anika egészen addig hallgatózott mohó kíváncsisággal, míg el nem szégyellte magát, de annyira, hogy még meggyónni se merészelte. Amiképp azt sem, hogy aznap később a maga kis szobájában felidézte az emléket, sőt, még annál is tovább ment. Elképzelte, hogy bátran bekukucskált a kulcslyukon, kicsit később még az ajtót is résnyire nyitotta és azon keresztül leste meg az egymás testébe feledkezett nőket.  Lianével ellentétben neki voltak annyira szigorú gondolatai a Tea kisasszony és Etha asszony viszonyát illetően, de jó keresztényekhez híven – s mivel Etha asszony láthatóan boldogabb volt – egyszerűen félrenéztek. A dolog Ignatzot érdekelte a legkevésbé. A szakácsnő szerint Ignatz bejáratos volt a frankenbergi bordélyba, ahol látott ő már ennél különb dolgokat is. Például démonokat. Ignatz egyszer az anyja sírjára esküdött meg Anikának, hogy Tea kisasszony is egy kell legyen közülük… Anika utána napokig rettegett tőle.
De végül is lezárták az egészet azzal, hogy a Kegyelmes Isten útjai kifürkészhetetlenek, s ha ezért kerül pokolra a két nő, hát, kerüljenek, nem az ő tisztük pálcát törni felettük, ez csakis az Úrra tartozik.
− Etha asszony, nagy baj van…
− No, mi az a nagy baj?
− Én… Nem is tudom, hol kezdjek bele.
− Lehetőleg az elején. Hogy mindent megértsek.
Anika már annyira idegesnek tűnt, hogy Etha erősen kezdett kételkedni abban, hogy sikerül belőle kiszednie bármit is. Egy kicsit hálásnak is érezte magát – utána rögtön bűntudatot érzett miatta −, hogy Anika megkereste a bajával, így legalább nem a sajátjával kell foglalkoznia egy darabig.
− Bántott valaki?
Etha asszony kérdésére Anika felkapta a fejét. Zavartan bólintott, és azonnal félrenézett, de nem bírta sokáig kerülni Etha asszony tekintetét. A pillantása mindegyre visszaugrott az úrnő arcára, mintha a szeme vonzotta volna az övét és olvasni kívánt volna belőle. Anika tudta, hogy Etha asszony könnyen belelát az emberekbe. Mindig csodálta az okosságáért, ahogy Alexander urat kedves, türelmes szavaival irányítgatja, de ugyanúgy átlátott másokon is, és Anika most nagyon félt ettől.
− A férjem, igaz? Alexander bántott, igaz?
Anika megint bólintott. Etha gondterhelten sóhajtott. Már abban a pillanatban tudta, hogy Alexander majd csalni fogja, mikor beleegyezett abba, hogy összeházasodik vele, de sosem érdekelte különösebben, tudta, hogy minél többször jár majd félre, annál kevesebbszer fogja őt keresni a testi vágyai kielégítésével – persze, még így többször, mint ahogy Etha szerette volna −, ahogy azt is tudta, hogy nem Alexander lesz az egyetlen, aki félrelép majd a házasságukban. Az, hogy kurvákhoz járt, egyáltalán nem érdekelte, de az, hogy a saját házában, a saját cselédlányával… azt sosem gondolta volna. Feszült tekintettel fürkészte Anika arcát, és az egyetlen dolog, amin gondolkodott az volt, hogy Anika miért pont most jött el vallani.
Anika pedig azt hitte, Etha asszony megharagudott rá.
− De én nem akartam… − zokogásban tört ki. – Én még kértem is… Mikor először jött hozzám… Az még nem sokkal Gerda asszony halála után történt. Hallottam, hogy valaki jön a cselédlépcsőn, gondoltam, Liane az, hogy megszidjon, mert nem mosogattam, hanem reggelre tettem félre… De nem ő volt. Az úr volt az. Nagyon részeg volt. Nem volt nála gyertya, úgy tapogatózott. Én jól láttam, mert megszokta már a szemem a sötétet. Az ágyam szélére ült, mindenfélét mondott, hogy… hogy… én már nem is emlékszem. Aztán rám mászott… Gerdának szólított. És befogta a szám. Én próbáltam tiltakozni, de… ő volt az erősebb…
Anika még mindig bőgött, és csak akkor vette észre, hogy Etha asszony átült mellé a kanapéra, mikor az zsebkendőt dugott az orra alá. A cselédlány az orrát fújta és csendesen tovább sírdogált. Még akkor is, mikor megérezte Etha asszony tenyerét a hátán. A puha női kéz gyengéden siklott föl-le a hátán, Anika azóta nem érzett ennyi szeretet magán, hogy elég nagy lett ahhoz, hogy az anyja szoknyája mellől eljöjjön cselédnek.
− Semmi baj, Anika, tudom, hogy nem te akartad. Engem is bántott. Én se akartam soha.
− Eleinte gyakrabban jött… − szipogott tovább Anika. Etha valamennyire megnyugodott, hogy magától beszél a lány, így nem neki kell minden kínos részletet kiszednie belőle harapófogóval, de egy kicsit azt is szerette volna, ha elhallgat inkább. Egyre súlyosabb balsejtelem terjedt szét a mellkasában. – Aztán ritkábban, de azért még jött… Mindig részeg volt, és mindig nagyon durva. Mindig a halott felesége nevén hívott. El akartam mondani Lianének, de azt hittem, nem hinne nekem. Aztán mikor megtudtam, hogy magát eljegyezte, azt hittem, vége lesz. És egy ideig nem is jött, nem jött egyszer sem. Aztán megint járni kezdett. Nem gyakran, de azért jött… Én magának is el akartam mondani. Én a lelkemre, Etha asszony, az Istenre esküszöm, hogy el akartam…
− Sajnálom, hogy bántott téged, Anika – Etha fájón sóhajtott. Néhány pillanatig az egyetlen dolog, amit érzett az volt, hogy sokkal korábban kellett volna Alexandert megölnie. Aztán hirtelen rájött. Megértette, hogy Anika miért csak most kereste meg.
Nem vette le a kezét a lány hátáról, de kissé hátradőlt, hogy jobban megvizsgálhassa Anika sötét karikák ölelte szemeit, sápadt vonásait, de határozottan kerekebb arcát. Aztán a mellét, ami most sokkal inkább kitöltötte a cselédruháját. Végül színtelen hangon szólalt meg:
– Várandós vagy?
Anika megint hangos zokogásban tört ki. Etha asszony nyugtatóan simogatta a hátát egy ideig.
− Nem sokkal azelőtt tudtam meg, hogy Alexander úr… meghalt. Én… én neki el is mondtam. Azt ígérte, keres nekem valakit, aki elvesz és felneveli a gyerekét. De… de… aztán meghalt… És… én…Gondoltam… Így talán maga… kereshetne.
− Nem kellett volna ennyi ideig várnod vele – Etha asszony csendesen sóhajtott, és a legnagyobb meglepetésére, Anika nem érzett a hangjában semmi haragot: ugyanúgy simogatta most is. Zavartan pislogott az arcára.
− Férjhez akarsz menni?
− Nem tudom. Nem hiszem.
− Akkor nem kell férjhez menned. Itt maradsz velem. Segíteni fogok, amiben és ahogy csak kell.
− De… Mit fognak szólni?
− Mit számít, mit fognak szólni? Az egyetlen ember, akit megszólhatnának az az undok, erőszakos férjem…
− És Ignatz… Vagy Liane…
− Annál több joguk nekik sincs semmit szólni és legfőképp ítélkezni sem, mint például nekem, és egyelőre azzal élek együtt a saját házamban, akivel akarok. Majd megszokják. Vagy elmennek.
− Maga nagyon kedves…
Anika megint sírni kezdett – bár egy ideje már folyamatosan sírt, de most megint hangosabban −, Etha pedig megint sóhajtott.
− Ne félj, Anika. Megtaláljuk a módját, hogy ezzel is szembenézzünk.

− Szedd magadat össze, Adrastea! Bejött egy férfi, aki mindenáron csábdémont akar, hajlandó kétszer annyit fizetni szőkéért, és Ginát most vitte el egy fickó, szóval te vagy az egyetlen.
Unott fintorral fordulok a szavait hozzám címző nő felé. Sóhajtva megrántom a vállam, elhúzom a szám, de azért mozdulok. Nem vagyok abban a pozícióban, hogy nemet mondhassak, de emiatt még nem érzem teljesen jogtalannak, hogy a nemtetszésem kifejezzem.
Miután megtapasztaltam a viszonylag szabad élet ízét, visszatérni a bordélyok világába a szajhák életéhez olyan volt, mintha rémálomban találtam volna magam. Legalábbis az első napon. Most már eltelt néhány hét, és sokkal inkább úgy érzem, hogy ez az élet, az álom pedig az a kevéske idő volt, amit Etha mellett tölthettem el. És igencsak édes álom volt. Ahogy egyre jobban távolodik a biztonság érzete, egyre inkább átkozom a napot, amikor először meglátogatott Etha, de még azt is, mikor Alexandert megismertem. Ha sose lett volna közöm hozzá, ha sose éreztem volna azt, amit a karjai közt éreztem, most nem érezném úgy, mintha valamit az eleven húsomból szakítottak volna ki, és nem kéne megtanulnom együtt élni a sebbel. Ami nincs, az nem hiányzik.
Minden további ellenkezés nélkül követem a nőt.
− Nem rosszképű pasas és kedves is. Elég szerencsés vagy… Kikapod a legjobbakat, akik betévednek ide − a válla fölött hátranéz és felvont szemöldökkel végigmér. Odavetném, hogy csak tudom, hogy kell bánni velük, de inkább lenyelem a választ. Még a saját hangom sincs kedvem hallani. − Te majd felvezeted az emeletre − jelenti ki, ahogy a nagyterembe érünk. − Ő az − a fejével int az emeletre vezető lépcső felé, ahol a férfi vár. Már messziről megismerem.
− Ignatz…
− Tea kisasszony! − a hangjából a vonásait is átszínező megkönnyebbülés melege árad felém.
A pillantása aztán elsötétül, ahogy a tekintete – lopva ugyan, de − végigsiklik rajtam. A ruhám feleannyira se kihívó, mint a legtöbb itt dolgozó szajháé, de nem is afféle kisasszonyos, mint amit eddig láthatott rajtam. Érzem az arcom elöntő pír melegét a bőrömön. Lesütöm a szemem. A torkomban a sírás gombóca feszül. Nem hogy nem tudok, nem is merek megszólalni. Nem akarok elkezdeni bőgni.
− Tea kisasszony, menjünk fel a szobába − ajánlja. Meglepetten pillantok fel az arcára. − Ott nyugodtan beszélhetünk − magyaráz tovább. Én esetlenül bólintok, aztán megfordulok, hogy mutassam az utat. Párszor hátrasandítok lopva a vállam fölött, hogy megnézzem, még mögöttem van-e.
Elkapom a szánakozó pillantást, amivel végigmér, miután körbenézett a szobában. Becsukja maga mögött az ajtót. Gondterhelt sóhajjal huppan le az ágyra.
− Töltsek valamit? − kérdezem reszelős hangon. Távolinak és idegennek tűnik a hangom. Megrázza a fejét. Aztán mégis bólint.
− Talán valami erőset. De csak ha a kisasszony is kér.
Visszabiccentek. Konyakot töltök. Neki és magamnak is.
Elviselhetetlen a csend. Csak a poharak koccanása hallszik, az ital ritmustalan csobogása. Attól félek, akkora a némaság, hogy kihallatszik a mellkasomból a szívdobogásom.
Odaadom neki az italt. Nem nagyon tudok magammal mit kezdeni, néhány pillanatig zavartan álldogálok, egyik lábamról a másikra dülöngélve, majd zavaromban leülök mellé. Hosszút kortyolok az italból. Ő hozzá se nyúl a sajátjához, csak forgatja a kezében a poharat, belebámul a barna folyadékba.
Hirtelen szólalok meg.
− Ignatz, hogy talált meg?
Szinte elégedetten mosolyodik el.
− Hát, azt nem mondanám, hogy könnyű volt. De tudja, kisasszony, ami után Alexander úr hazahozta magát a Kísértetszigetről, általában én vittem a maga házához kocsival. Nyílt titok volt közöttünk, hogy ki maga. Miután eltűnt otthonról, gondoltam, hogy valami ilyen helyen találom meg − megvonja a vállát és zavartan félrepillant.
Sóhajtok. Egy pillanatra kedvem támad megölelni.
Egyébként igaza van. Miután Anikával történt, ami történt, nem volt maradásom. Bármennyire nem fűlött hozzá a fogam, de sajnos nem sok választásom volt, mint egy bordélyban kötni ki. Frankenbergben persze nem maradhattam, a kétnapnyi járásra lévő Meldorfba utaztam. Tudtam, hogy bármelyik bordélyban szívesen látnak. A hozzám hasonló lányokon nagyon sokat lehet keresni.  
− Azért jöttem, Tea kisasszony, hogy hazavigyem − jelenti ki végül egyszerűen, szelíd mosollyal, szelíd hangon, arcátlanul szelíd pillantást mélyesztve a tekintetembe. − Mióta elment, minden nagyon megváltozott. Etha asszony belebetegedett… Egyébként is, tudja, megviseli… az állapota. Maga nélkül még rosszabbul van. Néhány nappal azután, hogy magát nem találtuk, ágynak esett. Hívtunk doktort hozzá. Még a bábát is. A bábaasszony azt mondta, annyira gyenge, hogy egyáltalán nem is biztos, hogy… Szóval, hogy kibírja a szülést.
Ezúttal ő süti le a szemét. Én kiiszom a maradék italt, míg az alkohol égő érzete végigcsúszik a torkomon, összeszorítom a szemhéjam.
− Ignatz, nem mehetek vissza… − szólalok meg törékeny hangon. Nem merek ránézni.
− Tea kisasszony, nem tudom, mi történt, nem is az én tisztem tudni vagy beleszólni. De szükségünk van magára. Liane teljesen összetört, Anikára rá sem lehet ismerni. Senki nincs, aki Etha asszonyban tartsa a lelket. Ha maga nincs ott, biztos, hogy belepusztul. Nézze, Tea kisasszony, mindannyian tudjuk, hogy mi történt Alexander úr első feleségével. Tudtuk, hogy mit tesz Etha asszonnyal. És elnéztük neki. Sose fogom megbocsátani magamnak, minden egyes nap imádkozom a Kegyelmes Istenhez, hogy egy nap majd le tudjak számolni a bűntudattal, de tudom, hogy a halálom napjáig kísérteni fog. A maga élete pedig sokkal hosszabb lesz, Tea kisasszony, mint az enyém.
Előrehajlok, rákönyökölök a combomra, a homlokom a tenyeremnek támasztom. Tudom, hogy igaza van.
− Ha visszamegyek, megint csak bántani fogom.
− Meglehet. De annál jobban nem bánthatja, mint mikor elhagyta.
Néhány szívdobbanásnyi időre egymás arcát nézzük, vádló csendbe süppedve bele. Egyre jobban fojtogat a sírás.
− Pakolja csak össze a holmiját, Tea kisasszony. Menjünk haza − a vonásain barátságos kifejezés simul el. Egy pillanatra lehunyom a szemem. Mikor újra kinyitom, hálásan mosolygok rá.

Soha olyan ideges még nem voltam, mint útban Frankenberg felé. A gyomrom öklömnyire szűkül össze, a tekintetem a mellettünk elszaladó alkonyodó tájon pihen, de igazából nem is látok semmit. Csak Ethára tudok gondolni. Nem mintha nem rá gondoltam volna állandóan az elmúlt napokban, de most eddig ismeretlen féltés és aggodalom és szorítja a torkomat. Már nem őt átkozom azért, mert szeret, hanem magamat. Jobb lett volna nemet mondani neki már az elején, jobb lett volna Alexandernek nemet mondani az elején, jobb lett volna ott maradni a Kísértetszigeten és ott dögleni meg. Felakaszthattak volna azok a nyavalyás katonák, vagy máglyára vethetett volna a pápa, mit bánom én. Gyűlölöm magam azért, hogy semmi másra nem vagyok képes, csak a pusztításra. Gyűlölöm magam azért, hogy úgy tűnik, olyan vagyok, mint valami rettegett betegség, ami végigsöpör a világon, és nem marad a nyomában semmi, csak nyomorúság és halál. És gyűlölöm magam azért, hogy nem tudom Ethát elhagyni, pedig annyiszor próbáltam. A lehető legönzőbb tettem az, hogy most visszamegyek hozzá. Ignatz szavain gondolkodom. Ha nem mennék vissza, életem végéig csak bánnám. De egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy magamon kívül bárki másnak jót teszek azzal, hogy hazamegyek.
A szívemet a torkomban érzem dobogni, mikor Ignatz megállítja a lovakat az udvaron. Nem vagyok a testem ura, a lábaim maguktól szelik át az udvart, a kezem magától nyitja a bejárati ajtót. Már javában este van, a ház mégis ki van világítva. Ösztönös, legyűrhetetlen félelem terjed szét az izmaimban, átitatja a szerveim, feketére színez bennem mindent. Halálos csend ül a házon. Az egészben ez a legijesztőbb.
A konyhából beszélgetés neszei szűrődik ki. Maguktól visznek oda a lábaim. Anika teával maga előtt üldögél, a hasát eltakarja az asztal. Én rá sem merek nézni, de érzem magamon a tekintetét. Liane sötét karikáktól ölelt szemeit rám szegezi. Pillanatnyi feszült csend. Aztán a szakácsnőből feltör a sírás.
− Tea kisasszony!
Úgy siet felém, mintha rég várt vendég lennék. Vagy a hazatérő tékozló fiú. Remegve fog a karjai közé, ahogy az arcát a vállgödrömbe fúrja, furcsa nedvességet érzek: sír.
− Tea kisasszony… Etha asszony… Tegnap éjszaka óta vajúdott. Azt hittük, sose lesz vége… − a hangja elcsuklik. Eltolom magamtól, megkapaszkodom a vállában.
− Beszélj már, Liane! Jól van?
Idegesen, röviden bólint. Akkorát sóhajtok, hogy majdnem kilehelem a lelkem is vele.
− Igen. Egyelőre igen. De nagyon gyenge. A bába szerint az se biztos, hogy megéri a reggelt. Menjen csak fel hozzá, de ha elaludt, fel ne költse!
Mintha vételen lenne az emeletre vezető út, pedig kettesével szedem a lépcsőket. Szívdobbanásnyi időre habozok Etha szobája előtt. Veszek pár mély levegőt, hogy megnyugtassam magam. Aztán benyitok.  
Friss, fehér ágynemű közt, fehér hálóingben ott fekszik Etha az ágyon. A bőre sose volt ilyen sápadt. Az arcán sose láttam ennyi fáradtságot. És én nem voltam itt vele.
Az ágya mellé térdelek, a kezét magamhoz húzom, ráhajtom az arcomat. Olyan hideg.
Hosszú ideig térdepelek mellette így, a jéghideg kezéhez szorítom az arcomat. Nagyon kérlek, ne vedd el tőlem. Nagyon kérlek, hagyd élni őt.
Etha keze megmozdul. Fölfelé fordítja a tenyeret, rásimítja az arcomra.
− Tea…
A hangja olyan gyenge. Olyan törékeny. Nem merek felnézni rá.
− Kislány − motyogja fátyolosan. − Olyan szép. Olyan erős. Nem gondoltam volna, hogy ennyi szörnyűségből ilyen csoda fakadhat…
Sose éreztem még ennyi fájdalmat és ennyi örömet egyszerre. Úgy érzem, mintha egyszerre haldokolnék és születnék meg. Összegyűjtöm minden erőm, hogy felnézzek az arcára.
− A neve Gerda.

"Kétélű kard, mely ha moccant, Jobbra-balra sebzett" 

100 Tp, 1000 Váltó