Kezdőlap
Regisztráció
Belépés
Név: Adrastea
Faj: démon
Frakció: -
Kaszt: succubus
Nem: nő
Kor: zéró? Fél? Egészen friss démon.
Kinézet: A szemében a felhők csókolta szeptemberi égbolt legszebb kékjét láthatod, a tekintete éles és metsző, mint a jól fent kés. A haja hosszú, világos, már-már természetellenesen, az olyan kisgyermekek hajának hirtelenszőkéje, akikről tudni lehet, hogy a végén bebarnulnak. Gyakran hordja kiengedve. A bőre fakó.
Mindössze százhetven centiméter ez a két lábon járó csoda. Karcsú, csinos, a lábai egy istennőé, és legalább olyan magabiztosan sétál rajtuk. A járása ruganyos, a mozgása könnyed, mintha felhőkön lépkedne vagy táncolna. Nagyon hajlékony. A hangja kellemes és lágy, általában halkan és lassan beszél. Sötét és elegáns ruhákat visel, egyszerűeket, de kihívóakat, és sose olcsót.
A kisugárzása vonzó, az egész jelensége hordoz magában valami furcsa megfejthetetlenséget és rejtélyes melankóliát.
Jellem: Magabiztos és céltudatos, reális félelemérzettel. Ha nem is tudja feltétlenül, hogy hol a helye, illetve szereti magát nagyobbnak érezni, mint ahogy az indokolt lenne, azért ügyesen játssza el, hogy ez nem így van. Amolyan passzív-agresszívan manipulatív, szereti adni az alárendeltet, és úgy éri el a céljait, hogy már-már magad is elhiszed, hogy a dolgok a te legfőbb érdekedben történnek úgy, ahogy. Szeret magára úgy gondolni, mint csöndes folyóra vagy lassan ható méregre. A fogalmat természetesen nem ismeri, de a gondolkodása valamilyen szinten radikálisan feminista, az más tál tészta, hogy a megnyilvánulásai nem feltétlenül azok. Ő maga is szereti elhinni, hogy csak tárgyként használja az embereket (is), de feltehetőleg neki van nagyobb szüksége rájuk: tipikusan az a nő, aki csak egy férfival való kapcsolatán keresztül képes meghatározni magát. Élvezi, és igénye van arra, hogy szépnek lássák, körüludvarolják, isten ments, szeressék.
A humorérzéke egyébként eléggé jó, bár kissé csípős, szarkasztikus. Általában szomorúnak és rejtélyesnek tűnik, és ez a fajta látszat nem áll túl messze a valóságtól. Jól hazudik, de ha ügyes emberismerő vagy: a szeme mindig elárulja.
Előtörténet:
Érints meg.
Gyöngéden. Éppen csak. Engedd, hadd vezessék ujjaid a vonások: az egyenes homlok, a fitos orr, a hófehér orcák, a finom arccsont, a kerekded áll, a telt ajkak.
Temesd tenyeredbe a karcsú női test gömbölyded idomait. Finom, alig érezhető, mintha-érintésekkel simogass. Élvezd ki minden pillanatát, hogy a karjaid közt vagyok. Óvatosan nyúlj hozzám, mintha olyan vékony üvegből lennék, mely egy pillangó szárnycsapásnyi érintéstől is szilánkokra reped. Vagy légy állatias, ösztönös, markolj, harapj, karmolj! Úgy érints, mintha tárgyad lennék. Hús-vér tulajdonod. Jogod van velem azt tenni, amit csak a szíved kíván. Így leszek a tied. Így lesz az enyém a világ.
Nem ismertem rá a tükör másik oldalán lévő nőre. A tekintete a szemembe hazudott, a szája felfelé görbülő ívében nem volt őszinteség. Mint egy mű-alkotás. Tökéletesre faragott jéghideg márvány-vonások, feszes vonalakkal megfestett hűvös boldogság. A porcelán-mellkasban megrepedt a szívem és széthullt, szétgurult bennem, és olyan volt, mintha az egész testemben dobognának a darabjai. Minden egyes lélegzetvétellel mélyebbre fúródtak a húsomban a szilánkok. Minden egyes lélegzetvétel egy kicsit jobban fájt, mint az előző. Minden egyes hazugság egy kicsit többet ölt ki belőlem.
Elsimítottam a derekamon a gyűrött hullámokat. Gyűlöltem a törtfehér menyasszonyi ruhát, amit anyám rám kényszerített. Kirívó vöröset viseltem volna, vagy a háborúban odaveszett gyermekeket gyászoló anyák elhanyagolható feketéjét. Jobban illett volna az ünnepnaphoz, amikor az esküvel megpecsételni készülő sorsom koporsójának fedelét lecsukták, hogy az elrendezett házasság sírgödrébe leeresszenek. Úgy adtak el, mint ahogy telivér kancákat szokás: pénzért. Legalább szép lány vagy − egy jó házasság a szegénységtől megment majd, egy gazdag férfi kiemel a nyomorból, amibe születtél.
A szabadság a férfiak sajátja; az asszonyoknak csak a kötelesség jut.
Aznap később, mikor az éjszaka lágyan terítette csillag-milliárddal kivarrt palástját a város vállaira, és az újdonsült férjem borpárás lehelettel mászott fölém, úgy éreztem, tényleg meghalok. A durva tenyér, mintha felszaggatta, és lehámozta volna rólam a bőrömet, ahogy karcolva siklott végig a testemen. Az állatias nyögés végigszaladt bennem, a mellkasomban szétszaggatott valamit, odabenn kezdtem vérezni. Mint valami megkopott, régen jelentését vesztett közhely, örökké tartónak tűnt az aktus.
− Szökj meg velem! − A szeretőm hangja olyan gyöngéden simult a csöndbe, hogy egy pillanatra beleremegtem, amíg szavainak visszhangja még ott pihent a légben. Az arcára néztem. A szemeiben csak a tüzet láttam, az őszinte rajongást, a szerelmet, amelytől az íriszei ezernyi csodás színben pompáztak. Azt kívántam, bár a kezdetektől fogva ismerhettem volna a vágynak ezt a formáját, ismerhettem volna a szerelemnek ezt az önző, de őszinte mivoltát, nemcsak azt a sekélyes birtoklási kényszert, amit a férjem minden egyes érintése levakarhatatlan billogként a bőrömbe égetett.
− Tudod, hogy megtenném. De eskü köt ide. Férjes asszony vagyok − sóhajtottam, de mégsem tettem azt, amit az erkölcs parancsolt volna. Sosem tettem azt. Az lett volna a helyes, ha elhúzódtam volna tőle, én ehelyett leheletfinomam cirógattam a mellkasát a könnyű lepel alatt, tekintetem gyöngéden pihent a vonásain. Az lett volna a helyes, ha itt sem lettem volna. A férjem ágyában kellett volna feküdjek, az ő bőrén kellett volna kalandozzanak az ujjaim, az ő arcán kellett volna nyugodjon a tekintetem.
− Mit számít? Derüljön ki, jöjjön csak utánunk... Megölöm érted! − A lelkesedése egy egészen rövid pillanatra óhatatlanul meggyőzött arról, hogy ez az egész talán lehetséges lenne... Talán tényleg megszökhetnék, talán minden éjszaka lehetne ilyen, talán boldog is lehetnék, nem így kéne örömet lopnom az ördögtől, s nem csupán csak múló, villanásnyi percekre.
− Nem lehet − a szavak méregként égették a torkomat, ahogy a köztünk lévő egyre táguló távolságba leheltem.
− És ha elé állnék holnap? Ha elmondanám, hogy szeretlek, hogy a magaménak akarlak, hogy ezerszer több jogom van hozzád, mint neki? − A fiatal naivitás akaratlanul csalt az arcomra mosolyt.
− Nem úgy van az. Csak a szívem a tiéd. Az esküm az övé.
De elhagytam őt is. Elhagytam, és mást kerestem helyette, aztán helyettük is. Újakat, érdekesebbeket. Olyanokat, akik ideig-óráig képesek voltak tűnő boldogsággal kitölteni azt a testemre-lelkemre egyaránt jellemző feneketlenül tátongó űrt.
A gyermek talán két hónapja lehetett a szívem alatt. Ha a Kegyelmes Isten meghallgatja az imáim, nem a férjemtől fogant. Persze már mindegy. Így, hogy eldöntöttem: megszabadulok tőle. A jósnő szavai begubóztak a tudatom legelrejtettebb zugába, hogy sötét csíráikkal teleszőjék a gondolataim, elviselhetetlen erővel szaggatva szét a lelkemet: a gyermek leány. Nem szülhetem erre a világra. Nem kárhoztathatom a saját sorsomra. Egyetlen férfinak se engedhetem meg, hogy bántsa. Inkább megölöm én.
Az ital végigégette a torkomat. Forrón töltötte ki a gyomromat és keserűn, mint az epe. Öklendezni kezdtem, remegtem a rám törő hányingertől, könnyes szemmel nyeltem vissza a gyomrom önmagából kilökni akaró rossz ízű tartalmát. Néhány percig minden kellemetlen érzés alábbhagyott, néhány percig minden egészen jó, majdnem normális lett. Először nem is tűnt többnek egy kisebb görcsnél, aztán a fájdalom belemarkolt az alhasamba, mintha puszta körmökkel kapaszkodna a belső szerveimbe, hogy kitépje azokat az elevenen lüktető testemből. Vége kell legyen. Mindjárt vége kell legyen. Langymeleg nedvességet éreztem a lábam között, odanyúltam, vér volt. Oldalra dőltem a padlón, a mellkasomhoz húztam a térdem. A fájdalom egyre elviselhetetlenebbnek tűnt, már nem voltam képes némán tűrni, először nyöszörögni, majd sírni kezdtem, igazi könnyekkel. Úgy éreztem, patakokban dől belőlem a vér, a lüktető görcsölés egyre intenzívebben, kizárhatatlanul uralta a testemet. Mindjárt vége. Kicsire húzva össze magam sírtam és remegtem a padlón, és inkább meg akartam halni, inkább meg akartam halni, mintsem még egy percig el kelljen viselnem ezt a fájdalmat.
Az öntudatom elvesztésének utolsó előtti másodpercében teljesen biztos voltam abban, hogy megöltem magamban az asszonyt. Nem tudás volt ez, inkább afféle magabiztos érzés, hogy a testem nem fog tudni újra gyermeket fogadni magába, hogy a női kötelességeim beteljesítéséhez szolgáló alapvető lehetőséget megfosztottam magamtól. Attól a naptól fogva meddő voltam. És ez valószerűtlenül boldoggá tett. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy ordítottam.
A fiatal férfi még akkor is a nyakamba lihegett, mikor hátracsapódott az ajtó, mintha bennem felejtette volna magát. Kivedlettem az öleléséből, én riadtnak, ő meglepettnek tűnt, miközben férjemben lassan tudatosult, hogy minek is vált éppen a szemtanújává. Az események furcsán ködös egymásutániságban történtek, követhetetlenül, szétválaszthatatlanul, minden mozzanat kiszámíthatatlan sebességgel sodort az egyszerre várt, de mégis meglepő végkifejlet felé. Először kiabálni kezdett, artikulálatlanul, érthetetlenül, de talán csak én nem akartam figyelni rá. A harag egyre inkább önkívületi állapotba sodorta, az első kezébe kerülő tárggyal − egy szépen faragott márványvázával − és egy széles ívű lendülettel szétloccsantotta a hitvesi ágyunkba betolakodó férfi koponyáját.
Nem féltem, pedig tudtam, hogy engem is meg fog ölni. Tudtam, hogy fájni fog. És mégis vártam a halált. Vártam, hogy magamhoz ölelhessem, mint ahogy szeretője karjaira vágyik az ember.
Ezernyi sebből patakzott a vérem, hányinger öntött el a szagától. Halál szagú őrület lihegett a nyakamban. Magam voltam a halál. Eltörött, megcsonkított, kitörölt. Homályosuló tekintetem piros lepel öntötte el, hallottam, ahogy a saját szemem a földön koppant, furcsa, undorító, loccsanó hanggal. Vér patakzott az üres szemgödrömből, szilánkokra repedt fájdalommá váltam, sikoltottam − pedig megfogadtam, hogy nem fogok sikoltani −, a számba a saját vérem ömlött. Esélytelen hadonásztam. A bőrébe kapaszkodtam, a körmeimmel a húsát szántottam végig. Titokban gyors halálért könyörögtem, magamban, halkan, valami istenhez, akit talán ugyanúgy ölt meg, mint engem. Könnyek csordultak végig arcomon. Az üres szemgödör vérkönnyeket hullatott. Feneketlen űrbe süllyedtem. Éjfekete káoszként ölelt magába a feledés, mint viharban pislákoló fáklyalángot, tudatom utolsó fel-felvillanó nyalábjait úgy tépázta az átláthatatlan hurrikán. Mélyre buktam. Nagy kortyokban nyeltem a feledést. Menekültem a fájdalom, a félelem, a vérvörös szenvedés elől. Még megkapaszkodtam az élet néhány kiálló gyökerében, aztán a mellkasomba hasító fájdalom hatására engedtem.
A megbocsáttatás a férfiak privilégiuma; a nőknek csak a megaláztatás és a bűnhődés jut.
Elevenen lüktető büntetés vagyok. A bizonyíték, hogy egyformák vagytok mind. A lelketek üres, tele csak a szemetek van törékeny, materiális szépséggel. A szívetek a tenyeremben van. Egy nap talán össze is roppanthatom.
Én vagyok a te csalfa asszonyod. Szépségből szőtt fátyol mögé rejtezem, megtévesztem a szemed, a kezed, az ajkad, még a lelked is egy szívdobbanásnyi időre. Pont ennyi kell nekem. Egyetlen tétova pillanat, amíg rajongástól átitatott pillantásod az arcomra kúszik, s ott elidőz. Ennyi idő, míg bekebelezem, magamévá teszem a vonásaidat, hogy aztán szemhéjamba vésett trófeaként örökre megőrizzem. Úgysem marad utánad több. Csak a felvillanó érzés-foszlányok fájdalmas hiányától sajog az üres kebel. Nekem nincs szükségem több fájdalomra.
Ne túl mélyen, ne túl komolyan, de kérlek.
Érints meg!
// valahol olvastam a fórumon, hogy ezt így megéri bevallani, úgyhogy hátha lesz valami haszna belőlem: Norven Kather hozott az oldalra : D (nyilván jöttem magamtól, csak ő hívott)
Faj: démon
Frakció: -
Kaszt: succubus
Nem: nő
Kor: zéró? Fél? Egészen friss démon.
Kinézet: A szemében a felhők csókolta szeptemberi égbolt legszebb kékjét láthatod, a tekintete éles és metsző, mint a jól fent kés. A haja hosszú, világos, már-már természetellenesen, az olyan kisgyermekek hajának hirtelenszőkéje, akikről tudni lehet, hogy a végén bebarnulnak. Gyakran hordja kiengedve. A bőre fakó.
Mindössze százhetven centiméter ez a két lábon járó csoda. Karcsú, csinos, a lábai egy istennőé, és legalább olyan magabiztosan sétál rajtuk. A járása ruganyos, a mozgása könnyed, mintha felhőkön lépkedne vagy táncolna. Nagyon hajlékony. A hangja kellemes és lágy, általában halkan és lassan beszél. Sötét és elegáns ruhákat visel, egyszerűeket, de kihívóakat, és sose olcsót.
A kisugárzása vonzó, az egész jelensége hordoz magában valami furcsa megfejthetetlenséget és rejtélyes melankóliát.
Jellem: Magabiztos és céltudatos, reális félelemérzettel. Ha nem is tudja feltétlenül, hogy hol a helye, illetve szereti magát nagyobbnak érezni, mint ahogy az indokolt lenne, azért ügyesen játssza el, hogy ez nem így van. Amolyan passzív-agresszívan manipulatív, szereti adni az alárendeltet, és úgy éri el a céljait, hogy már-már magad is elhiszed, hogy a dolgok a te legfőbb érdekedben történnek úgy, ahogy. Szeret magára úgy gondolni, mint csöndes folyóra vagy lassan ható méregre. A fogalmat természetesen nem ismeri, de a gondolkodása valamilyen szinten radikálisan feminista, az más tál tészta, hogy a megnyilvánulásai nem feltétlenül azok. Ő maga is szereti elhinni, hogy csak tárgyként használja az embereket (is), de feltehetőleg neki van nagyobb szüksége rájuk: tipikusan az a nő, aki csak egy férfival való kapcsolatán keresztül képes meghatározni magát. Élvezi, és igénye van arra, hogy szépnek lássák, körüludvarolják, isten ments, szeressék.
A humorérzéke egyébként eléggé jó, bár kissé csípős, szarkasztikus. Általában szomorúnak és rejtélyesnek tűnik, és ez a fajta látszat nem áll túl messze a valóságtól. Jól hazudik, de ha ügyes emberismerő vagy: a szeme mindig elárulja.
Előtörténet:
Érints meg.
Gyöngéden. Éppen csak. Engedd, hadd vezessék ujjaid a vonások: az egyenes homlok, a fitos orr, a hófehér orcák, a finom arccsont, a kerekded áll, a telt ajkak.
Temesd tenyeredbe a karcsú női test gömbölyded idomait. Finom, alig érezhető, mintha-érintésekkel simogass. Élvezd ki minden pillanatát, hogy a karjaid közt vagyok. Óvatosan nyúlj hozzám, mintha olyan vékony üvegből lennék, mely egy pillangó szárnycsapásnyi érintéstől is szilánkokra reped. Vagy légy állatias, ösztönös, markolj, harapj, karmolj! Úgy érints, mintha tárgyad lennék. Hús-vér tulajdonod. Jogod van velem azt tenni, amit csak a szíved kíván. Így leszek a tied. Így lesz az enyém a világ.
***
Nem ismertem rá a tükör másik oldalán lévő nőre. A tekintete a szemembe hazudott, a szája felfelé görbülő ívében nem volt őszinteség. Mint egy mű-alkotás. Tökéletesre faragott jéghideg márvány-vonások, feszes vonalakkal megfestett hűvös boldogság. A porcelán-mellkasban megrepedt a szívem és széthullt, szétgurult bennem, és olyan volt, mintha az egész testemben dobognának a darabjai. Minden egyes lélegzetvétellel mélyebbre fúródtak a húsomban a szilánkok. Minden egyes lélegzetvétel egy kicsit jobban fájt, mint az előző. Minden egyes hazugság egy kicsit többet ölt ki belőlem.
Elsimítottam a derekamon a gyűrött hullámokat. Gyűlöltem a törtfehér menyasszonyi ruhát, amit anyám rám kényszerített. Kirívó vöröset viseltem volna, vagy a háborúban odaveszett gyermekeket gyászoló anyák elhanyagolható feketéjét. Jobban illett volna az ünnepnaphoz, amikor az esküvel megpecsételni készülő sorsom koporsójának fedelét lecsukták, hogy az elrendezett házasság sírgödrébe leeresszenek. Úgy adtak el, mint ahogy telivér kancákat szokás: pénzért. Legalább szép lány vagy − egy jó házasság a szegénységtől megment majd, egy gazdag férfi kiemel a nyomorból, amibe születtél.
A szabadság a férfiak sajátja; az asszonyoknak csak a kötelesség jut.
Aznap később, mikor az éjszaka lágyan terítette csillag-milliárddal kivarrt palástját a város vállaira, és az újdonsült férjem borpárás lehelettel mászott fölém, úgy éreztem, tényleg meghalok. A durva tenyér, mintha felszaggatta, és lehámozta volna rólam a bőrömet, ahogy karcolva siklott végig a testemen. Az állatias nyögés végigszaladt bennem, a mellkasomban szétszaggatott valamit, odabenn kezdtem vérezni. Mint valami megkopott, régen jelentését vesztett közhely, örökké tartónak tűnt az aktus.
− Szökj meg velem! − A szeretőm hangja olyan gyöngéden simult a csöndbe, hogy egy pillanatra beleremegtem, amíg szavainak visszhangja még ott pihent a légben. Az arcára néztem. A szemeiben csak a tüzet láttam, az őszinte rajongást, a szerelmet, amelytől az íriszei ezernyi csodás színben pompáztak. Azt kívántam, bár a kezdetektől fogva ismerhettem volna a vágynak ezt a formáját, ismerhettem volna a szerelemnek ezt az önző, de őszinte mivoltát, nemcsak azt a sekélyes birtoklási kényszert, amit a férjem minden egyes érintése levakarhatatlan billogként a bőrömbe égetett.
− Tudod, hogy megtenném. De eskü köt ide. Férjes asszony vagyok − sóhajtottam, de mégsem tettem azt, amit az erkölcs parancsolt volna. Sosem tettem azt. Az lett volna a helyes, ha elhúzódtam volna tőle, én ehelyett leheletfinomam cirógattam a mellkasát a könnyű lepel alatt, tekintetem gyöngéden pihent a vonásain. Az lett volna a helyes, ha itt sem lettem volna. A férjem ágyában kellett volna feküdjek, az ő bőrén kellett volna kalandozzanak az ujjaim, az ő arcán kellett volna nyugodjon a tekintetem.
− Mit számít? Derüljön ki, jöjjön csak utánunk... Megölöm érted! − A lelkesedése egy egészen rövid pillanatra óhatatlanul meggyőzött arról, hogy ez az egész talán lehetséges lenne... Talán tényleg megszökhetnék, talán minden éjszaka lehetne ilyen, talán boldog is lehetnék, nem így kéne örömet lopnom az ördögtől, s nem csupán csak múló, villanásnyi percekre.
− Nem lehet − a szavak méregként égették a torkomat, ahogy a köztünk lévő egyre táguló távolságba leheltem.
− És ha elé állnék holnap? Ha elmondanám, hogy szeretlek, hogy a magaménak akarlak, hogy ezerszer több jogom van hozzád, mint neki? − A fiatal naivitás akaratlanul csalt az arcomra mosolyt.
− Nem úgy van az. Csak a szívem a tiéd. Az esküm az övé.
De elhagytam őt is. Elhagytam, és mást kerestem helyette, aztán helyettük is. Újakat, érdekesebbeket. Olyanokat, akik ideig-óráig képesek voltak tűnő boldogsággal kitölteni azt a testemre-lelkemre egyaránt jellemző feneketlenül tátongó űrt.
A gyermek talán két hónapja lehetett a szívem alatt. Ha a Kegyelmes Isten meghallgatja az imáim, nem a férjemtől fogant. Persze már mindegy. Így, hogy eldöntöttem: megszabadulok tőle. A jósnő szavai begubóztak a tudatom legelrejtettebb zugába, hogy sötét csíráikkal teleszőjék a gondolataim, elviselhetetlen erővel szaggatva szét a lelkemet: a gyermek leány. Nem szülhetem erre a világra. Nem kárhoztathatom a saját sorsomra. Egyetlen férfinak se engedhetem meg, hogy bántsa. Inkább megölöm én.
Az ital végigégette a torkomat. Forrón töltötte ki a gyomromat és keserűn, mint az epe. Öklendezni kezdtem, remegtem a rám törő hányingertől, könnyes szemmel nyeltem vissza a gyomrom önmagából kilökni akaró rossz ízű tartalmát. Néhány percig minden kellemetlen érzés alábbhagyott, néhány percig minden egészen jó, majdnem normális lett. Először nem is tűnt többnek egy kisebb görcsnél, aztán a fájdalom belemarkolt az alhasamba, mintha puszta körmökkel kapaszkodna a belső szerveimbe, hogy kitépje azokat az elevenen lüktető testemből. Vége kell legyen. Mindjárt vége kell legyen. Langymeleg nedvességet éreztem a lábam között, odanyúltam, vér volt. Oldalra dőltem a padlón, a mellkasomhoz húztam a térdem. A fájdalom egyre elviselhetetlenebbnek tűnt, már nem voltam képes némán tűrni, először nyöszörögni, majd sírni kezdtem, igazi könnyekkel. Úgy éreztem, patakokban dől belőlem a vér, a lüktető görcsölés egyre intenzívebben, kizárhatatlanul uralta a testemet. Mindjárt vége. Kicsire húzva össze magam sírtam és remegtem a padlón, és inkább meg akartam halni, inkább meg akartam halni, mintsem még egy percig el kelljen viselnem ezt a fájdalmat.
Az öntudatom elvesztésének utolsó előtti másodpercében teljesen biztos voltam abban, hogy megöltem magamban az asszonyt. Nem tudás volt ez, inkább afféle magabiztos érzés, hogy a testem nem fog tudni újra gyermeket fogadni magába, hogy a női kötelességeim beteljesítéséhez szolgáló alapvető lehetőséget megfosztottam magamtól. Attól a naptól fogva meddő voltam. És ez valószerűtlenül boldoggá tett. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy ordítottam.
A fiatal férfi még akkor is a nyakamba lihegett, mikor hátracsapódott az ajtó, mintha bennem felejtette volna magát. Kivedlettem az öleléséből, én riadtnak, ő meglepettnek tűnt, miközben férjemben lassan tudatosult, hogy minek is vált éppen a szemtanújává. Az események furcsán ködös egymásutániságban történtek, követhetetlenül, szétválaszthatatlanul, minden mozzanat kiszámíthatatlan sebességgel sodort az egyszerre várt, de mégis meglepő végkifejlet felé. Először kiabálni kezdett, artikulálatlanul, érthetetlenül, de talán csak én nem akartam figyelni rá. A harag egyre inkább önkívületi állapotba sodorta, az első kezébe kerülő tárggyal − egy szépen faragott márványvázával − és egy széles ívű lendülettel szétloccsantotta a hitvesi ágyunkba betolakodó férfi koponyáját.
Nem féltem, pedig tudtam, hogy engem is meg fog ölni. Tudtam, hogy fájni fog. És mégis vártam a halált. Vártam, hogy magamhoz ölelhessem, mint ahogy szeretője karjaira vágyik az ember.
Ezernyi sebből patakzott a vérem, hányinger öntött el a szagától. Halál szagú őrület lihegett a nyakamban. Magam voltam a halál. Eltörött, megcsonkított, kitörölt. Homályosuló tekintetem piros lepel öntötte el, hallottam, ahogy a saját szemem a földön koppant, furcsa, undorító, loccsanó hanggal. Vér patakzott az üres szemgödrömből, szilánkokra repedt fájdalommá váltam, sikoltottam − pedig megfogadtam, hogy nem fogok sikoltani −, a számba a saját vérem ömlött. Esélytelen hadonásztam. A bőrébe kapaszkodtam, a körmeimmel a húsát szántottam végig. Titokban gyors halálért könyörögtem, magamban, halkan, valami istenhez, akit talán ugyanúgy ölt meg, mint engem. Könnyek csordultak végig arcomon. Az üres szemgödör vérkönnyeket hullatott. Feneketlen űrbe süllyedtem. Éjfekete káoszként ölelt magába a feledés, mint viharban pislákoló fáklyalángot, tudatom utolsó fel-felvillanó nyalábjait úgy tépázta az átláthatatlan hurrikán. Mélyre buktam. Nagy kortyokban nyeltem a feledést. Menekültem a fájdalom, a félelem, a vérvörös szenvedés elől. Még megkapaszkodtam az élet néhány kiálló gyökerében, aztán a mellkasomba hasító fájdalom hatására engedtem.
A megbocsáttatás a férfiak privilégiuma; a nőknek csak a megaláztatás és a bűnhődés jut.
Elevenen lüktető büntetés vagyok. A bizonyíték, hogy egyformák vagytok mind. A lelketek üres, tele csak a szemetek van törékeny, materiális szépséggel. A szívetek a tenyeremben van. Egy nap talán össze is roppanthatom.
***
Én vagyok a te csalfa asszonyod. Szépségből szőtt fátyol mögé rejtezem, megtévesztem a szemed, a kezed, az ajkad, még a lelked is egy szívdobbanásnyi időre. Pont ennyi kell nekem. Egyetlen tétova pillanat, amíg rajongástól átitatott pillantásod az arcomra kúszik, s ott elidőz. Ennyi idő, míg bekebelezem, magamévá teszem a vonásaidat, hogy aztán szemhéjamba vésett trófeaként örökre megőrizzem. Úgysem marad utánad több. Csak a felvillanó érzés-foszlányok fájdalmas hiányától sajog az üres kebel. Nekem nincs szükségem több fájdalomra.
Ne túl mélyen, ne túl komolyan, de kérlek.
Érints meg!
// valahol olvastam a fórumon, hogy ezt így megéri bevallani, úgyhogy hátha lesz valami haszna belőlem: Norven Kather hozott az oldalra : D (nyilván jöttem magamtól, csak ő hívott)
A hozzászólást Adrastea összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 16, 2016 7:45 pm-kor.
