[Magánjáték] Az este, s a szavak ereje

Haladok előre, mit sem törődve az utca zsufoltságával. Elvétve látok pár ide települt embert, démont és vámpírt. Meglep, hogy a szembe jövők milyen illedelmesen elkerülnek, sőt olykor egy-egy tisztelettudó fejbiccentést vélek felfedezni. Ajkam magától mozdul, hogy egy-egy biztató mosollyal enyhítse a rideg arckifejezésem élét. Tekintetem titkon keresi a gyanús személyeket, mert nagyon hadilábón állok a rablókkal. Egyenesen utálom őket, hiszen jó pár alkalommal elvették a vagyonom, ezzel engem munkára kényszerítve. Kezemmel nyúlok a felsőm rejtett zsebébe, hogy ellenőrizzem a pénzes szütyőm állapotát. Megvan-e még vagy hűlt helye? Mikor megujjbegyemmel megérintem az első érmét a szöveten keresztül, akkor megnyugszom.
~ Hála az égnek ~ könnyebülten sóhajtok fel, miközben újra elindulok. A Vak Holló közelében járhatok, mert megcsap engem a finom étel illata. Egy kisebb, kevésbé forgalmas utcába fordulok be, ami nagyon sötét. Orromat egyes helyen megcsapja a húgy orrfacsaró bűze, ahogy menetelek előre.
~ Miért kell tönkretenni ezt a kellemes környéket? ~ töprengek el egy időre, az egyes alakok viselkedése miatt. A sikátor felét elérve meg kell állnom, mert a mélylila szemem baljós árnyakat vél felfedezni.
~ Nem engedem! ~ kiáltok fel, mint a nomád a pusztában. Egyre közelebb érnek hozzám, miközben rajtam eluralkodik a harag, amit az arcom vonásait csúnyán eltorzítja. Mindhárom megáll biztos távolságban, majd közülük egyik hozzám intézi a szavait.
- Nicsak fiúk! Itt egy Holdpap! Nézzétek milyen jól ki van öltözve! – hangzik el az idegentől, mire egy másik megszólal.
- Hát az nem igazság! Míg mi kidolgozzuk a belünket, addig ő sütkérezik a jóban. – szól bántó hangnemben, amit egyenes utálok. Fugalmuk sincs arról, hogy megdolgozok a pénzemért, s egyáltalán nem tartozok Úri családhoz sem.
- Tanítsuk moresre! – vélekedik a harmadik személy.

Csuklyáját mélyen a szemébe húzva, magányosan rója Elatha utcáit. Az otthona... vagyis hamarosan az lesz, hiszen az esküvőig már csak néhány nap van hátra. Otthon kéne éreznie magát a Hold városában, mégsem képes rá. Akaratlanul keresi a bámuló arcokat, a megvető tekinteteket, akik gyűlölik a származása miatt, és akik minden bizonnyal még jobban fogják gyűlölni, amikor a férje oldalán hercegné lesz majd. Ismernie kell őket... Valamennyire muszáj, látnia kell Elatha összes arcát, a fényeset és a sötét, a fogyót és a telőt, akárcsak az égen a Hold, úgy változik a város arca is. Jó hercegné akar lenni... Hogy ha most még gyűlölni is fogják, idővel megszeressék önmagáért, hogy ne nézzék a bőre és a haja színét többet. Elérhetetlen álomnak tűnik, inenn nézve, és meg is fordult a fejében számtalanszor a menekülés gondolata, hogy összecsomagol, és végleg maga mögött hagyja a köderdőt, még ha a szíve bele is hal ebbe. Talán végleg meg is állna dobogni, s holtan esne össze valahol a határban.
Efféle gondolatok kavarognak a fejében, és szorítják össze a gyomrát, miközben csak teszi előre a barna cipőbe bújtatott lábait egymás utána, fáradhatatlanul. A Vak Hollóban szállásolták el egyelőre (mi az, hogy egy hercegnek nincs saját háza?!), s számtalan sikátor előtt halad el, mikor az egyiknél meghall egy furcsa parncsot.
"Tanítsuk móresre!"
Nem kéne beleavatkoznia. Mégis ki ő, hogy beleszóljon asötét tündék ügyeibe?
Nebelwald hercegnője vagyok.
Befordul a sikátorba, és ahogy felemeli a fejét látja, hogy három sötét bőrű tünde próbál kirabolni egy holdcsókoltat. Sokat olvasott és tannult erről, így értette a sötét tündéken belül is a két részre szakadást, a munkásokra és nemesekre... Úgy tűnik pont egy ilyen viszályba csöppent bele.
- Valami probléma van, uraim? - hallja a saját, határozott hangját. Az íja nincs nála, csak a tőre, de igazából a mágiának hála puszta kézzel is elboldogul velük.

~ Tanítsuk móresre? ~ fut át agyamon ezen két szó, miközben eszembe jutnak a Holdszentélyben eltöltött évek. Úgy vélem, a rendes tanítás olyan, amit a Holdpapok tesznek az ifjú növendékekkel. Meglepő, hogy ebben a szorult helyzetben ezen jár az agyam, így a félelem távolról elkerüli minden porcikám. Jobb kezem ökölbe van szorulva, míg a bal finoman kulcsolódik rá a tőröm markolatára. Érzem a feszültséget, ami minden egyes másodperc elteltével fokozódik; míg végül történik valami, amit az egyik, vagy a másik fél megbán később. Szerencsére én óvatos vagyok, s fegyelmezett, így senki sem mondhatja el rólam, hogy szeleburdin viselkedtem egy helyzetben.  Megszólalnék, azonban mögülem egy női hang szól felénk. Nem fordulok hátra, hiszen a szavai egyéltelműen arról tanuskodik arról, hogy melyik oldalon áll. Ez a fordulat nem tetszik a három alaknak, amit a szemem láttára különböző módon fejeznek ki: az első köp egyet maga elé, a második húzza a száját, mintha a világ legrosszabb főztjét ette volna. Végül az utolsó mormol valamit magában, amit a fülemmel egyáltalán nem hallom.
- Ha szeretnétek, akkor elmondhatok nektek egy tanulságos történetet. – határozottan zengem feléjük, miközben ellazítom testem minden egyes izmát. Hagyom, hogy a feszültség távozzon belőlem, hogy átvegye a helyét a nyugodság, ami egy érintetlen víztükörhöz hasonlatos.
- Tudod kit érdekelnek a nyamvadt történeteid Holdpap? Hát a kacsa hátsóját! – durván válaszol az öblös hangú, nyúlánk férfi, aki először szólított meg. Nemsokára tervszerűen a másik kettő nevet, vagyis inkább nyerít, mint egy szilaj csikó, aki élvezi a futást és a szabadságot. Nem keseredem el amiatt, hogy nyíltan szegülnek szembe velem a szavak erejével.
- Akkor kérdezem tőled, hogy mit tennél ha holcsókolt lennél? – teszem fel a kérdést neki, amire választ várok. Hirtelen mindhárom elhallgat, s a vigyor szintén eltűnik az arcukról. Úgy tűnik, hogy gondolkoznak, vagy fantáziálnak arról a létről. Öt perc múlva nyílik a kérdezettnek az ajka.
- Egyértelmű, hogy nőznék. Sosem éheznék, s lenne egy szép saját házam. Mint, ahogy neked is van! – válaszolja nekem az öblös hangú sötét tünde, miközben a másik kettő a fejével hevesen bólogat.
Jól tudom, hogy egyszerűen tévednek velem kapcsolatban. Elmélkedek egy keveset azon, hogy mennyi időt szánjak rájuk. Nem szeretnék túl sokáig velük lenni, mert nekem ezen kívül más teendőim vannak, amik nem tűrnek halasztást.
- Nekem nincsen nőm, egyedül vagyok. Olykor elfogy a pénzem, s napokat éhezek. Saját házam meg nincs, s nem kapok senkitől se, mert csupán hóldcsokolt vagyok. A különbség kettőnk között az, hogy megbecsülöm a munkát, amit végzek, s a vagyonommal okosan bánok. – engedem útjára a szavakat, amire a második alak idegesen leordít.
- Na ne szórakozz! Szerintem még életedben nem fogtál munka eszközt a kezedben – állítja teljes meggyőzödéssel, ám nem hagyom annyiban, mert megnevezek egyet.
- Péklapát, amivel a kenyeret szokták berakni a kemencébe – hagyja el a számat ezen szavak, mire mindhárman meglepetten néznek rám, meg néha a mögöttem levő nőre. Egy percig némán hallgatnak, ám hirtelen az öblös hangú férfi jelez két társának, hogy menjenek el innen. Látom, ahogy megfordulnak, aztán szépen távoznak. Én szintén megfordulok, s közelebb lépek a nőhöz.
- Köszönöm – szólok hozzá hálásan, hiszen a helyzet elmérgesedését az ő személye akadályozta meg. Végignézek az előttem állón, s felfedezem benne a szép nemesi vonásokat, ami igazán páratlanná teszi őt. Látom, hogy egy tündéről van szó, ami meglep engem. Sosem hittem volna, hogy egy hozzá hasonló teremtés véd meg. Nem térek vissza az utcára, inkább várakozok a megmentőm szavaira.

Úgy tűnik a közbelépése annyira elég volt, hogy egyrészt picit egyenlítsen a rablók erőfölényén, másrészt hogy megzavarja a lincshangulatot a jelenlétével. Ezen kívül azonban a holdcsókoltnak, akiről idővel az is kiderül, hogy egy holdpap, nincs szüksége túlzottan a segítségére. Erőszakmentesen, szavakkal éri el, hogy a másik három meghátráljon, ami több, mint érdekes.
Loreena kartba tett kézzel, a falnak dőlve nézi az eseményeket, de nem avatkozik közbe innentől. Talán jobb is, hogy nem kerül konfliktusba rögtön, hogy ideköltözött. Ideköltözött már egyáltalán? Kevéske ingóságát még nem hozták el Elathába, és igazából egyelőre nem is nagyon érti Armin koncepcióját, hogy pontosan hogyan, és hol akar élni... Nade vissza a jelenbe, a sikátorna, a négy férfihoz.
A példabeszéd a munkáról szép és jó, mondhatni templomba illő, és úgy tűnik megteszi a hatását, a három rabló feladja és odébb áll. Ez persze már akkor látszott, hogy így lesz, amikor leálltak beszélgetni, onnantól a papnak már nyert ügye volt. A sötét tünde ez után fordul csak a lovaghoz, és köszöni meg a segítségét.
Loreena megcsóválja a fejét.
- Nem tettem semmit.
Azon kívül persze, hogy faji felsőbbrendűségemmel némi tekintélyt csempésztem ebbe a kis közjátékba.
Onnan tudja, hogy a hangulata csapnivaló, amikor már önmagával szemben is maróan szarkasztikus. Sokan hiszik, hogy a nemestündék felsőbbrendűnek hiszik magukat, csak mert nem részesültek az átokból, pedig ő sosem gondolkodott így, az tünde az tünde, lehet a bőre bármilyen... És mégis, a rájuk aggatott sztereotípia, a félelem a megkülönböztetéstől fogja okozni a vesztét.
- Ez... Mindig beválik? Elkezdeni beszélgetni velük, ameddig már kedvünk sem marad kirabolni.
Nem nézi meg túlzottan a másikat. Fiatal, holdcsókolt sötét tünde pap, amilyen az öszes többi... Na nem mintha túl sokat ismerne közülük.

Mikor a nő azt állítja, hogy nem tett semmit, akkor nem értek vele egyet. Pontosan tudom, hogy a tünde jelenléte nem volt semmi.  Vagyok annyira okos, hogy ne álljak le egy tünde nővel vitázni. Önkénytelenül a múltamra gondolok, vagyis volt szerelmemre, s ettől csak összeszorul a szívem. Az arcomra egy pici szomorúság kerül, de próbálom kordában tartani. Tovább lépek végül, mert jön egy kérdés az előző történésekkel kapcsolatban.
- Erőszak, erőszakot szül. A beszédben nincs erőszakosság, hacsak nem ordítást vesszük alapul. Észérvekkel könnyen le lehet mindenkit fegyverezni, de nem minden esetben hatásos. A jelen helyzetben láttam, hogy csupán kedvtelésből kötözködnek velem. – magyarázom el a beszélgető társamnak, majd kapcsolok rögtön, hogy illendő lenne bemutatkoznom.
- A nevem Egan Foley, fiatal világlátott holdpap – teszem hozzá, hogy bizony fiatal korom ellenére sok tapasztalattal rendelkezem. Sokan lenézik a másikat, vagy egyszerűen megvetik. Utálom az olyan alakokat, mert nehezen viselem el az olyan viselkedést. Pap létemre foglalkozok a mások lelki világával, már ha engedélyt kapok rá. Egyáltalán nem eröltetem rá magam senkire, mert nem vagyok pióca.
- Bevallom, hogy engem több ízben már kiraboltak életemben, így nem kedvelem a tolvajokat. Helyzetfüggő az egész. Ha a torkomnak szegez valaki egy tört, akkor jobb nem akadékoskodni. – sóhajtok egyet, hiszen a legutóbbi eset pontosan olyan volt.
- S ha nem vagyok túlságosan tolakodó, akkor megtudhatnám, hogy miért tartózkodik itt Elathában? A veszély olykor minden sarkon ott lapul. Edzett szemekkel elkerülhető a baj. – figyelmeztetem, hiszen rosszul jönne ki a lépés, ha a megmentőmet a következő sarkon leszúrnák, mint egy sertést. Ebben a városban nincs kivételezés férfiak és nő között.

Ahogy hallgatja a holdpapot, akaratlanul is halvány mosoly suhan át az arcán. Érdekes, hogy pont a sötét tündék között talál egy papok aki... nos... úgy gondolkozik, ahogyan egy papnak kéne. Békeszerető, inkább érvel, nem akar harcolni, és ha kést szegeznek a torkához, inkább átengedi az erszényét. Olyan régen nem látott már ilyet, hogy majdnem el is felejtette, hogy a világban létezik még ez a fajta béke és szelídség.
- Egy erszény sem éri meg az életét. - bólint a bölcs szavakra, hogy inkább jobb nem akadékoskodni. Szomorú, de igaz. Azért örült, hogy most nem ez volt a helyzet és a rablók inkább más szórakozás után néztek.
Amikor azonban a férfi felhívja a veszélyekre a figyelmét akaratlanul is felkuncog.
- Értékelem, hogy igyekszik gavallér lenni, de szerencsére nem vagyok védtelen. Katona vagyok. - közli egyszerűen. Azt már nem fejti ki, hogy egyébként lovag, vagyis a Tünde királyság legütőképesebb elit egységének a tagja, sem azt, hogy mostanában rálépett a druidák ösvényére is. Érdekes... Mondhatta volna magára azt is, hogy druidatanonc, de még sosem vitte rá a lélek, hogy azonosuljon az új szerepkörével. Annyi minden lehetne egyszerre, de valahogy igazán már egyik sem.
Én én vagyok.
Armin magyarázta neki egyszer, hogy ameddig Amelia királynő csak hercegnek látja őt, nem pedig önmagának, addig sosem fog tudni igazi eredményeket elérni nála.. Talán így is van, és nem is igazán lehet beskatulyázni senkit. Talán Egan sem olyan mint a többi Holdpap, nevezhetné magát utazónak, vagy mit is említett? Péklapátot? Lehetne akár pék is... Hiszen már most is mindegyik egyszerre.
- Egyébként egy esküvőre jöttem. Csak kicsit ki akartam még előtte szellőztetni a fejem, ismerkedni a várossal. Visszakísérjem a holdtemplomba?
Ajánlja fel kedvesen. Oly mindegy neki, mere bóklászik és legalább megnézi közelebbről is, hol fogja az életét örökre összekötni a kevesével, és ezzel együtt felszítani újra a fajgyűlölet lángjait.

Látom, hogy a nő arcán egy mosoly jelenik meg szavaim miatt. Nem kérdezek rá, hogy mi az a dolog, ami erre tettre sarkallta. Tekintetem egy időre elkalandozik, hogy szemügyre vehesse az utcán haladók arckifejezését. Nézem a komorakat és semmitmondóakat, de feltűnik pár boldognak tűnő illető. Az egy másik kérdés, hogy valójában úgy érzik magukat, vagy csupán egy álarc a többi felé?
- Gavallér? Nem, egy holdpap sosem lehet az. Én úgy fogalmaznék, hogy szeretem figyelmeztetni embereket. Elathában ez különösen igaz, s nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy városon kívül veszélyes bóklászni. Hallottam történeteket túlélőkről, akik mellől egy-egy bestia elragadta társukat. De városon belül szintén ez a helyzet. Jó, nyílt utcán nem támadják meg a gyilkosok és rablók, de ha nagyon akarják megtalálják a módját és helyét. – mesélem el a nőnek, hogy mit gondolok az egészről.
- Aki lenézi a bajt, azt annál hamarabb találja meg. S legyen akármilyen harcedzett a személy.
Felsóhajtok, mert végső soron nem akarok ráijeszteni a beszélgetőtársamra, csupán szeretném tudtára adni, hogy semmi sem biztosíték az életben. Egy időre beáll a csend közöttünk, aminek én örülök, mert addig a saját gondolatvilágomban lehetek. Nem kell sokat várnom, hogy a tünde megszólaljon. Mély lila íriszeim reá néz, főleg akkor, mikor felteszi a kérdését.
- Már nem a templomban lakom. Az én képzésem befejeződött, s most a nagyvilágban kell helyt állnom. – hangzik tőlem a válasz, miközben eszembe jut, hogy illene bemutatkoznom a beszélgetőtársamnak. Ennek megfelelően közelebb lépek hozzá, de tisztes távolságon kívül maradva. Finoman meghajolok előtte, aztán megosztom vele becses nevem.
- Egan Foley vagyok – ejtem ki ajkaimon, majd felegyenesedek. Titkon figyeltem saját mozdulataim, s megnyugszom, mert úgy vélem igazán jól sikerült. Illik egy Holdcsókolthoz. Mennyit gyakoroltam én ezeket a mozdulatokat? Nagyon sokat, de megvan az eredménye.

Szinte mulattatja, ahogyan a nála minden bizonnyal fiatalabb holdpap kioktatja a Köderdő veszélyeiről, vagy arról, hogy hogyan kerülje el a bajt. Ha egy egyszerű nemestünde lány lenne, akkor teljesen indokolt lenne a férfi aggodalma, így nem veszi zokon. Egyszerűen más a mérce már, amivel a veszélyt méri, annyi mindenen ment keresztül az elmúlt két évben. Csatákban hrcolt emberek és tündék oldalán, démonok ellen, élőholtak ellen, szembe kellett néznie ősi, a történelem előtti időkből ittragadt borzalmakkal... A rablók már szinte felüdülésnek számítottak az útjain, testmozgásnak, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból. Amellett sosem szeretett harcolni... Vagyis, inkább ölni nem szeretett soha, erőszakosan kioltani valakinek az életét, mintha ezzel beleavatkozna a természet rendjébe, noha az is hozzá tartozik ehhez a rendhez, hogy az erősebb él túl, a gyengébb pedig elbukik.
- Ha valaha lebecsültem volna a veszélyt már nem lennék életben. - jegyzi meg, miközben ajka széle újra apró mosolyra rándul. Egan pap, így szinte már bele van foglalva a munkaköri leírásába, hogy okoskodnia kell, így nem vágja rá sértődötten, hogy ne becsülje le a képességeit, noha egy egyszerű nemestündét bármikor rendre utasítana. Egyszerűen csak nem ismerik egymást.
Amikor felajánlja, hogy hazakíséri, akkor kapja az újabb fejmosást, hogy felszentelt pap már nem a templomnál lakik. Midnen nap tanul a tünde valami újat ugyebár. Így viszont fogalma sincs, hogy merre mennek, rábízza hát a vezetést a férfira.
A második bemutatkozás után kap észbe hirtelen, hogy ő még nem mondta meg a nevét.
- Loreena vagyok, Loreena Wildwind.
Szándékosan hagyja el a titulusokat, és ő maga nem hajol meg. Pukkedliznie kéne talán, de sosem tudott, és inkább nem hozza magát kellemetlen helyzetbe Egan tökéletesen kivitelezett meghajlása után. Ha ő mutatkozott volna be előbb, minden bizonnyal a kezét nyújtotta volna a másik felé, ahogy szokta, hogy kézfogás vagy kézcsók egyaránt lehessen belőle, de így ez a lehetősége nem volt meg.
Kíváncsi, hogy mennyire terjedtek el a pletykák, és hogy vajon egy véletlenszerű holdpap az utcán vajon tudni fogja-e, hogy kicsoda, akár mint Szélleljáró, az emberek által ráaggatott becenév, akár mint a herceg menyasszonya... A legjobban mégis annak örülne, ha Egannak semmit sem mondana a név.

Nézem az elhaladó embereket, de azok szintén felfigyelnek ránk. Engem különösen nem zavar a sok fürkésző tekintet, hiszen egy becsületes Holdpap vagyok. Ki merek állni az emberek elé, ha szükséges. Meghallgatom a kijelentését, amire a fejemmel bólintok egyet, mert egyetértek vele. Egy újabb mosoly küldemény érkezik a nő felől, amit nem viszonozok. Szimpatikusnak találom, de közel sincs bevéve az ismerőseim körébe, mert ahhoz még tennie kell valamit. A bemutatkozásom után hála szerencsére elárulja a nevét.
~ Szóval Loreena Wildwind ~ mondom magamban, ezáltal ízlelve a nevének hangzását. Egészen dallamos, ezt vélem felfedezni többszöri kimondás után, amit csak magamban teszek meg. Érzékelem, hogy csak álldogálunk egy helyben, ezért gyorsan kitalálok egy hasznos tevékenységet.
- Ha már a Holdszentélyt emlegette, akkor elmehetünk oda és szétnézhetünk ott. Aztán később megnézhetnénk a Holdcsókolt nemesi házakat és Kúriákat. Bevallom, eddig életemben nem láttam egyet sem. Kimaradt az életemből – mesélem Loreenának, de természetesen ha nincs kedve velem tartani, akkor nem erőszakoskodom. Elindulok végül felfelé az úton indulva, hogy majd odafenn kössünk ki. Nézem a szembejövőket, miközben egyik kezemmel védem a pénzes szütyőm. Az lenne a legkellemetlenebb élményem, ha egy nő társaságában válnék áldozattá. A könnyedén haladok a felfelé emelkedő úton, de néha hátrapillantok, hogy megvan-e még a társaságom. Az utolsó sikátor mellett haladnánk el, mikor az előbbi alakok lépnek ki a sikátor árnyékából. Heten vannak összesen, s mind engem figyel. A nőre ügyet sem vesznek.
- Milyen kicsi a város? – szólal meg az öblös hangú, eléggé fölényeskedő hangnemben. Azt a érzést kelti bennem, hogy ezúttal nem úszom meg a móresre tanítást. Nem szólok semmit egyelőre, csupán tartom a távolságot tőlük. Gyorsan felmérem a környezetet, hogy mi lehetne a segítségemre. Most úgy tűnik, hogy errefelé megritkult a járőr csoportok száma, emellett közel a domb tetejéhez jócskán megritkul a sétálók száma.
- Mit szólna egy kihíváshoz? Ha ön nyer, akkor átadom a pénzem és elkullogok. De ha veszít, akkor soha többé nem beszélünk egymáshoz. – ejtem ki a szavakat, amit egészen komolyan gondolok. Tétovázik a megszólított személy, mert egyáltalán nem számított erre a fordulatra.

Egavn végül egész épkézláb útitervvel áll elő, bár Loreena nem biztos benne, hogy neki akarja mutogatni a városát, vagy valóban szeretne a férfi is a Holdszentély felé sétálni. Talán jó is, ha ő is elnéz arra, kíváncsi, hogy elkezdődtek-e már az előkészületek a hercegi menyegzőre, vagy még minden csendes és nyugodt, ahogyan annak rendes esetben lennie kell. A nemesi kúriákat viszont még ő sem látta soha, így egyetértően bólogat az ötletre.
- Nekem is kimaradt, bár gondolom ez kevésbé meglepő... Mondja csak, valóban holdcsókoltak, vagy csak viszonylag világosbőrűek? Ne nevessen ki a tudatlanságomért, de úgy tudtam csak azok a Holdcsókoltak, akik teljesen fehérek, mint ön, és a papok, meg még néhányan, akik ennek ellenére nem léptek a Hold útjára... De a nemességről úgy tudtam, hogy csak nagyon világosszürkék. - ha rosszul tudta, akkor nagyon sürgősen pótolnia kell eme hiányosságot, mert hercegnéként nem sérthet meg ilyesmivel egyetlen éjfit sem. Próbált felzárkózni, rengeteget olvasott, de még senki sem volt Arminon kívül, akitől tényleg kérdezhetett volna. A hercege teljesne holdcsókolt volt ezt tudta, a márványfehér bőrről (és mert mondta is), de látott egy képet a néhai hercegről, aki bizony hollófekete hajjal és nagyon világos de inkább szürkés bőrrel dicsekedhetett. Ilyenkor azonban mindig számba kell venni a festő művészi szabadságot is. Ki lehetett hát biztos bármiben?
Miközben ezen morfondírozott elindultak felfelé a dombon. Udvariasan kerülte ki a szembejövőket, nem akart konfliktusba keveredni, ellenben a kérdésére nagyon érdekelte a holdpap válasza, így ha nagy figyelmében mégis nekiment valakinek, akkor sűrű elnézések közepette haladt tovább.
A baj mint mindig természetesen most is megtalálta őket, az előbbi csapat képében.
Most komolyan?
Legszívesebben a kezébe temetné az arcát. Pedig annyira remélte, hogy megússza ezt az estét verekedés nélkül! Egan pedig előáll egy tervvel, aminek az lenne az egyik kimenetele, hogy átadja a pénzét.
- Na ez teljességgel kizárt! Értem én, hogy hét ellen inkább odaadná a pénzét, de ameddig én itt vagyok, addig ilyen nem fog megtörténni. - jelentette ki határozottan. Egysuerűen az egész lehetőség olyan mélyen gázol bele az igazságérzetébe, hogy képtelen szó nélkül hagyni. Lehet, hogy Elathában eddig így mentek a dolgok, de akkor ez mostantól megváltozik.
- Menjenek odébb, élvezzék az estét, minket pedig hagyjanak békén, mert rosszul fognak járni.
Egyik keze a köpenye alatt a tőrére siklik, de tudja, hogy itt inkább kell majd a szél erejére és az ökölvívásban sezrzett tapasztalatára alapoznia. Hiszen kik ezek mégis? Kötekedő kurafik, ő pedig egy elitkatona, ráadásul kezdő druida is. Egyet szinte azonnal semlegesíthet egy földből előidézett sziklasarabban, a többi kicsit több testmozgást fog igényelni, de jó helyekre ütve egy kis szerencsével megoldható lesz. Ha pedig megjönnek a Holdőrök megállítani a verekedést, akkor szimplán felfedi a kilétét, és megkéri hogy vigyék őfelségéhez. Sima ügy.

Elindulunk arra, amerre felvetettem, vagyis felfelé az emelkedőn a Holdszentély felé. Látom nincs ellenére a nőnek a séta, sem az útiterv, így nyugodt léptekkel haladok előre. Nemsokára viszont megered a mellettem haladó nyelve, s rögtön egy olyan témában, ami mondhatni valójában bonyolult. Végighallgatom természetesen, mert egy pap bölcsen hallgat, aztán mikor látja, akkor válaszol. Én sem vagyok más fából faragva.
- Úgy látom, hogy itt tisztáznom kell a kérdéskört. – figyelemfelkeltően jegyzem meg társamnak. Mélylila íriszeim barátságosan tekintenek rá, miközben átgondolom a mondanivalóm.
- Igen azok a holdcsókoltak, akiknek világos a bőrük. Másik csoport pedig a világos szürkétől, egészen az ébenig terjed. Az átok elég változatos színeket hozott létre, elég csak körülnézni egy forgalmasabb utcán. – mondom Loreenának, aztán a kicsi szünet végeztével folytatom a beszédem.
- Láttam már egy ébenszínű sötét tündét, aki holdcsókoltnak titulálta a pár árnyalattal világosabb társát. Kérdem én, hogy igaza van e? Ha úgy vesszük, akkor igen. Ritkák az ilyen esetek, de sajnos előfordulnak. A nemesség az világos szürke, de bizony vannak fehér bőrűek a körükben. Legtöbbször a rangosabb nemesi családok több fehér bőrű családtaggal dicsekedhet, mint egy szegényebb. – fejtem ki a saját gondolataim, de még itt sincs vége a magyarázatnak. Igazság szerint próbálom érzékeltetni vele, hogy nehéz megfogalmazni a kérdéskört.
- Hozzá kell tennem, hogy az élet útjai kifürkészhetetlenek. Tán egy városban megpillanthat az ember egy holdcsókoltat, aki végtelenül szegény és sanyarú múlttal rendelkezik. Lehet gyilkos, akinek valami miatt ez út lett a kenyere.   – hosszabb szünetet tartok, hogy adjak neki időt, hogy átgondolhassa az elmondott szavaim. Nem állítom, hogy jelen helyzetben könnyű engem követni.
- Végezetül mégis kik az igazi Holdcsókoltak? A papok, kiket tényleg megcsókol a Hold.  Legalábbis az én véleményem szerint. Akik nem kérkednek sem bőr színűkkel, sem pedig hatalmukkal. Megfontoltan cselekednek – mondom Loreenának, azonban az előző rabló csapat újra megjelenik, de most már sokkal többen vannak. Meglepetten figyelem, hogy a tervemet előadva a társaságom újra beleszól a helyzet állásába. Fájdalmasan sóhajtok egyet, mert így csupán sunyi gyilkos hajlamú alakokat szerez a hátába, ami valójában nem tetszik.
- Nah még mit nem kislány?! S Holdpap ajánlatát szintén elutasítom. – fennhéjazó hangnemben mondja az öblös hangú, mikor megtalálja újra  önmagát. Én e közben odanyúlok Loreena vállához, de csak finoman, majd a következőt mondom neki.
- Kérem, maradjon ki ebből Loreena.
Eközben pár lépéssel közelebb jönnek a rablók. Egyiken megpillantom a szív alakú tövis tetoválást, így nyelek egyet. Hallottam már erről a rejtélyes bűnbandáról, hogy olykor durva kegyetlenséggel válaszolnak vissza a sértegetésért. Ők a Szurkálódók, akiknek semmi sem szent, így gyakran kötnek bele Holdpapokba, vagy bárki másba. Elengedem a tünde vállát, majd határozott lépéssel előrébb állok. A kisugárzásom megváltozik, az eddigi gyenge és eltiporható helyett sokkal veszélyesebbé válik.
- Hehee! Látjátok ezt fiúk? – kérdezi a társaitól az öblös hangú, sunyi mosollyal az arcán. Magamban számolok, egészen 10-ig. A küzdőfelem továbbra sem fogja fel a helyzet súlyosságát, mert nyeregben érzi magát. Még egy pillanat, s kitörök a nyugodtság börtönéből. Könnyedén mozdulok a helyemről, amiben a két év sokban segít. Kikerül a tőröm a helyéről, fenyegetve villanva meg az alak előtt. Meglepődik, majd első támadásom elől ellép, miközben nála szintén villan egy tőr. A többi rabló megfagy, s nem mozdul tovább. Csak mi ketten mozdulunk, legalábbis remélem. Küzdelem a javából, hiszen ahogy a penge és a penge találkozik, ott nem beszélhetünk barátságos küzdelemről. Az öblös hangú felkiált, mintha dühös lenne. Sokkal keményebb vágásokkal próbálkozik, de én mindannyiszor könnyedén ellépek. Végül megtalálom a mozdulatai gyenge pontját. Lecsapok rá, mint a villám. A pengém a kívánt helyre hatol be, vagyis az öblös hangú gyomrába, aki a fájdalomtól képtelen bármi frappáns megjegyzésre. A többi rabló látva az esetet inkább gyáva módon eliszkol a helyszínről.
- Ezt hogyan? – kérdezi tőlem az öblös hangú, de közel sem vigyorgó arccal.  
- Úgy, hogy te csak a felszínt nézed. – hangzik tőlem a válasz, majd a közeli sikátor csendjébe húzom.

A holdpap magyarázata elég sok mindent megvilágított, de legfőképpen azt, hogy még egy ilyen látszólag egyszerű kérdés is milyen bonyolult lehet, hogyha a tünde valóban körbe akarja járni a témát. Nyugodtan konstatálta, hogy eddig ő tudta rosszul, és már ennyivel is okosabbnak érzi magát most, hogy a férfi elkezdett neki mesélni. A fontosabb részeknél bólintással jelezte, hogy még figyel, és hogy érti a dilemmákat ekörül, de csak a legvégén szólalt meg.
- Azt hiszem, értem a teológiai megközelítést, hogy valójában a papjait áldotta meg a Hold igazából. Ugyanakkor, ha jól tudom, eleve van egy szabály, hogy csak világos bőrű sötét tündék lehetnek papok, így a kör végülis bezárul. Viszont… - gondolkodott el kicsit. - Mégis van egy határ valahol holdcsókolt és nem holdcsókolt között, ugyanis, akiken kevésbé nyilvánul meg az Átok, azok képesek nemestündékkel közösen gyermeket a világra hozni. Így minden filozófián túl is el lehet dönteni, hogy aki képes rá, az annak számít, aki nem képes rá, az pedig nem. Bár valóban maga a megnevezés is megtévesztő lehet a papok szemszögéből.
Talán üres okoskodásnak tűnhetett a mondandója, és Egan nem is sejthette, hogy neki ez a kérdés valójában miért is fontos. Foglalkoztatta őt régen is, hogy lehet-e idővel gyermeke a férfitól, akit szeret, noha sosem volt az a tipikus anya-alkat, tudta, hogy hamarosan ennek is el fog jönni az ideje. Így kutakodott egy kicsit, és szerencsére eddig bíztató hírek érkeztek el hozzá.
Ám sajnos beszélgetésüket félbeszakította a banda, akik korábban is rátámadtak alkalmi társára, és sajnos most sem hallgattak a szép szóra. A kérésre hátrébb húzódott, ha Egan nem kér a segítségből, akkor nem erőltette, inkább karba font kézzel nézte, ahogyan a holdpap arca, sőt talán az egész lénye megváltozott, és igen érdekes kés-párbajba kezdett az egyik haramiával. Maga is használt tőrt az íja mellett, hogyha megszorult, így mondhatni szakértő szemmel nézte a technikát, amihez hasonlót még nemigen látott. Ha esetleg ideköltözik Elathába talán többször is érdemes lehet összetalálkozni a Holdpappal egy kis testmozgásra. Minden bizonnyal lenne mit tanulni tőle.
Ezen gondolkozott és szinte csak a technika megfigyelésére koncentrált, amikor Egan tőre beleszaladt ellenfele gyomrába. Bár a többiek futólépésben menekültek el, amikor a holdpap kihúzta a tőrét az ellenfeléből, az összeesett a macskakövön, vére pedig tócsában gyűlt össze alatta. Loreena a sérült mellé lépett és leguggolt mellé. Még élt. A gyomorszúrás olyan sérülés volt, amivel akár napokat is lehetett szenvedni, de semmiképp sem volt azonnal halálos.
- Kérem, világosítson fel, ez mindennapos a városban? Nem kéne gyógyítóhoz vinnünk? - kérdezte a holdpapot. Nem szólhatott bele a sötét tündék szokásaiba, de nem akart rögtön az első héten rejtélyes hullát maga után hagyni, akkor sem, ha nem ő ölt. Sok életet kioltott már, banditákét mikor utazott, a démonokat és az élőholtakat pedig már számon sem tartotta, de tündét még soha, még akkor sem, amikor a két éjgyilok a hátába fúródott… Nem akarta most elkezdeni, még közvetetten sem, főleg hogy nem voltka életveszélyben. Egan rántott tőrt először, pedig simán csak meg is verhették volna, akik rájuk támadtak. Ejthetett volna veszélytelenebb, vagy könnyebb sebet is… Hiszen látszólag birtokában volt a technikai tudásnak, hogy oda szúrjon ahova akart.

Nem csupán kihúzom a tőröm az öblös hangú rablóból, hanem a pengét megtörlöm a ruhájában. Nézem a legyőzöttet, aki még mindig értetlenül mered felém. Látom, hogy keresi magában a szavaim értelmét, emellett a tőrpárbaj ilyen alakulását. Ráteszem a kezem a vállára, miközben ő a ház oldalának dűlve ül némán. Érintésemre összerezzen, mint a nyárfalevél. Eszembe jut, hogy kisebb koromban kínoztam egy békát, s a Holdpap tanítóm megszidott érte. Akkor azt tanította meg nekem, hogy „ Ne hagyd szenvedni, s segíts neki távozni.” Ez esetben legszívesebben szívébe mártanám a tőröm, azonban nem feledkezhetek meg a társaságomról. A nő kérdése rángat vissza a valóságba, így felegyenesedek és a szemébe nézek.
- Akármilyen békésnek tűnik a város, attól még a két réteg egymással szemben fog állni. Legjobb esetben, minden hasonló esetről hall a tünde, de legtöbb esetben csupán elnyeli őket a sötétség. – hangsúlyosan emelem ki az utolsó szavakat. Sóhajtok végül egyet, mert most jön a neheze. El kell látnom ennek az alaknak a sebét, mielőtt még elvérezne teljesen. Rögtön hozzálátok, hogy papi tanulmányom megmutathassam Loreenának. Tudok sebet bekötözni, s legtöbbször elegendőnek bizonyul. Az öblös hangú rémülten, egyben hálásan néz rám, de én cseppet sem nézek rá. Én leírtam őt már magamban, mint bajtárs. Ha túléli a helyzetet, akkor nem lehetek abban biztos, hogy nem-e tér vissza erősebb emberek oldalán. Telik az idő, s én egy ötperces szöszmötölés után felállok.
- Most már életben marad. – közlöm a tündével, aztán tovább indulok a célunk felé. Nem köszönök el attól a személytől, akivel nem olyan régen vérre menő harcot vívtam. Hátrahagyva a kis gondot, három perc nyugodt séta után érkezünk meg a domb tetejére. Ott van a Kút a városőrökkel, a Holdszentély épülete és a többi fontos.
- Visszatérve, igen van határ a két csoport között. S nem csak a gyermeknemzésben nyilvánul meg. Aki huzamosabb ideig figyeli a két tábor tagjait, az annak könnyű felismerni őket. Elathában ez olyan természetes, mint egy halnak az úszás. – magyarázom a társamnak, miközben közelebb lépek a kúthoz, ahol a őrök vannak. Azok észreveszik a közeledésünket, majd a bátrabbik megszólít minket.
- Kérem ne tanúsítsanak ellenállást, mi csak a feladatunkat végezzük. Később átvehetik tárgyaikat hivatalos papír ellenében. – ezzel egyetemben én már hagyom is, hogy megmotozzon az, aki csendben maradt. A tőrömet elveszi, majd pár gyógynövényes kenőcsöt. Oldalra sandítok, hogy a beszélgető társam miként fogadja ezen eseményeket.

Szerencsére a holdpap sem volt olyan ostoba, hogy itt hagyjanak egy hullát csak úgy, így a segítsége nélkül is megtett a férfi mindent azért, hogy segítsen a rablón, noha az cseppet sem volt ilyen előzékeny vele. Kicsit szomorúbban hallgatja, amit a másik kötözés közben kezdett mesélni a két tábor egymással szemben állásáról. Tisztában volt a kétkasztos rendszerrel, és hogy a csoportok között gyakran vannak összetűzések, noha vér ritkán folyik ilyenkor. Felfogta ésszel, hogy ez attól függőt, hogy ki mennyire átkozott, és hogy ebben a tekintetben ők, a nemestündék álltak a tápláléklánc tetején, de ő mindig csak tündéknek látta magukat, bőrszíntől függetlenül.
Szerette volna megkérdezni, hogy tehetnek-e valamit, hogy ez idővel megszűnjön, de tudta, hogy meddő vállalkozás volna. A világot nem lehet megmenteni, sem megváltoztatni. Még Azraellel sem, hiába hiszik azt sokan, ő sajnos tudta, hogy nem lehetséges.
Amikor Egan végül felállt a sebesült mellől, rezzenéstelen arccal fordult meg ő is, hogy kövesse a vezetőjét.
Ahogy a keresztények mondanák, már Isten kezében van.
Jutott eszébe hirtelen a szófordulat, de nem tudta a Hold esetében is szoktak-e ilyesmit mondani. Annyi mindent nem tudott még!
- Miért szükséges ez a szembenállás? Több ez vajon annál, minthogy vannak, akik többre tartják magukat, vagy inkább hasonlatos az emberekéhez, ahol a parasztok és a nemesség között örökös a feszültség? Nem tudom elképzelni, hogy akár a holdőrségben, akár a Névtelenek között számítson az ilyesmi… De lehet, én vagyok túlságosan naív.
Nem voltak már messze a dombtetőtől és a holdszentélytől, így néhány perc séta alatt felértek, Egan pedig egy kúthoz vezette őt, amit egy őrség állt körbe. A lány nem értette, mégis miért, de nem is volt tisztában a város összes nevezetességével. Amikor azonban az ő odalépett hozzájuk, hogy megmotozza őket, meglepetten húzta fel a szemöldökét. Bár csak a tőre volt nála, esze ágában sem volt csak úgy ok nélkül odaadni senkinek, sem az erszényét, nem beszélve az egyébként mágikus karkötőjéről, sem a hajpántjáról… És mégis mennyire kínos lenne, ha egy papírral beállítana a holdőrséghez, hogy mint hercegné kéri vissza a cuccait?
Felsóhajtott, majd levette a csuklyáját, így láthatóvá váltak avarszínű tincsei, púderszínű bőre és mély tűzű malachitzöld szemei. Majd felemelte a jobbját, amin megcsillant a holdezüst foglaltban lévő sötétkék zafír, az egyik hercegi gyűrű, mellette pedig a zöld színű arany foglalatú kis holdakkal díszített eljegyzési gyűrűje.
- És nagyon jól végzik a munkájukat uraim, de nem hiszem, hogy a motozás esetemben szükséges lenne. - jelentette ki teljesen nyugodtan és egyszerűen. A holdőrségnek és a Névtelen Árnyaknak is fel kellett ismerniük a zafírgyűrűt, és hogy az uralkodójukhoz tartozik. Ezáltal pedig részben ki is fog derülni a fogadtatása, hogy milyen, amikor nem Armin társaságában érkezik valahova.

Nálam nincs olyan tárgy, ami miatt népem árulójának kiáltanának ki, ráadásul nagyon kevés felszereléssel közlekedem Elathában. Egy tőr, meg többnyire a pénzes szütyőm, amit nem szívesen hagynék hátra. Hagyom, hogy végezze a hallgatag őr a dolgát, mikor a fülembe jut a nő szava.
~ Hogyan? Ez most keresi a bajt? ~ merül fel bennem ez a gondolat, aztán csak odafordulok Loreenához, hogy egy-két szót mondjak a saját érdekében. Nyitnám a szám, ám a tekintetem megtalálja az ujján lévő értékes eljegyzési gyűrűt. Egy pillanatig időzik ott a szemem, mert aztán a pompás hercegi ékszer vonja magára a figyelmemet.
~ Ez bizony nem mindennapi ~ jegyzem meg magamban. Meglep egyszerűen ez a tény, hogy egy ilyen tünde nő el van jegyezve a herceg által? Úgy vélem, hogy változnak az idők, s tán egész Elatha vele együtt. Főleg ha minden egyszerű sötét tünde fülébe jut a hír. Vajon hogyan fogadják? Újabb felkelésre kell számítani, vagy éppenséggel megszületik végre a béke. Nem leplezem az izgatottságomat, hanem három pillanat erejéig megmutatkozik az arcomon. De ezt a jófajta érzést nem élvezhetem sokáig, mert akaratlanul is belém mar a múlt árnykígyójának méregfoga. Egyik pillanatról a másikra elfog a szomorúság, hiszen ha nem állt volna utamba az a bizonyos korai eljegyzés, akkor én most házas ember lennék ifjú feleségem oldalán. Elfordulok inkább, s kissé magamba fordulok. Így kicsit kizárom magam körül a világot.
- Elnézését kérjük – szól a bátrabb őr. Az én kevés holmimmal megelégedve indulnak vissza a helyükre, hiszen hallom a távolodó lépteiket. Ennyi időbe telik, hogy én rendezzem saját magam. Visszafordulok a társaságomhoz, aztán a következőképpen szólalok meg.
- Visszatérve a beszélgetésünkre, azt kell mondjam, hogy érdekesen alakult ki ez a két réteg. Szerintem egy nap nem lenne elég rá, hogy feltárjuk a mögöttes tartalmakat. Idővel, talán. Óvva inteném attól, hogy darázsfészekbe nyúljon. Mindkét félt meg kell hallgatni, ami persze egyszerűen hangzik, de nem lehet gyorsan letudni. Magam is kedvemet lelem a két fél vizsgálásában, de olykor nehéz semleges nézelődő maradni. Holdcsókolt vagyok, így nemesnek néznek legtöbbször. – magyarázom Loreenának. Mivel nincs ellenőrzés, így odasétálok a Feneketlen Száj széléhez.
- Finom a víz odalenn, s Elatha minden lakója ezt issza. – mondom ki ezeket a nem témába vágó szavakat. Üdítésnek szánom, ráadásul ezzel szeretném jelezni a hercegnőnek, hogy kezd megterhelővé válni a téma.

Nehéz lett volna nem észre venni az őrök meglepettségét, de még útikalauza arcán is átsuhan a döbbenet. Pontosan valami hasonló reakcióra számított, és amikor a holdőr nem akadékoskodik leereszti ő is a kezét.
- Nem történt semmi. - válaszolja a bocsánatkérésre, és innentől nem is akar erre az ügyre több időt vesztegetni. Jobban örült volna, ha megmarad az inkognitója, de inkább ez, minthogy átkutassák. Egan végül befejezi a mondandóját, és még intelmet is csatol mellé, így, hogy végső soron megtudta miért érdeklődik a lány ennyire.
- Nem tervezek beleavatkozni a sötét tündék ilyesféle viszályaiba. Tartok tőle, hogy a származásom miatt rossz néven vennék. Csupán szeretném a lehető legjobban érteni az itteni helyzetet, ennek az okai azt hiszem az előbb világossá váltak. - suhan át egy mosoly az arcán, majd odalépett ő is a kút mellé. Egan hangulatváltozását nem igazán érzékelte, az ennyire apró jelekből ritkán olvasott jól, de nem akarta tovább erőltetni a témát ő sem. Lenézett a feneketlen sötétségbe, majd bólintott. Minden bizonnyal finom volt lent a víz, és kellett is hogy tiszta legyen, hiszen mégiscsak ez volt a sötét tündék központja, bár nem volt akkora város mint Zephyrantes, vagy akár Hellenburg, így is tekintélyes méretekkel rendelkezett a veroniai viszonyokhoz képest.
- Nagy munka lehetett kiásni. Alatta a csatornarendszer van? - kérdezte, de inkább a megerősítés kedvéért.

Egy jó ideig bölcsen hallgatok, ám a gondolataim szakadatlanul záporoznak. A múlt tanításai jutnak eszembe, mikor az egyik Holdpap vett szárnyai alá. A származás kérdését először ő tisztázta, aztán jöttek a rangok és egyéb címek. Az egész egy nagy rendszert ölt, s az mondhatja magát a legszerencsésebbnek, aki jó helyre születik. A kétkasztos rendszert titkon megvetem, ám mit tehetnék én egyedül egy évszázados rendszerrel? Így alakult ki, ráadásul annyira erős gyökeret eresztett. Ott lakozik minden sötét tünde szívben, de természetesen vannak kivételek. Felfigyelek a társaságom kérdésére, s mondhatni időben.
- Csatornarendszer? Nos inkább ciszternarendszer. Nincs kiépítve úgy, mint az embereknél. Erős kemény fából vannak a tartópillérek. Nyirkos egy hely, csúszik a talaj. Ennek ellenére a járatokban az őrség tagjai dolgoznak, mert fő a biztonság. Ráadásul mikor ínségesebb idők vannak, akkor fontos beosztani azt, ami van. – magyarázom a hercegnőnek, hogy legyen tudomása erről a helyről. Elatha jövője múlik ezen. Ha ez a kút nem lenne, akkor a város sem létezne.
- Különben igen, nagy munka volt kiásni és sok munkás életet követelt – teszem hozzá, végül ellépek a Feneketlen Szájtól, hogy fegyvertelenül a nemesek utcáját célozzam meg. Ha követ engem Loreena, akkor hamarosan igazán káprázatos látványban részesülhet. Cifra házak egymás után felsorakozva, s mindegyiknek megvan a saját stílusa. Több őrjárat elhalad mellettünk, meg természetesen a sok Holdcsókolt. Mindegyiket üdvözlöm, hiszen a kölcsönös tisztelet az kifizetődő, ráadásul az öltözetem eléggé árulkodó, hogy Holdpap vagyok.  
- Van-e esetleg még kérdése a várossal kapcsolatban?

Hallgatta amit Egan a csatornáról mesélt, de felettébb különösnek találja ezt az óvatosságot. Máshol sincs olyan sok kút, bár tény, hogy Hellenburgban és Carolusburgban is van kisebb folyó Eichenschildről nem is beszélve, mégis túlzásnak érzi.
- Volt már probléma, hogy ennyire nagyon vigyáznak rá? Ha az őrség lent járőrözik akár olyan is lehet, mint város a város alatt. De lehet csak túlidealizálom és nincs is ott semmi.
Vont vállat végül. Azért érdekli a városnak a története, hogy mikre érdemes esetleg odafigyelni, miért alakultak bizonyos szokások, hiszen egy népet talán pont a múltján keresztül lehet a legjobban megérteni. Közben tovább indultak a nemesség gazdag házainak negyede felé, ahol már önmagában az építészeti csodák is megértek egy sétát. Visszavette a csuklyát vörös hajára, nem szeretett volna sem felhajtást, sem rosszalló tekinteteket. Pontosan tudja, hogy a nagyobb holdcsókolt családok lányaikat szerették volna a herceggel kiházasítani, Armin több levelet is kapott tőlük többek között pont aznap, amikor… Amikor megtámadták őket, és amelyik éjjel életét vesztette. Kirázta a hideg az emlékre, picit még a keze is megremegett. Hiába töltött több hónapot Lightleafben, nem tudta teljesen kiheverni az eseményeket. Minden árnyékban bérgyilkosok pengéjét látta megvillanni, ahogyan elhaladtak a házak között. Az utcán járók kedvesen köszöntötték a holdpapot, így ő is biccentett nekik puszta udvariaságból, de zöld szemei ide-oda cikáztak az emberek, árnyak és háztetők között.
Szeretett volna elszaladni, messzire, vissza Lightleafbe, de hercegnőként nem tehette meg, hogy félt a saját árnyékától, vagy félt a népétől. Csak nem támadják meg a nyílt utcán… És különben is, legutóbb sem ő volt a célpont, hanem a hercege, csak rosszkor volt rossz helyen. Próbálta magát ilyen gondolatokkal megnyugtatni, így késve jutott el hozzá Egan kérdése, hogy akar-e még valamit tudni a városról.
- Számtalan, bár inkább egyelőre gyönyörködök a környékben. Tényleg lenyűgöző. Itt nőtt fel? - terelte kicsit személyesebb irányba a beszélgetést.

Mikor visszakérdez azzal kapcsolatban, hogy volt már e probléma a kút háza táján, akkor egy fintorral válaszolok.
- Természetesen volt. Több ízben megmérgezni a vizet, de voltak olyanok, akik saját életükkel nem törődve az egész ciszterna rendszert akarták betemetni. A munkás réteg szájából nem lehet hallani, mert kevesen tudják ezeket. A városőrség megragad minden alkalmat arra, hogy ne jusson ki olyan információ a kezei közül, ami riadalmat, vagy lázadást gerjesztene. – mondom felé, miközben azért egy pár pillanat erejére megállok a beszédemmel. Mikor látom, hogy kérdezne, akkor folytatom a magyarázatot és véleményem.
- Tudom, felmerülhet ilyenkor a sok személyben a kérdés, hogy nem az lenne jó, ha a munkás réteg is tudna róla? A válaszom velős. Nem, kifejezetten nem. A két csoport véres küzdelméhez vezetne, hiszen eddig se csípnek minket életvitelünk miatt, hogy mi vagyunk a jobban élők. A kilátástalanság sok munkás férfit sarkalhat arra, hogy öljön és elvegye, ami a jussa. – magyarázom neki, miközben érződik a hangomon, hogy ez a tény nem dob fel. Utálom a háborgást, de főleg, ha a saját fajtársaim egymással szemben állnak. Nem jó fényben tüntetik fel a sötét tündéket, ezzel hamis képet alakítanak ki másokban. Eszembe jutnak hirtelen, hogy az egyik tanítómmal szintén ez volt a helyzet, ami egyébként a tanításom részét képezte. Mindig szemben állt, s addig játszottuk ezen játékokat, míg  sikerült úgymond közös nevezőre jutnunk. Életem legkegyetlenebb része volt, s higgyétek el, hogy ott igazán megtanulja a holdpap a türelmet, a megértést és az egyéb emberi viselkedést. De természetesen nem minden növendék sikeres. Számtalan esetben történt, hogy egymás torkának estek és ordibáltak. A régi szép idők, amit így egyre érettebben vizsgálni igazán jó érzés. Végül egy személyes kérdést tesz fel nekem, amire könnyedén válaszolok.
- A Holdszentélyben laktam, a környékét ismerem, de a távolabb található dolgokkal nem vagyok tisztában

Eddig sem kedvelte a politikát. Mocskos, nyálkás dolognak tartotta, ahol a jó és a rossz, a helyes és a helytelen határai elmosódtak, az érdekek egymásnak feszültek, és nem lehetett azt mondani semelyik oldalra egyértelműen, hogy téved, vagy hogy gonosz. A hadsereget jobban kedvelte, ott egyértelmű volt az ellenség és a parancs, belebújhatott a csillogó páncélú, tiszta loag szerepébe, akinek az a dolga, hogy megmentsen másokat, és jobbá tegyye a világot. Ám pont amikor lovaggá vált, akkor robbant be diplomáciának álcázva magát az életébe a politika, és el kellett kezdenie megtanulni a véres és sötét játszmáit. Minden nehézsége ellenére, az összes megvetésén túl azonban voltak dolgok, amikre jó volt ez az egész. Ha nem folyt volna bele, most nem létezett volna Hellenblatt, nem ismerné a herceget, és nem érezné úgy, hogy ha nagyon keményen dolgozik, akkor ez a világ igenis változhat, fejlődhetnek, és ezáltal elkerülhetik azt a szomorú jövőt, ami kétszáz év múlva várt rájuk a mágikus anomáliák túloldalán.
A holdpap magyarázata pontosan erre a kényes politikai egyensúlyra világított rá, hogy nem szíthatnak lázadást, így inkább elhallgatják a problémákat az alacsonyabb rangú emberek elől, nehogy pánik és káosz legyen. Arminnak így is emberfeletti erőfeszítéseibe került fenntartania a rendet ezt tudta jól, alig négy órákat aludt csak, és a kocsmai lerészegedésektől eltekintve (amiket az utóbbi időben szintén erőteljesen visszafogott) az ébren töltött idejét többnyire munkával töltötte.
- A hallgatást megértem, még ha egyébként nem is tetszik. Nem élünk ideális világban. Néha azért még mindig meglepődök, hogy a sötét tündék világa mennyivel kegyetlenebb és véresebb, mint a miénk odafönt északon. - sóhajtott fel. Talán kicsit rasszistának tűnhetett a kijelentése, noha cseppet sem annak szánta.
- Ha találnának közös ellenséget, ami ellen vállvetve küzdhetnének, az talán megoldást jelentene. Az élőholtak seregei ellen még az emberek két királysága is képes volt összefogni immáron kétszer, és hogyha Sixtus pápa és Esroniel von Himmelreich képesek voltka együtt dolgozni, akkor a sötét tündék két kasztjának is menni fog. - jelentette ki magabiztosan. Már csak ellenséget kell találni, akik nem a nemestündék. Az katasztrófa volna. Eszébe jutott a mélységi, ami a tünde erdő mélyén rejtőzött, a világ mélyét mételyező féreg, és megborzongott. Nem. Olyannak soha nem tenne ki egyetlen sötét tündét sem, sem embert sem semmi mást...
A beszélgetés inkább Egan személyésre terelődik, és a mellkasát összeroppantani készülő súly mintha szépen lassan kezdene eloszlani, ólmos súlyt kölcsönözve tagjainak, de így már képes cipelni.
- Nem engedtek ki sosem a városban kóborolni? Pedig néha még a Katedrális kispapjait is elengedik. Nehezek a tanulóévek a klérusban? - emberi kifejezések, emberi tisztségek... Jó hogy a püspökökre nem kérdezett rá... Kather rossz hatással volt a gondolkodására az egyházakról. Bár attól nem tartott, hogy valaha megkeresztelkedik, a rendszerek közötti gondolkdás mód váltása, hogy mindig alkalmazkodjon ahhoz akivel éppen beszélget még nem ment olyan könnyen.

Haladunk, én és a nagy ranggal rendelkező társam. Tekintetem leginkább a nemeseket figyeli, ahogy ebben a negyedben járnak és kelnek. Jól látható mozgásukon, hogy egyáltalán nem tartanak semmitől. Magyarán bíznak a városőrségben, s ezáltal átadják magukat a saját zárt világuknak. Bizony, hogy találnék köztük egyet, aki még el sem hagyta a házát, vagy a negyedet. Azonban dolgozik bennem a kíváncsiság, így ránézek Loreena-ra. Alaposan vizsgálom a vonását, ahogy megrezdül egy-egy környezeti hatás miatt. Újra elönt engem a bánat szikrája, mert a sors elszakított engem a kedvesemtől. A szép nemes tündétől, akihez igazán kötődtem. Rabláncon voltam, de a lénye miatt sosem éreztem a vas hidegét a csuklómon. Csak őt láttam, őt szerettem addig a napig. Arcomra kerül a szomorúság, de nem törődök óvatlanságommal, annak ellenére, hogy milyen emberek láthatnak. Tán a társaságom éppen úgy felfigyel ajkaim lefelé biggyedtére, mint a szembejövők. Ráncolom a homlokom, miközben még megannyi világi dolgon elmélkedek. A saját kis utazásomat a tünde szavai szakítják meg, így észbe kapok. Visszatérek hozzá, így az arcom alapállásba kerül. A bölcs pap, aki meg akarja érteni a világot.
- Nem kell tetszenie a hallgatásnak, jómagam szintén mélyen megvetem.
Határozottan hangzik felőlem, mire pár szembejövő felfigyel, s kíváncsi tekintettel néznek minket. Különösebben nem foglalkozok velük, csupán a kezemmel intek nekik köszönésképpen. Az a szerencsénk, hogy túlságosan sokat nem hallottak a szavaimból, s egy ilyen szövegrészletből nehéz bármit megállapítani. Felsóhajtok akkor, mikor elhagyjuk őket.
- Nem rossz elgondolás a közös ellenség, de pontosan mi lenne az? Maga pontosan Köd-erdő és a rejtélyei? Nos különösebb előrehaladás nincsen benne szerintem.   – mondom ki a saját véleményem. Tekintetem eközben mindvégig rá néz, pontosabban keresi az íriszeit. Úgy tanultam a Holdpapoktól, hogy beszélgetés folyamán a beszélőre kell összpontosuljon a lényem, hogy megérthessem a mondandóját. Később viszont áttérünk a személyemre, mint témára, így kibeszélem magamból, ami kikívánkozik.
- Rend és fegyelem a holdpapoknál a szó, mint bárhol máshol Veronián. Azonban kár lenne tagadnom, hogy itt bizony sokáig egy kalitkába zárt sötét tündének érzi magát a növendék. – magyarázom neki el egy hasonlattal, azonban gyorsan hozzáteszem a következőket.
- Nagyon szép fekete hollók repülnek ki végül a szabadságba. – mondom úgy, hogy mintha az a legcsodálatosabb érzés lenne aztán az ifjú holdpapnak a saját élete folyamán. Saját részemről ezt éreztem, mikor nem volt senki, aki megszabta volna lépteim irányát. Elönt a forró jóérzés, amitől önkénytelenül somolyognom kell. Nem teszem úgy, hogy a társaságom úgy vélje az ő lényén vigyorgok. Megfürdök az érzésben, mert ritkán adatik meg az ilyen eset. Pár perccel később azon töröm a fejem, hogy mennyire engedjem őt közel? Hol legyen a határ, ami majd elválaszt minket.
- Nehéz a tanulóévek, sok a teendő és legtöbbször nem olyan változatos, mint bárki más hinné.   – sóhajtok fel egy picit, mert próbálom magamban kitalálni, hogy annak mennyi ideje már? Olyan réginek tűnik.
- Loreena, ha tehetném, akkor a sötét tündék békében élhetnének egymással, mind pedig a nemes tündékkel egyetembe.   – kezdek bele egy picit esetlenül a fontos ténynek a közlésébe.
- Volt nekem egy kedvesem, egy nemes tünde lány, aki igazán hasonlított magára. Már eljegyeztem, mikor a semmiből előjött egy tünde, s papírokkal igazolta, hogy már kiskorában eljegyezték a volt kedvesem. – mondom felé a szavakat, lassan és nyugodtan. Arcom mozgásán látszik, hogy kerülget engem a keserűség, de nem hagyom teljesen a felszínre törni.

Mintha szépen lassan Egan szívébe is beköltözne a szomorúság, de talán csak érzékcsalódás, és a saját lassan mérgező bánatát vetíti rá a másikra. Egyelőre nem törődött vele, mindketten a saját gondolataikba merültek. Amikor azonban a Holdpap kifejti, hogyha maga az erdő és rejtélyei lennének az ellenség, abban nem lenne semmi előrehaladás kedve lenne keserűen felkuncogni. Mégsem teszi. Ahogyan az egyszerű köznépnek a víz körüli problémákról, úgy Veronia lakosainak nagyrészének is van, amiről nem kell tudnia, sőt nem szabad tudnia. Nem kell, hogy megmérgezze a mindennapjaikat a félelem, hogy a történelem előtti időkben eltemetett ősi szörnyetegek szunnyadnak a talpuk alatt, sőt némelyik már fel is ébredt, megmérgezve területeket, elméket és szíveket… Ezek azok az ellenségek, amik egyesíthetnék a széthúzó népeket, és mégis… Ha mesélne Ir-Roboámról ki hinne neki? Még azt is csupán néhányan tudják, hogy a Köd-erdő egy lezárt területén olyan láthatatlan mágikus anomáliák állnak a rejtélyes eltűnések mögött, ami átvezet más korokba és világokba… Most először úgy érzi, összeroppantja a tudás súlya, hogy túl sok olyasmit látott a színfalak mögött, amit nem kellett volna.
Túl nagy teher ez egyetlen léleknek.
Ezt mondta Arminnak amikor találkoztak, és elmesélte miért utazik folyamatosan, de akkor még maga sem tudta pontosan milyen érzés az. Malachit tekintetét leveszi Eganról, és inkább a szembejövő arctalan tömegbe bámul, de nem igazán látja őket, az elméje nem veszi észre az egyes sötét tündék közötti különbségeket.
- Igaza van. Talán tényleg nem vezetne sehova.
Mondja végül csöndesen. Gondolatait igyekszik inkább a holdpapok tanítása felé terelni, a jelenre koncentrálni, a mindennapok problémáira, hiszen nincs alkalma minden nap egy Holdpappal társalognia a népről aminek rövidesen a hercegnéje lesz. Meg kell ismernie őket jobban. Ez kell, hogy a szeme előtt lebegjen.
- És a hit? A tanulás persze egy dolog, az én kiképzéseim is kemények voltak, erőnlét és küzdelem tekintetében is, majd később a rengeteg könyvvel. De hogy élik meg a Holdpapok a hitet, hogy törődnek a hívekkel? Láttam a keresztények papjait, a háborújukat ahogyan mindenki védi a maga igazát, látom a mi druidáink kapcsolatát a természethez, de az önökét… - megcsóválja a fejét, hogy szinte semennyire nem ismeri, csak amennyit a vőlegénye mesélt, hogyan találtak rá a sötét tündék a Holdra, de ez aligha adott gyakorlati támpontot.
Ez után történik valami, amire egyáltalán nem számít. Egan szomorúsága hirtelen nyer értelmet és válik kézzelfoghatóvá a történetben, amit a volt kedveséről mesél. Már válaszolni akart volna, hogy bár törékeny, de most azért békében élnek, az összes tünde, nemes és sötét egyaránt, de mindezt lényegtelenné teszi a személyes történet és a kín, ami a másik szívét a mai napig marja.
Hirtelen azt sem tudja, hogyan kéne reagálnia. Nem érinti meg a másikat, és mégis hogyan tudna vigasztaló szavakat mondani?
- És a kedvesed inkább őt választotta? Vagy a családja?
Ritkának számítottak az ilyen elrendezett házasságok, de a nagy és gazdag tünde klánoknál még azért bőven fellelhető volt, és ezeken a helyeken aligha fogadtak volna be egy sötét tündét a családba, főleg úgy, hogy az össze leszármazottja magán viselte volna az átkot.
- Nagyon sajnálom Egan.

Bólintok a válaszára, aztán egy picit hallgatok, hogy átgondoljam a beszélgetésünk menetét, ami egyre mélyebbé válik kettőnk között. Belőlem előcsalogatja a múlt árnyait, ami olyan, mint valami pimasz kisgyerek. Régen voltam az! Egy picit visszamennék azokra az időkre, mikor még a játék volt a fontos a mostanival ellentétben. A világ mocska beszennyez, ahogy ismereteim bővítem a világgal kapcsolatosan. Fekete hollók a szabadságba repülnek, hogy később rájöjjenek valami mégis fogja őket. Egyénenként változik, mindenki hordja a saját sorsának fényes kulcsát. Ha valaki elengedi a kezéből, vagy hagyja másoknak, hogy ellopják, akkor könnyen válik prédává.
~ Már megint itt vagyok! A tolvajoknál! ~ szólok magamban, miközben önkénytelenül nyúlok a szütyőmhöz. Nálam bevett szokás, de azon nyomban megnyugszom, mikor érzem, hogy megvannak. Halvány mozdulat csupán, s azt sem érdekel, ha beszélgetőtársam felfigyel a jelenetre. Loreena kérdése, egyben elmosolyodom felvetése kapcsán. Gyorsan megválogatom a szavaim, hogy félre húzódva megálljak előtte. Szép tekintetem övét keresi, hogy figyeljünk oda egymásra. Bátor vagyok, így minden további nélkül fogom meg mindkét vállát a kezeimmel.
- A hit fontos Loreena – mondom határozottan, s az előbbiektől függetlenül komolyan. Arckifejezésem segít láttatni vele, hogy ez a szó nálam sokat számít. Nem szólalok meg, mert hirtelen világossá válik bennem, hogy az elmúlt évek alatt azért sirattam meg kedvesem elvesztését, mert elvesztettem a hitem. Hirtelen bolondnak érzem magam, hogy magamtól miért nem jöttem rá? Arcomon csupán apró mozgások jelzik belső világom gondolatmenetét.
- A sötét tündék hite a Holdhoz kötött. A keletkezésének körülményeit senki sem tudja, azonban... – tartok itt pár lélegzetvételnyi szünetet, hogy utána valami szép gondolattal örvendeztessem meg a lelkét.
- ...nézd meg, hogy világít most? Mit mutat neked jelenleg? – mutatok fel rá, ami éppen átvilágít a faágak rengetegén. Csend, amit szándékosan hagyok hosszúra nyúlni, egyben meghallgatni az ő gondolatait. Ő miként látja jelenleg? Mit fog mesélni róla? Ha újra visszakerül hozzám a szó joga, akkor folytatom.
- Rajta keresztül hiszünk egy új világban, ami szebb a jelenleginél. Az ő fenti fénye vezérel minket, s mutatja az ösvényt minden eltévedett sötét tündének. Én személyesen törődök a hívekkel, olykor csoportosan, mikor időm engedi. – mondom felé, aztán tőlem szokatlan módon megjelenik az a békés mosoly, ami a megnyugvásomból táplálkozik. A nagy teher hirtelen pehelykönnyűvé válik, s a bennem levő méreg pedig kristályvizű patakká válik. Ragyogok, akárcsak a fenti égitest.
- A kedvesem nem mondhatott ellen atyja szavainak, s a régen megkötött szerződésnek. Így utólag, tán jobban járt vele, mint egy állandóan utazó sötét tündével. De lépjünk tovább ezen. – ajánlom fel neki, miközben arcom kifejezése hálát mutat.
- S köszönöm a meghallgatást – teszem hozzá, s azon meglepődök, hogy milyen bizalmi körbe kerültünk egymással. Botorság lenne faragatlan szavakkal elrontani, így arra összpontosítok, hogy visszafizessem az előbbit.
- Visszatérve a hitre, mi az amit jelenleg elfogadunk? Mit ismerünk vagy mit nem ismerünk a világból?   – elengedem végül, mert úgy érzem jobb ha tovább indulunk. A most felvetett kérdéseimen pedig töprenghet, s keresheti rá a válaszokat, bár az utolsóra a válasz egyértelmű: Sosem tudunk eleget, de folyamatosan ismerkedünk vele. A sok utazás lehetővé teszi ezt, s ennek örülök.

Észreveszi, ahogyan Egan újra és újra megérinti az erszényét, de csak a szeme sarkából, és nem is tulajdonít neki túl nagy jelentőséget. Olyan környéken járnak, ami az élelmes tolvajok paradicsoma, nem csoda hát, ha valaki, aki jól ismeri a népének lelkét félti a pénzét. Ráadásul ezen az estén egyszer már megpróbálták kirabolni, érthető, hogyha ezek után kicsit paranoiásabb a tünde, mint egy átlagos estén.
Jobban leköti a hitvilág kérdése, ám a kérdésre először újabb kérdés a válasz. Lenét a vállát fogó kezekre, majd nem agresszívan, de azért lefejti magáról az érintést. Ennyire nincsenek bensőséges kapcsolatban.
Hát persze. A Hold mindenkinek mást jelent, reményt, útmutatást, mintha lámpás volna a sötétségben.
Azonban a kérdés számára nehezebb, mint azt a sötét tünde sejthetné. Őt a Természet hitére nevelték, bár mielőtt a halála pillanatában egyetlen végtelen pillanatra beleolvadt, nem volt igazán vallásos. Nem foglalkozott a személyes hittel, csak azzal, hogy betartsa az alapvető normákat, mint az élet feltétel nélküli tisztelete és védelme, az erdővel és a lakóival lévő harmónia megőrzése, amennyire csak lehetett. Soha nem vehettek el többet, mint amennyire szükségük volt, és még annyira sem megengedett számukra a pazarlás. Ha vadásztak az állat minden részét feldolgozták, a növényi hulladékból komposzt lett, az eldobott almacsutkából pedig kellő gondozással új, gazdagon termő gyümölcsfa. Az élet körforgása a szemük előtt zajlik és figyeltek rá, most pedig, hogy még inkább része lett a természetnek, már látja a saját helyét is ebben a felfoghatatlan méretű egységben, mint harcos védelmezője a teremtésnek. Bár valamennyire megismerte az emberek hitét, sőt még a Biblia egy részét is elolvasta, mikor Sigrún adott neki egy németre lefordított példányt, azt se látta többnek erkölcsi intelmek gyűjteményénél, hiszen Isten számára benne élt minden fában és madárban.
Ehhez képest a Hold egy távoli fénylő korong volt csupán, messzi és hideg, ellentétben a Nappal, ami meleget adott, igazi fényt, és életet. Ő ha felnézett a Holdra a szerelme fehér arcát látta, a sarlóban a szemtelen vigyorának az ívét, főleg a magány óráiban, amikor csak ez enyhíthette a hercege hiányát. Ám hogyan mondhatná ezt el Egannak, aki épp az imént szomorodott el, hajdani nemestünde kedvese elvesztése miatt? Ráadásul pap is volt, akinek minden bizonnyal valami sokkal szentebbet jelentett. Eleget játszotta a diplomatát ahhoz, hogy tudja milyen pillanatban mi az, amit inkább jobb nem kifejteni.
- Nem is tudom. Talán ő az, aki az éjszaka teremtményeire vigyáz, miután a Nap nyugovóra tért. A sötét égbolt uralkodója, hogy akik oda lettek száműzve tudják, hogy még ekkor sincsenek magukra hagyva.
Kettős analógia, de talán ezt érzi a legigazabbnak, ahogyan ki tudta fejezni magát, anélkül, hogy esetleg elbagatelizálná a kérdést, amit pont ő tett fel. A pap újra beszélni kezd, elmondva röviden a saját nézőpontját, vagyis azt, amit minden bizonnyal tanítottak neki a szentélyben gyerekkorától kezdve. Bólint, hogy megértette, és igazából ez a rendszer valahogy a hibridjének tűnt az emberek szokásainak és a druidák rendszerének. Egy mondat erejéig még visszatérnek a tünde lányra is, de látszólag Egan már elengedte őt.
- Szívesen. Valamiért mások szeretik velem megosztani a dolgaikat. - mondja szelíden. Akaratlanul is Kather jut eszébe, aki talán tizenhét év alatt neki mesélt először a régi szerelméről, és a törvénytelen fiáról. Nem tudja, hogy a kisugárzása változott meg, vagy csupán nyitottabb lett más lelkek iránt… Talán kicsit mindkettő, noha nem fog soha papi babérokra törni, ez egészen biztos, ám valahogy a hit kérdése újra megtalálja, s vele együtt a mellette lépkedő sötét tünde kérdései is.
- A hit pont azért hit, mert nincs rá bizonyíték. Ha lenne, akkor tudás lenne, ám amit tudunk, akkor abban már nem hihetünk többé. Pont ezért létezhet ennyi vallás egymás mellett, és ameddig a Hold vagy Isten le nem száll, és meg nem mondja, hogy ez így van vagy nem, addig ez így is fog maradni. A világnak annyi részét nem ismerjük… Hiszen azt se tudjuk mi van a Tünde erdő túloldalán? Vagy délre, a Schattenschilden túl, mostmár tudjuk, hogy a félangyalok pusztája nyúlik el, de még lentebb, még délebbre? Rengeteg mindent nem tudunk Egan, de kérdés az, hogy fontos-e mindent megismernünk, mi az, ami ténylegesen a javunkat szolgálja. Sok mindent láttam már a világ sötét feléből, és most azt kívánom, hogy bárcsak ne tudnék róluk.
Rázza meg végül a fejét. Későre jár, lassan vissza kell indulnia, mielőtt keresni kezdenék.

Hallgatom Loreena szavait a Holdról, ami számomra teljesen szent. A holdpapok megtanítottak arra, hogy miként nézzek rá, s meglássam azt a sok arculatot, amit olykor a sötét tündéknek mutat. Ebben a világban nőttem fel, aminek igazán hálás vagyok. Nem tudok csendben maradni a társam szavai után, mert elkap engem egy kellemes érzés. Szeretek beszélni a Holdról, ami tán másoknak meglepő lehet, de a társaimnak igazi megtiszteltetés.
- Egy másik világ, aminek szintén megvannak a maga árnyalatai, úgy mint a nappalnak. Világostól egészen a mindent elnyelő feketeségig. Míg a nappal a tisztaságot jelentheti, az ártatlanságot, addig az éjszaka a piszkosságot és a több helyzetben edződött személyt. Aki már nem fél annyira, kinek egyes dolgokban nincsenek gátlása.   – mondom felé, miközben átgondolom a következő szavaim. Mélyen a szemébe tekintek, annak ellenére, hogy a válláról lefejtette a kezem.
- A Hold világossága és alakja jelentőséggel bír, mert nem mindegy, hogy telihold van, vagy esetleg alig látni belőle valamit. Ezek az állások adnak egy mindennapi üzenetet, amit minden nap leolvashat bárki, aki ért hozzá. – magyarázom neki, miközben felnézek a szent Holdra. Megnézem a vonalait, miközben ajkamra egy mosoly kerül. Gonosz szándékúnak tűnhet, ám a mögöttes tartalom még sem az. Felszabadultságot érzek, ahányszor kapcsolatba kerülök a Holddal, s akkor minden fájdalmam tovatűnik. Azonban a mai nap mégis különleges, mert képes voltam elmondani egy tündének, hogy milyen pórul jártam az ő világukban. Sosem éreztem magam ilyen könnyűnek magam, mint most ebben a pillanatban. Hálával tartozom neki, emellett tanultam mellette egy jó dolgot. Sose félj másokkal megosztani olyan dolgokat, ami mázsás kőként nyomja a tested. A testtartásomon is érzem, hogy most jelenleg milyen daliásan állok, akár egy herceg.
- Tán mert nálad van egy igazán nagy kincs, ami másokban nem igen található meg. A meghallgatás ajándéka nem úgy működik másnál, mint nálad. Becsüld meg, s ha igazán nagy terhet cipelsz, akkor oszd meg olyan személyekkel, akik érdemesek rá. – fűzöm bele a mondandóm szövegébe a mai tanulságot, amit tőle tanultam. Hallgatagon elmélkedek a hit kérdésén, meg az elmondott nekem ezen kívül. Az utolsó gondolata megérinti a szívem, s valahol látatlanban összekapcsol kettőnket. Újra mosolygok, de csak rövid ideig.
- Mindent megmagyaráz, hogy miért kerültél ide Loreena. S minél tovább látod a sötét valóságot, annál inkább a részévé válsz. Aki egyszer piszkos lett, az többször nem lehet patyolat tiszta. – fejtem ki neki, hogy ez az egész nem működik másként.
- Nővérem a Holdban, kellemes további éjszakát. Én most megyek, s tán még a mi útjaink keresztezik egymásét. – mondom ki nemes egyszerűséggel, miközben még kezemmel mutatok abba az irányba, ahonnan jöttünk.
- Arrafelé kijutsz a nemesek negyedéből. – nem köszönök el, inkább a Holdra tekintek. Bennem azt az érzést kelti, hogy a hercegnővel megint találkozni fogok. Én határozott lépésekkel a nemes negyed szíve felé veszem az irányom. Találkoznom kell egy ostoba férfival...