[Magánjáték: Leon és Miu] - "Mélyebbre kell mennünk."

Eltelt pár nap, és Lia még nem tért vissza. Valószínűleg már nem is fog. Azóta leginkább a idegőrlő fájdalom és a halálra hangoló unalom közt tengődök az apró ispotályi ágyon. Néha bejön a szőke ápolólányka, és lassan már elkezdek felvágni a dologgal, meg mesélni neki az egészről, mint valami "hős". Csak hogy elűzzem az unalmamat. Amikor itt van mellettem mindig sokat beszélünk semmiségekről meg az elképzeléseiről a jövőt illetően, miközben a derekamat simogatja azzal a borzalmas szagú valamivel. Lassan már sajnálom amikor elmegy. Nem mintha tetszene...
Nem jönnek be annyira a szőkék. Egyszerűen kell a társaság. Vagy akármi, amit csinálhatnék. Eddig sose volt így elvéve a szabadságom, de most nagyon hiányzik. Valószínűleg itt fogok feküdni még hónapokat. Talán elkéne kezdenem olvasni valamit...
Meglepő módon sokat gondolkodok Alicia-ról. Egy kicsit hiányzik. Emlékeztet valakire... régről. Pedig nem az a szemrevaló típus. Talán pont ez keltette volna fel a kíváncsiságom? Vonz az ismeretlen. Pedig valahol még sajnálom is őt... van benne valami olyan, amit nem tudnék megmagyarázni, azon kívül hogy árad belőle a fájdalom. Amit meg elakar fedni egy gonosz énnel. Ennyire nem akarna önmagával azonosulni? Vagy szembenézni azzal, ami kínozza?
Kevesebbet kellene beszélgetnem Knorren-nel erről a psziho-izéről. Kezdek megzakkani.
Csak egy csoda segíthetne most rajtam.

A csodák viccesek a maguk formájában. Lecserélődött a szöszke hölgy. Legalább nem mondhatom, hogy nem változatosan szórakoznak rajtam odafönt. Egy aranyos, fiatalka lány, a maga nemében bájos látomásként, mint a szellő libben be az ispotályba. Hófehér haj, ezüstös szem, ékszerek... erdei elf, még cipőt se nagyon visel. Nem mintha túl sokkal találkoztam volna eddig belőlük, errefele a fajtájuk ritkán jár. Az előző ápolónővel szemben némileg színesebben - még ha föld színekben is - öltözve jelenik meg.
- Szervusz kedves. - köszöntöm őszinte jókedvvel a hangomban. Talán egy kicsit majd feldobódnak a dolgok. Bár nagyon túlmagyaráz mindent, betudom az idegességnek.
Egy rövid vizsgálat veszi kezdetét - őszinte leszek, nekem ez új. Eddig csak kenegettek meg beszéltek hozzám, a lány már most több hozzáértést mutat mint az előző lány... Sylvia? De furcsa, hogy így tudom meg a nevét. Valószínűleg azért nem tűnt fel, mert nem tudtam senkivel se beszélni rajta kívül, nem hiányzott hozzá társítandó megszólítás.
- Rendben van. - mondom egy nyögés kíséretében, ahogy a jobbik oldalamra próbálok fordulni, a lány felé tartva a sérült testrész. Magamban el is mosolyodok a lány zavarán - teljesen felesleges. Ha látott már férfit félmeztelenül sok újdonság nem érheti.
- Itt lenne. - mutatok rá azzal a kezemmel, amelyiken nem fekszem.

Úgy látszik a zavartsága mégsem lesz nagy probléma, talán még... A lány átnyúl felettem és elkezd az övemnél matatni. Nem, ott biztosan nem sérültem meg, tudnék róla. A függönyöket is behúzta... mit akar tőlem?
- Öhm, mégis mire készülsz? - kérdezem kíváncsisággal és értetlenkedéssel a hangomban, és bár próbálnám megállítani, nem igazán vagyok abban a pozícióban. Lelopja rólam a nadrágot. Talán idősebb mint hittem volna? Nem, biztos nem ilyen célok vezérlik... csak nem használna ki egy szegény sérültet... mindenesetre nem könnyítem meg a dolgát, bár minden mozdulat a lábaimmal fáj. Csatánk rövid és gyorsan feladom a dolgot. Ha vetkőztetni akar az-az ő dolga, egy férfi ne álljon ellent ilyennek... ugye?
Megkér hogy forduljak át a hasamra. Hú, megnyugodtam.
- Persze...- mondom elnyújtott hangon. Még mindig nem vagyok teljesen meggyőzve. Lehet hogy fiú és az egy ép szemem már rosszul lát. Remélem nem bájosoztam le egy srácot, és nem akar... nem, biztos lány. Szépen átfordulunk a legkevesebb fájdalommal, és tűrjük a vizsgálatot. Amíg az alsóm rajtam marad, nagy probléma nem lehet.
Mágikus gyógyítás? Talán druida lenne?
- Amíg előbb jutok ki az ágyból tőle, azt csinálsz velem amit szeretnél. - mondom fanyar mosollyal, amit nem tudom hogy az ágy lepedője mennyire értékel.

A lány már megint megpróbál elvörösödni. Ezt beveszem rossz jelnek... már megint mire készül...
- Öö... oké... - mondom annyira feltámaszkodva, hogy a fejem ne legyen belefúródva az ágyba. Egyre gyanúsabb a dolog, de most legalább szólt előre és nem fog meglepni vele. Csak egy kicsit húzza le. Ugye?
Konkrétan lehúzta teljesen, csak épp annyira, hogy visszatudjam venni könnyedén. Már ha nem lennék szétsérülve, ugye. Aztán, fogja magát és kimegy. Itt hagyva, engem, félmeztelenül. Oké, hason fekszünk, nem lehet ebből a dologból semmi baj, ugye? Kényelmesen hozzámfér, nem lát semmit, csak megakar gyógyítani.
Belefúrom a fejem a párnába, és megpróbálok valami kellemetlen dologra gondolni. Akármire, ami kicsit se szexualizálható. Voltak azok a vadászkutyákból tenyésztett rusnya állatok, amiket a nemesek tartanak maguknál - akkorák, hogy egyedül elbírnának egy medvével is, egy ideig, de borzalmasan lassúak és olyan a pofájuk, mint ami megolvadt.
Visszajön, és cuppanós, hideg massza kenődik szét a derekam körül. Nem akarok odanézni, a végén kiderülne hogy fehér színű. Szépen, lassan halad lefelé... ronda, vadászkutyák...
Ha őszinte akarok lenni, még jól is esik. Kimondottan, a testem egésszé eltudna lazulni, ha nem állna görcsben percek óta. Nem nézek fel.
Aztán kimegy, és így maradok. Meg sem merek mozdulni. Nagy levegőkkel próbálom nyugtatni.
~ Megkéne fordulnod. - hallom az irritáló hangot. Általában csak kritizál, de néha felbukkannak a legrosszabb ötletei is. Amit eddig megtanultam róla, hogy soha semmiképp nem szabad rá hallgatnom.
Remélem hamar visszajön. Elég védtelennek érzem magam így.

Nagyjából tíz perccel később értem vissza a szobába. Az arcomon, már kevésbé látszott a pír, s miután, már beléptem a férfihoz sem jöttem jobban zavarba. Helyette letettem a földre a szövettáskát, majd szétnyitottam a csomagot. Hamarosan megannyi zöld levél terült szét sürögve. A kis helyet hamar belepte a harmattól nedves levelek kellemes illata. Hamar felkaptam párat és a férfihez léptem.
- Ezek elengedhetetlenek a mágiámhoz. Kérem, nézze el nekem, hogy ezek… öhm… nagyon hidegek lesznek. Az első pár pillanatban nem fog semmit érezni, de egy idő után elkezd melegedni a sérülés mellett. Lehetséges mellékhatás a szúró, fájó érzés is, de ezek a gyógyulás jele.

Ezután rászórtam a férfire, majd miután nagyjából elrendeztem lehunytam a szemem, majd kezemet a sérülés felé emeltem. Sóhajtottam egy mélyet, majd nekiálltam a gyógyításnak. Hamarosan kezemből zöldes fény kezdett el ragyogni, mely után szinte a levelek érzésre egyre jobban hozzátapadtak a sérüléséhez. Máris érezhette a csípőjében lévő bizsergést.

Hát, csak visszajött egy idő után. Talán tíz perc volt, talán tíz óra? Ha nem érezném magam feszélyezve ennyire biztos pontosan tudnám. De miért is érzem magam kellemetlenül? Nem új a szituáció. Talán pont ez. Nem tudom mit akar. Ha rám akarna egyszerűen mászni az egyértelmű lenne, egyenes és elfogadható. De ő is zavarban van. Akkor segíteni akar? Valamiért nem tudok ebben biztos lenni...
Fura hangok ütik meg a fülemet, de nem tudok rendesen megfordulni.
- Te most, mit csinálsz? - kérdezem ezt, most kevésbé kétségbeesett hangon mint először. Remélem.
- Öhm, oké... - válaszolom.
Majd megint hozzám ér, de most az a kicsit ijedt, bizonytalannak ható mozgás hiányzik belőle. Bár valamit rámhelyez, nem tudnám megmondani mit. Kicsik, némelyik töredezett, mégis könnyűek. Druida, ugye? Talán valami növényi komponens? Mire készülhet...
Aztán érzek valami fura bizsergetőt, és az első rövid pánikroham ellenére, kivülről jön. Gyorsan megnyugszom. Különös érzés, a belül való zsibbadástól, az izmaim szétcsúszásán keresztül az apró, szúró fájdalomig mozog a listán. A kellemetlen részektől eltekintve - ahol felszisszentem egy kicsit - talán még jónak is mondhatnám... de inkább csak fura és új. Nem tudom meddig kell csinálni, vagy milyen mentális állapotban van, de megpróbálok vele beszélgetést kezdeményezni. Remélem nem ártok vele magamban.
- És... - gondolkodok el a hallott néven - ... Miu, honnan jössz? Ha jól vettem észre, nem vagy helyi...

Egy enyhe kis kilengést érzek, bár akár a kezét is elránthatta egy pillanatra, ha meglepődött azon, hogy megszólaltam ténylegesen. Amin én lepődők meg, hogy képes engem magázni. ENGEM? Oké, ronda vagyok és megfáradt arcú, de öreg talán még nem vagyok.
- Tegeződhetnénk? Még ha ez nem is épp illembe vágóan kérdeztem, nagyon bántja a fülemet. - vallom be neki.
Legalább megtudtam, hogy tényleg druida. Nem mintha nagyon meglepne mostmár a tény.
- Igen, mondhatjuk. Itt nőttem fel és élek is, lassan húsz éve. - egy egészen kicsit lövök csak felé, ha kerekítünk végülis pontos a szám. - Ha már így elárultad, én is elmondhatom, gondolom: katona vagyok. Vagy kalandozó. Inkább valahol a kettő között.
Ha még csak tanonc, és egyedül van egy ennyire idegen helyen, ilyen fiatalon, talán először, lehet illene megdicsérnem, bíztatásképp. Nem tűnik annak a fajtának aki túlzottan felbátorodva tőle beképzelt lenne.
- Egyébként... jól végzed a munkád. Ahogy látom mindent megteszel annak ellenére, hogy kellemetlen a dolog. Szép munka. - próbálok kedves lenni, de nincs benne túl sok tapasztalatom. Őszintén azon is megvagyok lepődve, hogy nem vagyok egyszerűen csak bunkó vele. Közrejátszhat benne az állapotom, vagy az hogy nincs kihez beszélnem. Talán még aranyos is. De a húgom lehetne. Ezt az utolsó gondolatot elkéne hessegetni gyorsan.

Barátságosan elmosolyodom bizonytalansága láttán.
- Nézd, ha kényelmetlen a dolog neked, nyugodtan magázz csak. Hozzáfogok szokni.  - mondom kedves hangon. Már amennyire képes vagyok a dologra.  - Ennyire elszigetelt élnél? Nem magányos így? - kérdem tán kicsit álszenten. Én is elég visszavonultan élek, de van pár barátom mégis akikkel elszoktam járni. Régi munkatársak. Mégrégebbi munkatársak, akik nem akarnak megölni. Alicia. Már ha őt hívhatom így.
Őszintén meglep a lelombozódása. Ennyire rossz lennék mások felvidításában? Ez már sokadik kudarcom. Kezdenem kéne valamit a dologgal. Aztán végül - lassú felfogó képességgem szárnyalva - felismerem a helyzetet. Egy önbizalom hiányos fiatal, a depresszió jelei... Hirtelen viszketni kezd a szemkendőm. Tennem kell valamit.
- Ne legyél nevetséges! - mondom talán több haraggal a hangomban a kelleténél. Ami nem is rá irányul, hanem...
~ Heelloooo, Leon.
Én ezen már túlestem egyszer. Fájt. Nem fogom hagyni, hogy egy tehetség lélekben összezúzodjon. Ez már így személyes ügy.
Felpillantok rá. Elnémultam töprengésemben. Érzem, hogy remeg a kezem. Próbálom magam lenyugtatni. Mikor megszólítom hangom halkan, halványam hallatszik csak.
- Ügyes vagy. Ez nem üres dícséret. Bátran leküzdve viszolygásod segítesz. Nem próbálod, csinálod. És már maga a tudat, hogy szívjóságból cselekszel elkéne döntenie büszkeséggel. - itt kicsit megállok, véve pár nagy levegőt. - Hogyan tudnál eredményesen segíteni valakinek, ha még magadban sem bízol? - kérdem a legjámborabb hangomon, amit kitudtam magamból facsarni.

Elmosolyodok a magázós-tegezős dolgon.
- Hát, némi pihenés lehet, hogy jót tenne. A jó munkavégzéshez az is fontos. - mondom neki óvatosan.  Nem akarok olyat mondani neki, ami a végén magára vehet. Ha valaki mindig csak egy dologgal foglalkozik, könnyen belecsavarodhat a dologba, vagy megsavanyodhat.
Felvonom a szemem a gúnyolódásra. Őszintén nem számítottam arra, hogy piszkoskodjon vagy flörtöljön velem. Talán nem kéne, de belemegyek a játékba.
- Ó, nem, egyáltalán. Nem játszik benne szerepet, hogy tünde vagy. - mosolyodom el. - Mellesleg muszáj bókolni. Valahogy kompenzálnom kell a bájosságodat, ne csak én érezzem magam kellemesen. - mosolygok jobban.
Végighallgatom a zavaros monológot. Olyan aranyos, ahogy próbálkozik.
- Akkor jól sejtem, hogy innentől végig itt leszel? - kérdezem enyhe boldogsággal a hangomban.
- És, ha szeretnék se tudnék nagyon mozogni, anélkül hogy ne akarjam széttépni a párnámat. Nem szeretnélek tovább dolgoztatni, pihenj le nyugodtan egy kicsit. - mondom gyenge hangon, ahogy próbálok ellazulni fektemben. Érzem, hogy - valószínűleg a gyógyulás hatására - égnek az izmaim.

A lány ismét csak meglep: a kis játékon halálosan elvörösödik. Nagyon kis édes, ezt nem tudom tőle elvitatni - amivel szerintem ő nincs tisztában -, de talán kicsit most túlzásba is viszi. Közel érthetetlen szinten beszél össze-vissza, méghozzá elég gyorsan, így nem tudom lekövetni a gondolatait.
Aztán csak összeszedi magát végre és megnyugszik kissé, az apróbb pánikrohama után. Nagyon furcsán viselkedik, még magához képest is. Majd hamarosan kimegy, remélem adva magának némi pihenőt, és nekem időt egy kis gondolkodásra.
Ez a lány nagyon érdekes. Egy zárkózott, munkára nevelt hölgy, aki felé csak elvárást mutatnak, valószínűleg mást nem is. Ez egy olyan élet amit nem tudok elképzelni. Bár...
Talán nekem is hasonló volt, csak kevésbé direktként érezve. Mennyire is vagyok szabad? Mennyire irányítva? Talán az egész csupán egy illúzió, amivel irányítják a lázadóbb jelleműeket? Talán...
Át kéne magam adnom az alvásnak. Ha hallanám magam egyébként valószínűleg csak nevetni tudnék. Ameddig elégedett vagyok a helyzetemmel, teljesen mindegy irányítanak-e vagy sem.
Ezzel a kellemes gondolattal csukom le a szemeimet, és adom át magamnak az álomnak.

Álmomból valami halk szöszmötölés kelt fel. Általában mélyen alvó vagyok, de valószínűleg a derekam körüli fájdalom éberebben tartott, mint reméltem volna. Résnyire nyitom az egyik szemem, hogy megtudjam ki az. Talán butaság, de akármi vagy akárki is van mellettem, taktikai előnyt jelenthet ha azt hiszi alszom.
Igen, frissen ébredéskor ezek az első gondolataim. Ezt még a csempész koromban ékelődött belém, nem a katona-évek alatt. Meglepő módon óvatlan tud lenni az ember, ha azt hiszi az ellenfele felkészületlen. Ha kissé szemben áll a mélyen-alvással, az azért van, mert városőrként gyorsan elhalkultak ezek az ösztönök - de szerencsére a legjobbkor tértek vissza.
Ahogy meglátom a fehér hajkoronát, kissé megnyugszom, de össze is zavarodok? Mit keres itt? Méghozzá... így. Közel átlátszó ingben. Szerencsére jelenleg háttal van nekem, így sokat nem látok belőle. Be is csukom a szemem, és próbálok úgy tenni, mintha mi se történt volna. Remélem a légzésem nem változott meg.
Így maradok egy ideig, de ha nem történik semmi érdemleges jó ideig, megszólalok:
- M-Miu? Mit keresel itt? - kérdem a legfáradtabb hangomon.

Nem tudom nem úgy kezdeni a mondandómat, hogy ez a lány meglepett. Megint. Talán nem kéne rögtön azt hinnem hogy ilyen-meg olyan, hanem arra gondolnom, hogy rögtön mindjárt más milyen lesz. Talán megoldaná a problémát.
Próbálom a helyzetet humorral oldani.
- Látom már egész jól megy a tegezésem. - mosolyodom el, már ha ő egyáltalán lája ezt. Így, felfuvalkodva aranyosabb mint eddig. A végén még el fogom kezdeni élvezni, hogy zavarba hozzam.
Oppá. Félreértett.
- Hát, nem erre gondoltam, de... örülök hogy itt vagy. Ha kellemetlen, akkor nyugodtan menj... - próbálok mondani valamit, de érzem hogy csak rontok a helyzeten.
- ... szeretnél itt aludni? - kérdezem enyhén elvörösödve. Kellemetlen egy helyzet, de a kis sustorgásából arra következtetek, hogy nem teljesen az udvariasság kényszeréből szökött be hozzám.
Elnézegetem, ahogy zavarában mozgolódik. Borzalmasan aranyos. De... biztos nagyon kényelmetlen neki. Egy kicsit sajnálom szegénykét. Mennyi baja van velem...
Ha rám hárítaná vissza a kérdést, akkor magabiztosan annyit mondok:
- Maradj. - ilyenkor a semleges válaszokat könnyen félreértik. És ahogy elnézem ő imádja a dolgokat félreérteni egyébként is.

Hallom, hogy a kis élcelődésemre ki adja azt a hangot, amit a kislányok szoktak általában amikor ál-hisztiznek. Nem látom milyen arcot vág de eltudom képzelni, és imádnivaló lehet. Amikor rám hárítja az eldöntendő kérdést, meg sem lepődők, pontosan erre számítottam. Igazából, örülök is, hogy itt van. Mellette egyszerűen olyan kellemesen és relaxáltan érzem magam... bár ennek lehet köze a mágiájához is. Valahogy először érzem azt, hogy valaki önszántából van úgy mellettem, hogy nem akar tőlem semmit se elérni.
Mintha a kellemetlen légkör visszahúzódna, nyugodtan ledől a helyére, majd hallom, hogy halkan felkuncog. Mi ütött ebbe a lányba?
Amikor hozzámér világító-gyógyító kezével, a fényben ki tudom venni arcának és mosolyának kellemes látványát - ebben a színben egészen megváltozott a jellege. Magabiztosnak tűnt, és boldognak. Nyugodtnak. Persze cukiságokat is mond hozzá, csak hogy elolvadjon a szívem. Kezdem azt érezni, hogy Miu a gyengém lesz. Mellette képtelen vagyok olyan magambaforduló lenni mint másokkal szemben – olyan ártatlan az egész lénye.
- Jóéjt Miu. - mondom automatikusan. - Figyelj... nem kényelmetlen ott lenn a földön? - kérdezem, miközben nem nézek rá. Meredten kabinom függöny-falaira tapasztom a tekintetem, küzdve a fejemen átcsapó, ki-kiszökő hőhullámmal. Ergo elvörösödtem, megint. Nem olyan könnyű ezt bevallani mint ahogy gondolnám.
Nem mintha ez a kórházi ágy olyan nagy lenne, vagy egyáltalán elbírna kettőnket. Minden rossz szándék nélkül kérdezem, de pontosan tudom mennyire félre lehet érteni - ha elkezdenék javító-szándékkal habogni valószínűleg csak rosszabb lenne. Eh, lekéne nyugodnom.
Nagy levegős légzésgyakorlatok.

Szerencsére úgy tűnik nem értette félre a dolgot.
- Hát, biztos kemény a föld meg hideg is. Nem szeretném hogy megfázzál, vagy valami... - ennél átlátszóbb szöveget nem lehetne kitalálni se. Ettől függetlenül, tényleg aggódok miatta. Nagyon törékenynek és sebezhetőnek tűnik, nem szeretném, hogy valami baja essen. Kedves és ártatlan teremtés, nagyon ritka dolog manapság. Amikor felesküdtem magamnak az élet védelmére, akkor a magafajtákat képzeltem el magam elé, akiknek szüksége lehet rá. Ha őt képzelem el... akkor az nagyon motiváló.
Letekintek rá, kissé összeszedve már magam. Kíváncsi, nagyra nyílt szemekkel néz fel rám. Nagyon kislányos. A zavarom teljesen felesleges, túl nagy a korkülönbség ahhoz, hogy akármi olyan történjen, amiért kellene. Legjobb esetben később is barátok leszünk.
Bár ezen sokat segít az, hogy belebugyolálta magát a takarójába, és nem láthatok a már-már átlátszó ingjén át.
- Umm, mindegy is... jóéjt. - mondom zárásképpen, bukásom biztosságában. Megpróbálom lenyugtatni a gondolataimat, és újra visszatérni az álmok világába, ha még sikerül megtalálnom azt. Nem alszom el könnyen, így ha szeretne még valamit elérhető vagyok jóideig.

- Kedves vagy Leon. – kuncogok fel, majd hangom megnyugtató lesz – De ne aggódj. Jól vagyok, annyira nem vészes. Hálás vagyok az aggodalmadért. – vetek rá hálás pillantást, mikor felém fordult, bár nagy valószínűséggel nem láthatta.
Mivel könnyen elalvó típus vagyok, és elég kevés pihi is elég, hogy feltöltődjek, így egyáltalán nem aggódtam a kései órákért, tudtam, hogy a Leont úgyis hagyhatom majd még aludni, mert a gyógykezelésére csak a délutáni időszakban lesz csak, hogy ne kelljen a teljes napot kimerülten töltenem és ő addig pihenhet, míg el nem érkezik a reggeli, vagy az ebéd ideje. Ismét jó éjt kívánok mosolyogva a férfinak, majd lehunyom a szemem, és hamarosan légzésem egyenletes lesz, és halkan szuszogva ragad magával a felszínes álom, mely lehetővé teszi számomra, hogy kipihenhessem magam.
 
Pár nappal később
 
A mai nap is hasonlóan kezdődött, mint a többi. Leont négy reggellel ezelőtt hozták be és én is ennyi napja ismerem. Igazán hozzánőttem már az idő alatt, és mivel nem igen volt más feladatom, így a legtöbb időm vele töltöttem, míg nem zavartam, vagy nem pihent. Vicces voltak ezek a napok, és egyre magabiztosabbnak éreztem magam a kenegetések alatt is. Bár még mindig szokatlan volt, mikor a férfi fenekét simogattam a kenés miatt, viszonylag már jobban viseltem, mint az első nap. Persze a gyógykezeléseket is folytattam, melyet mágikus úton hajtottam végre, és minden nappal egyre biztosabb voltam benne, hogy hamarabb képes vagyok lábra állítani a férfit, mint alapjáraton szükséges lenne. Eleinte annyira nem voltam benne biztos, de a vizsgálataim alapján elég jónak tűnik a gyógyulási fázisai. Így, hát el is jött az újabb kezelésnek az ideje… mely azonban teljesen kikészített, így Leon először nem is tudhatja, miért torpanok meg az ajtóban a kezembe a szokásos zselés anyagot tartalmazó köcsöggel a kezemben. Nyelek egyet végül csak annyit mondok.
- Izé… Leon most… meg kell változtatnom a kezelést… - felelem láthatóan pánikozva, bár hangomon láthatóan próbálom nem kimutatni azt – M… m…. megtennéd, hogy… h….hát… hátadra feküdnél?

Fejem, mint a paprika, láthatólag remegek, és most már szerintem a férfi is sejti miért.

Eltelt vagy pár nap, és az események felvettek egy kellemes kis ritmust. Miu-val mellettem az idő is gyorsabban telt, és napról napra jobban éreztem magam - már ha az agyat kapargató fájdalom tud tompulni. Valahogy az, hogy napi rendszerességgel keneget, gyógyítgat, és kellemes társaságot biztosít nekem, bőven boldoggá teszi az ágyhoz kötött napjaimat. Már-már valahol élveztem is az egészet. Ettől a kissé kellemetlen helyzethez is kezdett hozzászokni, egyre kevésbé látszódott rajta az, hogy lelkileg megterhelné hátsóm látványa.
Pont ezért nem értettem, hogy ma reggel, amikor belépett miért tért vissza a 'normális' bőrszíne. Amikor felvezeti a dolgot, úgy érzem, csatlakozom hozzá elpirulás terén.
- Te... most azt akarod, hogy... ? - hagyom levegőben lógva a kérdést , és nyelek egyet. Nem tetszik az, hogy ennyire kiszolgáltatottnak érzem már megint magam. Egy – jelenlegi állapotomhoz képest - hirtelen mozdulattal átfordulok, és vörös, de dacos arccal várom azt, aminek jönnie kell.
- Rendben. - válaszolok magamnak, vagy neki, ha érkezne kérdésemre a pozitív megerősítés. Hangom bizonytalan de nem csuklik el. - Csináljuk. - veszek pár nagy levegőt, és próbálok valami teljesen semleges dologra gondolni ismét. Elég problémás lenne, ha reflexből egy apró érintésre felébredne az, aminek nem kellene.
Nem tudom, miért sajnáltatom magam, igazából akármelyik katona azt mondaná, hogy jobb dolog nem is történhetne velem. Valahol igazuk van. De még mindig nem tudom eldönteni, Miu-ra hogy gondoljak.
- Ha akármi fura történne... én sajnálom. - hunyom be a szemeimet, és készülök a legrosszabbra.