Audiencia: Welcome among the highborne

A ház körül mozdulatlan némaság. Mintha az amúgy mindig csengő-bongó apró kis zajok megfagytak volna, zúzmara lepi be az amúgy mindig zsongó életét a Kleist rezidenciának. Téli álmost alszunk most mind. Mióta kiderült Anika titka, mindenki idegenként viselkedik. Ignatz talán a legelnézőbb, mindennel szemben ő a legelnézőbb, mintha nem is evilági volna, hanem valami ájtatos túlvilági szellem, akinek egyetlen dolga az, hogy minden asszonyi bűnt megbocsásson.
Egy kicsit majdhogynem örvendek a váratlan, bejelentetlen vendégünk érkezésének, úgy tűnik, ha mulékony időre is, de felzavarja a ház és a benne élők áporodott távolságtartását. Mindenki kíváncsi Darion Kardenal királyi tanácsosra, és főleg arra, hogy mit akarhat Ethától. Engem mondjuk kimondottan nem érdekel a személye, gondolom, pont olyan, mint az összes többi befolyásos férfi. Arrogáns és öntelt. Azt hiszik, övék a világ és megkaphatnak bármit, amire csak szemet vetnek. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat Ethától, de készen álltam rá, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek annak érdekében, hogy elvegyem a kedvét még a gondolattól is, hogy kihasználni óhajtsa a szerelmemet.
Anika szürke, riadt arccal jelentette be, hogy a szalonba vezette a férfit. Faggatóztam volna, hogy milyen az első benyomása, de efféle kíváncsiskodásra nem volt szükség: az arca és az enyhén remegő teste mindent elárult, amit tudni akartam. Darion Kardenal királyi tanácsos nem lehet egy szimpatikus ember, ha sikerült így a frászt hoznia a mi Anikánkra. Elküldöm a lányt teáért a konyhára, majd a szalonhoz igyekszem.
Most már a saját szememmel is látni akarom. Aprócska sóhajt engedek felszakadni a mellkasomból, mielőtt egy ártatlan, bájos mosoly és naivan csillanó tekintet maszkját ölteném a vonásaimra, aztán belököm a szalon ajtaját.
− Köszöntöm az otthonunkban Herr Kardenal – biccentek felé. – Margaretha megkért, hogy fogadjam önt. Sajnos nem érzi jól magát, vasárnap, mikor misére mentünk, nem öltözött elég melegen, megfázott szegényem. Épp felfrissíti magát, hamarosan csatlakozik hozzánk. Bár a doktor ragaszkodott ahhoz, hogy ágyban maradjon, de minden bizonnyal fontos ügyben látogat hozzánk egy ilyen fontos ember − aprócskát vonok a vállamon, miközben alázatosan pislogok rá, mintha valóban érdekelne a rangja, esetleg mélyen megtisztelve érezném magam a jelenlététől. − Kérem, addig is foglaljon helyet, a szobalány hamarosan érkezik a teával − közelebb lépek a dohányzóasztal körüli ülőalkalmatosságokhoz, és mindenképp megvárom, míg ő foglal előbb helyet. Aztán zavartan elpirulok, aminek egy része színjáték, de valóban csak most eszmélek rá, hogy bemutatkozni elfelejtettem. − Theodora Bergmann vagyok, Frau Kleist unokatestvére. Anyai ágról − csacsogok tovább lányosan.

Megvárom, míg kiválasztja a helyet, ahová ülni kíván, majd komótos mozdulatokkal és szerénykedő mosollyal fürkészem az arcát, mielőtt magam is leülnék. Épp csak annyi ideig maradok magasabb pozícíóban, míg érzékelheti, hogy veszélyeztethetem a domináns helyzetét, de arra nem hagyok sem időt, sem teret, hogy ezt esetleg gondolatként fogalmazza meg magában. Férfit nyíltan támadni sosem szabad.
A hátborzongatóan hűvös hangja már ültömben ér utol. Az arcát figyelem, a jeges, mozdulatlan vonásait, belemélyedek a tekintete fagyos barnájába, az ajka kimért ívét méricskélem, ahogy borzongás szalad végig a gerincem mentén. − Tanult emberek említették már, de én magam nem beszélem a nyelvet − felelem, és jobban kell figyelnem arra, hogy a hangom ne remegjen meg, mintsem szeretném.
 Jól érezte Anika, ez egy nagyon gonosz ember. Nem elmondani, mit, de egész határozottan érzem, hogy Darion Kardenal királyi tanácsos sötét és mocskos dolgokat rejteget a meg-nem-moccanó arcizmai mögött. Úgy sejtem, nekem sokkal több önuralomra van szükségem, hogy irányítás alatt tartsam a vonásaim.
Aztán egy pillanatra nem akarom és nem is tudnám elfedni a döbbenetet, ami az arcomra ül. Kerekedő szemekkel, táguló pupillákkal, ó betűt formázó ajkakkal figyelem az ajtót, érintőlegesen a hangja is elér hozzám, egyszerre tűnik nagyon közelinek és nagyon távolinak. Az egyetlen épkézláb gondolat, amit a pánik és a hirtelen rám törő menekülési kényszer kaotikus örvényléséből ki tudok ragadni a kérdés: miért? Mennyit tudhat és meddig érdemes játszanom?
Szükségem van pár másodpercre, míg visszanyelem a torkomban dobogó szívemet, és riadtan rebbenő pillák árnyékából az előttem ülő férfi tekintetébe mélyesztem a sajátomat. − Tölgy − suttogom nagyon halkan, mintha az egyetlen dolog, amire képes volnék, hogy engedelmeskedem.
− Kicsoda maga? − a hangom ugyanolyan csöndesen remeg, és ugyanolyan színtelenül, mint az előbb is. − És mit akar tőlünk? Tőlem… Ethától?

Feszült, néma csend.
Etha szokott pont ilyen szünetet hagyni a félelmetes történetek csattanói előtt, mikor felolvas. Ilyenkor érzed, hogy ez a másodperc az utolsó, a legutolsó pillanata valaminek, hogy a következő pillarebbenésnél már valami teljesen más leszel, az életed pedig teljesen megváltozik.
Nem lepődöm meg annyira a fülembe duruzsoló hangon, mint illene, de azért látványosan összerezzenek és levegő után kapok. Ha elég ideig voltál szajha, megtanulod, hogy semmin se lepődj meg és hogy mindig, másodpercnyi késés nélkül rántsd elő azt a reakciót, amire számít a vendég. Akkor is, ha váratlan. Akkor is, ha te fizeted meg a látogatása árát.
Ahogy mélyet sóhajtok, elsötétülni engedem a tekintetem. Megfordul a fejemben, de ostobaság volna bizonygatni a királyi tanácsos szavainak az ellenkezőjét vagy abban reménykedni, hogy a magam javára fordíthatom a helyzetet vagy esetleg esélyem volna átvenni a gyeplőt. Bárki is legyen ez az ember, legalább két lépéssel jár előttem, és sajnos nem érdekli eléggé az, ami a lábam között van, hogy lelassítsam vele, míg utolérem. Megtisztelem annyival, hogy nem is próbálkozom és nem játszom ilyen olcsó kis mágikus játékokat vele, mint amit ő űz velem. De azért a vérig sértett nők neheztelő pillantásával marok az arcába, csak hogy tudja: nem vagyok lenyűgözve.
− Tea. Csak Tea − örömtelen mosolyba torzulnak a vonásaim. − Megköszönném, ha abbahagynánk a játszadozást és a titokzatoskodást. A királyi tanácsos úr minden bizonnyal nem a pinámért van itt, és mivel magamtól nem tudok rájönni, mi mást akarhatna tőlem egy férfi, talán felfedetne valamit az ön titkai közül is… Ha már az enyémet ilyen arcátlanul leleplezte − a hangomnál csak a mosolyom hidegebb, a tekintetemben azonban lobog a sértettség és a düh. − Gondolom, ára van annak, hogy a titkom kettőnk, vagy legalábbis a kastély falai között maradjon. Önnél talán csak én vagyok arra kíváncsibb, hogy hajlandó leszek-e megfizetni.

Biccentek. Lomhán, megfontoltan – épp csak a tekintetem sürgető.
A lehető legteátrálisabb unalommal nézem végig az átváltozást – ennek a hosszú és kellemetlen színjátéknak a második felvonását −, halvány kis mosoly jelzi a szám sarkában a maximális érdektelenségemet, de azért nem szólok semmit.
Azonban a minden vonásában uralt arcom mögött feszültebb vagyok, mint életemben valaha. Még a háborúban sem rettegtem ennyire. A franc essen bele, még akkor sem éreztem ilyen elemi, ösztönös, gyomorforgató rettegést és undort, mikor a pápával álltam szemben.
Egyetlen apró ráncocskát se hagyok moccanni – és ez felemészti szinte minden erőm.
Tulajdonképpen mindketten játszunk. Remélem, a végén majd meg is tapsoljuk egymást.

A neve Jilan.
Nyilván egy alakváltónak ezt el is hiszem. Az arcomra öltöm azok mosolyát, akik tisztában vannak vele, hogy bolondként kezelik őket, de azért elnézik. Pontosan így mosolyognak az anyák is a gyermekeiknek, mikor azt játsszák, hogy igazi teát és igazi süteményt kínálnak fel nekik, nemcsak vízből és homokból áll a lakoma.  
− Nem vagyok szerencsés a kártyában − sóhajtok szende mosollyal, egy kicsit mégiscsak pajkosan. Nem miatta, magam miatt. Kényelmesebben érzem magam efféle szerepben. Aztán újra elkomolyodom. − Halljuk már. Teljesen izgatott vagyok.

Fürkészem az arcot, míg beszél.
És közben egy percig sem feledkezem el róla, hogy ez nem az ő arca. Nem az ő hangja. Talán nem is az ő szavai. Ki vagy te?
Előrehajlok és enyhén szétnyitott térdeimre könyökölve a dohányzóasztal felett farkasszemet nézek vele.
− Gonoszság, átható és ősi – ismétlem a szavait, lassan forgatva a számban a hangokat, végigkóstolva mindegyik ízét. Elmosolyodom. – Én nem érzem magamat gonosznak… − hagyom lehullni a kifejezéstelenség semmitmondó márványálarcát, szívdobbanásnyi időre őszintén, nyíltan nézek rá, sebezhetően és kiszolgáltatottan.
Tompává válik újra a tekintetem. A szemöldököm magasan ugrik, vastag ráncokat gyűrve az alabástromhomlokra.
− Hercegnő? Rossz ajtón kopogtat a megbízója. Annyira állok távol a hercegnőtől, mint a pápa a bűntől – fölnevetek, legfőképp, hogy a saját feszültségem oldjam. – Ha pedig kártyapartnert keres a megbízója, szintén rossz az ajtó – megvonom a vállam. – Nem ismerem a lapjárást.