Magánküldetés: Blighted Falls

Magánküldetés Lory és Ada részére

Mióta távolról látta áttörni a nefilimet a Schattenschielden érdekelte őt ez a különös új faj, akik az emberek szent könyvében is felbukkantak már. Félig angyalok, félig emberek… Szárnyakkal, tüzes fegyverekkel, és már a puszta létezésük maga a szentség. Persze tündeként Loreena nem sokat értett az ilyen dolgokhoz, volt alkalma megtapasztalni az áldott fegyverek erejét, és az emberen Istenbe vetett hitének csodáit, így még jobban érdekelte, hogy vajon milyen lehet a legendás új faj, aki mostantól velük fog élni Veronián, osztozni fog minden örömükben és szenvedésükben.
Éppen ezért, amikor Amelie Fairbranch királynő úgy döntött, hogy szeretne találkozni a nefilimek egy képviselőjével önként jelentkezett, hogy lelovagol a táborukba, és elhoz egyet követségbe. Hosszú és fáradtságos út volt, de megérte, ráadásul a többiekhez képest is hozzá volt szokva már a nagy távolságok megtételéhez. A diplomácia már így is jobban ment neki, mint várta, és a kiképzőtisztje, Lady Shadowthorne is támogatta, hogy ő menjen le, mondván, ha teher alatt nő, a fa törzse is erősebb lesz. És ki tudja… Talán a Köderdőt is útba ejthette volna odafelé…
„Kísérje egyiküket az udvarba Lady Wildwind! Hadd tudjuk mi is, mi van a nagy hegyeken túl, és hogy tudunk-e közös nevezőre jutni az új jövevényekkel!” A királynő szavai visszhangzottak a fejében, miközben a délre tartó ösvényeken ügetett szokásos szürke csődöre hátán. Nem is emlékezett rá, hogy mikor volt utoljára ennyire izgatott egy küldetés miatt, amikor csak a lelkesedés, és nem a megfelelési kényszer okozta gyomorgörcs uralkodott az érzésein. Talán amikor Lightleaf alapköveit tették le, de még akkor is… Sok volt a nehézség.
Ehagyta a Tünde erdő határait és már három napja lovagolt a ritkás, tisztásokkal szabdalt ligetek között először Hellenburg irányába, ahonnan majd tovább tervezett menni még délebbre, amikor egyik reggel a fák között mozgolódásra lett figyelmes. Megállította a lovát és legurott a hátáról, majd felmászott a közeli fák ágai közé, hogy honnan mérje fel a terepet. Ahogy sejtette… Egy banditatáborba sikerült belefutnia. Öten voltak, két íjász, két kardforgató, aki a vezetőjük volt pedig emberi lovagnak látszott a páncélja miatt… Ha tippelnie kellett volna, azt mondta volna, hogy dezertőrök. Ha parancsot kapott rá, akkor volt már, hogy kiürített egy ilyet, de magától nem kezdett volna el emberekkel harcolni, puszta passzióból. Az emberkirályságok területén az ügyeket intézzék csak az emberek. Simán megkerülhette volna a tábort, ha pedig utána mennek, akkor elég lett volna akkor elbánni velük, azonban mégis sikerült felkelteniük a tünde lovagnő érdeklőését.
A banditatábor közepén egy fogolyra lett figyelmes. Szőke hajú emberlánynak nézte volna elsőre, ha nem veszi észre a hátából kinövő fehér tollas szárnyakat… Szinte el sem hitte, hogy ekkora szerencséje van, és talán nem kell lelovagolnia Vernoia legdélebbi csücskébe ahhoz, hogy találkozzon egy nefilimmel. Így viszont kénytelen volt valamit kezdeni a haramiákkal is, hiszen nem hagyhatta csak úgy ott a megkötözött nefilimet, csakhogy ezer mérfölddel távolabbról keressen egy másikat. Amit őfelsége a királynő tudni akar, azt tudni fogja ettől is (vagy inkább tőle?) remélhetőleg.
Puhán érkezett meg a földre, és úgy döntött, hogy elsőre meg fog próbálni velük békésen dűlőre jutni. Hiszen mit akarhatnának egy félangyaltól? Kedvüket lelni benne, és ha már nem kell nekik, akkor eladni rabszolgának. Nincs más dolga, mint jó árat kívánni, bár fogalma sem volt róla, mennyibe kerül egy rabszolga, remélte, hogy a királynő váltói elegek lesznek hozzá, és azt is, hogy az emberek nem lesznek ostobák, és nem fogják megtámadni.
Jól látszódott, hogy teljes fegyverzetben van, tünde köpenyben, fején egy wolpertinger szarvakból készített hajpán díszelgett, és a műveltebbek még azt is láthatták volna rajta, hogy lovag… De nem feltételezte, hogy egyszerű renegát katonák ilyen műveltek lennének. Feltartotta mind a két kezét, mikor megközelítette a kis tábort, és mostanra egész folyékony németséggel szólította meg a páncélos vezért.
- Üdv az uraknak! Hány váltóra taksál a fogoly? – nem kertelt sokat, sose volt jó benne, meg amúgy is minek fusson felesleges köröket? A banditavezér végigmérte a lányt. Két ember állt a fogoly mellett egy negyedik pedig mikor megérkezett szépen a lovagnő háta mögé állt be.
- Hoooo... Attól függ, mit ajánlasz...
- Váltót, természetesen. – felelte Lory rezzenéstelen arccal.
- És mennyit?
- Mennyit akar?
- Másképp teszem fel a kérdést: Mennyije van?
- 3000 váltó.
Loreena a szeme sarkából látta, ahogyan a nefilim megmoccan. El tudta képzelni, hogy neki sem tetszik, hogy éppen a bőrére alkudoznak, de remélte, hogy meg fogja érteni, hogy ez a lehető legjobb opciójuk ebben a helyzetben. A haramiavezér viszont sajnos ostobább volt ennél. Méltatlankodva megcsóválta a fejét.
- Az nem lesz elég, kislány. Mi másod van még?
- Mondjuk az, hogy békésen elmegyek vele, és nem fog meghalni senki. Nem hiszem, hogy kapnál jobb ajánlatot. Még kis is fizetem.
- Háromezerért megtartjuk. És téged is, ha sokáig lábatlankodsz itt.
A lány felsóhajtott. Remélte, hogy nem kell így lennie… De nem fogja itt hagyni a foglyot.
- Kár.
Kirántotta a tőrét az övéből, és egyetlen lendületes mozdulattal mellkason döfte a két lépéssel mögötte álló férfit. Ha már harcolni kell… Nem, ha már ölni kell, akkor legalább végezzenek gyorsan. Katona volt, ez volt a dolga, és hogyha valaki a küldetése útjába ált, akkor azt kénytelen volt ilyen vagy olyan módon eltakarítani. Ő mindent megtett a békés rendezésért, de ha nem, hát nem. A szeme sarkából átta, hogy a nefilim is akcióba lendült. Nem is tudta, hogy tudnak harcolni, és azt végképp nem, hogy ennyire eredményesen. Ezek után kíváncsi lett volna rá, hogy hogyan fogták el, és arra is, hogy mi az a fényes fegyver a lány kezében.
Amikor a bandita összeesett a háta mögött, a szél erejével elrúgta magát hátra a talajtól, és így két méterrel hátrébb került, elég messze a vezértől ahhoz, hogy ki tudjon lőni, egy a villámok erejével megerősített nyilat. Nem tudta miért, de azt tanították, hogy a páncélos ellenfelek ellen ez a mágia kifejezetten hatékony, és valahogy a megidézése is meglehetősen gördülékenyen ment számára. A vezér éppen csak felvette a kardját, így a villámnyíl elől nem tudott kitérni, egyenesen a szívébe fúródott. A nefilim lány láthatóan megijedt, mert kitárta nagy fehér szárnyait, de ő is kivette a részét a banditák elleni harcból. A páncél tetején kékeszöld szikrák futottak végig, a férfi teste ívben merevedett hátra, majd összeesett és nem mozdult többet. A banditák maradéka futásnak eredt, láthatóan nem akartak megküzdeni egyszerre két, náluk láthatóan sokkal erősebb harcossal. Loreena nem futott utánuk, nem látta értelmét. Neki csak a félangyal kellett, az pedig láthatóan megvolt, és békésen ácsorgott két holttest fölött. A lovagnő megcsóválta a fejét, és odafordult a nefilimhez.
- Köszönöm a segítséget. Pedig én tényleg kifizettelek volna!
- Nincs miért. Magam miattam volt. - a lány bizalmatlanul méregette Loryt. Meg is tudta érteni, nem kaphatott eddig túl sok jót az emberektől. - Mit akarsz tőlem?
- A nefilimek táborába tartottam éppen, őfelsége Amelie Fairbranch királynő szeretne megismerkedni a fajotokkal. Nálunk, tündéknél még nem jártak nefilimek.
- Nem tudom mi az a királynő. Miért mennék oda?
- Királynő, aki vezeti a népünket. - mondta türelmesen. Tudta, hogy a félangyaloknak Veronián minden újdonság, és fogalma sem volt róla, hogy ez a példány mennyit tudhat már az itteni viszonyokról. Fél év aligha volt elég a kontinens megismeréséhez. A miértre kecsesen vállat vont. – Kíváncsiságból?
A szárnyas lány láthatóan elgondolkozott, a tünde ezt jó jelnek vette.
- A tündék mit hisznek?
A kérdés elsőre meglepte, de utána jobban belegondolva rájött, hogy talán ez nagyon fontos részlet lehet a másiknak. Mégiscsak egy nefilimmel beszélt, akik magukat Istenhez a legközelebb állónak tartották.
- Hogy isten a természetben él és egy vele. Már ha erre gondolsz.
- A néped... keresi a kardot?
Erre viszont már kiült Loreena arcára a döbbenet. Azrael kardja? Már itt is? Úgy döntött viszont, hogy nem hazudik. Ő maga kereste a kardot, hogy elvihesse a tündéknek, akik nem engednék, hogy az emberek rosszat tegyenek vele, de nem kapta parancsba, hogy ezt tegye.
- Vannak, akik igen, de többségében mindenki éli a saját békés életét.
Úgy tűnik jó választ adott, ugyanis a lány eltűntette a fegyverét, és most először tűnt a szárnyakat leszámítva emberi lénynek, isteni teremtmény helyett. Arról a lándzsáról viszont mindenképp ki kell faggatnia, ha engedi… A nefilim egész összetörtnek látszott, megviselhették a történtek a banditákkal, akik elrabolták. Loreena kicsit talán meg is sajnálta hirtelen.
- Segítettél megszabadulni, veled megyek. Andromeda vagyok. Te ki vagy?
Loreena elégedetten bólintott, majd öklét a mellkasához szorítva tisztelgett, és egy kicsit meg is hajolt. Andromeda (milyen különös név!) mostantól a tündék diplomáciai vendégének számított, ezért aszerint is bánt vele.
- Lady Loreena Wildwind, őfelsége lovagja. Örömömre szolgál, hogy a Tünde Erdőbe kísérhetem. A lovam a fák között várakozik. – mutatott hátra egy kisebb tisztás felé, ahol Jóska békésen legelészett. Andromeda leutánozta a tisztelgést, amitől akaratlanul is mosoly futott a tünde ajkaira. A lóhoz érve Lory felpattant a hátára, és felsegítette maga mögé a lányt is. Nagyon boldog volt, hogy a küldetése hosszát legalább a negyedére rövidítette. Oldalba bökte a lovát, és elindultak vissza a tünde erdő felé.

A tünde jól látja, hogy Ada kissé megviselt. Törékenyebb, mint az első látszatra lerí róla, vagy amit akár csak önmaga előtt is beismerne. Nem érinti túl jól ugyanis, hogy elrabolták. Nem is annyira büszkeségből, mint a meglepetés ereje miatt. Ezt a lovagnő akár jegyezheti is, mert a nefilimek nem adaptálódnak túl jól. Nem volt rá szükség, egyedül éltek a sivatag pusztasága között, életvezetésük pedig merev, ősi szabályokat követ, melyektől nem volt eddig okuk eltekinteni. Annál is veszélyesebb náluk az első benyomás. Akármit tapasztalnak, azt később nehéz lesz a visszájára fordítani a szemükben, vagy legalábbis időt igényel majd. Így mindaz, amivel az elrablók fenyegették, nem is tényükben, inkább váratlanságukban hagytak mély barázdát a lelkén. Hiszen itt eddig mindenki inkább csodálattal vegyes ámulattal tekintett rá, és tartották a távolságot, vagy ha közel is nyomakodtak, gyógyításért könyörögtek. Szó se volt arról, hogy melyik testrészét miképp használnák, és főleg senki nem röfögött rá az övét markolászva.
Az egész kálvária ott kezdődött, amikor Ada éjjeli sétára indult. Amúgy is szokása volt későn feküdni, s korán kelni, de más oka is volt rá. A Főváros kavalkádja elfárasztotta, az éj viszonylagos csendjében pedig újra a puszta magányát érezhette. És hiányzott neki. Az utóbbi fél év meglepően sokat tartogatott, s amennyire hajtotta a kíváncsiság, hogy minél többet megismerjen a főleg emberek lakta világból, örült, hogy anonimitásban élhetett. Szárnyait köpeny alá rejtette, azt hihették, hogy púpos, nem zaklatták kéréseikkel, meghívásaikkal. Maga figyelhette meg őket a maguk természetességében ezekben az első időkben. Az már más lapra tartozik, hogy tervei közt szerepel megismerni az egyházak elöljáróságait. De számára mindennek meg van a maga ideje, s az mások számára sokszor értelmetlenül lassan telik. De ha egyszer beérik benne a tett, akkor az mások számára mindig hirtelen jön el.
Az elrablás a nagykönyv szerint történt, már a rablók szemszögéből. A városkapukon túl, a városfal tövében csaptak le rá. Egyetlen jól irányzott fejbe vágással ki is ütötték az angyalembert, s Ada már csak másnap ébredt fel a kocsijukon megkötözve. Hogy miért nem tett semmit? Mert nem csináltak vele semmit. Disznóságaik többé-kevésbé üres fenyegetésnek bizonyultak, s eladni is csak később szándékoztak. Maga sem tudja, meddig várt volna, hány alkalmat hagyott volna ki a menekülésre. Talán azt is kivárta volna, hogy eladják. Ezt maga sem tudja megmondani biztosan. Ahogy azt se, hogy vajon sikeres lett volna-e a szabadulás? Elvégre egymagában volt öt katonára megkötözötten, s ki tudja kinek adták volna el, s az illető mivel próbálta volna maradásra bírni. Isten útjai pedig...
Kifürkészhetetlenek. Talán a félálomban révedező Ada az egyetlen, akinek feltűnik az alak a lombok között. Kecses, rugalmas emberforma lény, de mégsem ember, nem is emberi. Tünde. Ada már látta őket, s hallott róluk. A tünde feléjük néz, majd elfordul, s tovatűnik. Alakja a tisztás peremén bontakozik ki újra. Nő, akinek a szépsége festményre kívánkozik. Ruhái, kiállása, mind tekintélyt parancsol, és fiatalságában is tapasztalatot sejtet. De a katonák nem akarják felfogni a veszélyt, talán nem is képesek.
Némán követi a jövevény párbeszédét elrablóival. Csak moccan, előrébb hajol, hogy még jobban megnézze magának. Akár egy gyermek, a kíváncsisága minden mást legyőz. Ahogy később felháborodása is. Hát itt a vevője. Amikor a dolgok megtörténnek, mindig másak, mint ahogy képzeljük őket. Más tudni, hogy eladnak, és más az, amikor az életedre alkudnak. A nefilim ösztönösen mocorog a kötelékek között.
Ekkor a tünde leszúrja az egyik őrt, és ez már másképp hangzik a próféta lelkű apostolok szülöttének. A harc az szent az ő szemében. S ösztönösen tör fel a válasz: az ima az ajkaira és lándzsája a kezei közé. ’Adalya’, az Égi Vért puszta megidézésével feloldja a csuklói közé csavart köteleket. Az őrök megigézetten bámulják a tünde szökkenését, melyet mintha a természet erői támogatnának, akárha maga a szél rohama emelte volna magasba. Ada hangtalan feláll és hátrál pár lépést. Miért is csatlakozna a tündéhez? Miért ne menekülne előle, amíg teheti? Aztán a nefilim tétova tekintete felméri ki is áll előtte, és olyan természetesen, mint ahogy a lándzsa feltűnt a kezében, ítél felette. Fegyvere úgy hatol a katona hátába, akár a kés a hummuszba.
Ezek után esik csak igazán ámulatba, melyet nem is próbál leplezni. Száját enyhét eltátja, miközben szárnyai riadt rebbenéssel kitárja. Elkerekedett aranysárga íriszei riadva tükrözik a tünde villámának visszfényét. Ám ez a riadalom is mintha tovább tüzelné, félelmes ölésvágy nő benne. Jogosan büntetni a méltatlanságért. Lándzsáját reflexből kirántja a leszúrt katona hátából, a következő mozdulattal fejbe vágja másik őrét, pont ahogy ők tették vele, de nem elég erősen ahhoz, hogy eszméletét veszítse, az úgy egyszerű volna. A bűnös férfi éberen vérzik ki a nefilim harmadik mozdulatától, ’Adalya’ a nyakán átszúrva szögezi a földhöz.
Miután elhal a megfutamodók lépteinek nyoma, Ada némileg félszegen ácsorogva néz fel a tündére. Tekintete átható, s a másik joggal fedezheti fel benne a bizalmatlanság szikráit.
- Köszönöm a segítséget. Pedig én tényleg kifizettelek volna! – szólítja meg őt kedvesen, s olyan természetesen az események után, ami valóban csak egy sokat látott harcos sajátja lehet.
- Nincs miért. Magam miattam volt. – Szögezi le. - Mit akarsz tőlem?
- A nefilimek táborába tartottam éppen, őfelsége Amelie Fairbranch királynő szeretne megismerkedni a fajotokkal. Nálunk, tündéknél még nem jártak nefilimek.
- Nem tudom mi az a királynő. – Ez egyben visszautasítás is, sosem kéreti magát. De aztán a kíváncsiság újra felülkerekedik benne. - Miért mennék oda?
- Királynő, aki vezeti a népünket. - Von vállat a tünde. - Kíváncsiságból?
Adát elgondolkoztatja a válasz. A nő egyszerre tűnik készségesnek, ugyanakkor nem töri magát a válasszal, nem kérlel-könyörög, nem magyaráz. Akár nemtörődömnek is hihetné, de ezen pont nem akad fönn. Elfogadja, hogy magával a kíváncsisággal kelti fel benne a kíváncsiságot. Neki ez nem tűnik különösnek.
- A tündék mit hisznek?
Nem teszi próbára, nem próbál képet alkotni. Megmentője kirántotta a szellem dugóját a palackból, Ada figyelme s vizsgálódásai innentől kezdve feltartóztathatlanul viszonozzák a királynő érdeklődését.
- Hogy isten a természetben él és egy vele. Már ha erre gondolsz.
Más gondolat ötlik fel benne, mélyreható tekintete a tündét pásztázza, szinte éget.
- A néped... keresi a kardot?
- Vannak, akik igen, de többségében mindenki éli a saját békés életét.
Nem firtatja tovább a kérdést, egyelőre ennyi elég neki. Eltünteti a lándzsát és most néz ki először emberibbnek, vékonyka lánykának, akit elraboltak a banditák és most igazából nem is tudja merre menjen...
- Segítettél megszabadulni, veled megyek. Andromeda vagyok. Te ki vagy?
Loreena meghajol előtte, amit ő azonmód viszonoz is. Nem tudja, hogy ez akár bohókásan is hathat. De a mosolyt nem veszi rossznéven, azt is ugyanolyan vizslató érdeklődéssel figyeli, mint bármi mást. Egyelőre nem tudja, hogyan álljon a helyzethez, s egy jó darabig eltarthat, amíg egyenesbe jön. Addig nem valószínű, hogy bármilyen érzelmet is tükrözni fog.
- Lady Loreena Wildwind, őfelsége lovagja. Örömömre szolgál, hogy a Tünde Erdőbe kísérhetem. A lovam a fák között várakozik.
Loreena ezek után a mögötte fekvő tisztásra tereli, kíséri. Ada szó nélkül követi, olyan akár egy szárnyas árnyék. Miután felsegíti a lóra, átkarolja a tündét és hagyja, hadd vigye magával. Örülni látszik, a nefilimet pedig a miértje  lefoglalja majd egy jó darabig.

Barátságosan és meghitten ropogott a tábortűz a hatalmas tölgy alatt, aminek szomszédságában felverték a táborukat. Lory úgy számította, hogy másnap délután már Zephyrantesben lesznek, addig pedig élvezik a Tünde erdő csodálatos, élettel teli éjszakáját. Egy táncoló szentjánosbogarat nézett, és őrködött, ha esetleg a vadakat odavonzaná a fény, mikor Andromeda felébredt, és közelebb húzódot hozzá.
- Loreena... mit tartasz az emberekről?
Csodálattal kellett adóznia a félangyal kíváncsiságának. Bár mindketten hallgatag típusok voltak (illetve a tünde csak addig ameddig az alkohol vagy éppen a túlzott izgatottság meg nem oldotta a nyelvét), a szárnyas lányt minden érdekelte. Veronia még mindig egy teljesen új világnak számíthatott egy nefilim számára. Az elmúlt időszakban sokat tanult az emberekről, hogy kicsit több időt kellett a társaságukban töltenie, így a róluk alkotott véleménye is sokkalta árnyaltabb lett mind korábban. Már nem hiszi azt, hogy minden ember alávaló, barbár gazember.
- Az emberek... Furcsák, de ez nem hiszem, hogy újdonság. Olyan sokfélék, mint amennyi levél van a fákon. Vannak közöttük jobbak és rosszabbak, de általánosságban végtelenül önzők. Szeretik becsukni a szemüket arra, ami nem esik egybe az ő személyes igazságukkal, vagy a saját érdekeikkel... De azt hiszem nem a velejükig romlottak.
- A tündék, ők milyenek? – kérdezte Andromeda a Holdat bámulva. Loreena csatlakozott hozzá, miközben felnevetett a kérdésen. Az emberekről könnyű volt véleményt alkotni de a saját népéről annál nehezebb. Tudta, hogy ők sem makulátlanok, az önkritika azonban sosem volt könnyű, főleg ha őszinte akart lenni a másikhoz, és persze saját magához is.
- A saját népemmel szemben én is elfogult vagyok. Mások, mint az emberek és mások, mint ti. Mi próbálunk beleolvadni a természetbe, de azt hiszem sokszor elzárkózunk a világ gondjai elől. Ameddig a fáink és virágaink biztonságban vannak, addig nem törődtünk az emberek gondjaival. A királynő ezen sokat változtatott nemrég.
A Holtmezei csata és hogy ezzel belefolytak az emberek háborújába mindent megváltoztatott. Nem egy semleges, lényegtelen tényező voltak a világ keleti szélén, hanem megmutatták az erejüket, és azt, hogy ha akarják, akkor igenis tudnak változtatni a háború menetén. Amelie királynő ráadásul egyre különösebb és egyre több külpolitikai feladattal bízta meg a lovagjait, és mind érezték, hogy ez változásokat jelent. Várta a következő kérdést, de csak a félangyal várakozó, kérdő tekintetével találta szembe magát. Láthatóan nem elégítette ki ez a válasz, vagy várta a folytatást, hogy mégis mire gondol.
- Ó... Hát... Például most meg akar ismerni benneteket. Legutóbb pedig részt vettünk az emberek csatájában észak oldalán. vagy legalábbis azt hittük emberek fognak egymás ellen harcolni, de végül mindannyian összefogtunk egy seregnyi élőholt ellen. Azt hiszem az mindenki szemét felnyitotta kicsit. Nekünk hogy nem zárkózhatunk el, az embereknek pedig hogy vannak olyan helyzetek, amikor félre kell tenni a marakodást.
A félangyal arcán kevert érzéseket látott átsuhanni, lelkesedést, mint amikor a fiatal újoncok hallgatják a veteránok háborús történeteit, ugyanakkor látja mögötte az elszörnyedést is, ami mostanában az ő arcára szokott kiülni, mikor háborúról van szó.
- Én vagyok az első nefilim, akit látsz? – váltott végül témád Andromeda.
- Láttam, amikor a tieid előjöttek a hegyek mögül. De közelről igen. - mosolyodott el. Már túltette magát a félelmen, amit akkor érzett. - Te láttál már tündét?
- A városban. - Felelte. - De ilyen közelről én se.
A beszélgetés fonala itt elhalt, mindketten csak nézték az eget egy ideig, míg végül a félangyal lány ismét álomba merült, Loreena pedig folytatta az őrködést. Hajnalban már ismét a nyeregben ültek, hogy végül megérkezzenek a tündék hatalmas és impozáns fővárosába, ami mintha egybe épült volna az őt körülvevő erdőkkel.
A királynő palotájának látványát sosem tudta megszokni, mindig lenyűgözve bámult fel rá, akárhányszor bent járt, pedig mióta lovaggá ütötték gyakori vendég volt az udvarban. Néha úgy érezte, talán túl sokat foglalkozik a politikával, és sokkal könnyebb volt az élete egyszerű határőrként, amikor nem kellett a világ dolgaival törődnie, csak azzal, hogy védje az otthonát a betolakodóktól. Nem váratták meg őket, amikor megérkeztek azonnal bejelentették a párost, így a lovagnő és a nefilim együtt léptek be Amelie Fairbranch tróntermébe. A királynő, akit sokan tartottak Veronia legszebb asszonyának (teljesen jogosan) felségesen ült az eleven fából növesztett trónszékében. Loreena féltérdre ereszkedett előtte, és tisztelettudóan mutatta be neki vendégüket, Andromedát. A nefilim követte a mozdulatot, láthatóan igyekezett minden tiszteletet megadni őfelségének.
- Itt vagyok, királynő. Mit kívánsz tudni tőlem?
- Üdvözöllek benneteket! Lady Loreena, nem hiába kértem, hogy hozzon egy nefilimet ide. Andromeda kisasszony, magának igen fontos feladata lenne a tünde királyság jövőjére nézve.
A lovagnő felkapta a fejét. A tündéknek sosem volt kenyerük a kertelés, és a vacsorák közben bőven akadt idő a személyes beszélgetésekre, de azt nem tudta, hogy veszélyben lennének… A maga részéről egyelőre a hallgatás mellett döntött, de a félangyal helyette is kimondta, ami az eszébe jutott.
- Nem ismersz, mégis néped jövőjét illetően bízol meg? Nem bírállak, királynő. Megtisztelsz. Csak nem értem, magyarázd el, kérlek.
- Nem a személyed az, ami fontos számunkra, hanem az erőd. Tudomásomra jutott, hogy ti hatékonyan fel tudnátok venni a harcot az ellen, amit az emberek úgy hívnak, hogy "Mélységi"...
Loreena arcára kiült a döbbenet. Hát erről van szó? Találtak még egyet? De hát miért nem a protestánsokhoz küldték akkor? Hiszen Esroniel von Himmelreich már megölt egyet a területükön, és ezért a segítségért cserébe, a védelmükért cserébe hozták létre Lightleafet is. Mi ez az egész? Felpillantott Andromedára, de az ő arcán csak a harcosok büszke kifejezését vélte felvedezni.
- Így igaz. Isten angyalainak ereje képes csak felszámolni a bukottakkal. Sok erő...
- Látom, hogy nem tetszik a dolog magának. Nem csodálkozom. A lightleaf-i ember és a druidánk nem tudott időt szakítani erre a feladatra, de hatalmas szívességet tenne fajának és a miénknek is, ha megtisztítanának egy területet, ahol vélhetően egy ilyen "mélységi" fészkel.
A tünde felfortyant. Nem tudtak időt szakítani? Mi az, hogy nem tudtak időt szakítani egy ennyire fontos feladatra. Minden más várhat, de ameddig a fenyegetés nem múlik el, addig nem létezhetne ennél fontosabb. Önzőség… Mostmár ő sem bírta magában tartani a mondanivalóját.
- Elnézést, hogy közbe szólok felség de... Nem egy ilyen feladatnak kéne elsődlegesnek lennie? - próbált tisztelettudó maradni, de a hangja megremegett felháborodásában.
- Nos, a hely fontosságát... nem elég nagynak ítélték meg a druidák, így nem erőltetem a dolgot, de... Én nagyon szeretném, ha a hely megtisztulna.
Ezt meg tudta érteni, ő is szerette volna, ha nem kéne mélységi mocsokkal foglalkozni. Az elméjébe bevillant egy kép egy csöpögő, fekete szurokból álló emberi alakról. Egy látomás… Amit a jövőből visszatérve látott. Most fog megtörténni vele? Kirázta a hideg. Kérdőn pillantott fel Andromedára, hogy ő mégis mit szól a feladathoz. Nem ezt mondta neki, mikor idehozta, hiszen ő maga is azt hitte, hogy ez csupán udvarias látogatás lesz, némi étellel és borral, miközben a lány mesél a népéről és megismeri kicsit a tündéket. Nem gondolta, hogy harcolniuk kell. Teljesen megértette volna, hogyha a lány nemet mond, és elhagyja a fővárosukat, de nem ilyen fából faragták.
- Királynő, elfogadom megbízatásod. Fajom nem fordíthat hátat Isten ellenségeinek. Gyűlöletes vétek volna nem küzdeni. Megbízom ítéletedben. - hajtott fejet Amelie előtt.
- Örülök és köszönöm. Hálám nem marad el természetesen. A hely neve Blighted Falls, már jó ideje nem merészkedtünk a közelébe. Jól készüljenek fel!
- Nem fogadhatom el háláját. A magam elhatározásából érkeztem és a magam akaratából vállaltam a feladatot. - hajtott fejet ismét a nefilim.
Tehát harcolni fog. Valahol örült ennek, még ha a feladatnak nem is, de idej volt rátérni a gyakorlati kérdésekre és az miniatűr hadjáratuk megszervezésére. Felszerelés, katonák, minden, ami kellhet, hogy Blighted Falls megtisztuljon.
- Felség... Készüljenek, vagyis kívánja, hogy több félangyalt gyűjtsünk, és úgy induljunk neki az erdőnek? Illetve akarja-e hogy én kísérjem őket oda?
- Maguk ketten. Ennyit tudok nélkülözni.
Próbált uralkodni az arcvonásain, de nehezen ment.
– Felség, nem akarok ellenkezni a világért sem a parancsával, de ugye tisztában van vele, hogy legutóbb von Himmelreich zsinatelnök egy teljes alakulata kellett hozzá, hogy elpusztítsanak egyet? Nem kételkedek a félangyalok erejében, de nem biztos, hogy ketten elegek leszünk, főleg hogy én nem bírok szent erővel.
- Lady Loreena, úgy vélem az ítélőképességem nem kopott meg. A zsinatelnök csak ember. Maga tünde, Andromeda kisasszony pedig félangyal. Elégnek kell lenniük.
Valóban. Esroniel von Himmelreich csak ember volt, de szent erőkkel bírt, amilyennel ő nem. Nem volt más fegyvere ez ellen az erő ellen, csak néhány áldott nyíl, és bár nem tudta, mire képes a félangyal, de még mindig nem érezte magát meggyőzve. Elméje hátsó részében fogalmazódott meg a kétségbeesett gondolat, hogy talán nem véletlen ez az egész, nem véletlen küldi őt őfelsége egyedül a mélységi fészkébe… Tudta, hogy magára haragította a királynőt Holtmezőn, amikor elhagyta a helyét, hogy a sötét tündék hercegével tartson megállítani az élőholtakat. Akkor ott úgy tűnt, Amelie elhitte neki, hogy józan katonai döntést hozott – még ha ez hazugság is volt – de mostmár kételkedett benne. Nem végezték ki… Cserébe viszont elküldik most egy olyan helyre, ahonnan szinte biztos, hogy nem tér vissza. Felsóhajtott. Tudta jól, hogy ez ostobaság, mégsem tudott szabadulni a kényelmetlen érzéstől, a parancsot pedig nem tagadhatta meg. Most nem. Bólintott végül és meghajolt, Andromeda pedig követte a példáját, bíztatóan mosolyogva újdonsült társára.
A lovagok házában szedték össze a szükséges felszerelést. Lady Brigitte Shadowthorn aggódva nyújtotta át Lorynak a térképet, részletesen elmagyarázva az útvonalat. Egy nyeregtáskába pakolt össze kettejüknek elég élelmet, ellenőrizte a fegyvereiket, és még Andromedának is kerestek valami utazáshoz alkalmasabb ruhát egy kék tunika egy és bőrnadrág képében. Próbált mindenre felkészülni, kötelet rakott el, tűzszerszámot, gyógyitalt hátha szükség lesz rá, de fogalma sem volt, mit találnak majd, ha odaérnek Blighted Fallsba. Kétszemélyes kis seregük némi pihenés után, a nap első sugaraival együtt hagyta el a fővárost.

Andromeda olyan álmos mostanság. Még elrablói táborában is könnyedén elaludt. Nem tudja eldönteni, vajon a sivatag hiánya teszi-e, ahol az éjszakák hidege képes volt ébren tartani, ha hagyta, vagy egyszerűen a sok újdonság teszi, hogy olyan gyakran el kell pihennie. Mikor felébred, körülötte puhán és göcsörösen terül el a tündék erdeje. Szeme előtt szinte káprázat az apró bogarak fényei, a levelekről ezüstösen csorgó holdfény. S a zöld, a kék és a sötét olyanok akár egy élőlény hatalmas, gyönyörű teste, minden virág, fa és fű egyként hajol meg a könnyű szellő érintése alatt. Andromeda szeme be se képes fogandi ennyi különös pompát. Minden szép és harmonikus különösebb erőfeszítés nélkül, pusztán a léte jogával. A Természet csodálatos. Loreenának igaza volt, itt könnyű megtalálni Istent. Az élet szépsége, szentsége szavak nélkül bomlik ki a szívekben – egy ilyen helyen még a halál is gyöngéden ölel. ~Az akaratod gyönyörűszép. Áldom a neved!~
Mindez a felfedezés pár másodperc műve volt és néma hálaimája itt meg is szakad, ahogy pillantása Loreenára téved. Gondolatai sebes utakon járnak. Összekötnek természetet tündével, tündét emberrel.
- Loreena... mit tartasz az emberekről?
- Az emberek... Furcsák, de ez nem hiszem, hogy újdonság. Olyan sokfélék, mint amennyi levél van a fákon. Vannak közöttük jobbak és rosszabbak, de általánosságban végtelenül önzők. Szeretik becsukni a szemüket arra, ami nem esik egybe az ő személyes igazságukkal, vagy a saját érdekeikkel... De azt hiszem nem a velejükig romlottak.
Andromeda egy percig fontolgatja a hallottakat. Különösen rédeklik az emberek, hiszen félig ő maga is az és ez úgy érzi fontosabb tényező annál, mint amit fajtársai túlnyomó többsége elismerne. Küldetésük is az emberekhez köti, hiszen Isten választott népének leszármazottai, Isten műalkotásai. S mégis mily esendőek. Loreena szavaiban azonban olyasfajta előítlet cseng, ami elgondolkodtatja.
- A tündék, ők milyenek?
- A saját népemmel szemben én is elfogult vagyok. Mások, mint az emberek és mások, mint ti. Mi próbálunk beleolvadni a természetbe, de azt hiszem sokszor elzárkózunk a világ gondjai elől. Ameddig a fáink és virágaink biztonságban vannak, addig nem törődtünk az emberek gondjaival. A királynő ezen sokat változtatott nemrég.
A tünde jól ítélte meg kettejüket, Andromeda se szeret sokat beszélni. De hallgatása annál lelkesebb. Aranyszín szemével kéri Loreenát, hogy folytatná elbeszélését.
- Ó... Hát... Például most meg akar ismerni benneteket. Legutóbb pedig részt vettünk az emberek csatájában észak oldalán. vagy legalábbis azt hittük emberek fognak egymás ellen harcolni, de végül mindannyian összefogtunk egy seregnyi élőholt ellen. Azt hiszem az mindenki szemét felnyitotta kicsit. Nekünk hogy nem zárkózhatunk el, az embereknek pedig hogy vannak olyan helyzetek, amikor félre kell tenni a marakodást.
Mindketten tudják miért szörnyed el végül az arca. Hiszen a nefilimek ezért keltek át, hogy véget vessenek az emberek bűnözéseinek. Kegyetlenül hangzik egy egész faj lemészárlása, de mások azzal érvelnek, hogy pusztán a lelküket mentik meg, ha nem hagyják, hogy bűneikkel bemocskolják, szétszaggasság. Hiába, hogy a bűn nyomora már maga a pokol Veronián, az embereket semmi sem tartja vissza, hogy kockára tegyék saját örökkévalóságuk alakulását.
Gondolatai mindazonáltal hamar visszakanyarodnak előbbi témájához. Az emberek és saját fajának megíétléséhez. Mások szemével akar látni.
- Én vagyok az első nefilim, akit látsz?
- Láttam, amikor a tieid előjöttek a hegyek mögül. De közelről igen. Te láttál már tündét?
Fantáziáját ugyan felizgatja amit Loreena mond. Kíváncsi volna, milyen volt az amikor az övéi előjöttek a hegyek mögül, de nem krédezősködik tovább.
- A városban. De ilyen közelről én se.
S ebben a különös egyetértésben némulnak el mindketten.

Ha Andromedát elbűvölte az erdő, akkor a tünde királynő és palotája egyenesen meghökkenti. Leplezetlen bámulat ül ki az arcára, szeme elkerekedik, ajkai is elnyílnak. Igaz ugyan, hogy a félangyaloknak semmi föld hatalom előtt nem kell fejet hajtaniuk papjaikat leszámítva, de a tisztelet olyasvalami, amit nem leereszkedés megelőlegezni főleg egy olyan személy előtt, aki előtt népe összes tagja térdet hajt. Andromeda utánozza Loreenát, majd a maga tűnődő módján, arcán a múlhatatlan csodálkozással felnéz a királynőre.
- Üdvözöllek benneteket! Lady Loreena, nem hiába kértem, hogy hozzon egy nefilimet ide. Andromeda kisasszony, magának igen fontos feladata lenne a tünde királyság jövőjére nézve.
Ada  tűnődik a hallottakon.
- Nem ismersz, mégis néped jövőjét illetően bízol meg? - Futnak ki száján a szavak. - Nem bírállak, királynő. Megtisztelsz. Csak nem értem, magyarázd el, kérlek.
Inkább csak érzi, mint látja, hogy mellette Loreena is elcsodálkozik.
- Nem a személyed az, ami fontos számunkra, hanem az erőd.
Ada különösnek tartja ezt a megfogalmazást. A királynő talán inteni próbálja, nehogy túlságosan fontosnak érezze magát, de ő nem erre célzott. Az ő ereje a személye része. Istentől ered, de egyben a hitéből is fakad, s azt otthonában nem egyek megkérdőjelezték. Kártyái miatt egyesek még azt is megkockáztatták, hogy magával Luciferrel paktál. S hogy ő maga mit gondol minderről... zavaros. A királynő talán bölcs, hogy nem faggatja, s elfogadja Isten tervét, ami ezt a nefilimet hozzá vezette. De nem ismeri Adát, nem tudja miféle szálat enged a tündék szövetébe bonyolódni.  
- Tudomásomra jutott, hogy ti hatékonyan fel tudnátok venni a harcot az ellen, amit az emberek úgy hívnak, hogy "Mélységi"...
A nefilim vonásai megkeménykednek, tekintete ha eddig a tisztelet jegyében nem is bámult vele oly áthatón, mint akármely más lénnyel tenné, egyszeriben a tündére szegeződik és az aranyfényű szempár tekintete felszögezné a királynőt, ha erre képes volna.
- Így igaz. - Mozognak ajkai szinte öntudatlanul. - Isten angyalainak ereje képes csak felszámolni a bukottakkal. Sok erő...
Nem úgy beszél, ahogy egy korabeli embergyerek beszélne, de hiszen csak félig az. És a nefilimek igen egyértelmű beszédűek, ha el akarnak titkolni valamit inkább hallgatnak, vagy példabeszédekkel fejezik ki a gondolat magvát.
- Látom, hogy nem tetszik a dolog magának. Nem csodálkozom. A lightleaf-i ember és a druidánk nem tudott időt szakítani erre a feladatra, de hatalmas szívességet tenne fajának és a miénknek is, ha megtisztítanának egy területet, ahol vélhetően egy ilyen "mélységi" fészkel.
Loreena reagál előbb.
- Elnézést, hogy közbe szólok felség de... Nem egy ilyen feladatnak kéne elsődlegesnek lennie?
- Nos, a hely fontosságát... nem elég nagynak ítélték meg a druidák, így nem erőltetem a dolgot, de... Én nagyon szeretném, ha a hely megtisztulna.
Adát azzal hívták ide, hogy a faja iránti kíváncsiság vezérli a királynőt. Bár ez igaz lehet, attól függetlenül, hogy úgy fest, megelehetős értesülések birtokában van már így is a tündék vezére. Válaszai arra engednek következtetni, hogy nem is annyira megismerni, mint látni vágyja a már felfedett tényeket. Mintegy próbára téve őt faja képviselőjeként. És bár nem tudhatja, hogy Ada próféta, számításai mégis céljához vezérlik. Hiszen egy próféta nem mondhat ellent Isten parancsának, mely arra ösztökéli, hogy a világot a sötétség minden formáitól megszabadítsa. Vagy nincs tisztában a nefilimek természetével, hogy holmi idő szakításról beszél... vagy éppenséggel túl jól értesült felőle.
- Királynő, elfogadom megbízatásod. Fajom nem fordíthat hátat Isten ellenségeinek. Gyűlöletes vétek volna nem küzdeni. Megbízom ítéletedben.
Főhajtással támasztja alá szavait. Nem tetszik neki a feladat, hogy effajta eszközökkel gyűjtsenek tudást tőle. Egyedül a királynő őszintesége győzi meg kérését illetően. Magán érzi Loreena pillantását. A tünde talán látja benső harcát, ami hamar meg is törik. A nefilimek hamar megtanulják, hogy egy szál sosem látja a mintát Isten szövetében, s így mást nem tehet, csak engedelmeskedhetik. Még ha a királynő különösen viselkedik is, lekicsinyli a veszélyt, s lebecsmérli szövetségese személyét, ami csak azért veszélyes, mert az egyén sajátos indíttatásai sokszor sorsdöntőek lehetnek, még így is meg kell lennie.
- Örülök és köszönöm. Hálám nem marad el természetesen. A hely neve Blighted Falls, már jó ideje nem merészkedtünk a közelébe. Jól készüljenek fel!
- Felség... Készüljenek, vagyis kívánja, hogy több félangyalt gyűjtsünk és úgy induljunk neki az erdőnek? Illetve akarja-e hogy én kísérjem őket oda? – kérdi Loreena, s Ada is figyelmesen hallgat.
- Maguk ketten. Ennyit tudok nélkülözni.
- Felség... Nem akarok ellenkezni a világért sem a parancsával, de ugye tisztában van vele, hogy legutóbb von Himmelreich zsinatelnök egy teljes alakulata kellett hozzá, hogy elpusztítsanak egyet? Nem kételkedek a félangyalok erejében, de nem biztos hogy ketten elegek leszünk, főleg hogy én nem bírok szent erővel.
- Nem fogadhatom el a háláját. A magam elhatározásából érkeztem és a magam akaratából vállaltam a feladatot.
Ada újabb főhajtást eszközöl. Amint eldönt valamit, általában nyomós ok nélkül nem is másít rajta. A királynő és Loreena párbeszéde csak tovább erősíti meggyőződését, hogy ez egyfajta próba. S itt valóban elkél a hit. Nem véletlen találkozott a tündével, s az nem véletlenül vezette ide. Ebben bizonyos. Ada nyugalmat erőltet magára, s újfent a királynőre szegezi a tekintetét, míg az válaszol lovagjának.
- Lady Loreena, úgy vélem az ítélőképességem nem kopott meg. A zsinatelnök csak ember. Maga tünde, Andromeda kisasszony pedig félangyal. Elégnek kell lenniük.
Loreena egy sóhajt követően meghajol,  Ada követi  példáját, majd felemelkedik. És ha a királynő nem intéz további szavakat hozzájuk, a lovag tündére pillant maga mellett várakozón, s először mosolyodik el. A felkészüléshez való dolgokat csak ő biztosíthatja, élelmet, s fegyverzetet. Ada egy szál fehér tógában ácsorog, vállán átvetve színes táskája.
Valóban félelmes sereg ők ketten.

A tábortűz narancs fényei vidáman lobogtak, a Hold fényesen világított a sötét égbolton, a Tünde erdő is a legszebb és legkegyesebb arcát mutatta. A félangyal próféta és a tünde lovagnő egy nagy tölgy tövében ültek, gyümölcsökből álló vacsorájukat fogyasztva.
- Mit tudsz a mélységiekről? - kérdezte Ada hirtelen. Loreena megborzongott. Sosem tudta kiverni a fejéből az egyetlen, villanásnyi képet, a csöpögő szörnyetegről, amitől olyan rettegés fogta el, amilyet még sosem érzett azelőtt.
- Nem sokat. Ősi rosszindulatú lények, amiket csak a szentség tud elpusztítani. Az istenetek ereje. Értelmesek és... Borzalmasak. A legnagyobb fenyegetés Veroniára. De ti is ismeritek őket, a régi legendáitokban szerepelnek, úgy tudom.
- Nem legendák. Tekercsek. Szemtanúk írták, akik látták a fenevadakat, de mi már több száz év óta eggyel se találkoztunk. Nem tudjuk, hogy kiirtottuk-e őket, vagy kerülik a pusztát.
Érdekelte, mit tudott a félangyal róluk, de úgy tűnik nem volt sokkal több ismeret birtokában, mint ő. Talán majd együtt többet kiderítenek, ha odaértek…
- Mi itt úgy tudjuk, alszanak... Talán azért nem láttatok olyan régóta belőlük. De ébredeznek... Egyet megöltek a Tünde erdőben Esroniel von Himmelreich-ék, az eléggé ébren volt.
Nem beszélgettek többet, de az árnyak érezhetően közéjük telepedtek. Ahogyan közeledtek Blighted falls felé, úgy lett a hangulat is egyre sötétebb, vészjóslóbb…

Napokat lovagoltak, mire odaértek a térképen megjelölt helyre. A fák megritkultak a horizonton feltűntek a Schattenschild kék – havas csúcsai. Az ösvény egy szakadékban ért véget, szemben a falon hatalmas barlangszáj ásított, mellette fekete vízesés zubogott le a mélybe. A bizarr színe még nem zavarta volna a tündét, ellenben a frissítő vízpermet helyett a zuhatag rothadás és enyészet szagát árasztotta magából, mint az élőholtak frissen előmászott seregei. Loreena elhúzta az orrát, és inkább a térképre bámult.
- A térkép szerint erre kell lennie... De én itt nem látod tünde épületeket. A víz alapján viszont ez a terület már egyértelműen fertőzött.
Valójában nem tudta, mire számítson. Leginkább tünde épületek maradványait várta, felszín feletti épületeket, de látszólag itt semmi ilyesmi nem volt. Talán a túloldalon…
- És a bűz alapján is. - tette hozzá Andromeda tárgyilagosan. - Hogyan jutunk át?
A tünde lenézett a szakadék mélyére, de ott is csak a fekete vizet látta, a barlang számára viszont elérhető közelségűnek tűnt, ha picit megtámogatja az ugrását a szél erejével.
- Nem tudom te hogy vagy vele, de én inkább ugrok, minthogy belemásszak ebbe a trutyiba. A te szentséged persze lehet, megtisztítja, ha belemész...
- Nem tudom. Esetleg kiderül, ha leesem.
Ada bólintott, jelezve, hogy ugorhatnak. Loreena csak remélte, hogy a félangyalnak is menni fog a dolog, nem tudta, a lány szárnyai mennyit bírnak el.
- Ha zuhannál, próbáld tompítani a szárnyaiddal. Előbb ugrok én és esetleg meg tudlak fogni ha csak kicsi hiányzik.
Hátrálni kezdett, legalább öt métert, majd nekifutott, és a szél erejével elrúgta magát a szakadék széléről. Biztonságban érkezett meg a barlang bejáratának kövére, szerencsére neki ez nem jelentett túl vészes távolságot. Ada is nekilendült, és egy pillanatig úgy tűnt, sikerül áthidalnia a távolságot. Loreena a kezét nyújtotta a felé, de az utolsó pillanatban valami balul sült el. Néhány milliméter híján nem érte el a félangyal kezét, aki zuhanni kezdett lefelé, ám amikor a lovagnő lenézett utána, látta, hogy sikerült megkapaszkodnia egy kiálló sziklában. Állhatatos volt a lány, szemeiben elszántság ült, ahogy rendíthetetlenül mászott fölfelé. Amint a közelébe ért, Loreena megfogta a csuklójánál és felhúzta maga mellé.
- Köszönöm.
- Van nálam egy gyengébb gyógyital ilyesmire. Kérsz, vagy tartogassuk későbbre? - nézett rá a félangyal horzsolásaira.
- Köszönöm, tartsuk meg még.
- Jól van. - benézett a barlang a belseje felé, de onnan csak a sötétség bámult vissza rá. - Nem nagyon van másik irány innen...
- Menjünk.
Alig tettek meg néhány lépést, amikor velőtrázó sikoly hasított végig a barlangon, szinte pofon vágva a két nőt. Bármilyen normális tünde, vagy Veronia egyéb értelmes lakója itt fordult volna meg, és ugrott volna ismét, csak eltűnhessenek innen minél gyorsabban. Csakhogy ők parancsot kaptak. Lady Wildwind a királynő parancsát követte, és most nem volt itt senki, aki lázadásra csábította volna, Andromeda pedig ki tudja milyen belső parancsnak engedelmeskedett. Talán Isten szava volt az, talán a saját hiúsága. Bárhogy is volt, nem fordulhattak vissza.
Elővett egy fáklyát a táskájából és meggyújtotta. A tűz fénykörében felsejlettek a fehér kövek, rajta héber vésetekkel. Ha nem látott volna ilyesmit még soha, akkor is azonnal felismerte volna az angyalromok jellegzetességét. Nem bánta volna, ha a királynő elmondja, hogy pontosan milyen helyre készülnek… De valójában sokat nem változtatott volna. Ada ahelyett, hogy hátralépett volna inkább előre felé lendült, kezébe azonnal megjelent a fényló lándzsája, amit a tünde már látott akkor is, amikor a banditákkal küzdöttek.  
- Több ilyen is van az erdőtökben?
- Ha ez van a felszín alatt... Akkor fogalmam sincs. Biztos, hogy nem ez az egyetlen, és hogy keletre mi van, azt sem tudjuk. - motyogta. Félt. Sose vallotta volna be senkinek, még saját magának sem, de most félt beljebb menni a sötétségbe, félt, hogy mi vár rájuk, és hogy vajon milyen borzalmakat rejt még a saját otthona, aminek elméletben minden szegletét, minden lehullott levelét ismernie kellett volna. Ada közben elkezdte olvasni a falon lévő véseteket, ami a tündének ugyan nem jelentett többet csupa ákombákomnál, de úgy tűnik a félangyal nagyon is értette.
- Itt van a bukott.
Lory félrebillentette a fejét.
- Bukott? Hogy érted?
- A mélységi. - nézett rá a lány, de az arcáról szokás szerint nem letett leolvasni semmit. Ada szilárd kőszobor volt, ha valami meg is tudta rázni, még nem érték el az ingerküszöbét. - Itt őrizték. Isbosethnek hívták, ő lesz az.
- Mélységiből nem több van? Mármint ha megöltek egyet meg itt is volt egy... Vagy van... Gondolod, hogy miatta olyan a kinti víz?
Válasz helyett a lány inkább felolvasta a maradékot.
- „Börtönéül szolgál még ez a hely az Istentagadó Isbosethnek, aki Ura parancsát megtagadta, és akit úgy hívnak, hogy "bukott"...” Igen, szerintem, miatta ilyen a víz.
Loreena átölelte magát, szinte beleborzongott a dologba.
- Ezek szerint őt kell megölnünk. Menjünk beljebb hátha van még róla valami a falakon. - falfehér volt, fázott, és a hányinger kerülgette, így szokás szerint a gyakorlatiasság védőbástyái mögé menekült. Szó nélkül haladtak tovább a folyosón előre, még végül egy nagy, kör alakú terembe értek. A fáklya fénye nem ért fel a mennyezetig, se az égi vérté, de így is jól látták középen a két trónt, egy kisebb-emberméretűt, és egy nagyobbat, ami biztosan más, ősi lények számára készült. A falat minden felé fekete korom borította, égés nyomai, mintha tűzvész dúlt volna a teremben egyszer rég. A maga részéről szerette volna megvizsgálni, hogy milyen régiek, de inkább szorosan Ada nyomában maradt, aki a trónok felé indult.
- A királynő megbízik benned. - Szegezte rá a tekintetét a tündére a félangyal. - Te megbízol benne?
Loreena nem értette a hirtelen jött kérdést, de ami még rosszabb volt, hogy hirtelen nem is tudott volna rá igazán szívből, őszintén igennel felelni. Amelie királynő jó uralkodó volt, mégha fiatal kora ellenére hideg is mint egy jégcsap, ugyanakkor voltak olyan megnyilvánulásai, amiből világos lett már a lovagnő számára, hogy őfelsége nem mindig avatja be a teljes tervébe a körülötte állókat.
- Lovag vagyok. A hűségem hozzá köt. Bíznom kell a bölcsességében. - tért ki a kérdés elől. A személyes bizalom amúgy is bonyolult dolog volt, de őt katonának képezték ki, akinek parancsot kellett követnie. Persze ő is csak addig követte, ameddig nem mondott ellent a józanésznek... Vagyis szerette volna ezt hinni.
- Szóval nem árulod el. - horgasztotta le a fejét, de arcára lassan mosoly kúszott.- Loreena, engedd, hogy elmondjak neked valamit. Nincs olyan nefilim, aki erre a küldetésre vállalkozott volna csak a királynőd kedvéért. Nem, amíg nem egyeztet a papjaink valamelyikével. Én azt hiszem, még az sem kötelez, hogy itt egy mélységi van. Az Úr megengedte, hogy a világ bűnbe essen és még ma is átjárja. Miért avatkoznánk közbe itt és most? -kis szünetet tartott. - Miért csak kettőnket küldte a királynőd?
- Sok ötletem van erre. Az én hűségemet is tesztelni akarja... Vétettem egy hibát, amit látszólag megbocsájtott, de nem felejtett el. Lehet, hogy tényleg csak senki nem vállalkozott erre, és engem feláldozhatónak vél. Lehet komolyan hisz bennünk, egyre kevésbé látok a fejébe. Hogy téged miért küldött, nem tudom. Miért vállaltad? - dobta vissza a labdát, ám választ nem kapott, Ada ehelyett a trónoknál talált feliratot olvasta fel neki lefordítva. Loreena közben eltávolodott tőle. Az égésnyomok nagyon réginek tűntek, bármilyen csata volt itt, annak jó sok éve már, talán évszázada, de biztosan nem most volt. A szemközti falon viszont újabb járatot fedezett fel, vele együtt egy lefelé vezető lépcsősort.
-"Harmadik mélység, ne nyúlj a kőhöz". A harmadik mélység...
- Nem látok semmilyen követ... De ha te találsz egyet, szólj. Itt van közben egy lépcső lefelé, nem tudom az már a negyedik mélység-e... Meg azt sem hogy mik ezek a mélységek, bár gondolom, azért hívják "mélységinek" az ellenfelünk, mert az alján lesz. - kuncogott fel. Ha nem talált a helyzetükbe valami könnyedséget, félő volt, hogy egyszerűen beleroppan az elméje. - Ha itt nincs semmi, akkor menjünk tovább. Valójában csak lefelé mehetünk.
Nem tehettek mást, elindultak lefelé, a keskeny lépcsősoron. Loreena elveszítette az időérzékét, de legalább egy órája gyalogoltak már lefelé, mire elértek egy folyosóra. Érezte a combizmaiban és a térdében is. Egy rövid folyosóra értek, amiből több út is vezetett tovább, ám mielőtt megszólalhatott volna, az árnyakból szellemalakok bontakoztak ki. Tudta, hogy nem igaziak, mégis megbabonázva bámulta a két alakot, akik Adához hasonló, a félangyalokra jellemző ruhákat viseltek.
- Jóél, gyere! A Nagyúr hív mindannyiunkat! - a lépcső felé futottak, de amikor a tündéhez értek, egyszerűen átsiklottak rajta, s ekkor a látomás véget ért. A lány meglepetten fordult meg, hátha láthatja még Jóélt és a társát, de már eltűntek a múlt ködében.
- Te is láttad? - kérdezte Adát.
- Nem, én csak a sikolyaikat hallottam. – Válaszolta, most először zavartan. Egyikük sem számított rá, hogy nem fogják ugyan azt látni. - Mit láttál?
- Embereket.... Vagyis... Inkább félangyalok lehettek. Valami Jóélt hivatott valami nagyúr, és aztán átszaladtak rajtam... - azért kezdte kitörni a frász ez látszott, de nagyon próbálta tartani magát, nem omolhatott össze. - Sikítást én nem hallottam.
Andromeda is nyugtalannak látszott mostmár, láthatóan erősebben markolt rá a lándzsájára. Kísérteties volt, és a rájuk váró ismeretlen ellenség gondolata sem tette könnyebbé a helyzetet.
- Menjünk tovább.
Három választásuk volt, a lovagnő pedig úgy döntött, hogy Adára bízza a választást. A félangyal egy picit habozott tett egy mozdulatot jobbra, majd a tündére nézett. Amikor a tekintetük egy pillanatra összekapcsolódott, baloldal felé indult meg határozottabban. Lory kérdés nélkül követte. Az ajtó könnyen engedett, és egy látszólag fegyverraktárként használt helyiségbe jutottak. A szoba tele volt mindenféle bronzhegyű fegyverrel, lándzsákkal, kardokkal, és minden mással is. A tünde szinte sajnálta, hogy nem tudják az egészet kipakolni, és hadizsákmányként hazavinni, pedig a félangyalok, és talán angyalok fegyverei csodálatos értéket képviseltek volna… Középen egy hatalmas, túldíszített állvány árválkodott magányosan, fegyver nélkül. Hiába nézett körbe, a lovagnő nem látott olyan kardot, ami ráillett volna. Közelebb ment hozzá, és a mintákat kezdte vizsgálni. Elfogta az erős érzés, hogy ezt már látta valahol. Nem tudta hol, de ismerte ezt a mintázatot, és mégsem tudta felidézni, min volt rajta. A kétségbeesés szinte belülről feszítette szét. Emlékeznie kellett volna, mert most tudta, hogy fontos lenne, és mégsem ment. Egy kard volt itt. Egy angyali kard…
- Remélem, hogy sikerrel járunk, kár lenne ezeket itthagyni... Viszont... Ada... Ezek milyen minták?
- Ilyesmiket már az őseink is rajzoltak. De mégsem egészen olyanok.
Loreena felegyenesedett, de nem hagyta nyugodni a dolog. Egy kardállvány. Hol láthatta? Talán… Egy kardon? Közben körbejárt a szobán, hátha talál még valami érdekeset.
- Lehet, hogy a fegyvert olyannal díszítik mint az állványt? - kérdezte Adától közben. Szeme sarkából egy árnyat látott elsuhanni.
- Milyen fegyvert?
- Ez egy kardállvány...  - kezdte volna magyarázni, amikor Ada hirtelen nekilendült, arra, amerre ő is látta az árnyat elsuhanni, így kérdés nélkül fut utána, ki a folyosóra, ami viszont pont ugyan olyan magányos, mint az elmúlt századokban.
- Egy árnyat láttam, te is?
- Igen. De eltűnt. - mondta sötéten. Legszívesebben megfogta volna Ada kezét, és úgy menne vele, mint a gyerekek még a kisiskola előtt, hogy el ne veszítsék el egymást. - Középső?
Ha már kijöttek a fegyvertárból, tovább kellett haladniuk. A középső irány újabb lépcsőt jelentett lefelé, de valahogy a tündének nem fűlött a foga ismét lefelé menni, főleg hogy volt még egy lehetőség ahol nem jártak.
- Ne nézzünk be a jobboldaliba is mielőtt lemegyünk?
- De!
A következő szoba több kisebb, függönyökkel elválasztott térre volt osztva. Szinte csoda volt, hogy a szövet épségben megmaradt, de már megszokhatta volna a furcsaságokat. Elhúzta az első függönyt, de nem látott mögötte semmit. A mellette lévő függönyt viszont meglebbentette valami, légmozgás hiányában pedig csak az árnyékukra gyanakodhatott. Nem kellett volna elhúznia. Nem kellett volna kíváncsinak lennie, csak menniük kellett volna lefelé tovább az ismeretlen mélységekbe…
Határozott mozdulattal húzta el a függönyt, de rémségek helyett két méterre előtte egy nefilim kislányt látott egy székben ülni teljesen nyugodtan.
- Szia. - köszönt neki Lory teljesen barátságosan, majd Adához fordult, abból kiindulva, hogy az imént sem látta a látomásokat a félangyal, csak sikolyokat hallott. Nem tartotta kizártnak, hogy a kislány is csak előtte jelent meg. Tudta, hogy a gyerek nem igazi. Nem lehetett valóságos, csak valami újabb illúzió. - Ada, te is látod?
- Szia. - köszönt vissza neki a kislány. Tehát látta őt, és reagált is rá…
Ada egy pillanatra ledermedt, de még mielőtt a tünde komolyabb beszélgetésbe bonyolódhatott volna a gyermekkel, a félangyal lándzsáját előre tartva rohant neki, és vágta bele a fegyvert a gyerek oldalába. Loreena egy dologban lehetett biztos: VALAMIT Andromeda is látott, de az egészen biztosan nem gyerek volt. A kislány a földre esett és keserves sírásba kezdett, olyanba, hogy még Loreena szíve is elfacsarodott.
Sosem érzett különösebb vonzalmat a gyerekek iránt, nem árasztották el anyai ösztönök, noha a korban már benne volt, úgy gondolta bőven elég akkor, ha már a saját gyermekét kell dajkálnia. Mégsem volt kőből, és hiába, nő volt, nem tudott csak úgy elmenni amellett, hogy gyermekeket bántanak. Szeretett volna odamenni, átölelni, megvigasztalni a lánykát, hogy nem lesz semmi baj, itt van és vigyáz rá, kiviszi ezek közül a csúnya romok közül…
- Ne... Segíts.. tünde néni...!
- Ada? Ez csak egy gyerek...
De még megvolt a józan esze. Ada nem támadt volna rá egy gyerekre. Nem bántott volna ártatlant, csak ha az valójában szörnyeteg. Kezdte úgy gondolni, hogy a mélységiek kicsinyes játékai csak rá hatnak, de a félangyalt megvédi a szentség ezektől a hatásoktól. Érezte, hogy egy forró könny fut végig az arcán, de előhúzott a tegezéből egy áldott nyilat.
- Hol a feje? Az igazi.
Ada újra támadt, oda szúrt, ahol Loreena a kislány hasát látta és nekiszögezte a padlónak.
- Nincs feje... - motyogta a nefilim, de végül mégis megpróbált valami fejnek látszó dolgot beazonosítani azon, amit ő láthatott. - Tőlünk távolabb esik.
Nem habozott, nem vacilált többet, csak elengedte az ideget és lőtt. Félt, hogyha egy pillanatig is belegondol, már nem lesz ereje kilőni azt a nyilat egy kislányra. Amikor eltalálta, az alakja abban a pillanatban fekete vízzé esett szét, olyanná, mint ami a barlang mellett zubogott le.
Loreena a fal felé fordult és kihányta azt a kevés ebédjét, ami még a gyomrában volt.
- Legalább tudjuk honnan a fekete vízesés... - zihálta. Csak a szeme sarkából látta, hogy Ada is sápadt volt, és még mindig úgy tartotta a lándzsát, ahogyan az előbb a földnek szögezte a szörnyetegét, noha az már nem volt több fekete tócsánál. Lassan bólintott, de nem szólal meg, Lory pedig kicsit odébb lecsúszott a fal mellé, kínosan ügyelve rá, hogy se a vízbe, se a saját hányásába ne üljön bele. Lehunyta a szemét, de újra és újra a kislány kérlelő tekintete tolakodott be a gondolatai közé.
- Mondd el hogy nézett ki... Kérlek... Hogy ne a gyereket lássam magam előtt... - suttogta a nefilimnek. Az letelepedett a lovagnő mellé, és bár nem volt annyira látványosan megviselt mint Loreena, de látszott rajta, hogy nem hagyták hidegen a történtek.
- Gyereket? Olyan volt, mint egy hatalmas soklábú,sokkarú féreg. Alig volt feje... Még nem láttam ilyen élőlényt. Nem is az talán.
Nem élő… Igen. Talán csak ezzel nyugtathatták magukat, hogy amit elpusztítottak, már nem tartoztak ehhez a világhoz. Lory lehunyta a szemét.
- Köszönöm. Pihenjünk egy kicsit mielőtt tovább megyünk lefelé...
Ada nem ellenkezett. A két nő pár másodpercig csöndben ült egymás mellett. Majd meghallották az ütemes dobogást a mélységből…

Loreena és a többi tünde ellátta őket, amivel kell. Ada a maga színes vászontáskájába helyezte el az élelmet és azt a pár eszközt, amit hasznosnak ítéltek. S nem gondolt többet arra, ami az éjjel ébren tartotta, hogy vajon miért is fogadta el valójában ezt a küldetést? Amikor majd órákkal és egy nappal később felteszi Loreenának a kérdését hűségről és bizalomról, a tünde talán nem is sejti, hogy a nefilim saját kérdéseire keres majd válaszokat a lovagnőnél. Mindkettejüket hatalom köti, de vajon köti-e? S a kettő vajon ugyanaz-e? Ada a paklit forgatja a kezében és a mélységin mereng, aki elfordult Istentől, eldobta a neki szánt sorsot és megbűnhődött. Vagy ő maga választotta a sorsát, a sötétet, az engedetlen, formátlan pusztítást?
- Mit tudsz a mélységiekről?
Kérdi a fának támasztva fejét. Egy fehéres tincs az arcába hullik, ketté választja, s feltűnik az embernem egyik jellegzetessége, hogy az érzelmek az egyik arc félen jobban tükröződnek - bal ajkának sarka kíváncsi kis ráncokat vet az amúgy sima bőrön. Szemének aranysárga, átható pillantása elkíséri a tünde minden rezdülését, a borzongást, ami szavait kíséri.
- Nem sokat. Ősi rosszindulatú lények, amiket csak a szentség tud elpusztítani. Az istenetek ereje. Értelmesek és... Borzalmasak. A legnagyobb fenyegetés Veroniára. De ti is ismeritek őket, a régi legendáitokban szerepelnek úgy tudom.
- Nem legendák. – Feleli a nefilim. - Tekercsek. Szemtanúk írták, akik látták a fenevadakat, de mi már több száz év óta eggyel se találkoztunk. Nem tudjuk, hogy kiirtottuk-e őket, vagy kerülik a pusztát.
Talán a papjaik, a főpap többet tud róluk nála, de Ada élete nagy részét felébreszthetetlen álomban töltötte, képekről, szimbólumokról, csatákról és tájakról álmodott. De talán nem is volt valós, amit látott, ám ez neki nem számított. Jelentéstartalmuk a szimbólumok szintjén mozgott a fiatal lány szemében.
- Mi itt úgy tudjuk, alszanak... Talán azért nem láttatok olyan régóta belőlük. De ébredeznek... Egyet megöltek a Tünde erdőben Esroniel von Himmelreich-ék, az eléggé ébren volt.
Ada rábámul, de nem kérdez többet. A bizonyosság, hogy egy mélységi felé tartanak feleslegessé teszi a balsejtelmet, mégsem szabadulhatnak tőle.

Végül egy hatalmas szakadékhoz érnek, aminek a túloldalán egy tátongó barlang és a Schattenschild hegység tárul fel. A barlang mellett egy korom fekete vizű zuhatag csobog. Oszlás szaga van. Ada felfigyel a tünde undorára, de még egy másodpercig a látvány rabja. Csak mikor végül őt is megcsapja, rántja fel a szárnyát, mintegy védekezésképp, de a rothadás szagától ez nem védi meg egyiküket sem.
- A térkép szerint erre kell lennie... De én itt nem látod tünde épületeket. A víz alapján viszont ez a terület már egyértelműen fertőzött.
Loreena fennhangon elemzi a helyzete, amit a félangyal csak megerősíteni tud. Hangja nem remeg kétségtől ezúttal.
- És a bűz alapján is.
Teszi hozzá tárgyilagosan. Ha Loreena jelez, hogy le akar szállni, ő maga is leszáll. Vagy átmásszák, vagy talán a szárnyai segítségével át tudna lendülni, de nem ismeri a tünde képességeit e téren.
- Hogyan jutunk át?
Fordul a tündéhez, kétszemélyes expedíciójuk vezetőjéhez.
- Nem tudom te hogy vagy vele, de én inkább ugrok, minthogy belemásszak ebbe a trutyiba. A te szentséged persze lehet megtisztítja ha belemész...
- Nem tudom. – Feleli távoli, merengő hangon. Az ő szentsége... úgy érzi, túl keveset tud akármiről, hogy ezt megerősítse vagy megcáfolja. Attól fél kimondatlanul, hogy a szívében már megtörtént az átalakulás. Hogy ő inkább hasonlít a mélységihez, mint Élóhim angyalaihoz... vagy talán csak túl emberi és más formában emészti el a lelkét a tűz. Legalábbis ezzel vádolták őt otthon a nagy pusztaságban, amikor kártyákból vélte kiolvasni a jövőt. Vagy épp a jelent, a múltat, s olyan hátsó indokaikról beszélt a kérdezőknek, amiktől ők égővörösen rugaszkodtak fel az asztala mellől. Hogy talált, nem volt kétség, de vajon miféle erők vezették a kezét, amikor a paklit keverte és hogyan látta az ábrák mögött a másik érzéseit, gondolatait, vajon tisztánlátása puszta véletlen volt csupán, Isten sugallata, vagy másféle erők sugdosták, adták a mások titkait a szájába és olyan jövőket, amelyek szerencsés vagy félelmes kimenetele egyedül isten kezében van, így arról más a főpapon kívül nem tudhat. Így aztán nem is próbálja megérinteni a vizet. Inkább a félelem, mint az undor szavára, pedig a bűz igazán a csontokig hatol.
- Esetleg kiderül, ha leesem.
Szól végül, miután összeszedte magát és rábólint, jelezvén, hogy részéről ugorhatnak.
- Ha zuhannál próbáld tompítani a szárnyaiddal. Előbb ugrok én és esetleg meg tudlak fogni ha csak kicsi hiányzik.
Loreena nem is késlekedik, s egy hatalmas ugrással át is ér a túloldalra. Ada nem látott még embert ekkorát ugrani, de tündét sem. Egy pillanatig azon mélázik, vajon mindegyikőjük képes-e erre, majd maga is megpróbálkozik. Nekifut, lábaival szilárdan ellöki magát a sziklától, s a szakadék felében szárnyait is kitárja. De talán túl hamar, s ahelyett, hogy a levegőbe belekapaszkodna, egy szélfuvallat eltéríti. Hiába nyúl a tünde felé nyújtott keze irányába, ujjaik még csak nem is súrolják egymást, pontosan egymás előtt kezd Ada zuhanni. Ám attól, hogy látszatra és valóságosan is nagyon fiatal, céltudatos, belekapaszkodik a sziklafalba, ami végig is horzsolja a lábát, de ezzel most nem törődik, csak egy fájdalmas fintor jelzi, hogy megsérült. Minden erejével felkapaszkodik, míg eléri Loreena kezét, és végre mindketten átérnek a túloldalra.
- Van nálam egy gyengébb gyógyital ilyesmire. Kérsz, vagy tartogassuk későbbre?
- Köszönöm, tartsuk meg még.
- Jól van. – A tünde benéz a barlang a belseje felé - Nem nagyon van másik irány innen...
Máris a barlang bejárata felé fordul. Aggódva néz a sötétbe, rosszérzés fogja el, mint bárkit aki ilyen helyre néz, de ők nem a sötéttől félnek.
Menjünk. - ért egyet és Loreena után belép a barlangba. Ám azonnal egy velőtrázó sikoly fogadja őket. Míg Loreena hátrál két lépést és azonnal meggyújtja a fáklyát, Ada előrelép és kezében felsejlik Égi Vértje, lándzsája, Adalya.
A fáklya fényében felvillan az angyalrom képe.
- Több ilyen is van az erdőtökben? – Fordul a tünde felé valódi rácsodálkozással, majd a vésetek felé, hogy mi áll rajtuk.
<<<...és a várost építette Roboám Ben-Azrael, félangyalok fejedelme, aki atyja kardját őrizteti itt. Börtönéül szolgál még ez a hely az Istentagadó Isbosethnek, aki Ura parancsát megtagadta, és akit úgy hívnak, hogy "bukott"... >>>
Ada akár maga a romok, kőszilárdan, mozdulatlanul áll szemben a vésettel, szobra is lehetne a helynek.
- Ha ez van a felszín alatt... Akkor fogalmam sincs. Biztos hogy nem ez az egyetlen, és hogy keletre mi van azt sem tudjuk. – motyogja Loreena, de Ada alig hallja válaszát. A falon álló szavak keringenek gondolataiban. Azraelről sokat hallott, de kardját a nefilimek nem keresték, míg Verona többi népével meg nem ismerkedtek, nem tudták, hogy itt őrzik. S most hirtelen, a legváratlanabb helyen egy célzás... s talán, maga a kard. Adát megrohanja a gondolat, hogy ha meg is találná, akkor se tudná valójában mihez kezdene vele. Mégsem árulja el Loreenának mi áll a falon.
- Itt van a bukott. – Összegzi.
- Bukott? Hogy érted?
- A mélységi. - Néz Loreenára, az arcán nem látszik semmi különös, ő inkább hallgatag ha valami meg is rázza, meglepődése pedig beleolvadt a jelek felbukkanásának izgalmába. - Itt őrizték. Isbosethnek hívták, ő lesz az.
- Mélységiből nem több van? Mármint ha megöltek egyet meg itt is volt egy... Vagy van... Gondolod, hogy miatta olyan a kinti víz?
Ada is tisztában van vele, hogy mélységiből több is van. De ezen a helyen az írás tanúsága szerint csak egy van. Remlhetőleg ez így is lesz. A felirat felé fordul, és felolvassa a másik felét.
- Igen, szerintem,miatta ilyen a víz. – Teszi hozzá.
Most már ő érzi a riadalmat, ami az első pillanatban nem tudta eltölteni. A kardról nem beszél, még nem tudta eldönteni, hogy szól-e majd Loreenának, ezt nem lehet ilyen hamar elgondolni, nem ismeri a tündéket, csak őt, aki erős, kétszer akkorát ugrik mint egy átlagos ember, és a királynőt, aki egy ilyen küldetésbe küldte kettejüket. Azt gondolja, ha az indítékát nem is ismerte még ki, de ő ne hiszi, hogy Loreenát a halálába küldte volna. Ha mást nem, talán elmenekülhetnek majd.
- Ezek szerint őt kell megölnünk. Menjünk beljebb hátha van még róla valami a falakon. – Szólal meg a tünde, aki bár palástolni próbálja, de látszik rajta a borzongás, egyfajta meghatározhatatlan rosszullét, ennek ellenére szilárdan indul meg a sötétség mélyei felé. Ada látja ezt a sápadóságot, de nem teszi szóvá, engedelmeskedik a javaslatnak. Szó nélkül követi, gondolataiba merül.
Egy hatalmas körterembe érnek, aminek a közepén egy jókora kőtrón áll, előtte nem sokkal pedig egy kisebb. A terem fehér falát mindenütt égésnyomok borítják, Ada megtorpan a terembe érve.
- A királynő megbízik benned. - Szegezi a tündére pásztázó tekintetét. - Te megbízol benne?
A tünde meglepettnek, talán felháborodottnak tűnik, de ezzel most Ada nem törődik. Valamiféle csillapíthatatlan szomj bírta rá, hogy ezzel a kérdéssel itt, egy ilyen csöndjében is nyomasztó helyen rukkoljon elő.
- Lovag vagyok. A hűségem hozzá köt. Bíznom kell a bölcsességében. - tér ki a kérdés elől.
Ada követi pillantásával ahogy a tünde végigpásztázza a falakat.
- Szóval nem árulod el.
Lehorgasztja a fejét, de arcára lassan mosoly kúszik. Furcsa, tőle némileg idegen, keserű mosoly.
- Loreena, engedd, hogy elmondjak neked valamit. Nincs olyan nefilim, aki erre a küldetésre vállalkozott volna csak a királynőd kedvéért. Nem, amíg nem egyeztet a papjaink valamelyikével. Én azt hiszem, még az sem kötelez, hogy itt egy mélységi van. Az Úr megengedte, hogy a világ bűnbe essen és még ma is átjárja. Miért avatkoznánk közbe itt és most? - A többes szám alatt a fajtáját érti. Szünetet tart. - Miért csak kettőnket küldte a királynőd?
Ezzel egyszerre mondott sokat és semmit. Ő sem tudja igazán a válaszokat, de ahogy az eléjük táruló égésnyomok megsejtetnek valamit a múltból, úgy a helyzetük is sejtetheti a jövőt, és minél többet mereng a dolgon, egyre inkább úgy tűnik előtte, hogy a királynő nem véletlenül hangoztatta oly nagyon, hogy ez a hely, ahova érkeznek jelentéktelen. Vagy maga nem tud róla, vagy talán pont túl jól tudja.
Ada végül visszafordul és először jobbra a falak mentén indul. Ha ott nem találnak feliratot, végül a kőtrónhoz lép.
- Sok ötletem van erre. Az én hűségemet is tesztelni akarja... Vétettem egy hibát amit látszólag megbocsájtott, de nem felejtett el. Lehet hogy tényleg csak senki nem vállalkozott erre, és engem feláldozhatónak vél. Lehet komolyan hisz bennünk, egyre kevésbé látok a fejébe. Hogy téged miért küldött, nem tudom. Miért vállaltad?
Ada válasz helyett felolvassa a feliratot.
<<<Harmadik mélység, ne nyúlj a kőhöz>>>
Megvizsgálja az égésnyomokat és elgondolkodik eredetükről, de nem sok mindenre jut. Túl keveset tudnak ahhoz az itt történtekről, hogy bármit is bizonyossággal elmondhassanak róla.
- A harmadik mélység...
Egy ember jut eszébe, aki arról kérdezte, hány szintje van a pokolnak. Milyen furcsák, valóban.
- Nem látok semmilyen követ... De ha te találsz egyet szólj. Itt van közben egy lépcső lefelé, nem tudom az már a negyedik mélység-e... Meg azt sem hogy mik ezek a mélységek, bár gondolom azért hívják "mélységinek" az ellenfelünk, mert az alján lesz.
Loreena felkuncog és Ada egy pillanatig valóban aggódva néz rá, ám a tünde inkább talán csak a helyzetet próbálja könnyíteni.
- Ha itt nincs semmi, akkor menjünk tovább. Valójában csak lefelé mehetünk.
A lépcső specifikusan hosszú. Vagy egy órát mennek lefelé, míg egy másik teremhez érnek. Ada pedig újra hallja a sikolyokat, földi léten túli hangokat.
- Te is láttad? – Fordul felé Loreena, ám Ada elsőre alig érti a kérdést.
- Nem, én csak a sikolyaikat hallottam. - Vágja rá zavartan nem tudván, hogy Loreena nem hallhatta ugyanazt,amit ő. - Mit láttál?
- Embereket.... Vagyis... Inkább félangyalok lehettek. Valami Jóélt hivatott valami nagyúr, és aztán átszaladtak rajtam... Sikítást én nem hallottam.
Ada jól megnézi Loreenát, de nem olyannak tűnik, aki egykönnyen pánikba esne. Ő sem tud többé nyugodt maradni. Egy öreg város romjai, sötét barlang  nem tudják megriasztani, egyedül a mélységi gondolata, ám a helyzet kezd egyre kísértetiesebbé válni, és arról a nefilimek nem beszélnek.
- Menjünk tovább.
Biztatja erősen markolva az Égi Vértet. S ahogy mennek tovább, némán fohászkodik. Most először, hogy a barlangba beléptek.
A falakon három ajtó is van. Ada tesz egy ösztönös lépést a jobbik ajtó felé, aztán megtorpan. Az ő élete arról szól, hogy örökké az aranyközépúton jár, és megtartotta őt az úr Úr. De a tünde királynő azt mondta nem a személye, hanem az ereje a fontos. Loreenának meg kell bíznia a királynőben. neki meg kell bíznia Istenben. Az ő ereje pedig... nem azért hozta létre az Úr, hogy örökké a tiszta ösvényen járjon, azt az embereknek szánta. Nem is a bölcsesség kedvéért, azt az Úr nem kívánta megosztani velük. Az Angyalok azért vannak, hogy a bűnt irtsák, büntessék és kordában tartsák. Loreenára pillant, tekintetük találkozik, végül balra indul el, azt próbálja meg elsőnek kinyitni. Loreena kérdés nélkül követi.
Egy hatalmas fegyverraktárba érnek, mindenféle bronzhegyű és pengéjű fegyverekkel. Középen egy elképesztően díszes állvány árválkodik, kard nélkül, ami ráillene.
- Remélem hogy sikerrel járunk, kár lenne ezeket itt hagyni... Viszont... Ada... Ezek milyen minták?
A nefilim, mint ma már oly sokadszorra, azt se tudja, mi feleljen. Az állvány üres. Ám kétség sem férhet hozzá... de már nincs itt a kard, hát mindegy volt. Vagy nem egészen, mégis csalódás fogja fel, s talán megkönnyebbülés, amit maga sem ért.
- Ilyesmiket már az őseink is rajzoltak. De mégsem egészen olyanok.
Feleli automatikusan, közben ő is körülnéz.
- Lehet hogy a fegyvert olyannal díszítik mint az állványt? - kérdezi Adától közben
- Milyen fegyvert? - Ada gondolkodás nélkül képes hallgatni valamiről a legnagyobb nyugalommal, de szemei most elkerekednek. Olyankor történik ilyesmi, ha hazudni próbál,ami nem gyakran esik meg, ezért nincs is gyakorlata benne. Ekkor azonban elsuhan az árny,és mint ahogy a barlang előtt, úgy most is gondolkodás nélkül utána iramodik.
- Ez egy kardállvány... – kezd bele Loreena, majd ő is rohanni kezd.
A folyosón viszont nincsen semmi sem.
- Egy árnyat láttam, te is?
- Igen. De eltűnt. – mondja Loreena sötéten és úgy fest, mint aki kézen fogni készül a nefilimet. - Középső?
Ada bólint és már nyitja is az ajtót. Ő is hasonló érzéseket táplál jelenleg. Ahol olyanokat hallanak és látnak, amit a másik nem, árnyak suhannak, ott még a legbőszebb harcosok is inkább kézen fogva járnának. Ám az ajtó újabb éktelen hosszúságú lépcsőhöz vezet, így hát megegyeznek, hogy ezt hagyják útra. Jobb híján a jobb oldali ajtót is felnyitják. Ezt a termet függönyök osztják fel, amik között szabad az átjárás, de az átlátás nem. Loreena minden további nélkül elhúz egyet. Nincs mögötte semmi. A következő függöny ellenben mozog egy kicsit. Mindketten megközelítik, és ekkor egyszerre sok minden történik, bár ők csak egyet észlelnek.
Ada tekintetét a mozgó függönyre szegezi, látszólag töretlen-törhetetlen figyelemmel. De mielőtt még megláthatná mit rejt, úgy érzi, valami megérinti a vállát és ez az ösztön erősebb. Hátra pillant, lándzsáját maga elé kapja, ám újra csak a semmi.
- Szia. – hallja Loreena kedvesen csengő melodikus tünde hangját. - Ada, te is látod?
Nincs idejük tisztázni, hogy mit, mert mikor visszafordul, a függöny mögött egy szavakkal alig leírható valamit pillant meg. Csápok vagy karmok nőnek ki az alaktalan lényből, a teste olyasfajta anyagból van, amit Ada még nem látott, s mintha maga sem tudná eldönteni a formáját. A nefilim nem tétovázik lándzsáját visszakézből a borzadályba döfi. Ami erre embertelen hangon felvisít és rángatózni kezd. Halványan érzékeli ahogy Loreena hátra lép, nem tudja mire vélni.
- Ada? Ez csak egy gyerek...
Ada újra támad, oda szúr, ahol a lovagnő a hasát láthatja, a lény közepébe, próbálja a földnek szegezni. Halványan érzékeli a tünde vívódását maga mellett, de ő nem látta a káprázatot. Elsőre nem is érti, hallgat, vár, aztán megérti. Feltehetően a félangyalsága miatt nem tudta megtéveszteni őt a mélységi.
- Hol a feje? Az igazi.
Ada tűnődve néz az előtte vergődő lényre.
- Nincs feje... - Jön ki belőle az első tétova válasz. - Tőlünk távolabb esik.
Loreena sebes mozdulattal egy nyíllal kivégzi ellenfelüket, aki fekete rothadó vízzé esik szét.
- Legalább tudjuk honnan a fekete vízesés... – zihálja Loreena, miután a falhoz tántorgott és utat engedett az undornak, ami eddig a gyomrát ingerelte. Adát is kiverte a veríték, most már ő is olyan sápadt, mint Loreena. Még mindig úgy tartja a lándzsát, mintha a szörnyet szögezné földnek, pedig nincs ott már semmi, csak a fekete víz. Lassan bólint, de még nem bír felnézni. Össze kell szedniük magukat, felfogni a látottakat mielőtt tovább mehetnének.
- Mondd el hogy nézett ki... Kérlek... Hogy ne a gyereket lássam magam előtt...
Loreena hangja téríti újra magához. Ada erőt merít a tünde erejéből. A fegyvert magához húzza és letelepszik mellé, aki közben a víztől távol a földre telepedett.
- Gyereket? Olyan volt, mint egy hatalmas soklábú,sokkarú féreg. Alig volt feje... - Teszi hozzá utalva a dilemmára amit a tünde kérdése váltott ki benne. - Még nem láttam ilyen élőlényt. Nem is az talán.
Körülkémlel, de nem hall más zajokat. Mire visszafordul a tünde már lehunyta a szemét.
- Köszönöm. Pihenjünk egy kicsit mielőtt tovább megyünk lefelé...
Adának ezúttal is csak egy bólintásra telik. Össze kell szednie a gondolatait. Össze kéne, de nincs idő.

Az ütemes dobogásra a félangyal először a tündére nézett, majd felugrott, Loreenát azonban egy pillanatra még gúzsba kötötte az arcára is kiülő rettegés. Ezek a romok mindig új borzalmat tartogattak nekik, de hiába súgta minden porcikája, a benne lévő természetes életösztön azt, hogy meneküljenek, nem tehette. Lassan állt fel, mintha a tagjai ólomsúlyúak lettek volna, vagy éppen közeledne a nyolcvanadik életévéhez.
- Nézzük meg, mi dobog odalent. Másmerre úgysem mehetünk. - mondta szinte beletörődve abba, hogy ebből a kis kiruccanásból már nem jöhetnek ki  jól… Vagyis inkább nem fognak belőle kijönni sehogy, mert itt fognak szörnyű látomások közepette megőrülni és meghalni.
- Rám hat a mágiájuk, rád nem, így a te érzékeidre kell hagyatkoznunk. Felhatalmazlak, hogy üss meg, hogyha lemerevednék, vagy ha én beszélgetni akarnék valami olyannal, amivel te nem tudsz. - muszáj volt ésszerűen gondolkoznia. Félt, hogyha átadja magát a kétségbeesésnek, akkor elveszíti a józan eszét, és józanész nélkül nem fog tudni harcolni, a küldetés pedig kudarcot vall majd. Az ésszerű, logikusan felépített gondolatok voltak az utolsó kapocs a realitáshoz. Androméda nem nézett rá, de bólintással jelezte, hogy megértette a lány szavait, és elfogadta a felelősséget, hogy esetlegesen neki kell észhez térítenie a lovagnőt, ha a helyzet úgy alakul.
Elindulnak lefelé a lépcsőn, kezükbe fogva a fegyvereiket. Mostmár a tündének sincs esze ágában sem eltennie az íját, így gyorsabban tudja használni, ha megint harcolniuk kéne. Alig néhány perce gyalogoltak lefelé, mikor a félangyal megtorpant.
- Suttogást hallok. - fordult Loreena felé, és már fordította is, amit hallott. -"Te vagy a jogos örökös... A tünde behatoló... távolítsd el... Ősöd öröksége... Nem eshet rossz kezekbe..."
Nem értette, miről beszél, mi az örökség, és mire utalhat a suttogás. Azt viszont értette, hogy a mélységi azt akarta, hogy a félangyal ölje őt meg. Már-már klasszikus, balladai események elé néztek, ahogy a gonosz a két hűséges társat majd egymás ellen fordítja… Velük ez nem történhetett meg.
- Nem akarok innen kivinni semmit, amit találsz, a tiéd. - vont vállat könnyeden, és próbálta nem mutatni, hogy azért mennyire megijedt attól, hogy Ada esetleg ellene fordulhat. Nem vágyott a félangyalok dolgaira, bár a fegyvertár lenyűgözte, ha kellett a nefilimnek ami ott volt, vigye. Közben lépkedett tovább lefelé, ez nem állíthatta meg őket.
-De legalább tudjuk, hogy egymás ellen akar minket fordítani.
- Rendben.
Androméda látszólag habozott, de végül követte a tündét, és együtt mentek tovább, ám néhány perc múlva a lány rohanni kezdett lefelé a lépcsőn mintha űznék, Loreena pedig nem értette mire fel ez a hirtelen nekiiramodás.
- Ada? - nézett rá félrebillentett fejjel, de igyekezett vele lépést tartani. A nefilim a kezébe idézte a fegyvereit, aminek hirtelen felvillanó fényében számos csáp sötétje villant felé. A lány azonnal, minden késlekedés nélkül csapott feléjük a lándzsájával, és rántotta is ki rögtön az eleven húsból. Loreena minden büszkeségét kihajítva a szemétbe ugrott be a félangyal háta mögé, mintha az megvédhetné bármitől is. Sok mindent megadott volna azért, hogy most neki is fénylő, angyali fegyverek legyenek a kezében, de nem voltak… A csápok egyre közelebb értek hozzájuk, amit az íjával próbált magától távol tartani, az egyik szent nyilat tőrként fogta a kezébe, hátha az lesz némi hatással, de még csak meg sem tudta karcolni a csápokat, azon kívül, hogy egyre kétségbeesettebben ütötte félre őket.
A lándzsa szent erejétől a csápok kicsit visszahúzódtak, de még mindig elállták az útjukat lefelé. Ada megpörgette a fegyverét, és próbált ismét beledöfni az egyik csápba. Azok még jobban hátra húzódtak, és valahol, mélyen közöttük megvillant valami piros…
- Loreena!
Harmadik mélység, ne nyúlj a kőhöz!
- Látom! De ha az a kő, nem nyúlhatunk hozzá! - pillantott ki a félangyal szárnyai mögül, közben megpróbálkozott egy széllel erősített ütéssel az egyik csáp felé, hasztalanul. Pontosan tudta, hogy a mélységi ellen a tündék mágiája semmit nem használ. Nem bírtak a keresztények istenének szent fényével, máshová tartoztak, a természethez, így harmadik erő lehettek a világban, de nem lehettek ellenségei soha a sötétségnek igazán… Egyszer látta, hogy sikerült a természetnek talán felvennie a versenyt a világot mételyező mocsokkal, mikor Anna von Hellenburg és Hildrun Greenspring gyakoroltak. Ha ők itt lennének… Őket kellett volna a királynőnek Andromédával küldenie… Hogy is mondták? Átlényegítve a természet ereje is segít, de csak ha közvetlenül Isten küldi a csapást. De ő nem tudott imádkozni, nem tudta hogyan kell, és a hit is hiányzott belőle. Egyszerűen bárhogy is akart, megismerte az emberek vallását, de a Természethez maradt hű, ahhoz a nagy egyetemes szellemhez, ami összekötött minden pici életet a világban, aminek a nagy kőrforgása meghatározta az életét mióta csak megszületett. Ő nem tudott… De Ada igen.
- Androméda! Imádkozz! - kiáltotta hirtelen megvilágosodva. A lány egy pillanatig nem ellenkezett, pedig nem gondolta volna, hogy kérdés nélkül fogja tenni, amit mond. A falak szinte beleremegtek, ahogyan egy Loreena számára addig ismeretlen nyelven kezdett el mély hangon kántálni, mintha ősi varázslatot idézne meg. Talán az is volt… A legősibb varázslat.
- Barukh atah Adonai, Eloheinu, melekh ha'olam oseh ma'asei v'reishit shehakol nih'yeh bid'varo Amein.
A csápok hirtelen húzódtak össze és kotródtak el, felfedve egy nagyobb termet. A tünde zihált, szinte maga sem hittel el, hogy az út megtisztult előttük, és hogy nem csapkodnak körülöttük tovább fekete csápok.
– Működött…
- Működött. – nézett a félangyal ragyogó mosollyal Loreenára. - Honnan tudtad?
A lovagnő minden ízében remegett, de a sikertől kicsit új erőre kapott. Menni fog ez. Talán van esélyük a mélységi ellen… Talán megtisztul egyszer Blighted Falls.
- Ott voltam, amikor egy lelkésznő és egy druida kísérleteztek, hogy hogyan működhetne a mélységi elpusztítása nekünk is... Anna... a lelkésznő... imádkozott. Nem értem egészen hogy működik ez, de azt mondják csak az tudja elpusztítani ami egyenesen istentől jön. Az ő erejét kell kérni... - kicsit bizonytalanul magyarázott, mert nem volt pap, így nem értett ehhez a túlvilági dolgokhoz, de igyekezett a lehető legpontosabban átadni a tapasztalatait. - Szóval csak azt gondoltam, egy félangyal imájánál semmi sem lehet tisztább. Szerintem, ha kéred az istened elpusztítaná őt neked egészen. - vonta le a következtetést. Valószínűleg Esroniel von Himmelreich és csapata is így csinálták. Ada mosolyogva bólintott, majd kinyújtotta a kezét az íja felé.
- Kölcsön adod?
Loreena felvonta a szemöldökét, nem tudta a lány mit akart vele, de nem kérdezett, odaadta az íjat a kezébe.
- Barukh atah Adonai, Eloheinu, melekh ha'olam shehakol nih'yeh bid'varo Barukh atah Adonai, Eloheinu, melekh ha'olam asher bachar banu mikol am v'rom'manu mikol lashon ud'var'kha emet v'kayam la'ad Barukh atah! Amein. - mondja a lány újra, ugyan azt az imát, mint az előbb. A tünde csak sejthette, hogy ez valami áldás-féle akart lenni, hogy talán később ő is képes legyen segíteni a harcban. Valami azonban nem stimmelt. Ada hangja elhalt az ima közepén, mintha veszítene az erejéből. A félangyal vonásai megkeményedtek, s még szorosabbra fogta az íjat, mintha igyekezne minden erejét összeszedni, de folytatta az imát.
- ...arukh atah Adonai, Eloheinu, melekh ha'olam asher bachar banu mikol ...
Loreena odalépett a lányhoz, megfogta a két vállát és a homlokát a másikénak nyomta. Nem volt benne biztos maga sem, hogy mit akar ezzel. Talán csak támasz akart lenni.
- Semmi baj. Ne erőltesd. Pihenjünk.
Egyik keze leesett a félangyal válláról, hogy megfogja az íját és gyengéden visszavegye tőle. Androméda arany szemei elkerekedve nézték őt, de a tünde semmit sem tudott belőlük kiolvasni. Mintha azonban megadta volna neki az erőt, hogy befejezze az imádságot.
- am v'rom'manu mikol lashon ud'var'kha emet v'kayam la'ad Barukh atah! Amein. - a félangyal a végére már szinte kiabált, majd mikor befejezte erőtlenül engedte el a fegyvert. Mintha minden erejét kiszipolyozták volna belőle. Loreena könnyedén tartotta maga mellett az íjat, és ameddig Ada összeszedte magát, addig beljebb lépkedett a terem felé, megnézni, hogy mit tartogatnak még nekik a romok. Most először ő is meghallotta a suttogást, mintha egy mély kútból szólt volna hozzá, egyenesen az elméjébe plántálta bele a mérgező szavakat.
~ Van itt valami, amit nem mondd el neked... Amit magának akar... Azért viselkedik furcsán...~
Felkapta a fejét. A suttogás az imént egymás ellen akarta őket fordítani, és most sem lehetett más a célja. Nem bízhatott meg benne… De vajon Andromédában megbízhatott?
- Mi van, nála nem jött be, most velem próbálkozol?  - kiáltotta bele a sötétbe fennhangon. - Már mondtam neki, hogy vigye amit akar.
Adához fordult. Azt már nem tette hozzá, hogy szerinte a másik mindig is furcsa volt, és Isten angyalai úgy általában véve elég furcsák, már ha hihet a szóbeszédeknek.
- A mi kedves Isboseth barátunk szerint eltitkolsz valamit, azért vagy furcsa. Bármi is az, nem verhet éket közénk, mert akkor meghalunk.
Megrázta a fejét. Bízniuk kellett egymásban. A félangyal nélkül ő biztosan halott, de nem mondhatta, hogy nem ültette el a bogarat hegyes fülében a mélységi. Remélte, ha Androméda tényleg titkolt valamit, azt most kiböki, jobban jártak volna. Közben beljebb lépett a terembe, hogy ott is körbenézzenek. Nem állhattak mg, csak azért mert az ősi szörnyetegeknek nem állt be a szájuk.
~Nem fogja elmondani... Ellened akarja használni...~
Ada nem szólt semmit, Loreena pedig megérintette a halántékát, és összeszorította a szemét. Erősnek kellett maradnia.
- Jól van, használja csak! Bármiről is beszélsz. - szólt vissza ismét a mélységinek hangosan, de a hangja már sokkal inkább kétségbeesett volt, semmint dacos. - Nem hallgatlak tovább!
Határozottan indult neki a teremnek, hogy megnézze, mi van ott, próbált a környezetére figyelni, próbálta kizárni a hangokat... De a bizalomban valami csorbult, a másik hallgatása pedig csak rontott a helyzeten. A terem egy nagy étkezőhöz hasonlított, közepén hosszú kőemelvénnyel.
~Azrael…~
Loreena megtorpant. Eszébe jutott a kétszáz év múlva megszülető Edith Fairbranch királynő, és a szavai, amikor nagyjából megpróbált segíteni neki bepótolni a világ eseményeit, amiről lemaradt. Azrael kardját először a tündék fogják megtalálni… Lehetséges lett volna? Lehetséges volt, hogy ő volt az, és hogy ez pont most következne be?
-Azrael… - formálják ajkai némán a szót. De nem elég némán. Szinte érezte, ahogyan a félangyal lándzsájának a hegye csupán néhány centire van a hátától.
- Azrael?
A tünde nem fordult meg. Nem akarta látni Andromédát, sem a neki szegeződő szent fegyvert. Isboseth úgy tűnik, mégis elérte, amit akart… De még élt. És ameddig élt, addig nem adja fel küzdelem nélkül.
- Igen. Azrael. Mélységi barátunk emlegette, minden bizonnyal arra célzott, hogy ellenem akarod használni.
Nem volt oka titkolózni. Neki nem.
- A kardállvány. Azrael kardjának állványa, igaz? - kérdezte hirtelen. Androméda tudta. Végig tudta, hogy itt van a kard, és eltitkolta előle, de nem tudta azt mondani, hogy ő biztosan nem tett volna így. A hatalmas állvány a furcsa jelekkel azóta nem hagyta nyugodni, mióta eljöttek a fegyvertárból.
- Honnan tudod? A kardnak hatalmas ereje van, nem lehet az embereké. A tündék... szándékait nem ismerjük. De ti is keresitek a kardot.
- Nem tudom. Tippeltem, mert feltűnő volt, hogy üres volt, egy nagy kardnak a helye, és mélyen hallgattál róla. Így egész összeáll a kép. - vont vállat. Majd felsóhajtott, de még mindig nem fordult Ada felé, meredten előre beszélt. Így viszont még jobban nyugtalanította, hogy azt az írást látta már valahol.... valahol...
- Abban hogy nem lehet az embereké egyet értünk. Jó kiindulópont. - Loreena felsóhajtott. Andromeda nem érthette az álláspontját. Senki sem érthete, mert senki sem tudta, mit látott. Talán ő volt az egyetlen Veronián, aki tudta, hogy a kard valóban létezik, és nem csupán valami elvont metafora, és azt is tudta, hogy egyszer meg fogják találni. Persze abban a jövőben Dél királyságát még a kard sem mentette meg… Felsóhajtott.
- A bizalmam jeléül elmondok neked valamit, amit egyetlen egy ember tud, legalábbis részleteket belőle ez pedig a déli zsinatelnök. Láttam egy jövőt, amiben a kardot először a tündék találják meg, akiktől ellopják a démonok és végül így kerül majd Dél kezébe. Abban a jövőben a tündék nem használták a kardot, és nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy miért nem? Jobb gazdái lennénk Veroniának mint az emberek. Türelmesek... Békét hoznánk... Nem hiszem el, hogy akár a mostani királynőt akár bármelyiket utána nem kísértene meg egy ilyen hatalom. És tudod mire jutottam? Azért nem használtuk abban a jövőben, mert nem tudjuk használni. Talán ahogyan a mélységire nincs hatással a mágiám, úgy a karddal sem férünk össze. Persze ez csak feltételezés... De egy világban ez megtörtént, és ott valóság volt. – minden szava igaz volt. Tényleg sokat járt ez a fejében, főleg miután visszajött, és ez volt az egyetlen magyarázat. Bízott a királynőben, de nem feltétlenül, főleg a Holtmezei csata óta nem, de ha az uralkodója tiszta is volt, szándékai pedig nemesek, kétszáz év alatt jött volna olyan király vagy királynő, aki másképp gondolta volna, aki a hatalom gondolatától megrészegülve azt hitte volna, hogy megváltoztatja a világot. Hiszen még ő is kísértésbe esett volna, ha csak arra gondolt mit tenne Azrael kardjával először a Veroniát megváltó tervek jutottak eszébe, s csak utána a józanság! Szorosabbra fogta az íját, és felkészült arra, hogy ha kell, akkor harcoljon a nefilimmel.
- Ha meg is találjuk, csak őrizni tudnánk. Ha keresük csak azért tesszük, hogy más ne pusztíthasson vele. Hiszel nekem, Androméda?
- Nem tudom, mit higgyek. – Válaszolta a másik, a tünde pedig msot először vélt felfedezni a hangjában egyenességet. - De miből gondoljátok, hogy ha nem is használnátok, de meg tudnátok őrzini a kardot? A jövőben, amit láttál ellopják tőletek, s végül az emberek kezébe jut. Ha ma megtalálnánk... átengednéd nekem?
Loreena ezzel nem tudott vitatkozni. Valóban nem őrizték jól, hogyha ellopták tőlük, ebben a másiknak kétségtelenül igaza volt.
- Jó kérdés. Te mit tennél vele ha nálad lenne?
- Elrejteném. - vágta rá Androméda, kicsit talán túl gyorsan is, Lory pedig majdnem felnevetett. Végül csak kikristályosodott, hogy igazából egy oldalon állnak.
- Akkor akár itt is hagyhatnánk. De te sem használnád. Én sem használnám. Nem hiszem, hogy ma megtaláljuk, de ha mégis, a tied lehet, egy feltétellel. A fajtád azért jött át a Schattenschilden, hogy elpusztítson Veronián mindenkit. Meg kell esküdnöd az istened előtt, hogy nem adod oda azoknak, akik ezt akarják, és te sem teszed meg. Megegyeztünk?
Tartott a nefilimektől, főleg, hogy látta őket tűzbe öltözve kitörni a hegyek mögül. Talán a karddal végleg elpusztíthatnák őket, valami nagyobb jó érdekében és ezt semmiképp nem akarta. Azonban egy angyal isten előtt tett esküje olyan dolog volt, amiben ő is meg tudott bízni.
- Megesküszöm Élőhim előtt. - érezte, hogy Ada leengedi a lándzsáját. Kifújta a levegőt, amiről eddig észre sem vette, hogy végig a tüdejében tartotta. - Bocsáss meg, kérlek.
Mondta a nefilim, miközben mellé lépkedett és elkezdte a kőasztalt tanulmányozni. Loreena nem tudott hirtelen mit kezdeni ezzel a bocsánatkéréssel. A megbocsájtás a keresztények kötelessége volt, nem az övé.
- Megértem miért tetted. - hárított, de azért kicsit könnyebben fogta az íját. - Mit ír a szöveg? Most kérlek a teljes fordítást, ha lehet. Szerintem ennél rosszabb már nem lehet.
Örök érvényű igazság, hogyha valaki azt mondja, hogy ennél rosszabb nem jöhet, az élet szinte kényszert érez rá, hogy megcáfolja.
-"Fel kell jegyeznem, az Úr nevéért: A tizenkilencedik napon megbizonyosodtam róla: Bukott lett Azrael urunk. Bizonyossá vált tehát, amit Eliáháv, Jójásim fia mondott: Néhány angyal maga szándéka szerint bukott el, értünk."
Loreena csak pislogott, de látta, hogy Ada is döbbenten állt mellette az új információtól.
- Ilyen... ilyen lehetséges? De várjunk, fentebb a mélységit emlegették bukottként... Lehetséges hogy ezek a szörnyű csápos valamik... angyalok? - már maga a feltételezés is borzalommal töltötte el. Körbeszaladta a termet. - Kell még lennie írásnak. Nem lehet, hogy csak ennyi.
Így legalább látta, hogy a szobából négy további szobába vezet út, egy ajtó nyílt egyenesen előre, kettő balra és egy jobbra. A két lány egymásra nézett és egyszerre indult el előre, amikor a hátuk mögül lépteket hallottak, látszólag most mindketten. A tünde fedezéket keresett a szemével, de nem volt hova elbújjanak.
- Fel kell készülnünk a legrosszabbra. - mondta egy kellemes férfi bariton.
- Még azt hiszem van remény. Lenni kell reménynek. - felelte rá egy női hang.
A tünde nyilat illesztett az idegre, annyira valóságosnak tűntek, de végül látták, hogy csak két illúzió közelít a jobb oldali ajtóhoz.
- Kövessük őket.
Loreena bólintott és leeresztette az íját, de a nyilat nem tette el, majd mindketten a szellem-alakok után lendültek. A mellkasa szorított, nagyon félt, hogy egy fentihez hasonló rémséggel tlaálják ismét szembe magukat, ám a jobb oldali ajtó egy fegyvertárba vezetett. Nem volt olyan gazdag mint a fentebbi, inkább tűnt őrszobának, semmint igazi raktárnak. Bent semmi érdekeset nem láttak, hiába néztek körül, ám amikor kimenetek volna ismét megjelent egy illúzió, egy nefilimruhás férfi Ada előtt, egyenesen átlépett a lányon, majd a falhoz sétált, és egy színezüst, bárdhoz hasonló fegyvert vett le a falról.
- Hogy egyszer erre kelljen használnom ezt... Uram, irgalmazz!
Egy nő lépett mellé, vállára téve a kezét.
- Ne aggódj, Ebjátár, meg kell tenned. Azrael utasítása volt.
Az illúziók eltűntek, de kintről ismét hangokat hallottak. A tündét egyre jobban érdekelte a történet, mintha vásári komédiások előadását nézné, azzal a különbséggel, hogy itt a történelem előtti idők elevenedtek meg illúziók formájában, és valamiért úgy döntöttek, megmutatják nekik mi történt ezzel a hajdan virágzó várossal.
Kint néhány fegyveres férfi bámulta a középső járatot, majd néhány pillanat múlva kezdetét vette a csata, az ellenség alakja azonban rejtve maradt a tünde és a félangyal szemei előtt. A nefilimek bátran harcoltak, állhatatosan, de végül, mint ugyanúgy halt meg. Aranyló lángok borították be őket, s nem maradt más belőlük, mint sűrű, fekete folyadék a padlón. Pont olyan, mint amilyenné a nefilim kislány esett szét… Vagyis, amit ő nefilim kislánynak látott odafent. Csakhogy az egy szörnyeteg volt valójában. Értetlenül állt a jelenés előtt.
- Ezt nem értem. Ők nem a "jók" voltak? - nézett Adára tanácstalanul.
– Én is azt hittem.
- Középső járat? Onnan jöttek az ellenségeik...
– Menjünk.
Ám a középső járat csak újabb lefelé vezető lépcső volt, így a két lány már beszéd nélkül indult a következő ajtóhoz, hogy mindent megnézzenek az emeleten, mielőtt tovább mennének lefelé, noha ezzel a legutóbb sem jártak jól.
- Remélem most nem gyerek lesz... - motyogta Loreena, de szerencséjükre a terem ahova érkeztek inkább könyvtárszobának tűnt. Polcokon egymásra halmozva magasodtak a porlepte tekercsek, de a tünde egyiket sem tudta elolvasni. Mindet az angyalok nyelvén írták, héberül. Ada levett egy iratot és olvasni kezdett.
– Valami érdekes?
- Ez egy krónika. De 1293 után nincs benne semmi.
- És az utolsó bejegyzés? - ilyenkor az szokott a legtöbbet elárulni, ám ekkor egy újabb illúzió zavarta meg őket. Egy újabb félangyal rohant be, díszes öltözékben.
- El kell égetni... mindent, amiben feljegyzés lehet... Nem tudhatják meg... Főleg a nefilimek nem... - megfogott egy halom tekercset, de az egyik leesett. Loreena még így is látta a szimbólumok egyezését. Az a tekercs volt az, amit Ada épp a kezében tartott.
- Az utolsónál semmi érdekes nincs. - jegyezte meg a félangyal csalódottan de próbált visszakeresni.
- Valaminek kell benne lennie, különben nem akarták elégetni. Valaminek... rólatok. Megvárom, ameddig megtalálod. - szavai megerősítéseképp letelepedett, és elővett a táskájából némi vizet és aszalt gyümölcsöt. Most kaptak egy kis pihenőt, ki kellett használnia, hogy visszanyerje az erejét. Megkínálta a másikat is, de az alig néhány falatot vett el belőle, látszólag belemerült az olvasásba. Húsz perc keresés után szólalt meg végül a másik csalódottan.
- Semmit.
Visszatette a tekercset, és ekkor tűnt fel a hang, amit igazából a tünde hallott már egy ideje, de eddig valahogy nem tudatosult az agyában. Csöpögést hallott és egyre hangosabban.
- Ez... Rosszul hangzik. - mondta a csöpögésre. Nem értette, kellene lennie a könyvben valami... Hiszen miért akarták volna elégetni? De ő nem tudott keresni benne, ha nincs nincs, hinnie kellett Adának. Az előzőek után nem verhette át újra. Közben kidugta a fejét a könyvtárból, hogy megnézze, mi csöpög a teremben… Az a fekete folyadék volt, ami mindenhol kísérte őket, és már egész nagy tócsa összegyűlt a terem közepén lévő emelvényen.
- Én sem értem, de ez csak városi feljegyzések... például csatornaépítésről.
Mintha csak próbálta volna védeni magát a lány, hogy most nem hazudik, és nem hallgat el semmit.
- Jól van elhiszem. Ellenben kint valami csöpög. Szerintem rossz a csatorna...
Androméda halkan felenevetett, de abból a nevetésből kihallatszott minden kétségbeesésük.

Valami dübörög odalenn. Ada Loreenára néz sokatmondóan, szólni nem szól, aztán felugrik és várja, mit szól a dologhoz a lovagnő. Ugyan sok mindent nem szólhat, de lesz még pár ilyen pillanatuk az elkövetkező órában, ahol szavak nélkül is egyértelmű mi következik, mégsem állhatják meg, hogy egy pillantást ne váltsanak. Mindenkor saját érzelmeiket látjták tükröződni a másik arcán, a nefilim a tündéét, a tünde a félangyalét, mert ebben nincs különbség köztük. Félelem, szorongás, rémület, kíváncsiság, és valamiféle már-már aszkétikus elszántság, ami hajtja őket egyre lefelé.
- Nézzük meg mi dobog odalent. Másmerre úgysem mehetünk. Rám hat a mágiájuk, rád nem, így a te érzékeidre kell hagyatkoznunk. Felhatalmazlak, hogy üss meg, hogyha lemerevednék, vagy ha én beszélgetni akarnék valami olyannal amivel te nem tudsz.
Ada most kivételesen nem néz Loreenára, a tünde oldalról beszél hozzá és a nefilim nem viszonozza a pillantását. Tekintete a távolba réved, bensejében furcsa érzés kél. Talán az angyalfele az, ami érzi az ősi ellenség közelségét, vagy csak a félelem, ami azóta nem markolt így a bensejébe, hogy a pusztába menekült. De figyel társnője szavaira, bólintással jelzi, hogy megértette és követni fogja. Aztán elindul, ki a szobából, lefelé.
Újra hangokat hall, az anyanyelvén, héber suttogást:
~ Te vagy a jogos örökös... A tünde behatoló... távolítsd el... Ősöd öröksége... Nem eshet rossz kezekbe... ~
Találkoztak már vele, Ada megtorpan és azonnal hangot ad a csak az ő fülénen szánt sugalmaknak. Nem fűz kommentárt hozzá, vár még, hátha hall mást is, ezúttal tekintete Loreenát pásztázza, de a tünde elhárítja, látszólag könnyeden, őszintén.
- Nem akarok innen kivinni semmit, amit találsz, a tiéd. De legalább tudjuk, hogy egymás ellen akar minket fordítani.
Ám a suttogás csak nem hátrál meg, tovább erősödik:
~ Andromeda... Tiéd Azrael mester kardja... Vidd... Vidd és igázd le a tündéket... ~
Ada nem mozdul rögtön. Loreena szavai összemosódnak a hanggal. Bár a tünde tovább indul, ő ott marad a lépcsőn belefagyva a térbe és időbe, és saját érzéseinek és gondolatainak kavalkádjába. Szavakkal ki nem fejezhető, hiszen maga sem érti. Csodálkozás, izgalom, hitetlenség... Nem érti miért kéne leigáznia bárkit is, nem érti, mert nem érez késztetést. Ahogy azt sem, miért éppen rá várna a kard, rá, akinek személyét a tünde királynő is jelentéktelennek ítélte. Puszta véletlenségnek, hogy őt találta a lovagnő, amikor a feladathoz egy nefilimet kellett előkerítenie?... puszta véletlen, hogy az útjába akadt?...véletlen... vajon vannak-e véletlenek az Úr tervében?
De nem veszik el, a pillanat még várat magára.
- Rendben.
Azzal kizárva mindent, társnője után iramodik.
~ Vedd el... Vedd el... Vedd el az életét! ~
És rohan, rohan tovább, ahogy a lába bírja, maga sem tudja pontosan miért, elhagyva a tündét is maga mellől. Talán hogy elmeneküljön a hangtól vagy hogy saját szemével lássa azt, amire az csábítja. Kezében feltűnik Égi Vértje.
- Ada?
Hallja ahogy a lovagnő kérdő-csodálkozó tónussal szól utána, hallja, ahogy a tünde megszaporázza lépteit, de ő csak szalad, míg egy lépcsőfokon végül meg nem állítja Égi Vértjének fényében számtalan csáp sötétjének villananása. Ada késlekedés nélkül csap feléjük, lándzsája testet ér. Ada kirántja a lándzsát a karból, melybe belé fúródott, és mivel érzi, a szárnya mögött a búvó tündét szélesebbet csap. Ezzel a mozdulattal próbálja lekaszálni az orra előtt lengő végtagokat. Vagdalkozásai közben csak érintőleg érzékeli, hogy Loreena, bár el kéne, hogy találja a csápokat, fegyverei mégsem ejtenek rajta sebet, meg sem karcolják, átfutnak rajta, mintha a levegőt szurkálná, vagy puszta árnyat.
A csápok visszahúzódnak kissé Égi Vértje elől, de továbbra is blokkolják a bejáratot. Ada próbál nem meghátrálni, egy izzadságcsepp azonban lassan végigkúszik az arcán a homloka fölül. Ada fiatal még, a puszta edzette, de valódi harcban még tudomása szerint nem volt része, mindazt amit megtanult, nagyjarészt a pusztai bújdosóktól tanulta-gyakorolta, s néhány lépést felvillanó emlékeiben látott. Ha csak akármilyen fegyver volna, talán már nem bírná el a csápok közelségét, de a Vért nem csak fegyver, hanem pajzs is. Védekezőleg megpördíti és próbálja beledöfni az egyik csápba. Ekkor piros fény tűnik fel, mint a villám, a sötét test közepén.
- Loreena!
Kiáltja a villanás láttán.
- Látom! De ha az a kő, nem nyúlhatunk hozzá!
Ada ugyan hallja a választ, ám annak értelme még nem jut el a tudatáig. Kirántja a megsebzett csápból lándzsáját és megismétli az előző mozdulatot, a körkörös hárítást és próbálja bevinni a döfést.
- Androméda! Imádkozz! - kiáltja hirtelen a tünde.
Ada a döfés előtt megállítja a lándzsát. Nem látja, mit rejt a villanás, ösztönös mindkét mozdulat, a támadás és az ahogy megtorpan. Feltétel nélkül bízik Loreenában, maga sem tudja miért, de hirtelen megzavarodik. Ám a felszólításra megoldódik a karja és a nyelve. A teste a tünde szavainak engedelmeskedik, a nefilim alárendelte magát az akaratának olyan természetesen, mint ahogy a tündék együtt élnek a természettel. Számára, aki Isten munkájának eszköze, neki parancsolója. Csak a dölyfösek térnek el ettől az úttól, mert a nefilimeknek természete az enngedelmesség, aki még tiszta, saját Isten által kölcsönzött hatalma meg nem rontotta, nem keres kiskapukat, átengedi magát.
- Barukh atah Adonai, Eloheinu, melekh ha'olam oseh ma'asei v'reishit shehakol nih'yeh bid'varo. Amein.
Míg az imát mondta, hangja szilárd maradt, csak hogy kimondta az Áment reszket meg a lélegzete. De az ima hatása nem maradt el, az árnyék eltűnik, mint a köd.
- Működött.
Zendül a tünde diadalittas-csodálkozó hangja.
- Működött. – Visszhangozza Ada és ragyogó mosollyal néz Loreenára. - Honnan tudtad?
- Ott voltam amikor egy lelkésznő és egy druida kísérleteztek, hogy hogyan működhetne a mélységi elpusztítása nekünk is... Anna... a lelkésznő... imádkozott. Nem értem eészen hogy működik ez, de azt mondják csak az tudja elpusztítani ami egyenesen istentől jön. Az ő erejét kell kérni... Szóval csak azt gondoltam, egy félangyal imájánál semmi sem lehet tisztább. Szerintem ha kéred az istened elpusztítaná őt neked egészen.
Ada csodálattal hallgatja Loreenát, mennyit tud a mélységiekről és a népe milyen sokszor találkozott vele. Amikor arról beszél, hogy talán az imája szavár elpusztítaná, egy szó jut eszébe: megszabadít. Talán...megszabadít.
Válaszul csak bólint, de arcáról nem múlik az öröm kifejezése. A félangyalok nagyon komolyak talán a külső szemlélőnek, de a szívük ismeri az örömet az ünnepet, sőt talán nincsenek is még olyan vigadalmak, mint a nefilm ünnepeken, születéskor, mennyegzőkor, diadalkor. A félangyalok vígan táncolnak, dalolnak, énekelnek. Ada most a védelmüknek, kettőjük kis győzelmének örül. De még messze nincs itt a vége, ezt ő is jól tudja.
- Kölcsön adod?
Kezét az íjért nyújtja. A tünde szavai ötletet adtak neki, bár a kimenetelt nem sejtheti. Az Urat kéri, hogy áldja meg Loreena íját, ha csak ehhez a harchoz is. A lovagnő habozik ugyan, de végül átadja fegyverét.
- Barukh atah Adonai, Eloheinu, melekh ha'olam shehakol nih'yeh bid'varo...
Ám ekkor újra felzeng fülében a suttogás:
~ A tünde semmit se ér nélküled. Törd el az íját... Törd össze őt is... Nincs rá szükséged... Erős vagy, sokkal erősebb nála... ~
Ada hangja elhal az ima közepén. Loreena talán azt hiheti magában folytatja tovább, vagy már végigmondta, de talán látja, hogy valami nincs rendben, a nefilim vonásai megkeménykednek, a lehúnyt szemek összeszorulnak, s íjat markoló keze szorosra fogja a fegyvert, mint aki már el se engedi többé.
A hang azok hangján szól hozzá, akik álmában felolvastak neki. Nővérei, öccsei, apja és anyja hangján. Az őt kitagadók hangján, az emberekén, az Úr... Ajkai öntudatlanul folytatják, makacsul:
- ...arukh atah Adonai, Eloheinu, melekh ha'olam asher bachar banu mikol ...
Az Úr hangja ... hirtelen erőtlennek érzi magát. S elég a félelem egyetlen magja, hogy reménytelenséggé nőjön a szívében. Ha Loreena nem tesz valamit, talán tényleg összetöri, de ekkor a homlokán érzi a tünde homlokát. A bőre meleg, de a félangyal nem csak a bőrén érzi, a melegség a szívét is emgérinti. Édesanyjára emlékezteti, az ő törődését idézi az a pár szó is, amit halkan, megnyugtatólag suttog el a tünde.
- Semmi baj. Ne erőltesd. Pihenjünk.
Ada felnyitja aranyszín szemeit, azok elkerekedve viszonozzák a tünde szelíd pillantását, de így is tükrök maradnak, olvashatatlanok. Viszont az erő, amit szavai irányítanak talán még nem veszett el teljesen.
- am v'rom'manu mikol lashon ud'var'kha emet v'kayam la'ad Barukh atah! Amein.
A végére már kiált, s kimerülten engedi ki ujjai közül a fegvert. Ő sem tudja még e pillanatban, hogy vajon sikerült-e. De a szívét jobban megismerte ebben a pár pillanatban, mint amikor egyedül imádkozott a pusztában azon a negyven napon.
Tovább indulnak, be a nyíláson, de mielőtt akár két lépést is tehetnének, Loreena megtorpan és a láthatatlan ellenfélhez szól.
- Mi van, nála nem jött be, most velem próbálkozol?  - kiáltja bele a sötétbe fennhangon. - Már mondtam neki, hogy vigye amit akar.
Majd Adához fordul, úgy folytatja:
- A mi kedves Isboseth barátunk szerint eltitkolsz valamit, azért vagy furcsa. Bármi is az, nem verhet éket közénk, mert akkor meghalunk.
Adának nincs ideje megdöbbenni sem. Persze, hogy a hang elárulta őt, de ez már nem számít neki. Ha a kard valóban itt van... neki tennie kell valamit.
~ Magának akarja... Hazudik... ~
Ada pedig nem mondja el, amit eltitkol. Homloka Loreena homlokának feszült, a tünde kezei már elengedték a vállát, a fegyvere a kezében volt, a fegyvere, ami minden harcos egyik legféltettebb kincse, amit szabadon kérlelés és rábeszélés nélkül adott át neki az előbb, amit kedves szóval, gyengéden vett vissza tőle, most bátran kiált a sötétbe az őket megtéveszteni igyekvő mélységinek, de Ada mégsem mondja el.
Megkérdezné mit tid, mik a szándékai, de már késő, azzal elárulná magát és a kardot. A felirat pedig...azt az ősei vésték kőbe, az nem lehet hamis. Szótalnul bámul Loreenára, míg markában felfénylik az Égi Vért.
A tünde a halántékához kap és kétségbeesetten kiált újra, de a félangyalt már nem érdeklik a részletek.
- Jól van, használja csak! Bármiről is beszélsz. Nem hallgatlak tovább!
Loreena határozottan tovább indul, neki a teremnek a bejárato túl, Ada szótlanul követi lándzsját maga előtt tartva, aztán újra suttogást hall, de ezúttal a tünde ajkai formálják a szót alig hallhatóan, mégis tisztán kivehető a szó: Azrael.
- Azrael?
Lándzsája hegye immár tévedés nélkül szegeződik a lovagnő hátának. Az nem fordul meg, mintha érezné.
- Igen. Azrael. Mélységi barátunk emlegette, minden bizonnyal arra célzott, hogy ellenem akarod használni... A kardállvány. Azrael kardjának állványa, igaz?
Ada legyőzötten mered a tünde hátára. Szárnyait eddig lassan fölhúzta öntudatlanul,mint a lesben álló, lecsapni kész madár, árnyékuk az arcára esett, de most leereszti őket.
- Honnan tudod?
Összerakni a darabokat össze lehet, de hogy az ő szívét is így lássa, ilyen mezítlenül. Csakis a hang lehetett, a Hang árulta el őt.
- A kardnak hatalmas ereje van, nem lehet az embereké. A tündék... szándékait nem ismerjük. De ti is keresitek a kardot.
Továbbra is előreszegezi a lándzsát, de csak azért fogja, mert belefagyott a pillanatba, a tanácstalanságba.
- Nem tudom. Tippeltem, mert feltűnő volt hogy üres volt, egy nagy kardnak a helye, és mélyen hallgattál róla. Így egész összeáll a kép.
A tünde vállat von, aztán mégis folytatja:
- Abban hogy nem lehet az embereké egyet értünk. Jó kiindulópont.
Ada mint ősei szobra minden idegszálával Lorena rezdüléseit figyeli. Hallja sóhaját, mely feltörbelőle úgy ahogy ott áll, hátrapllantás nélkül megadó mozdulatllanságban, mégis harcra készen. És a tünde beszélni kezd, hosszan és meggyőződéssel. Aggodalommal telve egy olyan jövő iránt, melyről csak álmodott, mégis hinni látszik benne, mint ahogy a nefilim hisz az úr akaratában.
- A bizalmam jeléül elmondok neked valamit, amit egyetlen egy ember tud, legalábbis részleteket belőle ez pedig a déli zsinatelnök. Láttam egy jövőt, amiben a kardot először a tündék találják meg, akiktől ellopják a démonok és végül így kerül majd Dél kezébe. Abban a jövőben a tündék nem használták a kardot, és nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy miért nem? Jobb gazdái lennénk Veroniának mint az emberek. Türelmesek... Békét hoznánk... Nem hiszem el, hogy akár a mostani királynőt akár bármelyiket utána nem kísértene meg egy ilyen hatalom. És tudod mire jutottam? Azért nem használtuk abban a jövőben, mert nem tudjuk használni. Talán ahogyan a mélységire nincs hatással a mágiám, úgy a karddal sem férünk össze. Persze ez csak feltételezés... De egy világban ez megtörtént, és ott valóság volt.Ha meg is találjuk, csak őrizni tudnánk. Ha keresük csak azért tesszük, hogy más ne pusztíthasson vele. Hiszel nekem, Androméda?
Ada hallgat és figyel. Eleinte olyan, akár egy gyermek, akit lelepleztek, talán úgy érzi hibát követett el, hogy nem tárta fel, amit hallott és látott korában. Legalábbis ezt súgja a megbánás mélyen a szívében, bár ez lehet akár a bizonytalanság is. De a szolgálat, a cél a kezében tartja a lándzsát, harcotársa védtelen hátának szegezve.
- Nem tudom mit higgyek. - Válaszol talán először igazán egyenesen. - De miből gondoljátok, hogy ha nem is használnátok, de meg tudnátok őrzini a kardot? A jövőben, amit láttál ellopják tőletek, s végül az emberek kezébe jut.
Látja a tünde hátát megfeszülni, karizmait, felkészül hát a harcra.
- Ha ma megtalálnánk... átengednéd nekem?
- Jó kérdés. Te mit tennél vele ha nálad lenne?
- Elrejteném. - Vágja rá, ami elsőre az eszébe jut. Csak azután jön rá, hogy milyen gyerekesen hangzik ez. De az az igazság, hogy valóbna ezt tenné. Ő ismeri a nefilimek rövidlátását is, az elvakultságukat, ha önmagukról van szó. Úgy tűnik, Ada nem bízik senkiben. De nehéz is ezt megmagyarázni. Ők félig angyalok, Élóhim akaratának közvetítői és mégsem bűntelenek. Nem is beszélve emberi felükről. Amikor a kártyákból olvasott nekik, látta micsoda vak, páni rémület önti el őket, ha hibáik, gyengeségeik lelepleződnek. Hazudni ugyan bűn, de Ada nem szólt hamisan, véletlen tudását is csak azért titkolta el, hogy valamit, amit fontosnak tart megvédjen, míg útmutatást nem talál. Mert ugyan feltétlen megbízik társnője tudásában és intuíciójában, de ő a tünde királynő elkötelezettje, s amíg a nefilim nem sejti, mik a királynő szándékai, nem engedheti, hogy a kard, Azrael kardja hozzájuk kerüljön.
- Akkor akár itt is hagyhatnánk. De te sem használnád. Én sem használnám. Nem hiszem hogy ma megtaláljuk, de ha mégis, a tied lehet, egy feltétellel. A fajtád azért jött át a Schattenschilden, hogy elpusztítson Veronián mindenkit. Meg kell esküdnöd az istened előtt, hogy nem adod oda azoknak akik ezt akarják, és te sem teszed meg. Megegyeztünk?
Ada ugyan azokkal a kiolvashatatlan szemekkel viszonozza a tünde tekintetét, mint mindig.
- Megesküszöm Élőhim előtt. Bocsáss meg, kérlek.
Azzal leereszti a lándzsát, s követi Loreenát a terembe, megáll mellette és a szemébe néz. Aztán a vésetek felé fordul.
- Megértem miért tetted. – Feleli Loreena. Megkönnyebbültnek látszik, s amit nefilim immáron szokásaként ismer fel, azonnal neki áll, nem tétovázik. -Mit ír a szöveg? Most kérlek a teljes fordítást, ha lehet. Szerintem ennél rosszabb már nem lehet.
A tünde kényszeredett nevetését Ada elengedi a füle mellett.
<<< Fel kell jegyeznem, az Úr nevéért: A tizenkilencedik napon megbizonyosodtam róla: Bukott lett Azrael urunk. Bizonyossá vált tehát, amit Eliáháv, Jójásim fia mondott: Néhány angyal maga szándéka szerint bukott el, értünk. >>>
Úgy tesz hát, ahogy a lovagnp kéri felolvassa maradéktalanul, bár nem botlás nélkül. Azrael elbukott?! ... Az emberekért. Végig olvassa, de szavában ott cseng a leplezetlen döbbenet. Egész népéről, Istennel való kapcsolatukról beszél ez a pár sor, olyan dolgokat sejtet, amikről ők még álmaikban sem beszélnek talán... vagy talán igen, a főpap, ki tudja. Ada áll tétlen döbbenetben. Loreena szól először.
- Ilyen... ilyen lehetséges? De várjunk, fentebb a mélységit emlegették bukottként... Lehetséges hogy ezek a szörnyű csápos valamik... angyalok?
Azzal a tünde körbeszaladja a termet magyarázatot keresve.
- Kell még lennie írásnak. Nem lehet hogy csak ennyi.
Írást azonban nem találnak. Csak annyi válik világossá, amit már eddig is láttak, hogy újra válaszút elé kerültek. A szobából négy ajtó nyjlik ugyanis egyik egyenesen előre, kettő balra és egy jobbra. Ada Loreenára pillant, aztán ha ő nem szól, nem jelez mást, elindul előre.
Ekkor azonban mindkettőjük fülét hangok ütik meg maguk mögül, s lépések zaja.
- Fel kell készülnünk a legrosszabbra. - mondja egy férfi hang.
- Még azt hiszem van remény. Lenni kell reménynek. - felel egy női.
Ada kezében halványan felsejlik a dárdájának a körvonala, pedig nem is aktiválta. Csak egy pillanatig csodálkozik ezen. Megfordul a hangok irányába és az íját felajzzó tünde mellett várakozó állásba helyezkedik. Ám a besiető alakok illúziók. A nem mindennapi párosról tudomást sem véve sietnek el a jobboldali ajtó irányába.
- Kövessük őket.
Javasolja suttogva, bár fölösleges az óvintézkedés. [Loreena csak bólint és leereszti az íját, de a nyilat nem teszi el. Követi Adát, s valószínűleg mndketten ugyanarra gondolnak... hogy ebből az ártalmatlannak tűnő kis csodából sem sül majd ki semmi jó rájuk nézve.
A szoba maga szintén fegyverraktárnak minősül vagy őrszobának. Régi, kopott egyszerű fegyverek vannak benne. Tesznek pár lépést befelé, de nincs sok látnivaló. Meg is fordulnak, ám ahogy mennének ki, egy férfialak, nefilimruhákban jelenik meg Ada előtt, majd illúzió lévén keresztüllép rajta. Az angyaltermtmények szárnyai keresztezik egymást, Ada madjnem támad, aztán csak némán nézi a jelenést,mely a felhoz sétál, s egy bárdhoz hasonló fegyvert vesz le, színezüstből.
- Hogy egyszer erre kelljen használnom ezt... Uram, irgalmazz!
Egy nő lép mellé, a vállára teszi a kezét.
- Ne aggódj, Ebjátár, meg kell tenned. Azrael utasítása volt.
Az illúziók eltűnnek, de kintről újfent hangokat hallanak. A tünde és a félangyal összenéz, nem amrad kérdés köztük, hogy a dolog végére járnak, végződjék bárhogy is.
A teremben néhány fegyveres férfi áll, és a középső járatot nézi. Ők is illúziók. Pár pillanat múlva harcolni kezdenek, de az ellenségeiket nem látják. Erősen küzdenek, de mindnek ugyan az lesz a vége: Aranyló lángok emésztik fel őket, és nem marad más belőlük, mint fekete, sűrű folyadék a padlón...
- Ezt nem értem. Ők nem a "jók" voltak?
Loreena az, aki elsőként fogalmazza meg tanácstalanságukat. Ada viszont biztos benne, hogy ők nem így porladnak el, de hát csak félig angyalok vérei. És bár ez a felosztás kicsit szokatlan neki, mivel ők inkább helyes és helytelen utat választókra bontják a szerepeket, a lényegen ez nem sokat változtat, rábólint.
- Én is azt hittem.
Ada valószínűleg tovább töprengene, de a tünde lendülete és saját kíváncsisága hajtják előre.
- Középső járat? – Veti fel a lovagnő, hisszen onnan érkezett a láthatatlan ellenség, mely a nefilimeket porrá omlasztani látszott.
- Menjünk. – Bólint rá ő, ám csak újabb lépcsősort látnak, mely a mélybe vezet.
Ada automatikusan az utolsó ajtó felé fordul, mielőtt lemennének. Eljátszották ők már ezt egyszer, ezért maga idézi kezébe a Vértet.
- Remélem most nem gyerek lesz... – Jegyzi meg a tünde, s mint két bejáratott veterán indulnak neki a szobának. A szobának, ami könyvtárnak bizonyul. Ada megbűvölten indul el apolcok között, érdeklik mit írhattak ősei. De közben egy pillanatra se veszít éberségéből.
Szinte azonnal emgakad a szeme egy tekercsen, Ir-Roboam Története áll rajta. Leveszi a polcról, megnézegeti a külsejét, látja, hogy jó állapotban van, majd kinyitja. Mindenféle kortörténeti esemény van benne, s Adában halványan feldereng aze mlék, hogy a várost, melynek romjai közt most járnak, azt hívták így. Pillantásával merőn keres, ám nincs benne semmi gyanúsnak tűnő, semmi ami kiütközne a szokásos leírás közül. Aztán a feljegyzéseknek egyszer csak vége szakad.
- Valami érdekes?
Kérdezi Loreena ritka érzékkel a furcsa, jelentős dolgokhoz.
- Ez egy krónika. – Feleli Ada. - De 1293 után nincs benne semmi.
Szokás szerint nem von le következtetéseket és kommentárt se fűz hozzá.
- És az utolsó bejegyzés? –tudakozódik tovább a tünde. Ám Adának nincs ideje válaszolni.
Egy illúzió szalad be, nefilim ruhákban, ámde igen elkőleő uralkodói öltözetben.
- El kell égetni... mindent, amiben feljegyzés lehet... Nem tudhatják meg... Főleg a nefilimek nem... felragad egy halom könyvetde ahogy megy, egy leesik: Ir-Roboám Története az.
Ada most először gondolkodik el rajta,vajon honna is jöhetnek ezek az illúziók. Annyira az ő kérdéseiket válaszolják meg, hogy túlságosan nagy véletlennek tűnik, hogy csak a múlt puszta lenyomatai lennének. Pillantása mohón tér vissza a tekercsre.
1293: A csatornahálózat kiépült teljesen. 112 gyerek született, 190 lakos halt meg. A fejedelem bevétele 122 ezüstsekel volt.
- Az utolsónál semmi érdekes nincs.
Jegyzi meg jól hallható csalódottsággal a hangjában. Ugyanolyan mohón, mint az előbb próbál visszakeresni.
- Valaminek kell benne lennie, különben nem akarták elégetni. Valaminek... rólatok. Megvárom meddig megtalálod.
Adát nem kell biztatni, az az átható nézés, amit egyébként akármire és akárkire rávet most különös összontosultsággal irányul a tekercs soraira. Inni, enni is alig akar, pedig megszomjazott és hamarosan éhes is lesz.
Ám körülbelül húsz perc összpontosított, töretlen figyelem után se talál semmit. Semmi fontosat.Látja, hogy hol volt háború a születésekből meg a feljegyzésekből ,de ezek csak törzsi viszályok. A krónika pedig egyszer csak véget ér. Egy teljesen normális évben. Több, mint különös. És bosszantó. A félangyal összevonja a szemöldökét.
- Semmi.
Ada visszateszi a tekercset, bár kevéssé érzelemmentesne mint szeretné. Aztán Ekkor figyel fel a csöpögő hangra, eddig teljesen elkerülte a figyelmét. Reflexszerűen Loreenára pillant, ahogy ma már sokadszorra ebben az elmúlt bő egy órában.
- Ez... Rosszul hangzik. – összegzi társnője.
Ada látja a tünde tehetetlenségét, amiben ő is osztozik, de nem akarja, hogy azt higgye újra eltitkol valamit.
- Én sem értem, de ez csak városi feljegyzések... például csatornaépítésről.
- Jól van elhiszem. Ellenben kint valami csöpög. Szerintem rossz a csatorna...
Ada nem tudja, hogy mire vélje a megjegyzést, végül halkan, kissé természetellenesen felnevet. De talán csak a nefiliek máshogy nevetnek mint a többi faj, vagy Ada a különc. Vagy csak rosszul leplezi, hogy igazából ő is tudja, amit mindketten tudnak,hogy valószínűleg mi az, ami csöpög onnan fentről.

ima 1 : Áldott vagy Uram, Istenem, egyetlen uralkodója a Világmindenségnek, aki a Teremtés munkáját végzed. Aki az összes létezőt létre hozta. Úgy legyen.

ima 2 : Áldott vagy Uram, Istenem, egyetlen uralkodója a Világmindenségnek. Aki az összes létezőt létre hozta az Ő szava által. Aki mindket választott az összes népek közül, és minden nyelvek fölé emelt bennünket, és a Te szavad igaz és áll örökkön örökké. Áldott légy. Ámen.

Fent, mikor utoljára látta ezt a furcsa fekete vizet, ami most a mennyezetről csöpögött nem volt olyan állapotban, hogy rendesen megvizsgálja, ellenben most nem fogja elszalasztani. Főleg, hogy látta a látomásban, ahogyan a félangyalok szétesnek, és ilyen furcsa folyadék válik belőlük.
Ismét érezte a dögszagot, ami a vízesésből áradt még odakint.
- Nem emlékszem hogy eggyel fentebb lett volna ilyesmi... Mi lehet ez a trutyi valójában?
- Nem tudom. - válaszolta Ada valamivel lemaradva mögötte. Fáklyáját magasba tartva próbálta megvizsgálni a „vizet”, de nem látott rajta semmi különöset. Hirtelen ötlettő vezérelve érintette hozzá a felszínéhez a mutatóujját… Mintha valami elevenen kezdte volna el emészteni a húsát a csontjairól. Abban a pillanatban csak örülni tudott hirtelen, hogy odakint Ada nem esett bele a tóba, ahol ez a folyadék összegyűlt. Amint erre rájött el is kapta a kezét, de csak futólag pillantott rá. A barázdák eltűntek az ujjáról, feltárva a rózsaszín húst…
- Mar. Nagyon. - sziszegte összeszorított fogakkal. De itt a vizsgálódás nem állhatott meg. Nem víz volt, nem is olaj, inkább valami sav-féle lehetett. - Vajon gyúlékony? Állj hátrébb.
Hozzáérintette a folyadékhoz a lángokat, de mintha az ott se volna. Nem látta, hogy hátrébb húzódott volna, de párát sem látott… Érdemesnek találta a megjegyzésre, de hirtelenjében nem vitte előrébb őket a tapasztalat.
- Érdekes... Nem láttam még ilyet, de jó tudni. A tűz valamit csinál vele. - mondta el Adának is az eredményeket. - Menjünk tovább.
A félangyal megindult az utolsó ajtó felé, a tünde pedig szó nélkül követte. A mögötte lévő terem be volt omolva, a kövek között mindenféle csontokat pillantottak meg. Egyértelmű volt, hogy nem emberi csontvázak, de nem tudták megállapítani vajon miféle fenevad maradványaira is bukkantak. Androméda bement amennyire tudott, de végül ő sem állt neki kutakodni. Lory elkapta az aggódó pillantását, ahogyan a másik elhaladt mellette.
- Loreena, jól vagy? - nézett a félangyal először az ujjára, majd az arcára. A tünde valahol a lelke mélyén hálás volt az aggódásért.
- Piszkosul fáj, de nem terjed, és csak az ujjbegyem sérült meg. Lőni tudok tőle. - Végülis nem számított más egyelőre. Majd ha ezen túl lesznek ráért foglalkozni a fájdalommal. Volt már rosszabb ez inkább olyan... idegen fájdalom volt számára, ami nem hasonlított semmire, mégis kellemetlen. - Akkor lefelé megint?
Androméda felnézett a plafonra.
- A valami fölöttünk van.
- A valami nem ebből a furcsa folyadékból volt... Ha a csápos izére gondolsz.
- A fenti jutott eszembe, nem a csápos. De meglehet.
Így végülis megindultak lefelé, az újabb végeláthatatlan lépcsősoron. Mióta lehettek lent? A fáklya még kitartott, így annyira nem lehetett régen, mégis úgy érezte, mintha már egy örökkévalóság óta bolyongtak volna a sötétségben a múlt árnyékai között. Szerencsére most semmilyen csápos lény nem nyúlt a lelkük után, ellenben a dübögést még mindig hallották… Tompán, mintha egy tó aljáról jött volna. Vagy talán mintha ők lettel volna egy tó mélyén?
- Vajon már az alatt vagyunk ahol a vízesés összegyűlt? - kérdezte Adától bizonytalanul. Nem akart belegondolni mi van, ha a csöpögő trutyi tengerré vált felettük… Ám a félangyal arckifejezéséből ítélve, neki is hasonló félelmei voltak.
- Talán.
Különösebb veszélyek nélkül értek le a következő terembe. A terem szélei sötétségbe burkolóztak, mintha valóban víz alatt lettek volna, persze ez lehetetlen volt… Hiszen lélegeztek, beszéltek, jártak. A terem közepén nagy vörös kő fénylett, egy emelvény fölött lebegve. Mindketten megbabonázva bámulták a lebegő követ.
- Ez volna hát a harmadik mélység?
Ada csak megrázta a fejét, a tünde pedig elindult felfedezni a terem további részét, ám ahogy közeledett a falhoz úgy érezte, mintha vízben gázolna. Ijedten világított le a cipőjére, hogy nem marja-e a fenti folyadék, de nem látott semmit. Mintha érzékcsalódás lett volna csupán az érzet. Inkább gyorsan visszament a félangyal mellé. Nem akart különösebben eltávolodni tőle… Még mindig elég tehetetlennek érezte magát egyedül.
- Valami?
- Érzed a vizet? - Androméda kinyújtotta a kezét csak úgy a levegőbe. - Nem tudom tapintani, nincs nedvessége, nem látom, de mintha mégis vízben lennénk. Talán valami erőtér?
- Érzem. Távolabb még rosszabb. De fogalmam sincs mi lehet ez. Visszaforduljunk, vagy keressük meg hogy megyünk tovább?
Ha a másik azt mondta volna, hogy forduljanak meg és tűnjenek innen, most határozottan követte volna felfelé, ahonnan jöttek. Ez a küldetés az életükbe is kerülhetett, ezt már biztosan tudta, ugyanakkor ez a sok rejtély és bizonytalanság már az idegeit kezdte el kikezdeni. A kő meleg fénnyel pulzált, szinte hívta őket…
- Loreena... - Szólalt meg Ada álmatag hangon, miközben a követ bámulta. - Én azt hiszem meg fogom érinteni.
A lovagnő is gondolkodott hasonlón, szeretett volna megmelegedni kicsit az ékkő mellett, a félangyal hangja mégis visszarángatta a valóságba. Volt egy intelmük, amit nem véletlenül kaptak. Ez csak egy újabb teszt volt… Hátat fordított az ékszernek, és teljes erőből pofon vágta Andromédát.
- Harmadik mélység, ne nyúlj a kőhöz! Nem emlékszel? Nem szabad! Ne is nézz bele! Keressünk másik utat. - megfogta a félangyal csuklóját és elkezdte elfele húzni az emelvénytől, miközben ő is vagyon figyelt, hogy ne is nézzen arra. Nem szabadott… Nem szabad… Ám ahogy ellépett a kőtől egy feliratot láttak a lábuk előtt.

„VEDD EL A KÖVET”

Ami azonban a legfurcsábbnak tűnt, hogy a felirat nem az angyalok írásával volt ott, hanem németül. Tisztán és érthetően.
- Németül? - tette fel a félangyal mindkettejük helyett a kérdést. Loreena megrázta a fejét. Nem lehetett. Annyira messze és mélyen voltak a tünde erdőben, lehetetlennek érezte, hogy ember járt itt volna korábban, előttük. Még ha tündéül lett volna, talán elhitte volna, de ez túlságosan abszurdnak tűnt. Csak Isboseth újabb trükkje lehetett… Azt akarta, hogy mozdítsák el a követ. Márpedig nem tehették azt, amit ő akart… hallgatniuk kellett a fenti intelmekre… Muszáj volt…
- Illúzió. Nem lehet más... - tovább húzta Adát a fal felé, ám ekkor megváltozott körülötte a világ. A teste már nem a sajátja volt. A kezei a padlóba vésték éppen a feliratot. Érezte a lábában a fájdalmat. Vagyis a lába helyén, ugyanis a bal már hiányzott, a csonkból pedig kedves csermelyként csörgedezett ki a bordó vére. Csak annyit tehetett mielőtt meghalt, hogy hagy egy üzenetet az utána jövőknek. A követ el kellett mozdítani. A fájdalmat már alig érezte ahogy az élet szépen lassan elfolyt belőle… A falakból csápok közelítettek, majd hirtelen ragadták meg az erőtlen, de még tudatánál lévő testet és rántották magukkal, egyenesen bele a falba, majd azon túl még tovább. Egy olyan világba húzták be a csápok, ami már nem Veronia volt. Ismeretlen csillagaival az örök sötétség mélységeibe látott, amik összeroppantották az elméjét. Sikított. És ez a sikítás már a sajátja volt, nem a féllábú emberférfié, hanem a vöröshajú tündenő velőtrázó, földöntúli sikítása, ahogyan a fájdalomtól és az ürességtől összekuporodva üvöltött a földön. Még sosem hallotta magát sikítani…
Ahogyan a látomás szétfoszlott látta maga előtt a szöveget, amit egy pillanattal ezelőtt ő vésett a padlóba, de talán már több száz évvel ezelőtt történt. Nem bírta felfogni a betűk jelentését, egyáltalán nem is voltak gondolatai. Megmerevedve kuporgott a földön próbálva minél kisebbre összehúzni magát.
-Loreena.
Hűvös, és egyértelműen valóságos kezek próbálták felsegíteni a földről.
- Állj fel, meg kell küzdenünk vele. Ez a feladatunk, emlékszel?
Nem emlékezett. Csak a borzalomra emlékezett, a lelkét csak a rettegés tudta kitölteni. Malachitszemei kimerevedve bámulták a sötétséget, szinte nem is érezte ahogyan a könnyek csorognak az arcán, és ahogyan a zokogástól szaporává vált a lélegzete.
- Nem megy... Nem tudok... én nem tudok... Nem tudom merre kell menni... - Egész testében remegett, és ez a remegés gúzsba kötötte. - Nem tudom mit láttam... Én nem...
A félangyal kérlelhetetlenül húzta magával és kénytelen volt vele mozdulni. Fel se fogta a másik mit csinált… Csupán homályosan jutott el a tudatába a kép, ahogyan Androméda fehér kezei megérintik a vörös követ, és el is mozdította azt a helyéről.
Egy hatalmas lökés vágta a padlóhoz, de mintha nem is az ő teste lett volna. Érezte a hideg kő ütését, ahogyan véraláfutásokat hagy a vállán és a csípőjén, de mintha csak rongybaba lett volna, amit a külső erők szabadon dobálhattak. Új érzetek rohamozták meg. Hideg… Nedvesség… Víz alatt volt. Fekete víz alatt. És nem volt levegője. Ősi, mélyen beléplántált ösztönök törték át az iménti trauma okozta katatón állapot börtönét. Ha nem úszik megfullad. Tagjai maguktól mozdultak, ahogyan úszni kezdet, taposta maga alatt a vizet. Egy dolog járt csupán a fejében: levegőt akart venni, levegőt, levegőt, LEVEGŐT!
Egy nedves kőpadlón feküdt. Tüdejét fájón töltötte ki a nyirkos levegő, de ez a fájdalom most egyenlő volt az élettel. Nem fulladtak meg. Egy kisebb lépcső tetején feküdtek, mellettük pedig ott hevert a világító piros kő. Mikor kerültek vízbe? És ha végig benne voltak, hogyan tudtak levegőt venni? És ha ez az a fekete víz volt, most, hogy nem olvadt le a hús a csontjukról? MÉGIS MI A FRANC FOLYIK ITT?

Eléjük fekete lé csöpög a mennyezetről. Ada csak bámulja Loreena vizsgádásait.
- Mar. Nagyon. – Sziszegi a tünde. - Vajon gyúlékony? Állj hátrébb... Érdekes... Nem láttam még ilyet, de jó tudni. A tűz valamit csinál vele. – Hallja összefoglalóját.  - Menjünk tovább.
Ada nem vitatkozik vele, nem tesz maga is kísérletet, hogy megérintse, nem kérdi, hogy álljanak-e meg bekötni megégett ujját. Követi a javaslatát és elindul az utolsó ajtó felé. Elvégre harcosok mindaketten.
Az utolsó terem be van omolva, a romok között csontok. A félangyla lép be elsőként, vizsgálódik, de a maradványok nem árulják el történetük. Amikor elmegy a tünde mellett, ránéz a lovagnő ujjára, kezére, majd az arcára pillant.
- Loreena, jól vagy?
- Piszkosul fáj, de nem terjed, és csak az ujjbegyem sérült meg. Lőni tudok tőle. – Jön a válasz, s Ada már meg sem lepődik a keménység és gyakorlatiasság kettősén, amivel társnője minden fájdalmat, félelmet leráz magáról. - Akkor lefelé megint?
Ada komolyan hallgatja, értőn bólint rá, aztán felnéz a plafonra. Olyan hosszan jöttek, hogy a tóról meg is feledkezett, képzelete a bukottat festi minden sarokra, s annak fekete pocsolyává szétomló testét.
- A valami fölöttünk van.
- A valami nem ebből a furcsa folyadékból volt... Ha a csápos izére gondolsz.
- A fenti jutott eszembe, nem a csápos. De meglehet.
Összevonja szemöldökét, aztán egy újabb bólintással jelzi Loreenának, hogy mehetnek. Ez pedig az ő megküzdési technikája. Mindig megy. Mindig előre. Mindig azóta, hogy elment. S egy pillanatra arra gondol, vajon valaha visszatér-e oda ahonnan elindult? De konokul elhessegeti a gondolatot, nem ez a legjobb alkalom.
Ezúttal Loreena nyomában halad lefelé az unásig ismert hosszú lépcsősoron mélységből mélységbe, akárha elhatározták volna, hogy a pokolba is lemennek ezúttal. De nincs más út, csak ez az egy visz tovább.
Érzékeiket betöltötte a folyadék, elméjüket a rejtély, s a dübörgésről meg is feledkeztek. De a lépcsőkön, a vaksötétben, egyetlen fáklyájuk fényében kiélesedik a hallás. S az a robaj csak egyre erősödik. Ada egyszer beleesett a tóba, akkor tapadt rá így fülére a többiek zajongása, ahogy ijedten kiabáltak. Akkor volt ilyen tompa, tömött a a testük hangja, ahogy a vízbe utána csobbantak és utat törtek felé.
- Vajon már az alatt vagyunk ahol a vízesés összegyűlt?
Ada hirtelen megvilágosodni érzi magát. Ha valóban ott lennének, az értelmet adna a zajnak és hogy miért a plafonból folyik alá a lé. De ez egyben szorongásait is megnöveli, így megmarad szűkszavúnak, s csak arckifejezése árulja el, ha ugyan hátranéz a tünde, hogy osztja a hangjából kihallatszó aggodalmat.
- Talán.
És megy tovább, erősen markolva Égi Vértjét.
A lépcső vége egy teremhez vezeti el őket, aminek közepén emelvényen egy világító, vörös kő lebeg. A terem többi része sötétségbe burkolózik, s a vörös fény úgy játszik a kies kőfalakon, akárha valóban egy tó fenekén volnának.
- Ez volna hát a harmadik mélység?

Inkább csak képzeli, mint látja Loreena megbabonázott vonásait, hiszen maga sem tudja levenni tekintetét a kőről.
Válaszképp csak finoman megrázza a fejét, már jellemzően egy-két szavas válaszai se tudják kimeríteni a tanácstalanságot és ámulatot, amit érez. Nem vitatkozik vele, nem találgat, Loreena feltevései általában amúgy is igaznak bizonyulnak.
Lép egyet a kő felé, de azért tartja a távolságot. Úgy nézi,mintha attól félne, hogy ha leveszi róla a szemét, akkor eltűnik, s az valamiért borzasztó volna, megengedhetetlen, végzetes hiba, olyan, mintha az élete értelme, célja veszne el. Próbál visszaemlékezni, vajon mire emlékezteti, míg Loreena az emelvényt megkerülve keresgél, majd fürge léptekkel visszatér hozzá.
- Valami? – Kérdi Adát, aki továbbra se nagyon akarja levenni a szemét az emelvényről.
- Érzed a vizet?
Kérdi végül, s úgy érzi mintha benne is víz volna, mintha a hangja nagyon mélyről, gondolatai nagyon messziről jönnének. Ada kinyújtja a kezét a kő irányába, de inkább csak a levegőbe.
- Nem tudom tapintani, nincs nedvessége, nem látom, de mintha mégis vízben lennénk. Talán valami erőtér?
- Érzem. Távolabb még rosszabb. De fogalmam sincs mi lehet ez. Visszaforduljunk, vagy keressük meg hogy megyünk tovább?
Feleli Loreena ugyanazzal a fürgeséggel, amivel odalépett hozzá, szavai valamiért sürgetően hangzanak. A félangyal hirtelen megérti, hogy miért, mert a lovagnő fél, de úgy érzi képtelen foglalkozni ezzel.
- Loreena... - Szólal meg Ada álmatagnak tetsző hangon, miközben egyre mered a kőre. - Én azt hiszem meg fogom érinteni.
Figyelmeztetésnek szánja talán, de mire kimondja, már előre is lép és kinyújtott karját a kőhöz érinti, hacsak a tünde nem lép közbe....
A pofon nem várat magára. Loreena minden maradék elszántsága, bátorsága benne csattan.
- Harmadik mélység, ne nyúlj a kőhöz! Nem emlékszel? Nem szabad! Ne is nézz bele! Keressünk másik utat.
A félangyalt, kinek feje úgy nagyjából kitisztul a nem várt találkozás hatására, a csuklójánál fogva rángatják odébb. Ám a józanság pillanata valóban nem tart tovább egy múló másodpercnél. Lábaik előtt a kőbe vésve egy felirat bontakozik ki, mégpedig németül.
- Németül?
A számára nem anyanyelvű írás értelme nem olyan csontig hatoló, így tud foglalkozni a fromával, mielőtt átvenné a jelentését.
Nem érti, hogy állhat ősei városában egy német felirat. Vajon más is járt már itt?
- Illúzió. Nem lehet más...
A lovagnő hangja tántoríthatatlanul cseng.
Aztán Ada valamiért férfivé változik. Nem a látványból szűri le, egyszerűen csak érzi, tudja, hogy az. Egy férfiember...nem félangyal, hanem ember. Borzadva eszmél rá, hogy a bal lába hiányzik és a fájdalom ellenére amit érez, kétségbeesetten vés maga elé a padlóra.
"Vedd el a követ".
És talán ez az oka annak, hogy amikor majd a csápok elérik és megragadják, amikor a falba berántják magukkal egy teljesen lehetetlen helyre, valahová, ahova talán senki se képes eljutni az élők közül, akkor ő, aki magát Andromedának nevezi, nem roppan bele a látomásba, mert túl a csonka végtagot szaggató fájdalmon, vérének eredésén, saját zihálásán, túl teste minden procikájának gyötrelmes fájdalmán, a félangyal valami olyat tapasztalt meg ennek a férfinak a testében, ami előtte idegen volt azelőtt. Ez a férfi az utolsó pillanatban nem magára gondolt, hanem azokra az idegenekre, akik majd utána jönnek, függetlenül attól, hogy az igazságot szomjazzák, csavargók, vagy kincsvadászok, jók vagy rosszak, becsületes avagy kapzsi a jellemük. És ez annyira megindítja, vagy méginkább meglepi, hogy nem veszik el.
Amikor végre meg tud moccanni, ledöbbent, szobormerev arcát a tünde felé fordjtja és látja, ahogy az csecsemőpózban összehúzódva ül a földön. A szája tátva, de az iszonytató sikoly mintha már nem is hozzá tartozna, egyre halkul, s jár körbe körülöttük.
- Loreena. - Szólítja meg, amikor megérti, hogy nincs más mód. A lovagnő és ő is eldöntötték, hogy végigjárják ezt az utat. Az Égi Vért és a kő összemosódó fényében túlviláginak tetszik az arca, mégis tisztának, fehérnek, ahogy a szárnyai, melyek puhán, megnyugtatóan emlékeztetnek arra az erőre, ami az égbe emelte őseit az Úr mellett. Az angyalokat sokszor hírnököknek látták az emberek. - Állj fe, meg kell küzdenünk vele. Ez a feladatunk, emlékszel?
Az jár a fejében, amit Azraelről meséltek a képek. Elveszett, hogy másokat megmentsen. Vajon az Úr akarta így, vagy a saját szíve szerint döntött? Különvaló-e az angyalok szíve Élóhim akaratától? Talán nekik is el kell veszniük. A képek úgy kavarognak a fejében, mint egykor az álmok, de nem gondolkodik tovább. Feláll, megvárja Loreenát, ha az nem mozdul, felsegíti és odébb támogatja, de ha követi, előre szegezi lándzsáját és megérinti a követ.
- Nem megy... Nem tudok... én nem tudok... Nem tudom merre kell menni... sírja Adának a földről. Egész testében remeg. - Nem tudom mit láttam... Én nem...
Ada már nem tudja mit higgyen. Nem hisz a saját érzéseinek, nem hisz, hogy egy csoda megmenekíti őket, bár a kő még így is elkápráztatja és valamiért szeretné elvinni magával. De már döntött. Így nem vívódik tovább, elmozdítja.

S abban a pillanatban mintha újra kiszakadna a testéből. Eltelik némi időbe, mire ráeszmél, hogy még mindig önmaga, a földön fekszik nagy nyomás alatt. S mire ezt teljességében felfogná, már jön a következő felismerés: hogy ez az a fekete lé, amit kint is láttak, s a kőpadló ereszti, szívja magába. A tudás nem segít, ők még mindig a vízben vannak, végig abban voltak, és amikor ez tudatosodik, tüdejük, mellkasuk kitágul, de csak a fekete folyadék áramlik belé.
A félangyal még arra gondol, hogy vajon miért nem érzi ahogy marja, égeti, aztán meglátja Loreenát, ahogy vadul csapkodva tör a lépcső felé. Ada nem olyan jó úszó, esetlenül kapálózik mögötte, lassabban bár, de azért csak ő is halad a talapzat irányába. Már nem tudná megmondani, hogy kapaszkodott fel rá, ám egyszerre csak ott van vizesen, jobb szárnyában éktelen nyilallással – mert arra esett rá, amikor a víz a padlónak szegezte őket – és csak két dolgot fog fel: Hogy Loreena mellette liheg és hogy előttük ott a kő.

A hátán feküdt az emelvényen és csak nézte a plafont. Zihált, hogy levegőhöz jusson, de élt, minden porcikájában, minden egyes szúrásban, ami a tüdejét érte levegővételkor érezte, hogy él. A víz eloltotta a fáklyáját, átáztatta a ruháját, a haja is nedvesen tapadt a fejéhez. A hideg nyirkosság szinte a csontjáig hatolt… Felült és körbenézett, hogy hátha Androméda égi vértjének, és a furcsa piros kőnek a halovány fényében lát-e járatot, ami tovább visz, még lejjebb, vagy át egy másik terembe, de csak azt a lépcsősort látta, amin lejöttek. És mindemellett zúgást hallott a szélrózsa minden irányából, és belülről is.
- Fáj a fejem, és zúg a fülem. - közölte a mellette fekvő nefilimmel. Hangja fáradt volt, és kicsit nyűgös a sok megpróbáltatástól, ugyanakkor ez a hidegzuhany jót tett neki. Képes volt az előző sokk után úgy-ahogy gondolkodni, és a kellemetlen közérzet némileg segített a korábban rajta uralkodó rettegésen. A természet és az életösztön érdekesen írta felül az ismeretlen ősi rettenetektől való félelmet, és prioritást élvezett, hogy meleget akart, ivóvizet és vacsorát. Ada felült mellette. Láthatóan épségben volt, bár az egyik szárnya kicsit furcsa szögben állt el a hátától, de nem tűnt komolynak.
- Az én fülem i... nem a fül zúg! - a lány felpattant, és ijedten nézett körbe. - Honnan jöhet?
A félangyal láthatóan jobb állapotban volt, legalábbis fejben, mint a tünde, kedvesen nyújtotta a lovagnő felé a kezét hogy felsegítse. Loreena megfogta és felhúzta magát. A térdei remegtek, úgy érezte, lába képtelen megtartani a súlyát és menten visszarogy a kőpadlóra, de valahogy mégis állva tudott maradni. Fázósan ölelte át magát, bár nem segített a vizes ruhák okozta hidegen, de tovább kellett menniük. Éppen meg akarta kérdezni Andromédát, amikor lilás fény vetült rájuk. Halványan, felülről, éppen csak hozzáadva egy újabb színt a égi vért fehérjéhez és a nagy kő vöröséhez. Felnézett a fény forrásához… És legnagyobb meglepetésére az visszanézett rá.
Tagjait ismét elöntötte a félelem, de mintha a teste már belefáradt volna a folyamatos rettegésbe. Ösztönösen húzódott közel a félangyalhoz, mintha az megvédhetné, de valahol sejtette, hogy itt van az utuk vége így vagy úgy.
A szem közelebb húzódott hozzájuk majdnem karnyújtásnyira, így láthatták, hogy egy fekete, alaktalan masszatest is tartozik hozzá, de annak a vége a távolba veszett. Loreena nem akart belegondolni, hogy mekkora is lehet összességében az előttük álló lény. Androméda azonnal imádkozni kezdett, hátha ezzel ismét elkergetheti, mint alig fertályórája odafönt, de ezúttal az ima hatástalan volt. Isten vagy nem hallotta meg a lányt, vagy egyszerűen Isboseth döntött úgy, hogy nem érdeklik a szent szavak. A mélységi végignézett rajtuk, majd kellemes, mély baritonon szólalt meg, úgy mintha a tüdejükben lévő levegő kondult volna meg.
- Lám, lám, mik sodródtak erre...
Loreena ösztönösen próbált elhátrálni a szemtől. A hányinger kerülgette az egésztől, a fekete vízből álló masszatesttől, az egyetlen, lebegő, óriási szemgolyótól… Egyszerre félt és undorodott tőle, válaszolni azonban képtelen volt. Az esélyeiket latolgatta. Hova futhatnának, merre, vagy meg tudnának-e küzdeni vele? Még voltak szent nyilai, megpróbálhatta volna kilőni a szemet, Androméda megküzdött volna a csápjaival, mint odafönt…
- Ne fuss, tünde. Nincs hová.
A félangyal előbb szedte össze a gondolatait, mint ő, és védelmezően lépett elé. A tünde végtelenül tehetetlennek érezte magát. Nem tudta mit tegyen… Valóban nem volt hová menniük már, s a harccal talán csak feldühítették volna a mélységit, de nem biztos hogy felül tudtak volna rajta kerekedni.
- Mit akarsz? Hozzám beszélj.
A szem villámgyorsan fordult Adához.
- Türelmes légy, angyalfattyú. A hangod még fehér. Nem fogod fel, mi történik épp?
Ha a lány fel is fogta, Loreena egyáltalán nem. Már nem értett semmit, nem mintha eddig okosabb lett volna, de akkor legalább vitte a lábát előre az, hogy haladniuk kell, hogy feladatuk van. Most, hogy megérkeztek, már nem tudott semmit. Álmatagon nézett Adára. Meg fognak halni, ebben majdnem biztos volt. Sosem gondolta volna, hogy pont így éri el majd a vége, és valahogy mégsem félt, Egyszerűen belefáradt a rettegésbe… Már nem volt mivel küzdenie, egyetlen fegyvere maradt csupán, ami mindig megvédte, amikor összeroppant volna, és most, hogy már összetört, tényleg nem volt már benne más, csak a maró szarkazmusa.
- Unod az egyedüllétet és épp gondolkozol hogy hívj meg minket teára? - kuncogott fel. A helyzet tökéletesen abszurd volt. Itt volt lent Veronia méhében egy rég kihalt angyalvárosban egy nefilimmel, csurom vizesen, és közben egy mélységivel társalogtak, aki egyébként egy lebegő szemnek tűnt és lilán világított nekik. Ha elképzelte a jelenetet kívülről, valóban nevetni támadt kedve.
Elméje hátuljában azonban tudta, hogy ez már a végjáték. Lassan számot vetett az életével, miket tett, miket bán, és miket csinálna pont ugyanúgy. Összességében csak azt bánta, hogy nem békült ki az édesanyjával mielőtt eljött, és hogy úgy fog meghalni, hogy haragszanak egymásra. Ezen kívül azonban valójában nem bánt semmit, csak azt, hogy nem láthatja Veronia további sorsát. Gondolataiból az ismét rá nézi Szem zökkentette ki.
- Te tetszel nekem, tünde. Mit szeretnél?
Mit szeretne? Hazamenni. Teljesíteni a feladatát. Visszamenni Nebelwaldba, aminek a neve egyet jelentett nála a boldogság fogalmával. De eszébe jutnak azok a dolgok is, a sok furcsaság, amit fent láttak… Talán nyerhet maguknak egy kis időt, amíg kitalálják mi legyen, hogyan tovább. Igyekezett összeszedni a józan eszének utolsó kis morzsáit, de ide pont az őrültség kellett, hogy belehelyezkedjenek a képtelen helyzetbe. Szép lassan értette meg, hogy talán mégsem fognak még most meghalni, és lehet, hogy isboseth azért nem zúzza őket össze egyetlen csapással mert már nagyon-nagyon régen nem beszélgethetett senkivel.
- Tudod... lehet, hogy szárnyas barátnőm itt tudja, hogy mi folyik... De én egyszerű tünde vagyok, még a szent irataitok sem említenek minket. Szóval engem érdekelne, hogy mi történik, és jó lenne ha elmondanád. - nem hitt a saját fülének, amikor kimondta ezeket a szavakat. Nem hitte el, hogy valóban kedvesen cseveg egy mélységivel, mintha a haverjával ült volna le valóban egy teára.
Mégis mi a fenét művelek?
Androméda felvont szemöldöke tükörképe volt a saját gondolatainak.
- Befutottatok ide, és kiszabadítottatok, ezt köszönöm is. Érdekes a tudatod, tünde. Nem akarsz a segédem lenni?
Majdnem felnevetett. Úgy tűnik tényleg magányos volt a mélységi egyedül idelent, de ez jó jel volt. Idő kellett, időt kellett nyernie, hogy legalább Androméda kitalálja addig, hogy mit kell tenniük, hogy ép bőrrel megússzák ezt a kalandot. Nyakát nyújtva nézett el a Szem mellett, jól megvizslatva a mélységi fekete víztestét.
- Elnézve, hogy milyen nagy vagy, aligha szorulsz rá a segítségemre. A kő tartott fogva?
- Igen, és sikeresen elértem, hogy kivegyétek. Nehezebb volt, mint vártam.
- A német férfi…? -találta meg a hangját Ada is, és teljesen jogos volt a kérdés, amit felvetett.
- Szép illúzió volt, nem igaz? Sokat gyakoroltam, volt időm.
Loreena elkezdett nevetni. Hát mégis igaza volt, mégis illúzió volt, ahogyan elsőre hitte, ugyanakkor ha nem mozdítják el a követ nem jutnak előrébb. Hiába látott át az illúzión, semmit sem ért, és valahogy nem érzett elégedettséget sem… Szégyellte magát, hogy hagyta összetörni tőle a saját józan tudatát, mikor az egész nem volt több átverésnél. Megtörölgette a szemét, a nevetéstől ugyanis még a könnye is kicsordult.
- Kifejezetten ügyes volt. A fenti illúziók a város pusztulásáról, az is a te előadásod volt?
- Oh, az történelem. Bár nem játszottam benne akkora szerepet, mint szerettem volna.
Loreena leült törökülésben a kőre. Ha már mind itt vannak és beszélgetnek, legalább tiszta vizet önthetnek a pohárba (tiszta vizet, nem ezt a fekete trutyit) és megkérdezheti mi volt a sok furcsaság amit fent láttak, és legfőképp mi volt az értelmük?
- Gyanítom végtelen időnk van. Mi lett Azraellel? Már az angyallal. És még egy nagyon fontos kérdés, mi a fekete víz, amivé széteste a halálukkor a félangyalok meg fönt az a furcsa teremtményed?
- Azrael? Persze, ő elbukott, ez volt a sorsa. A fekete víz pedig a részem, bár gyanítom, hogy nem szeretnétek kipróbálni. Én kéknek látom, mellesleg.
- Nem kék. - közölte Ada röviden. A haláluk órájában leendő gyilkosukkal a víz színéről vitatkoznak.
- Biztos vagy benne, hogy az az igaz, amit te látsz?
- Én is feketének látom. Kettő egy ellen. De tény hogy rosszak a fényviszonyok. - szállt be a tünde is az eszmecserébe. - Nade ha a víz a te részed a látomásban látottak teste miért lett... Nos... Belőled?
Ezt valahogy fontosabb kérdésnek ítélte, mint azt, hogy milyen színű a víz. isboseth szeme egyébként is lila fényt árasztott, minden bizonnyal megzavarta a színlátását. A sorsban viszont nem hitt. Pontosan tudta, hogy a jövőt meg lehet változtatni, akarattal és gondos tervezéssel, de nem akart erről vitatkozni a mélységivel. Parttalan lett volna, és úgy sejtette, hogy a másik még élvezné is.
- A katonák az én alkotásaim voltak. Én őriztem a helyet. Logikus, hogy az én testemből legyenek, nemde?
A tünde bólintott.
- Az. Azelőtt őrizted hogy... - elbuktál. Trutyiszörny lettél. Gonosszá váltál.- .... meghíztál?
- Mondd ki nyugodtan, látom a gondolataid. Azelőtt és az után is. Pont ameddig be nem zártak ide. Tény, hogy nem tudok kimenni, így muszáj őriznem, de nagyon magányos itt.
Szóval látja a gondolatait… Nos ez változtat a felálláson, nem igazán trükközhetnek, mert a mélységi mindenről tudni fog abban a pillanatban, ahogy kigondolták. Patthelyzet. Viszont megerősítést nyert az elmélet, hogy talán tényleg magányos, azért cseveg velük azelőtt, hogy megöli őket. Ki tudja, talán csak megtartja őket ameddig éhen nem halnak vagy meg nem fagynak, hogy addig is legyen társasága. Ez a fajta hosszú és fájdalmas halál még kevésbé tetszett neki, minthogy harc közben essen el. Ugyanakkor szépen lassan kezdett összeállni a fejében egy nagyon érdekes kép. Isboseth őrizte Ir-Roboámot a bukása előtt és után is, ugyanakkor, ha ő őrizte, akkor mégis mit keresett itt Azrael kardja? Ha próbált logikusan gondolkodni (és egyre jobban ment neki, ahogyan összeszedte magát) egy mostaninál is abszurdabb kép kezdett lelki szemei előtt kibontakozni.
- Jó, ha nyílt lapokkal játszunk, ahogy az emberek pókerasztalainál mondják... Azért őrizted a várost mert itt volt a kard? És ha védted akkor is most is, miért buktál el? Van egy nagyon meredek elméletem, de szerintem csak túl sok időt töltöttem bárdokkal.
Karba tett kézzel nézett a szemre. Nem akart hinni a saját következtetésének sem, de mégis rá kellett kérdeznie. Muszáj volt, mert ha igaza van az mindent megváltoztat. A nefilim felé pillantott.
- Mesélj, kíváncsi vagyok. Lássam, mit vélsz, mit mondasz ki belőle, és felelek.
A szem leereszkedett, hogy az arcuk egy vonalban legyen, és ne kelljen kitekert nyakkal felnézniük rá. Milyen figyelmes.
- Előbb ígérd meg, hogy nem nevetsz ki.
- Dehogy. Sőt, örülök, hogy van kivel társalognom. Nem csatlakozol be, testvér? - nézett Adára a mélységi is. Androméda csak megrázta a fejét összepréselt ajkakkal de figyelt. A tünde bele sem mert gondolni, neki mekkora sokk lehet szemtől szembe állni egy Fenevaddal, a meséik ősi rémével. Lory óvatosan megfogta a félangyal kezét, bátorítóan, hogy minden rendben lesz… És hogy lehetőleg ne ájuljon el, hogyha igaza lesz. A lány nem húzódott el.
- Szóval. Mindent összevetve, amit láttunk és amit most mondtál... Szerintem te voltál Azrael. Régen. Azért volt itt a kard és ezért védted akkor is és most is ezt a várost.
- Az vagyok a mai napig, csak az emberek neveket aggatnak rám. Az a kard... Kiváló penge, az első olyan művem, amit ember is foghat. Hol van most, nem tudjátok? - kérdezte a mélységi… Azrael könnyedén. Mintha tényleg tea felett csevegnének, a kardról, amit csak egész Veronia keres. Ha ezt bárkinek elmondaná, senki se hinne neki. Még ő maga sem akarta elhinni, hogy valóban a kard készítőjével beszélget. A szem hirtelen Adához fordult.
- Tudni, hogy hol a kardom, nefilim. Csak ennyit.
Látta, ahogyan a félangyal erősebben markol rá az égi vértjére. Nem. Nem támadhatják meg Azraelt, főleg, hogy abba belehalnának így viszont… Halvány reménysugár pislákolt fel a lelke mélyén, hogy talán… Talán mégis megúszhatják ezt élve. Nyerni nem nyerhetnek, a feladatot, hogy tisztítsák meg Blighted Fallst nem tudják teljesíteni, de talán élhetnek. Nem volt nagy esélye még mindig, de bőven több mint két perccel ezelőtt.
- A helyzet az, hogy nem tudjuk. Tényleg nem. A fél világ a kardodat keresi, többről mondták, hogy az de sosem bizonyították. Bár nem tudom felismernék-e ha az orruk előtt lenne.
- Pedig jellegzetesre csináltam. Ilyen. - mondta Azrael kicsit meglepetten, és a fekete vízből megmutatta nekik, hogy néz ki a kardja…
Loreena tüdejéből kiszaladt a levegő. Szédült, és egyszerre kerülgette a nevető és sírógörcs. Ő ismerte ezt a kardot. Nála volt, hetekig, sőt Lloyddal meg akarták hódítani vele a mocsarat. A nekromanta Draugur kardja volt az, amit csak úgy eléjük dobott, mint valami ócska kacatot, mert nem tudta megfejteni a mágiáját. Ott volt mindenki, a vámpírok, Esroniel von Himmelreich, Norven Kather az északi inkvizitor… Annyian… És senki sem tudta, hogy az volt Azrael kardja.
- Na ne. - ennyit tudott kinyögni meglepetésében. Próbálta összeszedni a gondolatait. Nem tudják használni a kardot, valóban nem, senki sem volt eddig képes rá…
- Láttad?
- Két hétig nálam volt. Az ember halottsétáltató, akinél volt, konkrétan kidobta a terem közepére, hogy hitvány varázskard nem jó semmire. Legutóbb a tünde királynő kincstárában láttam, de ha bárki rájött volna, hogy ez a kardod, akkor már a fél világ tudná. Hogy vesztetted el?
Még mindig szédült. Végig ott volt az orruk előtt.
- Miért akarod visszakapni?
- Mert elrabolták innét. Ha nálad volt, tudod, milyen hatalmas... Egyetlen suhintása... belegondolni is szörnyű. -  Megállt egy pillanatra. - Nézzétek, tudom jól, hogy bukott vagyok, de büszkeségem még van.
- Az nem büszkeség kérdése. - állapította meg Ada. Egészen nyugodtnak tűnt már ő is. - Mit akarsz vele?
Loreena is megrázta a fejét.
- Azrael... Kipróbáltuk. Nem működött. Én konkrétan nem éreztem benne semmit, és az ember halálpap sem. Tőlünk el van zárva az ereje.
- Visszatenni a helyére, mi mást...? Én csináltam, az enyém. Neked se esne jól, ha elvinnék az égi vérted, nem? - Loreenára nézett megint. - Pedig működnie kell. Pontosan úgy csináltam, mit ahogy az embereket tanítottam annak idején.
- Akkor elfelejtették.
- Ellopják. - jelentette ki a nefilim is, és igaza volt. Hiszen már ellopták egyszer innen, azért nincs az állványán, legalábbis ezek után nem hitte, hogy a mélységi nem tett meg mindent, hogy megtartsa a kardot.
- Amennyiben úgy véled, hogy képesek a mostani emberek felvenni a versenyt egy horda elszabadult angyallal, hát el is tudják lopni. Addig viszont jól őrzöm majd.
A lovagnő agya kattogott, mint valami gép. Elmehetnek érte Zephyrantesbe és visszahozhatják, de egyszer már elvitték innen. Viszont, ha azt se tudják mit keresnek és a tündék se tudnák milyen kincs van náluk, akkor biztonságban lehet. Az lett volna a legjobb, ha minden így marad ahogy most van.
- Akkor megint felvetődik a kérdés hogy legutóbb, hogy vitték el. Ami egyszer sikerült sikerülhet másodszorra is. Most viszont azt hiszik, hogy az egy jelentéktelen varázskard, ami nem jó semmire. Ennél jobb védelmet nem kaphat, hiszen ki akarná így elvinni?
- Ti már tudjátok. Mit gondoltok, mi lenne a legjobb teendő ahhoz, hogy megvédjem így?
Ó ne. Már megint itt tartottak… Túl sok mindenre jöttek rá… Adára nézett. Sejtette a választ, de nem akarta kimondani. Pedig már reménykedett, hogy minden rendben lesz.
- Más is eljöhet, ha mi eljöttünk ide. És ismered a gondolataink.
- Így van, ismerem. Tudod, ti azért jöttetek le, mert azt akartam, de sajnos ki kell hogy ábrándítsalak benneteket: Nem tudok semmit sem megölni a kardom nélkül. Az erőm kétfelé oszlott: Az egyik a tünde hölgy zsebében van, a másik a kardom készítésére ment. Illúziókkal elrejthetem a helyet viszont.
Képtelen volt megkönnyebbülést érezni, pedig Azrael épp az előbb jelentette ki, hogy nem fognak meghalni…
- A zsebemben? - kérdezte révetegen, egyik kezét a még mindig vizes zsebébe süllyesztve. Ujjai hideg, sima követ értek. Érdeklődve húzta elő. Ugyan olyan volt, mint a nagy, amit kilöktek a helyéről, csak jóval kisebb. Ovális volt, és lángvörös fényben izzott.
- Igazán szép. Mire jó?
- Semmire. Olyan rég zártak ide, hogy semmire sem jó már. Láttátok az anyagom, nem? Folyadék, semmi más. És ott van mindig, ahol én akarom, hogy legyen.
A kő eltűnt a kezéből és Ada feje búbján jelent meg hirtelen. A félangyal megrázta a fejét, hogy eltűnjön róla. Láthatóan próbálta feldolgozni az eseményeket, a tünde pedig nem tudta ezért hibáztatni.
- Miért buktál el?
- Nem mentem fel, amikor Isten hívott. - a kő előttük a fölön jelent meg. - Kérleltek az angyalok, figyelmeztetett az Uram is, de nem mentem. Maradnom kellett, az embereknek szükségük volt fegyverekre. Arael mondta, hogy a büntetésük velejárója, hogy nincs mivel védelmezniük magukat, de sajnáltam őket.
- És most egymás ellen harcolnak, hogy nekünk, félangyaloknak kelljen megölni őket, hogy véget érjen háborúskodásuk.
Ha Azrael nem ad fegyvert az emberek kezébe békében élhettek volna? Vagy az emberi természet velejárója a viszálykodás és a gyűlölködés? Ha nincs fegyverük talán egy kővel zúzzák be egymás fejét.
- Hah, fellengzős poronty! Mert ami a kezedben ragyog, mi? Ti sem vagytok jobbak nálam.
- Mi befejezzük, amit te elkezdtél.
Loreena fejében már más járt. Egyszerűen… Túl jól értette, mi volt Azrael bűne. Pontosan ugyan az mint neki, hogy megtagadta az engedelmességet, mert azt gondolta, hogy úgy cselekszik helyesen. De míg neki csak annyi volt a büntetése, hogy veszélyesebbnél veszélyesebb feladatokra küldik, várva, hogy mibe bukik bele, az angyal fenséges szárnyas lény helyett trutyiszörnnyé vált, és bezárták egy ősi város romjai közé. Ehhez képest ő még egyszerűen megúszta, Azrael büntetése viszont már-már igazságtalanul nagy volt az ő szemében. Isten, akihez az angyal tartozott nem volt igazságos… Felsóhajtott. Kezdte egész megkedvelni Azraelt, annak ellenére is, hogy egyébként egy félelmetes Szem volt.
- Elég nagy büntetést kaptál az engedetlenségért, pedig jót akartál. Sajnálom. Engem azért küldtek ide Andromédával, hogy megtisztítsam a területet... nos... tőled. De egy engedetlenség után egy másik már nem számít talán. Elengedsz minket?
- El. Lenne egy kérésem. Keressétek meg azt, akinél a kard van, vegyétek el tőle, és dobjátok valami távoli mező legelrejtettebb zugába. Jobb helyen lesz ott, mint bárkinél.
- Csakugyan azt gondolod, hogy a mezőn biztonságosabb? Hogy soha senki se lesz olyan, aki képes lenne használni?
- Nem állítom, hogy nem lesz. Nagyon könnyű vele embert ölni. De jobb kezekben van, mint valakinél.
A tünde értette. Azrael kardja nem lehet senkié, csak az angyalé, de ő is megértette, hogy nem tudja már igazán megvédeni.
- A tenger mélyén jó helyen lesz. Egy ideig nem fog kiszáradni. Mit szólsz?
- Az se olyan rossz ötlet, lovagnő. Ha egyszer erre vetődne, számoljon be róla.
Loreena most először mosolyodott el tényleg őszintén. Elmehetnek, sőt visszavárják őket… Összebarátkoztak egy mélységivel, aki Azrael. Isten útjai kifürkészhetetlenek, ahogyan az emberek mondják.
- Úgy lesz. Ha még erre vetődök. - sóhajtott és Adára nézett. - Menjünk haza.
- A szolgám mutatja az utat ki. - mondta Azrael, mellette pedig megjelent, egy végtelenül undorító csápos, fej nélküli, féregszerű lény. Ő ugyan nem látta fent a nefilim kislány igazi alakját, de sejtette, hogy ez is valami hasonló lesz. Hirtelen lelkifurdalása lett, hogy lelőtték, pedig Azrael már akkor is csak beszélgetni akart velük. Ada megpróbálta felvenni a követ, de a mélységi kiteleportálta a kezéből, mire a félangyal most először őszintén mosolyodott el. Erről jutott a tünde eszébe a nagyobb kő… Mostmár nem volt, ami fogva tartsa a mélységit.
- Mi lesz most, hogy elmozdítottuk a nagy követ és azt mondtad kiszabadítottunk? Nem tudsz elmenni?
- Kimenni? Ott, ahol minden tele van vérszomjas papokkal? Nem, köszönöm, jó itt.
- Jól van. Lehet meglátogatlak. Sok érdekes dolog megy most a világban.
Intett búcsút a maga részéről, és felnézett a végtelen hosszú lépcsősorra. Le fog szakadni a lába mire felérnek… De legalább lesz ideje kigondolni, hogy mit fog hazudni a királynőnek, és hogy mégis hogyan kéri el tőle a titokzatos varázskardot, hogy utána bedobhassa a nyílt óceánba, jó messzire. És persze még Adával is dűlőre kellett jutniuk. Eszébe jutott, hogy fent Azrael megpróbálta őket egymás ellen fordítani. Visszanézett, hogy még összeszidja érte a mélységit, de meggondolta magát. Úgyis tudta az öreg, hogy ezért még picit neheztel. Felsóhajtott, mosolyogva megcsóválta a fejét, és elkezdett lépcsőt mászni.

- Fáj a fejem, és zúg a fülem. - hangzik a közlés valahonnan a háta mögül. Ada is feltolja magát, az egyik szárnyát kicsit eltartja, de amúgy rnedben van ő is, már amennyire lehet. Két öklével törli ki szeméből a nedvességet, aztán megáll a mozdulat közepén, mert úgy rémlik, ő is hall valamit. Valami dübörgést, ami se nem víz robaja, se semmi máshoz nem hasonlítható zaj.
- Az én fülem i... nem a fül zúg!
Gyorsan felpattan és körbenéz, vajon nem-e a város akar rájuk omlani.
- Honnan jöhet? - nyújtja a kezét a lovagnő felé és felhúzza, hátha azonnal menekülőre kell fogniuk.
Körbepillant újfent, bár most még annál a kevésnél is kevesebbet láthatnak, a fáklya fénye kihunyt a tüzével együtt, egyedül az ő Égi Vértje ad némi halovány derengést... avagy mégsem: Van valami, ami még a dübörgésnél is jóval zavaróbb. Fentről lila fény árad - sosem látott még ilyet - és a fény forrása egy szem a plafonon.
Ada megbabonázva nézi ezt a szemet. Vajon a bukott az?
Ösztönösen imába kezd, ám a szem közelebb jön, majdnem karnyújtásnyira. A nefilim csak ekkor látja, hogy tartozik még hozzá valami nagy fekete masszarész is. A szem őket pásztázza és beszél, de mintha a hang belőlük jönne, valahol a tüdejük hátulsó feléből. És férfi hangja van.
- Lám, lám, mik sodródtak erre...
Olyan mintha a fekete vízből lenne, csak sűrűbb. Megint beszél.
- Ne fuss, tünde. Nincs hová.
Ada szinte csak a tudata peremén észleli, hogy Loreena valóban hátrálni kezd, illetve azt is, hogy az imája hatástalan. De valamiért nem ijed meg, talán mert olyan abszurd az egész. Amikor az megszólítja Loreenát, védelmébe veszi valami ösztönös tagadással amit a lovagnőtől látott.
- Mit akarsz? Hozzám beszélj.
A hatás nem marad el, a szem azonnal felé fordul, ám az abszurditás nem törik meg - nem tudja egyszerűen csak szörnynek látni, még ha fenyegetőek is a szavai.
- Türelmes légy, angyalfattyú. A hangod még fehér. Nem fogod fel, mi történik épp?
Ada még bőven homlokráncol, amikor a lovagnő váratlanul félig-meddig kuncogva válaszol helyette.
- Unod az egyedüllétet és épp gondolkozol hogy hívj meg minket teára?
Ada homlokráncolása szemelkerekítésbe megy át, ha nem volna annyira megbűvölve a szemtől, most rámeredne Loreenára. A szarkazmus olyasféle humorág, amit csak sértésként használnak a félangyalok, s mivel nem szándékoznak egymással összetűzésbe keveredni, nem sűrűn hallja, ezért nem igen ismeri, nehezen érti.
- Te tetszel nekem, tünde. Mit szeretnél?
- Tudod... lehet hogy szárnyas barátnőm itt tudja, hogy mi folyik... De én egyszerű tünde vagyok, még a szent irataitok sem említenek minket. Szóval engem érdekelne, hogy mi történik, és jó lenne ha elmondanád.
Ada felvonja szemöldökét. Igen, minden kifejezőkészsége a szemére és annak környékére korlátozódik, miközben nem is próbál kifejezni semmit. Viszont annál jobban vágyik érteni, hogy valóban mi történik épp.
- Befutottatok ide, és kiszabadítottatok, ezt köszönöm is. Érdekes a tudatod, tünde. Nem akarsz a segédem lenni?
- Elnézve, hogy milyen nagy vagy aligha szorulsz rá a segítségemre. A kő tartott fogva?
- Igen, és sikeresen elértem, hogy kivegyétek. Nehezebb volt, mint vártam.
- A német férfi...?
Ada nem akarja elhinni. Az egyedüli ami meggyőzte, hogy a követ el KELL mozdítaniuk, különben itt a vég. Magának sem ismerné be, de mélyen sérti, hogy az érzéseivel játszottak.
- Szép illúzió volt, nem igaz? Sokat gyakoroltam, volt időm.
Annál jobban meglepi, hogy Loreena nevetni kezd. De úgy, mint aki ennél jobb viccet még nem pipált. Valóban érdekes az elméje... a félangyalnak idejébe telik majd mire nem csodálkozik el többé, mire megéri és elfogadja, hogy egy helyzetet így is lehet kezelni.  
- Kifejezetten ügyes volt. A fenti illúziók a város pusztulásáról, az is a te előadásod volt?
- Oh, az történelem. Bár nem játszottam benne akkora szerepet, mint szerettem volna.
A félangyal újabb düh tüzét érzi átrohanni a szívén, amikor a tünde a fenti illúziókról kérdez, de a harag elül, amint kiderül, hogy legalább abban volt igazság. Úgy fest, az ő megküzdési mechanizmusa ez. Tisztítótűz. S valóban nagy lángokban áll benne. Valamit megérint benne az illúziók hamis játéka az ő valóságos érzéseivel. Ő is látott már megannyi képet amikről máig nem tudja mennyi volt a való és a káprázat. A zsebében lapuló pakli is ilyen képek összessége, melyek azt ígérték a látszaton át az örökkévalóval kötik össze. S ő követte, a kirekesztés, a vádak, szemrehányások ellenére is, maga mögött hagyta egész családját, hogy hű maradjon ahhoz, amiben értelmet talált és célt. Mi van ha az is a hatalmasok játéka? Egy bukott plántálta gondolatfüzér... vagy még rosszabb. S játszanak vele, ahogy ez a lila szem is unalmában játszott.
De a tündét ez nem zavarja. Törökülésbe helyezkedik és tárgyilagos csevelybe kezd.
- Gyanítom végtelen időnk van. Mi lett Azraellel? Már az angyallal. És még egy nagyon fontos kérdés, mi a fekete víz, amivé széteste a halálukkor a félangyalok meg fönt az a furcsa?
Adának fel sem tűnik, hogy Loreena őfelé is próbál kommunikálni, hogy kérdéseivel a menekülés útját pásztázza. A félangyal előtt vörös posztó a szem minden mondata melyet az ő tüdejéből zörget a világba, amit most ez a földalatti kőterem alkot, s mely talán a hant lesz a sírjukon.
- Azrael? Persze, ő elbukott, ez volt a sorsa. A fekete víz pedig a részem, bár gyanítom, hogy nem szeretnétek kipróbálni. Én kéknek látom, mellesleg.
- Nem kék. - Vág bele daccal. 17 éves már, de most egészen gyermeknek látszik, a szeme, az arca... lelógó, s kicsit megtépázott szárnya. A bukott pedig mintha tudná, mi az, amivel kényes pontra tapint.
- Biztos vagy benne, hogy az az igaz, amit te látsz?
- Én is feketének látom. - Szól közbe Loreena szenvtelenül. - Kettő egy ellen. De tény hogy rosszak a fényviszonyok. Nade ha a víz a te részed a látomásban látottak teste miért lett... Nos... Belőled?
- A katonák az én alkotásaim voltak. Én őriztem a helyet. Logikus, hogy az én testemből legyenek, nemde?
- Az. Azelőtt őrizted hogy... - elbuktál. Trutyiszörny lettél. Gonosz lettél. .... meghíztál?
- Mondd ki nyugodtan, látom a gondolataid. Azelőtt és az után is. Pont ameddig be nem zártak ide. Tény, hogy nem tudok kimenni, így muszáj őriznem, de nagyon magányos itt.
- Jó, ha nyílt lapokkal játszunk, ahogy az emberek pókerasztalainál mondják... Azért őrizted a várost mert itt volt a kard? És ha védted akkor is most is, miért buktál el? Van egy nagyon meredek elméletem, de szerintem csak túl sok időt töltöttem bárdokkal. - közben a nefilim felé néz
- Mesélj, kíváncsi vagyok. Lássam, mit vélsz, mit mondasz ki belőle, és felelek. A szem leereszkedik, hogy ne kelljen felnézned rá
- Előbb ígérd meg, hogy nem nevetsz ki.
- Dehogy. Sőt, örülök, hogy van kivel társalognom. Nem csatlakozol be, testvér?
Ada csak megrázza a fejét de nem veszi le róla... a szemről... a szemét. Miért szólítja őt, a félangyalt testvérnek? De mielőtt felróhatná a sértést vagy visszakérdezhetne, Loreena kézen fogja. Az érintés biztató melegségében egy kicsit megolvad a szívét borító jégréteg, ami olyan vastag és olyan fagyos, hogy már-már tűzként éget.
- Szóval. Mindent összevetve amit láttunk és amit most mondtál...  - folytatja a tünde. -Szerintem te voltál Azrael. Régen. Azért volt itt a kard és ezért védted akkor is és most is ezt a várost.
- Az vagyok a mai napig, csak az emberek neveket aggatnak rám. Az a kard... Kiváló penge, az első olyan művem, amit ember is foghat. Hol van most, nem tudjátok?
Felkapná a fejét ha nem eddig is a szemet nézte volna, de a hallottak után mintha most először látná igazán.
Miért?
Fogalmazódik meg benne a puszta kérdés. Miért kellett elbuknia?
Aztán. A Kard... Olyan abszurd, hogy épp tőlük kérdi.
Mit akarsz?
De egyik kérdését sem mondja ki hangosan. Ha valóban meg kell halniuk, nem számít.
Szabad kezével újfent rámarkol az Égi Vértre.
- Tudni, hogy hol a kardom, nefilim. Csak ennyit.
S most is Loreena válaszol, ő valóban képes is hozzászólni, hiszen régóta keresi a kardot, régebben mint hogy Ada egyáltalán tudomást szerzett róla.
- A helyzet az hogy nem tudjuk. Tényleg nem. A fél világ a kardodat keresi, többről mondták hogy az de sosem bizonyították. Bár nem tudom felismernék-e ha az orruk előtt lenne.
- Pedig jellegzetesre csináltam. Ilyen. - Mondja, és kiemelkedik a padló rései közül egy adag fekete folyadék, ami megformál egy kardot, amit a lovagnő már látott egyszer. Sőt, fogta is. Draugr kardját.
- Na ne.
- Láttad?
- Két hétig nálam volt. Az ember halottsétáltató akinél volt konkrétan kidobta a terem közepére, hogy hitvány varázskard nem jó semmire. Legutóbb a tünde királynő kincstárában láttam, de ha bárki rájött volna hogy ez a kardod, akkor már a fél világ tudná. Hogy vesztetted el?
Ada csak hallgatja mint egy mesét. A történet újabb fordulata, mint az a víz előbb magával sodorja, maga alá dönti, hogy odébb újra partra dobja ziláltan, zavartan, levegőért kapkodva.
- Miért akarod visszakapni?
- Mert elrabolták innét. Ha nálad volt, tudod, milyen hatalmas... Egyetlen suhintása... belegondolni is szörnyű. Megyáll egy pillanatra Nézzétek, tudom jól, hogy bukott vagyok, de büszkeségem még van.
- Az nem büszkeség kérdése. - Állapítja meg Ada. - Mit akarsz vele?
Szólal fel azért a kevésért, amit biztosan sejteni érez. Már nem merné azt mondani, hogy tudja, sőt már abban sem biztos, hogy ennek az egésznek van értelme. A bukott... szörny kellett volna, hogy legyen, gyalázatos fekete massza, ami az is... de nem egy értelmes beszélő nagyapó, aki a kardjáért aggódik. Egy kardért, ami talán a leghatalmasabb fegyver ezen a világon, ha a tekercsek és legendák valóban igazat szólnak. Ki tudja már? Miért higgyenek neki éppen most? Ennyi trükk és illúzió után? Itt egy szerencsétlen, magatehetlen őr, aki jót akar... de mégis hogy válhatott bukottá, ha valóban az emberiség javát és Élóhimet szolgálta ? ... ha ugyan a kettő ugyanaz.
- Visszatenni a helyére, mi mást...? Én csináltam, az enyém. Neked se esne jól, ha elvinnék az égi vérted, nem?
Loreena tagadón rázza meg mellette a fejét.
- Azrael... Kipróbáltuk. Nem működött. Én konkrétan nem éreztem benne semmit, és az ember halálpap sem. Tőlünk el van zárva az ereje.
- Pedig működnie kell . Pontosan úgy csináltam, mit ahogy az embereket tanítottam annak idején.
- Akkor elfelejtették.
- Ellopják. - Ada már maga sem biztos miért szól most is közbe, de valami belső kényszer feszíti, hogy leleplezze. Nem hisz, és ami több, nem is akar hinni neki.
- Amennyiben úgy véled, hogy képesek a mostani emberek felvenni a versenyt egy horda elszabadult angyallal, hát el is tudják lopni. Addig viszont jól őrzöm majd.
- Akkor megint felvetődik a kétdés hogy legutóbb hogy vitték el. Ami egyszer sikerült sikerült másodszorra is. Most viszont azt hiszik, hogy az egy jelentéktelen varázskard, ami nem jó semmire. Ennél jobb védelmet nem kaphat, hiszen ki akarná így elvinni?
- Ti már tudjátok. Mit gondoltok, mi lenne a legjobb teendő ahhoz, hogy megvédjem így?
Magán érzi társnője tekintetét, s talán egyet gondolnak. Mi lehet jobb védelem, mint a tudást birtoklók eltüntetése? Halál. De azért ha már megkérdezte, miért ne egyezkedjenek? Ada különösebb meggyőződés nélkül ellenkezik újra:
- Más is eljöhet, ha mi eljöttünk ide. És ismered a gondolataink.
- Így van, ismerem. Tudod, ti azért jöttetek le, mert azt akartam , de sajnos ki kell hogy ábrándítsalak benneteket: Nem tudok semmit sem megölni a kardom nélkül. Az erőm kétfelé oszlott: Az egyik a tünde hölgy zsebében van, a másik a kardom készítésére ment. Illúziókkal elrejthetem a helyet viszont.
- A zsebemben? - Loreena azonnal érti is nyúl, s valóban, a tenyerén egy szabályos, ovális alakú kő pihen, amikor előhúzza. Lángvörös.
- Igazán szép. Mire jó?
- Semmire. Olyan rég zártak ide, hogy semmire sem jó már. Láttátok az anyagom, nem? Folyadék, semmi más. És ott van mindig, ahol én akarom, hogy legyen.
Mondja, és a kő eltűnik a lovagnő kezéből mintha ott sem lett volna, majd Ada feje búbján jelenik meg.
Ada öszötönösen megrázza a fejét. Csak a szeme sarkából követi hová esik a kő, ha vajon át nem rakja addig. Haragszik Azralere, de maga sem tudja miért. Hóbortosnak látja,mint az öreg embereket és mégsem hisz neki, hogy ne tudna ártani nekik. Ha mégis igaz, akkor akár ki is sétálhatnak.
De a szem nem csak haragot, szomjúságot is kelt benne. Azt a fajtát ami kéz a kézben jár az indulattal: a lélekét.
- Miért buktál el?
- Nem mentem fel, amikor Isten hívott. - Közben a kő őelőttük, a fölön jelenik meg. - Kérleltek az angyalok, figyelmeztetett az Uram is, de nem mentem. Maradnom kellett, az embereknek szükségük volt fegyverekre. Arael mondta, hogy a büntetésük velejárója, hogy nincs mivel védelmezniük magukat, de sajnáltam őket.
- És most egymás ellen harcolnak, hogy nekünk, félangyaloknak kelljen megölni őket, hogy véget érjen háborúskodásuk.
Fejezi be a történetet. Részéről eleget hallott, hátat fordít neki, csak Loreenára vár.
- Hah, fellengzős poronty! Mert ami a kezedben ragyog, mi? Ti sem vagytok jobbak nálam.
Szégyenrézet árad szét benne az intésre azonnal, öntudatlanul, de a keserűség nagyobb.
- Mi befejezzük, amit te elkezdtél.
Azrael nem válaszol, Loreena hangja azonban értőn cseng, ugyanaz a melegség árad belőle, mint ami az érintéséből az előbb.
- Elég nagy büntetést kaptál az engedetlenségért, pedig jót akartál. Sajnálom. Engem azért küldtek ide Andromédával, hogy megtisztítsam a területet... nos... tőled. De egy engedetlenség után egy másik már nem számít talán. Elengedsz minket?
- El. Lenne egy kérésem. Keressétek meg azt, akinél a kard van, vegyétek el tőle, és dobjátok valami távoli mező legelrejtettebb zugába. Jobb helyen lesz ott, mint bárkinél
- Csakugyan azt gondolod, hogy a mezőn biztonságosabb? Hogy soha senki se lesz olyan, aki képes lenne használni? - kérdi a földet bámulva. Sejti, hogy nem száí hová néz, emrre beszél, Azrael, a szem 'hallani' fogja.
- Nem állítom, hogy nem lesz. Nagyon könnyű vele embert ölni. De jobb kezekben van, mint valakinél
- A tenger mélyén jó helyen lesz. Egy ideig nem fog kiszáradni. Mit szólsz?
Ada is kíváncsian pillant hátra a szárnya fölött.
- Az se olyan rossz ötlet, lovagnő. Ha egyszer erre vetődne, számoljon be róla.
- Úgy lesz. Ha még erre vetődök.- sóhajt fel Loreena, s a hangja mosolyog.
- Menjünk haza.
- A szolgám mutatja az utat ki. mondja Azrael, majd megjelenik az, amit Ada látott, midőn Loreena egy kislány éeltéért könyörgött. Ugyanaz a sokkarú fekete valami, amihez legelőször szerencséjük volt, hogy erre a helyre megérkeztek
Ada csak bólint, elindul velük. Illetve indulna, aztán valamiért meggondolja magát, s mielőtt még elmenne, visszafordul és magához veszi a követ, ami azonnal el is tűnik az ujjai közül. Ezúttal a nefilimen a sor, hogy elmosolyodjon. Valóban újra gyermek lett a szíve itt, Azrael előtt, s gyermeteg sóvárgást hagyott benne, ami nem múlik el egyhamar. Titkokat, s a világ megválaszolatlain kérdéseit sejti betölteni ez a vágy, de a büszkeség nem engedi, hogy maradjon, s további válaszokra várjon újabb, haragot és szégyent keltő kérdések nyomán.
- Mi lesz most, hogy elmozdítottuk a nagy követ és azt mondtad kiszabadítottunk? Nem tudsz elmenni? - Fordul még vissza Loreena a kőlépcsőnél.
- Kimenni? Ott, ahol minden tele van vérszomjas papokkal? Nem, köszönöm, jó itt.
Egy pillanatra mindketten újra felfogják, hogy a szem és a csápos massza, amivel eddig beszéltek nem a kinti világba való alkalmatosság.
- Jól van. - nyugtázza a lovagnő - Lehet meglátogatlak. Sok érdekes dolog megy most a világban.
Ada ilyenkor szokta kívánni, hogy a szárnya többet elbírjon. A többi nefilimnél talán a megszokás teszi, nála a hosszú álom is hozzájárult, hogy nem bírja el, de ezekben a percekben ő is a lábáért aggódna, ha nem feledkezne meg róla. Mélyen gondolataiba merülve követi a tündét és a formátlan szolgát . Csak remélni bírja, hogy minden lépés felfelé tisztábbá és érthetőbbé teszi azt, ami most előttük lezajlott. S megvilágítja saját, vegyes érzéseit.

A végeláthatatlan lépcsőmászás után végre kiértek oda, ahonnan jöttek. A lábait már nem érezte, pedig elég edzettnek hitte magát, a combizmai tompán lüktettek, bár mióta egyenesen haladtak a zihálást már abbahagyta. Azrael szolgája az árnyékban maradt, ahogyan kinéztek a késő délutáni napfényre és le a szakadékba, amit átugrottak korábban. Mennyi idő telhetett el? Egy nap? Kettő? Egy óra? Nem tudta volna megmondani, a sok látomás és illúzió, az ablakok hiánya és a folyamatos sötétség teljesen összezavarta az időérzékét. Csak a saját szervezetére tudott támaszkodni támpontként, az éhségre és az alvás szükségességére, azok pedig azt súgták, talán fél napot tölthettek lent az angyalok városában. Átnézett a túloldalra és az ott növő vaskos törzsű fákra, amik az otthonának határát jelezték. Milyen közel terült el egymáshoz két teljesen más világ! Lepillantott a feketén lezubogó vízre, vagyis a mélységi furcsán kiterjesztett testére.
- Akkor... ugrunk át megint? Vagy beleugrunk a... Azraelbe?
- Szerinted megégetne? - kérdezte Androméda bizonytalanul, és a kérdése teljesen jogos volt. Kicsit még mindig fájt az ujja azután, hogy belenyúlt a vízbe és ha már idáig eljutottak, akkor nem lett volna jó pont most megöletni magukat.
- Nem tudom. Megégetne? - fordult a mélységi szolga kifacsart csápos testéhez. Szerette volna az arcát nézni, udvariasságból, ha lett volna neki egyáltalán. Azrael szebb formát is adhatott volna nekik, hiszen mint láthatták tudott ő nefilimet is csinálni, ha akart. Talán az is lehetséges volt, hogy ő maga ne trutyiszörnyként, hanem valami humanoidokra hasonló alakban jelenjen meg legközelebb… Mindenképp meg fogja rá kérni, ha ez lehetséges.




- S̴̵͈̹͖̬̞̳̳͚̫̱̆͆̒̋̉ͣ͋͌ͬ̒ͩ͗͊̓ͭ͢ͅḥ͚͔̥͓͈̲̯̠͙͂̏ͤͪ͘͟a̡̬̝͓̬͓̼̝͚͇̤̪ͯ̂͋̎̊̆́̎ͬ͗͆͗̋ͣͤͧ͋́͜͜ͅb͍͈̘̝̄ͥ̎̈͜ť̢̲͈̤̱̦͕͕͔̭͖͇̻̫͔͈̎̑̿ͤ̅̉ͩ̾͘͘͠'̸̯̰͎͚̦̗̫̦͓̱̝̘͆ͤͯ̉̑ͯ́͊̌ͭͪ͒ͫ̃̔́̚͞ ̶̡̨̛̹͍̰͚̹̃ͥͯ̀̿͆̄̅̿ͯ̎̔̃̍́̐͌̌ĕ̴̴ͥ͆ͥ́̃ͦ̑͒͑ͮ͌̂̆͒̉͐̏͞҉̗̯͚̻̣̙͙̥͍ͅl̴̑͐͒̽ͯͫͣ̈́̆ͤ̄҉̭̤͚̘̤̩͓͔̪̠̥̣̯̲̹̀͢͡ ̶̧̉͗̓̈́̊̆̑̍̑ͫ̂̕҉͖̤̣̠̣̣̘̣͈̖̹͕̫͠ͅz̵̲͇̱̬̖̘̝͚̫̲͕̼̘ͭ̂͑ͦ̕͢͞͠ȉ̧͎͖̦̺͔̦̺̥̪̦̠̩̯̼̬̭͂̓ͮ̏ͪͥ̎̓̈́ͧ̒̔̀́̚͠o̴̵̢͔̼̝̞̞̭͈͎͈̩͈͚̺͇̙̖̟̥̭ͥͣ̉̃ͯͧ́n̯̥͙̝̯̰̞͍̬͖̗͔͚͇̰͕̘ͨͩ͛͑̌̽ͣ͘͞͝,̶͎̘̥̺̼̬̟ͮ̓̎̓̃͊ͯ̋̏̌͐̒̓̎̌́͜ ̧̫̖̼̗͍͕̱͌ͨ͛̌̄̽́͋̀͂ͩͤ́ͦͪ͠͞g̴̪̬͉̟̙̯̭͉͔͉͍̙̥͎̱̺̥ͮͦ̏ͭ̈́̌̉͊̂̇̂̽̿ͧ̆̚̕̕͘h̷̢̺̙̘͎̩̦̟̥̘͐ͩ͗ͣͪͬͩͦ̀ͯ̎̿̂̓͌͆̀̀́ͅi̵̶̱̳̖̮̠͙̮͊ͪ̅ͯ͑̈̄̅͌̇́͜ļ̢̧̞̠̪͔̣̘̯͉̰̬̪̠̎̈́̋̆́͒̔̃͠ͅu̴̧͈͇͎͙ͦ̒͊̀͊̓͘͟ͅ ̸̸ͫ̆ͤ̎̓̊̄́̋ͯ͌ͯͣ̈̑̎͏͔̼͈͓͍̦̬̤̖͙v͇̠̗̝̊̈́͆ͯ̕̕'̰͍̬̙̼̯̙̩̳̳̥͇͖̦̃̔ͬ̓̐ͤ̍ͪͫ͌͒̌ͪ̅ͮ̽̔ͫ͜͜͝͞ ̨̬̱̜̞̰̠ͫ͛ͦ̅ͫ͊͆ͨ̋́̿ͮ͛͌̆͛s̸̸̡͉̳̺̤͒͗̐̇ͮ̎͜î̵̗̩̼̮̋̏ͩ̊ͥ͌̌ͩ̎̾̉ͬͫ́̚m̴͈̯̘̮̞̫̞͈̜̘̼͇̠ͭͣ̏ͣ͘h́̍̔̇͜͏̡͎͇͔̣̣͉͖͚̤̟̝͚̹̱͎̤͉̘͠ͅu̫̝͍͎͎̻̯̖ͤͭ͑ͥ̑̈̀́͘͝ - válaszolta a kis lény, amiből egy szót sem értettek, bár a tünde határozottan értékelte a próbálkozást.



- Ugorjunk. - döntött a félangyal, majd határozottan lendült neki a szakadéknak, hogy kitárt szárnyai segítségével átjusson a túloldalra. Loreena is nekifutott, hogy a szél erejével átugorjon a túloldalra. Szerencsére mindketten könnyedén földet értek a szakadék túloldalán. Jóska egykedvűen legelte az aljnövényzetet néhány méterrel arrébb, a tünde pedig megkönnyebbülten paskolta meg a szürke csődör nyakát. Azért választotta mindig őt, mert még ha nem is volt igazi csataló, és gyáva is volt mint egy nyúl, sosem hagyta cserben, és most is haza fogja vinni őket. Felmászott a nyeregbe, és a kezét nyújtotta Adának, hogy felsegítse a háta mögé. Még egyszer, utoljára visszapillantott Blighted falls bejáratára, a tátongó barlangra. Volt egy olyan érzése, hogy nem most látta utoljára a helyet és Azraelt…
- Bárhogy is legyen ezután... Nem gondolom, hogy bárkinek tudnia kéne mi van itt. - jegyezte meg csöndben a másiknak.
- Nem árulod el a királynődnek? - kérdezte a félangyal. A tünde némi csodálkozást vélt felfedezni az egyébként színtelen hangban, miközben a lány felmászott mögé. Elképzelte, ahogyan előadja Amelie-nek, hogy oké, elküldtél minket megölni egy mélységit, de hé, jó arc volt, inkább életben hagytuk. Őfelsége egészen biztos, hogy nem lett volna lenyűgözve egy újabb parancsszegéstől, és nem valószínű, hogy belátta volna, hogy van, amit jobb békében hagyni. Amellett nem is lettke volna képesek elpusztítani Azraelt, bár ebben az esetben az lett volna az elvárás, hogy belehaljanak az igyekezetbe…
- Szerintem nem értené meg. Vagy másképp látod?
- Te jobban ismered őt. - kerólte ki a kérdést Androméda, de nem kérdőjelezte meg Loreena döntését. - De a kardot meg tudjuk szerezni a beleegyezése nélkül? Valóban elrejtjük?
Azrael tudta volna, ha hazudnak, a lovagnőnek pedig őszintén szándékában állt megtalálni a kardot és bedobni az óceán mélyére, hogy senki se találhasson rá ameddig az ki nem szárad. Hogy odáig, hogy jutnak el, az már egy másik kérdés volt, amire csak Zephyrantesben lelhettek válaszra.
- A kard nem nála van szerencsére... Vagy a kincstárban van, vagy valamelyik lovagnál, de tényleg az óceán mélyén csinálná a legkevesebb galibát. Nameg megígértük az öregnek. Egész megkedveltem.
Ada egy ideig hallgatott, így némán indultak vissza az ösvényen észak felé, hogy elvigyék a híreket a fővárosba. Néhány lólépés után azonban a gondolataiba merült félangyal ismét megszólalt.
- Mi lenne, ha elpusztítanánk?
Most a tündén volt a hallgatás sora. Ez a lehetőség eddig meg sem fordult a fejében. A kard nem tűnt nagy, hatalmas és nehéz fegyvernek, de ki tudta milyen erőket rejtett még?
- Szerinted el lehet pusztítani? Mégiscsak egy angyal kovácsolta.
- Nem tudom. Talán kiderül, ha majd nálunk lesz.
Loreena hátrapillantott a válla fölött a romok irányába.
- Tehetünk egy próbát. Remélem nem fog rajta megsértődni...
Ügetésre fogta a lovát. Egyikük sem szólt már semmit a témáról, bár egy keveset még beszélgettek a hazaúton, inkább mindketten gondolataikba mélyedtek és próbálták feldolgozni a velük történteket. Ez nehezebb feladatnak bizonyult, mint amilyennek elsőre tűnt.
Zephyrantes kapujában egy őr sietett eléjük, minden bizonnyal az erdő láthatatlan őrei jelentették, hogy közelednek.
- Lady Loreena, Nefilim Andromeda. Hogyan sikerült a felderítés?
Meglepően izgatottnak látszott.
- Sikerült különösebb probléma nélkül bejárnunk Blighted Fallst és még egyben vagyunk, noha a királynő feladatát, hogy tisztuljon meg a hely a Természet el fogja végezni magától talán egy század alatt. Valami gond van? -  kérdezte a lovagnő. Gyanús volt neki ez a nagy sietség.
- Nos, nem mondanám gondnak, vagyis... Talán önnek az, kisasszony, de mi közkatonák nem ismertük annyira... Meghalt egy lovagtiszt, valami Mordred Farseeker, de mivel mindig kint járt az emberek között, nem láttuk sokat. Bent épp a temetési szertartás megy... Készítsük elő az expedíciós erőket?
Nem ismerte jól Sir Mordredet, de a férfi sokat segített neki, mikor még új volt a diplomáciában. Többek között hatalmas könyveket pakolt elé, de igyekezett mindent megtenni, hogy a fiatal lovagnő eligazodjon az emberek szövevényes etikett előírásainak labirintusában. Ezen kívül szinte semmi kapcsolat nem volt közöttük, így bár szomorú volt a halála miatt, a gyász nem érintette meg túl mélyen a lelkét. A halál bármelyik nap eljöhetett bármelyikükért, és Veronián különösen szeretett aratni. A kérdésre megrázta a fejét, nem lett volna jó, hogyha egy tündecsapat belefut Azraelbe, talán nem lett volna olyan szerencsés vége, mint az ő kalandjuknak.
- Felesleges. Bejártuk az egészet, amit be lehetett, de csak köveket és csontokat találtunk a mindenhonnan folyó fekete vízen kívül. Mi történt Sir Mordreddel?
- Nem, nem is az. Biztosítanunk kell az átjárót a Shadow Aegisen. - megrázta a fejét. - Pokoltűz sebeit láttuk rajta... Valószínüleg démon rajtaütés. Ráadásul minden felszerelését elvitte a támadója.
Átjárót? A feladatuk az volt, hogy megtisztítsák a területet, erre a katona valami átjárót emlegetett, amiről Loreena most hallott először. Nem állt meg, hogy kijavítsa a férfit, biztos volt benne ugyanis, hogy az ő bölcs királynőjük neki nem mondta el a terve egy részét, a kérdés már csak az volt, hogy miért? Persze nem is számított, így viszont már jóval kisebb volt a lelkén a nyomás, és a teher, hogy hazudnia fog őfelségének, hiszen az se mondott igazat nekik. Viszont határozottan érzett itt valami mást is. Egy hideg megérzés kezdett el bekúszni a gyomrába, majd fel a torkáig.
- Értem. Nos a királynőt is tájékoztatni fogom, de lent minden járat be van omolva egy szint után. Minden szobában és alagútban voltunk, nem volt olyan nagy, és egészen biztos, hogy átjárót nem fognak találni.  Ha megpróbálnák megtisztítani jó eséllyel a fejükre omlana az egész. - nézett Andromédára megerősítésre várva. A félangyalra való tekintettel mindketten németül beszéltek. - Őfelsége a szertartáson van igaz?
- Nem biztonságos oda menni. A fekete víz mar. Őseim városa romos és ingatag. Elpusztította az idő és a bukott maradványai.
- N...nos akkor parancsig nem cselekszünk... - mondta a katona, majd intett. - Ha gondolják, vegyenek részt nyugodtan a megemlékezésen.
Mindhárman elindultak a temetésre. Loreena kantárszáron vezette tovább Jóskát, és odasomfordált Ada mellé.
- Köszönjük. - mondta a férfinak, majd a félangyalhoz fordult, és jóval halkabban szólalt meg, hogy az előttük menő katona ne hallja. - És köszönöm. Pont most kell a nyavajás démonoknak is támadniuk...
- Gyakran járnak erre démonok? - kérdezte Androméda félhangosan.
- Nem, de bőven az erdő határain kívül történt az eset... Lehet, hogy a díszes felszerelése tette... - válaszolt a katona a lovagnő helyett.
- Díszes felszerelés? Mióta érdekli a démonokat az ilyesmi?
- Milyen díszes felszerelés? - fordul Ada is a katona felé.
- Hát, a kincstár legszebb felszereléseiben járt. Sokszor volt diplomata, így impozánsan kellett megjelennie...
Azok a bizonyos jeges karmok szinte rászorítottak Loreena torkára. Nem. Ekkora pechjük nem lehet… Csak nem nála volt pont az az egyetlen egy kard, ami nekik kell. Pedig megvolt az esélye, nagyobb, mint amit a lovagnő szeretett volna. Ráadásul a démonoknak van okuk tünde diplomatákat megölni, elég sok borsot törtek az orruk alá, részben mikor ő megölte Elyra syph Hel-t, majd Holtmező előtt is abban a kisebb csatában jelentősen megtizedelték a soraikat. Nem lett volna csoda, hogy vissza akartak vágni. Megmasszírozta a halántékát.
- Értem. Remélem semmi nagy érték nem veszett oda vele. Tervezzük az ellencsapást?
- Nem tudjuk a pontos értéket, sajnos több relikvia is volt rajta... Nem tudunk ellentámadni, a démonherceg, aki az eset körzetéért felelős, már elhárított minden felelősséget, és sajnos nem tudunk semmit felhozni ellene...
- De tudjuk ki volt?
- Negatív, nem látta senki.
- Nem volt túlélője a támadásnak?
- Egyedül indult útnak Sir Mordred.
A tünde felsóhajtott. Ekkor látta meg, hogy Androméda már egy ideje próbálja magára felhívni a figyelmet, de végül akkor vette csak észre amikor a lány feltűnően kinyitotta nagy fehér szárnyait. Küldött felé egy bocsánatkérő mosolyt, és engedte szóhoz jutni.
- Kard volt nála?
- N...nem tudom... A lovagok szállásmestere többet tud erről. - Rezzent meg a szárnycsapásra a férfi. Loreena óvatosan megérintette a lány karját.
- Menjünk a szertartásra. - többet nem akart mondani a katona előtt. Talán szerencséjük volt, de emlékezett Edith Fairbranch történelemleckéjére.
A tündéktől ellopják a démonok....
Végül odaértek a szertartásra. A ravatalt öt druida állta körül, és rétegenként növesztettek fát a test köré, hogy visszaadják azt a Természetnek. Sir Modred testét már nem látták, ahhoz nem érkeztek időben. A királynő egy kisebb, neki felállított trónon ült, de nem tűnt különösebben szomorúnak. Végigülte a szertartást, kötelességből, de valószínűleg nem is érdekelte igazán. Ennek ellenére Loreena nem érezte illendőnek, hogy most menjen oda hozzá jelenteni, inkább csöndben megvárták a szertartás végét. A fa egy ideig nőtt, majd a druidák mintha csak koreográfiát követnének (és ez valószínűleg így is volt), egyszerre megnyitották a földet a ravatal alatt, és visszaadták a halott lovag testét a földnek. A druidák ez után csendben kivonultak, a tündék pedig hallkan beszélgetni kezdtek.
A lovagnő ekkor látta alkalmasnak az időt arra, hogy diszkréten a királynő színe elé járuljon, aki amikor észrevette őket intett, hogy nyugodtan menjenek közelebb.
- Felség. Mint láthatja, visszatértünk Blighted Fallsból.
- Örömmel tölt el. - válaszolta őfelsége.. Az egész lényéből sütött, hogy unta a temetési szertartással járó procedúrát, és inkább örült neki, hogy valami mással foglalkozhatott. - Sikerült átjárót találni?
Már megint az átjáró.
Hogy a fészkes fenébe találtunk volna átjárót, ha nem mondod meg hogy azt keressünk?
Sajnos nem fejezhette ki a bosszúságát. Nem akarta tovább mérgesíteni a viszonyát a királynővel, így sem állt valami rózsásan, és nem akarta elveszteni a lovagi címét. Bármennyire is teher volt néha, és bármennyire is tudta, hogy a legkellemetlenebb feladatokat ő kapta, megtanulta élvezni a pozícióval járó felelősséget, és hogy tudta, hogy van lehetősége változtatni a világ sorsán, nem kell tehetetlenül széttárnia a kezét miközben csak sodorják előre a nagy események. Ráadásul lovagként nem volt meghatározott helyhez kötve, így be tudta járni Veroniát, és néha volt lehetősége a Köderdőbe is leutazni… Így visszafogta magát, és lenyelte azt a bizonyos békát. Mire azonban megszólalhatott volna, Androméda felvette a beszélgetés fonalát.
- Őseim városa beomlott. Sötét, maró víz járja át. Akár száz évbe is telhet, mire a bukott nyomaitól megtisztulnak a romok. - olyan volt, mintha betanult szöveget mondott volna fel egy kisiskolás a tanárnéninek. Loreena sötét arccal bólintott.
- Minden teremben és folyosón jártunk. Ha átjárót keres az Árnypajzs hegység alatt, azt nem Blighted Fallsban fogja megtalálni.
Még mindig fájt neki, hogy a királynő hazudott a küldetés valódi okáról, így tényleg elszállt minden lelkiismeret furdalása.
- Szomorúan hallom. - mondta olyan arccal, mint egy gyerek, aki megunta a játékát. Egyszerűen nem érdekelte tovább a küldetés, ami majdnem megtörte a testüket és az elméjüket, és ahol meg is halhattak volna. - Milyen jutalmat is ígértem maguknak?
- Nem ígért felséged semmilyent. Ellenben, ha megengedi lenne egy kérdésem. Mi lett a karddal, amit még a nekromantától hoztam el felségednek? Még mindig a kincstárban pihen?
Mindeddig csupán feltételezésekkel élhettek Sir Mordred halálával kapcsolatban, de most erre rá kellett kérdeznie. Fel volt készülve a legrosszabb válaszra is… És ez volt a szerencséje.
- Az? Nem. Valamelyik démon kezében pihen. Pont abban, amelyik megölte Mordredet. Ha érdekli, vagy azt szeretné jutalomnak, sajnos magának kell megkeresnie.
Még így is szeretett volna üvöltve csapkodni haragjában. Ott volt a kard végig az orruk előtt, és most, pont most, amikor végre megtudták, amikor kezdhettek volna valamit a dologgal, pontosan akkor kellett ellopniuk a démonoknak. Szeretett volna felnézni az égre és megkérdezni Istent az angyalok urát, hogy „Te most szórakozol velem?” de nem tehette, és nem is lett volna értelme. Pontosan tudta, hogy szórakozik vele, de azt is, hogy midnen lépésével az előre megírt sorsnak próbál ellentartani, ami néha sikerül, ahogyan sikerült Lightleaf megalapításánál is, de nem sikerülhet mindig. Végül csak megrázta a fejét.
- Csupán kíváncsi voltam. De én csak a munkámat végeztem, a jutalom Andormédát illeti.
Amire vágyom, azt úgysem vagy hajlandó megadni nekem…
És úgy tűnik most először ugyan az jutott eszükbe a királynővel.
- Biztos benne? Bár igaz, magának úgy is van elég jutalma. Andromeda, mit óhajt?
Pontosan tudta mi van amögött az „elég” mögött. Hogy örüljön, hogy még él, és hogy még mindig lovag, és ezért hálásnak kell lennie. Azóta sem tudta meg, hogy a parancsmegtagadás volt a valódi ok, vagy csupán nem tetszett a királynőnek, hogy a herceggel kokettált... Mindezek ellenére dühítette a célzás, hogy folyamatosan feszültség van, azt már megszokta, hogy az anyjával nem beszél többet tőmondatoknál azt is, és zokszó nélkül tűrte, hogy minden feladatot neki kell megcsinálnia, amire más nem jelentkezett önként. Mindent lenyelt, de amikor az orra alá is dörgölte Amelie a hibáját, ökölbe szorult a keze és szinte alig hallotta meg Androméda válaszát.
- Maradni szeretnék, jobban megismerni a népedet. Felség. - tette hozzá a félangyal fejet hajtva. gyorsan elleste a tünde szokásokat.
- Csak ennyi? Miért is ne. Nyilván Lady Loreena gondoskodik majd az idegenvezetésről. Örülök, hogy így döntött, és élvezze városom vendégszeretetét szabadon. Ha ennyi lenne, elmehetnek.
Lory meghajolt és elfordult. A lelkében vihar tombolt, és nagyon igyekezett hogy nyugodtan vonuljon el ugyanakkor… Nem tudta nem észrevenni Amelie arcán a kislányos vonásokat, reakicóin pedig az unalmat mikor elvesztette az érdeklődését a küldetés iránt. Villámcsapásként hasított belé a felismerés, hogy a királynő akivel dacolni próbál, akinek fáj minden egyes szúrása, és akinek az elismeréséért egy időben bármit megtett volna, nem több egy kislánynál, akinek túl hamar jutott túl nagy hatalom. Az uralkodás, a politika és mások élete neki nem volt más, mint játék, aminek a kereteit a királyok, a diplomácia és a politikai szabályai adták. Neki csupán gyalogok voltak egy sakkjátszmában, akiket kedvelt azok talán a szép fényű porcelánbabái, ami ha eltört, akkor bármikor kapott helyette másikat. Kedve lett volna lekeverni neki egy pofont, ahogyan az anyjának kellett volna, hogy ez az egész nem játék. Hogy itt komoly tétek vannak, valódi sorsok, egyes tündék, félangyalok és emberek élete és boldogsága. Ha Amelie az ő helyében lett volna... Ha látta volna azokat a dolgokat amit ő, ha részt vett volna a csata hevében, ha rettegett volna az életéért, ha szeretett volna, ahogyan ő szeretett és ahogyan őt szerették...
A harag helyét pedig ekkor átvette a sajnálat. Amelie nem érthette meg őt, mert még sosem érezte, amit ő, még sosem bántották vagy alázták meg, ugyanakkor őfelsége valójában nem is élt még, hisz börtönbe zárta őt a saját udvara és annak csillogása. Loreena biztos volt viszont benne, hogy valamikor, az élete folyamán a királynőnek is el fog jönni a pillanat, amikor olyat akar tenni, amit nem lehet, olyat akar szeretni, akit nem szabad, és akkor önnön gőgje miatt még sokkal jobban fog szenvedni nála. Nem most, nem is holnap, de egyszer, és akkor majd talán át fogja gondolni a dolgokat. Talán dőreség volt ezt feltételezni, de reménykedett. És amikor erre rájött, képtelen volt rá tovább teljes szívből haragudni.
- Gyere. Kerítünk neked szállást hosszabb időre. Más nem lakhatsz nálunk. - mondta Adának végül. Kimentek a teremből, ahol a szertartást végezték, messzebb, ahol senki sem láthatta, vagy hallhatta őket. A lovagok háza felé indult, hogy talán arra tudnak a félangyalnak egy szobát szerezni… A lány tette fel a kérdést, ami mindkettejük fejében motoszkált, megtörve ezzel a súlyos csendet.
- Mihez kezdünk most?
- Nem tudom. Megkeresem a kurva démont és a szart is kiverem belőle. - engedte el végre az indulatait, így, hogy már csak ketten voltak.
- Elkísérlek. A kard nem veszhet el- válaszolta Ada a maga továbbra is hűvös módján. - Hogyan volt tovább a látomásod?
Loreena vett két nagy levegőt, próbálta visszanyerni a józan ítélőképességét, és a gyakorlatias gondolkodásmódját, hogy kitalálhassa a továbbiakat. Az élet robogott tovább, a sors kerekei őrült tempóban pörögtek, nekik pedig legalább tervekben lépést kellett tartaniuk vele.
- Jól van. Egyelőre várunk, hogy felbukkanjon, vagy jöjjön valami hír... Akárki lehet és akárhol lehet, így többet nem tehetünk, de minden apró hírre figyelnünk kell A mi előnyünk mindenki mással szemben hogy tudjuk hogy néz ki a kard és leszűkült a tulajdonosok száma. A jövőben a démonok a déli embereknek adták a kardot, de az már nem mentette meg őket, nem tudom tudták volna használni vagy sem. - felsóhajtott. - Kilátástalannak tűnik a helyzet.
- Ismered a déli embereket? ....Egyháziak voltak? ....Az emlékeid alapján megfigyelhetjük a démonokat és akik kapcsolatba léphetnek velük..... Itt van befolyásod a katonák fölött, nem igaz?
- Valamennyi van.... De mint észrevetted a királynő és köztem... Nos van némi feszültség. És sajnos nincs is több emlékem, hacsak... - hirtelen felvillant egy lehetőség a fejében. Halovány reménysugár volt csupán, de most mindenbe bele kellett kapaszkodniuk. - Meg kell találnunk Rielt. Rejtőzik, de a jövőben ő segített nekem. - röviden leírta Adának, hogyan nézett ki a démonok egykor dicső királynője. Bár Riel határozottan megkérte őt, hogy a múltbeli énjének ne mondja el a történteket, a szükség most jobban szorított annál. Talán ki tudná használni, hogy megölte a riválisát… Talán…
- Nem biztos, hogy fog nekünk segíteni, és nem tudom hogy bukkanhatnánk a nyomára, de ő volt a démonok királynője a legutóbbi háborújukban és még biztosan életben van. Ez az egyetlen kiindulási pontom, magán a kardon kívül.
- Rendben. - bólintott Ada, nyugtázva a helyzetet a maga szűkszavú módján. A félangyal ekkor elővett egy pakli színes kártyát és húzott két lapot, de ezek a tündének nem mondtak sokat. A lány csak annyit mondott róluk, hogy a kártyák baljós utazást jeleztek. Mi mást… Nem lesz egyszerű dolguk akármi is történjék, de nem tehettek többet annál, minthogy vártak. Hírmorzsákra, pletykákra, bármire, hogy történjen, és hogy közelebb vigye őket a céljukhoz. A mélységinek ugyan ott volt az örökkévalóság, ameddig várhatott a kardjára, de nekik már nem jutott ennyi idő.

Ada hozzászokott a pusztában a hosszú menetelésekhez, lankának fel, lankának le. Aztán az Árnypajzs hegységen átgyalogolni se volt könnyű, ám Ir-Roboám lépcsőmennyisége még az ő vékonykának tűnő de edzett izomzatát is megdolgozza. Mire felérnek, lábait lüktető fájdalomként érzékeli, s egyenletesen zihál. De mindezek a testi dolgok most épp nem foglalják le elméjét, az sokkal vadabb köröket jár, próbálván megérteni a ma velük történteket, de olyannyira keveset tud erről a világról, hogy támpontok hiányában aligha képes összefüggéseiben látni a helyzetet - ijesztő a felismerés. Maradnak a darabkák... a kard...Blighted Falls sorsa...az ő sorsuk és teendőik.
Ekkor még nem gondol Istennel. Ő úgysem egykönnyen fedi fel titkait.

Elmélyüléséből eleinte a barlang bejáratából áradó fény vezeti vissza,majd végül Loreena hangja zökkenti ki teljesen.
- Akkor... ugrunk át megint? Vagy beleugrunk a... Azraelbe?
- Szerinted megégetne? - bizonytalankodik a lentbb folyó fekete víztömegre letekintve.
- Nem tudom. Megégetne?
Mindketten visszapillanatanak a barlangi lény felé.




S̴̵͈̹͖̬̞̳̳͚̫̱̆͆̒̋̉ͣ͋͌ͬ̒ͩ͗͊̓ͭ͢ͅḥ͚͔̥͓͈̲̯̠͙͂̏ͤͪ͘͟a̡̬̝͓̬͓̼̝͚͇̤̪ͯ̂͋̎̊̆́̎ͬ͗͆͗̋ͣͤͧ͋́͜͜ͅb͍͈̘̝̄ͥ̎̈͜ť̢̲͈̤̱̦͕͕͔̭͖͇̻̫͔͈̎̑̿ͤ̅̉ͩ̾͘͘͠'̸̯̰͎͚̦̗̫̦͓̱̝̘͆ͤͯ̉̑ͯ́͊̌ͭͪ͒ͫ̃̔́̚͞ ̶̡̨̛̹͍̰͚̹̃ͥͯ̀̿͆̄̅̿ͯ̎̔̃̍́̐͌̌ĕ̴̴ͥ͆ͥ́̃ͦ̑͒͑ͮ͌̂̆͒̉͐̏͞҉̗̯͚̻̣̙͙̥͍ͅl̴̑͐͒̽ͯͫͣ̈́̆ͤ̄҉̭̤͚̘̤̩͓͔̪̠̥̣̯̲̹̀͢͡ ̶̧̉͗̓̈́̊̆̑̍̑ͫ̂̕҉͖̤̣̠̣̣̘̣͈̖̹͕̫͠ͅz̵̲͇̱̬̖̘̝͚̫̲͕̼̘ͭ̂͑ͦ̕͢͞͠ȉ̧͎͖̦̺͔̦̺̥̪̦̠̩̯̼̬̭͂̓ͮ̏ͪͥ̎̓̈́ͧ̒̔̀́̚͠o̴̵̢͔̼̝̞̞̭͈͎͈̩͈͚̺͇̙̖̟̥̭ͥͣ̉̃ͯͧ́n̯̥͙̝̯̰̞͍̬͖̗͔͚͇̰͕̘ͨͩ͛͑̌̽ͣ͘͞͝,̶͎̘̥̺̼̬̟ͮ̓̎̓̃͊ͯ̋̏̌͐̒̓̎̌́͜ ̧̫̖̼̗͍͕̱͌ͨ͛̌̄̽́͋̀͂ͩͤ́ͦͪ͠͞g̴̪̬͉̟̙̯̭͉͔͉͍̙̥͎̱̺̥ͮͦ̏ͭ̈́̌̉͊̂̇̂̽̿ͧ̆̚̕̕͘h̷̢̺̙̘͎̩̦̟̥̘͐ͩ͗ͣͪͬͩͦ̀ͯ̎̿̂̓͌͆̀̀́ͅi̵̶̱̳̖̮̠͙̮͊ͪ̅ͯ͑̈̄̅͌̇́͜ļ̢̧̞̠̪͔̣̘̯͉̰̬̪̠̎̈́̋̆́͒̔̃͠ͅu̴̧͈͇͎͙ͦ̒͊̀͊̓͘͟ͅ ̸̸ͫ̆ͤ̎̓̊̄́̋ͯ͌ͯͣ̈̑̎͏͔̼͈͓͍̦̬̤̖͙v͇̠̗̝̊̈́͆ͯ̕̕'̰͍̬̙̼̯̙̩̳̳̥͇͖̦̃̔ͬ̓̐ͤ̍ͪͫ͌͒̌ͪ̅ͮ̽̔ͫ͜͜͝͞ ̨̬̱̜̞̰̠ͫ͛ͦ̅ͫ͊͆ͨ̋́̿ͮ͛͌̆͛s̸̸̡͉̳̺̤͒͗̐̇ͮ̎͜î̵̗̩̼̮̋̏ͩ̊ͥ͌̌ͩ̎̾̉ͬͫ́̚m̴͈̯̘̮̞̫̞͈̜̘̼͇̠ͭͣ̏ͣ͘h́̍̔̇͜͏̡͎͇͔̣̣͉͖͚̤̟̝͚̹̱͎̤͉̘͠ͅu̫̝͍͎͎̻̯̖ͤͭ͑ͥ̑̈̀́͘͝



A válasz meggyőző.
- Ugorjunk. - Dönti el Ada, mert nincs más út.
Azzal neki is indul a szakadéknak, hogy a korábbi manővert megismételve lehetőleg több sikerrel átjusson a túloldalra. Loreena most is gyorsabb és az ugrása is nagyobb. A nefilimet újfent elgondolkoztatja, vajon miféle anyagból gyúrták a tündéket.
A lovagnő hátrapillant, s Ada is így tesz. Már nem láthatják csak sejthetik Azrael szolgáját az árnyak között.
- Bárhogy is legyen ezután... Nem gondolom hogy bárkinek tudnia kéne mi van itt.
Szólal meg társnője, miközben a segítségét kínálja fel. Bár az eddigiekből kitűnt, hogy a tünde se feltétlen követi feljebbvalója parancsait minden szó nélkül, a tény, hogy valóban eltitkolja az információt népe főméltósága előtt, most válik valósággá előtte.
- Nem árulod el a királynődnek? - kérdi félig csodálkozva, félig azzal a szenvtelen-kortalan vesébe látó nézéssel, ami népe sajátja, miközben elfogadja a felé nyújtott kezet és ő is felmászik Jóskára.
- Szerintem nem értené meg. Vagy másképp látod?
- Te jobban ismered őt. - Hárítja el némi finom fejrázással majd egy apró bólintással is megtetézve véleményét. Bízik a tünde ítéletében. Ám ez a tapasztalás más okból is fontos neki, s megjegyzi magának.
- De a kardot meg tudjuk szerezni a beleegyezése nélkül? Valóban elrejtjük?
Még maga sem tudja mit tart igazán jónak. Hagyni a kardot ott ahol van a tündék között, vagy nagyobb biztonságot remélve kidobni a mezőre, ahogy Azrael akarta, esetleg az óceán mélyére vinni... Nem így kézpelte a megtalálását, ha valaha is kézpelgett róla. S olyankor úgy gondolta, megtartaná, úgy őrizné. De hogy a dolog egyszerre valódivá vált, újra elbizonytalanodott.
- A kard nem nála van szerencsére... Vagy a kincstárban van, vagy valamelyik lovagnál, de tényleg az óceán mélyén csinálná a legkevesebb galibát. Nameg megígértük az öregnek. Egész megkedveltem.
Ada hallagat. Emészti a hallottakat, összehasonlítja saját benyomásaival. Aztán néhány néma lólépéssel odébb újra megszólal.
- Mi lenne ha elpusztítanánk?
Most Loreena hangja tűnik tétovának, megdöbbentnek. Pedig nefilim szemszögből ez egy nagyon is kézenfekvő megoldás, még ha eddig nem is jutott az eszébe. Hiszen ha Isten nem akarta a kard létrejöttét, nem akarta, hogy a tudás a fegyverekről az emberek kezére jusson, akkor a kardnak nincs létjogosultságuk e földön.
- Szerinted el lehet pusztítani? Mégiscsak egy angyal kovácsolta.
- Nem tudom. Talán kiderül, ha majd nálunk lesz.
Összegzi a maga szokásos szűkszavú módján, bár még így is beszédesebb a szokottnál. Sok minden történt.
- Tehetünk egy próbát. Remélem nem fog rajta megsértődni...
Ám erre már nem válaszol. Túl sok kérdés, feltevés kavarog benne, s míg nincs a kezükben a fegyver, úgysem tudnak meg többet.
Útjuk zavartalannak mondható, csendesen telik, ezzel szemben a kapuban egy őr siet feléjük. Izgatottsága szinte tapintható a levegőben.
- Lady Loreena, Nefilim Andromeda. Hogyan sikerült a felderítés?
- Sikerült különösebb probléma nélkül bejárnunk Blighted Fallst és még egyben vagyunk, noha a királynő feladatát, hogy tisztuljon meg a hely a Természet el fogja végezni magától talán egy század alatt. Valami gond van?
A lovagnő hangján érződik a gyanú, Ada nem idevalósi, s bár németül beszélnek, ez nem az ő dolga, kívülállóként hallgatásba burkolózik, figyel.
- Nos, nem mondanám gondnak, vagyis... Talán önnek az, kisasszony, de mi közkatonák nem ismertük annyira... Meghalt egy lovagtiszt, valami Mordred Farseeker, de mivel mindig kint járt az emberek között, nem láttuk sokat. Bent épp a temetési szertartás megy... Készítsük elő az expedíciós erőket?
- Felesleges. Bejártuk az egészet, amit be lehetett, de csak köveket és csontokat találtunk a mindenhonnan folyó fekete vízen kívül.
- Mi történt Sir Mordreddel?
- Nem, nem is az. Biztosítanunk kell az átjárót a Shadow Aegisen. - megrázza a fejét - Pokoltűz sebeit láttuk rajta... Valószínüleg démon rajtaütés. Ráadásul minden felszerelését elvitte a támadója.
- Értem. Nos a királynőt is tájékoztatni fogom, de lent minden járat be van omolva egy szint után. Minden szobában és alagútban voltunk, nem volt olyan nagy, és egészen biztos, hogy átjárót nem fognak találni.  Ha megpróbálnák megtisztítani jó eséllyel a fejükre omlana az egész. - ha androméda érti amit beszélünk, akkor ránézek megerősítésra várva.
- Őfelsége a szertartáson van igaz?
Talán a közös, de mégsem anyanyelv teszi, hogy Ada nem biztos miféle átjáróról beszélnek. A Shadow Aegisen(merre van az?) vagy Blighted Falls tartozik az átjáróhoz? Mindenesetre Loreena ekkor rápillant, s ő megérti a jelzést: Akárhogy is, de Azraelt nem találhatják meg. Összeszedi minden szoborszerű, prófétikus karizmáját, s szigorú arccal a hitükben meggyőződöttek bizonyosságával a hangjában szól a katonákhoz.
- Nem biztonságos oda menni. A fekete víz mar. Őseim városa romos és ingatag. Elpusztította az idő és a bukott maradványai.
Ezen a ponton a katonák már nem lehetnek biztosak hogy rájuk néz vagy átnéz rajtuk, ő beletette minden meggyőző készségét, szigorát s határozottságát. Ha mást nem, megzavarta őket.
- N...nos akkor parancsig nem cselekszünk... - mondta a katona, majd intett - Ha gondolják, vegyenek részt nyugodtan a megemlékezésen.
- Köszönjük. - indul el Loreena a szertartás felé, kantárszáron vezetve a lovát. Amikor messzebb érnek csak akkor fordul a félangyalhoz. - És köszönöm. Pont most kell a nyavajás démonoknak is támadniuk...
Suttogva beszél, s Ada erre is rábólint, afféle nincs mit, mindent a célért jelleggel, de közben nem tudja elhessinteni a gondolatot, hogy az ő dolguk és amibe cseppentek összefügg, pedig az nem lehet, ekkora véletlen. Ha vannak egyáltalán véletlenek.
- Gyakran járnak erre démonok? - Kérdi inkább, miközben követi a tündét a szertartás felé.
- Nem, de bőven az erdő határain kívül történt az eset... Lehet, hogy a díszes felszerelése tette... - válaszol a katona.
- Díszes felszerelés? Mióta érdekli a démonokat az ilyesmi? - ütközik meg Loreena.
- Milyen díszes felszerelés? - fordul Ada is a katona felé.
- Hát, a kincstár legszebb felszereléseiben járt. Sokszor volt diplomata, így impozánsan kellett megjelennie...
Kincstár...kard...kincstár...kard...balsejtelem. A félangyal Loreenára szegezi szenvtelen, átható tekintetét,mely sürget és kérdez és már-már kiabál, de a tünde a saját gondolatmenetével van elfoglalva, míg látszik rajta, hogy ő is feszült. Ám ennek valódi okát a katona nem sejtheti.
- Értem. Remélem semmi nagy érték nem veszett oda vele. Tervezzük az ellencsapást?
- Nem tudjuk a pontos értéket, sajnos több relikvia is volt rajta... Nem tudunk ellentámadni, a démonherceg, aki az eset körzetéért felelős, már elhárított minden felelősséget, és sajnos nem tudunk semmit felhozni ellene...
- De tudjuk ki volt? - kérdi Loreena.
Nem lehet biztos benne, hogy egyre gondolnak...
- Negatív, nem látta senki.
...hiszen az egész valójában csak egy érzet,...
- Nem volt túlélője a támadásnak?
...egy véletlen eshetősége...
- Egyedül indult útnak Sir Mordred.
...és lehet egyedül ő tulajdonít neki túl nagy jelentőséget.
...
Ada már nem tudja hogy adjon jelet magáról, nem akar a lovagnő szavába vágni, de a rossz előérzet benne is egyre gyűlik. Záró akkordként saját tépelődésére hirtelen kitárja a szárnyait. Nem teljesen, de suhintása így is sebes, meglepetésszerű.
Csak mikor Loreena rápillant, akkor szól közbe. S a tünde láthatja hogy a szokásostól eltérően sürgető a pillantása.
- Kard volt nála?
- N...nem tudom... A lovagok szállásmestere többet tud erről. - Rezzen meg a szárnycsapásra a katona.
Loreena bocsánatkérőn pillant rá és megnyugtatólag megérinti Ada karját.
- Menjünk a szertartásra.
Ada egy gyors sóhajban kifújja a levegőt, mondhatni szusszant egyet és visszanyerve önuralmát bólint, követi a tündét.

Sir Mordred teste körül druidák állnak, és rétegről-rétegre erős fát növesztenek köré, mintegy koporsóként. Már nem látják a testet. A királynő pedig egy kisebb trónon ül, látszólag nem rendítette meg a haláleset. Miután egy darabig nő a fa, a druidák egyszerre mozdulnak, megnyílik a koporsó alatt a föld, és elnyeli a testet. A druidák kivonulnak, a tündék meg csendesen beszélgetnek.
Ugyanúgy ahogy először amikor a királynő elé járult, most is Loreenát utánozza a szokásokban. Intésére követi és ahogy a lovagnő, maga is óvatos léptekkel járulnak a királynő elé. Most is Loreena szól elsőként.
- Felség. Mint láthatja, visszatértünk Blighted Fallsból.
- Örömmel tölt el. Sikerült átjárót találni?
Mivel Ada nem emlékszik semmiféle átjáróra és Loreena hirtelen csendessé válik, úgy felel ahogy tud.
- Őseim városa beomlott. Sötét, maró víz járja át. Akár száz évbe is telhet, mire a bukott nyomaitól megtisztulnak a romok.
Andromeda nem jó színész sajnos, de szerencsére Loreena szavai után a királynő nem kérdezősködik tovább.
A királynő gyermetegnek tűnik. De a nefilim nem tudja milyenek az elvárások egy tünde urlakodóhoz. Ő szertartásossághoz, pátoszhoz van szokva saját vezetőiktől. Mind idősek, szakállasak, ráncosak. A tapasztalat a fontos, az idősek tisztelete, talán Élóhim azért is hozzájuk, rajtuk keresztül szól. Nem mintha nem volnának köztük fiatalok, de a főpap mindig benne jár a korban. Ki tudja, vajon mennyi idős ez a királynő...vagy akár Loreena. Gyönyörűek s nagyon fiatalnak tetszenek, de ki tudja, ha olyan különösmód ellent állnak a föld vonzóerejének, ahogy a lovagnő ugrás közben, talán a korral is dacolnak vonásaik. A  nefilim újra megbizonyosodik saját tudatlanságában.
Ami pedig a talányosságot illeti, Adát is összezavarta, de ez sem lepi meg. Isten van hogy nagyon konkrétan szól, de legtöbbször az útjai...de hisz ezt mindenki tudja. Ezért nem érti Loreena indulatát, azét a Loreenáét, aki még Azrael testet-lelket szaggató játékaihoz is olyan megértően viszonyult.

- Milyen jutalmat is ígértem maguknak? - veti oda a királynő legalább oly unottan, mint ahogy a szertartást szemlélte.
- Nem ígért felséged semmilyent. Ellenben, ha megengedi lenne egy kérdésem. Mi lett a karddal, amit még a nekromantától hoztam el felségednek? Még mindig a kincstárban pihen?
- Az? Nem. Valamelyik démon kezében pihen. Pont abban, amelyik megölte Mordredet. Ha érdekli, vagy azt szeretné jutalomnak, sajnos magának kell megkeresnie.
Ada úgy érzi, a következő pillanatban nyakukba szakad a levegő és vízzé válik, mint nem sokkal ezelőtt abban a földmélyi kőteremben. Nem is érti, a tünde hogy képes látszólag ilyen nyugodtan felelni:
- Csupán kíváncsi voltam. De én csak a munkámat végeztem, a jutalom Andormédát illeti.
- Biztos benne? Bár igaz, magának úgy is van elég jutalma. Andromeda, mit óhajt?
Ada összeszedi magát, s mint ilyenkor mindig ahhoz hasonul, akiben megbízik, akiben hisz. Most nem veszítheti el a fejét a királynő előtt, aki előtt a titkot megőrizni hivatottak. S az egyetlen dolog mely eszébe ötlik, hogy a lovagnő közelében marad, hiszen akármi is volt a tünde uralkodó parancsa, a feladatot még nem teljesítették.
- Maradni szeretnék, jobban megismerni a népedet. Felség. - teszi hozzá szenvtelenül, ahogy Loreenától hallotta, sőt kicsit meg is hajtja a fejét.
- Csak ennyi? Miért is ne. Nyilván Lady Loreena gondoskodik majd az idegenvezetésről. Örülök, hogy így döntött, és élvezze városom vendégszeretetét szabadon.  - látszik rajta, hogy komolyan gondolja - Ha ennyi lenne, elmehetnek.
- Köszönöm. Felség.
- Gyere. Kerítünk neked szállást hosszabb időre. Más nem lakhatsz nálunk.
Ha a királynőnek talán nem is, vagy nem vesz róla tudomást, Ada észreveszi társnője arcán a feldúltságot. Bár maga sem tudja mekkora arányban okozza ezt maga a királynő és mennyiben a tény, hogy Azrael kardja démonok kezére került... pontosan a jóslat szerint, most már ő is emlékszik.
De az ő pillantásában is tükröt lelhet a tünde, az aggodalomtól ő sem lát egészen tisztán. Követi a lovagnőt a meghajlásban, majd el, míg ki nem érnek a teremből, s magukra maradnak vagy egy olyan helyre...hát ahol üvölteni lehet.
Aztán mégsem teszi.
- Mihez kezdünk most?
- Nem tudom. Megkeresem a kurva démont és a szart is kiverem belőle. - közli Loreena magához képest nagyon ingerülten. De ez nem csoda.
- Elkísérlek. - közli Ada egyszerűen, magától értetődőn, bár ez inkább felajánlás. A kard ha eddig karnyújtásnyi közelbe került is a számukra, újra a maga útját járja, ráadásul egy olyan jóslat beteljesítése felé, amely nem ígér semmi jót. Ha bárki is megkérdezné, miért nem szedi a batyuját és áll tovább, maga se tudná megválaszolni, s közhelyek helyett, mint a mindennek oka van, inkább hallgatna.
- Jól van. Egyelőre várunk hogy felbukkanjon, vagy jöjjön valami hír... Akárki lehet és akárhol lehet, így többet nem tehetünk, de minden apró hírre figyelnünk kell. A mi előnyünk mindenki mással szemben hogy tudjuk hogy néz ki a kard és leszűkült a tulajdonosok száma. A jövőben a démonok a déli embereknek adták a kardot, de az már nem mentette meg őket, nem tudom tudták volna használni vagy sem. - felsóhajtott - Kilátástalannak tűnik a helyzet.
- Ismered a déli embereket? ....Egyháziak voltak? ....Az emlékeid alapján megfigyelhetjük a démonokat és akik kapcsolatba léphetnek velük..... Itt van befolyásod a katonák fölött, nem igaz?
- Valamennyi van.... De mint észrevetted a királynő és köztem... Nos van némi feszültség. És sajnos nincs is több emlékem, hacsak... - hirtelen felvillan egy lehetőség - Meg kell találnunk Rielt. Rejtőzik, de a jövőben ő segített nekem. Nem biztos hogy fog nekünk segíteni, és nem tudom hogy bukkanhatnánk a nyomára, de ő volt a démonok királynője a legutóbbi háborújukban és még biztosan életben van. Ez az egyetlen kiindulási pontom, magán a kardon kívül.
Ada figyelmesen hallgatja. Démonkirálynő... Máris ennyit változott volna a nagy hegyen átkelve, hogy ez se tartja vissza? Démonokkal paktálni, tőlük várni segítséget... mi tette, hogy ennyire nem válogatós, s a gondolat épp csak egy pillanatra kelti fel benne a nefilimek ösztönös felháborodását?
- Rendben.
Bólint megint. Ahogy mondta...elkíséri Loreenát akárhová is vezessen az útjuk, hiszen a kardot vissza kell szerezniük. Bár maga a jóslat sok kérdést felvet. Vajon olyan akár a kártya, hogy a pillanatnyi helyzeten múlik, a jövőt a múlt és a most összefüggéseiben láttatja, vagy a 'mágus' kezében a kulcs?
S már veszi is elő a paklit, csak hogy megerősödjenek abban, ami eddig is világos volt: útjuk a kard visszaszerzésére baljós előjelektől kísért.

Igen, igen, vége, köszönöm a küldetést! Folytatás várható a vizsgaidőszak után! Szép munka, mindkettőtöktől!

Ada: 200 tp, és 3000 váltó

Lory: 200 tp, 2000 váltó és

Név: Lightning Diadem / Villám Diadém
Ár: 1000 váltó
Leírás: Egy nefilim mintákkal díszített ezüst fejdísz, aminek jelentősebb része a fej hátulján kiemelkedő két hosszúkás tollalak. Naponta egyszer, varázserőfelhasználás nélkül egy fél méteres körben a használótól egy kettes szintű mágiának megfelelő erejű töltéssel telíti meg a levegőt, és az első hozzáérő, áramot vezető objektumot megrázza és ellöki egy kicsit. A töltés fél percig marad a levegőben és mozog a használóval együtt.