Aranyláz

- Imádkozzatok... hogy az elmétek megszabaduljon! – harsogva szól egy hang, de amilyen állapotban vagyok, úgy nehezemre esik kitalálni, hogy kihez tartozik. Nem sokkal később egy másik hang, tán egy férfi mondja a következőt.
- Hé! Akinél van fény, gyorsan kapja elő. – még mielőtt azonban cselekedni kezdenék, akkor  az a bizonyos lény továbbra sem száll le rólunk.. Egy nagyon erős, magas, fülsüketító hangot hallok. Ez annyira más mint azelőző, hogy ezt visszhangszerűen hallom. Itt adom fel a harcot, mert ez jóval túlmutat a türéshatáromon. Elemi erővel tőr be hozzám a félelem,  az elveszettség érzése, és  most fogom fel igazán, hogy mennyire gyenge vagyok. Magamtól elkezdek futni , valójában fogalmam sincs, hogy merrefelé. Csak el innen, amilyen távolságra lehet. Valójában nem vagyok tudatában önmagamnak!
- Nem! Hagyj békén! Tünj el a fejemből! – ismeretlen személy  kiált távolról, s fel sem merül bennem, hogy én lennék az. A következő pillanat amiről tudok, hogy a földön vagyok, s az orrom fáj. Miután odanyúltam hozzá, akkor látom meg a véres kezem, ebből arra tudok következtetni, hogy vérzek. Azonban mi a helyzet a többiekkel? Merül fel bennem ez a kérdés, amire hamarosan választ kapok, ahogy végignézek rajtuk. Ezzel az orrvérzéssel nincsen rendején valami, mert lassan kezd belőlem kiszivárogni az élet.  Nem marad más számomra, amibe kapaszkodhatnék mint a Hold! Elkezdek szavalni egy imát, amit minden Holdpap megtanul.
- Fenséges Hold, ki uralkodsz az éjszakában, segíts meg a bajban. Adj erőt!... – mondom a szöveget, de egyre jobban lassulok és nehézkesen formálom meg a szavakat. A közérzetem semmit sem változik. Tán az imámmal van valami gond? Nem! Én a Hold szolgálója vagyok, egy Holdpap. Ez a tudat segít abban, hogy végül feltápászkodjak, s ehhez a közeli kérges fa törzsét használom. Nem foglalkozom, hogy milyen állapotban vagyok, s hogy a többiek mit gondolnak rólam. Tennem kell kell valamit, ezért elsősorban a ruhám ujjába törlöm meg az orrom, majd szembefordulok azzal a bizonyos lénnyel. Megszületik hamar bennem az ötlet, hogy miként válhatnék hasznára. Egy Segítő fénygömböt idézek meg, amit pontosan a lény szeme elé próbálom helyezni, abban a reményben, hogy egy pici időre megzavarhatom. Megpillantom az ellenség tünde vonásait, ami meglep. Az megnyugtat, hogy sikeres volt az elterelésem. Nem sokáig örülhetek, mert újra elmetámadás áldozata leszek. Végül egy csengő hangját vélem felfedezni, ami segít engem megnyugtatni valamelyest, de a jelenlegi helyzetemen nem segít.
- Mi ez? MI A FRANC EZ?! – üvölti a nő kétségbeesetten. Végül,
a két térdkalácsomra támaszkodok, majd engedek annak a folyamatnak, ami éppen következik. Nem érdekel, hiszen még mindig élek. A további helyzetre tekintettel csupán nézője vagyok, mint aktív részese. Láthatólag senki sem foglalkozik velem. Hamarosan megszólal a kedves vámpírnő.
- Mi lenne, ha menekülnénk?
Én személy szerint egyetértek vele. Képtelen vagyok támadni, ezért megszületik bennem a gondolat, hogy ennyi küzdelem elég volt. Próbálom belőni a faluba vezető utat, s ha lassan is, de igyekszek távozni innen. Különösebben nem érdekel, hogy ki marad és ki nem. Teljes vereségként élem meg ezt a találkozást, abban a reményben, hogy legközelebb jobban fog sikerülni az ilyen típusú találkozás.

Cuncti simus concanentes, Ave Maria! ~

Fuss, Kristin! Menekülj, rohanj ameddig a lábaid fel nem adják, aztán kússz amíg az ujjaidból csak véres csonkok maradnak és még azután is! Menekülj az Árnypajzson túl, a sivatag közepébe, mert csak ott leszel biztonságban a fenevadtól, ami előtted áll.

Cunti simus concanentes, Ave Maria!~

Miért állsz még itt, Kristin? Miért dacolsz a haláloddal? A lelked felé vicsorgó, gőgös fenevaddal, aki puszta érintésével elkárhoztat és örök sorsod lesz a véget nem érő szenvedés! Az írmagod is kipusztul, az Egyházad a porba omlik, a hited elvékonyul és megtörik és csak a halál fog uralkodni a földeden és a lelkeden örökké!

Virgo sola existente en affuit angelus. ~

Oldalra pillantottam a népe imáját mormoló Andromedára, miközben halkan, dúdolva ismételgettem az egyszerű, de szép ének sorait. Ahogy elfordultam a torz jelenésről, ami egykor a tünde volt azonnal engedett a mellkasomon a szorítás és kevésbé keleltt kapaszkodnom a latin szavakba, hogy ne rohanjak el ahogy minden porcikám akarta.
- Láthatóan a tündére nem hat a békeparancs, ami ránk. - vontam össze a szemöldököm. A gondolkodás segített, elterelte a gondolataimat a szemem sarkában hullámzó iszonyatról és a homlokomon gyöngyöző, hűlő verítékről. - Démon, van ötleted miért?
- Ez nem támadás. - szólt közbe Andromeda, de kételkedtem, hogy ennyire egyszerű lenne. Ha nem támadást készített elő, akkor nem lett volna miért félnünk tőle – és én határozottan féltem.
- Ez támadás. Olyan, amit karddal nem lehet hárítani. A mágikus ereklye ezektől úgy látszik nem véd. Biztos van még rá ezer mód, hogy megkerüljük a hatását. Ezt az időt felhasználhatjuk a felkészülésre. Az az ősvarázslat csak az ártó szándékot öli ki az emberekből. De nem a kard öl, hanem a kardforgató. A kardot attól még a kezedben tarthatod.
Bólintottam és óvatosan visszafordultam a nő felé. Tehát csak annyi időnk volt a csapásig, ameddig a varázscsengő karácsonyi csodája megkötötte a kezét, addig csak az elkerülhetetlen kardot szegezte ránk. De vajon hogyan fog döfni?
- Ez egy átalakuló varázslat. Hasonlóra képesek a druidák és az inkvizítorok. De közülük senki sem volt még képes hat percnél tovább ezt az állapotát fenntartani. Ha azzal számolunk, hogy neki is ennyi ideje van csak cselekedni, akkor védve vagyunk tőle.
A rettegés alább hagyott, mint amikor a fojtogató hirtelen elengedi az ember nyakát, én edig a megkönnyebbüléstől majdnem térdre estem. A vibrálás a bánya fölött megszűnt, mintha sosem lett volna ott.
- Menekülne? Miért?
A démon társa, a tünde kardforgató lassan felülkerekedett a rá törő rettegésen és kardjára támaszkodva talpra emelkedett.
- Talán helyezkedik. Fedezzük egymást hátulról! - jelentette ki a mágusfiú határozottan, amire a gyomrom összeszorult a szemeim pedig kitágultak.
- Itt van még?
Sietve emeltem fel a pajzsom és léptem be a Leo nevű tünde mellé, hátamat Andromeda felé fordítva remélve, hogy ő is hasonlóan tesz. Annyit észrevettem, hogy az ezüstösen ragyogó farkas óvatosan, orrát ode-oda rántva szaglászott körülöttünk, mintha a kultistát kereste volna.
- Áruljatok el nekem valamit. Ha itt meghaltok, vagy elmenekültök, a falu akkor is szabad préda marad annak a nőnek. Ti tényleg meg akarjátok őt ölni? kérdezte a démon, lila szemével fel-alá pásztázva a környéket.
- Nem ragaszkodok a vérhez. Nekem annyi a fontos hogy a hátam mögött minden igaz keresztény biztonságban legyen tőle, akármi is kell ehhez. - felelem az igazságnak megfelelően. Nem akartam hős lenni, nem akartam mártírhalált halni és nem akartam leszámolni a nővel. Csak annyit akartam hogy ne árthasson Millingen igaz, jó keresztény lakóinak, legyenek akármilyen kevesen is az aranyláz óta. - Azt nem érzed hol lehet?
- Nézzétek a farkast. Az ellenség körülöttünk köröz. - mutatott a nefilim az ezüstös jelenésre, ami ide-oda szaladt körülöttünk, mindig határozottan szegve a pofáját egy irányba, majd tovább rohanva.
- Helyes. Őszentsége biztos dicsérettel fog titeket köszönteni, ha visszatértetek.
Egy pillanatra félrenyeltem és aprókat köhögve próbáltam visszanyerni az uralmat a testem felett, ahogy megrökönyödve néztem a démonra. Őszentsége? Honnan ismeri egy tudásdémon Sixtus atyát? - Szükségünk lesz fényre is. A sötétség neki kedvez. Ha tippelnem kéne, közelharcban akar majd minket legyőzni. Sokkal mozgékonyabb, ha nem használja a csápjait.
Őszintén reméltem, ugyanis egy félóriás ereje kellett volna ahhoz, hogy a csápjai ellen képesek legyünk tenni valamit.
- Sajnos a kardomon és a karomon kívül nincs semmi, amit bevethetnék. - mosolyodtam el savanyúan, Ada farkasát figyelve.[/color] - Mindenki készüljön úgy, mintha biztosan ő lenne a célpontja. Küzdjetek az életetekért foggal, körömmel!
Egyik lovag sem küzdött úgy, egyik zsoldos sem volt olyan halálos ellenfél, mint egy rettegő fegyveres az életét féltve. Akármit hittél és akármilyen erőt birtokoltál az ösztönös életben maradás volt a legerősebb fegyver, ami az embereknek megadatott a félelem közepette.
Mindenki felkészült az összecsapásra, Andromeda farkasa egyenesen meredt a hegy felé, a démon és a kardforgató tünde pedig elővonták a fegyvereiket. A nefilim hirtelen megmerevedett, térdei erőtlenül csuklottak össze alatta és tompítatlanul, magatehetetlenül zuhant a talajra
- Kisasszony! - fordultam felé átugrova, hogy köztem és a két férfi között legyen védve a kultista támadásaitól és kardomat a földbe szúrva erősen megráztam a vállait. - Kisasszony! Andromeda!
A démon szinte ügyet sem fordított az öntudatlan félangyalra (bár mit is vártam tőle, mintha a szúnyogot kérnénk meg, hogy segítsen a békának), így végső mentsvárként azt tettem, amit Andromeda tartott az egyetlen mentsvárnak a sötétség ellen: imába fogtam.
- Gloria in excelsis Deo! Et in terra pax hominibus bonae voluntatis. Laudamus Te, benedicimus Te, adoramus Te, glorificamus Te. Gratrias agimus Tibi propter magnam gloriam tuam. - kezemet finoman rátettem a lány homlokára. Ebben a pillanatban, ebben a helyzetben különösen fiatalnak tűnt, mindentudó szemeit lehunyva alig volt különb egy gyereknél. Épp ezért szörnyen éreztem magam, ahogy az ima hatástalanságát elfogadva kétségbeesetten felpofoztam, szintén eredménytelenül.
- Itt már más nem segít, ha ki akarjuk szedni a kisasszonyt a kábulatból le kell számolnunk a kultistával, aki a varázslat gyeplőjét tartja. - álltam fel lendületesen, habár tisztában voltam hogy valószínűleg egyedül aggódtam a félangyalért. - De hol lehet?
- Figyelj keresztes-lányka. - kezdte a démon, én pedig minden akaraterőmmel megálltam, hogy szemet forgassak. - Szeretném, ha megtennél nekem valamit. Amikor kézitusába kerülünk azt akarom, hogy ereszd el a kardod, és ragadd meg minden erőddel a kultista karjait, hogy ne tudjon elmozdulni. Legyen akármilyen erős, ha átdöföm a szívét, meghal. Hajlandó vagy nekem egy helyben tartani?
- Legutóbb megpróbáltam, de a csápjai úgy rántottak előle mintha csak papírból lettem volna. - feleltem hitetlenkedve. - De ha van valami terved ez hogy kerülhető el hallgatom.
- Ne a csápjaira koncentrálj. Az igazi karjánál ragadd meg....vagy ott, ahol még emberi maradt. De ne ez legyen a cél, ez csak egy lehetőség. Amúgysem hiszem, hogy hagyná, hogy csak úgy közel merészkedjünk hozzá.
Jól tudtam, hogy a különös stratégiáknak igen nagy volt a sikeressége a történelem során, ugynais ha meg tudtad lepni az ellenfeledet félig nyertél is, de ehhez a tervhez teljesen és feltétel nélkül keleltt volna bíznom a démonban. Két szívverésnyi ideig haboztam, aztán bólintottam.
- Amit tudok, megteszek és elérem, hogy legyen lehetőséged cselekedni. Ne habozz. - Ennyi bizalmat megelőlegeztem neki, remélve hogy legalább annyira életben akar maradni, mint én. - Egyébként még mindig nem tudjuk hol van, igaz?
- Csak nagy vonalakban... - mosolyodott el váratlanul.
A kezében tartott hamis-Uriel pecsétjei összetörtek a ruháján, a kard alaktalan lett és lángolva körbefolyta az öklét. Váratlanul maga elé ütött a levegőbe, a hegy irányába, a tűz pedig apró golyó formájában ugrott le róla és szállt el a célpontja felé. A nő már nem volt anyagtalan, ám nagyon messzinek tűnt. Mintha a katedrális előtti pusztaság nyári hevén átt láttuk volna, alakja ölnyi távolságokban lengett ki mindkét irányba, hol itt, hol ott tűnve fel, néha hátrahagyva egy-egy testrészét. A hullámzás a karja felől nőni kezdett és csáp alakot vett fel, amellyel a démon felé súlyott.
~ Még mit nem!
Pajzsomat magam elé emelve időm sem volt a kardomat magamhoz venni Andromeda lassan megmozduló teste mellől, de ha a démon terve sikerül nem is lesz rá szükségem. Kissé megnyugodtam, ahogy a nefilim életre tért, ám az emlékétől felbugyogó haragot kihasználva teljes testsúlyommal, szabad tenyeremmel rásegítve szaladtam neki a lecsapó csápnak. A tünde két kardját fenyegetően megvillantva csatlakozott hozzám, ám későn érkezett. Az iszonyatos, csontroppantó erő nekemzúdult, felborítva az egyensúlyomból, egyedül az alólam kiszaladó lábaim nem érezték meg a csapást. Szinte a vándor akrobatákhoz hasonlóan fordultam hátra a levegőben, miközben a tüdőmből kiszökött minden élet. Hátam keményen megérezte a becsapódás erejét, még a fejem hátulja is belekoppant a homokos-kavicsos talajba – a nyilallásból ítélve egy kisebb kő bele is fúrta magát a fejbőrömbe. Fölöttem vakító fénysugár villant, ugyanaz, amivel a barlangban Andromeda lángra gyújtotta a farkasokat. Kényszerítve fájó tagjaimat a mozgásra talpra vergődtem, szembe találva magam Serena csápjának egy darabjával, fekete kígyóként tekeregve.
- Ügyes trükk lenne... De azt hiszed nem éltem át már százszor is a poklot? Hogy nem vagyok hozzászokva a fájdalomhoz?
~ Nagy szavak! ~ fordulok felé, noha ötletem nincs mi történt. Talán a démon próbálkozott valamivel… Itt volt az ideje nekem is hasznossá tennem magam. Amennyire a sajgó tüdőm engedte mély levegőt vettem, aztán rohanva indultam meg a kultista felé, közben megragadva a pajzs csatját és hátrahúzva a kezemet, mintha ütésre készülnék.
- In nomine Domini Sabaoth! - Nem tudtam milyen hatást kívántam elérni a szent szöveggel, de ártani nem árthatott. És egyébként is mint kereszteslovag ez volt a hitvallásom – a Seregek Urának nevében. Magam mögött finoman hallottam a nefilim szárnyainak surrogását, ahogy magát egyensúlyozva rohant mögöttem és lándzsájának kékes fénye is beszökött a látómezőmbe. Már csak teret kellett neki adnom, hogy a szent fegyver hegye egyenesen a tünde hitvány szívébe merülhessen. Önkénytelenül hallom a saját torkomból felbugyogó kiáltást, ahogy a tünde elé lépek, pajzsom élével a széles, lágyan ívelt álla felé sújtva, kihasználva a lendületet és a karom erejét is. Az acél kemény csattanással vágódik neki a tündének, amitől annak hátrabicsaklik a feje, egyik iszonyatos csápját pedig vakon felém lendíti. Önkénytelenül engednek el a térdeim így a csapás a fejem felett zúg el. Hátratántorodok, tenyeremmel kell megtámasztanom magamat, de igyekszem javítani a helyzeten és kirúgok a tünde lába felé. A rúgás a térde alatt találja el, amitől a nő hasra esik és kezei visszaöltik eredeti alakjukat – ebben a pillanatban szalad el fölötte Ada szerencsétlenül időzített lándzsája.

És akkor összetört a világ.

A föld lángolt, a kezeim is lángoltak, és még a szemembe hulló hajtincs is lángolt, mindent betöltött a templom padjainak recsegése a falánk tűz emésztése alatt.
- Csak egy gyerek… - A lángok egyre sötétedtek, narancs, bordó, ibolya, míg hideg, életlopó kékké nem hűltek és tovább terjedtek. Zokogtam, mintha a könnyeim kiolthatták volna a lángokat, de csak vérvörösen csöppentek le az égő földre. – Csak egy gyerek, Re… Esroniel. Zsinatelnök. – Hideg fém markolt a vállamra, én pedig szinte felüvöltöttem a fájdalomtól. Éreztem, ahogy odébb hajítanak, bevágnak a vértócsába két keresztes közé. Éreztem, ahogy koppan a fejem a Nagytemplom falának kövén.
- Ne, gyere vissaaAAAH! NEEEE! – üvöltenék, de a torkom összeszorul és a számba is befolyik a tűz, le egészen a szívemig és összeszorítja azt.
- Fuss, Kristin! Menekülj, rohanj ameddig a lábaid fel nem adják…
Kard hasított bele egy páncélba, összetörve, nyikorogva vágva ketté a fémet és alatta a bordákat.
- Csak egy gyerek…

Ujjaim megtalálták a talajt, hidegen, porosan és önkénytelenül belemartak. Ez a valóság? Magam elé emeltem a kezem – meggyötört, véraláfutásos és karcolással tele, de nem égett. Semmi nem égett, csak a szemem a kiszáradástól. Valószínűleg az egész látomás alatt magam elé meredtem. Légzésem zakatolt, mint egy túlhajszolt futárlóé, de már nem akartam zokogni.
- Mi... - köhögtem magam elé. - …győztünk?
Nem hallhattunk meg, ahhoz túl sok volt a fájdalom. Szóval vagy sikerült elkergetnünk a kultistát, vagy sikerült annyira szórakoztatnunk, hogy életben hagyjon.
- Igen. - Andromeda hangja bizonytalan, de megnyugtató volt. Tehát ő is élt, és megerősítette azt, amiben reménykedtem: a veszély elmúlt.
- Azt hiszem... kisasszony... Térjünk vissza a parókiára. Csak akad az atyának két szabad ágya. Vagy padja. Vagy vízszintes padlója.
- Hé, ha megfogadjátok egy démon tanácsát. - lépett be a látómezőmbe a démonfiú. - Amint hazaértek, jelentetitek őszentségének a történteket. Nekromanták meg eretnekek helyett talán inkább ezekre a fenevadakra kéne a figyelmet összpontosítani...szóval értitek.
Vett egy mély levegőt, majd a csillagokat bámulva folytatta.
- Jut eszembe, a faluval mit akartok kezdeni. A földesúr adott fészket ezeknek a rohadékoknak...vagy tévedek?
- Nincs rá bizonyítékunk. Úgy lesz a legjobb, ha az ügyet a korona törvényei útján eligazítjuk, utána már felléphetünk a hűbérúr ellenében anélkül, hogy jogos jussának követelhetné. - ismertem el szomorúan, elfogadva Andromeda felém nyújtott kezét.
- Ne aggódj, démon, a fenevadak miatt. Látja őket.
A félangyal szavaira halványan elmosolyodtam, ahogy körülnéztem a csatatéren. Hajamba túrva egy felszisszenéssel kipiszkáltam a fejembe fúródott kavicsot, végigtapogattam páncélomat és összegeztem az eredményt. Egy-két horpadás és horzsolás látszott csak, apró karcolások, de leginkább csak görcsös fájdalom. A nefilimnek igaza volt – az Úr látta, mi történt és vigyázott ránk.
- Deo Gratias.

- Láthatóan a tündére nem hat a békeparancs, ami ránk. Démon, van ötleted miért?
- Ez nem támadás. – a nefilim ismét valami különös, idegen nyelven kezd el beszélni, látszólag imádkozni.
A fájdalom szép lassan kezd alábbhagyni. A ruháján a varratok egy pillanatra felizzottak. Sikerült valamit hárítania. A többiek reakciójából ítélve egy erős mentális támadást. Leonak elkezdtek remegni a térdei, majd összerogyott és a kardjára támaszkodva próbált meg nem eliszkolni.
- Ez támadás. Olyan, amit karddal nem lehet hárítani. A mágikus ereklye ezektől úgy látszik nem véd. Biztos van még rá ezer mód, hogy megkerüljük a hatását.
Elkezdett gondolkodni. Kivételesen hangosan, hogy a többiek is hallják.
- Ezt az időt felhasználhatjuk a felkészülésre. Az az ősvarázslat csak az ártó szándékot öli ki az emberekből. De nem a kard öl, hanem a kardforgató. A kardot attól még a kezedben tarthatod.
~ Oké, száz váltóba, hogy nem fogják érteni! - mondta Lia a fejében, aki szintén belezavarodna Gerard néhány átvitt értelmű mondatába, ha nem látna bele a fejébe.
A varázserő, ami a kultistából áramlott olyan hatalmas volt, hogy meg sem tudta becsülni az erejét. Az eredeti testét már fel sem tudta fedezni a hömpölygő nyálkában.
- Ez egy átalakuló varázslat. Hasonlóra képesek a druidák és az inkvizítorok. De közülük senki sem volt még képes hat percnél tovább ezt az állapotát fenntartani. Ha azzal számolunk, hogy neki is ennyi ideje van csak cselekedni, akkor védve vagyunk tőle.
S ekkor Serene e szó se beszéd, köddé vált. Nem maradt már körülöttük, csak a nyomasztó, rejtelmes sötétség.
- Menekülne? Miért?
A nefilim korábban megidézett szellemszerű farkasa alantas légyként keringett körülöttük, valamicske védelmet nyújtva. Leo szép lassan magához tér, majd kiegyenesedik ér körbe körbe nézeget. Gerard a háta mögé pillant.
~ A többiek elmenekültek. Ő is bármikor kereket oldhatott volna. De nem akart minket élve elengedni innen...
- Talán helyezkedik. Fedezzük egymást hátulról!
Leo mintha csak egy parancsot hallott volna, azonnal odaugrik a többiek mellé.
- Itt van még? - kerekedik el Kristin szeme és pajzsot emelve besoroz Leo mellé.
Gerard idegesen bólint egyet. A mágikus aura azóta sem tűnt el.
- Áruljatok el nekem valamit. Ha itt meghaltok, vagy elmenekültök, a falu akkor is szabad préda marad annak a nőnek. Ti tényleg meg akarjátok őt ölni?
A farkas közben fel alá körözik.
- Nem ragaszkodok a vérhez. Nekem annyi a fontos hogy a hátam mögött minden igaz keresztény biztonságban legyen tőle, akármi is kell ehhez. Azt nem érzed hol lehet?
- Helyes. Őszentsége biztos dicsérettel fog titeket köszönteni, ha visszatértetek. - a keresztkérdésre nem válaszol. Ostobaság azt feltételezni, hogy ki tudja szagolni.
- Nézzétek a farkast. Az ellenség körülöttünk köröz.
Még nagyjából hat percük volt hátra.
- Szükségünk lesz fényre is. A sötétség neki kedvez. - mondta, ami alatt természetesen azt értette, hogy sötétben nem tud olvasni. - Ha tippelnem kéne, közelharcban akar majd minket legyőzni. Sokkal mozgékonyabb, ha nem használja a csápjait.
- Sajnos a kardomon és a karomon kívül nincs semmi, amit bevethetnék. - mosolyodik el savanyúan, Ada farkasát figyelve. - Mindenki készüljön úgy, mintha biztosan ő lenne a célpontja. Küzdjetek az életetekért foggal, körömmel!
~ Fiatal még a lovag, tapasztalatlan. Nem tudja, milyen egyszerű a másik elméjébe olvasni. Jelen helyzetben annak a „nefelümnek”, vagy minek a farkasa tudja egyedül a mozgását követni. Ő lesz a célpontja.
Előrántja az Archeust a hüvelyéből és odaadja Leonak. A tünde elveszi, majd egyik kezével előretartja. Gerard megidéz a kezébe egy Árnyszablyát, miközben a másikkal a könyvet tartja. A farkas megáll egy irányban, ami valahogy megint a hegy felől jön, végül Serene azt ítélhette meg a legbiztosabb pontnak, de még mindig nem látni Ekkor a kocka kegyelméből Ada, egyszercsak elveszti az kontrolt a teste felett. Ernyedten esik össze. Se beszélni, se mozogni nem képes.
- Kisasszony! Kisasszony! Andromeda!
~ Én megmondtam! – nevetett a fejében Lia – Komoly szarban vagy ám.
Még nagyjából öt percük maradt. Annak az átalakulásnak, ha helyesek a feltevései már abba kellett volna maradnia. Nem értette, mi juttatta ilyen állapotba a nefilimet. De nem is volt ideje foglalkozni vele. Ami sokkal fontosabb, hogy megtalálja az ellenfelét. Gyorsan végighúzta a tenyerét a kard élén, mire azon újabb pecsétek jelentek meg, majd a kard pengéje tűzzé változott. Az így kapott lángoló kardot fáklyaként használva megpróbálta megkeresni Serene-t.
Nem látni semmit a komor, esti ürességben. A farkas is eltűnt, amikor a nefilim balga módon elbízta magát és hagyta, hogy egy ilyen varázslat eltalálja. Ennke láttán a keresztes is heves imádkozásba kezd, amiből ők ketten egy szót sem értenek.
~ Meg fogok tanulni egy nyelvet...aj, de minek? Ugyanazt a tudást kétféleképpen elolvasni...semmi értelme. De kell, muszáj lesz!
~ A lovagnő most a nefilimre figyel, aki pedig nem lesz képes még a varázslat megszűnése után sem támadni egy ideig. Jelenleg én vagyok az, akit a legpraktikusabb lenne azonnal megölni.
Egyelőre nem csinálnak semmit. Már alig három perc maradt hátra.
- Itt már más nem segít, ha ki akarjuk szedni a kisasszonyt a kábulatból le kell számolnunk a kultistával, aki a varázslat gyeplőjét tartja. De hol lehet?
~ Lassan itt az idő...
- Figyelj keresztes-lányka. Szeretném, ha megtennél nekem valamit. Amikor kézitusába kerülünk azt akarom, hogy ereszd el a kardod, és ragadd meg minden erőddel a kultista karjait, hogy ne tudjon elmozdulni. Legyen akármilyen erős, ha átdöföm a szívét, meghal. Hajlandó vagy nekem egy helyben tartani?
- Legutóbb megpróbáltam, de a csápjai úgy rántottak előle mintha csak papírból lettem volna. De ha van valami terved ez hogy kerülhető el hallgatom.
- Ne a csápjaira koncentrálj. Az igazi karjánál ragadd meg....vagy ott, ahol még emberi maradt. De ne ez legyen a cél, ez csak egy lehetőség. Amúgysem hiszem, hogy hagyná, hogy csak úgy közel merészkedjünk hozzá.
- Amit tudok megteszek és elérem, hogy legyen lehetőséged cselekedni. Ne habozz. - bólint Kristin majd körülnéz. - Egyébként még mindig nem tudjuk hol van, igaz?
~ Egek, milyen naiv...
- Csak nagy vonalakban... - mosolyodott el váratlanul.
A lángoló kard a kezében elkezdett hullámozni. A pecsétek egymás után összetörtek rajta, s a tűz szép lassan körbeölelte az öklét. A lángoló golyót egy testből indított lendülettel abba az irányba dobta, mely irányba korábban a farkas mutatott.
~ Az a csengő csak tíz percig képes a támadást meggátolni. Csakhogy Serene nem tudja, hogy én is birtoklok egy ilyen csengőt, így így én tudom, mikortól vagyok képes támadni. Ez a csapás váratlanul fogja majd érni.
Ám amit lát, az csupán egy elmosódott alak mozgása. Mintha a levegőben a hő mozognak, vibrálna Serene-alakban, s egy ugyanilyen módon, csáp alakban vibráló légtömeg indul meg felé.
A keresztes ekkor elé ugrik, hogy fedezze. Minő megtiszteltetés, fut át a szarkasztikus gondolat az agyán. Leo csatlakozik Kristinhez és az egyik hagyományos karjával próbál hárítani. A szent a kard a másik kezében van, azzal felkészül lesújtani a csápra, ha a hárítás siekres lesz. Gerard megbízik bennük, másikféle varázslatot kezd el kántálni. Közben az Andromeda névre hallgató mennyie szörnyeteg a maga varázslatával támad a kultistára, ezzel talán el is vonja a figyelmét. Az Elmerombolással is kell célozni, mégha csak képletesen is. Már régóta kíváncsi rá, milyen hatást gyakorol ez a varázslat egy mélységi által megőrjített emberre. És mostmár pontosan tudja hol az ellenfele.
A csáp iszonyatos erővel csapódik a pajzsnak, hátra is löki az élő pajzsát, ám Leo ekkor belevág a csápba a szent karddal (9 ), Serene, felkiált, visszahúzza a fegyverét, csak egy kis darabka a végéből tekergőzik ott előttük. A Napot idéző engyali átok megvilágítja az egész testét egy pillanatra. Ekkor az Elmerombolás célba talál. Serene megtorpan. Egy pillanatig csak áll, majd gúnyosan felkacag.
- Ügyes trükk lenne... De azt hiszed nem éltem át már százszor is a poklot? Hogy nem vagyok hozzászokva a fájdalomhoz? – Gerard szemei elkerekedtek.
~ Lehetetlen! Egy megtört, gyenge elme, hogy képes...?
~ Nyugalom, ne veszítsd el a fejet! – rivallt rá a lány, miközben az illúziója megjelent előtte és fejbe vágta.
- In nomine Domini Sabaoth! – hangzik az újabb érthetetlen átkos nyelven hangzott szöveg, ami vagy ima, vagy valami varázsige. Ezt Gerard azóta képtelen volt megmondani, hogy találkoztak.
A félangyal ekkor rohamozni kezd. Gerard előretartja az egyik kezét, majd három árnybéklyót idéz meg és megpróbálja velük elkapni a kultistát. Nem látja, de van egy körülbelüli elképzelése arról, hogy hol lehet. A két lába felé irányítja a köteleket hogy köréjük tekerhesse. Leo közben megindul előre a másik két harcossal, kissé lemaradva tőlük, hogy fedezhessen, ha netán a támadásuk felsülne.
Ők hárman sikeresen odaérnek a kultistához. Kristin, mintha csak az az egy dolog járna a fejében, amit korábban hallott, eldobja a fegyverét és nekiesik a kultistának. Távolról látja, mit terveznek azok hárman előtte.
~ Ne! Még nincs itt az idő! Még máshogyan is tudjuk támadni!
Nem tehetett mást elkezdett a kultista felé futni. Fellapozta a varázskönyvét, majd megidézett egy sötét dárdát a másik kezébe. Kristin Ada és Leo jelenleg takarta őt, így nem tudta megdobni a kultistát, mégis hátralendítette a kezét, mintha Kristin hátának akarná azt dobni. Közben tovább folyatta a varázslást, s a testén elkezdtek megjelenni más pecsétek, melyek a pehelykönnyedséghez tartoztak. A Pehelykönnyedség képletei összefonódnak a testén, majd az Erő szavának képletei idéződnek meg a csuklója köré, amelyikben a dárdát fogja. Felkészül a végső csapásra. Még mindig előnytelen helyzetben van, ahonnan nem lát rá rendesen ellenfelére, de már sokkal jobb a látkép, mint előzőleg. Csak arra vár, hogy a másik három egy pillanatra megbénítsa. Leo eközben a csápokkal foglalkozik, nehogy megtámadják valamelyik bátor élharcost. Mind a négyen odaértek a kultistához. Sarokba szorult. Kristin egyik támadása leterítette őt, hátra esett és a csápjai is eltűntek.
Ekkor váratlanul egy furcsa érzés kerítette hatalmába őket. A látóterük szép lassan elhomályosodott. Az elméjük kifakult, megtelt szanyarú, rémisztő képekkel. Az őrület szép lassan magáévá teszi, de hamar el is múlik az érzés, ami hatalmába kerítette. A többieket térdre kényszerítette a mágia, neki viszont még van esélye. A pehelykönynedséggel lefogyasztott testével elrugaszkodott a talajtól, hogy az égből szemlélhesse a csatát. Fentről kiszemelte magának az áldozatot, majd minden eddig felhalmozott erejét összegyűjtve nekidobta a dárdát a hátának. Még annyi tlátott, hogy a dárda célt téveszt, s elsuhan mellette, majd a teste magával ragadja, és a többiek mellett ér földet.
- Mi... győztünk?
- Igen.
- Azt hiszem... kisasszony... Térjünk vissza a parókiára. Csak akad az atyának két szabad ágya. Vagy padja. Vagy vízszintes padlója.
Leo visszateszi az egyik kardját a hüvelyébe, a másikat visszanyújtja Gernek, aki egy elegáns mozdulattal ér földet mögöttük.
- Csalódott vagyok... - mondta magában a démon. Végül csak nem sikerült annyi információt gyűjtenie, mint szerette volna.
- Gondolod, hogy fel fog épülni. - Leo látott már őrzőt súlyos sebekkel és nem sokszor volt jó vége a történetnek.
- Igen. Ha feltételezzük, hogy az egész testét képes elkocsonyásítani, egy seb összehúzása semmiség neki.
Ezután odafordul a másik kettő felé. Korábban próbált udvarias és távolságtartó lenni, de ezt azóta eldobta magától. A harc alatt megmutatkozott az igazi természete, nem volt oka többé színészkedni.
- Hé, ha megfogadjátok egy démon tanácsát. - mondta nekik ugyanazokat a szavakat, melyeket annak idején Sixtusnak is - Amint hazaértek, jelentetitek őszentségének a történteket. Nekromanták meg eretnekek helyett talán inkább ezekre a fenevadakra kéne a figyelmet összpontosítani...szóval értitek.
Vett egy mély levegőt, majd a csillagokat bámulva lekezdett gondolkodni.
- Jut eszembe, a faluval mit akartok kezdeni. A földesúr adott fészket ezeknek a rohadékoknak...vagy tévedek?
- Nincs rá bizonyítékunk. Úgy lesz a legjobb, ha az ügyet a korona törvényei útján eligazítjuk, utána már felléphetünk a hűbérúr ellenében anélkül, hogy jogos jussának követelhetné.
- Ne aggódj, démon, a fenevadak miatt. Látja őket...

Nem könnyű a sötét elf és én még nem vagyok teljesen fitt állapotban a mélységivel vívott elmepárbaj után, azonban abban is biztos vagyok, hogy nem fogom a sorsára hagyni.
- Gyere csak Draco, gyere, mert ha az a csápszörny magához tér, akkor azt nem köszönjük meg. - morogtam a self háziállatának, egy utolsó pillantást vetve a makacsul harcolni akaró csapatra. - Bírod Eyrin? Nem sok időnk van. - szuszogom a másik fickót cipelő vámpírlánynak.
- Templom? – hallom halkan a ziháló kérdést.
- Azt hiszem a templom talán segít megállítani, ha utánunk jön. - biccentek a lánynak és nagyon bízom benne, hogy el is érünk addig, mert valahogy nem hiszem, hogy a hős csapat sokáig megáll ellene, ha már voltak olyan bolondok, hogy maradtak, csak a félangyalt sajnálom, ő csak a lovagnő miatt maradt, hiszen a józan esze velünk hozta volna.
- Esetleg segíthetek vinni, már ha nem bánjátok.
A közben a közelünkbe érő sötét elf is elég elcsigázottnak látszik, mint mi mindannyian, de inkább a vámpírlány felé intek.
- Neki segíts!
A szemem sarkából mozgást észlelek, de mire a kardom után kaphatnék, az az alaktalan valami már tovább is áll, miközben engem meg kilel a hideg, alig hallva meg a vámpírlány nyögdécselését, amivel jelzi, ahogy a súly lekerül a válláról.
- Tényleg nincs sok időnk. - nyögöm ki és gyorsítok magammal vonszolva a sötét elfet, amennyire csak tudok. - Igazán jó lenne, ha magadhoz térnél cimbora.
Úgy érzem, hogy a falu sehogy nem akar közeledni, nekem meg kezdenek már remegni a lábaim, de kifelé csak a zihálásom és a fogcsikorgatásom hallatszik.
Ha Eyrin besegít a másik oldalról, akkor kicsit jobban haladunk és ha hihetetlenül lassan is, de csak leérünk az első házakhoz.
- Ott a templom. - intek alig-alig mozdítva a fejem az épület felé.
Bár nagyon kész vagyok már mire beérünk a faluba, de legalább Cynewulf mozgolódni kezd és nem kell azt gondolnom, hogy a mélységi nagyobb kárt tett benne, mint amit még túl lehet élni.
- Ad...Ada...? – nyöszörgi.
- Ezt majd később megbeszéljük. - szuszogom az utolsó métereken, mert sejtem, hogy a self ki után kérdez, de jobb nem rázúdítani rögtön a valóságot.
Örülök, hogy nem lebzselnek a falusiak a környéken, a hangokból ítélve, aki még talpon van az a kocsmában múlatja az időt, mit sem sejtve a bányánál zajló élet-halál harcról.
Talán jobb is, így simán eljutunk a templomig, aminek azonban zárva az ajtaja.
Közben a másik ájult férfi is ébredezni kezd a motyogásából ítélve, de az őt cipelő holdpap rövidre zárja a beszélgetésüket.
- Ne mozogj, vagy én ütlek le!
Azonban hamarosan, mint aki megbánta kemény szavait udvariasabban érdeklődik.
- Hogy érzed magad?
A válaszra már nem figyelek, nem akarok időt vesztegetni a pap után kajtatással, bár látom a parókia ablakában a világosságot, de nem tudhatom, mennyi időnk van egyáltalán.
- Tartsd egy kicsit. - hárítom Eyrin-re a férfi teljes súlyát, magam meg teljes erőből megpróbálom berúgni az ajtót, nemes egyszerűséggel. Szükség törvényt bont alapon.
- Hé, hé! Nem kell lebontani a templomot, nem azért jöttünk. Próbáljuk meg elkérni a kulcsot. – jön meg Eyrin hangja a ténykedésem láttán, de már késő bánat. - Egyébként.... nem biztos, hogy nekünk egészséges lenne bemenni – teszi még hozzá némileg bizonytalanul.
Hálás vagyok azért a reccsenő hangért, mert nem tudom mennyi erőn maradt még, hogy az ajtóval is megküzdjek.
- Mit képzeltek?! Hogy mertek betörni az Úr házába?!
Nem ér váratlanul, amikor a pap felháborodva kizúdul, de akkorra már ismét átnyalábolom Cynewulfot és húzom is befelé, hogy aztán az első padra leültessem vagy lefektessem.
- Bocsánat atyám, de a szükség vitt rá minket. Valami istentelen szörny támadt meg minket a bányánál és csak itt számíthatunk menedékre. Mennyi szenteltvize van? Vagy bármi más amit megszenteltek? - rogyok le én is az egyik padra.
- Igen, elnézést – szól a vámpírlány elnézést kérő hangja is az atya felé, amit Egan szavai is követnek.
- Majd megjavítjuk az ajtót, ne aggódjon emiatt.
- Valaki hallgattassa el a szentfazékot, legyetek olyan rendesek.
Bízom benne, hogy Cynewulf megnyilvánulását a távolabb álló pap nem hallja, de aztán odaszalad hozzá Draco és remélem lefoglalják egymást, míg lerendezzük az ügyet a pappal.
Fél szemmel látom, hogy a holdpap foglalkozik a zsoldossal, így talán ő is rendben lesz.
A pap még mindig elég sokkos állapotban van a történtek miatt, de legalább felfogja mit mondtam neki.
- Ha a szükség teszi be is kopoghattak volna. Mondd el lányom, mi folyik itt. A szörnyetegek? - szól hozzám, miközben megtapogatja az ajtó szélét, és a benne esett esetleges károkat vizsgálja.
- Minden perc számított testvér, minden perc. - mondom feszülten, d eközben a szemem próbálja megtalálni a szenteltvíz tartókat, mivel a pap ebben nem volt közlékeny.
- Áh, nem a szörnyek, azokat már kipucolta a bátor csapat, csak egy kultista.... – teszi hozzá Eyrin.
~ Talán ha bekenjük vele a fegyvereket, vagy fiolákba töltve megdobáljuk vele..... ~ pörögnek közben tovább a gondolataim, csak távolabbról hallva a holdpap hozzáfűznivalóját.
- Szerinted egy egyszerű pap tudja, hogy miről beszélsz? Noh és ezután mit fogunk csinálni?
A pap arcára azért kiül némi ijedtség, de láthatóan nem az a kétségbeesős fajta és végre válaszol a kérdésemre is.
- Szenteltvíz van. meg a kereszt, de nem tudom mennyire vennék hasznát. A fegyvereket megáldhatom, egy ideig kitart, de sajnos az hosszú idő... Kivéve, ha a sötét tünde urak holdezüst fegyverzetben vannak. Az egyetlen fém, ami magában tartja a szentséget ha egyszer megáldják. - morfondírozik, majd a kultista emlegetésére Eirynre, majd Eganra néz.
- Hallottam olyanokról akik a gonosz szolgálatában álltak. Az egyházon belül az ilyenek gyorsan terjednek. De úgy látom vannak sérültjeik is.
- A többiek kint várakoznak? – szólal meg ekkor mögöttem még mindig gyenge hangon Cyne.
Örülök, hogy ő és a másik férfi is kezd magához térni, így már öten vehetjük fel a harcot, ha kell, de biztos vagyok benne, hogy nem fog örülni annak, amit most majd hall tőlem.
- Nincsenek többiek Cyne........ők mártírt akarnak játszani és nem éltek a csengő adta lehetőséggel. - válaszolok neki, nem szépítve a dolgokat.
- Hol van a misebor? Remélem, hogy ütős egy motyó...kell a pia!
Nem kell nagy kombinálás hozzá, hogy tudjam elsőre nem fogta fel, amit mondtam, na de aztán……
- Mi az, hogy nincsenek?! MI TÖRTÉNT ADA-VAL? – próbál felállni tántorogva, de túl gyenge hozzá és az aggódó sárkányka sem hagyja, ami persze nem tetszik neki. - Rohadj meg te dög. Oda kell mennem!
Az atya némi habozás után inkább a holdpap mellett lévő férfit veszi kezelésbe, bölcsen úgy döntve megvárja míg a sötét elf lenyugszik.
- Jól értem vannak még akik harcolnak vele? - kérdezte közben.
- Ada, az egyházi meg a másik két férfi, a varázsló meg a társa, fenn maradtak, mert nekik muszáj a hőst játszani. - vágom a társam fejéhez dühösen, ezzel a pap kérdésére is választ adva, mert tényleg elfog a méreg ezen ostobaság miatt. - Lejöhettek volna ők is ide és akkor talán lett volna esélyük, így meg lehet csoportokban vadászik le minket. Valami dög már így is elfutott mellettünk. - utalok az amorf furcsaságra.
Persze közben a pap többi szavait is emésztgetem.
- Ha van valakinél holdezüst ne fogja vissza magát. Nekem csak sima acél fegyvereim vannak. - teszem hozzá. - De, ha vannak üvegcséi, üres üvegei atyám, talán megtölthetjük őket szenteltvízzel.
- Maradj nyugton, nem jutsz fel oda és nem hiszem, hogy sokat segíthetnénk. - támogatom vissza Cyne-t a padra.
- ÜL! – kiált a férfire Eyrin is, ami meglep és kap is érte egy félmosolyt, olyan vehemens.
- Azzal nem segítesz rajta, ha visszavonszolod magad. Egyrészt bő félóra lenne az út, másrészt ilyen állapotban csak azt érnéd el, hogy rád is vigyáznia kelljen, és ne tudjon a harcra koncentrálni. Maradj veszteg, és bízz benne! Rá nem hat a mélységi ereje, és egyébként is harcos, aztán meg ott van még mellette Kristin Angelika, a lovag, a démonfiú, meg a tünde társa. Mi ott csak láb alatt lennénk.
Úgy látszik használt, mert a sötét elf, ha nem is boldogan, de visszakozik.
- Egyik se holdezüst. Az üvegcse viszont még használhat, végül is, hozzá vághatjuk ahhoz a mocskos rohadt anyaszomorító kurvához...
- Ha meg tud engem gyógyítani papocska, akkor talán még tartozok is magának egyel. Pofozzon engem harcképes állapotba, vagy ha azt nem tud, komolyan mondtam, hogy hozzon valami bort legalább
A pap láthatóan felderül, ahogy összerakja a dolgokat.
- Ha Kristin nővér és a félangyal küzdenek és még segítségük is van, akkor velük van az Úr. Üvegcséket tudok adni, azon ne múljék, de kétlem, hogy visszaérnek időben.
A pap félreértett lelkesedésén csak megforgatom a szemem.
- Testvér, maga nem látta azt a mé.....kultistát. - javítottam ki magam, mert miért keltenék pánikot. A végén majd ki akarnak penderíteni minket, hogy ne hozzuk rájuk a bajt. És mi nem vagyunk olyan állapotban.......
Eközben először Leon elé térdel és ott kezd el imádkozni és bármit is csinál, az láthatóan használ, majd ez után lép Cynewulfhoz és válaszol is neki.
- Misebort nem adhatok, de meggyógyítom. Még ha nem is ér vissza ahhoz, hogy megmentse akár a nővért vagy a félangyalt, ha vesztenek, maguk a falu következő védőbástyája.
Latin nyelvű imába kezd.
- Leányom. - fordul Eirynhez. - Ha bemész a parókiára a konyhában van néhány üres fűszeresüveg, ennyivel tudok szolgálni, azokat elhozhatod.
- Cyne, maradj józan, most nem bódíthatod magad, mikor lehet, hogy nem soká harcolni kell. - rázom meg a fejem a borra. - De ha túléljük, akkor ígérem, úgy berúgunk, hogy azt sosem felejtjük el. - biztattam. - Az üvegcséket meg köszönjük, biztos hasznát vesszük. - biccentek a papnak.
A vámpírlány nem vitatkozik, hogy miért neki kell mennie, hanem sietősen távozik és hamarosan visszatér az üvegcsékkel.
- Én nem megyek vissza, de azért szurkolok. – szólal meg.
- Ez nem bódítás lenne, hanem erő visszanyerés. Egy jó selfnek egy kupa bor napi rendszerességgel kötelező jellegű! De jó, akkor nem iszok, de ezt a kocsma túrát még számon fogom kérni rajtad...ha ennek vége, mindannyian szégyentelenül seggrészegre isszuk magunkat. – bólintott felém Cyne, de aztán már a jelenre koncentrált. - Eva, Borocska katonái még jól jöhetnek...már ha nem tűntek el a gyáva férgek, hogy rohadjon el a lelkük a Fátylon túl.
A másik férfi – Leon – is összeszedettebbnek tűnt a pap gyógyítása után.
- Ti visszaakartok menni a... oda? - kérdezi és feláll.
~ Mi????? Honnan vették ezek, hogy én vissza akarnék menni? ~ - nézek kissé meglepődve körül.
Arra készülök, hogy az a szemét idejön és védekezni akarok, de nem azért húztam el onnan, hogy visszamenjek!
Cynewulf szavai azonban eszembe juttatják, hogy hol is kezdődött ez az egész és a felvetése nem is rossz.
- Tényleg, atyám, nem látott itt sertepertélni pár unatkozó grófi katonát?

Eiryn lihegve görnyed az ájult test alatt, és csak fél füllel hallja, ahogy Amy próbálja maga után édesgetni a self háziállatát.
- Gyere csak Draco, gyere, mert ha az a csápszörny magához tér, akkor azt nem köszönjük meg. Bírod Eyrin? Nem sok időnk van.
A vámpír majdnem lemarad az őt illető kérdésről, túlságosan lefoglalja a hátrafele mozgó talaj és a lábfejei, ahogy a látóteréből himbálóznak ki-be, ki-be. Csak biccent, többre nem telik tőle: egyrészt egy felnőtt férfi holtsúlyát nem egyszerű cipelni, másrészt mert a mennyei émelygés - bármennyire is szerencsés fordulat egy mélységi közelében - eléggé megnehezíti a közlekedést. Azért azt jó lenne tudni, hogy merre mennek...
- Templom? - lihegi Amynek, és reméli, hogy eljutnak a faluig.
- Azt hiszem a templom talán segít megálllítani, ha utánunk jön. - biccent Amy.
- Esetleg segíthetek vinni, már ha nem bánjátok. - hangzik föl a holdpap hangja, de mielőtt Eiryn akár csak reagálhatna, Amy már át is engedi a segítséget. És ha már átengedte, a vámpír nem habozik kihasználni a nagylelkűsége nyújtotta segítséget. Újra biccent, ami kifejezetten rossz ötletnek bizonyul, mert teljesen felkavarodik tőle a gyomra.
- Kérlek - nyögi Leon súlya alatt, és közben arra gondol, hogy Dunkelwaldnak kellett volna születnie: a szálfák után semmiség lenne egy embert cipelni. Ekkor valami amorf izé suhan el mellettük, kísértetiesen emlékeztetve Serene szétfolyó alakjára. A lény egy pillanatra megáll, mintha gondolkodna, de aztán tovább is áll - még bőven hat a békélető csengő ereje. Eiryn összerándul, de bizonytalanul int is egyet felé - elvégre nem szeretné még jobban magára haragítani Hoshekhet... Amy nyögésére újra az útra koncentrál, és megpróbál sebesebben botladozni lefelé
- Tényleg nincs sok időnk. jó lenne, ha magadhoz térnél cimbora.
Amy nyögésére újra az útra koncentrál, és megpróbál sebesebben botladozni lefelé, amit nem kevéssé könnyít meg az a tény, hogy Egan valóban átveszi a vállait nyomó súlyt. Mivel azonban rosszul érezné magát, ha csak úgy lazán sétálna a két cipekedő közt, így inkább Amyhez siet, és az ő sózsákjának másik karját a nyakába kerítve igyekszik lefelé. Mire végre beérnek a faluba, egészen besötétedik, ami kifejezetten jól esik meggyötört szemeinek.
- Ott a templom! - mondja valaki, de Eiryn olyan elfoglalt a talponmaradással, hogy nem tudja megállapítani a hang forrását. Válasz helyett csak nyög egyet, és arrafelé indul. Ekkor a vállukon eddig aléltan pihengető self nyögdécselni kezd, méghozá egyre érthetőbben
- Ad...Ada...?
~ Na végre! Legalább biztosan nem egy hullát cipeltünk idáig... ~ gondolja fáradtan. A világ a lába előtt lévő porra szűkül, és bár hallja a többiek hangját, semmit sem fog fel a mondandójukból.
- Tarsd egy kicsit.
Enyhén megroggyan a térde, amikor Cyne teljes súlya ránehezedik, de legalább feleszmél az eddigi kábulatból - méghozzá arra, hogy Amy épp a templom ajtaját próbálja berúgni. Bármennyire is távol áll az emberek hitétől és a templomoktól úgy általában, ezt azért nem hagyja szó nélkül.
- Hé, hé! Nem kell lebontani a templomot, nem azért jöttünk. Próbáljuk meg elkérni a kulcsot.
Megpróbál a parókia felé inteni, de valószínűleg elég kivehetetlenre sikerül a mozdulat, tekintve hogy egy teljes sötételf húzza a föld felé a karját.
- Egyébként.... nem biztos, hogy nekünk egészséges lenne bemenni - biccent maga és a két self felé. Nem tudja, hogy a templomok mennyire tolerálják az Átkozottakat, még sosem tévedt be egybe sem, de a szent émelygés, ami az imája óta kíséri, nem sok jóval kecsegteti. Nem akar masszív hányingert, akkor már inkább Hoshekh, és az a kellemetlen szokása, hogy a fejében turkál. Az csak egy kicsit kellemetlen. Mindenesetre elkésett a figyelmeztetéssel, mert az ajtó szívfájdító reccsenéssel megadja magát, és Eirynnek meg kell állapítania, hogy ez sem egy vámpír munka. Ha egy Dunkelwald csinálja az ajtót, akkor az a minimum, hogy nehezen lehet betörni. Ekkor azonban újabb életjel érkezik a málhájától, egy nagyon csábító javaslat formájában.
- Engedj el...támasz a falnak.
Legnagyobb sajnálkozására azonban nem engedhet az ötletnek, így csak makacsul rázza a fejét.
- Mindjárt bejutunk... Addig még bírlak, és egyébként is nehezebb lenne a földről felrángatni.
- Mit képzeltek?! Hogy mertek betörni az Úr házába?! - hangzik a lelkész-vagy-pap-vagy-hogyishívják felháborodott hangja, ami teljesen érthető az ajtóval szembeni goromba bánásmód miatt. Amy nem nagyon zavartatja magát, újra átnyalábolja Cyne-t, és csak úgy kutyafuttában magyarázkodik.
- Bocsánat atyám, de a szükség vitt rá minket. Valami istentelen szörny támadt meg minket a bányánál és csak itt számíthatunk menedékre. Mennyi szenteltvize van? Vagy bármi más amit megszenteltek?
Eiryn egy kissé feszengve lép be, de nem szalasztja el a lehetőséget. Ha már itt a menedék, akkor ki is kell használni. Amyvel együtt eltámogatja Cyne-t az első padig, majd fordul, hogy - ha kell - segítsen a holdpapnak.
- Igen, elnézést - hajol meg menet közben a pap felé, bár Átkozott lévén lehet, hogy jobban járna, ha csöndben meghúzódna. Szerencsére Egannak nem kell segédkéz vagy -váll, így Eiryn végre lehuppanhat egy padra.
- Majd megjavítjuk az ajtót, ne aggódjon emiatt.
A holdpap naivitására csak egy fáradt szemöldökemeléssel reagál. Mégis hogyan tervezte kijavítani a szétbarmolt fát? És mi ez a királyi többes szám?
- Valaki hallgattassa el a szentfazékot, legyetek olyan rendesek. - morogja az imént még ájult self, ami igazán nem méltányos... bár igazán megérthető. Ekkor topog oda végre Draci is a gazdájához.
- Szia kicsikém, remélem jól viselkedtél, amíg apu távol volt. A többiek kint várakoznak?
~ Naivitás felsőfokon... Méghogy egy lovag meghátráljon a harctól, amikor kultistát lehet irtani! Ugyan már! ~
A fáradtság egyértelműen ingerültebbé és komiszabbá teszi.
- Mi a véres pokol is folyik éppen? - kérdi nagyon megviselt hangon a Vitéz Úr, de senki sem válaszol. A pap is csak tátog.
- Ha a szükség teszi be is kopoghattak volna. Mondd el lányom, mi folyik itt. A szörnyetegek? - szól Amyhez, aki egyelőre a legközlékenyebbnek tűnik számára. Közben megtapogatja az ajtó szélét, és a benne esett esetleges károkat.
- Minden perc számított testvér, minden perc. - válaszol Amy, miközben felméri a templomot, majd a self felé fordul.
- Nincsenek többiek Cyne........ők mártírt akarnak játszani és nem éltek a csengő adta lehetőséggel.
Ery a papra mosolyog.
- Áh, nem a szörnyek, azokat már kipucolta a bátor csapat, csak egy kultista....
Neeem, nem csöpög ám az iróniától a hangja. A fáradtság úgy tűnik nem csak ingerültté és komisszá, de csúnyán gunyorossá is teszi.
- Szerinted egy egyszerű pap tudja, hogy miről beszélsz? - lép oda hozzá Egan. A vámpír csak vállat von. Nem azért beszélt, hogy értsék, csak hogy levezesse a feszültséget.
- Noh és ezután mit fogunk csinálni?
Eiryn ezt amolyan költői kérdésnek veszi, és inkább a pap magyarázatát hallgatja a szenteltvízről, meg ilyesmik. Nem figyel, ezzel foglalkozzon Amy.
- Hol van a misebor? Remélem, hogy ütős egy motyó...kell a pia! - nyögi a még-mindig-kissé-kábult self, majd amikor meghallja, hogy a Hősök Hősei nem voltak hajlandóak élni a remek iszkolási lehetőséggel, rémülten felül.
- Mi az, hogy nincsenek?! MI TÖRTÉNT ADA-VAL?
Sőt, nem csak hogy felül, de megpróbál felállni is. Ami nem nagyon sikerül, főleg, hogy a sárkánygyík - jóval több értelemről téve tanúbizonyságot, mint a gazdája - halkan nyüszögve visszalöki.
- Rohadj meg te dög. Oda kell mennem!
- Ada, az egyházi meg a másik két férfi, a varázsló meg a társa, fenn maradtak, mert nekik muszáj a hőst játszani. Lejöhettek volna ők is ide és akkor talán lett volna esélyük, így meg lehet csoportokban vadászik le minket. Valami dög már így is elfutott mellettünk. - vágja oda Amy, és Ery is felpattan.
- ÜL! - mondja olyan határozottan, ami csak a bestiális természetű kutyatenyésztő öregasszonyokra és a morcos vámpírokra jellemző. Hogy Cyne-ra vagy Dracira érti, azt nem lehet tudni, mindenesetre a következő szavait már biztosan a selfnek címzi.
- Azzal nem segítesz rajta, ha visszavonszolod magad. Egyrészt bő félóra lenne az út, másrészt ilyen állapotban csak azt érnéd el, hogy rád is vigyáznia kelljen, és ne tudjon a harcra koncentrálni. Maradj veszteg, és bízz benne! Rá nem hat a mélységi ereje, és egyébként is harcos, aztán meg ott van még mellette Kristin Angelika, a lovag, a démonfiú, meg a tünde társa. Mi ott csak láb alatt lennénk.
Ha Cyne még erre is mocorogna, kivételesen elveszti az önuralmát, és dühödten rávicsorog. Hosszú nap volt ez. Szerencsére a sötételf belátja, hogy a női szakasznak igaza van, majd a szó a holdezüstre terelődik. Ami ugyebár megint nem az ő gondja, úgyhogy lelkes buzgalommal figyelen kívül hagyja a beszélgetést. Bár a holdezüst egy érdekes fém, mit meg nem adna, ha egyszer komolan dolgozhatna vele!
- Leányom. Ha bemész a parókiára a konyhában van néhány üres fűszeresüveg, ennyivel tudok szolgálni, azokat elhozhatod.
Valahogy eljutnak hozzá a pap szavai, és bár nem érti, hogy mi a fenéért kellenek fűszeres üvegek, vagy hogy miért hívja a pap "leányom"-nak, azért biccent, és átsiet a parókiára. Viszonylag hamar megtalálja a kért üvegeket, amelyekből vagy hatot a karjaiba zsúfol, és igyekszik nem összetörni őket.
- Én nem megyek vissza, de azért szurkolok - néz kissé aggódva Amyre és Cyne-ra.
- Ti visszaakartok menni a... oda? - kérdezi kitisztult hangon a Kardhuszár, aki az utóbbi percekben meglepően csendes volt, talán a sérülése miatt. Ekkor azonban léptek közelednek.

//bocsi, színezgetni majd valamikor később, ha lesz lelkierőm...//

Utolsó kör, gyermekeim, utolsó kör! Mindent megbeszéltünk amit tudnotok kell, Ada és Egan pótolnak a következő körben. Határidő: egyeztetéstől számított 1 hét, de alkuképes.

Míg a pap Cyne-vel van elfoglalva és várom a vámpírlány visszatértét, felfigyelek rá, hogy a kis sárkány mintha kifelé figyelne. Aztán berobog Eryn az üvegekkel és hihetetlen hírt közöl.
- Visszajöttek! Mindannyian.
De mielőtt még felelhetnék rá, már be is lép elsőnek a lovagnő az ajtón, aztán feltűnnek a többiek is kinn mögötte. Mindannyian eléggé leharcolt állapotban vannak és holt fáradtnak tűnnek.
- Nem ellenség. –jelzi elsőnek Kristin, nehogy az idegek játéka baj okozzon.
- Hihetetlen! Hogy éltétek túl? – bukik ki a számon őszintén megdöbbenve.
A mögötte belépő félangyal azonnal feszülten körbenéz.
- Itt járt?
Erre csak megrázom a fejem.
- De igyekszünk felkészülni, épp szenteltvízzel akartuk megtölteni ezeket. - intek az üvegek felé.
- Hold Anya kegyes volt hozzánk ... –üti meg a fülem a mögöttem ülő self suttogása. - Gyere, Dracon, segíts nekem. – tápászkodik fel nehezen. - Örülök, hogy visszatértetek. Már aggódtam értetek. Ada, minden rendben veled? Mi történt a kultista szennyedékkel? Annyira sajnálom, hogy ott kellett hagynalak téged...- akad el a szava és én sejtem, hogy több van e két „ember” között, mint ami a felszínen látszik.
- Minden...- hallatszik az épp, hogy a fülemig eljutó válasz éskulcsolódik a nefilim tekintete Cynewulf-ba, megrősítve előbbi gondolatomat.
A holdpap megfogalmazza a soron következő kérdésemet.
- Mi történt azzal a bizonyos csúnyasággal?
A pap arca is felragyog, ahogy felfogva, hogy milyen csapat is érkezett meg,de nem akar adósa maradni Cynewulf kérdésének, így először gyorsan neki válaszol.
- Nem láttam senkit Herr Bormann színeiben. Ha lehet egy tippem a kocsma pultját támasztják, mint az összes többi magát hősnek kikiáltott rabló. - hangjából egyértelműen hallani a rosszallást. Ez után viszont már átadja magát az örömnek, és az érkezők felé fordul
- Az Úr neve legyen áldott, hogy épségben megtartotta önöket! Veszélyben vagyunk még?
A lovagnő lecövekel a bejárat mellett és hűvös tekintete egy jottányit sem mérséklődött, amiből most főleg a sárkányán támaszkodó sötét elfnek jut, ám némi farokméregetés után az atya felé fordul.
- A veszély elmúlt, a kultista elmenekült. Sikerült megsebesítenünk annyira, hogy megfutamodjon, a démon... – a háta mögé pillant ahová én is követem a tekintetét, látva, hogy az emlegetett férfi kint várakozik barátjával, - ... a démon megpróbálta leteríteni egy varázslattal, de sajnos elhibázta. Nem hinném hogy abban az állapotban megkockáztatná, hogy újabb ütközetre kerüljön sor. Az Úr neve legyen áldott, atyám! – merev ábrázata szinte megrepedezik, ahogy a tőle szokatlan mosoly feltűnik rajta és láthatóan a fáradtság is legyűri, ahogy az egyik padra rogy, összekulcsolt ujjaiból ítélve némán fohászkodva.
Bár nem kívántam senki halálát, azért őszintén meglep, hogy legyőzték a mélységit.
- Akkor talán az lehetett az az izé, ami elrohant mellettünk? Remélem jó messzire szaladt. - ülök le hirtelen elfáradva az egyik pad szélére. - Ezek szerint vége?
- Tehát a fenyegetés még él és létezik. Valahol kint a világban ott mászkál az a hülye ribanc, és kevergeti Hószex bűzhödt kondérját. Bormann embereivel kapcsolatban meg inkább nem mondok semmit. Legszívesebben én is egy kocsmában üldögélnék most.... – fakad ki Cyne.
- Hmm ezeket a lényeket mi sebzi a legjobban? - szólal meg a háttérben Egan. - Ezek meg micsodák? Mire lehet használni?
- Üvegcsék. Általában tárolásra használják őket – fordul Eyrin a férfi felé kissé értetlenül. - Jelenleg épp szenteltvízzel akartuk őket feltölteni a mélységi ellen.
Én is kissé csodálkozva nézek a sötét elf holdpapra, hiszen hallotta - vagy talán nem? - amikor a pappal megbeszéltük a szenteltvizes üvegek dolgát, de Eyrin megadja rá a választ, így annyian hagyom.
A pap arca azonban lelkesedésről hirtelen vált gondterheltre, ahogy kezd kibontakozni előtte a helyzet.
- Megnyertek egy csatát, de ezek szerint még mindig veszélyben vagyunk. Ha maguk elmennek... Semmi sem akadályozza meg, hogy ez újra megismétlődjön.
A vámpírlány igyekszik megnyugtatni.
- Nyugodjon meg, a kultista nem az arany miatt jött. Nem hinném, hogy visszatérne valaha is. A szörnyveszély tehát elmúlt, és a rengeteg halál után a szerencsevadászokkal sem hiszem, hogy túl sok gondjuk lenne.
- Ne féljen, atyám. – tér vissza testben és lélekben közénk a lovagnő is és azonnal át is veszi az irányítást. - Azt hiszem ideje meglátogatnunk Herr Borrmant.
- Herr Borrman-nal nem lesztek okosabbak. Ő csak egy vén bolond, aki bízott az inasa borzalmas teájának gyógyító hatásában és meg karja kapni a törvény adta jussát. Biztos vagyok benne, hogy nem tudta mit művel a kultista. Egy teljesen felesleges út lenne. Egyébként én sem hiszem, hogy Serena veszélyt jelentene a falura. – címzem kissé élesebben, mint szándékomban volt, Kristin-nek a szavaimat.
- Még ha Serena nem is veszélyes a falura a továbbiakban, akkor se hagyhatjuk védtelenül a falut. Itt van a bánya, rengeteg arannyal és egyéb drága kövekkel. Csak egy tökösebb bandita vezér kell, aki letámadja a falut és kifosztja azt. Nem csak egy fajta szörny él ezen a környéken...számítani kell a kétlábúakkal is, mind közül a legocsmányabbakkal. Bormann-nak vannak katonái, még ha nem is valami nagy eresztések és a kísérőink is felszívódtak. Csak meg kell találni az arany középutat - szó szerint. Bormann-nak is jusson az aranyból, a falunak is maradjon és még védve is legyen a fosztogatóktól. – ereszti szokatlanul bő lére elképzelését a sötét elf barátom, miközben az egyháziak nekiindulnak.
- Nem tartotok velünk ennek ellenére? – néz hátra Kristin.
Úgy látszik falra hányt borsó mindaz, amit mondunk Cynewulf-fal, a lovagnő konok elhatározással indul kérdőre vonni egy öregembert, és igaz a nefilim nem beszél, de kérdés és vélemény nélkül követi, hűséges ebként.
Most már nem csak a megbízásom miatt, hanem azért indulok el a báró lakhelye felé, mert nem akarom, hogy ok nélkül baja essen.
Dühösen felmorranok.
-Megyek, mert látom nem használ a beszéd.
Ery egy nagy mosollyal meghajol mindenki felé.
- Nos, ez esetben az útjaink itt elválnak. Remélem sikerül elrendezniük a helyzetet Herr Bormannál. Viszontlátásra.
A vámpír lány távozása nem meglepő, hiszen végig igyekezett a konfliktustól távol maradni és van egy halvány sejtésem, hogy ő teszi jól.
- Ha nem tartasz velünk köszönöm a segítségedet Eyrin. - biccentettem felé.
- Én megyek, ha másért nem, hát újra látni Borocskát. Már nagyon hiányzik az új legjobb barátom arcocskája és a gyógyteájának bűze – jelenti ki Cyne. - Akkor kedves vérivónk, nem maradsz egy kocsmázásra? – néz kérdőn még a vámpírlány után. - Bár Borocskánál nincs semmi bor, ami az egyik legsúlyosabb vétke. De akkor Krisztike, mi lészen? Lebeszéljük vele, hogy adjon katonákat Millingen védelmére és meggyőzzük, hogy ne akarja az összes aranyat magának?
A kijárat felé kacsázó sárkányka hirtelen torpan meg és dühösen fúj, mint egy macska, ami a közben magán erőt vevő, befelé igyekvő démonfiúnak köszönhető.
- Nyugodj már meg, te hülye dög. Ja, amúgy ha jól emlékszem, Ti ezt kerestétek - nyúl a zsebébe és veszi elő Cyne a mélységi vérrel teli kis fiolát és dobja oda a fiúnak. - Használjátok egészséggel...bár nem tudom, hogy mit akarsz vele kezdeni.
- Bele se merek gondolni, mikre lehetne használni... oh nem is, bele merek. – válaszol a váratlan ajándékra Gerard.
Én is kifelé indulok, mikor a holdpap hangját meghallom. El kell ismernem, ha nem is tart velünk legalább becsülettel állja a szavát.
- Elég lesz a holnapi nap folyamán, ha nekilátok az ajtó javításának? – kérdezi a paptól, miközben az ajtó helyét vizsgálja. - esetleg kaphatnék itt szállást?
A pap először Kristinre néz
- Remélem az Úr ad magának bölcsességet, hogy az ügy végére járjon Her Bormannal. Milingen nevében is köszönöm... És önöknek is. - néz a többiekre, majd őszinte csodálkozással bámul Eganra, egy pillanatig nem is tud megszólalni, de aztán összeszedi magát
- Ezt... Igazán nagyraértékelem. Természetesen nem gondoltam, hogy az éjszaka közepén álljak neki, de az ön segítségével sokkal könnyebb dolgom lesz. A plébánián elalhat, ha gondolja, egyedül élek.
- Te hallottad a legtöbbet a kultista szándékairól. – állítja meg a nefilim hűvös, visszafogott hangja aEyrin-t. - A várúr tudni akarja majd, mi történt. Gyere velünk.
Igen érdekes „kérésnek” hallatszik, inkább tűnik megfogadandó javaslatnak. Kíváncsi leszek, mit szól ehhez a lány.
- Ez engem is érdekelne...- csatlakozik a véleményéhez a démon, amire azért már én is megtorpanok.
Csak nem akarnak most nekiesni a vámpír leányzónak? Ám azt sem kell félteni, megadja a választ segítség nélkül is, ráadásul mosolyogva.
- Szívesen maradnék kocsmázni, de semmi keresnivalóm Herr Bormannál. Csak útban lennék. Igen. És mindent el is mondtam. Nem hinném, hogy bármit hozzá tudnék tenni a beszámolóhoz. De ha úgy gondolod, akár mehetek is, elvégre már kaptam egy kedves meghívást - biccent Cyne felé.
- Hidd el, Bormann-nál mindenki útban van. Egy beképzelt kis senkiházi barom. Már mint nekem úgy jött le, de lehet, hogy csak én vagyok rossz emberismerő. Meg minél többen vagyunk, annál fenyegetőbben hatunk és könnyebb őt rávenni arra, hogy azt tegye, ami mindenkinek az érdeke. Kivéve, amennyiben a dicsőséges lovagnőnk nem szépszavakkal akarja őt meggyőzni, ebben az esetben sok sikert hozzá.
- Óh, Ery, szívesen a meghívást. A könyvtáras buli után úgy se volt sok időnk beszélgetni. Tényleg, a frissen beszerzett szerelmedet hol hagytad? Tudod, a könyvakrobata elfikédet? Na mindegy is, akkor végül is, megyünk mindannyian Borocskázni?
~ Na jah! Úgy néz ki végül megy az egész bagázs! ~
Megvonom a vállam és újfent nekiindulok, hogy ne veszítsem el szem elől drága egyházunk prominens személyiségeit.

Minden bizonnyal időnként elaludtam a nyeregben, mert bár jó egy napos volt visszafelé is az út, csak töredékes emlékeim maradtak róla. Nem volt szokatlan számomra a dolog és most még Eyrin is ott ült mögöttem, így nem valószínű, hogy hagyott volna leesni.
Mire megláttuk a következő nap alkonyfényében a várat, teljesen éber voltam. Ahogy közeledtünk eszembe jutott, hogy elsőre sem volt túl bizalomgerjesztő az elhanyagolt és aránylag elhagyatottnak látszó épület. Azóta sem javult a helyzet.
Kristin egészen az őrök elé lépteti a lovát.
- A vár urához kérünk bebocsátást, a Sacra Institutio nevében.
Az egyik őrt felismerem, ő volt, aki felkísért a báróhoz.
Természetesen nem lep meg, ahogy a lovagnő egy pillanatig sem habozik, hogy a rendjével előhozakodva üssön utat magának. Az őrök előzőleg nem voltak azok a barátságos fajta, ahogy a gazdájuk sem, kíváncsian vártam mit válaszolnak erre.
Persze tudom, hogy előbb-utóbb bejutunk, csak mennyire gyorsan az a kérdés.
- Sziiiaaa Lars-i! Remélem nem felejtettetek el engem! Jöttünk dumcsizni Borocskával, ha nem bánod. Hoztam haverokat is magammal.
Cynewulf felcsattanó hangjára, biztos ugrottam volna egyet, ha nem lovon ülök, így csak a lovam nyihogott fel, ahogy a zablát önkéntelenül megrántottam.
Az őrök már épp készülnének beengedni Kristint és Adát, amivel kiváltották rosszallásomat. Gyenge legények!
Cyne az előadásával azonban teljesen összezavarja szegényeket. Egy ideig csak néznek egymásra, aztán Lars szólal meg.
- Maguk... Elvégezték a munkát? Vagy maguk hozták a keresztest? - kérdezi bizonytalanul.
A lovagnő hangjából ítélve épp megforgatta a szemét.
- Félretehetnénk a bohóckodást? Nem hozott senki, magamtól jöttem, azt viszont tudom hogy kik lesznek azok akit az inkvizíció átkísér a Katedrálisba ha nem fordulnak azonnal sarkon és értesítik a báróurat a vendégeiről.
- Az időnk ugyancsak drága... – lép elő a démonfi is varázserejét fitogtatva.
Én is megforgattam a szemem, ahogy a többiek olyan vehemenciával ugrottak neki szegény kapus őrnek, mintha csak a mélységi ikertestvére lett volna.
- Annyit mondhatok, hogy semmi közöm hozzájuk, a lovagnő tényleg magától jött, de jobb ha bejelented, mert nagy lendületben van. - jegyzetem meg, miközben Cynewolfra vigyorogtam mert ő volt az egyik aki legalább normálisan viselkedett a hátam mögött ülő Eyrin-en kívül.
A self kezét a szájára tapasztotta jelzés értékűen, de a szemében vidám tüzek pattogtak.
- Lassan vége ennek az egésznek...hát, megtiszteltetés volt együtt melózni Eva. Aztán találd meg Adam-ot és az almafáját –veszi el a kezét a szája elől végül és én enyhén meghajolva a nyeregben egyetértésem jeléül biccentettem felé tovább szélesítve a mosolyom.
Kristin fenyegetésére az őrök egymásra bámulnak, majd bólintanak hogy beengedjék őket, de Geri zord jelenléte már túl sok nekik. A másik őr, amelyik nem Lars, haragosan vágja le a lándzsáját a földre.
- Nem. Ennyit nekem nem fizet az úr. Előbb Johannes, most meg ezek. Felmondok!
Lars pedig inkább így hogy egyedül maradt szépen beenged minket, de most esze ágában sincs még kísérgetni is.
- Istenem, annyira hiányoztatok fiúk. Na de akkor, irány előre! – vidámkodik tovább Cyne is és előre indul jobbra-balra mutogatva.
- Ha jobbra néztek, pár lepukkant lakóházat láthattok, illetve egy barakkot, amit már senki sem használ. Balra nézve a vár egyetlen nevezetsségét láthatjátok: a kocsmát. Nevezetessége kimerül abban, hogy teljesen le van ürüle. Előre pillantva láthatjátok a várúr lakótornyát. Nem nagy eresztés. Se a torony, se a gazda! Mehetünk, drága barátaim?
Amennyire rossz kedvem volt Kristin miatt, most annyira jót derültem társam bohóckodásán.
Minden további nélkül felérünk a nemes fogadószobájába. Mintha a bűz valamelyest csökkent volna, de azért még így is érződik. Her Bormann a foteljében ül, talán el sem mozdult azóta, mióta itt hagytuk. Lábát épp egy lavór vízben áztatja, és valami koszos pokrócba van csavarva. Először társamat látja meg, aztán rám vándorol a pillantása, amire felderül a ronda képe.
- Máris visszatértek? Remélem teljesítették a magukra bízott feladatot, különben egy kanyit nem kapnak!
Hát ez……most mondjam azt, hogy nem lepett meg a reakciója? A kapzsi báró máris kezdett előre inni a medve bőrére.
- Egy cseppnyi problémába botlottunk, de sajnos aranyba nem. És nem jöttünk egyedül. - álltam félre, nehogy már mögöttem sunnyogjanak az egyháziak.
- Hát, végül is, valamilyen szinten teljesítettük a feladatot, nem? - perdül felénk színpadiasan Cyne. - A falunak szüksége van a báró védelmére, a bárónak meg a falu aranyára. Szépen megegyezünk, hogy igazságosan osztoznak meg az aranyból befolyt jövedelmen és mindenki örülni fog! A falu tud fejlődni, jönnek majd a látogatók, meg a bányászok távoli vidékekről. A mi kis Millingen-ünk szépen cseperedni fog, több bevételhez fog jutni, amiből jut a báró úrnak is. Hosszú távon sokkal kifizetődőbb, mint ha magának követelné a teljes aranykészletet. Tehát most azért vagyunk itt, hogy megegyezzünk abban, hogy a falu összbevételének mondjuk 10%-a az uraságé, cserébe állandó védelmet biztosít a falu számára és békén hagyja őket, nem fog zsarnokoskodni. Ha még is ilyenre vetemedne, akkor van itt egy kedves lovagnő ismerősöm, jó nagy befolyással, aki simán elintézheti, hogy a bárónak rossz napjai legyenek, ha túl kapzsi lenne. Senki sem számít az inkvizícióra, nem igaz? Nem egy túl kellemes emberek. Ha tőlük nem ijed meg, itt van az Úr egyik angyala, aki simán szólhat a kedves öreg bácsinak odafent, hogy problémákba ütköztünk. Ha még ez sem győzi meg magát, akkor még itt vagyok én is, akinek szintúgy vannak jó kapcsolatai. Tovább víve ezt a fonalat, szerintem annak se örülne drága Herr Bormann, ha egy Bukott Angyal tenne magánál látogatást. Tehát, megegyezhetünk abban, hogy mi szépen megtettük, amire kért minket és köt egy kölcsönösen előnyös szerződést Millingen-nel?
Her Bormann köpni-nyelni nem tud Cyne hirtelen szóáradatától, ahogy én és láthatóan a többiek sem. Egy ideig hallgat az öreg, megrágja a mondandót, majd csak ennyire jut:
- Harminc.
- Tizenöt. – eszmél elsőnek a lovagnő. - És így nem lesz bejelentve a birtoka, mint kultisták által aktívan látogatott terület és nem kell rendszeres ellenőrzésre és folytonos keresztes felügyeletre számítania.
Szavai komolyságát karba tett kézzel, na meg az mellőle levakarhatatlan félangyal szárnyemelgetéses fenyegetésével nyomatékosítja, akinek pillantása azonban sötét elf társamat méregeti és mintha elismerés villant volna benne, meg valami más………..Na, de vissza a várúrhoz!
Őszintén szólva, eddig is nagy dumásnak tartottam Cyne-t, de most azért alaposan meglepett. Olyan egyességgel állt elő, hogy azt a király írnoka sem tudta volna jobban megfogalmazni. De azért volt egy kis híja:
- És ne feledkezzünk el a mi munkadíjunkról és mivel ilyen jól végeztük a dolgunkat, még jutalom is járna. - tetem hozzá gyorsan.
Szemem a társam háta mögött mutogató démon felé villan, de nem tudom mit akar ezzel, jelezni valamit, vagy talán elállt a szava is azért mutogatás?
- Esetlen akkor most már tényleg megünnepelhetjük az egyezséget valami pia kíséretében. Vagy még mindig nincs semmi itala a várban, Here Bormann? Izé...Herr, határozottan Herr. Bocsi, nyelvbotlás. – néz várakozóan Cynewulf.
A báró elsápad végignézve a díszes társaságunkon.
- Kultisták? Milyen kultisták? Mi az a kultista? Áhh a franc vigye el, tizenöt. No kotródjanak innen!
Fizetni persze esze ágában sincs....
- Köszönöm a belátását. Remélem ugyanilyen bölcs lesz a következő látogatásomkor is. – fenyegeti meg még utoljára enyhén Kristin az öregembert, aztán megfordul és egyszerűen kisétál.
~ Ennyi? Most komolyan, ezért strapálta magát idáig? Ez volt a nagy arcfelfújás? Áhh! ~
Egy mérges pillantást vetek végül a báróra, azonban most mit csináljak vele? Üssem agyon, hogy nem akar fizetni? Jobb ötletem van, mivel nem az a kísérgetős fajta, nem fogja kifogásolni, ha kiszolgálom magam pár értéktárggyal, ami kompenzálja a fizetségemet. Ez ugye nem számít lopásnak.
- Cyne, most már jöhet az a pia, rám fér! – fordulok sarkon én is és megyek a távozók után, nem foglalkozva tovább sem Bormann úrral, sem azokkal, akik maradnak még.
- Oké, Eva, én benne vagyok! Akkor Ery és Eva, drága hölgyeim! - ajánlja fel a karját úriasan Cyne. - Lennének olyan szívesek velem jönni? És ha jól látom, a drága démon cimboránk és társai is hasonló véleményen vannak. - néz hátra a démon felé, akit közben szépen lecsaptak a többiek. - Akkor a kocsmáig és a végtelenségbe! Az új ismeretségekre!
Belekarolok vigyorogva és úgy vagyok vele, üssön a mennykő ebbe a zsugori vénemberbe és az egész nyomorult viskójába, én már azt sem bánom. Rohadt fáradt vagyok és korog a gyomrom is, remélem a kocsmába valami szilárd táplálék is van, mert különben nem sokáig tudom kiinni a self cimborámat a vagyonából, de azért isten lássa lelkem……meg fogom próbálni!
- Rajtam ne fog múlni!

A templom, ahová „társaink” menekültek tárva-nyitva, ami az Isten házától ugyan elvárható, de felettébb szokatlan volt. Ahogy hátam mögött a félangyallal és a démonnal közelebb lépek az ajtó nyelve kitörve, csorbán lóg ki a szépen, talán kissé egyszerűen faragott szárnyak közepén. Gyanakodva vonom össze a szemöldököm, újabb támadót sejtve, de bentről nem hallok semmit a halk, visszafojtott beszélgetésnél.
- Nem ellenség. – Jó előre szólok, hangosan, hogy idejük sem legyen elsietett, meggondolatlan dolgokat tenni az utóbbi órák idegörlő tébolyától elcsigázva. Belépek az apró előtéren át, közben ujjaimat a jéghideg, szent sóval hintett vízbe mártva és keresztet vetek, ahogy az illik. Végveszély avagy sem, az Úr háza az Úr háza.
Andromeda mindentudó szemei végigsiklanak a bent lévőkön. A sötét tünde rossz állapotban van és szinte mozogni is alig bír, de láthatóan kiheveri. A zsoldosnő és a vámpír harcra készen talpon vannak, de láthatóan kellemesen meglepődnek az érkezésünkre.
- Hihetetlen! Hogy éltétek túl?
Úgy, hogy hősködtünk és bíztunk az Úrban, ahelyett, hogy gyáván elfutottunk. Ez lenne az első válaszom, a kísértés a gőgös büszkeségre úgy csap meg, mint a résnyire nyílt ajtón beszökő hideg. De nem. A legnagyobb keresztény erény az alázat, ahogy azt Krisztus is tanította egész életével.
- Itt járt? - kérdi gyanakodva a nefilim, mire a zsoldosnő csak megrázza a fejét.
- De igyekszünk felkészülni, épp szenteltvízzel akartuk megtölteni ezeket. - Ekkor veszem csak észre a vámpírnő kezében lévő kristályüvegeket, és nem tudom megállni, hogy ne táguljanak ki az orrcimpáim az ideges belégzéstől. Jól tudtam, hogy egy sarokba szorított harcos foggal-körömmel küzd és nem ismer sem törvényt sem hagyományt, de a szentséggel ilyen módon bánni anélkül, hogy a kegyelet bármilyen formáját tanúsítaná minden igaz keresztesnek megbolygatná a lelki békéjét.
A sötét tünde botladozva, a padok szélének faragott kiemelkedésein támaszkodva biceg felénk – Andromeda felé, ez nem volt kérdés.
- Örülök, hogy visszatértetek. Már aggódtam értetek. Ada, minden rendben veled? Mi történt a kultista szennyedékkel? Annyira sajnálom, hogy ott kellett hagyjalak téged...
Ami közöttük van nem rám tartozik, és mégis. Andromeda a bajtársam volt, az oldalamat védő harcos és mégis cserben hagyott azért, mert szerelmének nehéz ködén keresztül néz mindent, ameddig ez a férfi jelen van. Nem történt nagy baj, a tekintélyem volt az egyetlen, amelyen csorba esett és nem fájlaltam a sebet, de ez csak az első alkalom volt, nem az egyetlen. Mi történik, ha legközelebb több múlik rajta.
- Mi történt azzal a bizonyos csúnyasággal? – Egan Foley sóhaja színpadias és szokás szerint teljesen összeegyeztethetetlen a szavaival. Érdekelne, hogy vajon a neveléséből vagy a személyéből fakad ez a furcsa fogalmazás és ritkán odaillő szóhasználat, ám egyelőre fontosabb dolgom is van. A plébános atya szinte felragyog az örömtől, ahogy felénk fordul, arcán nyoma sincs a korai óra okozta fáradtságnak.

- Az Úr neve legyen áldott, hogy épségben megtartotta önöket! Veszélyben vagyunk még?

- A veszély elmúlt, a kultista elmenekült. Sikerült megsebesítenünk annyira, hogy megfutamodjon, a démon... - hátrapillantok a mágusruhájú fiú magát magas lóra képzelő ábrázatát keresve, de meglepetten veszem észre hogy se őt, sem tünde társát nem látom. A templom nyilvánvalóan nem volt a legkívánatosabb hely számukra. - ... a démon megpróbálta leteríteni egy varázslattal, de sajnos elhibázta. Nem hinném, hogy abban az állapotban megkockáztatná, hogy újabb ütközetre kerüljön sor. Az Úr neve legyen áldott, atyám! - mosolyodok el a papra, aztán utat engedve minden fáradtságomnak leroskadok az egyik padra. Ujjaimat összekulcsolom a homlokom alatt, fejemet meghajtva és néma imába kezdek, ahogy tanították nekünk. A keresztes minden győzelme az Úr győzelme volt, nem a sajátja így illendőnek láttam megköszönni. A többiek beszélgetése csak halkan jut el hozzám, szavaik értelmét elmossa az ima közvetítette nyugalom. Minden szavára összpontosítok, egyedül csak akkor emelem fel a fejem, amikor az utolsó ’amen’ is elhangzott.

- Megnyertek egy csatát, de ezek szerint még mindig veszélyben vagyunk. Ha maguk elmennek... Semmi sem akadályozza meg, hogy ez újra megismétlődjön.

- Ne féljen, atyám. - emelkedek fel az imám végeztével és bátorítóan mosolygok a papra. Nem hagyom, hogy ez a szerencsétlen falu még tovább szenvedjen. - Azt hiszem ideje meglátogatnunk Herr Borrmant.
- Nyugodjon meg, a kultista nem az arany miatt jött. Nem hinném, hogy visszatérne valaha is. A szörnyveszély tehát elmúlt, és a rengeteg halál után a szerencsevadászokkal sem hiszem, hogy túl sok gondjuk lenne.
Eiryn szavaiban van ráció, azonban nem tudom elhinni, hogy ennyire egyszerű lenne. Millingen fölött még mindig ott lebegett Damoklesz kardja, várva, hogy mikor suhintson végig újra.
- Herr Borrman-nal nem lesztek okosabbak. Ő csak egy vén bolond, aki bízott az inasa borzalmas teájának gyógyító hatásában és meg karja kapni a törvény adta jussát. Biztos vagyok benne, hogy nem tudta mit művel a kultista. Egy teljesen felesleges út lenne. Egyébként én sem hiszem, hogy Serena veszélyt jelentene a falura. - A zsoldosnő szokás szerint hamarabb beszél és von le következtetéseket, mint hogy gondolkodna. A nemesnek kötelességei is vannak a jussain kívül, amiket ezeddig szemmel láthatóan elmulasztott, ráadásul engedte, hogy Hoshekh hívei torz és istentelen dolgokat tegyenek a birtokához tartozó földeken. Volt mire válaszokat adnia akármennyire védte a pribékje.
- Még ha Serena nem is veszélyes a falura a továbbiakban, akkor se hagyhatjuk védtelenül a falut. Itt van a bánya, rengeteg arannyal és egyéb drága kövekkel. Csak egy tökösebb bandita vezér kell, aki letámadja a falut és kifosztja azt. Nem csak egy fajta szörny él ezen a környéken...számítani kell a kétlábúakkal is, mind közül a legocsmányabbakkal. Bormann-nak vannak katonái, még ha nem is valami nagy eresztések és a kísérőink is felszívódtak. Csak meg kell találni az arany középutat - szó szerint. Bormann-nak is jusson az aranyból, a falunak is maradjon és még védve is legyen a fosztogatóktól.
A sötét tünde józanabb, avagy kevésbé hűséges a megbízójához. Akármelyik is, talán végre egy oldalon állhatunk egy kis időre.
- Nem tartotok velünk ennek ellenére? - nézek az egész társaságra, a vámpírnő azonban meghajolva búcsúzik el.
- Nos, ez esetben az útjaink itt elválnak. Remélem sikerül elrendezniük a helyzetet Herr Bormannál. Viszontlátásra.
- Megyek, mert látom nem használ a beszéd. - mordul fel a zsoldos a maga barbár módján, és most az egyszer igazat adok neki. Tényleg nem tudott meggyőzni, a haloványnak is alig nevezhető érveivel.
- Én megyek, ha másért nem, hát újra látni Borocskát. Már nagyon hiányzik az új legjobb barátom arcocskája és a gyógyteájának bűze. - tápászkodik fel a földről a sötételf, közben a vámpír távolodó alakját figyelve. - Akkor kedves vérivónk, nem maradsz egy kocsmázásra? Bár Borocskánál nincs semmi bor, ami az egyik legsúlyosabb vétke. De akkor Krisztike, mi lészen? Lebeszéljük vele, hogy adjon katonákat Millingen védelmére és meggyőzzük, hogy ne akarja az összes aranyat magának?
A démon nyomasztó aurája újra megcsap, sistergő forró vízként csapódva neki a koponyám belsejének, ahogy belép a templomba, kis híján beleütközve a sötét tünde fehér sárkánygyíkjának.
- Nyugodj már meg, te hülye dög. Ja, amúgy ha jól emlékszem, Ti ezt kerestétek. - a férfi egy apró fiolát dob a démon felé, amire bennem megfagy a vér. Jól emlékszem, mit keresett a fiú azóta, hogy megtudta mi zargatja a bányászokat és a gondolattól is hidegrázást kaptam, hogy mire lehet képes a mélységi vérével.
- Használjátok egészséggel...bár nem tudom, hogy mit akarsz vele kezdeni.
- Remélem az Úr ad magának bölcsességet, hogy az ügy végére járjon Herr Bormannal. Milingen nevében is köszönöm... És önöknek is. – Szakít ki a pillanatnyi révületből a plébános atya hangja, én pedig összeszedve minden határozottságomat bólintok. A démonnal ráérek később is foglalkozni.
- Te hallottad a legtöbbet a kultista szándékairól. - fordul Eiryn felé Andromeda, nem emberi szemeinek kereszttüzébe fogva. - A várúr tudni akarja majd, mi történt. Gyere velünk.
- Ez engem is érdekelne... - lép mellé a démon, de a vámpír hárítja a kérést.
- Szívesen maradnék kocsmázni, de semmi keresnivalóm Herr Bormannál. Csak útban lennék. És mindent el is mondtam. Nem hinném, hogy bármit hozzá tudnék tenni a beszámolóhoz. De ha úgy gondolod, akár mehetek is, elvégre már kaptam egy kedves meghívást. - biccent a sötét tünde felé mosolyogva, én pedig várakozóan dőlök neki az előtér falának. Hosszú köröket futunk, feleslegesen.
- Hidd el, Bormann-nál mindenki útban van. Egy beképzelt kis senkiházi barom. Már mint nekem úgy jött le, de lehet, hogy csak én vagyok rossz emberismerő. Meg minél többen vagyunk, annál fenyegetőbben hatunk és könnyebb őt rávenni arra, hogy azt tegye, ami mindenkinek az érdeke. Kivéve, amennyiben a dicsőséges lovagnőnk nem szépszavakkal akarja őt meggyőzni, ebben az esetben sok sikert hozzá.
Fel sem veszem a tünde cinizmusát, se nem cáfolom, se nem erősítem. Ironikus helyzet. Két fizetett gyilkos sütötte rám azonnal, hogy az egyetlen megoldásom egy korban előre haladott nemes bántalmazása csak azért, mert kard van az oldalamon.
- Óh, Ery, szívesen a meghívást. A könyvtáras buli után úgy se volt sok időnk beszélgetni. Tényleg, a frissen beszerzett szerelmedet hol hagytad? Tudod, a könyvakrobata elfikédet? Na mindegy is, akkor végül is, megyünk mindannyian Borocskázni? - Kezdenek fárasztani az éjfi szóvirágai, vele beszélgetni olyan lehet, mint csatát vívni egy Neulander vámpírral. Minden szavát hámozni és faragni kell, hogy kivedd a beszédének az értelmét, mint a részeg öregekét.
- Indulhatunk?

A nemes kastélya messze van, lovon is egy egész nap. A fáradtság keményen húzza a szemem, de nem engedek neki. Érzem, ahogy rám telepszik a zsibbadás, így ösztönösen kezdek keresni valamit, ami magával ragadhatja a gondolataimat és kiránthat a tespedésből. Kissé félrelovaglok a többiektől, hallótávolságon kívülre, és mielőtt a nefilim bármit kérdezhetne úgy döntök előhozakodok a dologgal, ami a bánya óta zavar.
- Andromeda kisasszony, megkérdezhetem mi volt ez a bazsalygás a kisasszony és a sötét tünde között?
A félangyal nem felel azonnal, helyette szorításának változó erőssége válaszol nekem. Türelmesen várom, míg összeszedi a gondolatait, nagyon rég megtanultam, hogy a nefilimeket nem lehet siettetni.
- A sötételf... - kezd bele végül, ám gyorsan elakad. Lassabbra fogom Fecske lépteit, és hátranézek a vállam felett, ahogy a mondat folytatását várom, ám láthatóan Andromeda maga sem tud igazán kiigazodni a gondolatan. - ... a szerelmem. – mondja végül nagyon halkan, arcát olyan közel hajta a hátamhoz, hogy a tarkómon éreztem a szavainak melegét. - De tudom, mi a kötelességem, Kristin Angelika Dalgaard. - Emelkedik fel, olyan határozottsággal, amiről biztosan tudom, hogy nem most született. Ez már a saját lélekútjának vége felől sugárzott, késlekedés és gondolkodás nélkül így nem kételkedtem a szavak igazságában. - A bűnömért már bűnhődöm.
- Szeretni nem bűn, kisasszony. De óvatlannak lenni hiba így csak arra kérem, legyen óvatos. Tudja jól, hogy a sötét tündék nem fognak sosem megyezni az igazságban. Nekik az Isten nem létezik, csak a hold az éjszakában. - csóválom meg a fejemet, elkerülhetetlenül felelevenítve a barlang előtti jelenetet. Akkor hiába kértem a kisasszonyt, a férfi felé érzett érzései magával ragadták a figyelmét, el tőlem.
- Emlékszel mit mondtál nekem Esronielről? - A név úgy vágtat végig rajtam mint egy mennykő az öreg fán, utat égetve egészen a szívem mélyén őrzött, eltakart emlékekig.  - Találkoztam vele.
A szívem kihagy egy ütemet, lábaim görcsösen szorulnak meg lovam véknya körül, amitől az lendületesen ugrik előre a jól betanult jelet követve, ez pedig épp elég hogy visszahozzon a pánik széléről. Magam felé rántom a kantárt és kesztyűs kezemet a nyakára simítom, hogy lecsitítsam.
- Találkozott dél eltűnt vezetőjével? - nézek a lányra kissé oldalt fordulva, közben végigjáratva a tekintetem a kis társaságunk tagjain. Senki nincs hallótávolságon belül így a nefilim szabadon beszélhetett.
- Igen. És tudom mit akar. - Andromeda kisasszonynak egyértelmá nehézségei támadnak azzal kapcoslatban hogy mit és hogyan mondjon el.
- Tervez valamit? - segítem ki, aztán elgondolkodva fordulok előre, arrébb irányítva Fecskét egy köves szakasztól. - Bár nem is lep meg igazán.
A nefilim egy ideig nem szólal meg, ám amit utána mond kis híján nevetésre késztet.
- Azrael kardját keresi. A kard pedig egy mélységinél van.
Mint a fél világ – ki gondolta volna, hogy a végén Esroniel is beáll kalandozónak? De Andromeda nem tűnik úgy, mintha tréfálna (sőt abban sem vagyok biztos ha akarna tudna-e) így gyanakodva vonom össze a szemöldököm.
- Miért gondolja, hogy a kard vagy az Eretnek szava igaz?
- Láttam mire képes a kard másolata. Halottakat támasztott fel és aki használta hatalmas távolságokat tett meg rövid idő alatt. Dél és a démonok is tudnak róla. De Észak nem tudhatja meg. Észak el fogja pusztítani Délt a karddal, ha megkaparintja. Nem csak a hitüket, de mindent és mindenkit. A kardot meg kell semmisíteni. - Parancsot várnék, határozott elhivatottságot egy nemes és vakmerő célért, de cask csöndes beletörődés fogad.
- Látta, mire képes? - kérdezem, de aztán megrázom a fejem. - Nekem ez sajnos nem lesz elég, kisasszony, a teljes történetet akarom hallani az elejétől a végéig - ha hazaértünk. Egyelőre inkább azt mondja meg miért ennyire biztos benne hogy észak elpusztítaná dél teljes területét és lakosságát?
- Van egy jóslat. És ami benne történik, már elkezdődött. - az arcára kiülő komolyság nem engedi, hogy felhorkanjak, pedig a szívem azt diktálná. De a nefilimek bevonulását is egy jóslat jelezte, nem lehet félvállról venni az ilyen dolgokat pont egy nefilim szájából.
- Ki jósolta? A félangyalok népe?
A lány megrezzen, mint a hazugságon kapott gyerekek szoktak, és alig hallom amit utána sóhajt.
- A tündék közül egy lovagnő látta a jövőt.
A tündék rejtélyes nép, egész Veronián nem akad rajtuk kívül olyan, akik ennyire rejtegettik a titkaikat és kincseiket – talán a démonokon kívül, mégis amit Andromeda mond meredeken elhihető.
- Látta a jövőt? Hogyan?
- Átlépett egy kapun. - feleli a maga egyszerűségében, ám megérezhette, hogy ez nem lesz elég. - A jövőben járt, ahol a kardot a tündéktől a démonok vették el és tőlük Délhez került. Mi találkoztunk a démonnal és elvettük tőle a másolatot. Esroniel szerzi meg Délnek! - hangjában fellángol az előbb hiányzó apostoli hév; akármit mondott is ez a tünde lovag, sikerült elsöpörnie minden kétséget Andromedából.
- És a kisasszonyt valahogy meggyőzte, hogy elhiggye neki? - A hangomban nem bújkál sem gúny sem irónia – ha ez a tündérfi tud valamit, ami megmagyarázza a szavak viharát, amit a nefilim rám zúdított, talán ő meg tud győzni engem is.
- Igen. – bólint a félangyal nagyon határozottan. - Hiszek neki. Segítesz megtalálni a mélységit és megakadályozni Esroniel von Himmelreichot, hogy megszerezze a kardot? - A kérdés úgy bukik ki belőle, mint egy régóta tartogatott szerelmi vallomás és legalább olyan súlyos.
- Először találkozni akarok ezzel a tündével. Azt akarom, hogy elhitesse velem is hogy amit mond, az igaz.
- Rendben. - egyezik bele. - Elviszlek hozzá, Kristin Angelika.



Egészen biztosra veszem, hogy elaludtam a nyeregben idefelé jövet, de Fecskében volt annyi értelem, hogy kövesse a többi lovast, így mire a nap esteledés felé hajlik már a báró kastélyának kapujánál zörgetünk.
- A vár urához kérünk bebocsátást, a Sacra Institutio nevében. - Csak remélem, hogy a latin név eléggé megijeszti a két őrt, hogy ne akadékoskodjanak és ne kérjék bizonyítékát annak, hogy a Szent Hivataltól küldtek. Hosszú nap áll mögöttem, pihenni akarok csak. Természetesen a fáradtság hatásával együtt kellően irritálóvá vált „társaim” mindent megtesznek, hogy erre ne kerülhessen sor.
- Sziiiaaa Lars-i! Remélem nem felejtettetek el engem! Jöttünk dumcsizni Borocskával, ha nem bánod. Hoztam haverokat is magammal.
Az őr keze a kapu kovácsoltvas kilincseiről a derekára vándorol, ahogy teljes zavarban nézi végig a sötét tündét. Remek munka…
- Maguk... Elvégezték a munkát? Vagy maguk hozták a keresztest?
- Félretehetnénk a bohóckodást? Nem hozott senki, magamtól jöttem, azt viszont tudom hogy kik lesznek azok akit az inkvizíció átkísér a Katedrálisba ha nem fordulnak azonnal sarkon és értesítik a báróurat a vendégeiről. - A kelleténél több méreg jut a hangomba, ami ismét a kellő irányba tereli az őröket, ha csak egy pillanatra is.

Ez a pillanat pedig azzal ér véget, amikor a démon felől fokozatosan áradó, tompa sötétség vadul lódul meg, baljós, láthatatlan rettegést csempészve a fülemen át a fejembe, a fiú kezén pedig varázslatok jelennek meg.
- Az időnk ugyancsak drága... – Szemforgatva lépek hátra, helyet adva a feleslegesen színpadias démon hírvágyának. Mint a Karolusburgi árvák, mikor mind mutatni akar valami szépet nekem, nehogy kimaradjon a dícséretből.
- Annyit mondhatok, hogy semmi közöm hozzájuk, a lovagnő tényleg magától jött, de jobb ha bejelented, mert nagy lendületben van. – vigyorodik el a zsoldosnő a sötét tündére. Egyik kezemet rákulcsolom a másikra, ahogy küzdök az erőszakos késztetéssel. Nem szeretem, ha hülyének néztek és most pont így érzem magam a pribék mellett. Láthatóan nem cask én hűlök el a gyrekes versengés láttán amivel a sokat megélt, keménykötésű zsoldosok azt akarták bebizonyítani, hogy melyikük járt a legnagyobb szerszámmal, mivel az egyik őr földhöz csapta a kezében tartott lándzsát.
- Nem. Ennyit nekem nem fizet az úr. Előbb Johannes, most meg ezek. Felmondok!
A sötét tünde nevetésétől megnehezedik a lélegzetem, de láthatóan a maradék alabárdost elrettenti annyira, hogy félreálljon az útból.
- Istenem, annyira hiányoztatok fiúk. Na de akkor, irány előre! Ha jobbra néztek, pár lepukkant lakóházat láthattok, illetve egy barakkot, amit már senki sem használ. Balra nézve a vár egyetlen nevezetsségét láthatjátok: a kocsmát. Nevezetessége kimerül abban, hogy teljesen le van ürüle. Előre pillantva láthatjátok a várúr lakótornyát. Nem nagy eresztés. Se a torony, se a gazda!
A tünde megáll az említett lakótorony aljában és leszáll a saját lováról, ezért én is átvetem a lábam a ynergen és lesegítem magam mögött Andromedát is. Fecske kantárját lazán akasztom rá egy ablakpárkányból kiálló szögre – nincs igazán itt miért elcsatangolnia és bízokm benne annyira, hogy nem kövekért és hóért fog itt hagyni.
- Mehetünk, drága barátaim?
Válaszra sem kell várnia, a színes kompánia elindul felfelé, elöl a két bérenc, utánuk én és Andromeda, mögöttem a démon és társai Eiryn kíséretében. Ahogy a sötét tünde belép az ajtón meghallom a báró meglepett felhorkanását.
- Máris visszatértek? Remélem teljesítették a magukra bízott feladatot, különben egy kanyit nem kapnak!
Érdeklődve torpanok meg, próbálva a self takarásában maradni. Halvány remény teljes vértezetben, de érdekesen indult a beszélgetés és talán olyat szól el a nemes, amelyet később megbánhat.
- Egy cseppnyi problémáma botlottunk, de sajnos aranyba nem. És nem jöttünk egyedül. - Ennyit hát az óvatosságról. Nem sikerült a szívembe zárni a zsoldosnőt, de talán így a legjobb – hamarabb vége lesz az egésznek és végre külön utakra indulhatunk. Előre lépek, el a zsoldos és a tünde mellett, hogy magamhoz ragadjam a szót de az éjfi megelőz.
- Hát, végül is, valamilyen szinten teljesítettük a feladatot, nem? A falunak szüksége van a báró védelmére, a bárónak meg a falu aranyára. Szépen megegyezünk, hogy igazságosan osztoznak meg az aranyból befolyt jövedelmen és mindenki örülni fog! A falu tud fejlődni, jönnek majd a látogatók, meg a bányászok távoli vidékekről. A mi kis Millingen-ünk szépen cseperedni fog, több bevételhez fog jutni, amiből jut a báró úrnak is. Hosszú távon sokkal kifizetődőbb, mint ha magának követelné a teljes aranykészletet. Tehát most azért vagyunk itt, hogy megegyezzünk abban, hogy a falu összbevételének mondjuk 10%-a az uraságé, cserébe állandó védelmet biztosít a falu számára és békén hagyja őket, nem fog zsarnokoskodni. Ha még is ilyenre vetemedne, akkor van itt egy kedves lovagnő ismerősöm, jó nagy befolyással, aki simán elintézheti, hogy a bárónak rossz napjai legyenek, ha túl kapzsi lenne. Senki sem számít az inkvizícióra, nem igaz? Nem egy túl kellemes emberek. Ha tőlük nem ijed meg, itt van az Úr egyik angyala, aki simán szólhat a kedves öreg bácsinak odafent, hogy problémákba ütköztünk. Ha még ez sem győzi meg magát, akkor még itt vagyok én is, akinek szintúgy vannak jó kapcsolatai. Tovább víve ezt a fonalat, szerintem annak se örülne drága Herr Bormann, ha egy Bukott Angyal tenne magánál látogatást. Tehát, megegyezhetünk abban, hogy mi szépen megtettük, amire kért minket és köt egy kölcsönösen előnyös szerződést Millingen-nel?
Herr Bormann láthatóan köpni-nyelni nem tud a rá zúdított szóáradattól, és ha nem “élveztem” volna másfél napja a férfi bőbeszédű társaságát talán engem is letaglózna. - Harminc. – Nem így terveztem eredetileg a dolgot, ám igazságosabb ajánlatnak hangzik, mint kitenni a bárót a székéből. Azonban az árat nem áll jogában ilyen magasra szabni, így rosszallóan fonom össze a kezem a mellvértem előtt.
- Tizenöt. És így nem lesz bejelentve a birtoka, mint kultisták által aktívan látogatott terület és nem kell rendszeres ellenőrzésre és folytonos keresztes felügyeletre számítania.
- És ne feledkezzünk el a mi munkadíjunkról és mivel ilyen jól végeztük a dolgunkat, még jutalom is járna. - szövi gyorsan bele a maga részét a zsoldos. Naív és ostoba kérés volt azután, hogy elvágtuk a bárót az áhított aranyától de meghagyom neki, hogy maga jöjjön rá erre. A lecke mindig hatásosabb, ha előbb engedjük a gyereket hasra esni.
- Esetlen akkor most már tényleg megünnepelhetjük az egyezséget valami pia kíséretében. Vagy még mindig nincs semmi itala a várban, Here Bormann? Izé...Herr, határozottan Herr. Bocsi, nyelvbotlás. - Hallhatóan a sötételf már előre elköltötte a meg nem kapott fizetését, ám a nemes cask elfehéredve nyögdécsel.
- Kultisták? Milyen kultisták? Mi az a kultista? Áhh a franc vigye el, tizenöt. No kotródjanak innen!
- Köszönöm a belátását. Remélem ugyanilyen bölcs lesz a következő látogatásomkor is. - hajolok meg, majd sarkon fordulva lesétálok a torony lépcsőin. Talán végre aludhatnék is egyet…

Ery a templomban ácsorog, fáradtságáról és idegességéről csak a ruhája szegélyét babráló ujjai és ide-oda rebbenő tekintete árulkodik. Ez utóbbinak köszönhetően még az utcán észreveszi a visszafelé botladozó harcos csapatot.  Elönti a megkönnyebbülés, majd az aggodalom az esetlegesen újból felparázsló viták miatt, de haladéktalanul odaszól a bentieknek, mielőtt még bárki megszólalhatna.
- Visszajöttek! Mindannyian.
A lovagnő, valószínűleg a rá vicsorgó sárkánygyík miatt, előreszól.
- Nem ellenség.
Lassan bebotorkálnak, először Kristin, aztán Androméda is, aki szokás szerint kifürkészhetetlen tekintettel kémleli a társaságot, bár a fáradtság azért rajta is meglátszik.
- Hihetetlen! Hogy éltétek túl? - kérdezi Amy, és a sötételf is megkönnyebbülten sóhajt fel.
- Hold Anya kegyes volt hozzánk ... -suttogja halkan.- Gyere, Dracon, segíts nekem.
A kis sárkánygyíkon megtámaszkodva kel fel a padokról és azokba kapaszkodva indul meg a kijárat felé. A nefilim nem viszonyul túl barátságosan a templomi csapathoz.
- Itt járt? - Csak ennyit kérdez gyanakvóan. Eiryn egy szót sem szól, hagyja, hogy Amy beszéljen, aki a fejét rázza.
- De igyekszünk felkészülni, épp szenteltvízzel akartuk megtölteni ezeket. - teszi hozzá. Crispin mindeközben eléri a félangyalt.
- Örülök, hogy visszatértetek. Már aggódtam értetek. Ada, minden rendben veled? Mi történt a kultista szennyedékkel? Annyira sajnálom, hogy ott kellett hagyjalak téged...
- Minden...
A félangyal csupán ennyit válaszol, majd visszaáll Kristin árnyékának. A vámpír elgondolkodva figyel, és önkéntelenül is segíteni szeretne Crispinnek, nem úgy, mint a lovagnő, aki rosszalló tekintettel figyeli a párocskát. Közben valahonnan a holdpap hangja hallatszik, ahogyan belefolyik a társalgásba.
- Mi történt azzal a bizonyos csúnyasággal? - sóhajt fel. A pap arca is felragyog, ahogy meglátja az érkezőket, de előbb még válaszol a korábban feltett kérdésre.
- Nem láttam senkit Her Bormann színeiben. Ha lehet egy tippem a kocsma pultját támasztják, mint az összes többi magát hősnek kikiáltott rabló.
Hangjából egyértelműen hallani a rosszallást. Ez után viszont már átadja magát az örömnek, és az érkezők felé fordul
- Az Úr neve legyen áldott, hogy épségben megtartotta önöket! Veszélyben vagyunk még?
Kristin lovagnő vállalja, hogy mindenki kérdésére válaszoljon.
- A veszély elmúlt, a kultista elmenekült. Sikerült megsebesítenünk annyira, hogy megfutamodjon, a démon... - Ekkor körülnéz, valószínűleg most tűnik fel neki, hogy a démon és kardforgató társa nincs jelen - ... a démon megpróbálta leteríteni egy varázslattal, de sajnos elhibázta. Nem hinném hogy abban az állapotban megkockáztatná, hogy újabb ütközetre kerüljön sor. Az Úr neve legyen áldott, atyám! - mosolyodik el a papra, aztán leroskad a legközelebbi padra és ujjait imára kulcsolva dől előre egy percig némán formálva a szavakat. Eiryn egy pillanatra elszégyelli magát, és felsandít az ég felé.
~ Izé... Köszönöm? ~
Egy pillanatra még gondolkodik, de ezt még nem érzi elegendőnek egy isteni csoda megköszönésére.
~ Köszönöm Uram, hogy ma nem büntettél, sőt, a mennyei émelygéssel még segítettél is a mélységi ellen. Ezek szerint tényleg rosszabb egy mélységi, mint egy Átkos. Nem, ezt ne vedd figyelembe, kérlek. Szóval... Köszönöm még egyszer. ~
Közben Amy tovább kérdezgeti szegény megfáradt Hősies Harcosokat.
- Akkor talán az lehetett az az izé, ami elrohant mellettünk? Remélem jó messzire szaladt.
A zsoldos lerogy egy padra, és hirtelen nagyon fáradtnak látszik.
- Ezek szerint vége?
A sárkányos sötételf ezzel szemben korántsem ilyen pozitívan fogja fel a dolgokat.
- Tehát a fenyegetés még él és létezik. Valahol kint a világban ott mászkál az a hülye ribanc, és kevergeti Hószex bűzhödt kondérját. Bormann embereivel kapcsolatban meg inkább nem mondok semmit. Legszívesebben én is egy kocsmában üldögélnék most....
~ Hószex... ~ Ery a feszült helyzet ellenére, vagy pont amiatt majdnem felkuncog, de sikerül fegyelmeznie magát, ami jól is jön, mert Egan épp hozzá beszél... Vagy legalább hozzá is.
- Hmm ezeket a lényeket mi sebzi a legjobban? Ezek meg micsodák? - bök a (még mindig) kezében szorongatott üvegcsékre. Ery felhúzza a szemöldökét.
- Üvegcsék. Általában tárolásra használják őket - közli, és nem igazán érti a kérdést.
- Jelenleg épp szenteltvízzel akartuk őket feltölteni a mélységi ellen.
A pap arca közben lelkesedésről hirtelen gondterheltre vált.
- Megnyertek egy csatát, de ezek szerint még mindig veszélyben vagyunk. Ha maguk elmennek... Semmi sem akadályozza meg, hogy ez újra megismétlődjön. Tehát ismét adott a kezdeti kérdés, mi lesz Milingennel?
- Ne féljen, atyám. - emelkedik fel Kristin az imája végeztével. - Azt hiszem ideje meglátogatnunk Herr Borrmant.
Eiryn egyik paptól a másikhoz fordul.
- Nyugodjon meg, a kultista nem az arany miatt jött. Nem hinném, hogy visszatérne valaha is. A szörnyveszély tehát elmúlt, és a rengeteg halál után a szerencsevadászokkal sem hiszem, hogy túl sok gondjuk lenne.
- Herr Borrman-nal nem lesztek okosabbak. Ő csak egy vén bolond, aki bízott az inasa borzalmas teájának gyógyító hatásában és meg karja kapni a törvény adta jussát. Biztos vagyok benne, hogy nem tudta mit művel a kultista. Egy teljesen felesleges út lenne. Egyébként én sem hiszem, hogy Serena veszélyt jelentene a falura - teszi hozzá Amy.
- Még ha Serena nem is veszélyes a falura a továbbiakba,n akkor se hagyhatjuk védtelenül a falut. Itt van a bánya, rengeteg arannyal és egyéb drága kövekkel. Csak egy tökösebb bandita vezér kell, aki letámadja a falut és kifosztja azt. Nem csak egy fajta szörny él ezen a környéken...számítani kell a kétlábúakkal is, mind közül a legocsmányabbakkal. Bormann-nak vannak katonái, még ha nem is valami nagy eresztések és a kísérőink is felszívódtak. Csak meg kell találni az arany középutat - szó szerint. Bormann-nak is jusson az aranyból, a falunak is maradjon és még védve is legyen a fosztogatóktól. - szól közbe Crispin, sokkal több diplomáciai érzékről téve tanúbizonyságot, mint amennyit Eiryn eddig kinézett belőle. Kristin az ellenvélemények dacára feláll, és kifelé indul.
- Nem tartotok velünk ennek ellenére? - néz Amy és Cyne irányába, miközben a nefilim továbbra is árnyékot játszik.
-Megyek, mert látom nem használ a beszéd. - morran dühösen Amy. Eiryn a maga részéről egy nagy mosollyal meghajol mindenki felé.
- Nos, ez esetben az útjaink itt elválnak. Remélem sikerül elrendezniük a helyzetet Herr Bormannál. Viszontlátásra.
Azzal ő is a távozás hímes mezejére készül lépni. Esze ágában sincs itt téblábolni, mindent elintézett, amiért jött, túlélte a kultistával való találkozást, úgyhogy nagyon elégedett magával.
- Ha nem tartasz velünk köszönöm a segítségedet Eyrin. - biccentett felé a zsoldosnő.
- Én megyek, ha másért nem, hát újra látni Borocskát. Már nagyon hiányzik az új legjobb barátom arcocskája és a gyógyteájának bűze - tápászkodik fel a földről Crispin.
- Akkor kedves vérivónk, nem maradsz egy kocsmázásra? Bár Borocskánál nincs semmi bor, ami az egyik legsúlyosabb vétke.
Eiryn a sötételfre mosolyog.
- Szívesen maradnék kocsmázni, de semmi keresnivalóm Herr Bormannál. Csak útban lennék.
-De akkor Krisztike, mi lészen? Lebeszéljük vele, hogy adjon katonákat Millingen védelmére és meggyőzzük, hogy ne akarja az összes aranyat magának?
Dracon közben előretrappol, majdnem beleütközik a démonfiúba, mire riadtan ugrik hátra és fújtat rá, a hátát púpozva.
- Nyugodj már meg, te hülye dög. Ja, amúgy ha jól emlékszem, Ti ezt kerestétek nagy erővel. Használjátok egészséggel...bár nem tudom, hogy mit akarsz vele kezdeni.
Eiryn érdeklődve nézi az üvegcsét, amiben ha minden igaz, mélységi-vér van. A démonfiú elkapja az üvegcsét.
- Bele se merek gondolni, mikre lehetne használni... oh nem is, bele merek.
~ Vajon milyen lehet az íze? ~ merül fel benne a gondolat, amit aztán rögtön el is vet, amint maga elé idézi az amorf Serene-t. Fúj, fúj, fúj! Persze kultistát már ivott, de az más! Azok mégiscsak emberek, akkor is, ha néha átmennek polipba.
- Elég lesz a holnapi nap folyamán, ha nekilátok az ajtó javításának? Esetleg kaphatnék itt szállást? - vonja magára a figyelmemet Egan, aki a pappal beszél.
~ A vér szerelmére, ez komolyan gondolta, hogy megjavítja az ajtót... ~ hűl el teljesen. A pap először Kristinre néz.
- Remélem az Úr ad magának bölcsességet, hogy az ügy végére járjon Her Bormannal. Milingen nevében is köszönöm... És önöknek is. - néz a többiekre, majd őszinte csodálkozással bámul Eganra, egy pillanatig nem is tud megszólalni, de aztán összeszedi magát.
- Ezt... Igazán nagyra értékelem. Természetesen nem gondoltam, hogy az éjszaka közepén álljak neki, de az ön segítségével sokkal könnyebb dolgom lesz. A plébánián elalhat, ha gondolja, egyedül élek.
- Köszönöm, akkor elfogadnám a lehetőséget.
Közben a nefilim figyelme Eiryn felé terelődik, és a lány nem tudja eldönteni, hogy ez mennyire előnyös a számára.
- Te hallottad a legtöbbet a kultista szándékairól. A várúr tudni akarja majd, mi történt. Gyere velünk. - mondja a maga se nem parancsoló se nem kérlelő modorában, ám a vámpírnak nagyon nem tetszik a helyzet.
- Ez engem is érdekelne... - száll be a vallatásba a démon.
~Most komolyan gyanúsítanak valamivel?! ~
Mindenesetre Ada szavaira nyugodtan megáll, és állja a nefilim tekintetét.
- Igen. És mindent el is mondtam. Nem hinném, hogy bármit hozzá tudnék tenni a beszámolóhoz. De ha úgy gondolod, akár mehetek is, elvégre már kaptam egy kedves meghívást - biccent Cyne felé.
- Hidd el, Bormann-nál mindenki útban van. Egy beképzelt kis senkiházi barom. Már mint nekem úgy jött le, de lehet, hogy csak én vagyok rossz emberismerő. Meg minél többen vagyunk, annál fenyegetőbben hatunk és könnyebb őt rávenni arra, hogy azt tegye, ami mindenkinek az érdeke. Kivéve, amennyiben a dicsőséges lovagnőnk nem szép szavakkal akarja őt meggyőzni, ebben az esetben sok sikert hozzá.
Pillanatnyi hatásszünet után Crispin újra Eiryn felé fordul.
- Óh, Ery, szívesen a meghívást. A könyvtáras buli után úgy se volt sok időnk beszélgetni. Tényleg, a frissen beszerzett szerelmedet hol hagytad? Tudod, a könyvakrobata elfikédet? Na mindegy is, akkor végül is, megyünk mindannyian Borocskázni?
Ezzel a boldogságos végszóval mindenki - Egan kivételével - kivonul, ahol némi huzavona után sikerül is megállapítani az ülésrendet, tekintve hogy túl sok személy van kevés lóra. Ery fáradtan kapaszkodik Amybe, aki volt szíves felajánlani egy helyet maga mögött. A majd' egynapos út szinte kibírhatatlanul unalmas, attól az egyetlen pillanattól eltekintve, amikor Maria Neulander újra csatlakozik hozzájuk. Aztán végre-valahára megérkeznek. A Nagy Vár meghökkentően lepusztult, Eiryn nem is érti, hogyan hagyhatja valaki, hogy ennyire kikopjon alatta egy épület. Ez az ázott kőhalmazt már csak a penész tartja össze. A kapuban két őr unatkozik, de nem sokáig, ugyanis Kristin nyomban feléjük indul.
- A vár urához kérünk bebocsátást, a Sacra Institutio nevében.
A hűvös, hivatalos hangnemmel teljesen ellentétben áll az, amit Crispin művel. Arcán gyermeki vigyorral odafordul az egyik őrhöz, és majdhogynem énekelve köszönti.
- Sziiiaaa Lars-i! Remélem nem felejtettetek el engem! Jöttünk dumcsizni Borocskával, ha nem bánod. Hoztam haverokat is magammal.
Dracon előre trappol és alaposan végig méri Lars-ot, aztán tüntetőleg elfordul tőle és visszajön a gazdihoz, arcán játékos arckifejezéssel és a nyelvét öltögeti, miközben a farkát csóválgatja. Szegény őrök már épp készülnének beengedni Kristint és Adát, amikor Cyne az előadásával teljesen összezavarja őket. Egy ideig csak néznek egymásra, aztán Lars szólal meg.
- Maguk... Elvégezték a munkát? Vagy maguk hozták a keresztest? - kérdezi bizonytalanul. Kristin felsóhajt, szemmel láthatólag nem értékelte a sötételf kedélyességét.
- Félretehetnénk a bohóckodást? Nem hozott senki, magamtól jöttem, azt viszont tudom hogy kik lesznek azok akit az inkvizíció átkísér a Katedrálisba ha nem fordulnak azonnal sarkon és értesítik a báróurat a vendégeiről.
Ada arca is elkomorul egy pillanatra, majd megrebbenti szárnyait. A démon gonoszul elmosolyodik, és egy határozott lépéssel ott terem a többiekkel egy vonalban, majd aktiválja a Zord jelenlétet, miközben megidéz pár pecsétet a tenyerébe.
- Az időnk ugyancsak drága... - köpi az őrök felé. Ery majdhogynem vigyorogva nézi a jelenetet, és elgondolkodik rajta, hogy nem kéne-e kivicsorítania az agyarait, de inkább marad a békés nézelődésnél. Egyrészt mert azt már kissé túlzásnak érezné, másrészt meg mert sohasem lehet tudni, hogy kinek milyen hosszú az emlékezete meg a keze. Amy is csak a szemét forgatja.
- Annyit mondhatok, hogy semmi közöm hozzájuk, a lovagnő tényleg magától jött, de jobb ha bejelented, mert nagy lendületben van. - jegyzi meg, miközben Cynewolfra vigyorog. A self viszonozza a gesztust, majd valamit halkan odamond Amynek. Kristin fenyegetésére az őrök egymásra bámulnak, majd bólintanak hogy beengedjék őket, de Geri zord jelenléte már túl sok nekik. Közben a másik őr, amelyik nem Lars, haragosan vágja le a lándzsáját a földre.
- Nem. Ennyit nekem nem fizet az úr. Előbb Johannes, most meg ezek. Felmondok!
Lars pedig inkább így hogy egyedül maradt szépen beengedi őket. Cyne végignéz a kifakadó őrön és hangosan felröhög, kicsit talán túlságosan is gonoszra és sátánira sikeredett a kacajjal, úgy, hogy még a könnye is kicsordul.
- Istenem, annyira hiányoztatok fiúk. Na de akkor, irány előre!
Azzal lendületesen megindul előre, hogy mutassa az utat.
- Ha jobbra néztek, pár lepukkant lakóházat láthattok, illetve egy barakkot, amit már senki sem használ. Balra nézve a vár egyetlen nevezetességét láthatjátok: a kocsmát. Nevezetessége kimerül abban, hogy teljesen le van ürülve. Előre pillantva láthatjátok a várúr lakótornyát. Nem nagy eresztés. Se a torony, se a gazda! Mehetünk, drága barátaim?
Eiryn nagyon jót mulat az idegenvezetésen, és mosolyogva kaptat fel a lépcsőkön. Her Bormannt a foteljében találják, lábát épp egy lavór vízben áztatja, és valami koszos pokrócba van csavarva. Először Amyt meg Cynet látja meg, amire felderül a ronda képe - Eryvel ellentétben, akinek azonnal felfordul a gyomra a bűztől, holott még nincs is benn a szobában.
- Máris visszatértek? Remélem teljesítették a magukra bízott feladatot, különben egy kanyit nem kapnak!
- Egy cseppnyi problémáma botlottunk, de sajnos aranyba nem. És nem jöttünk egyedül. - válaszol Amy. A sötételf ezzel szemben sokkal optimistábban nézi a helyzetet.
- Hát, végül is, valamilyen szinten teljesítettük a feladatot, nem? - fordul a többiek felé - A falunak szüksége van a báró védelmére, a bárónak meg a falu aranyára. Szépen megegyezünk, hogy igazságosan osztoznak meg az aranyból befolyt jövedelmen és mindenki örülni fog! A falu tud fejlődni, jönnek majd a látogatók, meg a bányászok távoli vidékekről. A mi kis Millingen-ünk szépen cseperedni fog, több bevételhez fog jutni, amiből jut a báró úrnak is. Hosszú távon sokkal kifizetődőbb, mint ha magának követelné a teljes aranykészletet. Tehát most azért vagyunk itt, hogy megegyezzünk abban, hogy a falu összbevételének mondjuk 10%-a az uraságé, cserébe állandó védelmet biztosít a falu számára és békén hagyja őket, nem fog zsarnokoskodni. Ha még is ilyenre vetemedne, akkor van itt egy kedves lovagnő ismerősöm, jó nagy befolyással, aki simán elintézheti, hogy a bárónak rossz napjai legyenek, ha túl kapzsi lenne. Senki sem számít az inkvizícióra, nem igaz? Nem egy túl kellemes emberek. Ha tőlük nem ijed meg, itt van az Úr egyik angyala, aki simán szólhat a kedves öreg bácsinak odafent, hogy problémákba ütköztünk. Ha még ez sem győzi meg magát, akkor még itt vagyok én is, akinek szintúgy vannak jó kapcsolatai. Tovább víve ezt a fonalat, szerintem annak se örülne drága Herr Bormann, ha egy Bukott Angyal tenne magánál látogatást. Tehát, megegyezhetünk abban, hogy mi szépen megtettük, amire kért minket és köt egy kölcsönösen előnyös szerződést Millingen-nel?
Her Bormann köpni-nyelni nem tud Cyne hirtelen szóáradatától. Eiryn megérti, ő sem. Az eddig is feltűnt, hogy a self világbajnok dumagép, de hogy ennyi diplomáciai érzék is szorult belé, az kifejezetten meglepi. Borocska... khm.... Herr Bormann egy ideig hallgat, megrágja a mondandót, majd csak ennyire jut:
- Harminc.
- Tizenöt. És így nem lesz bejelentve a birtoka, mint kultisták által aktívan látogatott terület és nem kell rendszeres ellenőrzésre és folytonos keresztes felügyeletre számítania. - fonja össze Kristin a karjait a mellkasa előtt.
- És ne feledkezzünk el a mi munkadíjunkról és mivel ilyen jól végeztük a dolgunkat, még jutalom is járna. - teszi hozzá gyorsan Amy. A báró elsápad végignézve a díszes társaságon.
- Kultisták? Milyen kultisták? Mi az a kultista? Áhh a franc vigye el, tizenöt. No kotródjanak innen!
Fizetni persze esze ágában sincs... Kristint sem hatja meg különösebben szegény zsoldosok balszerencséje.
- Köszönöm a belátását. Remélem ugyanilyen bölcs lesz a következő látogatásomkor is. - azzal sarkon fordul és kisétál. Ada - szokása szerint - azonnal indul utána, de Eiryn odalép hozzá.
- Mondtam, hogy fölösleges jönnöm. Ami pedig a selfet illeti... Majdnem visszakúszott a barlangig, csak hogy neked segítsen. - mondja halkan, majd elmosolyodik, és picit meghajol.
- Remélem még találkozunk!
Aztán csatlakozik a többiekhez. Amy a kis közjáték alatt kiszolgálja magát pár értéktárggyal.
- Cyne, most már jöhet az a pia, rám fér! - jegyzi meg, mire a self csak vigyorogva a kezét nyújta.
- Oké, Eva, én benne vagyok! Akkor Ery és Eva, drága hölgyeim! Lennének olyan szívesek velem jönni? És ha jól látom, a drága démon cimboránk és társai is hasonló véleményen vannak.
Ery hátrapillant, és látja, hogy a leütött démont két társa vidáman hintáztatja egyenesen a kocsma felé. Cyne vidáman megindul előre.
- Akkor a kocsmáig és a végtelenségbe! Az új ismeretségekre!
Ery vidáman indul a pia felé. Elvégre tulajdonképpen csak ezért jött.

Adalya Amrah Ehud a térdeplő Kristin Angelika mögött áll, szárnyas alakja őt kísérti. A lovagnő ajkai latin szavakat formálnak:
-Fiat voluntas tua.
Legyen meg a Te akaratod. Mintha Serene csak erre várt volna, a teste átalakul és a nefilim nyomást érez a fején. Akárha egy láthatatlan erő feszítené kívülről és belülről egyaránt. Egy láthatatlan légörvény, mint a homokviharban a szél szúrós csapásai. Csak az ezer kis tű helyett egyetlen nagy erő nehezül rá, és bévül érzi a koponyája közepén, aranyszín szemei mögött.
- Láthatóan a tündére nem hat a békeparancs, ami ránk. Démon, van ötleted miért? – kérdi a lovagnő.
Andromeda szívébe félelem markol. Aztán ez is elengedi.
Akaratával a Hold farkasát tartja fenn. A szellemszerű hímfarkas csak félig evilági. Szőrös teste különösen dereng a holdfényben, néha mintha elveszne benne. A nefilim nézi, de érzékei sokkal szélesebb körben figyelnek. Felfogják Kristin Angelika szavait, magukba foglalják a démont és a hullámtól térdre rogyó társának alakját – minden hirtelen mozdulatot.
- Ez nem támadás. – morogja maga elé Ada. Tapasztalatlan és konok. De a gondolat ötletet ad neki. Karjait a magasba emeli és egyenlőre halkan, magának motyogva hosszadalmas héber imába kezd: Adonai védelmét kéri magukra.
- Ez támadás. Olyan, amit karddal nem lehet hárítani. – felel a démon, Ada pedig átshan az ellentmondás fölött. - A mágikus ereklye ezektől úgy látszik nem véd. Biztos van még rá ezer mód, hogy megkerüljük a hatását. Ezt az időt felhasználhatjuk a felkészülésre. Az az ősvarázslat csak az ártó szándékot öli ki az emberekből. De nem a kard öl, hanem a kardforgató. A kardot attól még a kezedben tarthatod.
Közben a kultista tovább hömpölygött a nyálkában, amivé változott, kivehetetlen formává korcsosulva.
- Ez egy átalakuló varázslat. – magyaráz tovább a démon. - Hasonlóra képesek a druidák és az inkvizítorok. De közülük senki sem volt még képes hat percnél tovább ezt az állapotát fenntartani. Ha azzal számolunk, hogy neki is ennyi ideje van csak cselekedni, akkor védve vagyunk tőle.
Alig ér a démon a beszéde végére, midőn a kultista alakja egyszer csak megremeg és eltűnik a szemük elől.
- Menekülne? Miért? – kapja fel a fejét Kristin Angelika.
Ada csak egy pillanatig hezitál,most már minden figyelmét az imára fordítja, mellyel Élóhimot kéri a megsegítésükre. Azrael nem akarta bántani őket, de emlékszik még rá, mily könnyen váltak prédájává, s bár maga sem gondol vele, tehetetlennek érzi magát.
- Talán helyezkedik. Fedezzük egymást hátulról!
A demon praktikus, mint mindig. Tünde társa azonnal odaugrik melléjük. A nefilim nem érti, miért szolgál egy pokolfajzatot, mit lát benne az, aki Loreena népéből való.
- Itt van még? - kerekedik el Kristin Angelika szeme és pajzsot emelve besoroz Leo mellé. A démon idegesen bólint
Andromedán a riadalom, mint villám cikázik át. Úgy érzi, mintha egy madarat zártak volna a mellkasába. Mit tegyen? A figyelme visszatér a lovagnőhöz, akiért eljött és maradt. Hogy segíthetne neki s maguknak? Mert hiába kémlelnek, a kutlista láthatatlan előttük.
Itt van-e még?
~Élóhim, mindenek Ura,... tárd fel ellenségeinket!~
- Áruljatok el nekem valamit. – szól a démon. - Ha itt meghaltok, vagy elmenekültök, a falu akkor is szabad préda marad annak a nőnek. Ti tényleg meg akarjátok őt ölni?
- Nem ragaszkodok a vérhez. – feleli Kristin Angelika. - Nekem annyi a fontos hogy a hátam mögött minden igaz keresztény biztonságban legyen tőle, akármi is kell ehhez... Azt nem érzed hol lehet?
Míg ők beszélnek, a farkas védelmező körökbe kezd köröttük, morogni és vicsorogni kezd -egy irányba, utána viszont mintha elkapná mindig a fejét egy másik irányba. Ezt többször is eljátssza.
Andromeda gyanakodva nézi a manifeszációt, egy pillanatra felhagy az imával.
- Nézzétek a farkast. – mondja lassan, míg megérti, hogy az imáján keresztül utasította azt. - Az ellenség körülöttünk köröz.
- Ha tippelnem kéne, közelharcban akar majd minket legyőzni. – Ötletel azonnal a démon. -Sokkal mozgékonyabb, ha nem használja a csápjait.
- Sajnos a kardomon és a karomon kívül nincs semmi, amit bevethetnék. - mosolyodik el savanyúan Kristin Angelika, szemét a farkas mozgásán tartva. - Mindenki készüljön úgy, mintha biztosan ő lenne a célpontja. Küzdjetek az életetekért foggal, körömmel!
Ada most már leereszti a karjait és felvonja az Égi Vértet. A dicsfény a feje körül és a fegyver ad némi kis fényt és a Hold miatt sincsenek teljes sötétben. Továbbra is motyogja imáit, liturgikus, Istent dicsőítő imák ezek. Mindig arra fordul, amerre a farkas épp vicsorog.
- Melek Alohaim, Eloheinu, Barakh Adonai...
A többiek is felkészülnek a harcra, karddal és mágákus pecsétek és igék könyvével. Ellenfelük is dönthetett, mert a farkas egyszerre megáll, fejét a hegy felé fordítva. Afféle túlvilági csend hullik közéjük egy pillanatra, mint minden nagy vihar előtt.
Aztán Ada előtt elsötétül a kép.


Szürke falak veszik körül, mikor magára ébred. Sem Kristin Angelika, sem a démon, még a tünde sincs mellette. A szája tátva, kiszáradva, s ahogy szólna, képtelen a beszédre. Nem hallja a lovagnő szólongatsát, nem érzi a rángatását, az arcát érő pofon nem hozza ki az elme börtönéből. Sem az ő imája, sem a nefilimé nem törik át a falakat.
Ada kétségbeesetten kiabál, dörömböl. A düh és a félelem keveredik benne, de volt már ilyen. Volt már rabja hasonló börtönnek. Vadul a földre térdepel és színes tarisznyájából előkapja a kártyát.
A Papnő...Angelika...az Ördög... hát ez egyértelmű... a harmadik kártya...
Nem meri kihúzni, végül mégis türelmetlen mozdulattal megteszi.
A hatodik kártya, az Erő.


Közben az idő odakint nem áll meg. A szükség pedig nagyúr, s még ha rövid időre is, de szövetségesekké formálja az ellenségeket. A démon Kristin Angelika felé fordul a nefilim eszméletlen teste fölött:
- Figyelj keresztes-lányka. Szeretném, ha megtennél nekem valamit. Amikor kézitusába kerülünk azt akarom, hogy ereszd el a kardod, és ragadd meg minden erőddel a kultista karjait, hogy ne tudjon elmozdulni. Legyen akármilyen erős, ha átdöföm a szívét, meghal. Hajlandó vagy nekem egy helyben tartani?


- Tenn li lalekhett! – eressz el!, kiáltja Ada héberül, némán az elme börtének, s az élettelen bottal, ami nevetséges mása az Égi Vértnek ebben a rémálomban, újra döf.
~...meukhar miday 'avurekhe.~ ...túl késő neked.
De kinek? A kultistához beszél, vagy a prófétához, aki lehetetlen küldetésekre vállalkozik, s még fenevad vak szolgáját is képtelen legyőzni?
Andromeda a botba kapaszkodik és süketen, némán, vizet szomjazva, Éliásra emlékezik. A lelke mindennél jobban szomjazza most az útmutatást, amit a pusztában és a küzdelmes átkelés alatt nyújtott. Aki segített az álmait rendszerbe szedni, s a képek mélységeit az iteni világ formái szerint értelmezni. Hiányzik neki, s elveszettnek érzi magát az öreg apostol bölcsessége nélkül. Hogy fog utat találni ennyi gond között egy világban tele a fenevadakkal, és országokkal, melyek egymást meg nem tűrheik, fajokkal, amelyek mindig csak háborúzni akarnak, s a saját népe képmutatásával, a saját bűneivel? Az egész világ súlya a szárnyait nyomja most.


- Legutóbb megpróbáltam, de a csápjai úgy rántottak előle mintha csak papírból lettem volna. - feleli Kristin Angelika a démonnak. - De ha van valami terved ez hogy kerülhető el hallgatom.
- Ne a csápjaira koncentrálj. Az igazi karjánál ragadd meg....vagy ott, ahol még emberi maradt. De ne ez legyen a cél, ez csak egy lehetőség. Amúgysem hiszem, hogy hagyná, hogy csak úgy közel merészkedjünk hozzá.
- Amit tudok megteszek és elérem, hogy legyen lehetőséged cselekedni. Ne habozz. - bólint Angelika, majd körülnéz. - Egyébként még mindig nem tudjuk hol van, igaz?
- Csak nagy vonalakban... - mosolyodott el váratlanul.
A démon kezében a lángoló kard elkezdett hullámozni. A pecsétek egymás után összetörtek rajta, s a tűz szép lassan körbeölelte az öklét. A lángoló golyót egy testből indított lendülettel abba az irányba dobta, mely irányba korábban a farkas mutatott.
Ám nincs becsapódás, nincs fájdalmas ordítás, semi. Csupán egy elmosódott alak mozgása. Mintha a levegőben a hő mozogna, vibrálna Serene-alakban, majd ugyan ez a vibrálás csáp formában megindul pontosan a démon felé.


Ebben a pillanatban hullik le a nefilimről a rémálom. Karjával, lábaival, s szárnyával reflexszerűen, cél nélkül körbe csap, ahogy az elmebeli vagdalkozásból hirtelen kikel. Az események összemosódnak előtte, a tűzgömb, a vibráló alak, a csáp...s Kristin Angelika, ahogy megindul, s a démon elé veti magát.
Ada kótyagosan áll fel és néz körbe. Akárha továbbra is álomban volna, olyan valószerűtlennek tűnik fel előtte a valóság. Egy sokkal mélyebb elszánás mozdítja előre, mint a szándék vagy a gondolat. A próféta mozgatja, ami nem a Vért és nem földön túli erők, melyeket igájába hajt. A próféta nem attól az, mert Élóhim nevében küzd. Hanem mert Élóhim küzd rajta keresztül. Az Ő akarata, az Ő szándéka. A próféta csak egy olyan test, amely megfelelő forma erre. S csak akkor igazán az, ha átengedi magát Neki.
A többiek hadakzonak, ő Égi Vértjét felvonva elindul a csápok mentén, amíg kitartanak. Kezét gépiesen emeli előre és az éj sötétjében egy szikrát küld arra, amerre a kultista derengő alakját látta, midőn felébredt. Ebben a pillanatban nem is önmaga és mégis sokkal inkább az.
A Semesh bevilágtja a teret, s a kultista egész alakja láthatóvá válik egy pillanatra. A nő fájdalmában ordít.
- Ügyes trükk lenne... De azt hiszed nem éltem át már százszor is a poklot? Hogy nem vagyok hozzászokva a fájdalomhoz? – köpi a szavakat vélhetőleg a démonnak. Ki más trükközik?
- In nomine Domini Sabaoth! – hallatszik Kristin Angelika hangja a nefilim mögül, és hallani gyorsuló léptei zaját.
Ada is futásnak ered és hamarosan még egy pár láb csatlakozik hozzájuk, a tünde férfié. Adát érik el először a csápok, s lándzsáját forgatva hadakozik vele. Szeme sarkából látja, ahogy a lovagnő alakja elsuhan mellette, ütés tompa zaja hallik és az egyik csáp visszaretten. Ekkor már a démon is megindul feléjük. S Ada sosem tudja meg, hogy az Erő Öklét idézte meg... Pontosan, ahogy az elmebörtönben a kártya megmutatta neki: a harmadik húzás, a hatodik kártya, az Erő kártyája. Ha tudná, most már azt is láthatná, hogy a jövőbe látás valóban sajátja.
A nefilim felpillant s látja Kristin Angelikát, ahogy közelharcban hadakozik a kultistával, s azonnal nekilendül, Égi Vértjével döfésre készen, de nem sikerül a lépés. Alulról szúr, s a kultista épp ekkor zuhan a földnek, a lovagnő gáncsolásának áldozatul esve. Elkerekedett szemekkel konstatálja, hogy teljes erőből ledöfte a semmit. Fogát összeszorítva készül újabb döfésre. Ám még mielőtt bármi mást tehetnének, egyszerre az ŐRÜLET előtör belőlük. Egy Káosz, egy gyötrelmes, fájdalmas állapot, egy valóság, ami oly szilárd, mint a föld alattuk.
Ada népe rosszalló szavai alatt... Ada elhagyja a tábort... Ada egyedül a sivatagban... Ada a metsző homokviharban... Ada sarujának véres szorítása az átkelésnél... Ada egy mélységi testében fulladozik... Ada teste egy másik testért reszket... Ada kirohan egy templomból, de a tettei elől nem futhat el... Ada tehetetlenül várja a halált Kristin Angelika oldalán... Ada, Ada, Ada... ez itt a soha véget nem érő vég. Sose lesz jobb, sose lesz másabb, örökké menekülni fog, örökké méltatlan marad és tudatlan, és meghal, és még a halálban sem nyer nyugodalmat.
Örökké.
Soha.

Kristinből az őrület eltorzult, rettegő arc és indokolatlanul patagzó könnyek, meg kontrolálhatatlan zokogás formájában tör ki és hátát a földnek vetve idegesen markolássza a talajt, míg a hatás el nem múlik; ezután még némán, sebesen kapkodva a levegőt fekszik a földön, míg arra sincs elég ereje, hogy vergődjön.
- Mi... győztünk?
Ada felnéz és látja a menekülő kultistát. A ziháló lovagnőre néz. Most fogja csak fel, hogy ő maga is a földön fekszik és minden egyes tagja reszket még. Az izmai fájnak, s a gyomra felkavarodott. Az ő arca is nedves, ezüstös haját pedig veríték tapassza rá. Kettőt pislog, aranyszín szemei, mint mindig, most sem árulnak el semmit, mint két drága tükör, Téged mutatnak.
- Igen. - feleli röviden.
Kristin Angelika győzött. Legyőzte a félelmét.
De még egy ideig nem bír megmozdulni vagy mást mondani.
- Azt hiszem... kisasszony... Térjünk vissza a parókiára. Csak akad az atyának két szabad ágya. Vagy padja. Vagy vízszintes padlója. - hallja Kristint Angelika meggyötört hangját, ahogy halkan szavakba önt egy megnyugtató, biztonságos képet.
Ada maga sem tudja, hol talál magában erőt. De a lovagnő szavaira felkel és miután összeszedte magát, felsegíti Kristin Angelikát is.
Vár a lovagnőre, hogy elinduljon, ha kell, segít neki, bár azért sejti, hogy a büszkesége ezt lehet megakadályozza. Pedig nincsenek rendben, egyikük sem, s talán Angelika a legkevéssé. Andromedának még most is forog a feje.
- Gondolod, hogy fel fog épülni? – kérdi a tünde a démontól, aki mintha a levegőből ereszkedne le hozzájuk.
- Igen. Ha feltételezzük, hogy az egész testét képes elkocsonyásítani, egy seb összehúzása semmiség neki.- felel a démon, ezután odafordul a másik kettő felé.
- Hé, ha megfogadjátok egy démon tanácsát. - mondta nekik ugyanazokat a szavakat, melyeket annak idjén Sixtusnak is - Amint hazaértek, jelentetitek őszentségének a történteket. Nekromanták meg eretnekek helyett talán inkább ezekre a fenevadakra kéne a figyelmet összpontosítani...szóval értitek.
Ada zárkózottsága talán először törik meg irányában. Kíváncsian szemléli, ahogy a démon az égre emelt tekintettel elmélkedik.
- Jut eszembe, a faluval mit akartok kezdeni. A földesúr adott fészket ezeknek a rohadékoknak...vagy tévedek?
- Nincs rá bizonyítékunk. – válaszol neki a lovagnő. - Úgy lesz a legjobb, ha az ügyet a korona törvényei útján eligazítjuk, utána már felléphetünk a hűbérúr ellenében anélkül, hogy jogos jussának követelhetné.
Andromeda azonban erre már nem figyel. A démon szavai után újra erőt vesz rajta a szédülés. Vajon honnan tudja, hogy a fenevadak fenyegetés? Vajon ő maga is üldözi őket? Furcsa érzete támad, maga sem tudja miért. S Ada talán először beszél hozzá azóta, hogy ma itt először először találkoztak. Most Gerard is magán érezheti az ő tipikus átható, rezzenetlen nézését.
- Ne aggódj, démon, a fenevadak miatt. Látja őket. - érti Istenre, s magukra, nefilimekre, akik nem csak az emberekre felügyelni jöttek át, hiszen ők is, mint a többi nép, örökösei ennek a földnek, és a mélységiek az ellenségeik.
De a hangja megremeg.


Nem esik több szó köztük, míg a dombról leérnek, s a kiürült falun keresztül elgyalogolnak a templomig. Sokkal hosszabbnak tetszik az út meggyötört testüknek, de csak egy szemvillantás a fáradt elmének, amíg elérik a keretjéből kivert ajtót. A nefilimen átborzong a gyanú, hogy a kultista a kalandorok másik csoportját is megtalálta, míg Kristin Angelika kissé botladozva átlépi a küszöböt.
A lovagnő mögött Ada jár, szárnyait nem olyan feszesen tartva, inkább álmosnak néz ki mint fáradtnak, tekintete most csak végigjár a többieken, arca nem árul el érzelmeket. Végig az úton a történteken gondolkodott és azon, amit a démon mondott nekik. Most már nem halogathatja sokáig, amit Kristin Angelikától kérni akar és talán... talán tőle is - tekintete végigsiklik a sötételfen - bízhat Cynewulfban? Nem lehet több kitérő.
- Visszajöttek! Mindannyian.
A hang bentről jön és Andromeda felismeri benne a vámpír, Eiryn hangját, majd hamarosan meglátja üvegeket szrongató alakját is.
- Nem ellenség. - szólal meg a lovagnő csitítólag.
- Itt járt? - kérdi Ada gyanakodva.
- Hihetetlen! Hogy éltétek túl? – zeng fel megkönnyebbülten a zsoldosnő hangja is. – aztán Ada felé fordul és megrázza a fejét. - De igyekszünk felékszülni, épp szenteltvízzel akartuk megtölteni ezeket. - int az üvegcsék felé.
A nefilim követi a pillantását és lassan eléri a gondolatját. Hát persze, szenteltvíz. Hirtelen ráébred, hogy örül. Örül annak, hogy viszontlátja őket, még ha idegenek is a számára. Aztán egy ismerős hang, csendes és lágy, mégis képes azonnal felkavarni a lelkét, amit előbb még a kultista gyötört. S ezúttal fájdalmat érez a szíve körül.
- Hold Anya kegyes volt hozzánk ... -suttogja halkan a férfi.- Gyere, Dracon, segíts nekem.
Cynewulf, a bérgyilkos kis sárkánygyíkjára támaszkodva áll fel és sántikál oda hozzájuk, hozzá.
- Örülök, hogy visszatértetek. Már aggódtam értetek. Ada, minden rendben veled? Mi történt a kultista szennyedékkel? - kérdezi. - Annyira sajnálom, hogy ott kellett hagyjalak téged...-fordul felé.
~Ada, minden rendben veled?~ visszhangzik benne a kérdés.
- Minden...
Feleli, miközben a pap lelkendezve üdvözli őket. Ada elfordul a sötételftől és finoman meghajtja a fejét az atyának. A lelke felejt, s megkönnyebbül. S mindenki, még Egan Tyr Foley holdpap is szinte egyszerre beszélnek. Az ijedelem, feszültség, megnyugvás lassan bomlik ki közöttük. Követi Kristin Angelikát, aki megválaszolja a többiek kérdéseit is és megáll mellette, tekintetét a keresztre emeli. Most idősebbnek tűnik, s gondterheltnek. Mindig gondterhelt ha a katolikus templomok Jézusait nézi. A megváltót. Még nem kérdez, nem zavarja meg a lovagnőt, de imáiba sem merül el még.
- Ezek szerint vége? – halaltszik a zsoldosnő bizonytalan, reménykedő hangja a hátuk mögül.
- Megnyertek egy csatát - szólal meg a pap is -, de ezek szerint még mindig veszélyben vagyunk. Ha maguk elmennek... Semmi sem akadályozza meg, hogy ez újra megismétlődjön.tehát ismét adott a kezdeti kérdés, mi lesz Milingennel?
Ada gondolatai a keresztet elengedik és újra emgtalálják a fenevadakat. A mélységit nem érdekli a falu, mint olyan, nem kell neki, így hát nincs mitől félni a papnak.
- Ne féljen, atyám. - emelkedik fel Kristin Angelika az imája végeztével. - Azt hiszem ideje meglátogatnunk Herr Borrmant.
- Nyugodjon meg, a kultista nem az arany miatt jött. – jelenti ki Eiryn is, magára vonva a nefilim figyelmét. - Nem hinném, hogy visszatérne valaha is. A szörnyveszély tehát elmúlt, és a rengeteg halál után a szerencsevadászokkal sem hiszem, hogy túl sok gondjuk lenne.
A feszültség vissaztér közéjük, s nem emglepő, hogy a zsoldos és a bérgyilkos is újra felszólalnak.
- Herr Borrman-nal nem lesztek okosabbak. – véli a zsoldos ugyanazzal a meggyőződéssel, mint akkor a bánya bejárata előtt. - Ő csak egy vén bolond, aki bízott az inasa borzalmas teájának gyógyító hatásában és meg karja kapni a törvény adta jussát. Biztos vagyok benne, hogy nem tudta mit művel a kultista. Egy teljesen felesleges út lenne. Egyébként én sem hiszem, hogy Serena veszélyt jelentene a falura.
- Még ha Serena nem is veszélyes a falura a továbbiakban – emeli fel a fejét Cynewulf.- akkor se hagyhatjuk védtelenül a falut. Itt van a bánya, rengeteg arannyal és egyéb drága kövekkel. Csak egy tökösebb bandita vezér kell, aki letámadja a falut és kifosztja azt. Nem csak egy fajta szörny él ezen a környéken...számítani kell a kétlábúakkal is, mind közül a legocsmányabbakkal. Bormann-nak vannak katonái, még ha nem is valami nagy eresztések és a kísérőink is felszívódtak. Csak meg kell találni az arany középutat - szó szerint. Bormann-nak is jusson az aranyból, a falunak is maradjon és még védve is legyen a fosztogatóktól.
Kristin Angelika eleget hallott, feláll és nyomában a félangyallal kiindul a templomból, ahogy mondta, hogy a helyi nemessel beszéljen.
- Nem tartotok velünk ennek ellenére? - néz Amy és Cynewulf irányába.
-Megyek, mert látom nem használ a beszéd. - felel a zsoldos indulatosan. S Cynewulf csatlakozik hozzá. Aztán egyszer csak a vámpír lép eléjük széles mosollyal az arcán:
-Nos, ez esetben az útjaink itt elválnak. Remélem sikerül elrendezniük a helyzetet Herr Bormannál. Viszontlátásra.
Adát meglepi Cynewulf kérlelése, nem érti, hogy jön a kocsma a képbe, de valamiért egyetért vele. Eiryn még nem mehet el, akivel ugyanott találkozott először, ahol a férfival is. Mindketten lent voltak a könyvtárban, ahol a kultisták megtámadták őket. Eirynt elengedte Serene.. elengedhetik-e ők Eirynt?
- Te hallottad a legtöbbet a kultista szándékairól. - fordul felé és néz rá azokkal az átható szemekkel, amelyek örökké mások titkait kutatják, s bennük a sajátját. - A várúr tudni akarja majd, mi történt. Gyere velünk. - mondja a maga se nem parancsoló se nem kérlelő módján. És persze ott lesznek ők, Kristin Angelika, a bérgyilkos és a zsoldos, hogy beszámoljanak, és ő nem fogja győzködni, hogy csatlakozzék. Csak a válaszát akarja hallani, még ha nem is rendelkezik az apostolok és papok igazlátó képességével. Látni akarja a szemét, amikor kimenti magát. Talán többet tud a vámpír, mint akár maga is sejti.
De a vámpír nyugodtan állja a tekintetét.
- Igen. És mindent el is mondtam. Nem hinném, hogy bármit hozzá tudnék tenni a beszámolóhoz. De ha úgy gondolod, akár mehetek is, elvégre már kaptam egy kedves meghívást - biccent Cynewulf felé.
A pap áldásával és Egan Tyr Foley holdpapot maguk mögött hagyva egy jobb cél érdekében, indulnak el a várúr kastélya felé.


A félangyal kókadtan ül a lovon, karjaival a lovagnőbe kapaszkodik, s talán el is aludna, ha társnője nem vonja félre lovukat és szólítja meg őt.
- Andromeda kisasszony, megkérdezhetem mi volt ez a bazsalygás a kisasszony és a sötét tünde között?
Ada gyorsan vált színt kapaszkodás közben. Először elfehéredik, aztán elvörösödik, pedig annyira jól még nem tud németül, hogy egészen értené a 'bazsalygás' szót. A lehetséges tartalom mégis egészen világosan áll előtte. A lovagnőnek várnia kell, mire a nefilim kiprésel magából valamit. Bár Ada sem tudja pontosan miért szégyelli magát előtte ennyire, elvégre ő egy próféta félangyal, nem tartozik magyarázattal az embereknek, mégis a feddő hangzás hat rá.
- A sötételf... - kezd bele végül, oldalt sandít, de mit mondhatna? mije neki? ha végig futtatja a lehetőségek sorát, mindből egészen rosszul jön ki. Neki nem igen lehet szeretője, az szégyen és bűn népe előtt, de nem is férje, még ha olyan elkötelezettnek is mutatkozott akkor. S most... maga sem tudja, mi fűzi hozzá, ha ugyan fűzi, hisz pont azért ül most itt a lovagnő mögött a nyeregben, hogy ez alól a bűn alól feloldozza magát népe és Élóhim előtt. Ezért és másért. És ezért a másért nem fogja elveszíteni a lovagnő bizalmát. Mert meg kell győznie, akárkit és mindenkit, aki segíthet.  - ... a szerelmem.
Szinte suttogja a szűz hátának, kicsit lehajtott fejjel, mint amikor Cynewulf vállára hajtotta azon az éjjelen.
- De tudom, mi a kötelességem, Kristin Angelika Dalgaard. - egyszerre megszilárdul a nefilim vékonyka lányos alkatához képest mélyebben zengő hangja. - A bűnömért már bűnhődöm.
Bár nehezére esik ezt így megfogalmazni főleg hogy a 'bűne' ott lovagol nem is olyan messze tőlük. De az érzései és a sorsa nem a lovagnőre tartozik. Ezzel lezártnak tekinti a témát.
- Emlékszel mit mondtál nekem Esronielről? - úgy ejti, mintha angyal neve volna a zsinatelnöké. - Találkoztam vele.
Nehezebb minden bűnnél a jelen, ami fordíthat a jövőn. Ada úgy várja a választ, mint aki kártyákból emel várat és minden érintéstől azt várja hogy az egész felnőjön vagy hirtelenjében összeomoljon. A lovagnő egy lap. Vajon megtartja a légvárat, melyet Loreena Wildwinddel emelnek, vagy ledönti azt?
- Szeretni nem bűn, kisasszony. De óvatlannak lenni hiba így csak arra kérem, legyen óvatos. Tudja jól, hogy a sötét tündék nem fognak sosem megyezni az igazságban. Nekik az Isten nem létezik, csak a hold az éjszakában. - Esroniel nevének említésére összeszorul a combja a lova véknya körül amitől az ijedten ugrik meg, de Kristin néhány paskolással megnyugtatja. - Találkozott dél eltűnt vezetőjével?
Adát meglepik a lovagnő szavai, a számára váratlan engedékenység. És mély nyomot hagynak benne a szavak, melyekkel oly szilárdan, egyértelműn és egyszerűen oldozza fel az érzést, amiben a szíve jobban bízik a férfi közelében. Mindeközben átérzi az intést.És azt is érzi, ahogy megfeszül a másik. Egy lélegzetvételnyi pillanatig maga is megdermed, aztán ösztönösen rábólint.
- Igen. És tudom mit akar. – de a magyarázathoz még keresi a szavakat.
- Tervez valamit? - fordul oldalasan Kristin, fél szemével figyelve csak a nyugodt tempóban haladó állatra. – s nem tűnik igazán meglepettnek.
Ada azon tépelődik vajon mennyit mondhat és hogyan tegye. Loreenával nem egyeztek meg abban, hogy mennyire vonják be Északot, mint olyat. De a segítség az inkvizítor és a lovagnő formájában talán óhatatlanul magával vonja a pápa értesítését. És akkor a jóslat úgy hömpölyög tovább, ahogy ki lett mondva. Ki tudja, van-e rá esély megakasztani, s hogy amit most tesznek a hercegnével vajon nem inkább elősegíti-e a beteljesülését?
- Azrael kardját keresi. A kard pedig egy mélységinél van.
Úgy dönt, nem zúdítja rá egyszerre, amúgy se tudná, hogyan kezdjen bele. S tart tőle, hogy ellene fordul, bár abban biztos, hogy nem tudja őt elfogni, még ha inkvizíció elé is akarná vinni, ha nem találnak közös hangot.
Ada a lovagnő arcát figyeli és látja a homlokán összefutuni a gondterheltség ráncait, míg a szavait mérlegeli. Ha tudna vicceli, attól félne, hogy a szavait tréfának véli, de így fel sem merül benne.
- Miért gondolja, hogy a kard vagy az Eretnek szava igaz?
Ada hosszan csendbe burkolózik. A lovagnő talán már azt hiheti elbizonytalanította, de ha türelmes, Ada végül kiválasztja a megfelelőnek ítélt szavakat.
- Láttam mire képes a kard másolata. Halottakat támasztott fel és aki használta hatalmas távolságokat tett meg rövid idő alatt. Dél és a démonok is tudnak róla. De Észak nem tudhatja meg.
Mondja a végét szinte már csak magának.
És egy északinak.
- Észak el fogja pusztítani Délt a karddal, ha megkaparintja. Nem csak a hitüket - emeli fel a fejét. - de mindent és mindenkit. A kardot meg kell semmisíteni.
- Látta, mire képes? - Kristin megrázza a fejét. - Nekem ez sajnos nem lesz elég, kisasszony, a teljes történetet akarom hallani az elejétől a végéig - ha hazaértünk. Egyelőre inkább azt mondja meg miért ennyire biztos benne hogy észak elpusztítaná dél teljes területét és lakosságát?
- Van egy jóslat. És ami benne történik, már elkezdődött. - mondja nagyon komolyan.
- Ki jósolta? A félangyalok népe?
Angelika ugyan megértő volt a szerelemmel, de vajon megértő-e a sötételfek hercegnőjével? A tünde-végénél fogja meg a problémát.
- A tündék közül egy lovagnő látta a jövőt.
- Látta a jövőt? Hogyan? - kerekedik el Kristin szeme.
Ada zavarba jön, de kitart a tanúsága mellett.
- Átlépett egy kapun.
Amint kimondja, érzi, milyen esetlenül hangzik.
- A jövőben járt, ahol a kardot a tündéktől a démonok vették el és tőlük Délhez került. Mi találkoztunk a démonnal és elvettük tőle a másolatot.
- Esroniel szerzi meg Délnek! - mondja immár sürgető hévvel, meggyőződéssel.
- És a kisasszonyt valahogy meggyőzte, hogy elhiggye neki? – Kristin Angelika szemében nincs gúny vagy irónia, a kérdés ártatlan és egyértelmű.
- Igen. - válaszol ugyanolyan egyértelműen és egyszerűen. Aztán az arca különös fintorba húzódik egy pillanatra, látszik rajta valami belső erőlködés. - Hiszek neki.
- Segítesz megtalálni a mélységit és megakadályozni Esroniel von Himmelreichot, hogy megszerezze  kardot?
Vágja ki a tőle szokatlanul hosszú mondatot.
- Először találkozni akarok ezzel a tündével. Azt akarom, hogy elhitesse velem is hogy amit mond, az igaz.
Ada szinte látja maga előtt Loreenát, a pillantását, amikor a lovagnő bizonyítékot övetel tőle - nem az a fajta, aki bárkit is hitegetne. De talán ez a legtöbb, amit elérhet nála. S akkor még Azraelről nem is beszéltek.
- Rendben. - egyezik bele. - Elviszlek hozzá, Kristin Angelika.


Az út egy álló nap tartott, s másnap estére érik el az idő-marta romos várépületet.
Kristin Angelika megközelíti az őröket.
- A vár urához kérünk bebocsátást, a Sacra Institutio nevében.
A beálló csendet Cynewulf hangja tépi szét.
- Sziiiaaa Lars-i! Remélem nem felejtettetek el engem! Jöttünk dumcsizni Borocskával, ha nem bánod. Hoztam haverokat is magammal.
Dracon előre trappol és alaposan végig méri Lars-ot, aztán tüntetőleg elfordul tőle és visszajön a gazdihoz, arcán játékos arckifejezéssel és a nyelvét öltögeti, miköben a farkát csóválgatja.
Az őrökön látszik a teljes összezavarodottság. Ada együtt érez velük.
- Maguk... Elvégezték a munkát? Vagy maguk hozták a keresztest? - kérdezi bizonytalanul.
A lovagnő felsóhajt.
- Félretehetnénk a bohóckodást? Nem hozott senki, magamtól jöttem, azt viszont tudom hogy kik lesznek azok akit az inkvizíció átkísér a Katedrálisba ha nem fordulnak azonnal sarkon és értesítik a báróurat a vendégeiről.
Kristin Angelika Adát is meggyőzi egy fél másodperc erejéig. De az arca általában inkább elkomorul ha nem ért valamit vagy valami váratlan dolog éri, ritkán tükrözi a meglepettséget, így nem árulja el a lovagnőt. Épp csak megrebbenti a szárnyait, mint aki lerázni akar valamit, amikor rájön hogy ő is becsapódott.
- Az időnk ugyancsak drága... – lép előre a demon is egyértelműen fenyegető stílusban, kezén pecsétekkel, szája sarkában vérrel és ezzel egyidőben félelem költözik mindannyiuk szívébe egy szívdobannásnyi időre.
Úgy állnak ott, mint akik nem egy két őrös lyukas várfalat készülnek bevenni, hanem egy száztornyú lebegő vámpírkastélyt.
- Annyit mondhatok, hogy semmi közöm hozzájuk, a lovagnő tényleg magától jött, de jobb ha bejelented, mert nagy lendületben van. – összegzi a zsoldosnő szinte jóindulatúan és a végén Cynewulfra vigyorog.
- Nem. Ennyit nekem nem fizet az úr. Előbb Johannes, most meg ezek. Felmondok! – tör ki az egyik őr, a másik pedig némán félre áll az útból.
Cynewulf a maga harsány módján elindul és bevezeti őket. Bár a démon feltehetőleg nem idézett meg újabb zord jelenlétet, az mintha Adába költözött volna, míg Kristin Angelika nyomában a férfi hátára szögezet pillantással követi a sötételfet. Hogy lehet ez ugyanaz a férfi, aki azon az estén a karjaiban tartotta és aki az ő ölelésében zokogott? Elfelejtette, amit akkor, úgy hitte, együtt éreznek? Miért vadászik még mindig a váltóra és dolgozik méltatlan uraknak, ha tudja, hogy minden élet, amit zsoldért kiolt és minden árnyék, amit ebbe a világba hazugságokkal és megtévesztéssel hoz, távolabb sodorja tőle?
Szörnyű bűz fogadja őket, s bár csekélyebb, de alatomosságában annál irgalmatlanabb. Her Bormannt a foteljében ül, lábát épp egy lavór vízben áztatja, és valami koszos pokrócba van csavarva. Ronda képe azonnal felderül, hogy meglátja felbérelt harcosait, Amyt és Cynewulfot.
- Máris visszatértek? Remélem teljesítették a magukra bízott feladatot, különben egy kanyit nem kapnak!
- Egy cseppnyi problémáma botlottunk, de sajnos aranyba nem. És nem jöttünk egyedül. – lép oldalt, s így már ő és a lovagnő is bekerülnek a várúr látókörébe. Ada őszintén meg van illetődve, s ez a megilletődöttség meglehetős gyorsasággal fordul undorba és megvetésbe. Hogy tűrheti meg az emberi faj ezt a förtelmes basát? Emberi fele mindenestül tiltakozik a rokonság ellen, úgy veti ki magából, hogy ír magja sem marad a gondolatai között. Ez nem ember, ez disznó!
- Hát, végül is, valamilyen szinten teljesítettük a feladatot, nem? – fordul feléük Cynewulf, kitépve őt a mgrökönyödöttség bűvköréből.
- A falunak szüksége van a báró védelmére, a bárónak meg a falu aranyára. Szépen megegyezünk, hogy igazságosan osztoznak meg az aranyból befolyt jövedelmen és mindenki örülni fog! A falu tud fejlődni, jönnek majd a látogatók, meg a bányászok távoli vidékekről. A mi kis Millingen-ünk szépen cseperedni fog, több bevételhez fog jutni, amiből jut a báró úrnak is. Hosszú távon sokkal kifizetődőbb, mint ha magának követelné a teljes aranykészletet. Tehát most azért vagyunk itt, hogy megegyezzünk abban, hogy a falu összbevételének mondjuk 10%-a az uraságé, cserébe állandó védelmet biztosít a falu számára és békén hagyja őket, nem fog zsarnokoskodni. Ha még is ilyenre vetemedne, akkor van itt egy kedves lovagnő ismerősöm, jó nagy befolyással, aki simán elintézheti, hogy a bárónak rossz napjai legyenek, ha túl kapzsi lenne. Senki sem számít az inkvizícióra, nem igaz? Nem egy túl kellemes emberek. Ha tőlük nem ijed meg, itt van az Úr egyik angyala, aki simán szólhat a kedves öreg bácsinak odafent, hogy problémákba ütköztünk. Ha még ez sem győzi meg magát, akkor még itt vagyok én is, akinek szintúgy vannak jó kapcsolatai. Tovább víve ezt a fonalat, szerintem annak se örülne drága Herr Bormann, ha egy Bukott Angyal tenne magánál látogatást. Tehát, megegyezhetünk abban, hogy mi szépen megtettük, amire kért minket és köt egy kölcsönösen előnyös szerződést Millingen-nel?
Her Bormann köpni-nyelni nem tud Cynewulf hirtelen szóáradatától. Egy ideig hallgat, megrágja a mondandót, majd csak ennyire jut:
- Harminc.
- Tizenöt. És így nem lesz bejelentve a birtoka, mint kultisták által aktívan látogatott terület és nem kell rendszeres ellenőrzésre és folytonos keresztes felügyeletre számítania. - fonja össze Kristin Angelika a karjait a mellkasa előtt. Ada immáron szinte reflexből emeli meg a szárnyát mögötte. Semmit nem akar ettől a disznótól, de Élóhim haragját hozza el neki, ha mer ellent mondani a keresztes szavának.
- És ne feledkezzünk el a mi munkadíjunkról és mivel ilyen jól végeztük a dolgunkat, még jutalom is járna. – vágja rá a zsoldosnő is.
A báró elsápad végignézve a díszes társaságon.
- Kultisták? Milyen kultisták? Mi az a kultista? Áhh a franc vigye el, tizenöt. No kotródjanak innen!
- Köszönöm a belátását. Remélem ugyanilyen bölcs lesz a következő látogatásomkor is. – végez Kristin Angelika, azzal sarkon fordul és kisétál.
Ada sem hezitál, ám ahogy megfordul, egyszerre Eirynnel találja szemben magát.
- Mondtam, hogy fölösleges jönnöm. Ami pedig a selfet illeti... Majdnem visszakúszott a barlangig, csak hogy neked segítsen. - mondja halkan, majd elmosolyodik, és picit meghajol.- Remélem még találkozunk!
A nefilimnek szüksége van egy pillanatra, hogy összeszedje magát, mire bármit szólhatna, a vámpír máris lépésekkel tovább jár. Szavait, mint valami vésetet hagyja maga mögött. Ada pedig, hogy feleszmél, a lovagnő után ered.

Ez a nap is eljött végre!

Nagyon büszke vagyok mindenkire, akinek volt tüelme végigjátszani ezt a messze nem ennyire hosszúra és nehézre tervezett küldetést. Remélem azért élveztétek valamennyire. A kitartásotokat és a nagyon szép játékot igyekszem meghálálni. Először is MINDENKI kap 300 tp-t és 3000 váltó-t mert megérdemlitek. Másodszor, mindenki megkapja, amit a játék során talált:

Eiryn: 2 jáde és 2 rubin
Cyne: 4 barlangi tinorú, 2 angyaltrombita, 2 bürök és lapályi murok

Kristin, Ada és Amy nem keresgéltek menet közben, így nekik ilyen alapon nem tudok nyersanyagot adni, de mint kaptok 800 váltó bónuszt, Amy Herr Bormanntól harácsolhatta össze, Kristin és Ada pedig az egyháztól kapták bónuszba a helytállásukért.

Aki nem írta meg az utolsó kört de meg akarja, keressen meg, és tárgyalunk a dologról. (Ger és Egan)

Köszönöm a játékot mindenkinek!