[Magánjáték] A Nedves széna szaga

A halk kora délutáni eső gyengéden kopogott az istálló tetején, amire is a csípős őszeleji időtől bújva szorosabbra húzta magán a pokrócot, s lapozott egyet Albert Reichmann "Értekezések a Predestinációról" című könyvében. Kellemes olvasmány volt egy ilyen ázott szalmaszagú napra, nyugodtan simogatta a lelkét a papírszárazságú protestáns irodalom, hiányzott belőle minden vámpír költőiség, de valahogy most mégis leginkább ezt a súrolósan unalmas szöveget kívánta, gyermeki ábrándokban rejlő délutáni szundítások reményét kergetve. Jó kedve volt, kétségtelenül megtalálta a szépséget a helyzetben, s békéjét csakis az időnként feléledő kocsmából szóló muzsika zavarta meg, ám valahogy ezen mégsem tudta úgy Istenigazából zavartatni magát, a délután szürke szín olajfestményére csak némi világos színt vitt, annak érzéséből elvenni semmiképpen sem vett el.
- Csak tudnám, hogy ezeknek a nagy gondolkodóknak miért nem volt jobb dolguk...
Valahogy nem tudta elképzelni, hogy miként tehetett jobbat egy-egy Albert Reichmann, Karl von Salthausen, esetleg Eirich Oftenstark azal, ha valamilyen unalmas könyvet írtak, mikor fegyverrel a kézben védhették volna a hitet, eleven bástyaként őrizve isten erős várát. Szép volt a szó, de valahogy mindig is a tettek emberének tartotta magát, s a különféle szócséplés aligha lehetett keblének kedves, a habitusa már csak ilyen volt, bár, vérmérséklete legalább egész sokat javult az utóbbi pár év alatt. Kohle fújtatott egyet, jól láthatóan fel akarta hívni magára a figyelmet. Kószán rápillantott a megtermett fríz lóra, majd vissza a papírlapra. Kapott vizet, kapott étket, még le is csutakolta, sejthetőleg valamilyen csemegét akart volna kunyerálni, de sok volt mostanság az almából, s sajnos jelenleg nem is volt nála semmi finomság, be kellett érnie azzal, amit kapott. 
~ Hogy lehet valami ennyire unalmas?
Lapozott még párat, majd ásított egy hatalmasat, s fejét hátraeresztette a mögötte lévő szalmabálára, különösebb érdeklődés nélkül lapozgatva a száraz oldalakat, végül akarva-akaratlanul álomba kergetve magát. (Egészen addig, míg a távolból egy közeledő lovas hangjait nem hallotta)

Napok óta úton voltam, és most még az eső is eleredt. Valahogy nem jöttek össze jól a dolgok. Az úton vágtattam lovam hátán mikor Dunkelheit megtorpant és a fejét kezdte el kapkodni. Folyamatosan forgolódott és fel - fel ágaskodott. Mikor lenéztem azt láttam hogy jobb mellső lábát, feltartotta.
- Mi a baj fiú? - kérdeztem ahogy leszálltam róla és végig simítottam a lábát. Nem éreztem hogy megsérült volna ezért a patáját kezdtem el vizsgálni nem - e beszorult egy kő a patájába. Ekkor láttam meg hogy patkója meglazult. - Nyugi pajtás, nem lesz baj. - Paskoltam meg a nyakát ahogy körül néztem. Így nem ülhettem fel rá vagy leszántul. Kicsit messzebb egy kisebb település körvonalait láttam meg az eső függönyén keresztül. Magam mellett vezettem, ahogy megindultunk a városka felé. Elég sokat mentünk és jól el is áztunk mire oda értünk. Azonnal meg kerestem a fogadót és az istállóba siettem, hogy legalább szárazon legyünk. Az istálló előtt megállított egy öregember. Tudni akarta mit keresek ott. 
- Üdv, egy száraz állásra és egy kovácsra lenne szükségem a lovamnak. Meglazult az egyik patkója. - mondtam. Kicsit elgondolkodott, majd beengedett az istállóba. Nem volt túl sok ló bent.  Ahogy egy szabad helyre vezettem lovam, és csak akkor pillantottam meg egy nőt az egyik boksz mellett szénabálákon ülve. 
- Bocsánat ha megzavartam. - mondtam, majd tovább foglalkoztam lovammal. Leszerszámoztam és megpróbáltam szegényt szárazra törölni. Nagyon nem szívlelte a vizet és hangot is adott nemtetszésének hogy bőrig áztunk az esőben. Majd gondosan elláttam élelemmel és vízzel, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Próbáltam vigyázni hogy ne toporzékoljon túl sokat, nehogy megsérüljön a lába.

Bár érzékei közel sem voltak annyira feszesek mint néhány fajtársáé, kik éles hallású vadként észlelték a közeledő veszélyt, ha más nem, egy ló közeledését még így is ki tudta venni a halkan zuhogó eső mocsaras, tompított hangjából, s valahogy félálomból felrázkódva pillantott a báláktól nem messze lévő asztalon világító gyertyára, hogy lángolt-e már az istálló tőle. Kellemes meglepetés, ez valahogy nem történt meg, s még csak nem is valami gyilkos haramia érkezett, hanem egy lány... Valami mondjuk nem volt rendben, s ezt azonnal meg is érezte, bár, magyarázatot nem tudott volna lelni, hogy miért.
- Nem zavart, csak nyugodtan.
Válaszolt kicsit várakozva, majd figyelmét a könyv felé fordította, ami pillanatnyi szundítása alatt teljesen ellapozta magát. Elhúzta száját, majd bosszúsan figyelte azt, végül inkább becsukta, s felállt a szénáról, egy elégedett nyögéssel megnyújtóztatva magát. Kényelmes volt a bála, de azért ennyire nem... A pokrócot közben rádobta a halomra, majd tett pár lépést az idegen nő felé.
- Csúnyán nekieredt, nemde? * Kérdezte, majd pár lépés után rápillantott az állatra, amit a nő éppen törölt, hogy ne legyen vizes. * - Gyönyörű állat, ritkán látok ilyen szép lovat.
A lány lova valóban gyönyörű volt, nemes, erős állatnak tűnt, olyasféle lordi kisugárzással, melyeket régen látott a mocsári lovasok állataiban... Hmm... Kicsit figyelte a bestét, majd sandán elmosolyodott, kétségtelen volt, ezer közül is megismerte volt így közelebbről a vonásokat, azt szélesebb patát, azt az erős szikkadt combot.
- Ha nem veszi tolakodásnak... Vámpír ló, nemde? Eléggé jellegzetes, de gyönyörű. 
Pillanatra a saját állatára gondolt, kicsit hasonlított a lányéra, az is szénfekete volt, nemesi, s erős mint a vas, de valahogy mégsem volt meg benne az a jellegzetes kisugárzás, amit Dunkelheit adott magából, az a karakán úriasság, az a szikár büszkeség. Karjait keresztbe rakta, majd figyelte a nőt, ahogy dolgozott az állattal.

Sajnos az én hibám hogy meglazult lovam patkója hisz nem figyeltem rá eléggé. Csak azzal törődtem hogy minél messzebb kerüljek otthonomtól. És szegény Dunkelheit mindent eltűrt tőlem. Hisz ez volt a feladata, hogy szolgálja lovasát a végsőkig. Pedig én sosem hanyagoltam el őt. Most még is megtettem, és ez súlyos gondokat is okozhat nála. Ezért egész a városig, gyalog mentem magam mellett vezetve hű paripámat. Mikor végre száraz istállóba jutottunk, egy idegen nővel találkoztam, aki néhány bálán ült. 
- Igen, elég csúnya az idő vihar is lehet még belőle - mondtam ahogy szárazra töröltem Dunkelheit. De fél szemmel figyeltem ahogy közelebb jött és végig mustrálta a lovamat.  - Köszönöm, nem csak szép de hűséges és kitartó is. - Mondtam ahogy elláttam szegényt. Biztos örült hogy vére egy száraz istállóban pihenhet, hisz jó ideje a szabad ég alatt töltöttük a napjainkat. Ritkán álltunk meg településeken. Kicsit felkaptam a fejemet mikor rákérdezett,  hogy Vámpír ló e. Sajnos tényleg jellegzetes volt, a felépítése és a külseje. És sokan pályáznak egy ilyen lóra. Hisz ritkán adjuk el embereknek a lovainkat. 
- Igen az. Tán érdeklik ezek a lovak? - kérdeztem, miközben lovam mellett álltam, közben oldalának dőltem s óvatosan feltűnés nélkül a hátamra erősített lándzsára fontam ujjaimat, ha szükség lenne rá azonnal használni tudjam. Bár nem hittem volna hogy bármi rosszra készül a nő. - Átutazóban? - Kérdeztem kíváncsian, mert tudni akartam mire számítsak.

- Remélem nem. * Válaszolt nyugodtan, cseppnyi kíváncsisággal a hangjában. * - Még a mai nap folyamán tovább akartam volna utazni, de akkor ezek szerint erről elfeledkezhetem... Kár.
Valóban a mocsár környékén lett volna dolga, mostanság egészen sok pletyka volt egy ott élő Csábdémonról, aki sorozatosan rontotta meg a falu becsületes (s bujálkodásra semmiképpen se hajló) férfiúit. Nem volt kedvére való az ilyesmi feladat, de legalább utazhatott egy kicsit, régen volt lehetősége huzamosabb ideig megülni Kohlet a mostani időkben, unta már a különböző "mértéktelenül komoly" feladatokat, amikkel mindig dolga volt.
- Csupa erény. * Fűzte mosolyogva a véleményét a nő szavaihoz, majd annak is figyelte egy picit az arcát. Nem tudta biztosra eldönteni, hogy vámpír volt vagy esetleg ember, aki valamilyen furcsa úton ilyen csodálatos lóhoz jutott * - Inkább csak nézésre, egyszer ültem már vámpír lovon, úgy hívták Rémálom. Kevésnek híján az életemet vesztettem, akaratos, makacs, nevetlen állat volt. Azóta inkább távolról szeretem őket. Úgy hallottam, szívest választanak gazdát.
Rémálom egy rettenetes egy bestia volt, leginkább kolbászba való. Nem volt jó ló, gyors volt mint a szél, de ennek ellenére szeszélyes és megbízhatatlan is, s az ember az életét kívánta bízni a lovára, nem volt lehetőség, hogy egy óvatlan pillanatban szórakozzék, s levesse magáról teljes páncélban.
- Olyasmi, igen.  * Szemei a lándzsára szaladtak, majd utána a nőre. Nem volt sosem jó az emberek érzéseinek megsaccolásában, s szintúgy a testbeszéd olvasásában sem, de egy fenyegető mozdulat mindig is feltűnő, s bár a lány nem tűnt sem nagynak, sem erősnek, testének formája szívós harcost rejthetett, erős combjai pedig gyakorlott lovas jeleit hordozták. Vámpír lett volna?  * - Ön?

Hallottam a hangján, hogy nem örül a vihar kilátásának, de sajnos én csak azt mondtam, amit láttam. A lovamról kezdtünk beszélni, és enyhén figyelmeztető jelegű volt az, hogy hűséges egy ló. Nem egyszerű ellopni. Ő csak megjegyezte hogy csupa erény a lovam. És tényleg igaza volt. Arra már nem tértem ki hogy szeret szemtelenkedni. Nem mindig volt kedve hozzá mikor fel akartam ülni a hátára. Előfordult hogy kikergetett a karámból, vagy a bokszából. Majd elmesélte hogy ült már vámpír lovon.
- Rémálom? - kérdeztem és félmosolyra húztam a számat. - Volt szerencsém hozzá. Véletlenül nem járt a mocsárvidéken? Az a ló az ő ménesükből való, és azt hiszem egy Fabian von Schwarzritter nevű férfi lova, bár nem vagyok benne biztos. És igen. Nem csak hogy szívesen választják a gazdájukat, az esetek túlnyomó részében a hátas választja a lovasát és nem fordítva. - mondtam nyugodtan. - Bár Rémálom nem olyan veszélyes. Egyszerűen csak határozottság és erős kéz kell hozzá, de nem tűri a kemény bánásmódot. Rá kell venni hogy együtt működjön a lovassal. - vontam vállat, de továbbra sem vettem le kezemet a fegyveremről. Nem szerettem volna pórul járni, és jobb volt félni mint megijedni. Mikor rákérdeztem hogy átutazóban van e csak egy tág fogalomban értelmezhető választ kaptam. Bár nem gondoltam volna, hogy valami útonálló haramia lett volna. Mondjuk sose lehetett tudni, ki mire képes. 
- Én is átutazóban vagyok. Hellenburgba tartok. Csak meglazult a lovam patkója. - mondtam nyugodtan de lovam ismét fejét kezdte rángatni, és lábát emelgetni. - Hol van már az a kovács. - morogtam és megemeltem Dunkelheit lábát hogy ne mocorogjon annyit. Sajnos én nem értettem eléggé még a patkoláshoz hogy segítsek rajta. - Nyugalom Dun, nem lesz baj. - Beszéltem hozzá közben a nyereghez erősített, kötelet elvettem ami a földön volt és a lábára hurkoltam majd átvetettem a nyakán, hogy felkössem mert így nem toporzékolt. Nem tetszett neki, de nem mert ugrálni. Nagyon féltem hogy lesérül. Le kell szedni a patkót, mielőtt lesántul. Gondolkodtam és körbe néztem. - Ott a sarokban, van a kovács felszerelése, megnézné hogy ott van - e a patkó levevő fogó? - kérdeztem a nőt. Most nem lehetett otthagyni a lovat nehogy ugrabugrálni kezdjen, de a ló másban nem bízott.

- Attól tartok én egy kicsit másmilyen Rémálomról beszélek, bár ez is a mocsárból való. * Mosolyodott el, majd széttárta a karjait. * - A néha Zsinatelnök, Esroniel von Himmelreich lováról. Rettenetes egy gebe, hatalmas, büszke és szép, de olyan makacs és erőszakos, hogy csak na. Havonta elszökött von Himmelrecihtól, egyszer pedig én húrcibásztam haza, majdnem egy fának vert, s kevésnek híján ottan hagytam a fogamat.
Máig belesajdul néha az oldala, ha elképzeli, hogy mekkorát eshetett volna. Alig tudott belemászni annak a göthös gebének a nyergébe, s még utána is kész halálmenet volt hazacipelni, úgy kellett szorítania a lábával, hogy kevésnek híján leszáradt. Azóta utálta meg a vámpír lovakat, s nem is kívánta többször, hogy a nyergükbe üljön, akkor is, ha roppantmód sebesek voltak. 
- Hellenburgba? Én pont onnan érkezem, a mocsár felé utazom. * Gyermeki módon belekapaszkodott a élénken kék palástjába, mely a Protestáns egyház jellegzetes színe volt, majd meglengette azt.* - A patkója? Óh, az igazán kellemetlen.
Picit elgondolkodott, látta már párszor a mesterét patkolni, de ő maga sosem foglalkozott vele, olyasmi munkának tűnt, ami kicsit több tapasztalatot igényelt, pláne, mert gyakorlatilag egy élő állattal dolgozott az ember, aki aztán ki tudja, hogy mégis mikor mocorgott, kár lett volna fájdalmat okozni vele.
- Én magam foglalkozom kovácsmunkákkal, több patkószeget vertem mint ahány csillag van az égen, de patkolást sajnos nem végeztem még... * Szólalt meg közömbös hangon, majd végül tett pár lépést az irányba, ahova a nő mutatott. * - Igen, itt van. A fogó is, kalapács, szeg. Lényegében minden, ami kellhet, csak a kovács hiányzik hozzá.

- Áh, értem. Sokan adnak hasonló neveket a lovaiknak. Az én lovam neve is például sötétséget jelent.  - mondtam, nyugodtan. - Kellemetlen jószág lehetett. De meglehetett az oka ennek a viselkedésnek. Talán rossz bánásmód lehetett az agresszív viselkedésnek a kiváltó oka. - tettem hozzá, majd elmondtam merre tartok. 
- Igen, remélhetőleg találok ott munkát. Aztán csak vigyázzon a mocsárvidéken. Sok arra mostanában az útonálló. - válaszoltam neki, majd megláttam a köpenyét. - Protestáns egyház? Vámpírral vagy démonnal vannak problémák? - Próbáltam, beszélgetésbe elegyedni, de Dun, közbe avatkozott. Biztos hogy rettenetesen fájt a lába a patkó matt. És szörnyű érzés volt hogy miattam szenvedett. 
- Sajnos az én hibám, nem figyeltem rá eléggé. Meglehet hogy egy szeg elmozdult és mélyebbre fúródott, talán be is gyulladt. Nem hiába vannak fájdalmai. Még nem tanultam a patkolást, ami most nagy hátrány. De patkót már vettem le, ha ide tudná hozni a fogót, legalább a fájdalmai enyhülnének, és kibírná még a kovács ideér. Félek hogy lesántul. Nincs még egy ilyen remek ló. Egyik lovunk sem ér fel hozzá. - mondtam és nyugtatni próbáltam a lovat. A fülét teljesen hátra húzta, nagyon ideges volt és nehezen tűrte, hogy fel volt kötve a lába, és nem mozoghatott. - Nyugalom, nem lesz semmi baj. Ezt meg bízd ide, és akkor nem lesz bajod. - beszéltem a lóhoz.

- Valóban, kétségtelenül igaza lehet. * Kurtán bólintott, majd belegondolt, hogy végül is ő is így nevezte el Kohlet, szén lett és kész. * - Az, bár, a kellemetlen lehet kicsit gyenge kifejezés. Maga volt az ördög, még egy elf is alig tudta megülni, pedig ha egy elf nem bír vele, akkor senki sem fog!
Igaz, ami igaz, tényleg nem bántak egyébként olyan jól Rémálommal, ezt ő maga ugyan nem tudta, de von Himmelreichnak el kellett vernie a lovat ahhoz, hogy egyáltalán hallgasson rá. Elvileg ez szokás is volt a vámpírlovaknál, Reingard szerint legalábbis igen, de ő maga sosem tett volna ilyet, nem szerette bántani az állatokat (Pláne nem az olyanokat, akiket annyira szeretett mint Kohle vagy Reformátor.)
- Egész biztosan talál, mindig vannak munkalehetőségek a területen, ha más nem, akkor az őrség alkalmazásában. * A mocsár valóban roppant veszélyes terület volt, ám lábát egyébként sem tette volna akárcsak egy centire is a posványba, túlságosan félt a családtagjai emlékétől, s hogy egész pontosan mit is talált volna ott (Esetleg megbocsájtást?) * - Vámpírokkal ritkán van probléma, nem igazán szoktak balhét okozni, de ha igen, akkor sokat... De hogy miért is megyek, az lényegtelen.
Cinkosan elmosolyodott, majd mutatóujját szája elé helyezte, pillanatra hátát az istálló egyik pillérjének támasztva, de mentem utána ment is megnézni a kovács dolait. Kopott, rusnya szerszámok voltak, kicsit talán jobban is ápolhatta volna a fémet, de hát nem lehetett mindenki annyira érzékeny az eszközök állapotára.
- Minden bizonnyal rendben lesz, szívós állatnak tűnik, nem hiszem, hogy egy puszta szög az útját állná... * Felkapta a fogót, majd a nő felé nyújtotta. * - Tessék. Nem túl jó szerszám, de most erre megfelelő lesz.

Ahogy lovam mellett állok beszélgetésbe elegyedek, egy nővel, miután bemenekültünk a zuhogó eső elől. Elmesélte, hogy milyen élménye volt egy vámpír lóval akit Rémálomnak hívtak. 
- Azért elbeszélgetnék a gazdájával, hogy kell bánni a lovakkal. Egy ló sem születik gonosznak még egy Schwarzritter ló sem. Komoly oka lehet annak, hogy ilyen veszélyes lett. - mondtam lovamat simogatva. 
- Örülök hogy van ott lehetőség munkára. Mivel úgy is a lovakhoz értek a legjobban, majd megpróbálom az őrségnél hátha szükség van egy lovászra. - mondtam, közben hallgattam a válaszát, mikor rákérdeztem, kivel van a probléma. Elég kimerítő választ kaptam ahhoz képest, hogy nem sokat tudtam meg belőle. De lehetett sejteni hogy akkor egy démonnal van probléma. Helyette kaptam egy cinkos mosolyt amit csak viszonoztam, de lovam elvonta figyelmünket. Megkértem hogy hozzon nekem egy fogót amivel letudom venni a a patkót. 
- Igen szívós, de véletlenül sem szeretném ha bármi baja lenne. Sokat jelent számomra, igazit társakká váltunk. - mondtam ahogy oda hozta nekem a fogót. - Köszönöm... Atya ég a kovácsunk szabályosan sírva fakadna ha ezt a rozzant szerszámot látná. - mondtam, ahogy óvatosan elkezdtem levenni a patkót. Mikor végre sikerült leszednem akkor láttam meg hogy egy szög rossz helyen van. - Itt a probléma. Egy szög félre ment, szerencsére nincs túl mélyen és úgy látom nem vérzik. Elég kellemetlen lehetett számára ezen állni és járni. - mondtam miután finoman próbáltam kivenni a szöget. Majd végre eltudtam, engedni a lábát aminek láthatólag nagyon örült, és annak is hogy megszabadult a patkójától. Visszaraktam a szerszámot a helyére és az ott lévő vödörben megmostam a kezem, mert csupa sár lettem. 
- Amúgy még be sem mutatkoztam, Avis vagyok. - töröltem meg kezemet és felé nyújtottam.

- Vele már nem fog. * Jelentette ki keserűen mosolyogva * - Vagy ha igen, nem ezen a világon. A Zsinatelnök elhalálozott a Kísértetszigetek meghódítása során, Hellenburg több napig gyászolta, de végül nem ért véget a világ, nem jobban legalábbis mint minden nap szokott.
Furcsállta, hogy az emberek leginkább úgy kezelték, mintha meg sem halt volna, semmi bizonyíték sem volt az életére, mégis miért hazudott mindenki magának? A zsinatelnök halott volt, halott maradt akkor is, ha mindenki vigyázó szava másként szólt róla... Máskülönben miért hagyta volna őt egyedül Hellenburgban? Mellette lett volna a helye, mégis.
- Egy jó lovász sosem árthat, ha ilyen lóval jelenik meg, úgy sejtem, kérdéseket sem tesznek majd fel. * Hozzátette volna, hogy ha megmondja honnan való, az is biztos segített volna, ám így belegondolva biztosra még azt sem tudta, hogy a lány vámpír lett volna. * - Honnét érkezett, ha nem veszi tolakodásként?
Kétségtelenül vélt némi vámpír vonást felfedezni a lányon, de nem tudta biztosra megmondani, hogy mégis miféle szerzet lehetett, az emberek messze túlzottan hasonlítottak a vérszívókra ahhoz, hogy könnyedén eldönthette volna ezt... Jó pénzért pedig lényegében bárki vehetett magának ilyen lovat, a teremtés pedig nem tűnt szegénynek, a fegyvere legalábbis mindenképpen jó minőségű volt, jobb, mint amit egy földtelen paraszt hordozott volna.
- Még jó, hogy időben sikerült kivennie akkor. * Felkapott egy szöget a vödörből, majd pár pillanatig megforgatta azt tenyerében. A felé nyújtott kezet elfogadta, égéstől sűrűn sebes kezével megszorította a másik mancsát, majd elengedte azt. * - Hellenburgi Hilde. Örvendek, Avis.
Erős, de kellemes kézfogás volt, olyasmi, amit mégsem egy gazdagabb személytől várt volna. Lopta volna a lovat esetleg? Nem, nem tűnt olyan félének. Megfordította tenyerében ismét a szöget, majd picit fogdosta azt, egészen addig, amíg egy élces öreg hang nem szólalt meg az istállóban, a szénabálák mellett lévő egyik üres hordóban lévő lándzsából. Természetesen a nagyapja volt.
- Ne legyél már ekkora málészájú, patkold már meg azt a kurva lovat, lassan én szégyellem magam, kurva kölke.

- Nagy kár hogy meg hallt. Szívesen beolvastam volna neki, hogy kell egy lóval bánni. - mondtam nyugodtan. Soha nem szerettem, ha bántottak egy állatot méghozzá ok nélkül. - Dunkenheilt is makacs teremtés. Nem is tudom hányszor dobott le, mire rendesen megtudtam ülni. Apám dühében el is akarta adni, de nem hagytam neki. Elvégre én neveltem fel. És végül igazi társakká lettünk. Lehet nem értem amit mond, de meg van a maga akarata és véleménye. - magyaráztam. Közben sietve levettem a patkót lovamról nehogy tovább romoljon a helyzet. 
- Én a mocsárvidékről származom. - mondtam mikor rákérdezett. Végül megszabadítottam hátasomat a kellemetlen patkótól, és a kovács szerszámai mellett lévő vödörbe dobtam. Láttam hogy az egyik szeget tanulmányozta. Közben bemutatkoztam neki, amit viszonzott is. Kezén láttam hogy teli van égési sérüléseket. 
- Szóval ön is kovács. Esetleg nem tudna még is kisegíteni? Amint eláll az eső szeretnék tovább indulni. - mondtam ahogy lovamra néztem. - Van egy sejtésem hogy a kovács már a sárgaföldig itta magát. És aki így bánik a szerszámaival, nem szívesen bízom rá a lovamat. Ahhoz túl értékes, számomra. - néztem a fekete jószágra. Sokkal nyugodtabb volt és az abrakot is elkezdte ropogtatni. 
- Melyik az ön lova ha szabad tudnom? Mert gondolom ha ilyen messze került Hellenburgtól, és az istállóban tartózkodik, lova is van.  - néztem szét és az igás lovak között kiszúrtam két hátast is. De a szürke kanca igen megviseltnek tűnt. De az én hátasom mellett volt még egy fekete fríz. Az már inkább illett a nőhöz. - Tán az a gyönyörű fríz? Mondjuk elég sóvárogva néz magára. Talán valami finomságra vár, vagy csak egy kis kényeztetésre. - néztem a peckes lovat.

- Attól tartok a Zsinatelnök nem az az ember lett volna, akinek érdemes... beolvasni.  * Rövid időre habozott, majd semmitmondóan megrázta a fejét. * - Azért örülök, hogy sikerült megszelídíteni kellően, gyönyörű állat, kár lett volna valami kereskedőnek odaadni, valószínűleg úgy sem tudott volna mit kezdeni vele, ha az atyjának nem ment.
Jó eséllyel megpróbálta volna tenyészteni, mikor rájött volna, hogy nem megbízható, esetleg eladni, végül munkára fogni. Egy ilyen jó lónak egyébként is kegyetlenség lett volna a munka, arra ott volt az ökör, a szamár, csatára teremtették Dunkelheitot, nem földre. A nő a mocsárból való volt, jó eséllyel Schwarzritter, bár, éppenséggel másik családból is jöhetett, a tenyésztők szívesen adták el lovaikat más toronybelieknek, akár Nebelturmoknak, Finsterblutoknak, így tovább.
- Olyasmi, igen. De nem szoktam lovakkal dolgozni, főleg fegyvereket készítek, esetleg kisebb kiegészítőket, hasonló dolgokat... * Nagyapja hangjára egy pillanatra összerezzent, majd válaszolt neki. * - Tudod, hogy nem ilyen egyszerű, rosszul ütöm, túl mélyre megy meg is sántulhat... Még csak az hiányzik.
- Láttad ezerszer. Felpuhítod a patát valami redvás vederrel... Ha mocskos, megcsiszolod és takarítod akár egy útszélről szedett kehes kutyát... Utána baszol párat valamelyik megfelelő patkóra, megigazítod, megfogod, rávered mint a szart, lecsíped a végét, megszorítod, igazítgatsz. Ne hozz már szégyent rám, hogy egy Istenverte patkót nem tudsz felverni  * Nagyapja nem szokott ennyire dühös lenni, még egy pillanatra talán meg is riadt a mérges hangjától... Igen, többnyire morcos és cinikus, de ennyire azért nem türelmetlen. * - Egy rohadt patkó... Csak legyél túl rajta. Egy kovács művész, a patkolás alantas munka.
~ Innen fúj a szél...
- Jól van... * Rosszallóan pillantott a lándzsa irányába, majd vissza Avisra. * - Rendben, megpróbálok segíteni önnek, s elnézését kérem az udvariatlansága miatt. Eleget ázott már a pata ön szerint?
A nő kérdésére válaszolt volna, ám az előtte megindult nézelődni, s egy kis keresés utána meg is lelte a lovat, aki az övé volt. Kohle cseppnyi érdeklődéssel mérte fel a lányt, majd egy rövid fújtatás után kíváncsian felé nyomta fejét.
- Az. Sok volt az alma mostanság, nem akarom elkényeztetni, elég szeszélyes tud lenni, s néha hisztizik is miatta. * Elmosolyodott kicsit, Kohle nem volt egy kifejezetten rossz ló, de kétségtelenül értett a cirkuszoláshoz, nem volt szándékában bátorítani a viselkedést. * - Nem árt, ha egy kicsit nevelődik.

Mélyen legbelül kicsit csalódott voltam, hogy legalább a lovat nem ismerhettem. Biztos csodás jószág volt. Majd elmeséltem neki, hogy majdnem elszakították tőlem hű lovamat, de nem hagytam. Biztos vagyok benne hogy kegyetlen sorsa lett volna akkor. Vagy igáslónak használták volna, vagy megölik. És egyiket sem akartam. 
- Kötődünk, hisz jóformán együtt nőttünk föl. És mikor kellett inkább éjszakáztam az istállóban mellette, mint a kényelmes ágyamban.  Jó lovas és jól bánik a lovakkal, de nem érti meg úgy őket, ahogy én. Valahogy más a kapcsolatom a lovakkal. - mondtam vállat vonva. Majd mikor elmondta hogy kovács elkezdtek fejembe kattogni a fogaskerekek. Hiába hogy nem ismertem a helyi kovácsot, de nem akartam rábízni a lovam, hisz a szerszámai is olyan rongy állapotba voltak, akkor milyen lehet a gazdájuk? 
- Tudom hogy veszélyes de én még annyira sem értek hozzá mint maga, és egy kovács akinek ilyen a keze, keményen dolgozhat, és csak olyanban lehet megbízni aki képes keményen dolgozni. - mondtam mikor felvázolta aggályait. Tudtam hogy nagy kockázat ha még nem patkolt lovat, de nem volt időm itt héderelni, mihamarabb folytatnom kellett az utam, hogy oda érjek a városba. Mikor megkérdezte, hogy szerintem elég puha e a patkó a lóra néztem. - Végül is órákig voltunk az esőben, szinte még neki is térdig ért a sár és víz. - mondtam ahogy a lovamhoz léptem és megtapogattam a lábát, majd ahogy végig simítottam rajta azonnal feladta, ahogy kell bár kelletlenül horkantott. Biztos attól tartott, hogy megint kikötöm és nem mozoghat. - Nyugi pajti nem lesz baj. - nyugtattam a hátas állatot, majd megvizsgáltam a patáját.  - Szerintem megfelelően fel van puhulva, csak saras. - mondtam ahogy visszamentem hozzá. Rákérdeztem melyik az ő lova, de hamar kikövetkeztettem, hisz az enyémen kívül csak egy erős jószág volt ott. 
- Áh, szóval hajlamos a hisztire? Úgy látom ez a jó és hűséges lovak ismérve. Saját akarat és saját döntésekkel együtt. - mondtam ahogy a fekete csoda felém nyújtotta a fejét. - Mi a helyzet cimbora? Hm? - vakarásztam meg a ló orrát és homlokát. Majd füle felé araszoltam, és két füle között is megvakartam fejét.

- Tényleg nagyon szoros lehet a kapcsolatuk, így csak hatványozottan örülök, hogy végül sikerült megtartania, s megértetnie vele, hogy jót akar. Ezek a makacs állatok néha nem akarják felfogni, hogy az ember puszta jó szándékkal közelít feléjük.
Jóindulatúan elmosolyodott, majd karjait egymásba fonta. Ennyire azért nem volt szoros a kapcsolata Kohleal, de sajnos ha akarta volna se nagyon tudná kivitelezni, állandóan együtt utaznak és hasonlók, de nem volt ideje vele aludni, s vele kelni, eléggé elfoglalt volt mostanság, akkor is, ha ezt sajnos roppant mód utálta.
- Rendben, segítek önnek. Láttam százszor a folyamatot, de el még nem végeztem. Óvatosságot, s precízséget igényel, elvégre mégsem egy kardot ver ki az ember, ha megszalad a szög, egy élő-lélegző állat húsába fog belemarni, aki akár meg is sántulhat tőle. * Megrázta kurtán a fejét. * - Nem lesz probléma, biztos vagyok benne.
- Hát, ha nem szarakodsz, s azt csinálod amit mondtam, akkor egészen biztos, hogy nem lesz.
Nem is reagálta most már az öreg lándzsa szavait le, végül is nem mondott semmi fontosat, s úgy is csak házsártoskodott a patkolás miatt, felesleges lett volna megadni neki a kelleténél több figyelmet... Mert már éppen elég figyelmet kapott, s éppen eléggé szemtelen volt a Avissal, aki szerencsére nem vette különösebben rossz néven a dolgot.
- Rendben, az nem baj, valahol kell lennie csákánynak, könnyen le fog jönni róla a sár, ha úgy is az esőben utazott.
Lehajolt a kovács cuccaihoz, majd magához vett belőle egy-egy dolgot, beletűzve azt a páncéljának a szíjai mellé... Ám mielőtt még nekiállt volna a lóval foglalkozni, követte Avist. Nem kicsit félt a folyamattól, nm akarta Dunt esetleg bajba keverni.
- Nos, hűségesnek hűséges, butának se buta, így nincs okom panaszkodni.
Halványan elmosolyodott, majd figyelte a lovat, hogy az miként reagált Avisra. Kohle általában eléggé nyugis volt, feltéve, ha olyanok értek hozzá, akik értettek a lovakhoz, ám sajnos a legtöbb ember csak nyúlkál bolond módra, az ilyesfajta piszkálódást pedig sosem szerette. A lány szerencsére szakértője volt a dolognak, s a feketeség értékelte a közeledést, dugva a fejét a gyakorlott kézhez.

Örültem hogy bele egyezett a patkolásba, mert így legalább amint elállt az eső, mehetek tovább utamra. Mielőtt neki kezdtünk, megkérdezte tőlem, hogy eléggé fel van e ázva a patája, mire én szinte azonnal válaszoltam miután, megvizsgáltam a lovam patáját. Egyáltalán, nem vettem arcátlanságnak vagy sértésnek, kérdését hisz csak a véleményemet kérdezte semmi mást. Míg ő a kovács holmijai között, kutatott, én Kohle társaságát élveztem. Nagyon kedvesnek tűnt és szinte fellökött úgy dugta a fejét hozzám. 
- Nos a széles homlok intelligenciára utal, a mandulavágású szemek, pedig, azt jelzik hogy éber és kíváncsi. - mondtam amit megfigyeltem a lovon, majd még utoljára megsimogattam és oda léptem hozzá. 
- Még dolgozik a lovammal, én megtartom és megnyugtatom ha szükséges. - mondtam ahogy kivezettem a bokszból hogy kellő helyünk legyen. Jelenleg Dun nem látszott, idegesnek vagy agresszívnek, de nála sose lehetett tudni. Ha valami nem tetszett neki, egyik pillanatról a másikra képes volt megvadulni.

Miután a nő jelezte neki, hogy készen áll az állat a patával való foglalkozáshoz, elővette a pár különösebbnél különösebb szerszámot, s sebesen élezni kezdte azt egymáson. Mestere szerint nagyon fontos volt a lehető legélesebb eszköz, hogy annyival is megkönnyítse a ló ápolását, ezek a szerszámok pedig ha rozsdásak nem is voltak, élesek sem. Jobb lett volna egy rendes csiszolókövön végezni ezt (Pláne ennyire hajlított pengék esetén), de most valahogy kiegyezett azzal, hogy szerencsétlenkedjen egy kicsit, de mégis egy kissé élesebbé varázsolja ezeket az eszközöket.
- Erről még nem hallottam, de jó hírnek veszem. * Válaszolt kedvesen a nő szavaira. * - Kivéve, ha csak hízelegni próbál, bár, azt se veszem feltétlenül rossz néven.
Nem titulálta volna Kohlet olyan különösebben intelligensnek, bár, kétségtelen, hogy abszolút nem volt buta, s igazán tudta, hogy mit akart. Ez sok másik lóról nem feltétlenül volt elmondható, látott már nagyon ostoba állatokat, bár, végül is azoknak is meg volt a maguk haszna, ugyanúgy értékes lovak voltak, éppen csak csöppet másak.
- Rendben, erre akartam is kérni, nem tudom, hogy mennyire viseli el a dolgot. Hogy szokott reagálni a patkolásra?
A ló mellé lépett, most hogy végzett a patkolással, majd lassan nyújtotta a kezét annak orrnyerge felé, hogy legalább egy minimálisan bemutatkozhasson neki, s ne egye meg. Nem volt egyszerű lecke egy akaratos lóval kezdeni a patkolást, de legalább biztosan megtanulja a dolgot.

Kihoztam lovamat a bokszból, és megálltunk, a kovács tűzhelye mellett, hogy Hilde könnyebben tudjon dolgozni. Láttam, megpróbálta, használható állapotba hozni, a szerszámokat. Bár úgy látszott nincs megelégedve az eredménnyel. Nem is csodáltam, hisz borzalmas állapotok voltak, azon a részen. 
- Egyáltalán nem szokott probléma lenni vele. Nyugodt marad patkolás közben. - válaszoltam kérdésére, miközben oda lépett és úgy mond bemutatkozott a lónak, ahogy megsimogatta az orrát. Dun, nem tett mást mint megszaglászta a nő kezét és ruháját, majd nyugodtan visszafordította felém a fejét, és a köpenyem zsinórjával játszott, mint általában. Kedvenc hobbija volt, hogy mások ruháit rágcsálta, ami nem mindig volt jó ötlet, bár őt ez nem zavarta soha. Néha igen szemtelen volt, és ha nem tartottam volna a kantárt meglehet, hogy a hölggyel is pimaszkodni kezdett volna, amit jelenleg én nem tartottam jó ötletnek, hisz biztos nem vette volna jó néven, és nem akartam hogy véletlenül megcsússzon a keze ha véletlenül meglöki a lovam. Így hagytam neki hogy engem csipkedjen.