[Magánjáték] - Meglepetés (Sieg&Ger)

A Südarden én a Nordenfluss összefolyásánál rengeteg hajót lehet találni. Onnan lehet a legkönnyebben elindulni észak, a tenger, vagy éppen a Tünde erdő felé. Gerard is pontosan ezt tervezte. Egy jól megszokott vándorútjáról tartott éppen haza, hogy kipihenje az út fáradalmait. Újabban egyre messzebb kell utaznia, ha olyan könyveket akar találni, amiket nem ismer legalább hallásból. Valahol a két folyó sarkában elterülő város utcáin sétálhatott, félúton a folyó és az országút között, miközben egyre csak arra gondolt, vajon fel tud e szökni egy bárkára, vagy megint pénzt fognak tőle követelni...

Délen vagyok, egy kisebb város utcáin gyalogolok, miközben Lángvetőt egyik kocsma előtt hagytam. Még mielőtt betérnék inni és enni, azelőtt ki akarom magam szellőztetni. Északra gondolok, de leginkább a szülőhelyemre és a családomra. Örökre el kellett hagynom azt a helyet, mert egy déli nőbe lettem szerelmes, aki ráadásul egy vámpír. Északon meg legtöbbször lesújtó tekintetek fogadtak minket. Búsásabb árat kellett fizetnem, mint előtte. Az ismerőseim csalódott arccal néztek rám. Ahogy ezek gondolatok emésztenek, úgy én határozott lépésekre váltok. Az egyik saroknál, szinte fájdalommal és haraggal telve fordulok be, mikor a könyököm valaminek nekiütközök valaminek pusztító erővel.

Éppen készülne lefordulni a sarkon, amikor egy másik alak árnyékát pillantja meg. Sok ideje már nincs elgondolkodni rajta, mert az idegen alak felé közelít, majd olyat kap az oldalába a könyökét, amitől elveszti az egyensúlyát és hátraesik. Érzi, ahogy felpezsdül a vére, ahogy elkezdenek egymás mellett futkározni a gondolatai. Egy könnyed érintéssel megidéz maga alá pár apró tollpárnát, így legalább annyira nem ütötte meg magát, hogy ne tudjon azonnal felállni.
- Te jó ég, de poros az utca mostanság... - mondja úgy, mintha teljesen figyelmen kívül hagyta volna a tényt, hogy fellökték. Szeretett olyan helyzetekben is blöffölni, amikor nem volna rá szükség.

Mikor meghallom az illető hangját, akkor megállok és lenézek rá. Mivel én vagyok a baj okozója, így jobbára kinyújtom a karom felé, hogy egy könnyed mozdulattal felrántsam a földről. Nem tűnik nehéz alaknak, sokkal inkább vékonyabb nálam. Bár szerintem csalóka lehet.
- Bocsásson meg figyelmetlenségemért – hangzik tőlem, aztán teljes egészében végignézek rajta.
- Esetleg meghívhatlak egy italra a Mosolygó Árvalányba? - teszem fel a kérdést, mert úriember felem nem hagy nyugodni, hogy csak így magára hagyjam a másikat. Szemmel láthatólag nincsen baja.
- S mit keresel itt ember? - érdeklődöm tőle, hiszen fogalmam sincs, hogy egy démonnal van dolgom. Abban reménykedem, hogy kapok valami értelmes választ tőle.

Bár a másik kezet nyújt, neki, szerencsére esett már annyiszor el, legtöbbször talán életveszélyes helyzetben, hogy hezitálás nélkül talpra tudjon ugorni. Aztán meglátja a másik arcát, s egy pillanatra elbizonytalanodik.
~ Te jó ég...ki lehet ez? Olyan udvarias...és mégis...ez az arc! - emészti még a kétség egy jó darabig, hogy pontosan hogyan is kéne az idegent kezelnie.
Aztán az ismeretlen férfi egy meglepően úrias frázissal emginvitálja. Szegény Gerardnak abban a minutumban összeszorul a torka. Kedve lenne öömtelien kiáltani egyet, hogy igen, vannak emberek, akik származásuk ellenére a lovagiasság hívei...arra nem i gondolva, hogy talán csak egy háborúból visszatért, viharvert nemes az illető.
- Nos...persze, semmi akadálya. - az ital szó hallatán úgy érzi, tótágast áll a gyomra. A Köderdőben a sötét tündék képtelenek voltak a legtöbb egyszerű italukban megérezni az alkoholt, mert olyan kevés volt benne, hogy nem gyakorolt rájuk hatást. Ő viszont megérezte és iszonyatosan szenvedett, amikor még a sajtolt gyümölcslétől is be lehetett csípni...tegyük hozzá sosem volt egy túl erő ivó. Ám a másik olyan illedelmes gesztussal fordult hozzá, hogy nem volt szíve elutasítani.

Sokáig hallgat a földre taszított személy, mint ha egészen elbizonytalanodna tőlem. Fogalmam sincs, hogy mi az a dolog, amitől ennyire elvitte a kiscica a nyelvét. Tudom jól magamról, hogy nem én lennék a nyertes a Veronia legszebb férfiai között. Az élet volt olyan kegyes hozzám, hogy kaptam hegeket az arcomra, amik megtanítottak arra, hogy óvatos legyek. Emellett sok olyan küzdelemben volt részem, ami majdnem az életembe került. Ezekből lehet tanulni és fejlődni, főleg ha zsoldos az illető.
- Örömmel hallom, s remélhetőleg, a kínálat szintén elfogadható lesz a helyen. Még sosem jártam ott. - vallom be, hogy most először járok ezen a környéken. Ettől függetlenül szívesen fedezem fel az új helyeket. Mivel nem utasít el, így megfordulok és a Mosolygó Árvalány felé indulok. Egyelőre nem akarom elmondani neki a nevem, jobb ha annak hisz, aminek akar. Ám a balszerencse istennője hamar megmutatkozik, mert elég kemény verőlegények lépnek elő a közeli sikátorból. Az egyik túlzó hangsúllyal megszólal.
- Úgy bántál ezzel a másikkal, mint valami kisasszonnyal ember! De minket nem érdekel, hogy ki vagy! Ida a pénzzel, vagy összeverünk benneteket! - hangzik tőle, miközben ők összesen hatan vannak, mi meg ketten. Egy apró morgással veszem tudomásul, hogy ez történik velünk.
- Jobb ha elmentek, mielőtt valaki megsérülne közületek. - ejtem ki a szavakat, mire ők vészjóslóan felhorkannak.

Felvont szemöldökkel néz hátra. Egyelőre még arra sem veszi a fáradtságot, hogy normálisan hátrafoduljon. Úgy nézett rájuk, mint akit most szúrtak meg egy késsel.
~ Kisasszony...?
Egyik kezét finoman feléjük elemte.
~ Hogy én kisaszony...?
Majd a másikat csípőre tette, és feléjük fordulva, merev tartásban megállt.
- Már megtörtént...
Mialatt ezt kimondta egy majd öt méteres, lapos jégtömb jelent meg a haramiák felje felett. Többjüket rendesen fejbe is csapta, amitől még ingerültebbek lettek, majd nekiláttad szép lassan közeledni feléjük.

Az események hirtelen felpörögnek, ahogy öt bajkeverő alak felénk indul. Hangjuk magabiztos, mint akik úgy vélik, hogy teljesen biztonságban vannak, ha öten támadnak kettő alakra. Nézem a társam reakcióját, aki teljesen egy hullámhosszon lenne azokkal. Magamban megcsóválom a fejem, hogy mégis miféle alak lehet, mikor előbújik a szög a zsákból. Valami jégtömböt idéz a feléjük felé, hogy ingerültebbé váljanak. Az egyik egy dobótőrt vesz elő, s hajítja a partnerem hasa irányába. A többi viszont kardot ránt, s körbevesznek minket, már amennyire tudnak. 1-1 darab az oldalunkon. 1 elől és kettő a hátunk mögött. Látszik rajtuk, hogy összeszokott banda, akik tudják, hogy mi a nyerő taktika.
- Hé! Felejtsd el a bűvésztrükkjeid, ez itt halálosan komoly – szólok rá a sorstársamra. Szerencsére nálam van az alabárdom, de bizony hátul nincs szemem. Ettől függetlenül úgy állok meg, hogy a hátam nekivethessem a társaménak, így mindegyik küzdőfelem mozgását láthatom.

- Én...mindig komoly vagyok... - hangzott a tömör válasz.
~ ...de jó vicc volt. - szólalt meg végre Lia is. - Ugye tudod, hogy egyszerűbb lenne csak úgy elfutni. - igaz, a lány már feladta, hogy értelmet verjen Gerardba. Ezt inkább csak a vicc kedvéért mondta
Ekkor a tőr se szó se beszéd, beleáll a karjába. Gerard nyög egy nagyot, egy pillanatig megepedten néz előre. Már-már úgy tűnt, sikerült szaván fogniuk. Aztán a tőr nemes egyszerűséggel kiesik onnan, majd egy tompa puffanásal földet ér. Seb csak egy aprócska szúrás volt, éppen hogy vérzett.
- Ennél több fog kelleni ellenem! Mert én vagyok a legendás és hatalma...
Ekkor két férfi azonnal nekitámadt.
- ...hé, engedjétek, hogy befejezzem! - kiáltotta kétségbeesetten, mert nem tudta befejezni a monológját.
Egy intésére öt darab nyílvessző hosszúságú pengeéles szilánk jelent meg a levegőben, sorra megindulva az öt darab útonálló felé. A meglepetésszerű támadás megtette a hatását, a nyilak eltalálták, és megtorpanásra kényszerítették őket.

Érdekes választ ad a partnerem, mert az előbbi cselekedete nem éppen arról szólt, hogy gyorsan véget vessen ennek az egésznek. A támadóink arcán jól látni a dühödt kifejezést, ami leginkább nem az én személyem felé irányul. Sokkal inkább a másik felé, aki valamilyen varázsló féleség lehet. Nem szívlelem őket, de most kénytelen vagyok elviselni ezen egyet, ha már olyan jól fellöktem őt. Mikor felém akar közelíteni a három darab küzdőfelem, akkor az alabárdommal suhintok egy széleset, hogy megtudják az én hatótávolságomat. Megtorpannak, s egymást kezdik el nézni, s apró jelzéseket adva egymásnak, hogy mitévő legyenek. A bajtársam valamit szeretett volna volna mondani, mikor felé kettő haramia indul. Meglepődnek a támadástól, de mivel nem ért különösebb súlyosabb helyet, így egyszerre próbálkoznak egy kardszúrással. Eközben felém mind a három újból megindul, abban a reményben, hogy engem ki tudnak fosztani. Nagyon elszántak. Én taktikát váltok, s egyenesen nekirontok a bal oldali egy darab haramiának. Termetéből ítélve ő lehet a csapatnak a vezére. Meglepi őt a váratlan döfés, de nincs ideje védekezni ellenem. Felnyársalom őt, majd erőből eltolom őt, miközben ő nyitott, fájdalmas ajkakkal néz rám.

Ahogy a szeme sarkából látta, a másik könnyedén leterítette az egyik haramiát.
- Nem maradhatok le! - mondta magának.
Felemelte mindkét kezét, a feje fölött keresztezte az alkarjait. A csuklónyát egy látványos mozdulattal lebiggyesztette, majd közvetlenül utána a ruhaujjából megannyi vörös fénnyel lángoló kötél kúszott elő (szám szerint tizennégy darab), feldühödött kígyóként támadva a banditákat.

A banditák látva, hogy vezérük elesett, emellett valami vöröslő dolog jelent meg, így amennyien maradtak, annyi felé kezdtek el futni. Így még nem láttam haramiát futni, szinte azonnal elnyelte őket a legközelebbi sikátor sötétje.
- Ami azt illeti, még mindig nem értem, hogy mire jók nálad ezek a parádés mozdulatok. - jegyzem meg, hogy az én tetszésemet biztosan nem nyerte el. Ám mielőtt a másikban felmerülne a kérdés, hogy miért szurkálom, úgy én a következő szavakkal veszem el az előbbi élét.
- Végeredményben elmentek, s ez a lényeg. - sóhajtok egyet, miközben ránézek a haramia vezérre, aki lassan átkerül egy másik világba. Azután szétnézek, hogy nem-e támadnak vissza ezen alakok, de nem úgy tűnik számomra.
- Ez a kis testmozgás éhesebbé tett. Te hogy vagy ezzel? - lapogatom meg a legény vállát.
- Az én nevem Siegbald Esser. S a tiéd? - mosolygok rá.

Sugárzó arccal fordult oda a másikhoz...leginkább azért, mert azt hitte, hogy az ő lángjaitól rémültek meg ennyire. Még tett egy fél lépést felé Sieg felé, majd megáll, alig egy méterrel előtte.
- A kiállás a hős lovag fontos erénye. Gerard D. Lawrenz a becsületes nevem! - mutatkozott be egy eltúlzottan látványos kéznyújtással.

Érdekes egy alak a másik, főleg azért, mert mikor meglátom a sugárzó arcát, akkor rögtön eszembe jut egy katolikus szent. Ez azonban megint csak arra emlékeztet, hogy honnan jöttem valójából, s milyen nehézségek árán kötöttem ki itt, csakis délen. Megáll előttem, mire az egyik szemöldököm felugrik egy picikét.
- Nem hős lovag vagy, hanem egy túlélő, aki 5 flótást sértett meg, abból négyet elijesztett. Semmi több. A vezért, meg megleptem. De szerintem kár ilyen szavakkal szájunkra venni őket. Menjünk a Mosolygó Árvalányba. - ezzel megindulok, egy kicsit sietősen. Egyik részről, mert nem akarok az őröknek válaszolgatni, másik részről láttam azt a pár helybélit, aki rémülve távozott a helyről. Út közben letörlöm a vért a fegyveremről, majd a véres ruhadarabot egy sikátorba hajítom.
- Kedvenc italod?

Elégedetten lépkedve követiőt, nem törődve azzal, amit csinál. Mindenkinek megvan a maga vélekedése a harcról, vagy annak szerepéről. Hallgatni viszont érdekes volt, ahogy a szürke, kopár valóságot próbálta meg lefesteni neki, aki a mágiáját arra használja, hogy megteremtse, amiket elképzel. Furcsa ellentét volt ez. Eddig még senki sem mondott neki ilyet...Liát leszámítva. A lány úgy átlag óránként kétszer hozta szóba neki, hogy a lovagregények erősen túl vannak dekorálva.
- Egy forrás vize. Egy olyan forrásé, amit még nem szennyezett be az emberi kéz...nyugi, csak vicceltem - nevette el magát, bár tény és való, hogy valóban ez volt a kedvenc itala - A teát is nagyon szeretem.
Csendben haladtak tovább az emberek közt, egyre közelebb érve az említett helyre.
- Meglepően jó harcosnak tűnsz... - szólt hozzá minden előjel nélkül - A fronton szolgáltál a fegyverszünet előtt? - sok katonát látott, aki a fegyverszünet miatt menesztettek és most kénytelenek voltak kóborolni. Félelmetes, harcedzett katonákat.

Gerard kívánsága egyedi, de mégsem kivitelezhetetlen. Jobban belegondolok, akkor Lángvetőnél hagytam a kulacsom, amiben van forrásvíz. Hiába viccelődik velem, mert én csak azért is megadom neki ezt a luxust.
- Ki iszik ilyen italt, mikor itt van a városban? Mézsör? Vagy esetleg édes bor? - faggatózom, vagy legalább próbálom rábeszélni őt, valami minőségibb italra. Egy darabig csendben haladtunk, mikor megszólít a társaságom, mire én ránézek.
- Elkerültem a frontot, én nem foglalkoztam ilyesmivel. Zsoldos vagyok. Ami azt illeti párszor majdnem ott hagytam az életem a küzdőfélnél. - ismerem be, aztán tovább lépek.
- Engem az élet kovácsolt olyanná, amilyen most vagyok. De vajon azok mit mondhatnak magukról, akik varázsolnak?

- Sajnos nehezen állom az erőset. - feleli mélabúsan - És valószínűleg soha nem is fogom megszokni.
Nagyokat szusszanva mennek tovább. Démon mivolta miatt nem valószínű, hogy egy centit is nőni fog, vagy akár bármennyire is megkomolyodni ilyen téren. Érdekes történet volt, nem ismeretlen számára, mégis különös volt hallani, hogy mennyire kemény is tud lenni az élet.
- A mágusok kicsit másképp gondolkodnak. Mi az életet akarjuk olyanná formálni, amilyennek megálmodjuk.
~ Ez borzalmas volt.
~ Nem is!
- Ugyanazon érme két oldala, nem igaz?

Mikor meghallom, hogy a társaságom nehezen bírja az erőset, akkor nem tudom sajnáljam-e vagy esetleg bátorítsam, hogy ne adja fel ilyen könnyen. A második mondata viszont teljesen meggyőz arról, hogy ejtsem ezt a bizonyos témát, s ettől sokkal fontosabbról beszélgessünk.
- Szóval a mágusok úgy vélik, hogy alkotnak és beleszólhatnak az élet rendjébe? - már magától ettől a gondolattól kiráz a hideg. Láttam már varázshasználót, de szerencsére csupán távolról. Az ő véleménye elmélkedésre ítél, hogy végül nagy nehezen megszólaljak.
- Csakhogy, mindenkinek más az elképzelése a világról. - ennek alapján pedig nehéz lesz egy egységes életet teremteni.
- Nem mondanám két oldalnak. Én úgy vélem az érme egyik oldalán ott vannak, akik saját kezükben hordozzák a sorsukat, míg a másik oldalon, akiket sodor az ár, s ki tudja hol fognak kikötni a végén. - magamban áldom a tanítom nevét, aki ilyenekről beszélt nekem. A nevelőapámra gondolok, meg a helyi déli papra. Idő közben megérkezünk a célunkhoz, így odalépek Lángvetőhöz. Ránéz Gerre, s odatolja nagy merészen a fejét, hogy megbökje a vállát. Mit ha ezzel azt szeretné a tudomására tenni, hogy kicsoda vagy? Leemelem a kulacsot, aztán átnyújtom Gerardnak.
- Itt a forrásvized, de odabent teádat is megkaphatod.

Elveszi a kulacsot, majd odaszorítja az oldalához.
- Megvárom, amíg te is kikéred az italod. - az illem kimondta, hogy csak akkor szabad nekilátni az italodnak, ha már mindenki kitöltötte a maga frissítőjét.
Egy pillanat erejéig az ég felé emelte a tekintetét. Elgondolkodtató volt, amit a férfi mondott. Az érem odlalai...a mágusok...az élet folyama.
~ A mágusok nem vélik...
~ A mágusok tudják...
Idegesen rázza meg a fejét. Nem szereti, ha eluralkodnak rajta a túl sejtelmes, túlzottan sötét gondolatok. Régi emlékek azok csupán, amiket már maga mögött hagyott. Derült mosollyal az arcán néz visza a másikra. Utálta, amikor valami a melankólia felé lökdöste.
- Az élet már csak ilyen! Na mire vársz még, ugorjunk be!

Meglep, hogy Gerard meg akarja várni, amíg én kikérem az italom. Nemes gesztus a részéről, de nem hinném, hogy túlságosan jó taktika a részéről. Végül magamban, csak ráhagyom, meg nem vagyok annyira akadékoskodó alak.
- Te tudod, de aztán nehogy kiszáradj miattam – szólok vissza. Úgy tűnik, hogy Lángvető bökését nem vette észre, s még mielőtt többet kapott volna, akkor én elvontam az állatom figyelmét finom almával. Most azt rágja, s ilyenkor nem számít senki sem.
- Menjünk. - ezzel megindulok előre. Mikor belépek, akkor egy szőke nő jönne hozzám, hogy karjaimba ugorjon, de úgy nézek rá, hogy az rögtön „kövé” mered. Ám Gerard érkezésénél rögtön ugrik újra, s próbál a karjaiban kikötni.
Szívesen öleltem volna, ha nem lenne nő az életemben. De így, most már semmi ilyen cselekedet nem jöhet szóba. A pulthoz érkezek, s rendelek magamnak sört.

Mikor belép nem lát mást, csak egy máik ismeretlent, aki megpróbál közelebb húzódni hozzá. Gerard a tőleszokott módon reagál: lép egyet hátra, majd az egyik kezét előrenyújtja felé.
- Hódolatom, Milady! - mosolyog rá bizalom gerjesztően.
Sajnos azonban a saját és társa emlékeiből jól tudja, miféle lánnyal van dolga. A hölgyemény zavarában elfogadja a felajánlott kezet, mire ő finoman megcsókolja a szőke szépség kacsóját, majd elsétál mellette.
- Vigyázzon magára...újabban sok errefelé az útonálló.
Mialatt Siegbald rendel magának valamit, ő keres egy üres asztalt. Talál i egyet, nem sokkal egy ablak mellett. Egyet int a kezével, mire megjelenik előtte egy poroskupára emlékeztető fekete valami, egy boroskupa árnyakból szőtt másolata. Abba tölt magának a vízből, majd megvárja a másikat.

Nem nézek hátra, hogy mi történik Gerarddal és a szőke nővel. A férfi köszönéséből jövök rá, hogy miféle lehet a forgatókönyv. Én biztosan nem bátorítanék egy ilyen nőt kézcsókkal. Látszik rajta, hogy rosszban sántikál. A pultnál kikérem magamnak a sört, majd kifizetés után elindulok a társamhoz. Még mielőtt megérkeznék hozzá, akkor a szőkeség pofátlan módon helyet foglal, majd valamit mond a Gernek. Mikor megérkezem, akkor rám néz, mint egy mérges kígyó.
- Ön meg mit zavar minket? Van még üres asztal! - jelenti ki ingerülten, miközben én megállok és iszok a sörömből. Magamban elkezdek számolni, miközben abban reménykedek, hogy egyszer lelép innen. Szemmel láthatólag nem ez terve.
- Nos, akkor itt sem vagyok. - egyáltalán nincs szükségem őrült nők átkozódására, meg olykor egyes nők félelmetesek.

Gerard egyszercsak megduplázódik, kettő ugyanolyan jelenik meg belőle. Az egyik feláll az asztaltól, amit a kedves lány észre sem vesz. A kettő ottmaradt tovább beszélget valami jelentéktelen dologról, eközben a másik Gerard odasétál Sieg mellé.
- Nem kenyered a románc, nem igaz? - kacagja el magát barátságos mosollyal az arcán, miközben helyet foglal egy másik asztalnál. - Na akkor koccintunk végre? Szomjan halok.

A nő Ger szavaira elgondolkozik, aztán a következővel próbálkozik.
- Te meg míről beszélsz? - néz rá ártatlan arccal, miközben szemmel láthatólag közelebb húzódik hozzá. Nekem a Mosolygó Árvalány kezd teherré válni, főleg úgy, hogy jobban szemügyre véve, minden vendégnél ott egy nő, vagy férfi. Magyarán, ez nem az a hely, ahol nyugodtan el lehetne fogyasztani egy sört. Nem ülök le Gerhez, inkább gyorsan lehúzom az italom, s az asztalra teszem a kupát.
- További jó szórakozást. Ez már nem az én világom – ezzel egyetemben sietős léptekkel távozom. Lángvetőre felszállok, majd keresek valami kellemesebb helyet.

A démont iszonyatosan felidegesíti, hogy a másik nem hajlandó vele koccintani. Így is elég varázsereje ment rá, hogy megtévessze a lányt. Ahogy a szájához emeli a kupát, Siegbald arra lesz figyelmes, hogy három fekete színű kötél kúszik elő Gerard ruhájának ujjából, megragadják a kupáját é kicsikét eltartják a szájától. A fiú ezután odakoccintja a poharát a másikéhoz.
- Egészségedre. - mondja lágyan, majd megissza a vizét. A kötelek ugyanebben a pillanatban eleresztik a söröskorsót.