Küldetés - Becsületes munkáért becsületes fizetség!

Egy füstös kis fogadóban ülsz, ismered már a helyet jól, s bár sok meglepetés már nem nagyon érhet itt, mégis érdemes figyelni a körülötted lévő mulatozó-búslakodó emberekre. A kések gyorsan csusszannak így estefele, csoda lenne, ha ma nem kéne holtan kidobni valakit innen, értelemszerűen nem lenne rossz, ha az nem te lennél. A dohos kis asztalon ami mellett ülsz egy-egy pohár ital pihen, sör főleg, de semmi sava sincsen már. Talán a tied, talán valaki másé... Akárhogyan is, kellemes  kint uralkodó hűvös esőben egy befűtött de büdös kocsmában üldögélni, s bár lassan telik az idő, nem kéne túlzottan zavarónak lennie. Tőled nem is oly messze, egy visító lant szólal meg Morrison Dzsiggjét játszva, s mellé nem is oly sokára egy pajzán szöveg kezd hallani. A dal egy menyecskéről szól, akit egy víg zsoldos egy aranynyaklánccal csábít el egy tisztásra, hogy ott táncoljanak. Milyen nagyszerű is ez a kocsmai élet nemde? A dallam folytatódik, s ezzel párhuzamban kinyílik a kocsma ajtaja, ahonnan egy barna, cserzett bőrű fekete inges alak lép be. Rendezetlen zsíros hajáról lerázza a vizet, majd egy cinkos pillantással irányodba indul. Jól ismered terebélyes lépéseit, nem más ez, mint Hermann Schulz, informátoraid egyike, akinek köszönhetően sikerült már egyszer-kétszer majdnem fűbe harapnod, de ennek ellenére megbízható alak.
- Áh, szép estét, szép estét. Minő rettenetes idő van kint, nemde?
Bármiféle engedélykérés nélkül leül eléd, majd az egyik asztalon heverő kupát meghúzza. Undorítóan közvetlen egy ember, ha nem ismernéd, lehet nemes egyszerűséggel pofán csapnád egy tőr vagy kardmarkolattal.
- Nos, akadna egy kis feladat. Ha érdekel, szívesen elcsiripelem, hogy miről is van szó.
A háttérben a dal elhallgat, majd élénk tapsolás és kiáltozás követi a pillanatnyi csöndet, ami hamarosan még egy serényen koppanó-roppanó zene vált majd fel.

Már megint egy zsírszagtól és bagófüsttől bűzös kocsmában ülök, ahol már annyiszor, így túl nagy figyelmet nem szentelek a környezetemre, csak amennyit egészséges életösztönöm diktál.
Egyedül vagyok, nő vagyok és ez sokszor ébreszt egyesekben olyan gondolatokat, amiket csak egy pofába öntött hideg sörrel, vagy egy ágyék rúgással, vagy végső esetben egy tőrdöféssel lehet csak megoldani. Ez egy ilyen hely! Semmiben nem különbözik száz másiktól, amiben már megfordultam, csak a sör pocsékabb, de valamivel el kell ütni az időt.
Persze nem iszom annyit, hogy ez a reflexeim kárára váljon, csak módjával, hiszen várok valakit, aki miatt már többször majdnem feldobtam a talpam és, ha hinnék Istenben, már többször ítélőszéke előtt állhattam volna, de hát neki is élnie kell valamiből és minél veszélyesebb egy meló, annál több pénz üti a markát, ahogy persze nekem is. Nem is panaszképpen rovom fel neki, csak jobb, ha azért résen van az ember, ki tudja miért fizetnek neki legközelebb.
Hátradőlve, lazán ülök a székbe, fejem a falnak döntve és lábam önkéntelenül kopogja a lant ritmusát, miközben félig leeresztett szemhéjam alól figyelek az ajtóra.
A dalt már unalomig ismerem, már én is eltudnám énekelni, ha akarnám, így nem nagyon köt le, ahogy a többi kapatos, bele-bele kurjongatót.
Meg sem rezzenek azonban, amikor belép a jól ismert alak és lerázza magáról a vizet, majd egyetlen pillantással végig söpörve a termen azonnal kiszúr magának és halvány mosollyal indul felém.
Könnyed, nem törődöm mozdulattal magam alá húzom a lábam, miközben Hermann leveti magát a velem szemben álló székre és úgy beszél, mintha csak tegnap váltunk volna el, aztán még a sörömet is megissza.
- Neked is szépet, bár abba az előbb köpött bele az a csontrészeg ürge a sarokban, az ott, az odvas szájával. – intettem egy alélt alakra a másik asztalnál. – És még az előző feladatból való részem sem fizetted ki teljesen, mondván te sem kaptad meg a részed, miért is érdekelne ez a másik? Ráadásul, alig bírtam meglépni az embervadász kutyájuk elől, amit elfelejtettél megemlíteni. – nézek rá kissé előrébb hajolva, hogy a szemébe nézzek. – Szóval nagyon meggyőzőnek kell most lenned, ha akarsz tőlem valamit.
Közben intek a telt keblű fogadósnénak, hogy hozzon még egy kört.

*Szavadra Hermann felnevet, öblös kurjongó hangja teljesen ellentmond az általa végzett sumákos feladatnak. Senki se tudja, hogy lett belőle informátor, de talán jobb is, kelletlen küllemének ellenére gondolkodás nélkül döfne egy tőrt akár egy csecsemő gyomrába is, ha persze megfelelő pénzt kapna érte.
- No, az legyen a legnagyobb baj, jobban aggódok az ágyékom miatt. Kissé viszket tegnap óta. Remélem csak tetű, de ki tudja... Manapság az apácák mindenféle nyavalyát hordoznak! * A pénzzel kapcsolatos kérdésre kissé meglegyezi kezét, sejtheted jól, hogy nagyon sok nyaggatás után fog csak hozzád kerülni az összeg... Ha egyáltalán hozzád kerül. * - Igaz-igaz, teljesen el is felejtkeztem a dologról. Talán legközelebb Amy.
* Megjegyzésedre egy gyönyörű szarrágó vigyor gyullad, barnás-sárgás fogait meglepő büszkeséggel villantja feléd. Ezzel a gesztussal még talán egy éhező koldust is képes lenne megnyerni! 
- Aye, meggyőző, az vagyok én. Sima kis feladat lenne, egy kuncsaftnak eléggé tartozik egy jóember, s nem nagyon tudja megtéríteni ezen tartozását. Szomorú dolog, de hát ugye üzlet az üzlet, példát kell állítani. Szépen fel kéne koncolnod, minél rondábban hal meg annál jobb. * Egy sárgás papírdarabkát vesz elő zsebéből, majd gyorsan átolvassa * - A nyomornegyedben él a faszi, Orleon a neve, itt a cetli, rajta a címmel. Sima meló.
* Ismét felvillan a mocskos vigyor, majd most egy terebélyes böfögés társaságában egy méreteset is köp a padlóra. A fene se érti, hogy nem hever még ez a ember egy sikátorban, faszán kibelezve. 

Nekem nem újság és nem is derogál olyan fickók társasága, mint Hermann, aki minden bizonnyal az anyját is eladná, vagy elvágná a torkát, ha pénz kínálnak érte, hiszen nélkülük és az általuk felhajtott munkák nélkül felkopna az állam nagy valószínűséggel, aztán meg jobb is, ha nem tudom, hogy kik a megbízók egy-egy feladatnál, mert akkor legalább eggyel kevesebb olyan liheg a nyomomban, aki el szeretne tűntetni, mert sokat tudok.
Jobb az, ha én nem tudom kinek dolgozom, a megbízó meg nem tudja ki végzi el konkrétan a melót.
- Nem is azért mondtam, mert aggódom az egészségedért, hanem mert esetleg majd később zokon veszi és ha már eltűntél nekem kéne megmagyarázni, hol a piája. – vontam meg a vállam.
Azt, hogy a pénzemről elfeledkezett, hát ezt nem csodálom, Hermann-nak ez irányban eléggé silány az emlékezete, bezzeg, ha neki tartozik valaki…………A legutolsó ilyen kuncsaftjának csak a torzóját halászták ki a folyóból.
- Legközelebb, Hermann, legközelebb…….ha elvállalom ezt a munkát, akkor a tartozást is hozzá csapod, ha nem, akkor most adod ide, különben nem lesz több gondod az apácákkal. – villantok felé én is egy vakító vigyort, amiben érezheti a jókedv hiányát.
Aztán kíváncsian hallgatom, hogy most mit ajánl, mert méh nem döntöttem el, hogy hagyom-e megint belerángatni magam valami erősen kétes dologba, azonban eljön az a pont, amikor említ egy nevet……
- Mit mondtál? – hajoltam előre és ragadtam meg a nyakán az inget. – Hogy hívják a fazont?
Orleon! Hányszor és hányszor ismételgettem magamban ezt a nevet, hogy már szinte beleégett a tudatomba, ahogy a képe is, ahogy ott ül és mosolyog a szüleimre!
De, hát Orleon nem egy van a világon és az azért lehiggaszt némiképpen, hogy a megbízás a nyomornegyedbe szól. Egy ilyen címeres csirkefogót meg nehéz elképzelni, hogy idáig süllyedt volna.
- Elvállalom! Kér valami bizonyítékot a megbízód?
A böfögésére és a köpködésre csak elhúzom kissé a szám, de a gondolataim most elég messze járnak.
- Két nap múlva legyél ugyanitt, ebben az időben és…..Hermann…..hozzd..... a....... pénzem! – nézek rá jeges tekintettel, majd, ha nem tart vissza kisétálok az ajtón.

- Tud az jobbat is annál, minthogy szóvá tegye, akkorát kap a kardmarkolattal, hogy menten elfelejti majd az italt, meg még azt is, hogy mit csinált itt.
* Jó eséllyel blöff, de végül is a fene tudja... Akárhogyan is, ez már nem a problémád, pláne, hogy jó eséllyel eléggé ismert lehet Hermann ahhoz, hogy véletlenül se kössenek bele, csak azok akik meg is akarják ölni... Biztos van pár ilyen, jó kérdés, hogy próbálkoztak-e már vele.
- Jól van na, meglátjuk. Etetnem kell valamiből a családomat, tudod nagyon jól... De megteszem amit tudok, értékes munkáserő vagy, kár lenne, ha engedetlenség vezérelne. 
* Hazudik, még ő maga sem gondolja túlzottan komolyan az egészet: Gyereke annyi lehet mint kutyán a bolha, de hogy nem neveli őket, az biztos dolog ám. Kitörésedre elvigyorodik, szájából erős borszag szivárog kifele, meg sem lep már ezen tény. 
- Csak nyugalom, Orleon a név. * Testén bivalyosan rándít egyet, majdnem elszakítja a saját ingét, de sikeresen kiszedi magát a fogásból. Gesztusod szemmel láthatóan nem tetszett neki, de végül is nem osztja meg veled ezen tényt. * - Húzd ki a ház elé a hullát, ennyi mind. Ha jól végzed a melót, úgy is tudni fogjuk, gyorsan terjed az ilyesmi.
* A kocsma még mindig hangos, Hermann a pult fele sandít egy pillanatra, ahogy a csapos felkiált, hogy " Ki kér sört?". Piálni akar még, ez egészen biztos. Miután távozol, minden bizonnyal hétrét fog fetrengeni majd valamelyik sikátorban, egészen addig, amíg le nem vizelik az utcakölykök. 
- Pénz, pénz, mindig csak az a pénz! * Egy fáradt sóhajjal némiképp meglegyinti kezét * - Rendben, itt lesz. 
* Távozóra fogod, s elhagyod hát az ivót. Fejed felett még ócskán lóg a cégér, " Pityókás Krumpli " . Démoklész kardjának ugyan nem nevezhető, de ki tudja mikor törik rád. Az eső persze még mindig esik, mocskos mód nyirkos minden a közelben. Ha körbenézel néhány csórót látsz a köveken dideregve ülni, s pár sumákos alakot, akik lesik, hogy jár-e majd erre vaskos erszényes nemes. Hosszú este lesz, rohadt hosszú este.

Nem kétlem, hogy errefelé Hermann nagyobb népszerűségnek örvend, mint az öreg, fogatlan, így annyiban hagyom a dolgot, nem nagyon hatna meg, ha meg is tenné, ahogy az sem, ha ezt a dicsekvő szószátyárt tanítanák móresre egyszer. Legfeljebb azt sajnálnám, hogy másik összekötőt kéne szereznem és megbízhatót találni, aki nem nyúlja le csak a pénzem kisebb részét, mint az előttem ülő, sajnos nehéz találni.
- Ja, a családod? – emelkedik fel a szám sarka kissé. – Bár, ahogy az előbb vakaróztál, még el is hiszem, hogy népes egy társaság, de azokat hagy ne én tartsam el.
Már megbántam, hogy ennyire nyíltan elárultam magam előtte, nem kell tudnia, hogy milyen titkaim vannak, mert a végén én is egy megbízás másik végén találom magam, hiszen Hermann erkölcsi érzékénél és lojalitásánál egy tetű is többel rendelkezik.
Mikor megrántja magát hátra, magamhoz is térek és ismét hátra dőlök a székben, arcomra visszakúszik a közömbösség álarca, épp eleget adtam ki magamból.
- Rendben, akkor úgy lesz. – bólintok a kérésre a feladatot illetően.
Ha véletlenül mégis úgy lenne, hogy „régi” ismerősömet takarja a név, akkor nem sok mindent fognak felismerni ugyan belőle, de hát én tartom a szavam.
Nem kell követnem elrévedő tekintetét, hogy tudjam mi jár már a fejében, hiszen a feladatát letudta, jöhet a szórakozás, így nem is zavarom tovább, nekem úgy is elég volt mára a bűzös mocsok, inkább megyek vissza a fogadóba és lemosom a bőrömről, amint lehet.
- Akkor minden rendben lesz közöttünk is! – biccentek felé még utoljára.
Nem riaszt a gondolat, hogy ölnöm kell és nem is nagyon érdekel ki és miért vívta ki magának, hogy megfizessenek érte, de most izgatott vagyok. A név nem hagy nyugodni.
Gyorsan lépkedek el éjszakai szállásomig, nem foglalkozva az éjszaka ragadozóival, akik csak zsákmányra lesnek, hiszen velem most rossz lóra tennének és elég okosak, hogy ezt ők is tudják. A szobámban lévő kancsóban lévő vízzel alaposan végig dörgölöm magam, aztán elgondolkozva ülök le az ágyra.
~ Orleon! A fene vinné, hogy pont ezt a nevet kellett választanod! Most képtelen vagyok nyugton álomra hajtani a fejem! ~ pattanok fel és kis járkálás után, eldöntöm: még ma éjjel utána nézek a munkának, nem várok holnapig.
Fegyvereim mindig magamnál hordom, most még egy sötét köpenyt kerítek a vállamra, melynek csuklyáját az arcomba húzom, majd halkan, mint a macska kilépek az ablakon, hiszen nem kell mindenkinek tudnia, hogy nem vagyok a szobámban.
A nyomornegyedbe  még négy gyűrűn kellett keresztül surrannom, de szerencsére az őrök nem voltak az éberség mintaképei, a belső kapukat meg, mivel nem volt hadi állapot, nem zárták éjszakára, így egy fertály óra múlva már a nyirkos, bűzös, mocskos sikátorok labirintusába is értem.
Ez már veszélyes zóna volt éjszaka, így kezem kardom markolatán nyugodott, ahogy a sötétbe burkolózó, omladozó házak falai mellett surrantam, próbálva eltalálni a megadott címhez.

Eltávozol hát a kocsmából, s szépen visszatérsz szállásodra, ahol a megszokott állapotokkal találkozhatsz. Egy gyors cicamosdás, úgy illendő ám ha az ember éppen aludni ( Vagy ha nem, akkor gyilkolni készül!), némi kis öltözködés s már indulhat is a mandula. Kipattansz hát az ablakodba, s szépen elindulsz a nyomornegyedek felé. Szerencséd lehet, ünnepnap valá ma, így az őrök egészen foghéjasan vannak, s ha meg is látnak... Nos, így errefelé nem ritkák azok, akik sötétbe burkolva közlekednek. Ha nem látszik ki a fegyvered, akár táncolhatnál is előttük. Ez persze kicsit változik ahogy beérsz a gettóba, ott már biza mindenki mindenki áldozata: Egy rossz lépés, s nem csak az ember tárcája bánhatja az estét, mostanság egész számosak az afféle esetek, ahol egész testek tűnnek el hirtelen. Az a hír járja, hogy egyes kuruzslók és sarlatánok kísérleteznek ezeken a hullákon, s egészen jó kis summát adnak egy-egy szerencsétlenért. Csúnya pletykák, jobb ha az emberek elengedik az ilyesmit a fülük mellett... Akárhogyan is, te folytatod utad a mocskos utcák és utcácskák között, ide oda lépve, elkerülve az esetleges embereket vagy prostituáltakat. Mindez persze elméletben piszkosul jól működik, de a hely relatív labirintusléte miatt nem igazán tudsz kiigazodni az utcákon, s végül némiképp eltévelyedve egy zsákutcába kötsz ki. Mindez persze magában nem lenne annyira rossz, de ahogy fordulsz visszafele, három alak állja utadat. Sötét van, nem tudod őket igazán megfigyelni, s egyenlőre csöndben bámulnak. Mit teszel hát?

Talán szerencsésebb lett volna, ha várok a munkával, bár még az sem biztos, hogy ma meg is csinálom, amit Hermann rám bízott, de nem hagy nyugton a gondolat, hogy ez az Orleon, az a férfi lehet, aki végzett az egész családommal. Igaz az öcsém sorsa még bizonytalan, még szerettem volna hinni abban, hogy az a boszorkány nem végzett vele, de sajnos, ez nem valami lányoknak szól csipkerózsikás mese, aminek a végén a jó elnyeri méltó jutalmát, bár szerettem volna azt hinni, hogy legalább a rossz az igen, még hozzá az én kezem által.
Abban sem lehettem biztos, hogy a férfinak egyáltalán ez volt az igazi neve és nem csak álnévként használta, mikor szüleim bizalmába férkőzött.
Szóval mindazon által, hogy kicsit begőzöltem a név hallatán, azért igyekeztem a realitások talaján megvetni a lábam, de tudtam, hogy látnom kell, ahhoz leendő áldozatomat, hogy biztos legyek benne, nem ő az.
A gyűrűk kapuin gond nélkül jutottam át, nagy volt a nyüzsgés az egész városban, így egyáltalán nem én voltam az egyetlen, aki az éjjel nem tudott a fenekén megülni. A homlokomra meg nem volt írva, hogy milyen ügyben járok, kardom szépen elrejtve köpenyem alatt pihent, így egy őr sem állított meg, még csak egy figyelmesebb pillantást sem kaptam.
Persze a nyomornegyed már más tészta volt. Ott nem az őrök jelentettek a veszélyt, hanem azok, akik éjszakai prédára vártak, részeg, eltévedt, pénzes nemes ifjakra, szajhák által elcsalt szerencsétlenekre, de én egyik sem voltam.
Vagyis csak az egyik……mivel ebben az összevissza hányt viskók rengetegében csak sikerült elgabalyodnom nekem is.
Elég jó a tájékozódó képességem, így nem estem kétségbe, mikor hirtelen egy fal állta utamat, bár halk káromkodás hagyta el a számat, ami bennem is rekedt félig, mikor megláttam az utca másik végét elzáró három alakot.
Megtorpantam, de azok sem jöttek közelebb, csak álltak ott és….vártak? Vajon csak véletlen egybeesésé, vagy rám várnak?
De hát nem ácsoroghattam ott ítéletnapig, így kezem a kardmarkolatra csúsztatva a köpeny takarásában, elindultam feléjük, vagyis a zsákutca kijárata felé halk, de határozott léptekkel, megpróbálva elmenni mellettük, de a szemem egy pillanatra sem vettem le róluk.

Óvatosan elindulsz a három fazon irányába, kezed szorosan a fegyveren pihen, készen arra, hogy esetleg lecsapjon ha arról van szó. Nagyon bölcs lépés, ugyanis ahogy három méterre kerülsz tőlük, egyikük megszólal.
- Micsoda gyönyörű este ez, máris találtunk magunknak egy szép madárkát, akinek a tollát jól le lehet szaggatni, meg aztán ki tudja mit még...
- Höhöhöh, meg biza... Meg.. Höhöh
- Hallgass te ostoba.
- Höh...
Így közelebbről már kissé meg tudod vizsgálni őket, alakjuk és vonásaik igencsak hasonlítanak egymásra, jó eséllyel valamilyen fivérek akik együtt lopnak és csalnak. A beszédes sűrű bajusszal és meglepően kedves arccal van megáldva, míg az ostoba igencsak sebhelyes. A harmadik teljesen jellegtelen, könnyen el tudna rejtőzni bármelyik tömegbe, de talán pont emiatt ő a legveszélyesebb, s jó eséllyel a vezetője is a kis csapatnak.
- Kétféleképpen csinálhatjuk, ellenkezhetsz és felkoncolunk... Vagy esetleg boldoggá tehetsz mindenkit egy pár kedves gesztussal, s talán nyugodtan távozhatsz... Úriemberek vagyunk, a második verziót preferálnánk.
Köpenyeik és ruháik alól méretes fegyverek kerülnek elő, egy vaskos bunkósbot, egy szép rövid kard, és két tőr. A feszültséget szinte harapni lehet a levegőben, bármikor elpattanhat a húr és neked ronthatnak, de talán egyenlőre még nem indul meg a támadás. Tégy amit kívánsz.

/ Ismét nagyon erősen hangsúlyozom, hogy amit leírsz, arra reagálok, s nem mindig a legkézenfekvőbb megoldás a Jó megoldás. /

A nyomornegyedben járok és nagyon úgy néz ki, hogy kicsit elkeveredtem, ráadásul három alak állja el a zsákutca kijáratát, ahol el kellene haladnom……..hát nincsenek illúzióim, hogy ezek talán jólelkű szerzetesek, akik az eltévedt vándort akarják megsegíteni, mert ennek itt elég kicsi volt a valószínűsége. Inkább zsiványokra tippelnék, így természetesen amennyire lehet felkészülten közeledtem a trióhoz és mikor közelebb értem, nem igen gondoltam, hogy tévedtem volna, főleg, amikor meg is szólaltak.
Fürkésző tekintetem figyelmesen vizslatja őket, ahogy lépésről-lépésre közeledem. A gyér fényben is megállapítom, hogy talán testvérekről lehet szó, bár viselkedésük már közel sem az és ez is közre játszik óvatosságomban. Az ostoba nem érdekel, mert valószínűleg , ha küzdelemre kerül sor, abban sem lesz eszesebb, azonban a legjellegtelenebb harmadik az akire érzem, hogy figyelnem kell.
Régóta járom már az alvilág útjait ahhoz, hogy kialakuljanak egészséges ösztöneim és azok most riadót fújnak, nem is hiába, hiszen hamarosan előkerültek a fegyverek is.
- Nem akarok bajt, fiúk, de nem is szórakozni jöttem. – húzom félre a köpenyemet egy kicsit, csak annyira, hogy a kardomon felpislákoljon a hold fénye. – Egy Orleon nevű tagot keresek és, ha megmutatjátok merre találom, akkor nektek is leeshet egy kis pénzmag. – próbáltam a kapzsiságukra hatni. – A fickó tartozik nekem és ha elkísértek odáig és meggyőztem, hogy ideje tejelni, akkor hajlandó vagyok megosztani veletek, mondjuk ………a tizedét, így kapnátok fejenként….10-10 váltót, na? Áll az alku? Minek kockáztatnátok, ha könnyebben is pénzhez juthattok?
Érzem, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy nekem essenek, így én is megfeszített izmokkal állok velük szemben és szemem már gyakorlottan mérem fel a lehetőségeimet, amiket majd kihasználhatok, ha a meggyőzés nem jön be.
Persze eszem ágában sincs nekik fizetni, mert miután megnéztem magamnak az áldozatomat, lesz időm kijátszani ezeket a nyomorultakat.

Úgy döntesz nem rontasz neki a zsiványoknak, igencsak bölcs döntés, lehetséges, hogy képzett harcos vagy, de csúnyán meg tudtad volna ütni a bokádat, ha most azonnal nekik ugrassz. Hogy miért is, nem is olyan sokára kiderül majd.
- Haha, asszissssszed hülyék vagyunk... Ha
- Kussolj barom...  Hülyének ne nézz minket, 10 váltóért egy kutyát sem ölünk meg... De ha szépen adsz ötvenet összesen, azért a szolgálatodra vagyunk
Rád van hagyva, hogy elfogadod-e az ajánlatot vagy sem, amennyiben nem, chaten alkudozunk egyet sebesen. Ha megvan az egyezmény, a csöndes félretaszítja a száját sokat járatot, majd eléd lép.
- Az efféle ügyekben én rendelkezem.... Hallottam már Orleonról, olyan makacs mint az öszvér, soha nem kérne senkitől egy fillért se. Mi dolgod van vele igazából?
A másik kettő meg sem mer mukkanni, látszik, hogy soraikban a csöndes jelentős mennyiségű terrort képvisel, s közel sem egy olyan erőforrás, amivel érdemes szórakozni, vagy játszadozni.
- Ne érts félre, majdnem teljesen mindegy ez nekünk, pusztán csak tudni akarom, mégis ki az, akinek segítünk, s miért.
Kezét kicsit előrébb tolja, mintha parolázásra invitálna, ám addig nem érdemes elfogadni, amíg nem kerül tisztázásra minden...

Sosem szoktam ész nélkül harcba bocsátkozni, főleg, amíg nem visz rá a kényszer és most a felállás és a hely sem nekem kedvez, mert mi a biztosíték, hogy a sötét sikátorok nem rejtenek még jó pár bandatagot, akik csak arra várnak, hogy közbeavatkozhassanak. Talán egy-két sejtelmes árnyék, akik a szemem sarkában feltűnnek a sötétben őket rejti. És még a lelkiismeretüket is megnyugtathatják, hogy én kezdtem az egészet, persze, csak ha lenne nekik olyan.
Természetesen számítottam rá, hogy nem fognak ilyen alacsony összegért egyből lemondani a terveikről, de arra elég volt, hogy időt nyerjek és azt is megtudjam, egyáltalán hajlanak-e az egyezkedésre és….lám-lám…….ki szólal meg végül? Az, akit eddig is a trió vezetőjének tartottam, aki csendben szemlélődött míg a többiek előadták magukat és aki eddigre éles rálátással kitalálta, hogy nem a két szép szeméért és talán nem is némi adósság miatt keresem a nevezett személyt.
- Hmm! Legyen ötven! Nem fogok ezen fennakadni, mivel szeretnék mielőbb végezni és elszakadni bűbájos társaságotoktól. – bólintok rá kis hezitálás után, ennyi még belefér a veszteség listámba.
Természetesen végül ez sem megy ilyen könnyen, pedig már egészen jó irányba kanyarodtak a dolgok és ezt a csapat „eszének” köszönhetem.
- Kicsit ellent mondasz magadnak, barátom, ha nektek mindegy, akkor minek érdekel? Tudod azt tartja a mondás, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik, vagy hasonló egyéb nem szeretem dolog történhet vele……..Elég annyit tudnod, hogy én csak a kéz vagyok, akit megbíztak egy feladattal és nem a fej, aki a megbízást adta. Szóval megegyeztünk? Ti kaptok 50 váltót, én meg, hogy elvisztek Orleon fellelhetőségéhez, aztán mindenki megy a saját útjára.
Ha rábólint, akkor megrázom a felém nyújtott kezét, ha nem, akkor ügyet sem vetek rá.

* Úgy látszik az este sikeresen halad, vagy legalábbis nem sikertelenül, megegyezel hát a három flótással a pénzről, és valamilyen mértékig béke honol a soraitokban, ha egészen feszült békéről is lehet éppenséggel szó. Főnök bólint, majd elfogadja a kézrázást, bár pár szóval még konstatálja a megjegyzésed.
- Hogy mit kell tennünk, nekünk aztán oly mindegy, hogy ki tetteti az érdekelt. * Érzelemmentes arcán megvakar egy elöregedett pattanást, majd folytatja mondandóját * - Azt viszont jó lenne, ha tudnád, hogy vagy száz évvel túl korán keltél még fel ahhoz, hogy fenyegess.
* Arcán egy nagyon vékony gúnyos vigyor jelenik meg, szinte vágni lehetne a mosoly élén. Füttyent egyet, majd menten egy ember ugrik le az egyik ház tetejéről, kezében egy kicsiny, de jó eséllyel bivalyerős számszeríjjal.
- Nem lett volna egyszerűbb belenyomni egy lövedéket a hátába, ahelyett, hogy lótó-futi fiút játszunk?
- Egyszerűbb és tisztább profit ez, csak kis kuriérkedés, elkísérjük megoldja a dolgát, fizet. Még őnagysága a pápa se találna semmi kivetnivalót a dologban.
* A számszeríjas bólint, majd elteszi fegyverét vállára, s bele dúr rendezetlen zsíros hajába. Véletlenül se hasonlít a többiekhez, nem olyan feje van, mint valakinek aki megkéselne egy sikátorba, már-már úri hatást kelt, s jogosan felmerülhet a kérdés, hogy mi a fenét művel itt.
- Akkor induljunk, minél hamarabb esünk haza, annál hamarabb tudunk majd reggel valami ennivalót szerezni a gyerekeknek.
* A másik három csak egy rövid bólintással konstatálta a dolgot, majd szépen csuklyát-sálat, ki mit, felhúzva megindultak a főnökkel együtt, aki úgy egy harmad fertályóra alatt egy takaros, egyszerű kis kőkunyhóhoz vezetett téged, amiben pislákolva éget egy kósza faggyúgyertya fénye.
- Itt volnánk, Herr Ornelin szerény lakhelye.

Az üzlet megköttetik, a vezér rábólint és meg magamban egy megkönnyebbült sóhajt ejtek meg, mert azért vannak bizonyos kockázatok, melyeket az ember nem biztos, hogy szeretne bevállalni, még ha jórészt a munkával is jár. Azonban ritkán kapok megbízást a nyomornegyedbe, mert az itteniekre senki nem pazarolna pénzt, ahogy az ittenieknek sem lenne rá, hogy valakit kiiktassanak, meg aztán megoldják ezt magukban. Senki nem tartja nyilván hány lélek él itt ma és hány holnap, bár lehet a sírások igen.
A trió vezetője szerencsére értette a célzást a kíváncsiskodásról, még ha nem is állta meg szó nélkül, bár ez valószínűleg inkább csak a banda előtti renoméjának szólt. Nem is reagáltam rá, hiszen nem szántam fenyegetésnek, azért nekem nem fizetett senki.
Ekkor érkezik meg az egyik közeli tető sötétjéből a szerszámíjas fickó és erősen megfeszítettem magam, hogy ne rezzenjek össze, hiszen nem kellett hozzá nagy képzelőerő, hogy mi történt volna, ha nem az üzleti utat választom. Szemem fürkészve szalad végig alakján és ruháján és, ha nem fegyelmezném vonásaimat, akkor bizony most csodálkozás ülne rajta. Túl jól öltözött ehhez a környékhez! Talán valami „nép hőst” játszik az unatkozó úrfi?
De az élet nem áll meg, így visszafordulok a „főnökhöz”, miután tisztázódott, hogy az íjász jobban szeretett volna holtan látni, de a másik valamiért az ajánlatomat tartotta többre.
Felfogtam, hogy mennyire penge élen táncolt a dolog és bizony rosszul is végződhetett volna, de ma kegyes volt hozzám az ég úgy látszik.
- Jó döntés! Minek bajlódni egy hullával, mikor nincs is több pénz nálam most, mint, amiben megállapodtunk, akkor sem járnátok jobban, csak még munka is lenne vele, meg aztán ki tudja kinek hiányoznék? – ejtettem el sejtelmesen.
Azért örültem, hogy a férfinak, akit vezetőjüknek gondoltam, több volt az esze, mint a gyilkolási vágya.
- Így igaz, ha ma tudok végezni, akkor mindenki elégedett lehet, ti is és a megbízó is és én is. – bólintok és megvárom míg mindannyian inkognitóba helyezik magukat, rajtam ugyanis végig rajtam volt a kámzsa, aztán megyek utánuk, amerre vezetnek.
Biztos vagyok benne, hogy szándékosan vezetnek olyan zegzugosan, hogy ne tudjam merre járunk, de én inkább a jellegzetességekre igyekszem figyelni, így biztos vagyok benne, hogy ha kell vissza találnék, de most az a lényeg, hogy elérjük a célt, aki egy kis kunyhóban éldegél ezek szerint…….már ha mindenki tartotta a szavát.
- Rendben, akkor várjatok meg itt. Meg kell győződnöm róla, hogy ő van odabenn és a munkám csak rám és rá tartozik. Ha végeztem, akkor itt találkozunk és megkapjátok, ami jár. – veszem halkra a hangom, miközben a környezetet pásztázom.
Először mindenképp az ablaknál kell kezdenem, hogy lássam egyedül van-e, mert nem akarok tömegmészárlást.

A banditavezér egy rövidet bólint a megjegyzésre, majd jelez a csapata tagjainak, hogy kissé távozzanak a ház környékéről. Véletlenül se kell azt hinni, hogy talán csípné a szemüket bármiféle erőszak, nemes egyszerűséggel megkérdted őket, hogy hagyják rád a melót, s mivel számítanak arra, hogy meg is kapják a pénzt amit ígértél, követik a parancsot. Egy jó üzlet során, a dolgok már csak így menegetnek.

Közelebb lépsz a házhoz, s bepillantasz az ablakon. Szemeid élesek, sokan nem tudnának egy-két árnyéknál többet kivenni a kis kalyiba belsejéből ( Te se sokat tudsz!), de személyes passzívodnak köszönhetően az erdei élet jól felkészített a félhomályra, s egy olyan 50 éves fazont pillantasz meg, ahogy nagyban dolgozik az asztalánál, pár iratot majszolva, s azokat görcsölő kézzel másolva-írva. Emellett akad más is bent: Egy szegényes ágy, mely úgy tűnik mintha dunyhával lenne alápóckolva, pár polc néhány könyvvel ( Ez errefelé egész ritkaság számba mehet), s egy szegényes kis konyharészt. Ennél sokkal többet nem sikerül kivenned, talán annak a kivételével, hogy a gürcölő Orlein igencsak fáradt, s majdnem elnyomja az álom, az egy száll, lassan csontig égett gyertya mellett. Fegyvereket vagy hasonlókat nem látsz, könnyű célpont.

A szerencsém még tovább kitart, mint hittem volna, mert úgy gondoltam, a kis csapat vezetője, majd köti az ebet a karóhoz és legalább a fele fizetséget előre kéri, addig nem ereszt maga mellől, de talán pont a nyomornegyed leghiszékenyebb, vagy épp a legbecsületesebb bandafőnökét fogtam ki, aki még hitt az adott sz és a parola erejében.
Ennek megfelelően fontolóra vettem, hogy mégis megkaphatják a pénzüket, ha hagynak szépen s gond nélkül dolgozni, hiszen még segítettek is azzal, hogy távol tartottak a helyszíntől más zsiványokat, akikkel már nem lett volna ilyen „könnyű” dolgom.
A főnök intésére emberei beleolvadnak a házak sötétjébe, bár nem hiszem, hogy túl messzire mennének.
Eljött az én időm! Halkan surranva érek a nem túl nagy balak alá és csak a kint uralkodó sötétségnek köszönhetem, hogy valamit kiveszek a kunyhó belsejéből, ahol egy gyér fénnyel pislákoló gyertya világít, bár ahogy elnézem már az sem sokáig, ha az odabenn körmölő, fáradt arcú férfi nem gyújt ujjat. Ha igaza van az engem idekísérőknek és ez Orleon, akkor már biztosan tudom, hogy ő nem az én emberem, legalábbis nem az, aki megölte a családomat, csak simán az, akit látványosan és kínok közt kell megölnöm.
Elnézve egy darabig, ahogy ott görnyed a papírjai felett, el nem tudom képzelni kinek és miért áll egy ilyen az útjában, hogy pénz áldozzon a halálára………fájdalmas, elrettentő halálára.
A kíváncsiság sosem vezet jó dologhoz, épp ezt ecseteltem nem rég a bandavezérnek is, nekem mégis fúrni kezdi az oldalamat, mert annyira szokatlan az egész helyzet. A férfi egyedül van, mást nem látok, így kár lenne veszni hagyni a helyzetet.
Az ajtóhoz surranok, még egyszer körülnézek, aztán óvatosan próbálom benyitni az ajtót, hátha nincs zárva. Ha sikerül pár lépéssel az ülő Orleon-nál termek és kardom a nyakán is van.
- Csönd legyen, egy hangot se! Orleon vagy?
Ha igent mond, újabb kérdést kap, mert nem tudom megállni.
- Mit tettél, amiért a halálod kívánja valaki, aki meg is tud fizetni érte? De az igazat mond, mert nem akarok sokáig időzni, ha válaszolsz lehet egy utolsó kívánságod. – suttogom halkan.
Persze, ha nincs nyitva az ajtó, akkor csak halkan koppantok párat és várom, hogy kinyissa, akkor nyomulok be és zajlódna le az előbbi beszéd.

* Odalépsz az ajtóhoz, mely szerencsédre nincs zárva. Hogy egyáltalán zárható-e vagy se, már magába is jó kérdés, de neked végül is mindegy, kiélvezheted a lehetőséget hát, s menten ott teremsz mögötte, kardot szorítva a nyakához. Most így a gyertya fényénél végre meg tudod figyelni vonásait, koravén, 50-es évei elején lehető úriemberrel van dolgod, haja és szakálla teljesen tejfeles immáron, arca ráncos és fáradt, mégis valahogy jóindulatú.
- K...K...Kérem ne bántson... Igen.
* Ijedten széjjelnéz a szobában, hátha akad valami, amivel meg tudná védeni magát, de sajnos rá kell jönnie, hogy erre véletlenül se lesz lehetősége, s kénytelen lesz figyelni arra amit mondasz, a lehető legnagyobb érdeklődéssel és hűséggel, hátha esetleg megúszhatja az esetet. 
- Nem tudom, nem tudom... Csak egy becsületes könyvkötő és másoló vagyok... Ne bántson kérem!
* Arcán sűrű, keserű könnyek kezdenek el lefele szaladni, érzi, hogy a halála nem is olyan sokára el fog érkezni. A gyertya tovább pislákol, utolsó csonkja éppen hogy csak nem égett még le... Mit teszel hát ezzel a szerencsétlennel, aki jó eséllyel éppen most készül magát összerondítani. Éljen, vagy halljon?

Már az ablakból is láttam, hogy ez a férfi nem az én emberem, de így közelről az arcába nézve, melyen szinte élő maszkként jelent meg a rettegés, ahogy az idősödő férfi felfogta ki vagy mi érkezett el hozz, hogy talán utolsó perceit kell leélnie, amely ugyan nem sokkal jutalmazta, de mégis ragaszkodott hozzá, mint csecsemő az anyja kebeléhez.
Nem, ez nem Orleon volt, a csodadoktor, ez csak egy kis senki, egy rettegő roncs a nyomornegyed bugyrában.
Talán szánalmasnak hatott volna rám a könyörgése, hiszen nem most tapad vér először a kezeimhez, de mégis megállított valami. Egyrészt a kíváncsiság és az értetlenség fogta vissza a kezem, mert miért akarná valaki egy nyomorgó könyvkötő halálát és méghozzá olyan kínnal telit, mint amire megbízást kaptam, másodszor meg, hogy sosem volt dolgom ilyen szerencsétlen flótással, akik eddig a kardom, tőröm hegyére kerültek, vagy megátalkodott haramiák voltak maguk is, vagy tehetős, gőgős nemesek, akik közül egyet sem sajnáltam, de itt van ez a szerencsétlen, aki a nagyapám lehetne és úgy könyörög az életéért………
Egy pillanatra megkeményedik a szívem: az én szüleimnek még ezt sem adatott meg, hogy könyörögjenek…..
Kardom kicsit közelebb került a férfi torkához….., de……, de ha megteszem……semmivel nem vagyok jobb Orleon-nál…..sőt sokkal rosszabb.
- Gyújts másik gyertyát! – lököm el magamtól, mintha pestises lenne. – Lennie kell valaminek! Egy nyamvadék könyvkötőért nem fizetne senki, hogy kibelezve lássa. Beszélj, gondolkodj, ezzel ez az egyetlen esélyed. – eresztem le a pengét magam mellé, magam sem tudva miért teszem ezt.
Hiszen pont most kockáztatom a megélhetésemet és a jóhíremet.

Az öreg szemei előtt nem egyszer leperegnek az emlékek, órák hosszúságával telik számára a pár másodperc amíg nekiszorítod a kardod, s ha nem lenne akár csak egy picit több tartása, talán össze is szarta volna magát nemes egyszerűséggel. Elengeded hát, s utasítod, hogy magyarázza el, mi is történhet vele. Embered csak bólint, majd egy kopott, ezerszer újrahasznosított gyertyát vesz elő a fiókból, s meggyújtja a kanócát a még éppen csak égő darabéval. A hatalmas fényesség máris átjárja a szobát, mire is némi motoszkálást hallasz a korábban feldúcoltnak tűnt ágyból.
- Nagypapi minden rendben van? 
- Igen angyalkám, aludj csak vissza, holnap sok dolgunk lesz. 
* Szánalmas, kérlelő szemekkel ismét rád tekint, most már valahogy sejtheted, hogy véletlenül se saját életét próbálta védeni a könyörgésével, hanem a gyermekét.
- Nem tudom, nem ártottam soha senkinek... * Könnytől opálos szemeit zavartan ide oda kapkodja, míg végül némi felismerés kapja el * - Talán... Talán... Herr Büchler, felsővárosi nyomdász. Jóval olcsóbban árulom a portékáimat mint ő, lehet haragszik rám, és meg akarja szüntetni a konkurenciát. * Arcát kezébe temeti, halk zokogásba töri ki, de éppen hogy csak annyira, hogy a gyermek ne hallja meg az ágyban * - Kérem ne öljön meg, már csak én maradtam az unokámnak, ha én meghalok koldusbotra, vagy ki tudja mire jut. Minden pénzem a taníttatására megy el, három napja nem ettem csak azért, hogy megkaphassa azt, mint bármely másik gyermek... Kérem.
* Szánalmas tekintetével szemeid pásztázza, sejti nagyon jól, hogy nem az lehetsz, akire hatással lehet efféle pitiző viselkedéssel, de mégis reménykedik kissé, hogy talán sikerül a dolgoknak eljutnia hozzád... Az asztalon egy ócska kötet pihen, egy Biblia, melyről első pillantással a következő idézet olvasható ki:

Hiába űzöm ezt a mesterséget, ez számomra mindig csak munka maradt és nem élvezet, bár azért volt, amikor szívvel végeztem és akkor is ez lenne a helyzet, ha a családom gyilkosa került volna a kezembe. Na azt élvezettel nyúztam volna meg, szép lassan, törzséből kiálló részeit egyenként levagdosva, addig húzva a véget, amíg csak lehet.
De ez nem volt sem élvezetes, nem kihívás! Egy védtelen, gyenge öregembert, aki mg nem is számított rá, megölni? Egy gyerek is képes lett volna rá!
A rettegése szinte szaglott már, így inkább ellöktem magamtól és ő tőle telhető fürgeséggel, amit a halálfélelem talán még meg is gyorsított, tette, amire utasítottam. Hamarosan élesebb lett a fény, amire más is feleszmélt és a dunyhák közül gyerek hang hallatszódott.
- Igen aludjon csak, ha nem akarsz magadnak nagyobb bajt, mint ami van! – lépek közelebb az ágyhoz fenyegetően, bár az öreg nem tudhatja, de sosem bántanék gyereket.
Azért némi pír is felkúszik az arcomra, de csak magamra vagyok dühös, hogy nem vizsgáltam meg minden rejteknek tűnő lehetőséget, mert ennyiből akár veszély is leselkedhetett volna rám.
Most bepótoltam az elmaradásom és minden kis elbújásra alkalmas zugba benéztem, de nem számítottam újabb meglepetésre, a férfi könyörgő tekintete láttán, biztos voltam benne, hogy a kölyköt védte eddig is.
Én viszont sürgetően néztem vissza rá, nem láthatott gyengédséget rajtam egy percig sem és ennek meg lett az eredménye, hiszen hamarosan olyan információ bukkant nap, vagy inkább gyertyavilágra, ami már talán okot és megfelelő pénzforrást adhatott a megbízásomra.
- Ne ríjon már, mint egy csecsemő, megrémíti az unokáját, aztán az mire lesz jó! – morranok rá, ahogy elkezd bőgni nekem, de a gyomromban már nehéz kőként telepszik meg a kétség. – Gondolja, hogy egy magamfajtát érdekel a nyavajgása? – feszül meg arcomon a közömbösség álarca. – De úgy gondolom, talán ez a Herr Büchler az elmondottak alapján elég zsugori lehet, így inkább verőlegényeket fogadott volna olcsóbban, vagy az unokájával fenyegette volna meg, maga attól is összerondította volna magát. – ingatom a fejem elgondolkozva. – Nem, itt ennél többről van szerintem szó. – nézek most már sokkal tüzetesebben szét az asztalon is, ahol egy Biblia is ki van nyitva, amin látszik sokat használnak. – Másolást is vállalsz? Min dolgoztál mostanában, talán valami sürgős munka? Nem ígértek valamiért a szokottnál is több pénzt? – faggatom tovább közben.
Meglátásom szerint valami olyasmibe vonták bele, amiről talán maga sem tud, különben nem várta volna ilyen békésen, az unokájával az ágyban, hogy végezzenek vele.
Nem a könyörgő tekintet az, ami egyelőre visszafogja a kezem, hiszen mindenki ezt teszi, ha a halál kapujában áll, de valami mégis és az nem csak a kíváncsiság.

Elindulsz a gyermek felé, az öreg azonnal megrezzen, s szinte utánad kap, de valahogy észreveszi magát, s próbálja eltusolni a mozdulatot valamiféle vakarózással.
- Aludj csak angyalkám, a néni papa egy régi barátja. 
Úgy döntesz immáron körbepillantasz. Az ágy kivételével nem sok rejtőzködőhely van, találsz egy méretes teknőt ami teljesen üres, pár nagyobb eszközt, ami sejtésed szerint könyvkötéshez kellhet. Emellett akad mindenféle hétköznapi élethez kellő tárgy is, melyekbe vagy nem lehet megbújni, vagy nem fegyverek, vagy csak érdektelenek. A lehetséges búvóhelyek listáját lecsökkentetted nullára, immáron szinte biztosan biztonságban lehetsz, s ezért le is állsz kokettálni az öreggel, aki minden keményebb szavadra kissé összerezzen, vagy a gyermekre pillant. 
- Rendben...
A további megjegyzésekre időnként megrázza a fejét, vagy csak gondolkodva pillant rád, látszólag nem sok ötlete van azzal kapcsolatban miért történhet vele ez. 
- Errefelé nem nagyon mernek jönni a verőlegények, összetartanak a helyiek az idegenekkel szemben, olyan az egész nyomornegyed mint egy család, aki nem szívleli a szomszédokat, de a saját tagjait igencsak szereti.
Az asztalon nem sok más akad, mint amit eddig is láttál, tinta, lúdtollak, egy-egy könyvecske, némi zsineg s egy-egy lyukasztó. A biblia mellett akad egy másolat a Nibelung énekből, s valamilyen pörösködési kötet, melyet a felsővárosi bíróságból adhattak ki másoltatásra. 
- Igen, állandóan másolok. Most éppen egy régi bibliát, egy mesét, s egy bírósági kötetet. * Azon kérdésre, hogy miért ajánlottak neki többet, megvonja a vállát * - Nem igazán, bár jelenleg a pör jelentésének a másolása a legfontosabb, ugyanis ha megfelelő munkát végzek, több efféle kötettel is megbízhatnak majd. 
Ezután kezét széttárja, nem tud mást mondani neked az ügyeiről, tényleg csak ennyi dolgon dolgozik jelenleg, egy becsületes másoló és könyvkötő, semmi más.

Az öreg könyvkötő veszi a lapot, ki nem mondott fenyegetésemre és eléggé megnyugtatja a gyereket, hogy az nyugton maradjon és ne okozzon újabb gondot. Igen gondot, mert a szándék, amivel idejöttem kezd eléggé érdekes fordulatot venni és ez gond. És nem is az áldozatom, hanem az enyém, mert, ha ne adja az ég meggondolnám magam a munka végrehajtását illetően, az lehet, hogy még megbosszulja magát és nem csak azzal, hogy nem kapok érte egy vasat sem.
Ha valaki egy ilyen jámbor könyvkötőre bérgyilkost küld, akkor milyen sorsot szán annak, aki nem hajtja végre a megbízását.
Nem túl nagy a hely, így hamar kizárom, hogy más valaki is elrejtőzhetne itt, így most már teljes figyelmem arra irányul, hogy vajon miért akarja valaki eltenni láb alól az öreget.
Szeretnék rájönni erre, bár nem kellene ezzel foglalkoznom. Azonban nem visz rá még sem a lélek, hogy ok nélkül gyilkoljak le valakit, akiben a bűn halvány szikráját sem látom. Én nem vagyok agy nélküli gyilkolómasina! ÉN NEM VAGYOK ORLEON!
A férfi szavaira, hogy errefelé összetartanak a népek csak megrántom a vállam és nem állok le vele vitatkozni, hogy azok a nagy összetartó „szomszédok” máris eladták egy kis pénzért.
Én sem nagyon látok semmi különöset az asztalon, csak amiről a fickó beszél. A bírósági per talán lehetne gyanús, de ezért nem hiszem, hogy egy másolókat ölnének meg, akkor tele lenne hulláikkal a város. Azt sem tartom valószínűnek, hogy egy másik másoló keze lenne benne, csak azért, hogy elorozza aOrleon munkáját.
- Ez a Biblia…..elég réginek látszik. Kitől van és miért másoltatja le, hiszen ilyenből kaphat a templomokban eleget, biztos kevesebbért, mint amibe egy másolás kerül.
Azonban kezdi feladni és magában pedig rég eldöntötte, hogy nem fogja megölni az öreget, aki az unokája kedvéért napok óta nem evett. Ha azonban üres kézzel távozik, a maga zsebéből kéne kifizetni a kint várakozó rablókat, így jobb lenne észrevétlen távozni, ha egy mód lesz majd rá.

Az öreg kissé elgondolkodik a kérdésedre, hogy mégis kitől való az a Biblia. Keverednek a feladatok, s bár jelenleg éppen azon dolgozott egy kicsit, nem ez a legfontosabb megbízatása, majd jön érte akinek kell, akkor amikor. Ez a karrier már csak ilyen!
- Ha jól emlékszem egy pénzes középvárosi gyűjtőé, nem kötötte az orromra, hogy miért is van rá szüksége, de nem is nagyon szoktam túlzottan sok kérdést feltenni, a másolással végezni kell, s ennyi az egész. 
Ujjait félve megdobogtatja a könyv nyitott lapján, látszik hogy nagyon keményen próbál hasznosnak bizonyulni, immáron kezdi sejteni, hogy a kaszás elkerüli legalább egy nappal.
- Annyit tudok csak, hogy időnként kicsit más a fogalmazása mint a legtöbb mostani kiadásnak, ennek ellenére nem tűnik égetendőnek, láttam már olyan Bibliát amit nem másoltam le, mert tudtam, hogy nyakamra küldhetném vele az Inkvizíciót, de ez nem tűnik olyannak, egyszerűen csak antik lehet...
Fáradt tekintete végigszalad rajtad, kérdőn figyelve, hogy mégis mit szándékszol tenni, s azt a mit, egész pontosan hogyan. Hosszú este ez mindkettőtöknek... Pokoli hosszú.

Egyszerűen nincs ötletem, hogy mi lehet az oka, annak, hogy bárki is pénzt áldozzon rá – valószínűleg nem is keveset , - hogy ezt az öreg és nyomorult könyvmásolót brutális módon akarják megölni, a tettel példát statuálni. Egyszerűen nincs benne semmi logika. Na, nem mintha nekem az lenne a dolgom, hogy okokat keressek arra, hogy miért bíznak meg a munkákkal, de ez az eset más, mint azok, amelyekkel eddig találkoztam.
Sok minden megkeményített az évek folyamán, amit zsoldosként éltem és, ha azt gondoltam, hogy már eléggé kérgessé vált a szívem, most rá kellett döbbennem, hogy nem és ez valamiért jó érzéssel töltött el, ahelyett, hogy dühös lettem volna, amiért nem végzek el egy jól fizető munkát.
Viszont akármennyit időzök itt, úgy látom nem leszek okosabb és csak az időmet vesztegetem.
- Tehát a nagy semmiért akar valaki kibelezve látni a házad előtt a szomszédaid okulására. – vonom le a konzekvenciát és úgy döntök itt az ideje a távozásnak. – Azt tanácsolom Orleon mester, fogd az unokádat és költözz el innen. Tűnj el szem elől, mert ha valaki ennyire a halálodat akarja, majd küld helyettem mást. Egyébként a kölyök szülei hol vannak? – teszek fel ég egy kérdést utoljára, de már azon agyalok közben, hogy miként surranjak ki úgy, hogy a banda ne vegyen észre. – Van a padlásra feljárat? – fürkészem a mennyezetet, mert talán arra van a kifelé vezető út. – Valószínűleg az utca most nem lenne túl biztonságos. – adok némi magyarázatot, ha érdekelné.

Szavadra az öreg bólint, nem sok mindene lehet az utazáshoz, de talán ha még ennél is keményebben spórol s koplal, képes összeszedni annyi pénzt, hogy felszerelésével s unokájával délre utazzon, talán ott jobb élet reményében élve.
- Meghaltak mindketten a háború során, a határon éltek, míg én a fővárosban. Így került hozzám az unokám, akinek most már csak én vagyok az egyetlen élő rokona. 
Bölcs dolog részedről, hogy nekikezdesz gondolkodni, ugyanis nem lesz egyszerű feladat elkerülni a banda tagjait, akik jó eséllyel nem engednek majd el olyan könnyen, mint az ember sejtené.
- Van, ki lehet jutni a tetőre azon keresztül. Legyen óvatos, nagyon csúszósak és mohásak a cserepek odafent. Én nem szöknék el arra... De igazából semmilyen más kijárat nincs azon és az ajtón kívül.
Az öreg kissé elgondolkodik, majd végül immáron félelem nélkül felállva a polcához lép, s egy könyvet lesz le onnan, mely úgy tűnik valamilyen régi históriás kötet lehet.
- Nem tudok többet adni köszönetképpen, mint ezt a régi kötetet... De megfelelő helyen elkótyavetyélve még így is egy kisebb vagyont érhet. 
Vén, rázkódó kezével feléd nyújtja a már igencsak ismert történetes kötetet, melyen a "Das Nibelunglied" név pihen, s amennyiben hagyod, megszorítja a jobbodat, egy gyors áldást elsuttogva, hogy megköszönje nem ölted meg azonnal.