[Magánküldetés]Mafteach shel Sheol

Magánküldetés Adalya Amram Ehud részére.

Ada lassan lépkedett a két községet összekötő úton. A szekér, amin eddig utazott, keréktörést szenvedett, ő pedig nem akarta megvárni, mire előkerítik a szerszámokat, új kereket szereznek, leveszik a régit, az újat a helyére odaszögecselik. Nincs messze az a másik hely, és ő sosem bánta a nagy utakat.
- Ki vagy te?
Látta őt, persze, hogy feltűnt neki a vele szemben lépdelő fiatal nefilim nő, talán ha egy-két évvel idősebb, mint Ada maga. Barna bőr, átható szemek, mindenhol kiemelkednek az emberek soraiból. De oly rég történt hasonló, hogy hirtelenjében nem is tudta, mitévő legyen. Mint aki káprázatot lát, elnézett, a tekintete visszarebbent, próbálta kipislogni a szeméből a látványt. De a valóság nem kedvezett neki, a nő sietve odalépett hozzá és megragadta a csuklóját.
Ki vagy te – kérdezte héberül.
Ada megriadt, szárnyait felborzolta, szeme elkerekedett, épp csak nem vonta fel a lándzsát. Értetlenül és szinte könyörgőn meredt a másikra.
Ki ő?
Ada úgy hitte, tudta, hol a helye, meg volt győződve róla, hogy meg akarja állítani ez a háborút, hogy ez Él akarata is.
Ki vagy te – kérdezte héberül.
Ki ő?
Nefilim Andromeda, harcos, próféta, látó, társ, barát...
De ki volt Nekik?
Lány, remény, teher, machily...
- Andromeda. - felelt és próbálta visszahúzni a karját. - Ki akarja tudni? - nézett rá komolyan.
- Shira Azaria bat Amnon. Apostol Sariel törzséből. Te pedig nem Andromeda vagy... - nézett a szemébe, szinte kérlelhetetlenül fogjul ejtve a pillantását - ezüstös szemei mint a saját aranyszín szemeinek tükre, nem kellett Muzania leszármazottjának lennie ahhoz, hogy Ada úgy érezze, máris megmérték benne.
Mintha feltették volna egy, a múltjába vezető szekérre, s az minden másodperccel gyorsabban zúgott vele vissza az időben.
Pedig volt már, hogy találkozott fajtájabelivel, egyszer megtörtént már, hogy felismerték. De Yaachov Bensaïd a prófétát látta és tisztelte benne, nem merte megragadni sem a karját, sem a pillantását. Ada szinte megreszketett ez alatt a nézés alatt - belé látnak. De vajon őt látják-e, és mit akar tőle Amnon sarja? Újra megkeményedett a pillantása, néma harca volt ez két nézésnek.
- Ha tudod ki voltam, Shira Azaria, nem kell kérdezned. - nem tudta, miért tagadja még mindig, de ő utat választott, egy hang és egy kéz nem fogja csak úgy visszarántani a múltba, még ha egy hírnök keze és hangja is az. - Mit akarsz tőlem? Engedj el.
- Kerestek. - felelte a lány. - Muzania törzse keresett. A Lovasok kerestek.
Szólni akart, de nem jött szó a szájára.
- ...A Lovasok kerestek. – ismételte végül elkerekedett szemekkel és megrázta a fejét. Ha valaki látta a kétségbeesést ábrázoló terrai szobrászok műveit, azok pont ilyenek voltak. – Nem csináltam semmit... nem... egy egész sereg élőholtat áldoztam fel! ...
Ada elvesztette a fejét, amit egyébként egészen jól őrzött. A Lovasok azonban nem voltak egyszerű szó a népe körében, a törzsek félték őket, olyannyira, hogy a törzsüket kirekesztették maguk közül. S csak azért mert eljött otthonról, nem keresték volna. Ada apostol családból származot, de a szüleinek sem lehetett ekkora befolyása, és miért is keresnének egy...talán szégyenfoltot? Sosem gondolt bele igazán, hogyan emlékeztek rá. Szinte sosem gondolt a szüleire vagy a testvéreire.
Aztán nyugalmat erőltetett magára és abbahagyta az erőtlen ficánkolást.
- Elvezeted őket hozzám? – nézett újra nagy komolyan, s leplezetlen ijedtséggel a másikra.
Shira elengedte a csuklóját és megérintette a vállát, amitől Ada görcsössége egy leheletnyit felengedett, még ha nem is örült az elhangzó szavaknak.
- Ne félj. Nem büntetés, Adalya. – tett egy lépést hátra a nő. - Nem fogom. Te fogsz elmenni hozzájuk. Szükségük van rád.
Ada, ha gyanakvó is volt, más népek tagjaival szemben, sosem gondolná, hogy egy, a sajátjai közül, félre vezetné, vagy csapdába csalná. Ők is tudnak kegyetlenek lenni egymással, de nefilim sosem öl nefilimet. Mégis, ha tudnák, amit ő tud, és amit tett, nem próbálnák-e felelősségre vonni, megbüntetni? Még ha úgy érzi, helyes is volt, részt vett Él angyalának megölésében, nyíltan szembe szállt az akaratával.
Azt hitte senki nem tudja azokon kívül, akik akkor ott jártak, főleg nem a népe tagjai.
A gondolatok vadul kergetőztek a homloka mögött, mint az őzek a tündék erdejében.
- Miben szolgálhatom én a Lovagokat? - kérdezte Ada egyszerűen, bár nem remélt választ. A népe hitt benne, hogy a szövevény egyetlen szálának nincs szüksége rá, hogy átlássa a szőnyeg egészét, mégis kikívánkozott belőle.
- Ők tudják csak. Én csak azt tudom kit keressek. - hajtotta meg a fejét. - Menj. Har-Mageddón lábához menj. Ott találod őket.
Azt akarják, hogy visszamenjen. Az az Andromeda aki átjött a hegyen, most megtette volna, elmenekült volna messze északon pusztaföldre, vagy tengerre szállt volna, de ő, aki itt állt Shira Azaria előtt, talán túl sokat látott abban a pár évben ahhoz, hogy ne kövesse a másik szavát, még ha a népe bosszúálló szívét találja is Har-Mageddón lábánál.
- Igazad van bat Amnon, el fogok menni oda. Elmondhatod, hogy nem kell keresniük tovább.
Aztán ő is bólintott a másiknak.
- Adonai vezessen, Adalya. - hajolt meg kissé a nefilim, mielőtt megfordult és távolodni kezdett azzal a fajta bizonyossággal, amit hiába kerestek sokszor a gyenge-lelkű emberek.
- Tov, toda... – búcsúzott. Maga sem tudta mennyi hála lehetett ebben a köszönömben, csak azt, hogy legalább annyira félt ettől a küldetéstől, mint amikor ott állt Azrael előtt, és arra várt, hogy az őse eggyé válljon vele.
Hát legyen, Adalya...


Rendkívül hosszú az út a Schattenschildig, de az északi egyház örömmel szolgáltatott neki kíséretet a frontvonalig, ő pedig nem tagadta meg nekik ezt az örömet. Délen nem írta fel a homlokára, hogy Észak kereszteseivel osztozik a harcban, mint nefilimet, nem is kérdezték, bár lehet, eljön majd az idő, s nem is olyan sokára, hogy ők is gyanússá válnak az emberek szemében.  
Az útja egészen a nefilim tábor előtti utolsó ember őrposztig tartott. Ada messziről látta a templomoskat és azt a pár lelkészt, akik a jöttére kíváncsian közelebb ólálkodtak. Ez a jó szó, mivelhogy rendszerezett formája nem volt az ott álltuknak. Talán elkényelmesedtek, amióta ráébredtek, hogy a félangyalok seregei valóban nem fognak a nyakukba omlani.
Ada növekvő izgalommal a torkában nézett szét, aranyszín szemei a távolt pásztázták, a nagy hegy lábát, túl az őrposzton. Ott vannak Ők, akiktől elfutott, akik őt félszükben megtagadták és a számkivetettség szélére sodorták. Egyszerre idegenek és mégis ismerősek a hagyományaik és a vérük által.
Ahogy a kapuhoz sétál, egy lelkész lép oda hozzá.
- Mi járatban? – kérdi a hébert törve.
- Békesség. - válaszol németül, próbálván ő is a másik kedvére tenni és megtisztelni a papot, ha már így igyekszik. Esroniel óta amúgy is meg van győződve róla, hogy a déliek mind így köszönnek, hiszen mindig lelkesen visszhangozták neki az út alatt is. - A népem táborba jöttem, engedjetek át, kérlek. - mondja most már ő is héberül.
- Óh, hála az Úrnak. - sóhajt fel a lelkész. - Kérem, erre jöjjön! - mondja, ahogy elindul a táboron át.
Ada nem tudja mire vélni ezt a megkönnyebbülést, de nincs módjában kérdezősködni. Ahogy haladnak előre, a helyi egyháziak mind tiszteletteljesen üdvözölik őt a maguk módján, fejbiccentéssel, földig hajolva vagy homlokukat megérintve. A papokat tiszteli a népe, s ő maga is az. Viszonozza hát a biccentéseket, kinyújtja a karját, mintha felemelni akarná a lebukókat, hogy megakadályozza a térdeplésben, de arra már rájött, hogy aki le akar térdepelni az le is fog. Így inkább szimbolikus a részéről a gesztus és idővel el is hagyja. Ha ez nem volna magában elég kellemetlen egy idő után félig meghajtott biccegő fejjel haladni, akkor a lelkésze egyszer csak összeesik.
Ada megtorpan és megdermed. Lassan körbefordul, először a feje, aztán a felsőteste is, de nem lép egy tapodtat sem. Itt valaki nem az, aminek mutatta magát...
Páran közelebb lépnek hozzá, mire Ada alig láthatóan megrázza a fejét, nem akarja bántani őket. De rá kell jönnie, hogy nem ők a legnagyobb problémája, körülötte több egyházi is kétrét görnyed, a feje pedig hirtelen kezd zúgással telik meg. Ez nem olyan, mint Hoshekh vagy Azazel, ez új, ismeretlen, könyörtelen és üres. Csak nyomást érez, mintha a koponyáján dobolnának. Ada ezt a nyomást egyszerre érzékeli fájdalomként és valamiféle elmebéli kínként, mintha a lelkét nyújtófára húzták volna, a feje beszakadni készül, az egész értelmetlennek érzik és nem csak gyötrelem, hanem valami, amit le sem tudna írni...rossz... Rach!
Szárnyait félig kicsapja, mintha elhessenteni próbálná a kibírhatatlant, hunyorognia kell a fájdalomtól, de lát és még talpon van - nem úgy mint sokan mások, mint az emberek. Van, amelyik a földön fekve vonaglik és a halántékát kaparja, van, amelyik hatalmas kétkezes kardját fel-alá lengeti ész nélkül, de van amelyik rögeszmés értelemmel esik neki puszta ököllel egy társának.
Bár minden próbálkozás értelmetlennek érzik, megpróbál először beszélni ahhoz, aki ezt műveli, mielőtt bármi máshoz kezdene, mielőtt akár imára emelné maga elé a kezeit.
~Chadal!~ - elég legyen, gondolja.
A gondolatára nem történik semmi, ám ahogy ott áll, a lelkét szaggató ürességgel belül, őrült papok gyűrűjében, a szeme sarkából megpillant egy fehér alakot. Ahogy felé fordul, egy lovast lát, szinte vakítóan fehér paripán, aki tévedhetetlenül feléje galoppozik. A félelem és a káprázat megzavarják a személyes idejét. Ha ezt a kalandot túléli, úgy fog emlékezni erre, hogy lelassult a perc, amikor észrevette a mását. Ugyanúgy, ahogy mélységit sem látott Azrael előtt, a Lovasokról is csak történetekben hallott.
Lova kisebb ugratással érkezik meg Ada elé, aranyozott díszei megcsörrennek, lovasa, egy fiatal nefilim férfi sötét bőrrel, világos szőke hajjal és élénk vörös szemekkel felé nyújtotta a kezét.
- Nif'al. Jöjj! – szólt.
Ada szája tátva maradt, de erre is csak lassan ébred rá, ahogy arra is, hogy behúzott nyakkal áll ott, félig lebukva, elkerekedett szemekkel meredve a felé nyújtott kézre, mintha rászegezett nyíl hegye volna és ő valami megbabonázott, dermedt nyúl a mezőn - lelkészek és templomosok fetrengő, tántorgó mezején. Épp csak annyira képes, hogy becsukja a száját, amikor a másik megszólítja, és ahogy nagyon lassan felegyenesedik, nagyon lassan leeressze a szárnyait.
Ugyanebből a mozdulatból, ugyanebben a megbabonázottságban felemeli a kezét, hogy megfogja a férfi kinyújtott jobbját. De visszahúzza. Ökölbe szorult ujjait az ajka elé emeli, miközben próbálja meglátni a sorsát:
Mi lesz, ha vele megy?
Van-e választása?
Volt-e valaha is?
- Uvekhenn, im kakhe, shekhotem ett hagoral sheli. - Akkor ez így megpecsételi a sorsomat, mondta és elmosolyodott a saját szavain.
Elfogadja a felé nyújtott káprázatosan szép és ijesztően nagy hatalmú idegen kezét. A Lovas csak rábólint, s ahogy megérinti, elmúlik a fejét ostromló fájdalom. A férfi felrántja maga mögé, hogy Ada azt sem tudja, hogy került oda. Igazít a lábán és a csípőjén, átfogja a Lovas derekát, aki ekkor sarkával megböki a lovát és sebesen, mint a pusztai szélrohamok, ellovagolnak. Nincs kétség, újra látni fogja az akkor még apró nefilim tábort, népe vezetőségének székhelyét, s talán megtudja azt is, mint akar tőle ő, akinek aranyos díszeit, szőke haját zabolátlanul lobogtatja a vágta szele.
Most már bármi is jöjjön, eldöntetett. De Ada sosem félt eléggé az ördög csábításától, sem Élóhim útjaitól.

A déliek alkotta bejárat mögött a senki földjén túl, szélsebesen közeledett feléjük a sátorrengeteg színes sziluettje, amit tábornak neveztek. Ada szíve nagyot dobbant. Hallott a kőbe vásott templomokról a puszta homokkőzetében a királyok városában, a szent hely körül, de sosem látott még olyat. S itt, a Shattennschild lábánál a nagy hegy szikláiba vágva, szinte agyaghoz hasonló tökéletességgel megformálva magasodott a sátorok fölé a nefilimek városa. Valami, ami ennyire a pusztához tartozott, mégis összhangban állt az itteni kövekkel, egyszerre volt egzotikus ennek a földnek és mégis valami nagyon egyszerű nagyságot tükrözött. A saját emlékeiből előlibbenő színek és formák úgy hullámzottak előtte ebben az új alakban, mint a homoktenger látomásai. Szinte mindennek volt párja Veróninán, de mégis egészen más volt minden arány, anyag, tál, tóga és ablak. Távolról talán embereknek látszottak a lakói, s köztük a szárnyak nagy madarak, de közelről arcul csapott az idegenség: nagy mélységet sejtető szemeik, sötét bőrük, nyelvük dallama elütött az emberekétől, a hangjuk karcos élű volt, színe egyszerre tiszta és sejtelmes, mint a kendők a hajukon és vállaikon, s a legutolsó pásztorig volt valami öröklött büszkeség a tartásukban, abban, ahogy beszéltek. Amennyire nem értették az emberek tréfáit, úgy kacagtak a sajátjaikon, csiklandó, gyöngyöző kacajjal, Él gondtalan, gondjában is öntudaotos népe.
Az ereiben már nem is vér csorgott, hanem valami régről ismerős, elfeledettnek hitt dallam. A nefilimek mélyen meghajoltak, ahogy elhaladtak előttük. Közöttük szorongva és az újralátást vágyva ismerős arcokat keresett Ada.
Aztán néhány gyermek is észre vette őket, boldogan szaladtak a Lovas után, aki épp csak annyira lassított le, hogy ne gázolja el őket.
- Lavan! – kiabálták – Lavan visszatért!
- Hová viszel, Lavan? - kérdezte a maga mélyzöngéjű hangján, miközben a vakítóan fehér paripa farának himbálózása mögötte jobbra és balra döntötte, néha megakasztva, néha megrántva a csípőjénél, olyan érzést keltve benne, mintha nem is vinnék, de vonszolnák, tolnák előre az úton. De lehet ezt csak terhes lelke képzelte így: minden lépéssel a tábor belseje felé, szembe jött vele az, ami elől elemenekült.
A férfi azonban nem válaszolt, hogy enyhítsen a mellkasát lassan körbeszövő rémület szorításán, míg bensőjét mintha Yaerach farkasa ette volna. Lova egyenesen felkapaszkodott a kőtemplom lépcsőin, és belovagolt vele a sötétségbe.
Ami kívülről áthatolhatatlan homály volt, belül a mindenfelől égő lámpásoknak, az ügyesen vágott ablakoknak és tükrök bonyolult szerkezetének hála kellő világosságot adott, hogy bevilágítsa a kőépületet, hogy lássa, mere haladtak. A hosszú, oszlopokkal szegélyezett folyosón hosszan galoppoztak végig egy hatalmas ajtóig, ahol Lavan megállt és leszállt a lóról, majd ismét felé nyújtotta a kezét:
- Jöjj. Várnak.
Ada lassan mélyen szívta be a levegőt, hogy fellazítsa a mellét szorító láthatatlan bilincseket. Tudta, hogy Shira Azaria azt mondta, amit igaznak hitt, mégis a lelke figyelmeztette, hogy ha ide jön, az övéi közé, nem várja megnyugvás, s talán nem jut ki sértetlenül. Még mindig félt, mégis egyfajta tartózkodó méltósággal fogadta el a felé nyújtott kezet, mindig éberen.
Amint Lavan lesegítette a lóról, az oszlopok rejtette oldalajtókon át nefilimek jöttek elő, hogy kezelésbe vegyék a paripát. A Lovas egy könnyed mozdulattal nyitotta ki a hatalmas kőajtókat előttük, Ada pedig tartózkodó léptekkel követte. Egy óriási kör alakú terembe léptek, olyan tágasba, hogy a szélei árnyékba vesztek, középen azonban egy hatalmas körablakból fentről fény világított meg három alakot. Mire felfoghatta volna, kiket lát, Lavan elszakadt a közeléből, melléjük állt és szembefordult vele.
Seregek Urai.
Él irgalmazz.



- Adalya Amram Ehud bat Abathar Muzania. - szólította meg az egyik, egy nő, kezében láncon lógó öklömnyi méretű ingával. - Jöjj közelebb.
Feljebbvalói voltak a Négy Lovasok, ő pedig szakadár, sosem felelt nekik. A tekintete körbe rebbent, a termen, miközben a közepére érkezett, aztán ahogy ott megtorpant, a pillantása is megállapodott rajtuk. Fejet hajtott előttük és törzsében is meghajtotta magát.
- Kerestetek. Itt vagyok. - mondta tényszerűen a seregeik hadvezérei előtt, egyben azt is nyomatékosítva, hogy engedelmeskedett nekik, eleget tett a kérésüknek, bármit is akarjanak tőle, nem kényszer alatt teszi.
Aztán egy újabb hirtelen, mély lélegzet után várakozásteljesen, de megtartva a tiszteletet felnézett rájuk.
- Kerestünk. - vette át a szót a középen álló kardos férfi, a nefilim törzsek funkcionális vezetője, a háború lovasa. - Tudod, miért kerestünk téged?
Ada nem szólt, mint amikor Abaddónra emlékezett Kristin Angelika, ő is össze kellett, hogy préselje az ajkait. Nem tudják...nem tudhatják... nem... - hangzott a fejében egyre erőtlenebbül. Mint a homok, amikor a markába zárja s az ujjai közt megállíthatatlanul szivárog elfelé, úgy szóródtak szét gondolatának fonalai, s egyre kevesebb és kevesebb szemet markolt belőlük. Hogy már csak egyetlen kérdése maradt: mi volt az az utak közül, ami felkeltette a figyelmüket? Vajon a tisztátalanság, Azrael, Abaddón...? Neki azt mondták, a segítségét akarják, de a Lovasoknak nem kell segítség.
- Azt akarjátok, tegyek meg nektek valamit. – mondta óvatosan, higgadtabban, mint a benne kavargó kérdések forgószele. Hiszen mire jó egy próféta, ha nem tettekre? Azrael is felhasználta végső soron, amikor Muzaniát belé engedte.
- Hallottad az ébredés hangjait? - kérdezte megint, ezúttal a harmadik.
- Hallotta. - szólt közbe Lavan. - Látta. Az emberek között látta.
Ada Éhínségről Lavanra pillantott, aztán a füstölőre, majd vissza Éhínségre, és Lavanra. Vajon olvas bennem? Mi lehet az ébredés hangja, egy hang, vagy történések egész láncolata?
Úgy tűnt nem Cynewulf miatt volt ma itt. Akkor viszont a mélyégiekről lehetett szó, Bet'Sohar sok szunnyadó fenyegetést rejtett magában... de hogy az emberek között?
Ada röviden megrázta a fejét, ezüstös tincsei körbetáncolták az arcát.
- Nem tudom miről beszéltek. - szögezte le. - De sok mindent láttam, amit nem szabadott volna. - folytatta félig megadóan, kezét ökölbe szorítva, kíváncsisággal a szemében pásztázva Éhínséget.
- Chiver. - fordította a tekintetét Háború, akit a nefilimek Adomnak neveztek, Éhínség felé, mire a nő meglengette a füstölőt. Az egész teret váratlan gyorsasággal töltötte be a gomolygó szubsztancia, a fények hirtelen kialudtak, ám a füst szürke, sápadt izzásán keresztül mintha eltűnt volna a talaj, helyette, mintha üvegfalak tartották volna meg lábaikat.
- Tudod, mi van a mélységben, Muzania leánya? Mi fészkelődik és senyved a világ szívében? Mit zár ereszthetetlen börtönbe Bet'Sohar?
Míg beszélt, Ada úgy érezte, mintha süllyedni kezdtek volna, szárnyai megrebbentek, kezeit kitartotta, mintha attól félne, elesik. Nem zuhantak, de valóban, lassan ereszkedtek alá, egyre lejjebb egyre mélyebbre, valami furcsán színtelen és fénytelen, de mégis tisztán izzó, szürke és mégis mindenszínű, alaktalan és mégis határozott körvonalú dolog felé. Ha ember lett volna, azt hihette volna, a Sátánt zárta el odalenz Él, de nem volt az, és tudta, hogy a Sátán nem létezik az emberek szívén kívül. Az emberi elme pedig aligha foghatta fel.
A próféta első gondolata váratlanul az volt, hogy: ~ne, már megint... ~ Ha a lelke fel is épült, a teste még mindig emlékezett a csillapíthatatlan, idegölő zúgásra a koponyája hátuljában. Mégis, hiába küzdött a gondolat ellen, a tömjénező füstje elvitte őket oda, ahol azt hitte, soha többet nem fordul meg újra: Bet’Sohar gyomrába.
Felnézett Adomra, és lassan megrázta a fejét. Honnan is tudhatta volna minden rémségét a pokol bugyrának? Aztán a mélység vonzotta el a tekintetét, megbabonázta. Leguggolt, hogy jobban lássa mi feküdt a talpaik alatt.
- Miért mutatod meg ezt nekem? - kérdezte éles hangon ahogy erővel eltépte a tekintetét a leírhatatlan formáról. Nem biztos, hogy tudni akarta, hogy egyáltalán elviseli. Már annak a tudata, hogy mivé lett Muzania, majdnem elemésztette. Ha nincs Azrael, megőrült volna bele.
- Mert feladatunk van vele. A Nagy Elsővel. Valakinek le kell mennie hozzá. Valakinek el kell fordítania a pokol kulcsait és felnyitnia, hogy aztán visszazárhassa. - felelte Adom.
Ada elsápadt. A Nagy Első… hát rendje van a bukottaknak? Mit akar a népe egy mélységivel?
- Ki Ő? Mi dolgotok van Vele? – kérdezte szégyentelenül. - Miért én? – lázadt a hangja, de tudni akarta, amit Loreenával hiába kérdeztek Azraeltől, bár most sem remélt pontosabb választ.
- Dolgunk van vele, ahogy atyáinknak is dolga volt. - felelte Adom, hangján hallható volt, hogy tisztelethez és engedelmességhez szokott. - Mert emberek éveiben mérve évszázadonként egyszer a Nagy Első felébred álmából, amit Elohim bocsátott rá.
A kép megremegett, mintha a lent lévő valami mozgott volna, majd hirtelen repedés szökött végig rajta, és vér és arany színét idéző szem nyílt rájuk, akkora, hogy beterítette az egész termet. Ada riadtan felkelt, hátrált pár lépést, de nem volt hová menekülni a véreres arany írisz akkora volt, mint a föld alattuk.
- Láttad, mit tett az emberekkel. Érezted, mit tett veled. Ezek pedig csupán előhangjai az ébredésnek. - vette át a szót megint Chiver.
Még mindig nem volt biztos benne, hogy érti mire céloz, mit tett ővele. Azt hitte Muzaniach érintette meg a sivatagban, mi köze van annak, Akit az Elsőnek hívnak mindahhoz, ami vele történt? És az emberek...
- A háború...? - kérdezte, s a hangja fehér volt, mint akkor Azrael előtt. Futhat a Világ egyik sarkából a másikba, megjárhatta az eget és a poklokat, de mit sem tud a működéséről.
- A háború Elohim eszköze. - húzta ki magát Adom kissé emelkedett hangon. - A jó kezekben. A jó ellenség ellen. Az emberek ostobán bántak vele, öltek az ölésért és háborúztak a háborúért. Így van ez azóta, hogy erre a földre kerültünk. És ez felébreszti a Nagy Elsőt, aki kinyújtja lelkét a világra maga felett. Jártál a déli emberek táborában. - utalt vissza ideérkezésére. - Megtapasztaltad, ahogy az ébredés megérinti az emberek lovagjait, ahogy megérint és földre vet téged, míg Lavan meg nem érkezett. Nem csak veled történt ez meg, Muzania leánya. Veronia minden szeglete megérezte, ám az emberek elfelejtik. Sokat szenvedtek már, miért épp erre emlékeznének.
Ada hallgatta, az arcába vér szökött és elfordította a fejét. Ha lett volna kendő a fején, most azt is az arca elé húzta volna. Hogy hihette ostobaságában, hogy a Lovas okozta azt a lélekölő ürességet, ami egymásnak ugrasztotta a templomosokat? Igaz, képesek felidézni Bet'Sohart, ha mást nem, a mását, és a Lovagok szörnyű hatalmáról annyi mesét hallott kisgyermekként, mégis bolond volt, hogy azt hitte, papokat ugrasztana egymásnak a Seregek Ura.
Így még kevésbbé értette, miért pont őrá van szükségük. A hatalma és a tudása messze elmaradt az övéjük mögött.
- Ha a Nagy Első felébred börtönében, levetni nem tudja azt, de tombolni fog. Lelke megragad minden élőt, aki Adonai ege alatt él, elveszi tőlük a józanságot, tombolásba és romlásba taszít mindent. - szólt közbe Chiver. - Ha nem szakítjuk meg az Ébredést, Veronia az őrület világa lesz, mindörökre, míg a halál el nem viszi.
Chiver szavai nyomán az utolsó Lovasra pillantott, aztán vissza a szemre. Nem volt biztos benne, hogy felfogta a fenyegetés súlyát. Ahogy előbb egy álomnak tűnt előtte a tábor, az elméje még nem volt képes elfogadni ezt az új és mégis ősi fenyegetést. De nem is kellett. Elhívták. És volt benne valami, ami minden próféta sajátja, valaki vak hitnek nevezné, ő nem is adott neki nevet.
- Mit kell tennem? - kérdezte komolyan a Lovasokhoz fordulva, nem tudván mi végre esett rá a választás.
Chiver meglengete újra a füstölőt, amitől a füst eloszlott, a jelenés pedig eltűnt, és ő újra ott állt a teremben, rájuk pedig újra fény vetült.
- Valakinek meg kell akadályoznia. Elfordítania a kulcsot, szélesre tárnia a pokol kapuját. Mi nem tehetjük meg, ehhez a mi erőnk túl hatalmas. - szólt Adom. - Azonban tiszteletben kell tartanunk a törzsek vezetőit, közülük pedig nincs egyetlen sem, aki engedné a maga népéből bármelyiket. Neked azonban nincs törzsed, Adalya. Muzania törzse már nem ismer el téged maguk közül valónak, így nincs elöljáród és nincs atyád. Szabadon döntesz. Dönthetsz úgy, hogy megmentesz mindannyiunkat.
~Neked azonban nincs törzsed, Adalya.~
- De dönthetsz úgy is, hogy elkárhoztatsz. A tiéd a legnagyobb erő a nefilimek között, Adalya Amram Ehud, Muzania leánya. - mondta Chiver. - A választás ereje.
~…nincs elöljáród és nincs atyád.~
Ada ráemelte égő szemét.

A lány sarkon fordult és kiment a teremből. Az oszlopos folyosóra érve már potyogtak a könnyei, a keze ökölbe szorult, szaladni kezdett. Soha eddig nem engedte volna meg ezt magának, de a Lovasok szavai valamit a gyökereinél változtattak meg, valamit, ami hazugság volt benne, s most kártyavárként dőlt össze a ráépítetett torony. Az, hogy elszökött otthonról, mielőtt hivatalosan is kihirdethették volna felette a gershomot, az volt az első hazugság. Hogy ő választott. Igen, megtette, de belekényszerült. A döntései vezették ehhez a kényszerű változáshoz, a hűsége a látomáskhoz, és a hite, hogy Istentől valók. De valahol mélyen, mélyebben, mint Bet’Sohar, egy pillanatig sem akarta hátra hagyni a törzsét, s azokat a szerepeket, amiket ez az otthon jelentett. Mit is jelentett?
Azokat is akiket itt megszeretett, nem váltak a törzsévé. A magányos harcost furcsa idegenségbe burkolta a magány. Loreena és Cynewulf.
A templom előtt gyerekek játszottak, kíváncsian néztek fel a fiatal lány könnyes arcába. Ada egy akkurátus mozdulattal letörölte az árulkodó csöppeket. Szárnyait vadul kitárva tett egy hirtelen lépést feléjük. Az egyik kisfiú emelt hangon rákiabált, de azért összekaparták az agyagzsetonokat, amikkel játszottak és eliszkoltak, a nő arca semmi jót nem sejtetett.
Nem nyugodott így se, megadón dőlt a bejárati ajtónak, s fáradt szemmel nézett végig a sátortengeren. Nem azért nem jött el eddig, mert félt, hogy elítélik. Azért nem kereste az övéit, mert nem akarta, hogy meghaljon benne a remény, hogy talál valamit, valamit, amit hite szerint hátra hagyott.
Az otthonát.
Nem tudta volna megfogalmazni, mert sosem gondolt bele, de a felismerés lassú, hideg kígyókent kúszott fel a gerince mentén,el az elméje szaműzött sarkaiba, hogy ott a jotekony tudatlansag feher húsába marjon: tartozni vágyott valakihez, valakikhez. Esendőségükben is erős teremtményekhez, de az ítélet, amit felettük kimondott őt is elítelte.
Ez az űr, amit most érzett vetekedett az Első okozta ürességgel.
Nem akart... nem szeretett volna örökké idegen maradni. És még mindig nem tudta hogyan legyen ismerős. A lélek benne sztoikus nyugalommal nézett végig az erzesek kavargó homoksivatagán:
Hogy Ada ne mentené meg a Világot? Olyan nincs, s ezt Ő is tudta, a Nap fénye meleg sugaraival simította a próféta arcát. De össze kellett szednie magát, ha lemegy a pokolba. Kellett egy pillanat, egy óra, egy utolsó napnyugta a város fölött, amire annyira vágyott a szíve, s amit most olyan hirtelen veszített el.

Ráérős léptek és néha a halk csörrenés, amit az egymáshoz ütődő aranydíszek okoznak.
Ada tudta, hogy ott van, és csak sejteni tudta, hogy ki az, de időt adott magának, nem volt benne semmi, ami arra ösztökélte volna, hogy elvágja az érzéseit és a gondolatait.
Csak amikor természetes könnyedséggel magával ragadta a súly nagyját a puszta felől fújó sivatagi szellő, akkor emlékeztette magát, hogy most nincs egyedül.
- Mit szeretsz bennük? – mondta ki tőle szokatlanul a tűnődő gondolatokat hátra se fordulva. Talán maga sem tudta igazán mire érti: a népükre, a törzseikre, vagy az egész teremtésre.
- Olyanok, mint én. Apám is szerette őket. - szólalt meg Lavan.
Ada akaratlanul is visszanézett, hogy meglássa a Lovas arcát.
Nem mintha nem emlékezett volna rá pontosan, az alakja beleégett az emlékezetébe, amikor először megpillantotta. Kutakodó szemeivel egyszerre találta igaznak, amit mondott és a szíve fájdalma miatt hamisnak. Nem akarta, hogy a férfi olyan legyen, mint a többiek. Nem akarta, hogy más legyen, mint ő.
S a külsejében megnyugvást talált. Lavan bőre ugyan Adától eltérően sötét volt, mint a népük többségéé, de a haja, a szemei… és valami a tartásában….a hatalma…. Kívülállónak látta, mert azt akarta.
- A feladatod félelmetes. - mondta ki kerülgetés nélkül, amit gondolt, a Diadal lovasa. - Veszélyes a testedre és az elmédre. Érthető, ha félsz.
Ada fel sem fedezte eddig, hogy félne, eltagadta maga előtt is.
Egy próféta ha fél is, elmegy az óriás lábai elé, és aztán már nem futhat el, Élre bízza magát és küzd. De most, ahogy ott kókadt, hátát a falnak vetve, a kezeit erőtlennek érezte és a talpait súlyosnak, de még így sem a testét vagy a lelkét féltette. A szíve csüggedt, és a hitét beárnykolta a csalódás.
- Ki volt az apád? – kérdezte halkan, hogy elterelje a gondolatait, miközben a város ott élt, lüktetett a lábaik előtt.
- Kovács. Nyakas, megrendíthetetlen és végletekig kitartó. - felelte Lavan, miközben mellé sétált és leült a legfelső lépcsőfokra, egyik térdét felhúzva és a sátrakat bámulta. - Kovácsolt, hogy megvédje vele az övéit. Én most harcolok, hogy ugyanezt tehessem. - egy pár másodpercre megállt, mielőtt szinte észrevehetetlenül lejjeb engedte a tekintetét. - Én fogok veled menni.
Adát eddig a saját fájdalma vágta el a többiektől, könnyebb volt, mint a levegő, mert érezte, ahogy nem voltak gyökerei, amelyek a földön tartsák, de ez a szabadság egyszerre volt nehéz is, mint a víztömeg a tengerek alján, amiket eddig csak hallomásból ismert. Minden érzés végtelenül mély volt és megfoghatatlanul könnyű.
De a másik szavaiban volt valami nagyon is földi, hogy újra tudatosította a saruja alatt a sziklát, biztosabban és fenyegetőbben, mint azóta, hogy ide elindult.
- Azt mondod, a többi Lovas itt marad? Te nézel szembe vele? – fejét megbillentve, éberen figyelte, és most már megértette, miért beszélt félelemről a férfi. S ahogy a másikban meglelte, úgy magában is felismerte az érzést. Bármi is lesz a Világgal, és Lavan törzsével, nem kell, hogy visszajöjjenek, nem kell, hogy lássák, mivé lesz, amit tesznek, és talán azzal a tudattal végzik, hogy elbuktak.
A halál alakja kirajzolódott a lepel alatt, aztán valósággá lett.
- Én... és te. – felelt a Lovas. - Bárki más képtelen lenne rá. A túl nagy erő néha átok, így engem is neked kell vezetned.
Hát újra itt volt, az elején. Egy új tars, egy új küdletés. A próféta, mint egy bent lakó külső entitás, mint egy beépített program, ugyanakkor megmozdította benne azokat a fogaskerekeket, amikért Élóhim kiválasztotta. Hisz talán pont Ő maga tette ilyenné.
Tűz gyúlt és húnyt ki az aranysárga szemekben, harag és elszánás lángjai. Tisztítótűz. Ada aszerint cselekedett, amit rövid életében és rövid ébredése óta megtanult: Kinyújtotta a kezét, mint akkor Loreena kezéért, és később Kristin Angelika felé. Megérintette a Lovas vállát, az pedig ha nem is nyúlt az övéért, de nem is rázta le magáról.
- Ha úgy kell, legyen. - hagyta rá, egyúttal kimondatlan igent mondva a küldetésre.
Ő is a sátrakat nézte, amiket az előbb olyan elérheetlennek és idegennek talált, amiket ha Él is úgy akarja, meg fog menteni. Még maga sem tudta, de észrevétlen egy új álom kúszott a régi helyére, mert egy nefilimet ki lehet űzni a pusztából, de a pusztát nem lehet kiűzni a nefilim szívéből.
- Napnyugatkor megnyitjuk a kaput. Akkor kell itt lenned, Adalya. Addig azt teheted, amit akarsz. Te egyedül.



Ahogy eseledett, Ada is ráfordult a kőtemplomhoz vezető útra. A lábai még most is nehezek voltak, a lélek benne, kavargott az ezüstszőke üstök alatt, és a Világ elmosódott körülötte, ahogy elléppett mellette. A lépcső tetején álltak a Seregek Urai, s ahogy a nefilim közeledett, Adom előre lépett:
- Készen állsz-e, Muzaniach leánya, Elohim prófétája Adalya?
Ada nem szólt csak rábólintott.
Lavan erre előre lépett és elfoglalta a helyét Mellette, szembefordulva társaival, akik erre maguk elé emelték a kezük. Szinte érezni lehetett, ahogy a teremtés szövetét áthatja a tenyerük alatt összpontosúló erő.
- Sh'meymiy Shir'yon. - mondta a három hang egyszerre, ahogy sorban előtűntek a fegyvereik; Adom a földbe szúrta hatalmas kardját ami úgy nyílt meg alatta mintha csak homok lenne, Chiver meglengette maga előtt a füstölőjét, amiből a szürke köd azonnal körbefolyta őket, akit Shachornak hívnak megpörgette a lándzsáját és tompa végével keményen a földhöz koppintotta. A kőzet egy körben megrepedt Ada és Lavan körül, és mintha lassan hullámzó vízmosásban állnának, hömpölyögve ereszkednni kezdtek, előbb a felszín majd a fény is eltűnt a szemeik elől. Ada megállta, hogy ne moccanjon, de a gyomra vadul kavargott, szinte együtt hömölygött a folyékonnyá váló kővel és talajjal. Ki tudja, meddig tartott, míg egyszer csak halk koppanással megálltak.
Ürességet érzett, és a sötétben nem volt mit látni, Ada felvonta hát a saját Égi Vértjét, s Lavan is egyre gondolhatott, mert a legfiatalabb Lovas homloka körül arany fényben ragyogó korona manifesztálódott. A két fény így együtt, már bőven elégnek bizonyult, hogy bevilágítsa a teret, ahová érkeztek.
Egy viszonylag szűk folyosót, aminek falán héber nyelvű faragványok és nonfiguratív díszítőmotívumok sorakoztak.
- Angyalrom lehet? - kérdezte nagyon halkan, mintha attól félne, hogy a kongó ürességben minden hang orkánná nő és megremegteti a falakat.
Lavan csak bólintott.
- Nézd. - mutatott a falakon lévő írásra. - Elődeink bölcsek voltak, minden épületük falán ott van hová lépett be, aki ide jutott.
Ada ekkor mozdult meg először a fold alatti világban, a fal elé lépett, hogy elolvassa. Bár a feliratok néha ismétlődtek, de a mondat amit ki tudott venni a következő volt:

"Ir-Mafteach, Kapuja a Börtönnek, amely rejti a Bukottak Elsőjét. Zargat'hath bilincse soha meg nem törendő, mert a Bukott Angyal hatalma veszélyt jelent az Élő Isten minden teremtményére."

A bilincs! Ada szemei elkerekedtek. Talán erről beszélt Azrael is?
"Te is tudod jól, hogy Ő nem akarta az emberek pusztulását. De számára ellenkezik minden azzal, ami nem olyan, mint ő: Szent. Ettől függetlenül nem tehet mást, mint ítél. A lelkében viszont megmenteni akar. Ha tényleg el akarna pusztítani mindent, csak letörné a bilincset. Így mutatja meg szeretetét: Esélyt ad."
- Lavan, biztos vagy abban, hogy ezt kell tenni? – fordult felé Ada ösztönszerűen, a szemében leplezetlen riadalommal, miután megnézték az írást. A négy Lovas... hol a biztosíték rá, hogy nem ragadta el őket a hatalomvágy, hogy Zargathatot nem őt zargatták, hogy most ébredezni kezd?
Mintha szomorúságról árulkodtak volna a Lovas szemei, mielőtt visszatért volna a közönyhöz. Amit látott, csak tovább növelte, dagasztotta a lány nyugtalanságát és a sejtését.
- Nem. –mondta. - De Adom, Chiver és Shachor úgy gondolják ez a helyes.
A feljebbvalók, A Seregek Urai. Úgy néz ki, még a Négy között is volt egyfajta hierarchia. Egy pillanatig nem tudta, mit szóljon, ha szóljon-e egyáltalán, aztán az arany pánt alatt megkereste a másik szemeit és kérlelhetetlenül rászegezte a pillantását. Az előbb még ismétlődő évszázados tradícióról beszéltek, ami az ő feladatuk volt annyi idő óta, hogy elaltassák az ébredező Elsőt, hogy lehet, hogy nem értenek egyet?
- Szerinted, mi a helyes? - kérdezte a népük szenvtelen módján irtóztató súllyal.
- Már régen nem tudom. Remélem mikor eljön az idő eszembe jut. - felelte a távolba révedő tekintettel. - Menjünk. A Nagy Elsőt el kell altatni.
Ada homloka közepére egy kicsi függőleges ráncot nyomott a rosszallás, s a fejét is aprón, alig láthatóan megrázta, mint aki nem akart hinni a fülének.
Lendületesen megfordult, a szárnyai nekicsapódtak a falnak és a feliratnak. A tollai, ha tudták volna, letörlik a fenyegetést, ha tudták volna, kimossák a gyanút a csontjaiból.
De a Nagy Elsőt el kellett altatni, bárki vagy bármi is ébresztette fel.

A folyosó nyomasztó csöndjében és sötétjében egyedül az ő, kettejük fénye világított: Ada égi vértje és Lavan homloka körül a korona. Az időnek pedig legalább akkora súlya volt, mint a levegőnek – egyáltalán semmi, és Ada mégis nyomasztóan tudatában volt mind annak, hogy az idő halad, mind a saját lélegzetvételeinek. Néha úgy érezte harapni tudná olyan sűrű, másszor riadtan kapott egy második lehelet után. Alig lehettek lent pár perce, máris az érzékeivel játszott a bezártság. Il-Roboám, s mind az angyalromok tudtak csak ilyen időtlenek lenni, a föld gyomrában, a bilincsek között, nem csak az égi Nap nem látszott, de nagyon szórványossá vált a remény is.
Ebben a belső ködben haladtak előre, amikor egyszer csak Ada talpa alatt besüllyedt egy kő és kéken felragyogott a körvonalai mentén. Azonnal hátra hőkölt és letépte róla a lábát, de a negyedméternyi átmérőjű négyzet ragyogása nem szűnt meg, sőt belőle áramkörökhöz hasonló vonalak futottak szét mindenfelé, megvilágítva a falakat, s mire a falon lassan, de határozottan egy elnagyolt emberszerű alak kezdett előemelkedni, Lavan is megtorpant.
- Mi ez? - hördült fel Ada ösztönösen. A megéledő falra fordította a lándzsája hegyét, de bár minden porcikája ezt kívánta, nem kezdett el futni.
- Az Őrszem. - felelte Lavan, miközben egyik kezét lazán maga előtt tartotta, másikat pedig a válla fölött hátra emelte, ő is felkészült a találkozásra.
Az alak ekkor előlépett a falból és feléjük fordult.
- Miért jöttetek? - zendült egy női hang, bár kissé torzan és szinte semmi hangsúlya nem volt, mint egy gép, mint a ’németek’ abban a háborúban, amikor kis kézi fémdobozokba beszéltek, amik nagyobb dobozokra voltak erősítve. Mégis ismerős volt, de a félangyal képtelen lett volna megragadni, honnan.




Elkésett. A lábában még benne volt a mozdulat, a futás, de most már csak a harcra maradt idő, támadni vagy védeni. Lélekben lepergett előtte mindaz, amit egy sziklából éledt szörnyeteg ellene tehetett. A válasz rövid volt és egyszerű: semmit.
Arcát az Őrszem arcára fordította és ahogy a másik kérdezett, úgy válaszolt neki:
- Elaltatni az Elsőt, mint előttünk annyiszor. A világunkat veszélyezteti. – nem volt oka hazudni vagy elhallgatni, mivel hogy nem tudta kivel állak szemben, s így azt sem tudhatta miféle szavak lehettek a célra vezetők. Nem volt mit veszteniük.
- Tudod, mivel jár, bat Abathar Muzaniach? - fordult felé a kőgólem, szemének kékes fénye pedig fizikai érintéshez hasonlóan végigjárta az arcát.
Adából kifutott az erő erre az érintésre, most már inkább kapaszkodott a lándzsába, mint hogy tartotta volna. Nem a sok jót nem sejtető szavak miatt, azokhoz hozzászokott. A vállalt fenyegetéssel számolt, de a rokonérzéssel nem. Egy  ötlet bukkant fel benne aztán visszaesett, mielőtt a felszínre ért volna: Nem lehet Muzania...
- Honnan ismered a nevemet? - kérdezte tehetetlenül. A fogait egymásnak préselte, de az ajkai szétnyíltak, ahogy próbált levegőhöz jutni, felfogni mi is történik.
- Már el is felejtettél? Az idő kereke alig döccent, mióta ide küldtél, bat Abathar Muzaniach, még sem ismered meg a hangot, akitől olyan hangosan követeltél válaszokat. – felelt neki, a kék fény pedig lassan átalakult és lila színt öltött.
Lila...
- Ki vagy, Őrszem? – lépett a lány mellé Lavan, amire a lila fény a férfi felé fordult.
- Sandalphiel vagyok, a Meg Nem Születettek Angyala. Mióta az Úr elítélt úgy neveztek... – a kőbe oltott merev tekintetet újra Adára fordította, ahogy kimondta: - ... Erborosh.
Erborosh, a mélységi, aki ott fent a lebegő vámpírtorony labirintusában gőggel vádolta a legrosszabb fajtából. Gőg, mely vakságból, tudatlanságból ered. Akkor ha félte is, nem engedett neki. De most nem tudta letagadni a helyzet hasonlóságát. Előre tartott fegyverrel vetette bele magát valamibe, amiről alig ha volt sejtése, s őnála sokkal nagyobb hatalmak közt egyensúlyozott. A játékszerük?
Nem, nem inoghatott bele a saját kételyeibe, gyér volt a fény, s ő ennél erősebb.
- El kellett volna pusztulnod a pecséttel együtt. - folytak tovább a gondolatai, egyszersmind Azazelre emlékezve, s arra, hogy nem tudta elpusztítani. Felmerült benne, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, vagy amíg lesznek meg nem születettek, Erborosh élni fog, az angyalok sosem halnak meg?
- Azért vagy itt, hogy megállíts minket? Hogy bevégezd a terved? - kérdezte gyűlölséggel a hangjában és rámarkolt a lándzsára, de továbbra sem mozdult. Tudta, hogy nem elég sem az ereje, sem a haragja ahhoz, hogy legyőzze.
- Nem, bat Abathar Muzaniach. Én legyőzettem. Már csak azt teszem, amire a Bilincs kényszerít. Amire Bet'Sohar kötelez. És tudjátok meg, hogy nem egyedül vagytok, akik a Nagy Elsőt keresik.
Lavan szeme ekkor összeszűkült, de Ada nem látta.
- Ki még? – követelte a férfi.
- Az ő neve neked nem mond semmit, lovas. De erős és előttetek jár. – felelte az egykori mélységi, s néhai angyal.
Adát meglepte és egyúttal lefegyverezte ez a fajta beletörődés. Bár még mindig megtámadhatta, mégis intette őket. Ada oldalt fordult, s látta társa arcán a feszültséget, amit maga is érzett, és még valamit, aminek már csak az árnyéka volt jelen, s ő képtelen lett volna kibogozni. Ezüst haja furcsán, csapzottan követte a feje mozdulatát a párátlan mégis nehéz levegőjű földalatti birodalomban, ahogy újra a kőgólemre emelte a tekintetét:
- Miért figyelmeztetsz?
- Mert ez a feladatom. - felelte a kő-gép-angyal. - Ahogyan az is feladatom, hogy elmondjam nektek a templom védelme titeket sem fog engedni tovább haladni. Ir'Mafteach senki számára nem járható. - itt a fény fenyegetően újra kékké vált, és Erborosh Lavan felé fordult. - Még az elsőszülöttek számára sem.
Nem volt mit tétovázni, Ada egy fuss! felkiáltással nekiiramodott, a saruja csattogó visszhangot vert a kövön. Ahogy a fejét hátra fordította, egyszerre látta és hallotta, ahogy Lavan a nevét kiáltja.
- Adalya! – eredt utána a férfi, az Őrszem pedig visszamászott a falba, de a kék fények nem hunytak ki. A fal egyre több helyen kezdett el repedezni, abból pedig sok, Sandalphielhez hasonló, de a térdükig épp hogy felérő kőszerkezetek másztak elő, kék szemükkel feléje fordulva.
Ada megtorpant a neve hallatára, hátra pördült, aztán vissza a kőszobrocskák felé, s így maradt, ebben a toporgásban. Nem volt hová menekülniük, vissza mehettek csak, vagy tovább előre, de már nem voltak maguk, s Erborosh egyértleművé tette, hogy megvédi a járatokat a betolakodóktól.
A félangyal lendületesen beledöfte a lándzsát a legközelebbibe, mintegy próbaképp, s meglepődött, hogy a kő nem viselkedett kőképp. Az Égi Vért meglepően könnyen hatolt át rajta, mintha az anyaga porladt volna a szent fény előtt, ami a fegyvert alkotta. Az mégsem állt meg, egyre csak haladt felé, miközben a lándzsa egyre mélyebbre merült benne. Egy újabb csatlakozott az elsőhőz, aztán még egy és még egy, míg végül hattal nézett farkasszemet.
Közben Lavan nagy lendülettel közeledett felé, de a falból egyre csak váltak ki az újabb és újabb őrök, és elállták az útját.
- Lavan! - kiáltott vissza most már Ada is panasszal a hangjában és az arcán rémülettel, amikor rájött, hogy az ellenség körbe vette őket és egyúttal el is választotta egymástól.
Azért nem adhatta fel. A feje fölött dicsőség koronája jelent meg és három Semesht is útnak indított.
- Ada... - halt el Lavan hangja, mire a lány kitartotta a lándzsáját és oldalról hasított, mintha ketté akarta volna vágni őket derékban, és ez is történt. A szent fény pedig megtorpanásra késztette a másik hármat. Azok pedig, látván társaik sorsát, a kőgépek megtorpantak és lassan hátrálni kezdtek előle.
Lavan koronája fényesebben ragyogott fel, mint eddig valaha, a férfi pedig ismét hátrahúzta, majd hirtelen előre taszította a kezét:
- Sh'agah Semesh!
A lovas kézfeje körül aranylő fényből egy oroszlán feje alakult ki egy pillanatra, majd kezének lökését követve egy henger alakú sugárban koncentrikus körök törtek előre, porrá zúzva a falból előjövő gólemek egy egész sorozatát. Lavan kihasználta ezt, és a prófétához sietett, az egyik gólemet egyszerűen egy rúgással taszítva félre, majd mellé érve, ő is szembefordult a lényekkel.
- Ne félj, Adalya. Ez Elohim temploma. Itt nekünk nem árthatnak.
Ada megbabonázva követte a Lovas mágiáját és a mellette elzúgó sugarat. Teljesen ledermedt, nem tudott megmozdulni, de a szívverése csak akkor hagyott ki ketőtt, amikor a férfi odaért hozzá. A ritka levegő a szívét is elérte, hogy nem talál ütemet?
Ada válaszképp épp hogy bólintani képes volt, és sután lenyelte a szavakat, amiket nem talált.
Ám a következő pillanatban újdonsült erővel és lendülettel fordult szembe Erborosh legyőzött minionjaival.
Ha Él velük, ki ellenük?
Lavan oldalán tovább indult a folyosón és lándzsájával lökte félre azt, aki közel kerülhetett hozzá, az egyikre ő is elsütött egy angyal-sugarat, de már nem aggódott miattuk, úgy járt köztünk, mint a térdre kényszerített élőholtak előtt szokott, telve a harcos büszkeségével és a próféta bizalmával.