[Küldetés] Növényrendszertani Terepgyakorlat

Közelebbről a virágok leginkább rózsaféléknek tűnnek, így amikor Grob közelebbről is megvizsgálja, akkor láthatja, hogy viszon tüskéi is vannak, meglehetősen nagyok, a szára pedig inkább fás, de a nővése alapján mégis valamennyire indákra emlékeztet. Simán letépni nem igazán lehet, de a kés elboldogulhat vele. Amikor megérinti a szirmokat, mintha különös, csillámszerű por jönne ki az egész virágból, de nagyon könnyű lehet, mivel eloszlik a levegőben.
Az erdő nagyon sötét, még itt a tisztáson is. A csapatra általános rosszkedv telepszik, hiába kéne a tudósoknak is lelkesnek lenniük a rengeteg új felfedezés hatására, valahogy senki sem ujjong, néhányan lefirkantanak egy-egy szót de nem hosszan. Ezt az általános rosszkedvet pedig lassacskán mindenki megérzi. Mintha nem lenne értelme ennek az egésznek. Nincs értelme a világon semminek, és hiába sötét Finsterwald, Veronia még sötétebb.
- Bármit is találunk, úgyse fog érdekelni senkit. - morog az egyik hollódoktor is. A katonák is csak téblábolnak, de nincs amire rátámadhatnának. Meg amúgy is minek jelentkeztek erre a feladatra, hiszen nem is fizettek valami sokat.
- Szép, szép... de úgysincs haszna. - motyogja Joachim mester is. - Még az asszonynak se tudok vinni belőle mielőtt elhervad...
Suzy, előtted villódzik a kép kicsit, hol hallasz hol nem, úgy tűnik, mintha lassan újra elvesztenéd az érzékeidet amiért cserébe a lelked adtad.
Freia, de fokozottan érzed a néped elvesztése fölötti fájdalmat, és hogy talán egyszerűbb lenne csak lefeküdni ide a rétre és többet nem mozdulni, ha már nem mentél velük legalább kicsit érezd a földet, amit a többiek taposnak.
Kristin, úgy tűnhet, hogy az embereid nem nagyon becsülnek meg. Egyik katona sem, és nem is érted miért küldtek téged ide, mikor eddig úgyse voltál jó igazán egyetlen feladatodban sem.
Grob, te úgy jöttél ide, hogy valami nagyot fedezhetsz fel, és hogy végre megbecsülnek, de egyre inkább olyan, mintha csak a vadak eledelének szántak volna és úgysem találsz semmi hasznosat.
A szemetek sarkából aztán kisvártatva mozgásra lesztek figyelmesek. Egy fehér nyúl ugrál a réten, látaszólag nem zavartatja magát a csapat láttán. Feltűnik egy fehér, macskaszerű állat is, ami igazából nagyon-nagyon hasonlít egy közönséges macskához, de valahogy aranyosabb.  És titeket figyel, okos szemekkel, mintha belelátna a vesétekbe is, és tudná a legféltettebb, legstétebb titkaitokat.

//Ennyi lenne, jó munkát. Mia kiesett a játékból, Marcusnak még van lehetősége írni. Határidő 2 hét, vagyis december 12. - ha menne ez rövidebb idő alatt is szóljatok és szűkítek.//

Egy darabig figyelem, ahogy a szirmokból felszálló porszerű anyag eggyé válik a levegővel, elrejtve azt a szemem elől, majd hirtelen végigfut bennem egy gondolat. Ez az anyag akár még veszélyes is lehet. Felnézek a virágról és körülnézek a réten. Kellemetlen érzés fut végig rajtam. Megint úgy érzem magam, mintha éhes vadak szempárjai szegeződnének rám a fák mögül. Mélyen az oldalamon lógó zsákba nyúlok, és pár szegfűszeget teszek a számba, hogy keserű ízükkel és jótékony hatásukkal könnyítsek a kellemetlen érzésen, majd felhelyezem a maszkomat. Mélyen beszívom a tisztító füvek illatát, majd figyelmemet a katonákra szegezem. Mindenkinek gyászos az arca, mintha éppen valakit siratnának és a doktorok hasonló komorsággal járnak a gazok között. Nem volt nehéz rájönni, hogy mindenki be akarja már fejezni a munkát. A túl sok gyaloglás, a túl sötét erdő és a túl kevés helyismeret gyakorta vált ki elkeseredést, az elkeseredés pedig ingerültséget. Az utóbbit bizony magamon is tökéletesen érzem, ám tenni ellene nem akarok. Minden jogom megvan arra, hogy ingerült legyek. Csak hasson végre a szegfű.
Miközben gondolataimba merülve meredek a tisztáson álló bokor narancsszínű virágaira, de mielőtt megindulhatnék, hogy jobb híján azokat is megvizsgálhassam, mozgásra leszek figyelmes a fehér virágok között. Egy nyúl. Egy egyszerű fehér nyúl. „De miért nem fél az ember jelenlététől, mint a legtöbb egyszerű nyúl?” Éppen fordulnék a tünde felé, hogy számon kérjem miért nem jelezte a vadállat jelenlétét, ám mozdulat közben megdermedek. Egy macska áll a tisztáson. Közönséges házi-macskának tűnik, ám szemei nagyobbaknak látszanak. Minket figyel. Egy vadmacska egy veszélyes erdőben, veszélyes állat. Fogást váltok a botomon és lassan oldalazni kezdek a tisztás bejárata felé. A nyílt terepen sokkal kiszolgáltatottabbnak érzem magam, mint szeretném.

Sötétedik. Nem örül neki, hogy a szabad ég alatt kell maradnia a sötétben, de fontosnak érzi a feladatot, amit kapott, ezért nyel egyet, és zokszó nélkül igyekszik minél hasznosabb lenni, és közben minél többet kihámozni abból, amit a tudósok és esetleg a katonák beszélnek.
Mégis… egyre kevésbé lelkesíti a gyönyörű virág, amit nézeget, és hogy most aztán igazán hasznára válhat Armarosnak, .és valamicskét visszafizethet a tartozásából… Hiszen, végülis… egyáltalán nem biztos, hogy tényleg találni is fog valami fontosat… És különben is, az is előfordulhat, hogy a legfontosabb dolgok elkerülik a figyelmét, mert butus, figyelmetlen, és lassú… Elkeseredve állapítja meg, hogy Armaros biztosan tudott volna küldeni nála megfelelőbb embert is kutakodni.
Elkedvetlenedve nézegeti tovább a növényeket, és figyeli az erdőt, de nem talál semmi újat, olyat pedig pláne nem, ami hasznosnak is tűnhet.
Mintha a gondolatait akarná megerősíteni, azon kapja magát, hogy még a sötétséghez képest is egy-egy pillanatra… vagy hosszabb időre… elsötétedik előtte minden, és amit az előbb még látott maga előtt az eltűnik…
Erről még csak-csak elhinné, hogy pusztán a képzelete játszik vele, de ahogy körbe jár, hogy hallgassa a beszélgetéseket is, és néha a fejét rázza az elsötétedések miatt, azt is észreveszi, hogy… nem ért mindent az expedíció többi tagjának beszélgetéseiből… Először csak kissé furcsán pislog, mert azt hiszi, hogy a többiek kezdtek el furcsán, szaggatottan beszélni, de néhány perc alatt rájön, hogy nem erről van szó. Ő az, aki egy-egy szót, egy-egy szótagot… olykor teljes félmondatokat nem hall meg.
A felismeréstől pillanatok alatt teljesen pánikba esik…
~ Ne hagyj egyedül! ~ sikoltja rémülten Armarosnak. Ő nagyon igyekszik… Bármit megcsinál… Csak ne száműzze vissza a sötétségbe és a csendbe…  
Folyamatosan járatja a tekintetét a tisztáson keresve valami kapaszkodót… Ami biztonságot adhat neki… Amibe belekapaszkodhat… Ami segítség lehet. Közben zilál, és ha valaki megpróbálna hozzáérni, rémülten elhúzódik. Csak nehezen fogja fel, ha beszélnek hozzá – amin a kimaradó részletek sem segítenek – és remeg, minden alkalommal összerándul, ahogy újra és újra elsötétedik előtte a világ.

Valahogy teljesen más volt a hangulat a komor, sötét erdőben, mint amit az ember lánya egy lelkes kutatócsoporttól elvárt volna. Izgalmat vártam, a veszélyeket teljesen figyelmen kívül hagyó szemek lelkes csillogását, de csak nyomott, keserves hangulatot láttam.
- Bármit is találunk, úgyse fog érdekelni senkit.
Oldalra kaptam a fejem, a megszólaló hollódoktorra, de helyette a katonákon állapodott meg a szemem. Könnyű volt észrevenni, ha valaki harci kedve zuhant, a rám bízott lovagok pedig kedvtelenül tébláboltak a doktorok között.
Miért voltak egyáltalán rám bízva? Mivel érdemeltem én ezt ki?
- Szép, szép... de úgysincs haszna. - motyogta Joachim mester is. - Még az asszonynak se tudok vinni belőle mielőtt elhervad...
Feleslegesen jöttünk ide. Bevonultunk egy sötét, hideg erdőbe, ahol semmi keresnivalónk. Nem fogunk semmit találni, nem érünk el semmit. Nem fogok bizonyítani, mert eddig sem tettem. Soha nem volt még értékelhető tettem, az idő pedig szaladt fölöttem. Örökre az a lovag fogok maradni, aki hiába próbálkozik, mindig elbukik újra és újra.
Mozgásra lettem figyelmes. Az idegeim pattanásig feszültek, olyan görcsös ujjakkal, remegve és szapora szívdobogással rántottam kardot, mint még életemben soha.
Egy nyúl. Egy teljesen közönséges, noha pusztaföldi fehér színt öltő nyúl jött először, azt pedig valami macskafajzat követte. Az átlagos macskákkal semmi bajom nem volt, noha nem kifejezetten rajongtam értük, ez viszont...
Ettől a macskától féltem. Mintha átlátott volna minden pajzsomon, amit magam elé emeltem, mintha a szemei belefúrták volna magukat a veséimbe és mindent, amit el akartam nyomni magamban előhoztak volna.
- Nem... - motyogtam remegő ajkakkal, hosszú lépésekkel megindulva a macska felé kivont karddal. - Tűnj innen!

Grob, a szegfűszeg íze, de első sorban a maszkod megakadályozza, hogy ez az egész elhatalmasodjon rajtad, így szemtanuja lehetsz, ahogyan a többiek egyre mélyebbre és mélyebbre süllyednek az apátiában. Ahogy hátrálsz, úgy lesz neked egyre jobb, ám a többieknek csak egyre rosszabb és rosszabb. Egyesek ténferegnek, mások csak leülnek, megint mások el is fekszenek a réten. Még mindig hallod a fojtott beszélgetéseket arról, hogy semminek nincs semmi értelme sem, és mindenki csak itt maradna a réten, mert már hazamenni sincs semmi értelme. Egyszerűena  zsigereidben érzed, hogy valami nagyon rossz dolog folyik itt.

Amint Freia megpróbálba felállni észreveheti, hogy nem sikerült. Miközben békésen feküdt álmodozva a népéről indák fonták körbe a bokájánál és a térdénél. AMikor megozdul, akkor azt is érezheti, hogy nem egészen körbefonták, hanem tüskéket eresztve próbálja a növény elérni a testnedveit, és néhány helyen már bele is kapaszkodott a bőrébe. Ettől picit talán magához tér, és láthatja, hogy többen is jártak így. Katonák, akik leültek egy-egy fa tövébe, tudósok, akik hozzá hasonlóan lefeküdtek... Beszélni viszont még tudsz. A macska rád néz erre, és mintha.. mintha elmosolyodna, nade egy macska ugyebár nem nagyon tud emberszerűen mosolyogni.

~ Suzi. SUZY! - dörren rád Armaros a fejedben. Úgy tűnik nagyon is jelen van és elég ideges. ~ Nyugodj meg. Most. Ez csak a te fejedben van. Azért van a fejedben, mert félsz tőle. Hát nem bízol meg bennem?! - a végére már kifejezetten morcos, de legalább válaszol. És azzal, hogy válaszol biztosít róla, hogy ott van. Nem hagyott el. De ennél többet nemt ud tenni.

Kristin megindulsz a macska felé a kardoddal, de az ameddig egészen közel nem érsz csak félrebiccentett fejjel néz rád.
- Dehát én itt lakok, Kristin. Hát nem szép ez a rét? Nem szebb, mint a véres-sós hó, vagy az égő mezők? Nem szebb mint egy omló harangtorony? Nem akarsz itt maradni?
Rendesen mozgott a szája miközben bezsélt, viszont senki sem nézett oda a hangjára. Mintha nem is hallaná senki csak te.

//Határidő december 28. Marcus ezennel kiesett a játékból.//

Talán az egyetlen történt, ami pillanatok alatt kiránthatta a pánikból: Armaros szólt hozzá.
Összerezzen ugyan, hiszen most egyáltalán nem hangzott a mélységi hangja olyan nyugodtnak, mint szokott. Mérgesnek hangzott, és mi másért lehetett volna dühös, mint azért, hogy ilyen buta volt, hogy azt hitte magára hagyná…
~ Bocsánat ~ igyekszik a hibát kiküszöbölni, és közben mély levegőt véve megpróbálja teljesen megnyugtatni magát.
~ A fejemben? ~ kérdez vissza meglepetten. Aztán lehunyja a szemét.
Nem kell félnie. Nem fog baj történni. Armaros itt van, itt is volt, és itt is lesz vele. És a szemével és a fülével is minden rendben van! Mantrázza közben magának, megpróbálva elérni, hogy amikor újra kinyitja a szemét, már a valóságot lássa. Armaros mondta, hogy nem a valóság, amit látott, ez pedig bőven elég neki, hogy el is higgye, hogy a képzelete játszott vele.
Kinyitva a szemét, valóban egészen más kép tárul a szeme elé, mint az előbb. Rendesen lát, és hall, ez biztos. De ezen kívül úgy néz ki, mintha semmi nem lenne rendben. A csapat tagjai, amivel érkezett, szinte mind úgy néztek ki, mintha nem lennének maguknál. Néhányan ültek, és olyasmit mormoltak, hogy semmi értelme, mások el is feküdtek a földön…
Fogalma sincs, hogy mit kellene csinálnia, hogy magukhoz térjenek, úgyhogy keresni kezd valakit, aki segíthet.  
Végül Joahim mesterhez megy oda, hogy legalább őt megpróbálja észhez téríteni. Végül is Ő a csapat vezetője, tudnia kell, hogy mihez kezdjenek…
Odaérve óvatosan megrázza a mester vállát, hátha ez is elég, ha viszont nem sikerül, akkor meg is szólal, miközben kicsit határozottabban próbálkozik tovább.
– Ébred-jen fel! Vala-mi baj van! – közben körülnéz, hátha mégiscsak lát olyat, aki magánál van.

Szememet végig a vadállaton tartom, miközben lassan lépkedek a tisztás széle felé. Érzem, ahogy a fejem egyre inkább kitisztul és kezdek megnyugodni, így menekülési kényszeremet leküzdve leemelem az állatról a szemem és megkeresem velük a tündét, kinek figyelnie kellett volna az idegen élőlényekre. Viszonylag közel ül a virágok között, szemeivel a macskát figyeli, ám lábait érdekes módon benőtték a tövises indák. Közelebb lépek hozzá és megigazítom a maszkomat, hogy ne mozduljon félre, mikor lejjebb ereszkedem.
- Nem úgy volt, hogy ön a felelős a vadak jelentéséért? – vonom kérdőre a nőt, miközben mellé guggolva szemügyre veszem a lábaid körbefonó indákat.
- Először ezeket vágja le rólam! – szól ingerülten. – A tegezemben van nyíl, az elég éles hozzá. Aztán majd foglalkozunk azzal, hogy a parancsnok miért nem állított több őrt is!
- Jogos az érvelése. – bólintok, majd kihúzok egy vesszőt és elkezdem levagdalni az indákat. Nem kellemes egy nyilat használni vágóeszközként. Nem áll kézre és folyamatosan retteg az ember, hogy eltörik. De végül sikerül és a lábak kiszabadulnak, ám ahogy végignézek a sebeken, visszaadom a tündének a nyilát és azonnal a táskámba nyúlok, hogy egy üveg alkohollal legalább kezelhessem – Lefertőtlenítem a sebeket.- mondom közömbösen, majd miután megtalálom az üvegcsét felnézek a nő arcára. – Van ötlete miféle állat lehet ez? Mennyire veszélyes?
- Nem tudom. Sosem láttam még ilyent, de ha tippelnem kéne, akkor valószínűleg az indákhoz is köze van, így nem kéne életben hagyni.
- Azt a katonákra kéne bízni. – majd ránézek Kristin nővérre, ahogy kivont kardjával közelít a macska felé. - Bár az is lehet, hogy a vezetőtök hamarabb befejezi, mint hogy a többiek bármit is tennének.
- Remélem sikerül neki, de amott látja, van egy nyúl is, szerintem azt sem kéne meghagyni… - ám mielőtt folytatni tudta volna rálocsolom az üveg tartalmát a sebekre. Látszik rajta, hogy rettenetesen marja, de ez csak biztosít róla, hogy az alkohol tisztítja is a sebeket.
- Ha lábra tud állni, javaslom, menjen ki a tisztásról. – mondom, majd felegyenesedem és elteszem az immáron üres üvegcsét.
- Igen… igen köszönöm… mondja, hogyan szólítsam? – kérdezi, miközben talpra áll és íjáért nyúl.
- Grob Eugandis. – mutatkozom be neki, majd körülnézek a réten és megkeresem a másik állatot is. – A nyulat önre bízom. Remélem célozni jobban tud, mint figyelni. – a szegfű elérte a kívánt hatását és végre teljesen visszanyertem önkontrollom és nyugalmam. Ahogy körülnézek a réten, meglátom a katonák és a többi doktor állapotát és látom, hogy köréjük is hasonló indák tekerednek fel, mint a tündére. – Visszakérhetném a vesszőt? – fordulok vissza hozzá rövid szünet után. – Kellene egy éles tárgy, hogy levághassak még pár indát.
- Freia Suntide. – mutatkozik be a nő, majd visszaadja a nyilat. – Mondja Grob, maga nem érzett valami furcsa dolgot? Mert valami… mintha elterelte volna a figyelmemet a feladatomról.
Tekintetében enyhe aggodalmat vélek felfedezni, de lehet csak képzelődöm. Valami furcsa dolgot? Valójában éreztem. De nem vagyok hajlandó elfogadni úgy, mint egyszerűen csak egy furcsa dolgot.
- A sötétség és a hosszú gyaloglás gyakran elkomorítja az embert és elkedvteleníti. Saját bőrömön is tapasztaltam. Van, aki ingerültebb lesz, van aki álmodozni kezd. – magyarázom neki az egyszerű következtetésemet, amellyel magamat is szeretném meggyőzni, majd lehajolok az egyik levágott indáért és a kosaramba teszem. – Ilyen gyorsan növő növényekkel azonban még életemben nem találkoztam. Valóban veszélyes ez az erdő.
- Mond valamit, bár én fákon mászkáltam főleg. – mondja. – Vigyázzon azért maga is a növényekkel és az állatokkal, odafent veszélyesebbnek kinéző dolgok is voltak.
- Nem biztatóak a szavai. – mondom és kinézek magamnak egy katonát, aki a legtávolabb ácsorog a vadállattól és elindulok felé, kezemben a vesszővel, hogy levághassam róla a veszélyes indákat. – Ha nem tudom egyben visszaadni, jegyezzen fel nekem egy vesszőt. – szólok vissza a Freiának.
- Tartsa csak meg! Nagyobb szüksége van rá! – szól vissza és látom, ahogy az íj húrja már feszülni is kezd a kezében, hogy lelője a nyulat.
Miközben a katona felé haladok, tekintetemmel megkeresem Joachim mestert is, remélve, hogy köré nem tekeredtek indák. Szerencsétlen helyzetbe kerülnénk, ha munkaadónkat elveszítenénk, de megnyugszom, amikor meglátom, hogy az egyik lány vele van és próbálja magához téríteni a letargiába zuhant mestert. Talán nem lesz semmi baj.

Azt mondják az ördög sokféle formát öltött már, de soha nem gondoltam volna, hogy nekem éppen macskaként fog megjelenni. Mert mi más lehetett az a teremtmény, amely félrebiccentett fejjel nézte, ahogy kivont karddal felé közeledem, miközben apró, tűhegyes fogai torz módon szavakat formáltak.
- Dehát én itt lakok, Kristin. Hát nem szép ez a rét? Nem szebb, mint a véres-sós hó, vagy az égő mezők? Nem szebb mint egy omló harangtorony? Nem akarsz itt maradni?
Véres-sós hó, Weißdorf temploma előtt. Ahol vér hullott, mert dacoltam a fenyegetéssel és dacoltam a józan ésszel is. Égő mezők, porba omló harangtorony a Katedrálisban, ahogy Abaddón arkangyal haragja megremegtette az egész világot, elhozva az isteni ítéletet.
A Sátán igen fondorlatos mód tudta, milyen szavakkal szúrjon belém minden lépés után. És ahogy apám tanította, a Sátánt csak imával lehetett legyőzni.
- Uram, ne végy minket kísértésbe és szabadíts meg a gonosztól. - szabad kezem ujjai remegve tévedtek rá a Jégkeresztre, amit Weißdorfból magammal hoztam. A kísértő elszámolta magát, mert nem csak a fájdalmat juttatta eszembe, hanem a tanulságot is.
Azt, hogy voltaképpen csak eszköz voltam az Úr kezében.
- Ezerszer választanám az égő mezőt, démon. És ezerszer választanám a véres havat, mert ott az Atya velem volt. Ezen a helyen nincs más, csak bűn. Te pedig... - a kard lángra kapott a kezemben, én pedig az ítélő Szent Mihály alakjaként felé szegeztem. - ... eltakarodsz innen, mert ezt a csapatot nagyobb erő védi, mint azt te valaha megértheted.

Kellemes gondolataimat a lábam egyre erősebb szorítása űzi el... Amikor felülök észreveszem, hogy amiatt nem tudom mozgatni sem, ami az egész fura érzést okozza nem más, mint kis meglepetésemre indák. Ha ez nem lenne elég, amikor elkezdem feszegetni és macska irritáló képét is meglátom, akkor a lábamba kis tövisek állnak bele, ami miatt mégjobban csak leakarom magamról szedni őket. De mielőtt még sikerülne az egyik tudós lép oda mellém, azaz azt hiszem ő az volt...
- Nem úgy volt, hogy ön a felelős a vadak jelentéséért?-mondta, kissé ridegen
-Először inkább ezeket vágja le rólam! A tegezemben van nyíl az elég éles hozzá! Aztán majd foglalkozunk azzal, hogy a parancsnok miért nem állított több őrt is!
- Jogos az érvelése. - bólintott a doki, majd kihúzott egy vesszőt a tegezemből és a hegyével levagdalta az indákat. Miután félredobta az indákat, átnyújtotta a nyilamat és kotorászni kezdett táskályában valami után.
- Lefertőtlenítem a sebeket. - mondta közömbösen, majd elővett egy üveget. - Van ötlete miféle állat lehet ez? Mennyire veszélyes?
-Köszönöm...-mondtam neki halkan amikor elvágta az indákat- Nem tudom sosem láttam még ilyent, de ha tippelnem kéne, akkor valószínüleg az indákhoz is köze van, így nem kéne életben hagyni.-Leginkább én is azért jöttem ide, hogy megismerjem a helyet, csakúgy, mint a dokik és  az északiak.
- Azt a katonákra kéne bízni. Bár az is lehet, hogy a vezetőtök hamarabb befejezi, mint hogy a többiek bármit is tennének.Erre mindenféle figyelmeztetés nélkül rámlocsolta a cuccot.- Ha lábra tud állni, javaslom menjen ki a tisztásról.
-Remélem sikerül neki, de amott látja van egy nyúl is, szerintem azt sem kéne meghagyni-majd még mielőtt tudtam volna folytatni az alkohol maró érzése ért a lábamba, amire felsikítottam egy röpke pillanatra.
-Igen... igen köszönöm... mondja hogyan szólítsam?- próbáltam meg felállni közben, majd az íjamért nyúltam.
- Grob Eugandis. A nyulat önre bízom. Remélem célózni jobban tud mint figyelni.  Visszakérhetném a vesszőt?  Kell egy éles tárgy, hogy levághassak még pár indát.
-Freia Suntide.-feleltem a nevemmel a nevére. A szavakat melyekkel figyelmemet becsmérelte elengedtem a fülem mellett, mert igaza volt, nem tudom miért, de.... -mondja Grob, maga nem érzett valami furcsa dolgot? Mert valami... mintha elterelte volna a figyelmemet a feladatomról.-mondtam neki miközben a vesszőt visszaadtam neki.
- A sötétség és a hosszú gyaloglás sokszor elkomorítja az embert és elkedvteleníti. Saját bőrömön is tapasztaltam. Van aki ingerültebb lesz, van aki álmodozni kezd. - magyarázza a doktor, majd lehajol és betesz egy levágott indát a kosarába.
- Ilyen gyorsan növő növényekkel azonban még életemben nem találkoztam. Valóban veszélyes ez az erdő.
-Mond valamit, bár én fákon mászkáltam főleg.-teszem hozzá a szavaihoz.-vigyázzon azért maga is a növényekkel és az állatokkal, odafent veszélyesebbnek kinéző dolgok is voltak
- Nem bíztatóak a szavai.  Ha nem tudom egyben visszaadni, jegyezzen fel nekem egy vesszőt.
-Tartsa csak meg, nagyobb szüksége van rá! -szóltam oda neki miközben a nyúlra céloztam már.

Suzy

Joachim mester fátyolos szemekkel néz vissza rád.
- Baj? Milyen baj? Csak megpihenünk kicsit ezen a gyönyrű mezőn, hiszen a sötét erdőben úgysincs értelme tovább menni.
Amikor viszont jobban megnézed láthatod, hogy fás indák lassan de biztosan tekerik körbe. A lábait már egészen körbefogták, és látsz néhányat a vállaim és a dereka környékén is, ahogy kígyó módjára ölelik körbe. Az indákon tüskék is vannak, amikor megmozdítod láthatod, hogy több átszúrta a hollódoktor ruháját és belemélyedt a bőrébe.

Freia

ilövöd a nyilat, és el is találod a nyulat minden különösebb probléma nélkül. Nem úgy tűnik, mintha akárcask próbálna menekülni előletek. A probléma viszint az, hogy bár tökéletesen látod a találatot, a nyíl maga egyszerűen áthalad az állaton és két méterrel arrébb beleáll a földbe. A nyúl mint egy füstpamacs szétfoszlik, utána viszont pár méterrel arrébb ismét összeáll és ugrál tovább, mintha mi sem történt volna. Ha megfigyeled egyébként senkivel nem lép semmilyen interakcióba, nyomai sincsenek, és mostmár azt is észreveheted, hogy a virágokon is egyszerűen keresztülhalad. Egyáltalán nem is igazi.

Grob

Mikor odaérsz a katonához, azt veszed észre, hogy alig lélegzik. Valószínűleg ő volt az egyik első, akit elkaphattak, mert az indák szorosan fogják mind a négy végtagját, és a törzsét is. Ha nagyon figyelsz, halk szörcsögő hangot is hallasz, de ami a legkülönösebb, hogy a férfi egyáltlaán nem hasonlít egy életerős katonához. Az arca ráncos és beesett, ugyanúgy a kezei is, meg amit még látsz a bőréből. Ha hozzáérszt a tapintása száraz, pergamenszer. Az egész ember olyan, mint aki szépen lassan veszíti el a testnedveit. A nyála kibuggyant a mosolygó szája szélén, az arckifejezése olyan, mintha csak édesen szenderegne. Egyáltalán nem biztos viszont, hogyha levágod róla az indákat, akkor életben marad, és több katonát látsz, akik egyébként nála sokkal jobb állapotban vannak.

Kristin

A macska láthatóan nem félt a tüzes kardodtól, sőt inkább érdeklődve ment közelebb hozzá.
- Hol van az a nagyobb erő most Kristin? Én nem látom. Éreztem, mikor átkerültem valahova máshova, de az erdő az csak erdő, a fák csak fák, a virágok is csak virágok. Ha létezik az a teremtő, akit te istennek hívsz, hát az alkotott engem is meg téged is. Bűnös a farkas, mert felfalja a bárányt, Te bűnös vagy, mert megölöd az ellenségediet? Bűnös lennél, ha megölnél engem?
Az biztos, hogy macskától még ilyen filozófiát nem láttál, és valahogy pontosan rátapint a te legbelső kérdéseidre is, amikor pedig nem, akkor mintha a szeme egy pillanatra krbejárna a többiek között. Az biztos, hogy a tűz nem hatja meg, sőt a mondandója végén elegánsan felugrik a kitartott karodra, és egszen közelről néz a szemedbe. Ami feltűnhet, az az, hogy egyáltalán nincsen súlya, mintha csak anyagtalan szellem volna.

Sokféle ördögöt láttam, de ilyet még nem. A macska - már ha az volt - nem tűnt úgy, mint aki megrettent volna Uriel félelmetes erejétől. Az erőtől, amitől évekig én magam is féltem. Ő csak kíváncsi közelebb lépdelt, miközben szeme oda-vissza járt köztem és az erdőben rekedt csapat többi tagja között.
- Hol van az a nagyobb erő most Kristin? Én nem látom. Éreztem, mikor átkerültem valahova máshova, de az erdő az csak erdő, a fák csak fák, a virágok is csak virágok. Ha létezik az a teremtő, akit te istennek hívsz, hát az alkotott engem is meg téged is. Bűnös a farkas, mert felfalja a bárányt, Te bűnös vagy, mert megölöd az ellenségediet? Bűnös lennél, ha megölnél engem?
Átkerült. Azt mondták, a tündék elmentek valahová, ez az erdő meg csak felbukkant itt, így ez a lény is onnan származhatott. Nem irigyeltem a hegyesfülűeket, ha ilyen éles nyelvű bestiák szülőföldjére menekültek a háború haragja elől.
- Bűnös az, akit az Úr annak ítél. - feleltem neki, elkerekedett szemekkel figyelve, ahogy felszökken a kardom lángoló pengéjére. Termetes példány volt, karom ösztönösen feszült meg, hogy megtartsa a várt súlyt, de mégsem éreztem semmit. Mintha csak vízre hulló árnyék lett volna. Illúzió, ahogy a mágusok mondták. - És csak az a gyilkosság rossz, amit Ő annak ítél. De megkereslek és ezt a szemedbe mondom.
Dühösen fordultam körbe, a levegőben hasítva ketté a képzelt macskát és csak ekkor vettem észre, menny bajt okozott a szájalása. Míg én a beszédére figyeltem, küzdve a nekem rohanó kétségeknek az erdő mintha életre kelt volna és gúzsba kötötte a velünk tartó doktorokat és katonákat. Az én beosztottjaimat.
- Varázsló! - kiáltottam, miközben odaléptem a legközelebbi szerencsétlenhez és Uriel lángjaival a kardomon igyekeztem elmetszeni a különös füvet, ami beleakaszkodott. - Van bárki, aki varázstudó? Az állatok nem valódiak, csak illúziók. Aki képes megérezni a mágiát keresse meg, hogy hol van, ami vagy aki megidézte.
Azt mondta az erdővel jött át. Nem Veroniáról való volt, akár bestia, akár ember vagy sokkal inkább tünde. Egy idegen volt, aki vélhetően félt tőlünk vagy vadászott ránk. Ha az előbbi, meg kellett mutatnunk neki, hogy jól tette. Ha az utóbbi, úgy azt kellett a fejébe vernünk, hogy élete legnagyobb hibáját vétette.

A katona légzése gyenge. Tekintete ködös és ajkai cserepesre száradtak. De nem csak az ajkai. Az egész ember olyan, mint egy hathetes hasmenésben szenvedő aggastyán. Megpróbálom az indák alatt kitapogatni a pulzusát, ám amint hozzáérek, bőre, mint a papír, szakadt és porladt. Alatta azonban vér nem csörgedezik. Ahogy pedig közelebb hajolok, meghallom azt, amit eddig csak a vizes tüdejűek levegővételénél hallhattam. Csakhogy a hang nem a katona tüdejéből érkezik.  Azonnal elkezdem levágni az indákat kezeiről és látom, hogy a levágott növény közepéből vöröses folyadék szivárog. Ez a növény kiissza a folyadékot a testből! Újból belenézek a katona arcába és sóhajtok egyet.
- Legalább fájdalmak nélkül léphetsz az égi bíró elé. – suttogom halkan, sokkal inkább magamnak, mint neki, majd lenézek oldalára, ahol kardja lóg és elkezdem elvagdalni az indákat körülötte, hogy ki tudjam húzni azt. – Ígérem, visszahozom földi porhüvelyed tulajdonát. Most azonban nagy szüksége van rá másnak.
Miután sikerül kiszabadítanom a pengét, a nyílvesszőt jobb híján a kosárba fektetem, hogy szabad kezembe a kardot szoríthassam. Gyorsan körülnézek a többi katonán és megkeresem azt, aki a legjobb állapotban van. A többi doktor állapota nem érdekel. Ők nem szolgálhatnak védelmet számunkra.  Mikor elindulnék, lángokat veszek észre. Kristin nővér kardja az, melyről heves lángok csapnak az égbe, ahogy suhint vele. Mikor megfordul, arcán ingerültséget látok. Keres valamit, miközben varázslóért kiált. Illúziók! Az állatok csak illúziók? De ki okozza? És miért pont most? Valami nincs rendben. Lehet az állapotunkat is illúzió okozta? Esetleg a növények pora a fő bűnös és a rejtélyes mágus csak játszadozik velünk? Túl sok kérdés. Túl kevés válasz.
Gyorsan folytatom az utam a katona felé, hogy újdonsült vágószerszámommal megszabadíthassam a szipolyozó növénytől. Végigfut fejemen a gondolat, hogy a nővér esetleg elégethetné a rétet kardjának lángjával, ám félő, hogy erdőtűz üt ki, és mi is mint benne égünk, így csöndben maradok. Első az életben lévők kimenekítése. Nem tartózkodhatnak a réten. Nem tartózkodhatnak a virágok között.

Nem értette... A csapat vezetője nem értette... Nem látja? Ő is mindenféle rosszat lát a fejében? Ez a baja?
Aggódva és gyanakodva néz végig a mesteren, hátha valamit észre vesz... Igaza is lesz. Indákat lát. Az ő szemével sokat. És az indáknak nem kellene egy emberre ránőniük... Főleg nem ilyen gyorsan...
Végül észreveszi azt is, hogy néhány mintha bele is kapaszkodott volna a tudós bőrébe.
Nem, ez egész biztosan nem jó. Bizonytlanul ugyan, de előkotorja a tőrét. hogy megpróbálja legvagdosni az indákat a férfiról. Ha tud, egy vágásal többet is, hogy minél gyorsabban haladjon. Ha sikerül megmenteni a csapat vezetőjét, akkor biztosan okosabbak lesznek, és lesz aki megmondja mit kell csinálni!
- De nem sza-bad lepi-henni - próbálja közben magyarázni, hátha mégiscsak magáhoztér a csapat vezetője. - Ezek a fur-csa indák ak-kor rá kapa-szkod-nak!- mondja, nem adva fel az indákkal vívott küzdelmet.
Az zökkenti ki belőle, hogy az egyházi katonák vezetője felkiállt.
Meg kell keresni, hogy mi mágikus. Állatok. Ő ebben tud segíteni!

Közelebb nem lép a lovagnőhöz, de körülnéz. Állatokat keres, és a forrását a mágiának, ami létrehozta őket. És közben azt is megpróbálja megvizsgálni, hogy azok az indák vajon mágikusak-e... Hogy ez nem jutott eszébe előbb.. Ezért viselkednek olyan furcsán!

Ha talál valamit, akkor végül aggódva ugyan, és távolságot tartva az egyházi nőtől, odalép a katonák parancsnokához, hogy tovább adja neki amit talált. Hiába nem akaródzik neki kapcsolatba kerülni az egyházzal, de teljesen egyértelműnek tűnik, hogy egyedül nem tudná megoldani ezt a bajt, ahogy valószínűleg kijutni sem az erdőből. Az egyetlen lehetőségnek tűnt hogy megpróbál segíteni, hogy ő maga is kikeveredhessen a helyzetből.

Eléggé kiborít ez a mező. Először kellemes és nyugtatónak tűnt, annyira gyönyörűnek, de most már inkább tűnik egy rémálomnak.
Nagy nehezen Grob segítségével ki tudok szabadulni az indák szorításából. Ami kissé megnyugtat, nem is nagyon habozva az íjammal megpróbáltam lőni a nyulat. A nyúlt eltalálom... Azaz mégsem szétesik a nyúl és később újra összeáll valahol máshol és ugrál tovább. Fura jelenség. Ahogyan megyek, hogy a nyilat összeszedjem a földből, észreveszem, hogy a növények sem sérültek.
Ekkortájt hangzódott a varázslóért a szó. A vezetőnktől jött, de mivel én nem vagyok olyan, inkább a földet kezdem el megvizsgálni, hogy esetleg van-e rajta valami rendkívüli. Lehet egy valamiféle kábító lény közelében vagyunk, ahogy az is lehet,hogy a spórák miatt képzelődünk.
Ha igaz ez az egész, akkor azonnal megosztom a vezetőnkkel a gondolataimat és elmondom neki, hogy mit találtam.

Ha nem találok semmi furcsát, akkor viszont berohanok az erdőbe, hogy körbenézzek a környéken. Ha tényleg egy ember műve ez a dolog, akkor másnem így megtalálhatom majd őt.

Grob, odaérsz a katonához időben és levágod róla a cuccokat. Az mintha delíriumos állapotban nézne vissza rád, talán álmodik is, de az biztos, hogy nem nagyon tudja hol van. Ha megnézed eléggé el is van gyengülve, de ha nagyon igyekszel képes vagy talpra állítani. Vannak azonban mások is, akik segítségre szorulnak, és talán nem mindenkihez érsz oda időben. Neked kell dntened, hogy biztosra mész kevesebbnél, vagy megpróbálsz minél többeket kiszabadítani.

Suzy, amikor bekapcsolod a mágia érzékelésed olyan, mintha egy hatalmas mágiatócsa közepén állnál és ez a tócsa pontosan akkora, mint maga a tisztás. Nem látsz egyetlen kivehető gócpontot sem, inkább mintha be lenne szőve a rét a mágiákal, és nem is csak a rét hanem a talaj is. Pont mint maga a növény...

Freia, megvizsgálos a talajt, és valóban a kis fehér virágokból látni valami kiáradó port de nem tudod megmondani ez okozza-e a jelen helyzetet, hiszen számodra egy teljesen ismeretlen növényről van szó. Amikor viszont kzel hajolsz érzed, hogy megint úrrá lesznek rajtad a rossz érzések a fáradtság levertség honvágy és minden hasonló.
Ha még ezek után is kimész a fák közé az olyan, mintha hirtelen levegőhöz jutnál hosszú fulladozás után. Csak a csapat nyomait látod, amerről jttetek, semmilyen más emberi tevékenységre utaló dolog nincs a környéken ellenben nagyobb testű állatok közlekedésének a zajával. Merthogy az van, bár nem tudod eldönteni egyelőre, hogy pontosan milyen állatok vannak.

Azt remélte, hogy szokás szerint így, hogy eszébe jutott, amiről majdnem megfeledkezett, majd megtalálja mi az ami a mágikus, és a problémát okozza, aztán a katonák megoldják, és onnantól minden rendben lesz, és miután a feladattal végeztek, majd szépen folytathatja a megszokott módon az életét, jó esteben valamivel több információval Armaros hollétével kapcsolatosan.
Ilyen előzménnyel nem csoda, hogy amikor mágiát keresve körülnézett meglepetten - riadtan felhördült, és lépett hátra ösztönösen, és teljesen feleslegesen. Nem találta... Vagyis... megtalálta, de mégsem tudja megmondani mi az, ami mágikus, és komoly gondokat okoz. Mert minden mágikus volt körülötte... A növények, a talaj, és talán a fantáziája tette már hozzá, hogy a levegő, és az ég is.

Bátortalanul, és hiába próbálkozva a helyzet megfejtésével lép végül oda a lovagnőhöz, aki megkérte, hogy keresse meg a mágia forrását.  
- Bocsá-nat! - szólítja meg - Megpró-báltam, de itt minden-hol mági-a van! - osztja meg amit tapasztalt. Aztán, hacsak nem kap másra utasítást megpróbál a katonáknak és tudosóknak segíteni.
Mivel észre vesz valakit, aki úgy tűnik, tudja mit kell csinálni velük, hozzá megy oda, és amiben tud, igyekszik segíteni neki. Még mindig egy scapattal tudna csak biztonságosan kijutni az erdőből. Legalábbis sokkal biztosabban, mint egyedül, úgyhogy nem is igazán van más választása.

A gesztenyebarna hajú, árva tekintetű leány volt az egyetlen, aki figyelt rám és meglepetésemre panaszos arccal lépett mellém. A varázslófélék legnagyobb veszélye az volt, hogy senki nem látta rajtuk a képességeiket, így a legmeglepőbb emberekről derülhetett ki a legnagyobb hatalom.
- Hogy érti, hogy mindenhol? Az egész erdő mágikus?
Elveszetten forgattam körbe a fejem, nézve a magukon kívül heverő katonákat, a letargikus tudósokat és azt a néhány embert, akik még tudatuknál voltak és segíteni próbáltak. Ha az egész erdő varázslattal volt teleszőve, úgy ez az expedíció bukásra volt ítélve megfelelő mágikus védelem nélkül.
- Kifelé! Tűnés innen! - ordítottam, miközben találomra vágtam át az indákat, amelyek a földön tartották a rám bízott kutatócsoport tagjait. - A küldetés elbukott, Joachim mester. Ide mágusok kellenek, a kamara varázslói vagy papok, akik kellően erős áldást tudnak biztosítani, hogy ez az őrület ne vegyen erőt rajtunk. - léptem oda a doktorhoz és erősen megragadtam a vállát. - Adjon parancsot az embereinek, visszaindulunk a faluba. Most!
Körbepillantottam és a tünde íjászt nem láttam egyedül. Vagy előttünk járt, vagy annyira magával ragadta a démoni fák illúziója, hogy már el is veszett a rengetegben.
- Mozgás! Vissza, amerről jöttünk! Gyerünk!

Mélyen a katona szemébe nézek. Felém néz, de nem engem lát. Biztos még az illúzió hatása alatt áll. Végignézek a vérző sebein, melyeken percekkel korábban még az éhes indák csüngtek, de nem tűnnek annyira súlyosnak, hogy azonnali ellátásra szoruljon. Mellesleg az egyetlen, amivel segíthetek rajta jelenleg, az alkohol, amiből nem kívánok több üveggel felhasználni. Megnézem a szívverését, ami szerencsére nem gyengült le nagyon, így megragadom a két vállát és megrázom kissé.
- Ébredjen fel katona! – utasítom, remélve valami reakciót. Semmi. Ekkor észreveszek egy lányt. Nem messze tőlem állt meg és engem néz barna szemeivel. Végig nézek rajta, majd a katonámra nézek. Ha a lánynak valami gondja van, nem tudok mindkettőjükön segíteni.
- Minden rendben? – kérdem a lánytól.
- Mit segít-sek? – kérdezi, miközben szeme a kábult katonáról a többi csapdába esettre vándorol, és vissza rám. Hangja ugyan bátortalan, de tekintete lángol a tettvágytól.
- Segíteni? – elbizonytalanodom kissé, hisz hiába az elszánt tekintet, ha egy embert sem tudna kivinni a rétről.  – Te rendben vagy? Nem érzel szédülést? Nincsenek komor gondolataid?
Biztosra kell mennem, hogy megbízható munkaerőként képes funkcionálni. Szerencsémre minden kérdésemre megrázza a fejét, és látszik, hogy tekintete ég a tettvágytól. Bólintok egyet, jelezve, hogy tudomásul vettem, majd körülnézek a réten és egy katona felé bökök, akit szemmel láthatólag még használható állapotba lehet hozni és beleszúrom a kardot a földbe, hogy ne legyen útba, míg én a magam katonájával foglalkozom.
- Ha van vágó szerszámod, vágd le róla is az indákat. De fürgén! Ezek kiszívják az életet belőlük.
Nem is kell, hogy kétszer szóljak, a lány kezében azonnal ott a kés és vagdalja az indákat. Meg se lepődöm, hogy kés van nála. Veroniában nehéz dolga van a fiatal lányoknak. Megpróbálok még egy kis életet lehelni a katonába. Ahogy hozzá beszélek, sikerül elérnem, hogy legalább már engem lásson, ne az illúziókat.
A lány közben végez a másik katona kiszabadításával és kezével egy harmadik felé mutatva kérdőn néz rám. Veszek magamnak pár pillanatot, hogy megnézzem a harmadik katonát, azonban megrázom a fejem. Arca túlságosan beesett, ajkai már cserepesre száradtak, ujjai fehérek. Nem lehet megmenteni.
Ekkor meghallom Kristint, ahogy ingerülten, majdhogynem pánikszerűen parancsol ki mindenkit a tisztásról. A küldetés elbukott? Ez a hír igen nagy csalódással tölt el, ám nem kívánok vitatkozni. Nem kívánok tovább én magam sem a tisztáson tartózkodni és úgy tűnik, ennyi embert sikerült megmentenünk.
- Ki tudod kísérni? – kérdem a segítőmtől. – Ha a tisztáson kívülre ér, rendbe fog jönni.
A lány bizonytalanul bólint, majd elteszi a kését és lassan megindul a katonával. Én beleuntam a katonám szóval tartásába és úgy döntök, két nagyobb pofonnal kezelem a kábultságát. Ez már működött. Gyorsan elmagyarázom neki, hogy illúzióval tartották kábulatban, és azonnal induljon a tisztás bejáratához, a parancsnokához. Ő kissé kábán és elgyengülten, de megindul, én pedig felveszem a kosaram a földről.
A küldetés még nem fulladt kudarcba! A karddal levágok egy maréknyi virágot és indákat, melyeket a kosárba gyűjtök, ahogy kifele haladok a rétről. Mikor már úgy látom nem lehet többet tenni, visszahajítom a pengét eredeti tulajdonosa felé, legalább is ahol lennie kéne, csak az indák már teljesen ellepték a testét.

Mindenki, aki életben maradt elkezd hát szedelőzködni, majd legalábbis botorkálni a tisztás széle felé, vissza a fák közé. Joachim mester fátyolos tekintettel pillant Kristinre, de végül ő is bólint és elindul kifelé. És csodák csodájára, amikor elhagyjátok a virágos tisztást és mindenki visszatér a fák közé, mintha fellélegeznétek. A súly lassan eltűnik a mellkasról, a gondolatok is tisztábbá válnak. Tbb katona megy oda hálálkodni Grobhoz és Suzyhoz, de nehéz nem észrevenni, hogy mennyivel kevesebben maradtatok. A csapat harmadának legalább nem sikerült kijönni, de talán a fele is odaveszett.
- Miféle átkozott hely ez... - fogta a fejét Joachim mester, mikör körbenézett. Így viszont, hogy kijöttetek azt is érezhettétek, hogy valóban csak a tisztást érintette a jelenség. Grobnak természetesen sikerül némi mintát szereznie a növényből, virágot, indákat és egy kevés gyökeret is.

Freia, te a fák közül morgást hallasz. Aztán hogyha kicsit felnézel akkor a szomszédos fán meglátok a leggynyrűbb nagymacskát, amit csak el tudsz képzelni. Hatalmas, az egész állat az, a tappancsai vastagot, a bundáját olvadt aranyhoz hasonlatos csíkok tarkítják. Egyelőre még csak téged figyel, hatalmas, arany szemeivel, de egyelőre nem támad. Közben persze látod, ahogy a csapat elhagyta a tisztást és hallod is, amit beszélnek.

//Ennyi lenne, próbáljatok meg két héten belül írni hogy haladjunk. Úgy tűnik ez a határidő nélküliség nem igazán működik.//

Minden erős, növényeket és földet taposó lépésemmel képzeletben összetiportam az álnok kígyó fejét, mint a Szűzanya az Úr üzenetében, csak hogy ne halljam a folytonos karattyolást. Gyenge voltam, gyáva voltam, féltem és maradni akartam a szavak szerint, engem pedig egyedül a nyakamban lógó kereszt hidege mentett meg attól, hogy összekuporodva szorítsam a kezem a halántékomhoz.
- Még egy lépés, mester! Már nem sok. - támogattam meg a hollódoktorok vezetőjét, de inkább szóltak a szavaim saját magamhoz. Ahogy haladtunk kifelé azonban a hangok lassan halkabbak lettek, erőtlenebbek és a mellkasom szorítása is enyhült. Mintha az erdő elengedett volna, ahogy kifelé vettük az irányt.
- Miféle átkozott hely ez... - nyögött fel Joachim mester, én azonban hangosan megköszörültem a torkomat, hogy elnyomjam a hangját.
- Vezetőnek nem illik ilyet mondani, mester. - szűrtem a fogaim között halkan. - Gondoljon a minket körülvevőkre. Már odavesztek jó emberek, ha most beismeri, hogy elfogyott a lelki ereje mind meghalunk. Kitartást, Joachim doktor. Ez csak egy erdő, még ha furfangos tündéké is. Titkokkal van tele, de ezért jöttünk ide, nemde?
A beszéd végén elengedtem a doktort és kihúztam magam, hogy felmérjem a csapatunk állapotát. Súlyos csapást szenvedtünk, a katonák közül többen is odavesztek, de a tudósok száma is megfogyatkozott. A legszomorúbb, hogy a szőke Miát sem láttam sehol, ahogy az értük mindenképp felelősséget vállaló zsoldost sem. A tünde íjásznő kissé lemaradva, de végül csatlakozott hozzánk, felettébb érdekes jelentéssel.
Nagymacskák. Párducok és leopárdok, ahogy apám mesélte, a tündék macskái amik farkasok módjára vadásznak. Nem lankadhatott a figyelmünk.
- Figyelem! - emeltem meg a hangom, hogy magara vonjam az életben maradtak figyelmét. - Az első felderítés nagyobb ellenállásba ütközött, mint vártuk, de a küldetés küldetés marad. Jól jegyezzenek meg minden részletet és amint visszaértünk a táborba mindenki jelentést ír a tapasztaltakról. Ezt ezután eljuttatjuk a hadsereg mágusaihoz, akik kidolgoznak egy megfelelő védelmet. Értették?

Kilépve a tisztásról, hirtelen fáradtság hulláma csapott meg. Ingerültségem oly gyorsan eltűnt, ahogy megjelent, és látásom is sokkal tisztább lett, mint odabent volt. Megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább a növények között sétálnom és látván, hogy mindenki kiért, úgy érzem, kifújhatom magam. Az erdő egy veszélyes hely és tisztában vagyok vele, hogy nem szabad elengednem magam, ám a megnyugvás, hogy végre nem vagyok közvetlen veszélynek kitéve, mindent megért. Leveszem a maszkomat és végigsimítok felhevült arcomon. Szememmel a tündét keresem. Mikor kiléptünk, csak őt nem láttam. Ezek szerint megfogadta a tanácsom és hamarabb elhagyta a tisztást. Nem sokkal később meg is találom, ahogy a fák közül közelít meg bennünket. Pontosabban Kristin nővért. Ezek szerint jelenteni valója van. Ennyit a pihenésről.
Kosaramra nézek és megkönnyebbülten konstatálom, hogy elég mintát tudtam gyűjteni a további kísérletek elvégzéséhez. Gondoltam is arra, hogy Joachim mesternek megmutatom az eredményeket, ám pár lépés után leteszek róla, látván a mester tekintetét. Több ember veszett oda, mint amennyit megengedhettünk magunknak.
Úgy döntök, inkább felmérem a katonák egészségi állapotát, nincsenek e még az illúzió hatása alatt, ellenőrzöm szemreflexeiket és koncentráló képességüket.
Kristin nővér szavai igazak voltak. Küldetésünk itt még nem ért véget. Felkészítem magam lelkileg az újabb hosszú gyalogútra és szemeimmel azonnal a környező flórát vizsgálom, látok e bármit is, amit érdemes begyűjteni, megvizsgálni.

Kisegítette a rétről a katonát, ahogy kérték. Utána pedig akár vele, akár egyedül, de igyekszik a megmaradt társaság közelében maradni.

Egyrészt fellélegzett. Mintha maga a levegő is könnyebb lenne az erdőben... Az ijesztő gondolatok elcsendesedtek, és kicsit kevésbé érezte feleslegesnek magát, és az erőfeszítéseit.
Másrészt megszeppent, és elszomorodott, mert bár pontosan nem tudja mennyien voltak, de azt egyértelműen látja, hogy sokkal kevesebben. Az a mágia, amit nem is tudott megmondani, hogy honnan jön, sok sok embert megölt... Ő is ott maradt volna, ha Armaros nem segít neki...

A katonák parancsnokának utasítását nem teljesen érti... Ugye, mostmár elindulnak, és visszamennek a faluba? Nem akar mégegyszer olyan helyre keveredni, mint a rét... Erről eszébe jut, hogy résen kell lenni, hogy még időben elkerüljék a hasonló helyeket, úgyhogy elkezd folyamatosan figyelni, hogy micsoda mágikus, vagy honnan érez mágiát. És mindenről azonnal beszámol a parancsnoknőnek és Joachim mesternek.
Közben pedig újra és újra megköszöni Armarosnak, hogy megmutatta neki, hogy a mágia megpróbálta átverni.

Ha menet közben valamelyik katonának vagy tudósnak segítségre van szüksége az állapota miatt, amennyire erejéből telik készségesen támaszt nyújt neki. Mostmár nem akarja, hogy még több ember itt maradjon.  Alig várja, hogy az erdőből is kiérjenek. Elfáradt, és a feladatot, amit Armarostóól kapott egyedül biztosan nem tudja megcsinálni... Az erdő úgy tűnik nem akarja, hogy eljuthasson végre hozzá, és viszonozhassa a mélységinek, hogy megmentette... Még nem elég ügyes...


//Bocsánat, hogy ilyen sokáig tartott >