Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Játékostárs kerestetik

Szer. Szept. 02, 2015 10:01 pm by Jerobeam

Ha valaki esetleg ismerkedésre, küzdőtéri párbajra vagy bármi egyébre tárat keresne, itt …

Comments: 61

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 96

[Frakcióküldetés] What future brings...

Csüt. Júl. 04, 2019 2:02 pm by Serene Nightbough

Kedves tündék!
A visszajelzések alapján készen álltok, hogy eldöntsétek, milyen jövő vár …

Comments: 7


You are not connected. Please login or register

Azonnali küldetés: Gyászmise

Go down  Üzenet [1 / 1 oldal]

1Azonnali küldetés: Gyászmise Empty Azonnali küldetés: Gyászmise on Kedd Jan. 15, 2019 6:19 pm

Fürge fecskeként járja be a Südarden menti vidéket a hír, miszerint egy fiatal varázsló, egy bizonyos Michael Keehl nagy jutalmat ígér bárkinek, aki kisegíti őt szorult helyzetéből. Kapva kapnak az alkalmon az emberek, rengetegen elmennek szerencsét próbálni, de mind kudarcot vall. Hamarosan ki is derül az oka neki. A feladat ugyanis nem egyéb, mint segíteni az ifjú mágusnak elszállítani megboldogult apja testét a falu kápolnájába, hogy ott tisztes temetést tarthassanak neki. Az öreg Keehl remek varázsló volt maga is, azonban vénségére ugyancsak szenilis lett, s egy apró részletről megfeledkezett: hű szolgájáról, egy öt méteres gólemről. A gólem azóta is ott strázsál mellette, mert azt a parancsot kapta, védje meg, s bár a varázsló már meghalt, a kőszörnyeteg hezitálás nélkül csap le bárkit, aki akár csak a közelébe merészkedik az öreg Keehl testének.

Határidő: 2018.01.25.
Jutalom: 1500 váltó

Felhasználó profiljának megtekintése

2Azonnali küldetés: Gyászmise Empty Re: Azonnali küldetés: Gyászmise on Kedd Jan. 22, 2019 2:45 am

Megesik, hogy hiába akar valaki bezárkózni a saját kis burkába, a külvilág olyan jelzéseket sugároz felé, amelyeket lehetetlen kizárni, mert egyszerűen csak túl érdekesek. Ez történhet például alkonyatkor, hazafelé menet Weidesicht utolsó pár háza előtt olyan nagy a népgyűlés, hogy muszáj megállni, és figyelni, mit beszélget a két szomszéd, mellettük feltehetően mindkettejük felesége. Az egyikük karján ott ül egy kisgyermek is,  még nem beszélnitudó korban, csak annyi tűnik fel, hogy unatkozik, néha anyja hajtincseivel játszadozik, az ujjai köré tekergeti. Csakhogy ha elég soká tekergeti, akkor meghúzza, ez pedig jelentős felháborodást vált ki az édesanyából.
- Ezerötszáz váltót, ha mondom.
- Fene megeheti ott, háromszor annyiért se tudja megcsinálni senki.
- Ugyan... van az a pénz, amiért a zsoldosok kockáztatják a bőrüket...
- De egy gólem? Tudod, mekkora az? Amint meglát, agyoncsap. Aztán esetleg az özvegyed kaphatja a pénzt, az meg inkább megköszönné, ha téged látna viszont. - A beszélő ekkor megingatja a fejét, az említett "özvegyjelölt" pedig lábujjhegyre emelkedve, csípőre tett kézzel jelzi, hogy a jövőben gondolja csak meg az efféle beszólásokat. A férj csak pirul, majd sóhajtva könyveli el - minden bizonnyal -, hogy a kötetlen kalandozók élete mennyivel könnyebb lehet, nincs özvegy, aki hazavárja őket...
Persze ki tudja, mire gondol, Mina csak az utóbbi időben sportot űz belőle, hogy kitalálja, ki mire gondolhat. Meg, hogy túlságosan is kíváncsiskodó, ennek következtében, mikor már percek óta álldogálnak, azért tisztes távolságban, és hallgatják a társalgást, a csapatnak is feltűnik, hogy vannak ott valakik, s az egyik asszony tekintete feléjük fordul.
Viszonylag ritka, hogy egy sötételf és egy vámpír egy helyen legyenek, és nyilván összerakja gyorsan a képet, hogy ha az új vezetőség épen e fajbeli és nembeli tagokból tevődik össze, akkor igen nagy esély van rá, hogy akiket éppen lát, az az a páros legyen. Ennek következményeként a szájához is kapja a kezét, majd zavartan elteszi őket valahová a háta mögé - ő megteheti, hiszen gyermek nem foglalja le a karjait - és látván, hogy már nem leplezheti, hogy felismerte őket, tétován szólal meg: - Gróf úr? Grófnő?
Fölvevén barátságos maszkját - bár sokat nem kell erőltetnie rajta -, elmosolyodik és Damiennel szinte egyszerre biccent. Tagadni lehetetlen. Fene hitte volna, hogy valaha tagadni akarná az identitását, amikor éppen hogy büszkének kellene lennie rá.
Keresi a szemükben most is, hogy mit gondolnak, mit látnak bennük. Vajon arra gondolnak: mit keresnek ezek a betolakodók? Esetleg arra, bárcsak nekik is lenne ilyen szép palotája? Vagy arra, hogy Na hát ezek se fogják sokáig bírni itt? Vagy egyáltalán életben...
Mind a két asszony pukedlizik, a férfiak is meghajtják fejüket (a gyermekes asszonynak kissé nehezebb a mozgolódás, és a kicsi is elkezd kapálózni a kezében, de ez sem akadályozza meg.)
- Úgy hallottuk, valamiféle veszélyes megbízásról van szó.
Morgolódásféle támad, nem is hitték volna, hogy négy ember ilyen morajlást tud alkotni, ahogy szinte versengenek, ki szólaljon meg előbb. - Jaj hát...
- Butaság, igazából.
- Nem is sok az az ötszáz váltó, ha úgy nézzük...
- Miről lenne szó? - töri meg a számukra talán meglepően magas hang a susmorgást. Érdeklődőn húzza fel a szemöldökét, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy zsoldosmegbízások és gólemek után érdeklődik.
Tekinteteket vált a csapat, majd a férfi, aki nemrég cukkolta a másikat, szólal meg.
- Szóval volt ez a szerencsétlen eset... hát... az öreg Keehl meghalt. Mágusféle volt, és most a fia el akarja szállíttatni a testét a kápolnába ugye, csakhogy... van egy kicsi, vagy inkább "nagy" probléme. - Elkezd heherészni a viccnek nevezett dolgon, amit produkált.
- Egy gólem őrzi. Az a kődarab nem fogja fel, hogy a gazdája már kihűlt, ő attól nem tágít mellőle. - segíti ki társa mondandójában, és kezével is gesztikulál, jelezve, mennyire megoldhatatlan ez a feladat. De azért valami érdeklődés csillan a szemükben. Hogy mégis mi lehet ez, a nemeseket érdeklik ilyenféle ügyek... Talán a tiszteletet is látni rajtuk, hogy egyáltalán szóba állnak velük. A kisbaba különös érdeklődéssel figyeli a sötét bőrű jövevényt, nyilván nem sok ilyesfélét láthatott.
- Egy gólem... és.. tudunk még róla valamit?
- Ne haragudjon, a kisasszony valóban oda óhajt merészkedni?... Úgy hallottam, azok nagyon makacs teremtmények, veszélyesek.
- Drágám, gondolod, hogy nem tudja a grófnő, hogy egy gólem mennyire veszélyes...
- Na ugyan nem azért mondtam...
- Hol is élt hát ez a kedves mágus?

***

Tehát a gólemprobléma nem kicsi. Fel is szerelkeznek hát az útra, mágikus ékszerek és frissen élesített pengék, feltöltött vérkészlet, bár most az egyszer tényleg jó lenne, ha nem lenne vérnek folynia. Illetve... kőnek törnie. Voltaképp nem látott még gólemet elhalálozni... megszűnni... vagy bármi, és nem is tervezi, hogy most látni fog.
A háború várhat, szünetelhet, most fontosabb dolguk van. Vagyis... mindenki maga dönti el, mi a fontos neki, de ha nemes, akkor legyen már meg a lehetősége rá.
- Szóval hogy is fogjuk életben hagyva rábírni azt a szép aranyos kőtömeget, hogy mozduljon arrébb?
Mina csak néz maga elé, mintha nem figyelne.
- Mina?
- Ja izé, elnézést... csak fogalmazom a szöveget, hogy mit fogok mondani a gólemnek.
- Épp azt kérdeztem...
- Nos... gyakorlati érzékük csak van. Nyilván nem akarja, hogy.... amit a hullák általában... nos...
- Szerintem ha a parancsa fogva tartja, akkor az ilyenek nem érdeklik.
- Bízz a diplomáciai érzékemben!
Hisz eddig is működött. A naivitás valahogy mindig túlélt. Bár néha valóban csodával határos módon, de túlélt. - Mindenesetre... ha minden kötél szakad... azt olvastam, hogy ha a gólemek elveszítik testtömegük harmadát, akkor nem tudnak tovább funkcionálni.
- Ahhoz a mi fegyvereink kevesek lennének. Talán ki kellene használni a környezetünket.
- Mégis mit találhatunk egy házban, ami elég nagy ahhoz, hogy feldaraboljon egy mozgó sziklaszörnyet? Na jó... erre még most ne gondoljunk.
- Jah, majd a harc hevében.
A vámpír oldalra sandít. - Te se akarod megölni. - győzködi, mire Damien ártatlanul széttárja a kezét. Ő ugyan csak ötletel.
Nagy sóhajjal érkeznek meg az ominózus házhoz. csak ez lehet az. A kovácsműhelynél balra, aztán a második herbalistánál jobbra, a sarkon. Hát ez a sarkon van. Elég régi háznak is tűnik. - Kopogtatsz, vagy én?
- Megadom a megtiszteltetést, grófnő. Talán az ön selymes arcocskájától kevésbé rémülnek meg, mint ettől a kormostól.
- Meg mint én a gólemtől...
Összegyűjti lelkierejét és háromat koppint a faajtón.
Kisvártatva egy zaklatott arcú fiú nyit ajtót. Valóban meglepődik, ahogy meglátja Minát, majd válla fölött elpillantva Damient is. - Üdvözletem, mivel szolgálhatok? - kérdi mechanikusan, hangja kissé magas, kissé fáradt. Barna szemei várakozóan merednek rájuk.
- Az édesapja miatt jöttünk.
- Ó... - A fiú elgondolkozik, ráncolja a homlokát. Majd kissé lemondó kifejezés telepszik meg az arcán. - Igazán köszönöm...
- Szívesen segítenénk. Hallottuk, hogy van egy kis... szóval egy gólem, aki őrzi.
- Igen. Albert. Sosem tágítana mellőle. Nagyon sajnálom, nem akarom elkeseríteni önöket, de már páran megpróbálták, és... nem, nem haltak meg, megúszták.. néhány csonttöréssel. - Michael Keehl zavartan vakargatja a tarkóját. Vajon hány kellemetlen megjegyzés érhette azoktól, akikkel elbánt a gólem? Pedig ő csak a dolgát csinálta. Michael meg nyilván fél, hogy ez újra megismétlődik.
- Nem akarjuk bántani. Bízzon bennem, pár lehetetlen helyzetet sikerült mrá megúsznom szavakkal, talán egy gólemmel is el tudok bánni. - mosolyodik el.
- Várjon csak egy pillanatra, mit is mondott, hogy hívják?
- Nem mondtam, Wilhelmina von Nachtraben.
Várja, hogy beérjen a meglepetés és a csodálkozás/csodálat. - Tejóég... elnézést... nem gondoltam, hogy...
- Hogy ilyen "mindennapi" ügyekkel foglalkozunk?
- Igazán nem akarom, hogy a grófnőnek baja essen...
- Nem fog.
- Tanúsíthatom.
- Nos... rendben. Akkor megmutatom. A ház mögötti épület volt az ő külön helye, sokat olvasott, görnyedt mindig a papírjai felé, bár az utóbbi időben már alig tudott olvasni... - Michael elindul és a ház mögé sétál, ahol is egy faépület foglalja el a telek többi részét. Arca egyre komorul. Mintha döngő léptek hallatszanának bentről. - Ez Albert. Unatkozik szegény. De nem tágít akkor sem.
- Furcsa... egy gólem tud unatkozni?
- Igen, ő tud... Sokan meglepődnek, hogy van afféle... személyiségük. Attól függ igazából. A mágia furcsa dolog. Olyanokat tud alkotni, amelyre emberi elmével nehéz választ találni. - Michael mintha egy pillanatig gondolkozna, hogy az "emberi" szó miatt javítsa-e mondandóját, majd inkább hátrálva, tétován vissza-visszafordulgatva távozik, ráhagyva a párosra, hogy tegyék csak a dolguk.
- Akkor most én kopogok.
És lőn.
- Ki az? - A hang furcsa, recsegő, ám mégis természetes, a mágia által megformált hangok mintha egy ember eltorzított szavait közvetítenék felé.
- Beszélni szeretnénk veled.
- Többen vagytok?
- Ketten.
- Aztán bejöttök és kardot rántotok?
- Nem, nem teszünk ilyet - mondja fennhangon, az ajtónak simulva.
- Ha kardot rántotok, törni fog a csontotok.
- Békés szándékkal jöttünk. Engedj be minket.
- Mit akartok? - Jogos kérdés.
- A gazdádat... el kell temetni.
- Nem viszitek sehová.
- De muszáj. Tudjuk, hogy megesküdtél, hogy megvéded, de... az időtől nem tudtad megvédeni. Ez történik minden emberrel, egy idő után meghalnak. Most már nincs többé. Vagy... a mennyekbe került, ki tudja. De a testének nincs többé funkciója. Azt el kell temetni, ez egy jelkép, hogy a többi ember elbúcsúzhasson tőle. - Mintha egy gyermekhez beszélne.
Hosszú csend odabentről.
- De itt van. Nem igaz, hogy nincs többé. Itt van.
- Az csak a teste. Az... volt az otthona, amíg élt. El kell temetni, különben... különben járvány tör ki és az egész falu meghalhat. - Második érv. Újabb sor hallgatás.
- Albert, talán ha beengedsz minket, nem kell kiabálnunk. - indítványozza a self.
- Honnan tudja a nevemet? Férfihalandó.
- A gazdád mondta... a fiatalabbik.
- Ő nem gazdám. A gazdám itt van mellettem. Vigyázok rá.
- Azért kinyitnád az ajtót, kérlek?
- A ti választásotok. - jelenti ki nagy bölcsen a gólem, majd kinyitja az ajtót, és meg is látják hatalmas korpuszát, mely nagyjából elfoglalja a pajta magasságú épületet. Belegondolva valószínűleg pajta is volt újkorában. Mintha egy tenger melletti szikla egy darabja vált volna ki többé-kevésbé emberformában. Mellette egy letakart test, a falak mentén asztalok tele könyvekkel, könyvespolcok, üvegcsék, rengeteg apró tárgy, amelynek ha egyesével kellene a rendeltetését visszamondani, talán már gazdájuk sem lenne képes rá.
A monstrum végigméri őket.
- Én nem tudom a ti neveteket, de ti tudjátok az enyémet. - közli a tényt, talán, mert változtatni akar ezen...?
- Wilhelmina.
- Damien.
- Ezzel se tudok többet. - Na nézzenek oda, egy filozófusgólem...
- Szeretnénk, ha átadnád nekünk a gazdát. Méltó búcsúja lesz. A kápolnába visszük, ahol majd eltemetik.
- Ti is ugyanazt akarjátok. Miért akarjátok ugyanazt? Unalmasak vagytok.
- Elnézést... mégis mi miatt lennénk itt? Esetleg valami másról szeretnél velünk diskurálni...? - kérdi már kissé ingerülten. Damien halványan mosolyog mellette, kedve támadna oldalba bökni. Jót szórakozik...
- Szépeket mondtál a gazdáról. Mesélj még.
- Egy alku? Ha mesélünk, elvihetjük?
- Ne siess annyira.
- Győzzetek meg. - Elkerekednek a szemei. Mikre meg nem tanította ezt a gólemet...
- De hisz most mondtam. Mindig, minden embert eltemetnek. Kivéve a csatában elhunytakat, ugyanis ők rengetegen vannak egy helyen, ők nem kapnak külön helyet... de a te gazdádnak lesz. Emlékezni fognak rá. Ki lesz írva a neve, hogy mettől meddig élt, és... akár valami más is. Valami, ami jellemző rá. Akár téged is ráírhatunk a sírkövére.
- Engem? Ráírni...
- Mármint a nevedet.
- A nevemet. A nevemet... a gazdám adta.
- És te átadod őt a túlvilágnak?
- Mi van a túlvilágon? - Rossz kérdést tett fel...
- Na ezt nem tudjuk. Mivel még nem jöttek onnan vissza. Erről is mesélt a gazdád...?
- Mesélt. Pár napja. Azt mondta... hogy odamegy nemsokára.. aztán hoz süteményt. Elfelejtettem, milyen süteményt. De nagyon szerette. Mindig itt evett előttem és kínálni akart. Elfelejtette, hogy nem eszem. Mindent elfelejtett. Csinált valamit, aztán újra meg akarta csinálni. - Lassan és akadozottan beszél, de egészen összefüggően. Vajon ez is csak egy elterjedt sztereotípia, hogy a gólemek, goblinok, trollok és miegyebek csak szabálytalan nyelvtannal képesek kommunikálni? - Mintha... nem is ő lett volna. Más lett.
- Kis szünetet tart. - Lehet, hogy igazatok van. Ez már nem ő. Csak úgy néz ki. De akkor... A gazdám soha nem jön már vissza?
Tekintete találkozik a gólemével. Most valóban... szomorúságot érez vajon? - Nem... ő nem jön már vissza. Lejárt az ideje.
Albert ismét hallgat egy sort. - Miért hagyott itt a gazda?
- Nem mondta, mihez kezdj, ha ő már nem lesz?
Albert csak rázza a fejét. Minának felcsillannak a szemei. - Talán lehetnél Michael gólemje ezentúl.
- Michael?... Gazda fia hasonlít rá. De ő... nem szeret engem.
- Miért ne tenné?
- Azt akarja, hogy elvigyék a gazdát. Bántottam azokat, akik el akarták vinni. Most gazda fia utál...
- Dehogyis! Biztosan nem. Biztos vagyok benne, hogy örülne, ha ezúttal mellette lennél.
S bólogat mellé hevesen. Komolyan, imádja, hogy ezek a lények úgy viselkednek, mint az embergyerekek. Mondjuk... az is biztos, hogy ez a példány rendkívüli. A legtöbbjük csak gondolkozás nélkül agyoncsapta volna, minden bizonnyal.
- Meg is kérdezhetjük most rögtön.

***

Michael enyhe meglepettség után nem elutasító az ötlettel szemben. - H-hát... tudtam, hogy furcsán bánt vele... de nem gondoltam, hogy ennyire... hm... emberi. Nos, talán elbírok majd vele. Mindenesetre... sokkal ügyesebben teljesítettek, mint az eddigiek. Ez, persze, nem meglepő. Nos, több, mint megérdemlik a jutalmat. Köszönök mindent. És... amennyiben... idejük engedi, és.. vagy... szóval hivatalosak a temetésre is. Apám biztosan hálás lenne.
Egy ilyen felajánlást természetesen nem lehet visszautasítani. Bár a temetések nem tartoznak kedvenc elfoglaltságaik közé, a gólemmel való beszélgetés alatt volt alkalmuk pár részletre szert tenni az idős mágust illetően. Mina örömmel gondol arra, hogy ő legalább pusztán a kör, és nem egyéb nyavalyák, vagy csatározások áldozata.
A település pedig először és talán utoljára részesülhetett abban a furcsa "kitüntetésben", hogy egy temetésen egy öt méteres kőlény is részt vegyen. Albert illedelmesen és mintegy meghatottan, elgondolkozva vészeli át a ceremóniát.


_________________
"Ez biztos a hajdani báróné udvari bolondja. Na, tágulj innét lányom, mielőtt eldurvulnak a dolgok." - Egy északi katona
Felhasználó profiljának megtekintése

3Azonnali küldetés: Gyászmise Empty Re: Azonnali küldetés: Gyászmise on Pént. Jan. 25, 2019 7:30 pm

Gó-lemme smash

  Azt mondják amúgy - akármilyen hihetetlen - hogy a Halál csak egy újabb utazás kezdete. Na meg a jó büdös fene akar még a halála után is mászkálni. Biztos ez is valami hülye nekromanta közmondás, vagy szólás és ezzel akarták hírdetni és népszerűsíteni undorító foglalatosságukat. Azt is mondják, hogy halálod előtt látod az életedet leperegni a szemed előtt - hát, én így hirtelenjében nem tudnám eldönteni, hogy ez egy tradikomédikus színházi darab lenne-e vagy egy akciókkal dúsított előadás? Sajnos túl sok erotikus kötetet nem töltene meg az élet utam, de sebaj, ezen még mindig tudok változtatni. Na meg azt is mondják még, hogy hullát őrző gólemet ne nagyon zaklass, mert péppé zúz. Ha mások nem is, az a pár szerencsétlen próbálkozó, na meg én is mindenképpen hitelt adunk ennek az utolsó, igen csak bölcs és igaz mondásnak.

  Az eset két hete történt meg. Egy ködös, borongós késő őszi, kora téli reggelen, miközben a lábaim már megint a bűzös Veronia útjait rótták, éppenséggel nagy semmittevésemben és unalmamban. Mellettem Draci lépkedett, s élvezte nagyban a frissen lehullott havat, szárnyaival folyton felverve azt. Néha eldobtam neki egy-egy hógolyót, hadd szórakozzon egy kicsit, aztán kezeim gyorsan ismét a zsebeimbe süllyedtek, ahogy kecses kis kacsóim arra készültek, hogy alattomos módon lefagyjanak. A hideg északi széltől az arcom csakhamar rákvörössé változott, s hiába húztam a fejemre a csuklyát, annak résein keresztül alattomos módon kúszott be a fagy. Egyszer vétettem el azt a hibát, hogy megpróbáltam megállni pössenteni a nagy szélben. Ez két okból hülyeség: egyrészt, amint hozzáértem Roro-hoz, azt hittem, hogy ott helyben eldobom, amint a jéghideg kezem hozzáért (ez igen csak szerencsétlen végkimenetel lett volna, s utána töketlenül rohangáltam volna a környéken); másrészt pedig az ősi tanulságok listájára felvéshettem azt is, hogy szembe szélben ne hugyozz. De miután ezeket a dolgokat ilyen szépen letudtam s annyi tudást összekapartam, hogy egy tudásdémon napokig erre élvezkedett volna, tovább kellett folytatnom az utamat.
  A kis falucska, amely az utamba torpant, a maga egyszerűségében egészen pofás volt. Vaskos faházak, tisztán tartott utak, a város főterén még máglyát is gyújtottak a közeli kis erdőcske korhadt fáiból. Igazán megkapó egy jelenet volt, s úgy döntöttem, hogy van ez is olyan jó hely, mint a többi, hogy a nap további részére meghúzzam magamat, mielőtt este ismét útra kelek, vissza Hellenburg-ba. A város lakói épp hogy csak rám pillantottak, aztán foglalatoskodtak tovább a dolgaikkal - mivel a falu viszonylag közel esett a fő útvonalakhoz, de nem elég közel ahhoz, hogy várossá nőjje ki magát, így az eltévedt utazók mindennapos látogatóknak számíthattak erre felé. A talpam alatt vagy a frissen hullott hó ropogott, vagy éppen a kis pocsolyákon keletkezett jég repedt be. Gyermeteg élvezettel tapicskoltam rajtuk és gyönyörrel hallgattam, ahogy a jég megtörik. A felnőttek furcsán néztek rám, a gyerekek morcosan - elvettem a mókájukat. Aztán amikor meglátták Dracit, már rögtön rohantak volna, hogy hadd játszanak vele, azonban a kis sárkánygyíknak nem volt valami túl jó kedve, így hamar elzavarta őket. Hát, nehéz manapság barátokat szerezni...

   A fogadóhoz érve már egy kisebb csoportosulás lézengett a máglya körül, kezükben fából, vagy olcsó fémből készült bögrékkel, melyből forró gőzök szálltak fel. A lángnyelvek megfestették a roskatag, öreg arcokat, s a szél még jó húsz lábnyi távolságból is a forralt bor édeskés illatát sodorta felém. Számban összecsordult a nyál, aztán lenéztem Draci-ra: a mostani hangulatában tuti hogy a torkomnak esne, ha megpróbálnék kunyerálni valakitől egy kis borocskát. Hajjaj, hátha még egy bögyös parasztasszonytól kértem volna! Akkor aztán már az életemért futhattam volna - de legalább jól kimelegedtem volna s nem járt volna a fagyhalál körül minden gondolatom.
- Hát de dejszen mondom, hogy annak a baromnak elment minden esze! Eddig se vót neki túl sok, de mostanasztán végképp megborút neki az a kis kevéske is, ami vót.
- Ejj, te vén marha. Hát osztán mi a baj azza', ha az öregét el akarja fődeltetni? Na jó, azért az a dög egy kicsikét túlzás, no, de amíg a helyén marad...há' sokat osztán nem tudunk mink kezdeni vele.
- A HELYÉN MARAD?! HANS, TE UTOLSÓ ANYASZOMORÍTÓ! HÁROM PÖKHENDI GYÁSZHUSZÁRT MÁR ÚGY SZÉTLAPÍTOTT, MINT GREGOR A VASÁT!- förmedt fel az első felszólaló, miközben közelebb mentem a tűzhöz, hogy kissé átmelegedjek. Az öregek beszédét egyszerűen mindig élvezet volt hallgatni.
- Há' én asztat mondom, hogy mögérdemelték azok a faszpörgettyűk. Tú' nagy vót a pofájuk nekijük. "Áh, egy kis kőhalom? Hát mi bajom lehetne mán vele?" Hehe...utána hamar rágyüttek....
  Kuncogott fel az egyik alak, aki a legöregebbnek nézett ki közülök.
- Jörg, a humorérzéked annyira elbaszott, mint az asszony főztje...
- Na, azé' a sértegetésnek is van ám egy határa!
  Derűs kis jelenet. Jó lenne elkerülnöm az asszony főztjét, mert az elmondottak alapján még az éjcseppnél is halálosabb lehet. Megindultam hát a fogadó felé, nem figyelve az öregek zagyva beszédére. Ilyen korban már az emberek hajlamosak arra, hogy szenilisek és bolondok legyenek és mindenféle hülyeséget összehordjanak. Számukra egy fiatal, aki nem hajol meg előttük már neveletlen tuskónak számít Egy nyalka legényeket kilapító kőhalom meg talán valami kőlavina lehet, vagy barlangomlás.
- Hej, dejszen gyütt egy másik is. És milyen csúnya egy macská....Óh, hogy Jézus Szűz Mária áldjon mög engem! Visszagyütt a sárkány!
  Az öreg korát meghazudtoló sebességgel kapkodta a lábait, ahogy Dracit meglátva jó alaposan a gatyájába rottyantva rohant el, talán hogy bocsánatot kérjen még egyszer utoljára a feleségétől s annak főztjétől dobja fel inkább a talpát, semmint Dracon haragjától. Ostoba emberek...esküszöm, náluk az átlagos értelmi szint a béka seggét bámulja irigykedve húsz méterrel alóla. Egyszerűen elképesztő, hogy ezen korcs faj tagjai még mindig életben vannak. A másik öreg unott pofával fordult felém.
- Heh...a vén hülye. Ez a legszebb kis sárkánygyík, amit valaha is láttam. Hát neked aztán semmi közöd ahhoz a rusnya deghez, üngyüli-püngyülicskééém...
  Közeledett Draci felé, azzal a határozott szándékkal, hogy jól megölelgesse. Dracon még mindig nem volt abban a hangulatban, hogy bárminemű közeledést szívesen vegyen. Éhes volt, fáradt volt és hozzám hasonlóan ilyenkor nagyon morcos tud lenni. Az öreg csontos keze már majdnem elérte a fejét, amikor fogát mutogatva kapott felé, épp hogy csak nem elkapva őt. A bácsika ijedten húzta vissza a kezét, fejét csóválva.
- Hát...talán még is csak van valami köze ahhoz a förtelemhez. Oszt te, bátyuram, te is gyüttél, hogy kisegíccsed azt a szegény Keehl-t?
- Hogy he? Mi a franc az a keehl? - néztem bután vissza az emberre. Faszom se érti ezt a  tanyasi tájszólást.
- Óh, látom, hogy te nem innen a közelbű gyütté'! Éjfi vagy a másik tündécske vóná-e?
- Éjfi, bátyó - vetettem hátra a csuklyámat, felfedve arcomat és vonásaimat. Az öreg csak bólntott.
- Eh, ritka manapság látni a fajtádat, komám. Node, hogy válaszoljak is, mielőtt még itt udvariatlansággal vádolnának meg: Keehl, Michael Keehl drága apukája - az Isten nyugosztalja - meghalálozta magát. Jó fej öreg vót ám ő, csak kicsit hóbortos meg kelekótya. De amikó eszéné vót, aztán segítette a népeket úgy ahogy tutta. No de, egy napon az öreg olyan magasra dobta föl a talpát, hogy a mi Urunkat is orrba találta vót, osztán ez neki nem tetszett és az öreg Keehl gyorsan meg is halta magát. A drága fiacskája - egyem a pici szívecskéjét, még pelenkába szarós kora óta ismertem őt - meg elakarja temettetni a vénséget. Node, van ám itten egy kis bökkenőcske. Há' az életben sok bönnekő van. Emlékszem én még arra, amikó eccer megindútam nagy vidáman, hogy fölfedezzem eme világot, de aztán annyi bökkenő vót, hogy a végén pofára estem, egyenesen belije az én jó kis Helena-m dekótázsába. Én örűtem, Ő meg őrült meg...de osztán csak összegyüttünk, lett két szép fiúnk ...
- És ha így folytatja, én menten öngyilkosságot követek el. Többször is.
- Eh, hamari fiatalok. Sose hallgatnak meg egy jó sztorit. No szóval, a Michael fiú uccú úgy döntött, hogy a fatert el kőne temetni. A bökkenő pedig az lészen, hogy hááát....a vénségnek vót egy gáleme...ghoulemez...féklemez...
- Gólem?
- Eh, pedig mán majdnem kimontam! Ott vót ez a nyelvem hegyijében he. No de igen, vót egy góleme, az meg aztán úgy bedurcút a gazdi halálával, hogy senkit se enged oda. Há' most még tél van, ippen hogy csak a farkának a hegyit mutogattya, de nemsokára gyün az egész vessző vele, osztán mi jól megkúráljuk magunkat. No de a jó hidegben legalább a teste nem kezdett el rohanni, így még az előljáró nem döntött úgy, hogy kéri Hellenburg segíccségét...de állítólag ez a Michael osztán fizet bárkinek, aki elzavarja azt a dögöt onnan. Szóval: maga is ezért gyütt ide?
- Eredetileg nem...de egy gólem azért gólem. Felírhatnám a dicsőség listámra.
- Csak nehogy az írja fel magát a listájára, Éjfi Uram! Igazán kár lenne azért a sárkánygyíkért, tuggya...
- A felém áradó szeretet egyszerűen mindig el tud bűvölni...

  Az ifjú varázslót nem volt nehéz megtalálni.  Az emberek jó része kerülte, mint ha legalábbis pestis ütött volna ott ki, s egy hatalmas tábla is volt kirakva, amely egy rosszul megrajzolt valamit ábrázolt, amit három korsó tömény és két zsák holdfű elszívása után tudtam volna csak gólemként azonosítani. Alatta vörös festékkel "Vigyázz, gólem veszély!" tarkított. Csodálatos, hogy ilyen mesteremberek élnek ebben a faluban. Óvatosan kopogtattam a rozoga ház ajtaján, s egy nyúzott képű, talán ha a húszas évei közepén járó fickó nyitott ajtót.
- Óh, előre figyelmeztetem: semmiféle felelősséget nem vállalok a munkálatok során elszenvedett esetleges sérülésekért és/vagy halálesetért. A gyászoló özvegyektől már herótom van és a botor testvérek halálos fenyegetéseitől is.
- És madárcsicsergésben s illatozó virágokban gazdag szép jó reggelt magának is, Herr Keehl. Az ilyen bizalomgerjesztő köszöntése után elcsodálkozom azon, hogyhogy nem tobzódik barátokban?
  Sóhajtottam fel, a hangomba csak egy kis árnyalatnyi gúnyt és iróniát csepegtetve. A fickó nem nyerte el a tetszésemet már így, a legelején és Draci úgy gondolta, hogy megjelöli magának ezt a területet olyan módon, amelyet eddig csak kutyáktól, farkasoktól és részeg pasiktól láttam...meg egyszer egy nőtől, aki hasonlóval próbálkozott, és oltári nagy esés lett a következménye. Hát hiába, a nemek különböző fizikai felépítése az ilyen jellegű cselekedetek végrehajtásában eléggé megakadályozta, de Brigitte, egyem a drága szívét nagy ivó volt...értelmesnek már kevésbé lehetett nevezni.
- Óh, egy nagydumás. Csodálatos. Eddig csak kettővel volt dolgom egészen eddig. Szóval akkor a feladatot tudja: a gólemet elűzni valahogyan, az apám testét elszállítani a kápolnába, aztán rohanni, mielőtt a gólem visszatér.
- És mi van, ha én nem a gólem miatt jöttem, hanem csak beszélgetni akartam magával, mint mágus a mágussal?
- Óh? Tényleg? Hát miért nem ezzel kezdte, kedves kolléga? - lepődött meg a fickó és rögtön barátságosabb arcot mutatott felém.
- Nah, just kidding...természetesen a gólem miatt jöttem.
  Keehl arca hamar visszaváltott mogorvába. Gondolom jó pár balfácánnal kellett szórakoznia eddig és mindegyik pampogott valamit, miután dolguk nem végeztével, de jó pár sebhellyel többel távoztak - már akinek megadatott ez a fajta luxus.
- A gólem a ház mögötti műhelyben van, ahol az apám eltávozott az élők sorából. Én mondtam neki "Papus, nem jó ötlet ez, amit csinálsz..." de Ő nem hallgatott rám, aztám bumm...papus meg meghalt. Hát, sok sikert - és mint mondtam, felelősséget nem vállalok semmiért!
  S olyan lendülettel vágta be előttem az ajtót, hogy azt hittem, tokostúl ki fog szakadni. Csak morogni tudtam az ilyen mértékű pofátlanságra. Akkor fogok csak igazán bepöccenni, hogyha elvégzem a melót és utána cseszik kifizetni. Neki nem lesz akkora szerencséje, hogy egy gólem vigyázzon rá és sirassa őt a halála után.
- Bunkó fasz...gyere Draci. Nézzük meg magunknak ezt a gólemet. Lehet, hogy túloztak azzal az öt méterrel...franc ezekbe a hülye emberekbe meg az elcseszett mértékegységeikbe. Szóval nézzük meg azt a 16 láb magas dögöt, oké?

  Mint kiderült, Draci nem gondolta úgy, hogy túlontúl kíváncsi lenne egy ekkora hegyomlásra, így inkább felszállt a levegőbe és onnan bombázott meg engem egy jókora lepénnyel, így fejezve ki, hogy felőle akár foghatom a saját farkamat és feldughatom a végbélnyílásomba, de Ő aztán oda nem fog menni. Szenvtelen kis rohadék - de akárhogy is próbálkoztam, még mindig nem sikerült őt megnevelnem az évek során. Majd egyszer. Talán. Undorodva és idegesen figyeltem, ahogy a fehér jelenés felszállt az egyik háztetőre és inkább még hátat is fordított nekem, hogy ne lássa, ahogy agyonlapítanak. Mindig is jó érzés az, amikor a saját állatkánk bízik a képességeinkben. Komótos léptekkel vágtam át az udvaron. A műhely falai kőből épültek fel, egy közeli hegység maradványaiból bányászhatták még ki, és eléggé magas volt ahhoz, hogy akár tényleg elférhessen benne egy 16, vagy akár 20 láb magas dög is. Csodálatos. Mi lesz még? Óriáspókok, óriásnyulak, óriásmacskák...óriás kőbizbaszok. Theo kis gólemje tuti, hogy most hányná el magát irigységében. Fejemet csóválva mentem közelebb az épülethez. Bent valami nagy mozgott, dörgő lépteitől az egész föld beleremegett.
- Vajon mivel foglalhatja le magát egy gólem, amikor unatkozik?
  Tűnődtem el hangosan. Közelebb óvatoskodtam a műhelyhez. Volt egy ablak, amit nyitva hagyhatott még az öreg Keehl szellőzés gyanánt és azóta senki se mert a közelébe menni, hogy becsukja. Aktiválva nyakamban a Caenn an Dullahan-t néztem be. Hát, a méretekkel legalább tényleg nem hazudtak. Ez a dög hatalmas volt és csak mászkált és mászkált és mászkált körbe, megállás és pihenés nélkül. Nem tűnt túl bíztatónak a helyzet. A műhely egyteres volt, csak a plafontól mintegy 6,5 lábra futott körbe egy galéria, s vezetett fel oda egy létra is.  Dumah erejét kölcsönvéve lendültem át az ablakkereten. A gólem megtorpant, egyenesen felém nézett, rideg szemeiben semmi érzelemmel. Megtorpantam és megfagytam. Nem láthatott, de talán nem is kellett látnia. Valahogy megérzett volna? De aztán csak folytatta tovább a mászkálását. A műhely távolabbi végében megláttam a vén varázsló testét, s előtte egy asztalt, amelyen égésnyomok voltak...meg úgy a fickó arca is eléggé úgy tűnt, mintha leolvadt volna. Gondolom a félresikerült kísérletezés eredménye.
  Gyorsan másztam fel a létrán, s bár egyszer-kétszer megnyikordult, de folytattam tovább. A gólem közelebb jött és meredten bámult a létrára, aztán fogta és letépte azt a helyőről. Szerencsére ekkor már a galérián voltam, így komolyabb baj nem keletkezett, csak majd valahogy le is kell innen jutnom. A gólem hatalmas méreteit akkor fogtam fel igazán, amikor a szeme egyvonalva került a padlóval, amelyen álltam. Monstrum. Nem csodálom, hogy a megannyi próbálkozóból egy sem járt sikerrel. Gyorsan összegeztem magamban a tudásomat a gólemekről: kellett valamennyit olvastam róluk, de csak úgy nagy általánosságban. A legelfogadottabb teória szerint addig kell őket gyepálni, míg jelentős tömegvesztést nem érnek el, és utána feladják a szolgálatot. Na de két éjgyilokkal neki esni merő nagy ostobaság lett volna és nem hinném, hogy bármelyikkel akár még csak meg is karcoltam volna. A Bestiarum szerint valamiféle pecsét rejtőzik a pofájuk mögött, ennek igazságáról egészen eddig esélyem sem volt meggyőződni. Na meg, állítólag érzékenyek a mágiára. Elfintorodtam. Nem hinném, hogy egy kődög ellen a tűz túl sokat érne és még a végén az egész kócerájt magamra gyújtom, amely nekem nagy gondot okozna, neki viszont már kevésbé. Gyorsan számba vettem a még rendelkezésemre álló lehetőségeket, miközben visszahátráltam a galéria széléről egy árnyékosabb zúgba s hagytam, hogy Dumah ereje lecsillapodjon, ezzel egyidejűleg a saját kis trükkömhöz folyamodva összefolytam az árnyakkal.

  Plusz erőt tudnék nyerni a karperecből, amelynek túl sok értelmét most nem láttam, de ha más nem, vésztartalék tervnek még ez is használható.  A rúna flaska legalább az első támadásától megvédene, és mivel az oldalamon lógott, így viszonylag hamar ki is tudnám nyitni és inni belőle. De ez megint csak egy B-terv, amennyiben a még nem létező A-terv kudarcot vallana. Vagy legyen ikább C, mert a B az inkább a menekülés lenne.  A holdfény vágással kicsivel nagyobb roncsoló erőt tudnék kifejteni, mint sima vágással, azonban csak egyszeri támadás és jelentős tömegveszteséget így se okozna, még akkor sem, ha a karpereccel megdobom egy kicsit a hatását.  A láthatatlanságot ellőtem, és még nappali világosság volt, így a holdárnyakat nem tudtam előhívni. Viszont ott van a rezonancia vihar, amely azért gondolom még ezt a dögöt is eléggé kellemetlenül érné.  Pont a holdfény hiánya miatt se a bénító vágást se a kezemre idézett holdéjgyilokot se tudom használni, így ezek a lehetőségek is ki vannak lőve. Tehát ha nem a nyers erő, akkor marad a terep alapos felmérése és annak felhasználása az ellenség legyőzésére.
  Körbefuttattam a tekintetemet a műhelyen most, hogy bőven volt rá időm. A terem túlsó felében volt az asztal, amelynél az öreg mágus dolgozott halála előtt. Még mindig volt rajta pár felszerelés, bár jó részük mindenbizonnyal teljesen tönkre ment. Jó pár szekrény futott körbe a falak mentén, amelyben valószínűleg a kísérleteihez használt felszereléseket tárolta. A föld maga döngölt volt, s most, hogy a gólem ott őrjáratozott, csak még jobban össze lett tömörítve, így a keménysége már vetekedett egy kőpadlózatéval. Hmmm...a tetőt vaskos gerendák tartották, amelyről egy ódon kinézetű csillár lógott. Eléggé nehéznek nézett ki, azonban az animált őrszem nem mozgott úgy, hogy egyszer is alá kerüljön. A létra darabjai a földön hevertek. Vaskosak voltak, bár a gólem keze alatt úgy törtek szét, mintha csak valami vékony gally lett volna - el tudtam képzelni, hogy mit is tett volna ez a dög a csontjaimmal, ha a kezei közé kap. Megcsóváltam a fejemet. Akárhogy is, itt most nem nyerhetek, a jelenlegi felszereléseimmel legalább semmikép sem. Megvártam, míg a gólem tőlem legtávolabb került, majd kilépve az árnyak közül lopóztam közelebb az egyik ablakhoz, amely a galériáról nyílt s amely előtt egy kis erkély állt. Az erkélyre kiérve már viszonylag könnyen és hamar leérkeztem a földre.

  Az esti szél kaparóan és maróan hideg volt, de legalább az eget nem takarta el egyetlen felhő sem, s a Hold sugaraiban fürdőzve az önbizalmamat is visszanyertem egy kicsit. Dracon menet közben elment vadászni, gondolva arra is, hogy mi lesz, ha a Gazdi többé már nem gondoskodik róla - tekintve, hogy halott lesz. Michael nem szólt egy szót sem, hogy dolgom végezetlenül mászkáltam az utcákon, a falusiak között viszont elterjedt a híre, hogy egy újabb kihívó akadt és most csendesen figyelték, ahogy tevékenykedem. A falu kovácsától (pontosabban eléggé merész volt őt kovácsnak hívni, leginkább a lovak megpatkolásából tengette minden napjait) szereztem egy hatalmas pörölyt (nekem legalábbis hatalmas volt) és egy összetákolt csákányt is. Beszereztem magamnak egy jó nagy adag kötelet, amelyet egyelőre még nem tudtam, hogy mire is fogok használni, de ha kell, majd az ügy hevében úgy is hamar feladatot találok számára. Amint a templom harangja elütötte za éjfélt, visszamentem a műhelyhez.
  A gólem a fajtájára jellemző fáradhatatlansággal mozgolódott bent. Nem tudtam, hogy van-e agyuk egyáltalán...de kételkedtem benne. Aminek vagy akinek agya van, az előbb vagy utóbb unatkozni kezd, valami elvonja a figyelmét - ez az egyed viszont nem mutatta ennek semmi jelét sem. Kíváncsi voltam akkor, hogy hogyan képes harcolni? Valamilyen szintű értelemmel rendelkeznie kellett - döntöttem el magamban. Megvártam, míg hátat fordított nekem, majd a pörölyt beeresztettem az ablakon, amelyen keresztül a délelőtti órákban bemásztam. Mivel nem figyelt fel a zajokra, a csákányt és a kötelet is óvatosan leeresztettem, majd lebuktam, ahogy már majdnem hogy úgy fordult, hogy rálásson az ablakra. Feszülten vártam, hogy észre veszi-e majd az extra felszereléseket a műhelyben, azonban szerencsémre - és ahogy vártam is - ez nem történt meg. Bemászva az ablakon gyorsan behúzódtam az árnyak közé, ismét hagyva, hogy egybe olvadjak velük. A pöröly tőlem alig pár lépésre volt a többi felszereléssel együtt. Amint a dög távolabb került tőlem, hamar gyorsában felhasználtam a Hold erejét, hogy másolatokat készítsek magamról. Ahogy az erőm növekedett, úgy egyre többre voltam képes, s most elégedetten figyeltem a további hat alakot, amelyek teljesen hasonlatosak voltak hozzám. Hat Crispin - már egy is rossz, nem hogy még egy féltucatnyi!
  A gólem megérezhette, hogy valami nincs rendben. Rögtön felém / felénk fordult, s a betolakodókat meglátva felénk rontott. Követve a mozgását s kiszámolva, hogy kire fog először rátámadni megnyugodhattam, hogy egyelőre biztonságban vagyok. Lehajoltam a pörölyért, s a többi én követte a mozdulataimat. Aztán már ott is volt a gólem. A karperec ereje ekkor lépett hatásba, s felfokozott erőmmel kaptam fel a pörölyt s helyeztem át magamat abba a megmaradt holdvetületbe, amely a gólem háta mögött volt. A hatalmas kalapács lendült, egyenesen ott találva el a dögöt, amely egy normális humanoidnak a térdhajlata lett volna.
  A támadás elég erős volt ahhoz, hogy jó pár kődarabot kitörjön a dögből, s az fordult, azonban a termete és felépítése miatt nem lehetett elég gyors, így még egy ütést tudtam mérni a másik lábára is. A gólem megrogyott én pedig hátra ugrottam, ahogy a gigászi ököl lendült. Még így, féltérdre ereszkedve is jóval magasabb volt nálam ez a dög. Félreugrásom után ismét lendült a fegyver, azonban az egy ököllel találkozott. A kalapács és az ököl támadása miatt keletkezett erő végig száguldozott a csontjaimon és azonnal eldobtam a rögtönzött fegyvert - itt már túl sok hasznát úgy sem veszem. Jó pár lépést hátráltam, miközben megszűntettem a holdvetüléseket s előhalásztam a fegyvereimet. Éppen időben ahhoz, hogy félreugorhassak a gólem eszét vesztett rohamozásából. Úgy gondolta, hogy teljes erejével nekem ront - és ha össze jött volna neki, akkor bizony ott helyben kilehelem a sötét lelkemet. Így viszont a lendülete tovább sodorta őt, s jó pár lébnyi távolságot meg kellett tennie, mire kirohanta a lendületét.
  Arcomon kegyetlen vigyorral indítottam útjára egy rezonancia vihart, miközben rohantam felé. A gólemek érzékenyek a mágiára, s a hanghullámok erősen mágikus hatással bírtak. A gólem a vártnak megfelelően tántorodott hátra, miközben pár újabb kődarab esett ki belőle. Fury-t eldobva idéztem meg egy holdfényből összetákolt éjgyilokot a bal kezemre s egy vetődéssel kerültem a gólem oldalára. Innentől kezdve már csak a gólem öklétől kellett távol tartanom magamat, s mivel a sebességem is megnövekedett, nem éreztem úgy, hogy ez túl nagy kihívás lett volna. Az elején még minden jól ment. A holdezüst pengét kímélve (nem akartam, hogy kicsorbuljon a masszív kőszerkezeten) csupán a holdpengét használtam. A fegyver mágikus volt s ez meg is tette a magáét. A gólem körül táncolva folyamatosan csaptam és vágtam, miközben éreztem, hogy az erőm is jön vissza. Igazán hasznos és praktikus kis valami volt ez. Mivel a gólem jóval magasabb volt nálam, így egyelőre az arcához nem fértem hozzá, viszont a lába kezdett lassan elfogyni. Az eredmény végül nem váratott magára, s a gólem majdnem hogy eldőlt. Túlontúl elbizakodottá váltam ebben a pillanatban s az ököl, amelyre nem figyeltem, lendült. Csak a szele kapott el, s csak a jó szerencse, s a rossz előérzet mentett meg engem. Hátrébb ugortam a támadás elől, bár megtántorodtam, ahogy a hatalmas ököl huzata elkapott.
  Jobban figyelve a gólemre folytattam tovább a kitérés és támadás taktikát. Aztán megláttam egy széket a közelünkben, amelyet nem sodortunk el a harc közben. Clandestine köré tüzet idézve vontam lángokba a gólem arcát. Nem tudtam, hogy a mágikus tűz hatással lesz-e rá, de hogy a figyelmét elterelte, az is biztos. Vadul csapdosva a kezével próbálta eloltani a lángokat, amit persze nem hagytam. Amíg a dög el volt foglalva a tűzzel a székhez rohantam s eldobtam Clandestine-t. Most, hogy a fókusztól megszabadultam, a tüzet sem táplálta semmi sem, s a lángok lassan kezdtek kialudni. Felszabadult jobb kezemmel kapva le a kulacsot az övemről ittam ki a tartalmát, majd futottam...

  ...az utolsó lángnyelv is kialudt, s megláttam a gólem megtépázott arcát, amelyen már nem volt olyan vastag a "bőr", s megláthattam azt, amelyre eddig pályáztam: a pecsétet, amely egyben tartotta őt. A székre fellépve lendültem a gólem felé, aki meglátott engem s próbált felém csapni, azonban a kulacs tartalmában rejtőző hatalom nem engedte, hogy a támadása célba találjon, s helyette inkább csak a levegőt hasította ketté a támadása midőn kissé oldalra dőlt valamilyen rejtélyes okból kifolyólag. A repülési fázis vége felé előre nyújtottam a bal kezemet, rajta a holdpengével s az találkozott az arc mögött megbúvó pecséttel....

- Szerintem mostanában ne menjen a műhelybe. Eléggé....veszélyes. Bármikor összeomolhat...
  Támaszkodtam az ajtókeretnek, miután Micheal-t sikerrel felzaklattam esti álmából. Kezemet a fájó oldalamnak szorítottam. A harc hevében nem nagyon vettem észre, de a gólem azért párszor elég közel járt hozzá, hogy földbe döngöljön, de szerencsére leginkább a támadásai szélét kaptam el. Most, hogy a harc elmúlt, megéreztem annak a számtalan zúzódásnak a fájdalmát, amit összekaptam. Főleg azt, amikor a gyorsan összeömlő kőhalomra estem a pecsét elpusztításakor. Az nagyon nem volt vicces.
- A...mi van a gólemmel?
- Szép kis takaros kőhalommá esett össze. Van egy csákány a műhelyben, ha netán tovább akarná aprítani. A papus holttestének elszállításáról magának kell gondoskodnia. S most, ha nem bánná, én átvenném a fizetségemet és meglátogatnám a legközelebbi bordélyt...mert ez kurvára fáj!
  Nyőgtem fel, ahogy az oldalamban ismét felizzott a fájdalom s a köhögés után sikerült még egy véreset is köpnöm. Fantasztikus...


_________________
Azonnali küldetés: Gyászmise Fzb676
"Ki vagy te valójában a sok szöveg mögött, Cynewulf?"
- Armin Fairlight herceg

" You know the guy, the batshit loose one, thinkin’ two guys livin’ in his head. Good homie, just crazy and drunk most of the time. "
- Random nigga from the ghetto to Det. Christine Dalgarde

Cynewulf "Soberisthenewugly" Longtalk
- Szép kis megnevezés ala Darr
Felhasználó profiljának megtekintése

4Azonnali küldetés: Gyászmise Empty Re: Azonnali küldetés: Gyászmise on Kedd Jan. 29, 2019 1:50 am

Wyn Silvernight

Wyn Silvernight
Sötét Tünde Druida
Sötét Tünde Druida
[Bianca&Wyn]
Míg a halál el nem választ...


- Erősebben fogd, Pepin! - ütötte meg a fülem egy, az erdő hangjához képest merőben eltérő erősségű és jellegű kiáltás.
Egy hatalmas tölgyfán feküdtem, viszonylag félálomban, mivel hogy az egész éjszakát ébren töltöttem, azaz hogy meneteléssel. Látni akartam végre azt a bizonyos tengert, amiről már annyit olvastam, s amiről oly’ lelkesedéssel beszéltek a hétköznapi lények, mintha a csodák listájára lett volna sorolható. Meg is indultam, rögtön, miután elbúcsúztam Wilhelminától egy - bizonytalanul behatárolható - időre, céltudatosan haladva nyugat felé, egyenesen a Südarden mentén, ám aztán megláttam egy erdőt, és mint csalhatatlanul szenvedélyes druida, bele is vetettem magam a sűrűjébe. S itt voltam hát, a nagy, félig már odvasodni kezdő tölgy ágai között, álom és ébrenlét között lebegve, mígnem a beszélgetés további része végleg kiűzte szememből az alvás iránti vágyakozást.
- Eh, ki gondolta volna, hogy Helmut halálában is ilyen nehéz eset lesz! - hallatszott egy másik keserédes hang.
Mintha nem tudta volna eldönteni, hogy örül vagy mélabús.
De mindegy is volt, az éppen eléggé gyanússá tette őket, hogy állítólag egy halottat cipeltek egy erdő közepén. Több sem kellett, amennyire meg tudtam értetni magam a hollóval, igyekeztem suttogva értésére adni, hogy jobb, ha távol marad tőlem, majd ágról ágra mászva, majd bokorról bokorra osonva kúsztam közelebb hozzájuk: a vézna, bár magas, szőkés hajú alakhoz, akinek több vágás is csúfította az arcát, valamint nagydarab, szálkás, vörös hajú társához, aki az emberformájú fehér - vérrel beszennyezett részein egészen piros - szövetcsomag fej-részét támasztotta a vállán.
- Ha ránk hallgatott volna, még mindig mellettünk sétálna! - mérgelődött a másik, a szavakból ítélve Pepin és az elhunyt Helmut közeli barátja - De nem, nem! Mindenképpen meg kellett próbálnia, csak mert valami átutazótól tanult egy kis rúnamágiát!
Kis ágzörgéssel kísérve eléjük kerültem, kiugrottam a tövises bokrok takarásából, majd higgadtan, s belső kíváncsiságtól fűtve megigazgattam a botom az övemben. A két fiatal férfi erre megtorpant, s egy darabig csak néztek rám, mintha nem tudták volna eldönteni, hogy mit látnak.
- Te, Friedrich, ez valami tündeféle. - tette közzé az információt Pepin, mire léptem néhányat előre.
Úgy beszélsz, mintha ez megrémítene, de a halott barátod nem. Hmm… Gyanús.
- Sötételf. - válaszoltam az emberek nyelvén, némileg érdekes kiejtéssel - Miért cipelitek egy elhunyt porhüvelyét az erdőn keresztül?
Erre aztán lefagytak egy kissé, majd a Pepin nevezetű szőke egyén némileg dühödten nézett újra rám. Való igaz. Semmi közöm nem volt hozzá, mégis megkérdeztem, mert manapság sosem lehetett tudni, mit tervez az ellenség. Bár azt sem zártam volna ki, hogy valamiféle belső elégedetlenség tört ki, ami valljuk be, sokkal pusztítóbb lett volna Észak bármely támadásánál.
- Tágulj innen te kis vaka… - kezdett bele a szőke, miközben tökéletesen látszott, hogy végre-valahára a helyzet által megkövetelt könnyek is felbukkantak a szeme sarkában azonban a társa belé fojtotta a szót - minden bizonnyal Friedrich, aki egy jól irányzott rúgással eltalálta Pepin térdét.
A férfi ettől kissé megingott, majdnem el is ejtette Helmut testét, ám végül némi sóhajjal keretezve megőrizte egyensúlyát. Nem az a megkönnyebbült sóhaj volt, sokkal inkább olyasmi, mint a vihar előtti csend.
- Nem hinném, hogy ez rád tartozna, kölyök. - kezdte a magyarázatnak tűnő dolgot Friedrich - De már úgyis hallottad, mindenhova elterjedt, hogy az öreg Keehl mágus meghalt és most a fia, Matthias… vagy nem is tudom, mi a neve.
- Michael. - segítette ki a hullát cipelő társa meglehetősen erélyesen - Helmut megtámadta a gólemet, kistünde. - tette hozzá, szinte már köpve a dühtől.
Hmm.
Rettenetesen kezdett érdekelni ez a veszélyes jelenség, ámde megálljt kellett magamnak parancsolnom. Nagy illetlenség és a halott tiszteletének megsértése lett volna részemről, ha tovább kérdezősködöm, így hát erőt vettem magamon és megpróbáltam korrigálni a hibámat, igyekezve nem arra gondolni, hogy a véres szövet látványa mennyire ismerős, már-már sajátos jelentéssel bírt számomra. Lunasa halála. Vajon ők is ugyanazt érezhették, amit én?
- A Ter… - kezdtem bele, majd megráztam a fejem és kijavítottam magam, bár a mondat nagyon furcsán csengett a számból, a saját hangomon, holott tudtam, hogy a kettő egy és ugyanaz - Isten nyugosztalja.
Ez már tetszett nekik, s némileg engem is megnyugtatott, így felbátorodtam és folytattam.
- Nem hallottam még erről. Elmondanák, pontosan miről van szó?



⊰ ❀ 

Nem tudtam szabadulni a gondolattól, miszerint meg kellene próbálnom.
Nem kifejezetten mondanám, hogy mindig is érdekeltek a gólemek, de szívesen megnéztem volna egyet közelről, még ha van is rá esély, hogy időközben papírvékonyságúra leszek lapítva. Túlestem már néhány egészen halálközelinek mondható élményen, és bár viszolyogtam a ténytől, hogy megismétlődhet, hamvaiból újjáéledt kíváncsiságom hajtott előre egy nagy adag bizonyítási vággyal együtt. Jelenleg mondhatni elégedett voltam magammal, ugyanis kezdtem visszakapni a régi életem, ennek első lépéseként pedig Wade-del rendeződött a kapcsolatom nem is olyan régen. A holló most is felettem repkedett, s előszeretettel tért vissza meg vissza hozzám időnként, hogy megpihenhessen a vállamon. Néha még egy-egy érdekesnek tűnő kavicsot is mutatott, belepottyantva azt a tenyerembe. Nem mondanám, hogy valóban felhőtlenül jónak lehetett volna nevezni a viszonyunkat, de sokkal jobban megbízott bennem, mint ezelőtt és fogalmam sem volt, hogy miért.
A madár érzelmeiben és gondolataiban bekövetkező változást hamar észrevettem. Izgatottan körözött a lombkoronák ágait kerülgetve egy sötét alak felett, s megpróbálta megközelíteni. Egy alacsony ágon foglalt helyet, éreztem, ahogyan nyugodtsággal tölti el a fa fogása karmos ujjai között. Elégedettségéből kiindulva a tollait tisztogathatta, aztán az a jellegzetes, érdekes érzés töltötte be az elmémet, ami akkor hatalmasodott el rajta, ha rám gondol, ezt már megfigyeltem. Kisvártatva szárnysuhogás nesze jutott el a fülemig, majd a fekete holló elegánsan és izgatottan foglalt helyet a vállamon, még pár barázdával gazdagítva ruhám megviselt szövetét a vállrésznél. Ekkor rám nézett, majd sűrűn ismétlődő jellegzetes hangokkal adta tudtomra, hogy talált valakit, aki nem állat, tehát nem vagyok egyedül. Felemeltem a kezem és hagytam neki, hogy finom mozdulatokkal csipegetni kezdje az ujjaim. Egy ideje már ezt csinálta, nagyjából azóta, hogy elég jó viszonyba került Hedviggel.
Kikerülhettem volna az idegent, hiszen az eltelt időből megbecsülve, ami ahhoz kellett, hogy Wade visszaérjen hozzám, bőven volt időm menetirányt változtatni, ám nem akartam megtenni. Abban reménykedtem, hátha az előző két fiatalember egy másik társa, aki, kis szerencsével már járt a gólemnél és esetleg túl is élte a találkozást.
Botommal a kezemben léptem hát ki kis idő múlva az aljnövényzet és sűrű bokrok takarásából, s szinte azonnal meg is pillantottam a keresett személyt. Egy nő volt, talpig feketében, aki egy nagy fa tövében feküdt, látszólag aludt. Sötét haja és sápadt bőre Wilhelminára emlékeztettek, s - talán emiatt, fogalmam sincs, de - amikor közelebb léptem és végre eljutott a tudatomig azt a szedett-vedett kötésszerűséget vizsgálva a vádliján, hogy valószínűleg megsérült -, hezitálás nélkül, csendesen hajoltam le a fától nem messze elterülő málnabokor aljában zöldellő elvéthetetlenül gyógynövénynek tűnő létformákhoz. Wade a varázslatot figyelve halk, károgás-szerű hangokat hallatott. Szinte mindig ezt csinálta mostanában, mintha hirtelen érdekelni kezdte volna minden, amit teszek.
A kivonatot jobb híján a tenyerembe gyűjtöttem, majd - mivel arra következtettem, ha a kötés nem vérzett át, a seb nem lehet súlyos - a fehér anyaghoz nyúltam, hogy lefejtsem a nő lábáról, ám azonnal meg is álltam, amint kikötöttem. Ha nem aludt olyan mélyen, mint az apám két álmatlanul átdolgozott nap után, lehetetlenségnek tartottam, hogy ezt ne érezze meg.
És igazam is lett.
- Ááááh!
A rúgás hirtelen ért. Éppen levegőt akartam venni, amikor gyomorszájon talált a nő lábfeje, így egy nyögés kíséretében estem hátra, a kötéssel a kezemben, végig csak arra vigyázva, hogy a Healing Salve a tenyeremben maradjon. Néhány csepp lefolyt belőle az ujjaim közt, ahogy megtámaszkodtam a hátam mögött a fenekemen ülve. Wade eddigre már hangos fülsiketítő zajokat produkált, és a szárnyát előre-hátra csapva lépegetett ide-oda a sűrű fűben.
- Ssss... - közöltem vele röviden, hogy a taktikája kicsit sem használ, majd szememet ismét a fekete hajú nőre emeltem - You better look where you put your leg next time. - szóltam hozzá némileg mormogva, elvégre senkinek nem esett volna jól, ha gyomron küldik, még akkor sem, ha maga kereste a bajt azzal, hogy csak úgy idegenek sérüléséhez nyúlkált - Especially when someone is about to heal it.
A hangom a vége felé, ahogy újra rendesen tudtam levegőt venni, inkább higgadttá és segítőkésszé változott. Egy apró fejbólintással még bocsánatot is kértem tőle, amiért megzavartam, majd mintha mi sem történt volna, kaptam az alkalmon és az egész zöld ragacsos nedvet a csúnya zúzódásra kentem, amely kisvártatva teljesen elenyészett a nő sápadt bőréről.
- There you a.... - re, akartam mondani, azonban az ajkaimra fagytak a hangok, amikor a lábától nem messze megpillantottam azt a vörös könyvet, melynek csak a nő lehetett a tulajdonosa.
Félreismerhetetlenül ott sötétlett rajta a pentagram. Egy pillanatra megdermedtem, aztán, mint hogy fogalmam sem volt, mit gondoljak vagy mi vár rám, gyorsan hátrébb húzódtam, s úgy maradtam, guggolva, szúrós, kérdő tekintetemmel vizsgálva az éppen meggyógyított arcát, hátha megtudom, mik a szándékai.
- Nem értem, hogy mit mondasz. - érkezett a kiábrándító válasz, miközben a fekete hajú nő a fejét is megrázta hozzá, remélve, hogy felfogom, amit mond - De legközelebb legalább köszönj! Akár meg is ölhettelek volna!
Hát persze... - futott át az agyamon.
Valamiért ösztönszerűen az anyanyelvemen próbáltam megértetni magam vele. Talán mert Mina értette egy kicsit? Nem igazán akartam ezt most kibogozni, főképp, hogy úgy tűnt, nekromantával van dolgom. Nem tudtam elgondolni, mit akarhatott a haláltól egy ilyen csinos fiatal nő, a megölés és a - meglehetősen anti-bizalomgerjesztő kinézetű - botjának rám szegezése azonban időt sem hagyott arra, hogy tovább rágódjak rajta.
Egy darabig mélyen a szemeimbe nézett, mintha nem értette volna, mi az, amit végrehajtok a lábán, ámde nem akaródzott válaszolnom, nem, mert tudtam, hogy már gyűlik bennem a felháborodottság.
- Nos... Azt hiszem én elköszönök. - mondta, miközben a tarkójához emelte a kezét, majd kisvártatva megfogta a botját és feltápászkodott - Mi sosem találkoztunk. Rendben?
Amikor felkelt és elindult, küzdöttem magammal. Már nem azért, hogy itt tartsam, Természet őrizzen meg tőle, de amiket mondott - és amilyen hanglejtéssel! -, az egyenesen a vérlázító fokot ütötte meg a dühödtség-mérőmön. Nem is voltam rest, már nyílt is a szám, jóllehet, igyekeztem palástolni, hogy legszívesebben felpofoznám.
- Azt jobb volna elkerülni. - mondtam, utalva az ellenem irányuló megölés kifejezésre, miközben éreztem a szememben a zöld izzást, ámde csak ennyire engedtem most felszínre törni Netzach erejét, éppen csak egy pillanatig, hogy ne legyen elég idő alakot öltenie.
Még mindig igen keveset beszélt és legtöbbször szóra sem tudtam magamtól bírni, de hát elkönyveltem őt ilyennek, amíg volt mód rá, hogy másképp megértsük egymást. Wade eközben körkörösen repkedett fölöttünk, azt se tudva, mit gondoljon. Éreztem felőle azt a nyugtalanságot, amikor a nyúl tudja, hogy a róka már célba vette és még nem találta ki a menekülési útvonalat. Nem jó dolgot tapasztalt áradni abból az emberből.
Aztán hirtelen mintha kattant volna bennem valami.
- Elnézést az udvariatlanságomért. - mondtam - Wyn vagyok. Emlékeztettél valakire, bár egyébként is megtettem volna, amit tudok. A Természet nem tesz kivételt, hát én sem fogok.
És hagynom kellett volna, hogy itt felügyelet nélkül tevékenykedjen, ki tudja miket? Az én erdőmben? Dél erdejében? És ha északi kém volt? Komoly problémába ütköztem. A viselkedése elég furcsának hatott, és áradt belőle valami, ami... arra késztetett, hogy kockáztassak meg egy őrültséget, amely egy bölcsességre épül: Tartsd közel a barátaidat, ám az ellenségedet még közelebb.
- Várj egy pillanatot. - szóltam utána érzelemmentes hangon - Nem tudod véletlenül, hol lakik az a Michael Keehl, akiről mostanában mindenki beszél? Elkísérnél? A Südarden felé keveset járok.
Erre a kérdésre érkező válaszából egyszerre több dologra is következtetni tudtam volna, feltéve persze, ha hajlandó rá. Északi? Nem északi? És az arcjátékából esetleg arra is, ami a célja. Nekromantáknak temetőben kellene kóborolniuk, mint ahogyan azt az az átkozott démon Corlieva teszi.
- A Természet túlértékelt, kislány! - hallottam már megint azt a fellengzős hangot, amely azt hirdette, kevesebb vagyok nála, bármit is teszek, bármit is mondok.
A nő a hátára dobta a botját, s látszott rajta, hogy el készül hagyni a helyszínt, azonban ekkor megtorpant, mintha hirtelen érdekelni kezdte volna, amit mondtam neki.
- Fogalmam sincs, de hallottam már róla. - válaszolta, én pedig majdnem biztos voltam benne, hogy bekapta a csalit - Állítólag jó pénz jár a meló elvégzéséért, viszont hogyha a mende-mondák igazak, akkor nem olyan egyszerű a dolog. - tette hozzá, majd fogta magát, felemelte egyik kezét, s a mutatóujját stílusosan és határozott mozdulattal húzta el a torka előtt.
- Az ide illő válasz mindössze annyi lett volna, hogy köszönöm. - utasítottam rendre faarccal a Természetet ért sérelemért, miközben az övembe csúsztattam a botom, jelezve, hogy nem áll szándékomban támadni.
És mert neked sem...
Nem lehetett és különösebb okot sem adott rá, csak felhergelt, de azt nagyon. Ám le kellett nyelnem. Ha valóban kémkedett errefelé, tennem kellett róla, hogy kiderüljön az ok és a pontos megbízó. Egy pillanatra összeszűkítettem a szemem, hogy ne látszódjon a szemforgatás, majd újból megvizsgáltam tekintetemmel az illetlen nőszemélyt.
- Igen, én is értesültem róla. - mondtam finom hangsúlyozással - De láttam már egyet s mást. - utaltam arra, hogy talán át kellene gondolnia a "kislány" jelzőt - Kell, legyen egy megoldás, a pénz pedig szükséges az élethez. - majd pedig bevetettem a többszörös csalit - Ha jössz, felezünk.
Ha nem akart gyanúsnak látszani, főleg az után a mondat után, hogy "Mi sosem találkoztunk.", igent kellett mondania, legalább egy igent, hogy lássam, mik a céljai, ha már úton leszünk. Így nem engedhettem szabadjára.
Ha nemet mond, kötelességem megtámadni és elfogni. - figyelmeztettem magam, mielőtt még előtörne az "Éljünk békében" énem. Béke nem létezett, bár törekedni kellett rá.
Ám ekkor valami megfagyasztotta végtelen, egymást követő gondolataim folyóként hömpölygő áramlását. A nekromanta égboltszínű szemeiben valamiféle fény csillant, majd mintha egy piacon lennénk és a fizetett összeget ellenőrizné, kezdte el ujjaival számolni a kitűzött jutalmat. Biztos volt hát a dolgában.
- Rendben. - szólt végül, még az előzőekhez képest is meglepően határozottan, majd hozzátette - Merre induljunk?
Hmm…
Alig sikerült elrejteni a meglepődésemet, mindenesetre tettem pár lépést előre, miközben megigazgattam a hátizsákom és beletöröltem a kezem a nadrágom szárába. Kényelmes, bő viselet volt rajtam, olyasmi, amit mindig is hordtam. Ezt szerettem igazán, és talán így nem is szúrt rögtön szemet mindenkinek, hogy híján vagyok egy-két női sajátosságnak.
- Wade. - szóltam a hollónak, aki a neve hallatán szinte azonnal a vállamra telepedett és kíváncsian nézelődött, legfőképpen a nő irányában - Hát akkor induljunk. Valaki majdcsak megmondja, hol találhatjuk meg azt a férfit.
Na persze most aztán megcsináltam magamnak a problémát. Figyelnem kellett egy furcsa nekromantára, meg akartam szüntetni a gólem-gondot, ÉS ennek tetejébe, mivel az egyik keresztezte a másikat, még azt is el kellett hallgatnom, hogy történetesen azok az emberek megmondták, merre menjek. Na de borzalmasabb helyzetekből is lyukadtam már ki valahova. Mindössze annyit kellett tennem, hogy visszafelé irányítom ezt a nőt, arról, amerről jöttem, és az első utunkba akadótól érdeklődünk.
Tettem még pár lépést, hogy mellé kerüljek, és kezet nyújtottam, ismételten bemutatkozva.
- Wynnesa Silvernight- Gentlesaline. Ööö… - gondolkodtam el egy pillanatra azon, mit mondana ilyenkor Mina vagy Crispin, esetleg Lance… - üdv a csapatban.
A nő arcáról, úgy tűnt, egy időre végleg eltűnt a felsőbbrendűség-érzet, ugyanis teljesen normális hangon viszonozta az alapvető illemszabályok betartását, sőt, még bólintott is hozzá.
- Bianca. Bianca Brunner, első ezen a néven. - mondta, azonban ekkor látványosan megemelkedett a szemöldöke, ahogy szinte már a homlokára íródott ki a kérdés, melyet aztán fel is tett - Miféle csapat? Nincs itt rajtunk kívül senki!
A Minával és Damiennel való barátságomnak köszönhetően halványan elmosolyodtam. Furcsa érzés volt, még mindig kissé hozzám nem illő, kellemetlen, szokatlan… mégis nosztalgiát vonzott maga után.
- Dehogynem. - mutattam a hollóra, aki erre kerregő hangot produkált - Wade. És Netzach, az Örökkévalóság angyala. Még ha ha olyan sokat nem is beszél. - emeltem a mutatóujjam ezúttal a felsőmre tűzött fényes méregzöldes-türkiz színű brossra.
- Nos. - folytattam - Arra már voltam. - jelentettem ki arra mutatva, amerre Bianca menni akart, majd a hátam mögé intettem a kezemmel - Arra egyre távolodunk Hellenburgtól.
- Oh, szóval sokat utazol? - kérdezett vissza szinte azonnal, mialatt mellém szegődött, mintha mindig is ismertük volna egymást.
- Igen, elég sokat. - feleltem, mialatt megpróbáltam leolvasni valamit az arcáról.
Tudni akartam, elért-e bármi hatást az, hogy őszinte voltam vele, és ha igen, ennek tudhattam-e be ezt a merőben váratlan és hihetetlen változást.
- Sok mindenre kíváncsi vagyok és mint említettem, segítek bárhol, ahol tudok. A célom a béke, nem a háború. Um… - néztem lefelé a csizmámra, mivel még mindig nem nagyon ment ez jól - Bocsánat. Gondolom, eléggé rád ijesztettem. Hogy van a lábad?
Esküszöm, mintha Minát vagy Damient hallottam volna... - pislogtam néhányat, mintha abból el tudtam volna dönteni, hogy ez jó vagy rossz.
- Már... egész jól... - válaszolta, miközben megállt egy pillanatra.
Minden bizonnyal eszébe jutott, hogy nem szedte eléggé rendbe magát, ugyanis lehajolt, majd villámgyorsan lehúzta a nadrágja szárát, rá arra a bőrfelületre, amely a varázslatom előtt még csúnya zúzódásokkal volt tarkított.
- Szeretkezz, ne háborúzz, ugye? - tette hozzá, mire igen nagy erőket kellett mozgósítanom, hogy helyre tegyem, mire is akart itt visszautalni.
A célom a béke, nem a háború. Hmm…
- Ennek örülök. - mondtam - Hogyan szerezted? - céloztam a már volt nincs foltra, majd tovább sétáltam csendben, míg végül ő törte azt meg hamarabb - Igen. A szaporodás nem bűn, hanem egy gyönyörű dolog, aminél természetesebb nem is létezik. A csaták meg a vér semmire nem jók, csak életeket vesznek... el. - gondoltam bele utólag, hogy ezt mégis KINEK mondom, és azt hiszem, sajnos ez látszott is rajtam.
Ám a nekromanta erre csak halvány mosolyt eresztett meg.
- Rám dőlt a lovam, mikor megdöglött. - magyarázta, miközben mintha elnevette volna magát, végül aztán teljesen elfojtott hahotában tört ki - Szeretkezz, miközben háborúzol. Így mégjobb!
- Sajnálom. - jelentettem ki röviden - Szerencse, hogy ki tudtál mászni.
De hogy valóban az-e, azt majd eldöntöm, ha a lelked feltárja rejtett titkait.
- És nem. Szeretkezz, miközben béke van. És sok sör. - tettem még hozzá, majd gyorsabb tempóra váltottam, hogy ma még jussunk is valahová, ami - sajnálatomra - nem biztos, hogy erdőt jelentett.
De a halálpapnak már végérvényesen jó kedve kerekedett, így pedig még inkább azt az érzést keltette bennem, mintha már régi barátnők lettünk volna.
- A szeretkezésen, a békén vagy a sörön van a hangsúly? - kérdezte továbbra is halkan nevetgélve, miközben fel-felzárkózott, ha a vidámsága miatt elfelejtett lépni.
Egy felhőtlenül kacagó nekromanta. Veronia egyre furcsább lesz.
- Tekintve, hogy a legelsőt még úgy sem fogom megtapasztalni, mint a másodikat, azt mondanám, hogy a sörön. - tettem hozzá, majd valami belső késztetéstől vezérelve addig erőlködtem, amíg vigyort nem ragasztottam az arcomra, ami bár furcsának érződött - és biztosan furcsának is hatott -, alapvetően nem döntötte romba a büszkeségem és hasonlók. Egyáltalán semmi olyan nem történt tőle, amit vártam volna. Sőt... tessék! Itt nevetgéltem egy halálpappal az erdő közepén.


⊰ ❀❀❀ ⊱


Mindinkább ritkultak körülöttünk az otthon-szagú fák, annál inkább tért vissza a szívembe egy kínzó, fantomszerű fájdalom, amely talán még jobban felkavarta lelkem állóvizét, mint a valós események ennyi idő távlatából. Mintha részben megismétlődött volna minden, s ez a lépések számával egyre nagyobb bizonyosságot nyert bennem. Mindig ez volt, akárhányszor csak kiléptem egy erdőből, legyen az bárhol. Mégsem volt semmi ugyanolyan.
Derékig érő sűrű fűben törtünk magunknak utat, arra, amerre Friedrich és Pepin irányítottak, jóllehet, úgy tettem, mintha véletlenszerűen vagy hatalmas szakértelmemnek köszönhetően döntenék a haladási útvonalról. Szúrós virágzatok ragadtak a ruhánkba, ahogy előrébb és előrébb verekedtük magunkat, mígnem frissen locsolt vetési földet ért a talpunk, s ekkor egy határozott női hang adta tudtunkra, hogy ne merjük összetaposni a sárgarépát. Az asszony egy csecsemőt hordott a hátán valamiféle szövetből készített táskaszerű eszközben, s hóna alá támasztott kapával nézett bennünket, egészen addig, amíg egy parasztember - minden bizonnyal a nő férje - észre nem vett minket. Az úrnak esze ágában sem volt hozzán szólni, hiába kérdeztük meg az irányt. Csak gyomlált tovább ott, ahol még nem volt megöntözve a talaj, aztán, ahogy rájött, hogy bizony egykönnyen nem szabadul meg tőlünk és még Keehl nevét is kiejtettük próbálkozásaink közepette, megrándította a vállát, mintha nem is érdekelné az egész sületlenség, s valóban annak is tartotta az egészet, mint kiderült. Gyűlölte a varázslatot, a mágiát és mindent, amit nem tudott fizikailag megfogni, ebben biztos voltam. Látszott a szemeiben.
Valahogy így indultunk meg egy olyan irányba, amelyben talán egyikünk sem volt biztos, tekintve a földműves hozzáállását, én azonban rá tudtam illeszteni részleteket a falu látképére, amely szépen lassan közeledni látszott egy kis idő múlva a földút mentén.


⊰ ❀❀❀ ⊱


Kopogtattam a faajtón, majd a hátam mögé néztem, hogy megbizonyosodjak róla: Bianca nem oldott még kereket. Na persze nem róhattam fel neki, hogy az a földművelő ítélkező tekintettel mért minket végig, hiszen nála volt a bot meg a könyv, ámde a tény, hogy szemmel kellett tartanom, visszatartott. Úgy álltam ott, mint egy szobor, a falra nőtt fonnyadt növényeket bámulva, mialatt vártam, hogy a nyílászáró kitáruljon és felfedje magát a megbízó.
A nekromantának azonban úgy látszott, még az enyémnél is kevesebb türelme volt raktáron.
- Na ne szórakozzunk már! - közölte ingerülten, miközben szinte félrelökött az ajtóból, villámgyorsan levette a botot a hátáról és két egymást követőt csapott vele a nyílászáróra, úgy, hogy szinte már visszhangzott is.
Szótlanul meredtem a nőre egy pillanatig, már-már szükségét érezve, hogy közöljem vele: ez bizony igen végzetes illetlenség volt, amikor is megnyílt előttünk az ajtó, s egy - átlag méreteket tekintve - viszonylag magas férfi lépett ki rajta. Egyenes, barna haja a füle mögé ért, szemei alatt sötétlila karikák éktelenkedtek. Furcsán bámulva nézett végig rajtunk, majd mintha nem is érdekelte volna, hogy a társam történetesen nekromanta, vállat vont, és így felelt a fel nem tett kérdéseinkre.
- Gondolom, hallottak a felkérésről. - mondta, hangjából érződött, hogy voltak már nagyobb gondjai is, minthogy azon aggódjon, miféle idegenek jöttek hozzá látogatóba - De ha nem akarják a vesztüket, menjenek innen.
Én meg egy darabig csak álltam ott, mire végül felfogtam, hogy ez a kerekfülű elsősorban női mivoltunkra és a legkevésbé sem erős kinézetünkre célzott.
Az erő nem minden, uram… - néztem vele farkasszemet néhány pillanatig.
- Nem a vesztünket akarjuk, hanem a pénzt. - mondta ekkor nem tervezett utazótársam, mire megszakítottam a nézőpárbajt - Felőlem ideadhatod anélkül is, hogy veszélybe kevernénk magunkat. Csak mi járnánk jobban!
Michael - mert minden bizonnyal ő lehetett - szemöldöke erre igencsak felfelé vándorolt a homlokán, majd vette a fáradságot, hogy még egyszer végignézzen rajtunk. Látszólag most már egyáltalán nem tetszett neki Bianca jelenléte, s szinte sütött a szemeiből, hogy azt hiszi, a nő feltámasztani akarja az apját a probléma megoldása gyanánt. Vagy valami olyasmi, de aztán rám nézett - és látszott rajta, hogy fogalma sincs, minek jöttem én ide.
- Ne beszélj többes számban ilyesmiről. - utasítottam halványan rendre Biancát, majd Michaelre néztem, teljesen komoly tekintettel - Természetesen elvégezzük a feladatot. Merre van a gólem?
A férfi pislogott egyet - talán ezzel akarta leplezni, hogy legszívesebben elhajtana bennünket, nem tudom, de nem is érdekelt és nem volt mód, hogy kiderítsem az igazat. Aztán komorrá vált az arca, majd félig hátat fordított nekünk és a háza ajtajában állva elmutatott valamerre északnyugat felé.
- Arra van apám háza. Volt. - tette hozzá valami elképzelhetetlenül sötét arccal, még a háta is meghajlott kicsit, mintha öreg volna - Most már egy temető.
Nem igazán festette le rózsásnak a helyzetet, sőt, mondhatni még ijesztőbb aura lengte be az egészet, mint azt eddig a halott barátjukat cipelő férfiak beszámolója után elgondoltam. Végül aztán megfeszítettem a lábizmaimat, hogy szilárdan tartsanak, s emlékeztetem magam, hogy nem szabad kimutatni semmit.
- De nem a miénk.
Erre aztán a fekete hajú nő köhintett egyet, majd fogta magát, megfordult a tengelye körül és indulni készült.
- Nos? Mire várunk? Indulás! - mondta, mialatt azért még visszanézett rám, hogy követem-e.
Bólintottam a nekromanta szavaira, majd léptem néhányat az irányában, mire Michael még utánunk szólt néhány szót, aztán fogta magát és amilyen gyorsan előjött a rejtekhelyéről, olyan sebességgel vonult is vissza oda, ránk csukva a háza ajtaját.
- Legyen úgy.


⊰ ❀❀❀ ⊱


Soha nem tapasztalt élmény volt egy eléggé sűrűn lakott falun végigsétálni egy foglalkozását nem véka alá rejtő nekromantával, és nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben. Jó volt, mert legalább így a sutyorgó vénasszonyok és a fejüket csóváló felnőttek távol maradtak tőlünk, azonban egyben negatív vonzattal is rendelkezett: Én, egy druida, végül is mit kerestem egy helyen egy ilyen személlyel? És bele se akartam gondolni, mi lesz, ha ez elterjed rólam. A kerekfülűek talán még a tündéknél is pletykásabb nép voltak, és nem akartam ilyesmi miatt elveszteni a zsoldom - vagy éppen Wilhelmina grófnő vendégszeretetét és barátságát.
- Készülj fel. - tanácsoltam halkan a nőnek, holott ezt nekem kellett volna mondani - Fogalmunk sincs, mi vár majd minket.
Aztán, mintha csak úgy értelmezte volna, hogy burkoltan figyelmeztetem, a halálpap erősebben kezdte bámulni  falusiakat, majd szinte félúton a tenyerével kezdte takargatni a vörös könyvön szereplő jelzést. Hangtalanul bólintott, mintha megköszönte volna a felhívást.
Előhúztam a botomat az övemből, majd elhessegettem magamtól Wade-et. Nem hiányzott, hogy lecsapja egy kőszörny, márpedig biztos voltam benne, hogy a harc elkerülhetetlen lesz. Nem volt tervem, s emiatt igen kellemetlenül éreztem magam, amikor a kérdéses ház feltűnt a látképen. Egy domb tetejére épült, messze a többi háztól, azonban jól megfigyelhetően a falu szélén lakók az incidens óta elhagyták otthonaikat.
Nem túl biztató jel.
A nekromantára néztem, aki a könyve takargatásával volt elfoglalva, majd felgyorsítottam a lépteimet.
- Ne siess ennyire. Előre megyek. - suttogta a nő ekkor - Egy jó tíz perc múlva gyere utánam. - tette hozzá, majd jól hallhatóan nyelt egyet, és már ott sem volt.
Nem tetszett az ötlet... egyáltalán nem. Még az is megfordult a fejemben, hogy meglépni akar a magát ravasznak elkönyvelő nő, azonban nem szóltam semmit. Hagytam, hadd menjen, bár nem értettem, mire fel ez a terv. Hogy miért volt ez jó neki egyáltalán. Hiszen láthatólag félt, s ki is ütközött rajta ennek hatása.
Futott, mintha kergetnék, egészen a nagy domb tetejéig, ahol - innen is jól látszott, hogy - szerény, kicsi ház állt, egészen barátságos kisugárzással, vastag kőkerítéssel szegélyezve. Láttam, amint a nekromanta körülnézett, majd, mivel nem tapasztalt smemi oda nem illőt, egyszerűen átmászott a kerítésen, s ekkor végleg eltűnt a szemem elől.
Akkor pillantottam meg újra, amikor - gondolom, dolga végeztével - ismét visszatért a házat körülvevő masszív, alacsonynak mondható kőfalhoz, majd rátámaszkodott… azaz hogy csak akart, ugyanis az kérlelhetetlenül megmozdult, a legrosszabb és legvérfagyasztóbb elképzelést váltva valóra ezzel: maga a kerítésnek hitt kőfal volt a gólem karja! És ha a kar ekkorára nőt, hát a test sem maradt el mögötte. Bianca fürgén szökkent hátra, amihez bevallom, csodáltam, hogy akadt még lélekjelenléte ezek után, sőt! Mintha valamit a botjával csinált volna, majd a semmiből hirtelen egy fehér csonthalmaznak tűnő, rendezetten mozgó dolgot pillantottam meg.
Amikor végre teljes mértékben felfogtam, hogy a kerítésnek tűnő telekrészlet megmozdult és jelenleg elég komolyan támadás alatt álltunk, a hátam mögé dobtam a tíz percet és rohantam, mint egy eszét vesztett áldozat, akit harmadjára vallattak ki Északon. A gólem dörgedelmes, mély hangjától minden pihe felállt a hátamon, a lábaimnak pedig kedvük támadt az ellenkező irányba haladni, ámde megfeszítettem az izmaimat és egyenesen a veszély felé loholtam, ahol már valóságos apró káosz kerekedett, ugyanis a nekromanta a gólemre eresztett egy csontvázat, ő maga pedig eltűnt szem elől, ki tudja, hová.
Rohantam, egészen a domb tetejéig, mint valami őrült, aki meg kíván halni, azt keresve, hová lett a nekromanta. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy a gólem már le is csapott rá, s csak kilapított maradványait fogom megtalálni, azonban ekkor valami egészen váratlant érzékeltem.
- Ne! - kiáltotta a nő hirtelen - Nem vehet észre!
Ezzel egyidőben pedig úgy estem arccal előre a bokorba, amelyben eddig Bianca rejtőzött, hogy először azt sem tudtam, mi folyik itt. Aztán megéreztem a kezet a bokámon, majd mérgesen néztem a nekromanta szemeibe.
- Dehogynem! - válaszoltam, azonban a gólem üvöltése miatt aligha hatott kiabálásnak - Elimináljuk, ez is a feladat része! Egy csontváz nem fogja elpusztítani, csak a mágia sebzi meg.
A halálpap azonban felpaprikázva válaszolt, megpróbálva túlordítani a kőszörnyeteget.
- Ki beszél itt eliminálásról? Csak ki akartam rángatni azt a hülye hullát! - utalt arra az elmémben halványan élő képsorra, amelyek azt ábrázolták, amint idefelé jövet látom, hogy a csontváz a kaput próbálja befeszíteni - Neked most ott lent, a domb alján kéne állnod! - tette hozzá, mialatt jól irányzottan lefelé mutatott, egy kis dühvel megfűszerezve - Őrködnöd kéne! Érted?
- Ha nem pusztítjuk el, még az is lehet, hogy lemészárolja az egész fa... ! - akartam befejezni a mondatomat ordítva, ugyanis hirtelen csend lett, és ami a csend után következett, attól egyenesen riadóztatni tudtam volna egész Hellenburgot.
A gólem ugyanis nagy hirtelen teljesen elhallgatott, s még a bokorban megbújva is láttuk, hogy teljesen mozdulatlanná dermedve állt csekélyke védelmet nyújtó rejtekhelyünk előtt.
- Azt hiszem... Azt hiszem ennek annyi. - közölte Bianca, miközben a tarkóját kezdte vakargatni tanácstalanul, mire az ellenség határozottan rá figyelt, bár arc nélkül fogalmam sem volt róla, hogyan érezhettem ezt.
- Minek annyi, gazda? - jött ki a kőtömegből valami elképesztően dermesztő, mély hang, amelynek hallatán a környék összes madara menekülőre fogta.
Én meg csak gubbasztottam ott a zöld levelű ágak közt, mint aki nem érti, mibe keveredett.
Egy feltehetően északi nekromantát gazdájának hívott egy tömeggyilkos óriás kőgólem!
Ránéztem... aztán a nőre. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, valami, amit Bianca kimondott, hatalmas erővel rendelkezett a szörny felett. Azt hittem, hogy az irányításra szolgáló titkos jelszó csak valamiféle mendemonda-adalék. Hát tévedtem. Nem emelkedtem fel a bokor mögül. Ha Bianca volt a gazda, és a gólem meglát, egész biztosan lapos leszek.
- Mondd meg neki, hogy ne támadjon senkit! Hogy nem kell megvédenie! - próbáltam suttogva tájékoztatni a nőt, remélve, hogy nem fordul ellenem.
Na az kellene még!
Azonban a nekromanta, ábrázatából ítélve cseppet sem óhajtott együttműködni, sőt, még el is hallgattatott egyetlen kézmozdulattal, ahogyan közben kievickélt a bokorból. Ez többszörösen is kezdett veszélyt jelenteni délre nézve, és itt voltam egyedül, hogy megoldjam a problémát. Tetőfokára hágott bennem a feszültség.
- Mivel érdemeltem ki, hogy szolgálj? - kérdezte ekkor a nő, mire a gólem nem habozott felelni.
- Tudod a jelszót.
Erre aztán Bianca keresztbe fonta a karjait a melle előtt.
- Mi is volna az? - faggatta ugyanolyan tudatlanul, mint én, amely reményt adott, legalább egy kicsikét, hogy ha a szörny nem hajlandó elmondani neki, nem lesz képes irányítani őt többé.
Azonban a valóság kegyetlen volta ezúttal is bebizonyosodott a saját két fülem hallatára.
- "Őrködnöd kéne." - felelte a gólem - Miben segíthetek, gazda?
- Állj félre, legyél szíves! Felesleges őrizned ezt a házat.
- Kérésed számomra parancs! - felelte neki a kőtömeg, majd három órási lépéssel jobbra eltüntette saját magát az útból.
Összepréseltem az ajkaimat. Nem lett volna jó ötlet szidni a "gazdát" a góleme jelenlétében, mégsem hittem el, hogy csak úgy hagyja, hogy itt üljek egy bokorban, mialatt ő majd szépen learatja a babérokat, elviszi a pénzt ÉS AHHOZ MÉG ÉSZAKINAK SEM KELL LENNIE, HOGY ELPUSZTÍTSA FÉL VERONIÁT! Kezdett rendkívül elegem lenni, és már azon gondolkodtam, hogy a jelszóval szépen elveszem Biancától az újdonsült fegyverét, mikor rájöttem, hogy tulajdonképpen már előjöhetek.
Úgy is tettem. Félig csípőre tett kézzel, belül fortyogó dühvel léptem ki a bokor mögül és megálltam a nekromanta mellett.
- Üdv. - közöltem érzelemmentesen, holott legbelül valójában menten elrohantam volna - Nos, nincs más hátra, mint eltemetni az öreg Keehl-t... - néztem szét az udvaron a lehető legérzelemmentesebb álarccal, amit valaha is magamra tudtam volna venni, amikor megéreztem azt a borzalmas szagot, amelyet oszló tetemek és szanaszét heverő testrészek okoztak - És a többieket.
Azzal szigorúan Biancára néztem. Ha bármit tervezett, ami akár egy kicsit is nemtetszést váltana ki belőlem, el kellett fognom és elvinni a fővárosba.
Most kiderül minden... - gondoltam legbelül a végletekig feszülten.
Aztán… a nekromanta megint elnevette magát, csak éppen sokkalta hangosabban, mint az erdőben tette azt. Kérdőn meredtem rá a szemem sarkából, mert igazán szerettem volna tudni, mi olyan vicces ezen. Bár ki tudja, talán a halálpapok mindig kiröhögték a sajnálatra méltó körülmények közt elhunytakat, akik a szabad ég alatt rothadtak tehetetlenül.
- A többieket hagyjad. Csak Keehlért jár a pénz! - erősítette meg ezt a feltevést, amint végzett a nevetéssel.
 Ha neki a nevetéstől, nekem a haragtól és felháborodástól változott vörös színűvé az arcom, miközben határozott léptekkel megindultam a nekromanta után, aki eddigre már bevette magát a házba, rá se hederítve a beszélő kőhalomra valahol odébb, tőlem jobbra.
- Gyere ide, Wyn! - mondta ekkor, ám addigra már szinte a bejárati ajtónál tartottam - és a türelmem végezeténél is.
Hirtelen buktak ki belőlem a szavak, olyan hirtelen, mint ahogyan apám döbbent rá két fejezet ellenőrzése közt, hogy odaégette a kenyeret.
- Ne merészelj még egyszer ilyet mondani, halálimádó! - bukott ki belőlem egy ordításnak is beillő, dühös mondat, majd fogtam magam és hirtelen ötlettől vezérelve a gólem felé fordultam - "Őrködnöd kéne."
Az arc nélküli teremtmény ekkor felém fordult, s megdermedt, mintha vigyázzban állna, éppen úgy, ahogy Biancával tette.
- Gazda mit kíván?
- Gyűjtsd össze a halottak maradványait és temesd el őket a ház mögött.
- Kérésed számomra parancs! - hangzott a dörmögő válasz, majd dolgomat végezve suhintottam egyet a botommal és odasétáltam Biancához, aki kicsivel a bejáratot követően ácsorgott egy eléggé egészben lévő hulla - az öreg Keehl teste felett.
Megfogtam a lábat - már ami maradt belőle a rothadás miatt -, majd léptem egyet hátra, az ajtó felé, mialatt elégedetten nyugtáztam a nyelvével csettintő Bianca látványával beigazolódó tényt: nem örült a fejleményeknek. De ideje volt ezt megszoknia, most, hogy mellém szegődött pénz reményében.
- Ugye tudod... - tett néhány lépést Keehl fejét és kezeit tartva az ajtó felé, miután felemeltük - ... hogy valószínűleg összepréseli a sok testet?
- Miért tenne ilyet? Nem ezt adtam neki parancsba. - válaszoltam, miközben azon dolgoztam, hogy ne ejtsem le a néhai varázsló oszló testét.
És ha belegondoltam, milyen messze volt innen Michael háza! Habár... mintha láttam volna a falu templomának tornyát valahonnan. Megálltam, amikor kiértünk az udvarról, hogy a domb magaslatát felhasználva bemérjem a templom helyét. Meglehetősen centrikusan helyezkedett el, mondhatni inkább aköré épült a falu, mintsem fordítva.
- Arra megyünk. - jelentettem ki - Ahol látszik a harangtorony.
Erre a halálpap csak egykedvűen sóhajtott. Nem tetszett neki a dirigálásom vagy az út hossza, nem tudni. Talán mindkettő.
- Jobb ötletem van. - mondta hirtelen, valósággal felborzolva az idegeimet azzal a hangsúlyozással és hozzá tartozó arckifejezéssel - Őrködnöd kéne!
A gólemre kiáltott, aki ekkor ösztönszerűen abbahagyta, amit addig végzett.
- Miben segíthetek, gazda?
- Dobd el azokat a tetemeket és vigyél el minket. A tenyeredben. - parancsolta, majd kegyelemdöfésként rám mosolygott.
...
HOLY NATURE!
Néztem, ahogyan a rothadó, bűzös maradványok visszahullanak a földre, majd ökölbe szorítottam a kezem, amint letettem terhemet az útra, hogy a gólem felvehesse. Aztán, amikor minket is felvett hideg kőtenyerébe, sóhajtva leültem és egy pillanatra lehunytam a szemem. Hiszen az anyag úgy is visszakerült oda, ahová való, ha a test nem lelt végső nyughelyet. Senki sem járta az erdőket és temette el az utolsó elhullott rovart vagy gombát, így igazságtalanságnak hatott, hogy a kétlábúak ezt megteszik saját halottaikkal. Mégsem tudtam lemondani erről a meghitt és gyönyörű szokásról és nem is teljesen helyeseltem a nekromanta ötleteit, ám jelen helyzetben talán jobb volt, ha együttműködöm.
Bianca ugyanis meglehetősen élvezte a helyzetet, a kilátást és minden egyebet, ami vele járt. Imádott uralkodni és parancsolni, engem viszont a hányinger kerülgetett ettől az egésztől.
- Csak nem tériszonyos vagy? - kérdezte a szavai által formált utolsó kést a húsomba vájva, miközben a halott Keehl tenyerével szórakozott.
- Nem. - kaptam oda a fejem a nő hangjára, majd inkább visszafordítottam a kilátásra, ahogy a dübörgő léptek egyre közelebb és közelebb vittek minket a faluhoz.
Mindössze csak nem kifejezetten vagyok hozzászokva, hogy a mellettem ülő egyén egy halott testével játszadozzon...


⊰ ❀❀❀ ⊱


A templom előtti közösségi tér közepén Bianca újból köhintett.
- Tegyél le minket! - adta parancsba, majd felkapta Keehl testét a vállaira, mint egy úti csomagot.
A gólem lépteinek zaja persze eddigre már egy rakás bámészkodót odavonzott, akik ezúttal mutogatni kezdtek ránk, s egyesek azt kiáltozták, hogy megtámadtuk a falut. Amikor föld volt a talpam alatt, megcsóváltam a fejem és felemeltem a botom, mint a győzelem és a küldetés teljesítésének jelképét.
- Nem, épp ellenkezőleg! A gólem nem fog ártani senkinek. - mutattam Biancára, aki, még mindig mint valami zsákot, cipelte az öreg Keehl testét.
Mire azonban végre-valahára elcsendesedett a tömeg, a fejek és vállak közt utat tört magának a halott varázsló fia, Michael, tátott szájjal bámulva az egész látványt. Karikás szemei félreérthetetlen örömtől és megdöbbenéstől csillantak akkorát, hogy szinte még hallani is lehetett annak, aki közel tartózkodott.
- H-hogy...?! - próbált valami értelmeset kérdezni, aztán sötét szemeiből könnyek törtek elő, miközben közeledett felénk - Végre eltemethetem az apámat... ugye?
Bianca azonban ismételt hahotába kezdett, aminek a jelen feszült helyzetében biztosan nem származhatott jó gyümölcse a reakcióból. Ezt alátámasztva pedig a nekromanta közel hajolt hozzám, úgy súgta oda:
- Ne legyél hülye! Kell a pénz, vagy nem? - mondta, majd a következő pillanatban egyszerűen csak ledobta megboldogult apja testét az ifjabb mágus elé - Mindannyian, akik ebben a faluban vagytok! - folytatta aztán könyörtelenül rá se nézve többé Michael-re - Nem áll szándékunkban bántani titeket, ha fizettek! Mindenki legalább száz váltót adjon, persze a tehetősebbek kétszázat!
Hát ez őrült…
Ennyi volt, amit jelen helyzetben gondolni tudtam róla, elnézve, hogy szerencsétlen férfi menten szörnyethal, s egyszerre megkönnyebbül a látványtól. Furcsa ellentét.
- Te mit kérsz? - rázott vissza a jelenbe a nekromanta nemtörődöm vigyora, mire én szinte akaratlanul nyitottam szólásra a szám egy pimasz tekintet kíséretében.
- Őrködnöd kéne... - suttogtam vissza, szintén csak tátogva, mire a gólem megmerevedett, majd rám nézett.
Az emberek előbb sutyorogva, majd felháborodva meredtek a nekromantára, végül már néhány seprűnyél vagy kapa is a levegőbe került. Nem volt túl sok idő cselekedni, mielőtt nekirontanak, és szétszedik. Magamat is megleptem, miért nem hagyom jóvá ezt a véget, amelyet magának vívott ki.
- Elég volt, Bianca. - néztem a nőre, majd a kőszörnyre emeltem a tekintetem - Vidd vissza a házhoz és temessetek el mindenkit. Ha nem hajlandó segíteni, hagyd, de ne engedd elmenni.
- Igenis, gazda.
Erre természetesen a tömeg ismét elnémult, majd amikor a sokkból felocsúdott Michael közölte velük, hogy segítsenek eltemetni az apját, néhányan megfogták a testet és elindultak vele a templom felé. Ekkor az ijfabb Keehl karon ragadott és válaszokat követelt, de csendre intettem - egyelőre -, majd amikor ebbe beletörődött, a többiek után ment, akik már bevonultak előkészíteni a szertartást és keresni egy koporsót.
- Őrködnöd kéne! - vágott vissza még utoljára a halálpap - Akkor... - intett egyet felém, mire azt sem tudtam, hogy a gyomrom forduljon fel vagy legyek hálás a Természetnek, amiért nem verték agyon azt az idiótát.
- A pénzért még visszajövök! Vigyél vissza a házhoz! - tette hozzá, ám ha még mondott valamit, azt elnyelték a gólem dübörgő léptei, én pedig ott maradtam egyedül, nézve a templomból időnként ki-kiszaladó embereket.


⊰ ❀❀❀ ⊱


- Gyertek. - invitált a férfi a nyitott ajtóban állva, talán kevésbé komor ábrázattal, mint mikor megérkeztünk.
Michael levetette a cipőjét, mintha biztosra vette volna, hogy követjük, majd abba a helyiségbe vezetett bennünket, ahol a kandalló állt - üresen -, előtte egy asztallal és néhány székkel körülötte. A falakat némi letűnt korok gazdagságára emlékeztető dísztés borította, azt hirdetve: egykor nemesek voltunk. Michael leült az egyik kipárnázott, szétkopott karosszékbe, majd intett az ajtóban álló feleségének, akit egészen odáig észre sem vettem, úgy beleolvadt a lakás árnyaiba.
- Silke, hozd a fémdobozom. - kérte, majd hozzátette - Üljetek le.
Mire helyet foglaltam, a kötényt és fejkendőt viselő göndör, szőke hajú nő már vissza is lépett, kezében egy kopott, tetején fémfogantyús, lakattal lezárt ládával, amelyet a férje elé helyezett. Michael kisvártatva kinyitotta, majd átnyújtotta nekünk a megígért összeget fele-fele arányban, magyarázat nélkül, gépies, előre eltervezett mozdulatokkal.
- Apám békében nyugodhat, a feladatot elvégeztétek. - sóhajtott, majd megtörölte a homlokát egy zsebkendővel - De mi van a gólemmel?
Ránéztem, aztán elfordítottam a fejem, egyenesen Biancára.
Az egy nagyon jó kérdés...
Reméltem, hogy szúrós tekintetem végre felszólalásra ösztönzi az odakint még igazán élénken a helyzetet uraló nekromantát.
- A gólem... - nyelt egyet a nő - A gólemmel minden rendben van. Nyugodtan... ellenőrizheti...
Hmm...
Mintha zavarodott lett volna. Lehetséges, hogy magának akarta megtartani? Vagy elvinni Észak vezetőihez és háborús fegyvert csinálni belőle? Nyugodtnak kellett maradnom és hideg fejjel dönteni, amely jelen helyzetben annyit tett, hagyjam figyelmen kívül a halálimádó színjátékát és szolgáljak kellő magyarázattal az ügy lezárására.
- A szókapcsolat, amely irányítja, "Őrködnöd kéne." - mondtam a férfi felé fordulva - Keresse fel és változtassa meg, úgy a szolgálatába fog állni. Akár a házat is újjáépíttetheti vele.
Michael habozni látszott, aztán sóhajtva legyintett egyet a kézfejével - hagyjuk a témát. Bólintottam, majd felemelkedtem a székből, jelezvén, hogy menni kívánok. Nem akartam tovább ebben a baljós hangulatú helyiségben maradni, ahol még a lég is fullasztó.
- Akkor nem maradt más hátra, mint hogy távozzunk. - mondtam semlegesen, szinte már egy kicsit kedvesen is, persze nem túlságosan.
Éreztem némi sajnálatot az ifjabb mágus irányában, aki éppen ma temette el végül az édesapját. Olyan volt az egész, mint az érem sötét és világos oldala. A szeme örült, hogy a családja végre pontot tehet a történet végére, azonban sírt is, mert még frissen éltek benne a temetés nem túl kellemes emlékei.
El kell engedni a halottakat, Michael. - gondoltam, mialatt lehunytam a szemem - Ha bezárod magad a börtönükbe, úgy jársz, mint én.
Szótlanul hagytam el a házat, rádöbbenve, hogy a nekromanta már réges-régen útnak eredt, s csak a haja és a ruhája elmosódott foltjait rejtette az út ide látszó vége. Leugrottam a lépcsőről, elhatározva, hogy követem és szemmel tartom, elvégre cseppet sem nyugtatott meg a viselkedése. Valószínűleg mindvégig északi kém volt, ráadásul az őrült fajta.
Nagyon őrült…
- Köszönöm a segítséget! - kiáltott még utánam a mágus valami furcsa kemény, de megkönnyebbült hangzással, én azonban már csak intettem egyet a botommal, majd megvártam, amíg Wade, aki eddig a Keehl-háztetőn ücsörgött, újra elhelyezkedik a vállamon. Csak ekkor lépkedtem egyre gyorsabban, hogy utolérjem a nekromantát.
- Várj. - nyomatékosítottam, noha kétlem, hogy meghallotta volna, és az is erre utalt, hogy nem akaródzott neki megfordulni.
Vagy nem akart…


_________________
"Nutella-One! Nutella- One, report!"
"Sir, there are at least....six aisle of Nutella in the target area!"
"Okay, Nutella-One. Commence Operation: Total Annihilation. Move in, flank the area with Nutella-Two. Stat rep ASAP. ETA: 2 spooning sec."
"Sir, yes, Sir! Nutella One out!"
/Crispin Shadowbane/
Felhasználó profiljának megtekintése

5Azonnali küldetés: Gyászmise Empty Re: Azonnali küldetés: Gyászmise on Szer. Feb. 06, 2019 7:56 pm

Ezek a gólemek vicces egy népség, mi? *kínos csend* Nem, senki? Nem számít. Mindhárman remekül teljesítettek, jó volt látni ahogy mindenki a maga módszereivel közelítette meg a problémát. A temetés végén természetesen mindannyian hivatalosak voltatok a halotti torra, ahol is az ifjú varázsló a kezetekbe nyomott 1500 váltót és egy kiadós hátbaveregetést.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [1 / 1 oldal]

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.