Másodlagos kaszt pályázata
Minden év egy fontos év, nem kívánom őket kihagyni, de ez a játék egész pontosan öt évvel a jövőben játszódik, Hilde 25. életévének betöltése után, amikor úgy döntött, hogy részben a városért, részben magáért egy új irányba indul el. A pályázat jó eséllyel olyan körülbelül egy év idejét foglalja magában, amit is a karakter Wasserrandban, a Neualdnerek fővárosában töltött.
Einführung
* Borongós alkonyatba fordult a délután, ahogy végül hosszas utazásainak véget vetvén ott állott a Neulanderek tornyának egyik terebélyes szobája előtt, türelmesen (Még lószagtól átitatva) várakozva arra, hogy a Wasserrandi ügyek elrendezésével egy újabb elégedett ember vagy vámpír távozhassék a józan logikájáról híres családfővel folytatott audienciájáról, problémájának megoldásával vagy esetleg fokozódásával. Csak várt, várt, időnként rápillantva a zsebórára, melyet még Hellenburban kapott ajándékba Rolf von Rotmanteltől, hogy majd jól szolgálja a tárgy, s nem is tévedett nagyot, bár igaz ami igaz, kicsit egy ideig súlyosabban nyomta a zsebét, mint szerette volna... Mégis Nebelturm alkotás volt... Reccsenve és nyikorogva tárult mellette a terem vaskos fa ajtaja. Szegényes, de makulátlan ingben lépett el mellette egy fiatal férfi, arcán olvashatatlan ám mégis derűs arckifejezéssel. Talán ő következett... Nem kellett várnia, nikkelbolhaként pattant elé egy frakkot és szép ezüstszövetes ruhát viselő szemrevaló Neulander, orrán szemüveggel olvasva egy papírról, melyen pár sornyi név volt.
- Frau Hilde von Nebelturm?
* Halvány mosoly szaladt fel arcára, ahogy röviden bólintott üdvözletként, s egy menetlevelet vett elő, megmutatva a férfinak pecsétestől, hogy kilétét immáron ezzel teljesen tisztázhassa.
- Remélem az iratok kellően igazolják kilétem.
* Okuláréján igazítva tekintett a papírra a férfi, végül egy rövid biccentéssel konstatálva az ügyet, s egy intéssel jelezve, hogy menjen. Nem kellett sokat lépkedniük, úgy 10 méterre már látta maga előtt az unatkozva ülő Simont, ahogy kezére támaszkodva ásított egyet. Jó láthatóan most nem az udvarias diplomata, hanem az unatkozó, érdektelen úr szerepét játszotta, ráadásul annyira jól, hogy még az is megfordult a fejében, hogy talán tényleg az lett volna. Rettegett egy csöppet, mégis kihúzta magát, s nagyokat lépve sétált végig a szőnyegen, végül kellő közelségben féltérdre ereszkedve az úr előtt, s fejét lesütve, csak akkor keresve a szemkontaktust, amikor már a férfi meg is szólította.
- Óh, Fräulein, örömömre szolgál ismét részesülni kegyed látásában. Hogy megy a sora Hellenburgban?
- Részemről az öröm és megtiszteltetés, Herr Simon. Úgy gondolom nincs okom panaszra, elégedettségre ellenben éppen elég. A kedves egészsége miként szolgálja ezekben a nehéz időkben?
- Megszolgál, bár már nem vagyok mai csikó. Kész szerencse, hogy nem kell kardot meg lándzsát forgatnom, hogy a kezem törje fel. No de mondja csak, Hilde kisasszony, mi cél késztette arra, hogy kihallgatást kérjen szerény személyemtől?
* Kissé az előbbinél is jobban megemelte a fejét, majd cinkosan elmosolyodott. Simon nagyúr kétségtelenül egy komoly ember volt, azért a humora mégis helyén feküdt, s nem is kívánta azt hallgatással jutalmazni.
- Talán az öreg lovak kevésbé bírják az iramot, de minden bizonnyal messzebbre jutnak a végén, mint a kevésbé megfontolt csikók. * Elhalgatott, nagyot nyelve, majd folytatta * - Úgy gondolom, aligha fordulhatnék jobb emberhez, ha a diplomácia kényes játékáról szeretnék tanulni, mint a Diplomaták nagymesteréhez.
- Tanulni akar? A diplomácia valóban kényes játék, legalább oly' halálos a szavakkal párbajozni mint a kardokkal és egyetlen rossz mozdulat is a halálát jelentheti. Biztosan nem akar katona maradni inkább?
* A kérdés jogos volt, s csakis annyit tudott tenni, hogy pár pillanatig mérlegelte a hallottakat, csöndben átgondolva, hogy igazából mi is volt az éle az egésznek.
- Szeretnék. Amíg térdelnem kell, akarni aligha akarhatnék.* Ismételten elhallgatott csöppet, majd végül egy nagy levegő után válaszát szabadjára engedte torkából * - Katona szeretnék maradni, de olyan katona, aki a szavakkal is meg tudja védeni magát.
- Áh értem. Felettébb bölcs és előrelátó gondolkodás, noha még nem volt példa, hogy egy vámpír a saját családjának mesterségén kívül mást űzzön. * Simon felemelkedett, majd fel-alá kezdett járkálni, gondolkodva, pár pillanatig rettegéssel eltöltve lelkét.* - Viszont kegyed már nem igazi vámpír, a Ködtorony kitaszította, tehát családja már nincs. Illetve, Hellenburg a családja.
- Nem kételkedem benne, hogy igenis nagy és szokatlan kérés...
* Kicsit elmélázott azon, hogy ő lenne az első, akivel ilyesmi történne. Nem értette, hogy lényegében ez megtiszteltetés, vagy pont szégyen, de mégis furcsa érzés volt, s tagadhatatlanul kedve volt hirtelen felemelkedni, s minden kecsességet mellőzve kirepülni az ablakon, remélhetőleg úgy, hogy azonnal a nyakát törje... Közben Simon szemében mintha kissé fellángolt volna a felismerés, cinkos, sunyi mosollyal egyetemben, mely most talán úgy mérte fel, mintha csak egy jövedelmező rakás lehetőség lett volna.
- A Zsinatelnök helytáll érte, hogy a tőlünk kapott tudást megfelelően használja fel? Tehát sosem tör vele a családok érdeke ellen?
- Úgy gondolom a Neulanderek bölcs családja és Dél között mindig is virágzó és felesleges személyeskedést mellőző kapcsolat állt fent. A Zsinatelnök ugyan nem fejtette ki véleményét a kérésemről, de áldását adta rá... Emellett nem rejthetem véka alá a tényt, hogy számomra az első mégis Hellenburg lenne, de hajlandó vagyok hűségemet fogadni a Neualdner családnak, amennyiben az nem veszélyezteti az elsődleges fogadalmamat, amit hazámnak tettem.
* Nagy levegőt vett, várakozva pillantva Simonra, mintha csak egy komoly mélázás csöndes halottsága elé került volt, ám meglepetésére szinte habozás nélkül érkezett a válasz... Voltak kételyei, hogy ez mennyire is volt jó vagy sem.
- Rendben. Engedélyezem, hogy a toronyban tanulja meg azokat a fortélyokat, amelyeket minden Neulander ismer. És nem is kérek hűségesküt érte, csak annyit, hogy emlékezzen a bőkezűségemre.
* A férfi arcára állhatatlan vigyor szaladt fel, valami olyasmi, mint ahogy az ember egy kifogott halra nézne. Akváriumba került, ez nem is kérdéses, már csak az volt a talány, hogy tényleg visszamehetne-e a saját tavába az uszonyiskola után, de ez nem a most rejtélye volt. Sok dolgot el lehetett mondani a vámpírokról, de tartották a szavukat.
- Köszönöm.
Lektion I
* A plafonról lógó kristálycsillár fénye vakítóan világította be a kicsiny, faltól falig könyvekkel töltött termet, mely mértékeiben leginkább egy befőttesüvegre emlékeztette, pár ablakkal, egy palatáblával, egy asztallal, s két székkel, nem beszélve a mindenhol zavartan úszkáló könyvekről, pergamenekről és levelekről, melyek tökéletesen utánozták az uborkákat vagy éppen paprikákat amit egyébként az ember találna egy dunsztos üvegben. Előtte egy fiatal, magánál talán pár évvel idősebb nő állt, vastag szürkés szoknyában, fehér csipkés inggel, s válltájt egy sűrűn szőtt barna köpönyeggel, melyet őszirózsa s más virágminták díszítettek. Kezében rövid pálca volt, valamilyen szépen lakkozott fából, s várakozva intett vele a tábla felé, kocogtatva azt. Rajta kacifántos betűk, melyek úgy fordultak és kanyarodtak mint ahogy a bálban a táncos. Csak szemöldökét ráncolva ült előttük, hol a szavakat, hol a nőt figyelve. Fogalma sem volt, hogy került ide, s csakis Herr Simon szavaiból tudott alapozni arra, hogy a nő Franziska von Aster volt, a tanító akit mellérendelt a család ura. Szűkszavú nőnek tűnt, mikor belépett a szobába csak intett neki, hogy fogaljon helyet a penna és papír mellett, illetve felrótta a szavakat a táblára. Se köszönés, se bemutatkozás, csak egy mosoly, s némi dallamos krétakaristolás . Furcsállta, hogy éppen hozzá került, véletlenül sem tűnt az ideális tanáregyénnek, mi több, leginkább mindent megtestesített pökhendiségével, ami miatt aztán a pennát legszívesebben az orrába dugta volna, nem a tintába. Kopp-kopp… A pálca ismét a táblának ért, immáron kissé sebesebben és hangosabban, az engedékeny mosoly pedig mintha tócsaként fagyott volna vízmértékkel mért egyenes pengévé az arcon.
- Olvassam fel a mondatot?
* A nő röviden bólintott, hamuba hajló szőkés haja meg se moccant a mozdulatra, minden gesztusa kimért és centizett volt, a túlzott színpadiasság teljes nélkülözésével. A pálca ismét koccant a betűk alatt, amire végül nekikezdett neki.
- Lenn délen édes éjen édent remélsz.
* Csak egy fejrázást kapott válaszként, s siettetően végighúzta ismét a mondat alatt a pálcát, egy kissé lassabban mint ezelőtt… Talán arra gondolhatott, hogy lassítson? Nem igazán sejtette, mégis mi tűnhetett a kulcsnak a sikerhez, de úgy cselekedett, ahogy a másik mondta.
- Lenn… délen édes éjen… édent remélsz.
* Fran ismételten megrázta a fejét, egyik szemét pedig gondolkodóan becsukta a tábla felé fordulva, a krétával pár pöttyöt és csíkot húzva alatta.
- Ahol csík van, ott húzzam meg, ahol pont, siettessem?
* Válaszként halvány mosollyal pattant a táblán a pálca. Egyre jobban idegesítette a nő távolságtartása, s annak pofátlan hallgatása, amire is neheztelően ugyan, de felolvasta a szavakat, a lehető legjobban utánozva a jelzéseket, melyek egyébként nem segítettek szinte semmit sem a végleges szöveg elképzelésében.
- Lenn déélen édes ééjen édes álmot reméélsz.
* Válaszként ismét csak ráncolt szemöldököt, s óvatos kimértséggel érkező fejrázást kapott, ahogyan is a pálca végével gondolkodva figyelte a mondatot.
- Bocsánat, nem lenne egyszerűbb, ha megmutatná, hogyan is érdemes kimondani?
* A nő szemei közömbösen táncoltak ismételten rá, s lassan, két háromszor jobbra-balra fordította fejét. Ennek utána pedig egy ronggyal pedánsan letörölte a szavak nyomait a tábláról, s odalépett a kicsiny szoba ajtajához. A lányra mutatott, majd az ajtóra, ezt pedig megismételte.
- De még csak…
* Szavait durva pattogás szakította meg, ahogy siettetve a lakkozott ajtónak csapódott a pálca. Jobb híján lenyelve a sértést lépett oda át, s el is hagyta a termet, pont ahogy az asszony parancsolta neki. Tanára mellette közlekedett, intve kezével a lánynak, hogy kövesse, majd hosszú, szépen díszített csilláros folyosókon, s termeken vezette keresztül, ahogy végül a torony bejárata feletti őrszobába értek, egy kis lőréshez. Franziska két kis széket húzott oda maguknak, majd a pálcával arra intett, majd utána a lőrésre.
- Mégis mit jelentsem ez?
* Tanárja fáradtan fordította körbe szemeit a kérdésre, majd kinyújtotta a pálcát, s fültövén vágta, csak gyengéden jelzésként. Utána a pálcával ismételten a lőrésre intett.
- Hallgatózzak?
* Igenlő pillantást kapott válaszként, ahogy a nő aztán ismét kimutatott a résen, s szája előtt megmozgatta ujjait. Ezek szerint utánoznia kellett azt, amit lent az őrök mondtak. Hallgatózva hajolt közelebb a réshez, figyelve az onnan érkező szavakat.
- Hallottad, hogy mi történt tegnap a bálteremben?
* Félve fordította a szemeit a fagyosam lágy tekintető tanárra, majd végül nyálának csomósra gyűlt részét lenyelve bólintott, s megismételte a szavakat.
- Hallottad, hogy mi történt tegnap a bálteremben?!
* Kobakján hangosat koppanva csapódott kokit osztva a pálca, amire sziszegve fogta meg jajongó fejtetejét, fájlalva a csapást. Szemeit haragosan fordította a tanár felé, aki halványan mosolyogva figyelt rá, látszólag rettenetesen élvezve a leckét, s kezét fel fordította kitárva, jelezve, hogy folytassa csak bátran.
Lektion 21
* Fáradtan nyitott be a kicsiny terem ajtaján, hónap óta tanulmányozta már az ékesszólás művészetét, ám nem érezte, hogy bármit is haladt volna, s leginkább csak annyit sejtett, hogy a feje keményebb lett tanárja pálcával mért durva ütései miatt. A szoba most is pedáns rendetlenségbe dőlve állt előtte, s ahogy halkan belépett, Franziska alkata jelent meg szemei előtt, ahogy vagy hat könyvet a fején egyensúlyozva írt a táblára.
„ A jó kiállás első ismérve az egyenes hát, görbe háttal csak a kanász…”
* Ahogy az ajtó oldala halkan a szekrénysor oldalának ért, a nő ijedten fordult meg, elejtve a földre az összes könyvet. Rosszallóan, végig szúrósan figyelve szedte azokat fel a földről, majd letette őket a kis asztalra, ahol a lány ült, s dühösen kisétált az ajtón, becsukva maga után az ajtót. Pár pillanatig nem történt semmi, csak sertepertélés és kemény talpú cipő türelmetlen doboló hangját hallotta, ám végül kopogás verte az ajtót, kimért dallamossággal, melyről nem tudta eldönteni, hogy tudnia kellett volna, hogy mégis lecke lett-e volna, csak pusztán szemléltetése annak, hogy kopogjon mielőtt benyit valahova. Akárhogyan is, végül némi várakozás után megszólalt.
- Szabad.
* A nő szemtelenül vigyorogva lépett be, hamiskásan bárgyú arckifejezéssel, s egy pukedli után elé, s a könyvekhez sétált, a pálcáját szorosan fogva. A félig befejezett tábla felé mutatott, majd egy vékony kötetet fogott a kezébe, s rátette a lány fejére. Elengedte, tett pár lépést a tábla felé, majd elégedetten vette ismét kezébe a krétát, hogy további pedáns szavakat véssen fel a palára.
„ és a paraszt él, ők pedig nem nemesek. Bátran húzd ki magad, mert lehetsz alacsony vagy magas, a nyílegyenes hát mindig tekintélyt parancsol.”
* Pár pillanatig olvasgatta a szöveget, majd röviden bólintott, mint aki tudomásul vette az egészet. A mozdulatra a kötet könnyeden hullott le az asztalra, amire is a tanár a pálcával azonnal a tárgyra intett, majd ismételten a fejére, szinte oda se pillantva, ahogy a krétával tovább karistolta a palát.
„Addig fogjuk ülve gyakorolni a dolgot, amíg megtanulsz három könyvet megtartani a fejeden, utána pedig folytatom az instrukciókat.”
* Sok időbe tellett, megannyi vár és torony szakadt és emelkedett fel, míg végül szilárdul állott fején a csodás építmény. Három könyv volt csak, egy földrajzi atlasz, egy illemkönyv és egy eposz, ám mégis súlyosan tehénkedett minden lap és oldal reá, fájóan ébresztve a tényt, miszerint neki igenis van gerince, nyaka, fejteteje. Fran még nézte kissé a tökéletes épületet, majd párszor bólintott röviden, hogy tetszésének megfelelt az egész. Picit meg is taszigálta testét, ám meglepetésére nem sikerült kibillentenie az óvatos egyensúlyt, így végül ismételten a táblához lépett.
„ Jól van, ez megfelel… Egyelőre. Indulj hát el a szobádba, s vedd magadra azt a Dornburg öltözéket, melyet ott találsz, s térj vissza.”
A leány már készült volna eltávolítani fejéről a felnőtt építőkockákat, ám ahogy keze a könyvek felé nyúlt, Fran pálcája élesen csapódott az asztalnak, megriasztva, s kevésnek híján lelökve azokat róla.
- Micsoda?
* A pálca sebesen megmozdult, s feje irányába lódult, egyenesen végigmutatva testén, talpának sarkáig. Világos. Óvatosan emelkedett fel, figyelve az irodalomra, majd kinyitott az ajtót, s elhagyta a folyosót. Nem volt messze a lakosztály a teremtől, s annak ajtajára szép, fehér ruha volt akasztva, szoknyarojtnál csipkéből formázott mályvavirágokkal, s bő, a kelleténél jóval több helyet adó ujjakkal. Kicsit aggódva figyelte a darabot, nem bírta elképzelni magán sehogy se, ám mivelhogy nem kívánta megvárakoztatni a nőt, inkább csak betért, ajtaját behajtva, majd magára terítette azt, bajlódva kissé annak a rögzítésével, s gombjainak, megkötőinek hátul való biztosításával. Mikor végzett a munkával, még egy illőbb cipőt is felvett, s valahogy visszaimádkozta a három könyvet, a ruháit széthányva hagyva az ágyon. Úgy érezte magát, mint a macska, akire masnit raktak, sehol se volt kényelmes az egész, s még csak nem is illett rá a lehető legkevésbé sem. Le akarta tépni az undokul puha anyagot, ám ehelyett csak átsétált a tanterembe, s megállt Franziska előtt, aki már szabályosan vigyorogva várta, egy teleírt táblával.
„ Néha a kényelmetlenségeket is el kell viselni, legalább olyan idegen lehet a könyv vagy a ruha rajtad, mint egy furcsa és hirtelen érkező váratlan helyzet, már ugye patthelyzet. Ez nagyszerű lesz arra, hogy megtanuld mit is jelent nyomás alatt is olyan egyenesen állni, mint a szilfa, s megtartani kiállásunkat. Adok pénzt * Fran egy vékony erszényt dobot neki, éppen csak sikerült elkapnia anélkül, hogy ledöntötte volna a fején lévő építményt. * Látogass el a városba és hozz az ivóból három krémest. Útközben pukedlizz minden vámpírnak, akivel összehoz a sors, s ha kívánják, csevegj is velük röviden. Jobb lesz, ha indulsz, mert ha nem érsz vissza két órán belül, holnap megismételjük az egész gyakorlatot, s négy könyvvel kell majd megtenned.
* Fran csak bólintott, tovább is vigyorogva, majd egy gyufát meggyújtva végighúzta azt egy gyertya kanócán, időmérés végett, s kinyitott magának egy zöldes könyvet, intve neki, hogy menjen dolgára.
Letzte Lektion
* A szobában halkan nyikorgott a hintaszék, amiben Fran előre-hátra billegve olvasott egy vékony, szép zöldes textilbe kötött könyvet. Ő maga ott ült a kicsiny asztalnál, unatkozva és kedvtelenül forgatva a pennát a kezében, mellyel szépen formázott betűket írt ki a papírra. Olvasni és írni egész régóta tudott már (Nagyapja még szénnel tanította egy kis palatáblán, amit mindig le kellett mosni, de egy idő után állandóan kormos maradt), de szépen sosem, s Franziska szerint a szép kézírás mind egy hölgy, mind egy úr ismérve volt, így szükséges volt gyakorolnia, ha nem akarta, akkor is. Kedvtelenül volt… Tudta jól, hogy itt ért véget a karrierje itt, s bár nagyon hiányolta már a Délieket, mégis megkedvelte a helyet, annak jó kedélyű mosolygós embereit, a mogorva tanárját, Simon időnkénti csipkelődését, Herr Thomas csuszamlós, mégis elegáns humorát, s persze a sólymot is, mellyel tanították az úri vadászat módjára… Furcsa és kellemetlen érzés volt, de talán az is sokat számított, hogy itt Wasserrandban a vámpírok voltak az urak. Akármerre járt, meglepetésére az emberek nem tekintettek rá utálattal, békésen megvolt a két nép egymással, s bár persze voltak időnként esetek, ahol egy-egy ember meg lett csapolva, vagy éppen vámpír késelve, semmi olyasmi, ami ne történt volna Délen is… A szemek mégse fordultak megvetően. Egy senki volt, talán mégis jobban elfogadták, mint amott, ahol még így kitüntetése után is sokaktól maximum hűvösen távolságtartó pillantásokat, s mérlegelő tekintetek kaphatott, nem beszélve a megszokott susmusról. Nem hiányzott egy kicsit sem neki ez, s most úgy érezte, hogy talán oda is tudná adni magát az ittlétnek… Talán. Tagjai rázkódva rezzentek össze, ahogy a táblán egy szépen formára vágott köröm karistolt végig, olyan embertelen hangot kiadva, melytől legszívesebben felborította volna az asztalt.
- Micsoda?
* Fran szemei érzéktelenül szaladtak végig rajta, ám mintha mégis kissé szomorúnak tűnt volna, ahogy elhelyezte a szép fonott könyvjelzőt a kötetben, s végigsimította annak gerincét, gyengéden, mintha csak egy gyermek lett volna. Óvatosan tette le az asztalra, s ahogy figyelte a kötetet gyengén érni az asztal lapját szinte ő maga is fellélegzett egy pillanatra. Frannak volt egy saját üteme, mindig ahhoz híven mozgott, kényelmesen, nem törődve semmivel. Az se tudta volna megzavarnia, ha most végigsöpört volna egy hurrikán a termen, ahogy kimérten szinte lebegve emelkedett a székből fel. A krétát felkapta, majd óvatosan végigsuhintotta azt a táblán, ütemes nyikorgással írva, végül fájdalmasan elmosolyodva s visszafordulva felé.
„Sose fogod rendesen megtanulni, hogyan is kell szépen forgatni a pennát, nem? Elanyátlanodtál. Tán nem örülsz, hogy lassan visszatérhetsz ahhoz a Hellenburghoz, amit annyira kedvelsz?”
* Kicsit nézte a táblát még, majd szemeit átfordította a nőre, aki kezeit teste előtt tartva szorította a krétát, talán egy kicsit a megszokottnál kelletlenebbül. Furcsa volt habozni látni az egyébként mindig határozott nőt, de lényegében nem találta karakteren kívülinek, hisz megnyilvánulásai néha tényleg furcsának bizonyultak, s kétségtelenül elvarázsolt teremtés volt, éppen csak a hangja hiányzott neki ahhoz, hogy erről tanúbizonyságát is tehesse.
- Ki tudja. Talán nem örülsz, hogy többet nem kell tanítanod? * Szeme az asztalra helyezett könyvre szaladt, majd a nőre. * - Milyen könyv az, hogy állandóan olvastad?
* A nő engedékenyen megrázta a fejét, majd ismét végigsimította a kötetet az asztalon, s átnyújtotta Hildének, óvatosan, vigyázva rá, mintha csak egy kölyökállat lett volna. Fakultan feküdt pár szépen arannyal festett betű a főoldalon: Neulander Költemények. Keserűen mosolyodott el a név teljes fantáziátlanságától, ám ahogy kinyitotta eltűnt a kifejezés képéről, s pár ringva hajló kecses betű fogadta egy üres lapon.
„Drága Franziskámnak
Remélem tudod, hogy bárminél fontosabb vagy számomra, s hogy most is epekedve gondolok rád, de házasságunk nem történhet meg sosem. Apám konok férfi, tisztel téged, de sosem engedné, hogy egy némát vegyek el, azt pedig nem engedhetem, hogy kitagadjon a családból, mert nincs a világon hely nekünk, se itt, se máshol. Kegyetlennek érzem magam, hogy így kell tudtodra juttatnom ezt, de egyszerűen nem tudok a szemeidbe nézi azután, hogy megígértem mindig szeretni foglak téged. Tudom, hogy meg fogod érteni, de nem várom el, hogy így is tény. Utálj, remélem olyan izzóan vetsz majd meg ezek után, hogy el is feledkezel rólam, s sosem fordul meg ismét a fejedben Adler Neulander neve. Régen sokat emlegetted a vásáron, hogy kívántad volna ezt a könyvet, úgy döntöttem utolsó ajándékomként neked adom, hogy ha más nem, legalább ez legyen szép emlék. Szeretlek, de ebben a világban nem lehetünk egymáséi. Kérlek találj valaki mást, s csakis tárgyként maradjon meg szerelmünk, mely megfakult de szép emlékként ragyog majd öreg elménkben, mikor kandallónk tüze mellett ülő unokáinknak mesélünk majd fiatalkorunk bohém emlékeiről. Viszlát.
Adler Neulander”
* Nem teljesen értette, mégis mit akarhatott ezzel az asszony. Kérdőn helyezte rá szemeit, az pedig csak lágyan elmosolyodott, s tenyerét felfelé fordította, mintha csak invitálta volna a kérdésre.
- Miért mutattad ezt meg?
* Franziska csak lassan megrázta a fejét, s visszaült a karosszékbe, halkan nyikorogva hintázva benne. Csöndben elolvasta ismét az üzenetet, majd sóhajtva megszólalt.
- Mi lett vele? Már Adlerrel?
* A nő arcára mintha ráragadt volna a korábbi engedékeny mosoly, ismét csak megrázta a fejét. Látszólag nem tudta, nem is érdekelte az egész, már amennyire értelmezni tudta a gesztust.
- Miért tartottad meg a könyvet?
* A mosoly feljebb szaladt, ám nem tűnt úgy, hogy képes lesz kivenni bármit is a nőből, túlzottan kényelmesen ült most a székben ahhoz, hogy felemelkedjen.
- Szereted még?
* Csak egy fitymáló, lefele biggyesztett ajak, majd pát kimért rándulás. Nem értette semmit. Megszokta Frantól, hogy kifejezetten nehezen értelmezhető dolgai voltak, de a mostani teljesen új sémába esett, páni zavarodottsággal töltötte el a tény, hogy mégis mire gondolhatott az. Sóhajtva lapozott egyet a fakó sárga, immáron foltos könyvlapját szorosan fogva.
Eirich Neulander: Búcsú
Nem tudom, nem értem, fel nem foghatom,
Te se tudhatod, nem is várom el tőled,
Hiányodban, ím, halott holnapom,
Távolság hálója lelkem beszőtte,
Bocsáss meg nekem, óh, kérlek drágám,
Szenvedek én is legalább mint te,
Keserűség szárad lelkem mázán,
Kettőnk szerelmében hamisan hittem,
Ez a vég itt a szerelem fia,
Hadd nőjön hát e árva gyerek jól meg,
Anyja és apja kebléhez nem hívja,
Emlékezz rám mikor e gyerek szól meg,
Mindig rohangál majd, hol itt, hol ott,
Fatty, ám, tán később majd érdemel mosolyt.
* Mélázva emelte fel ismét a papírról szemét, ám meglepetésére nem találta ott a székben a nőt, mi több, a szobában sem, s a táblára csak pár megszokottan cinkormányos betű volt felvésve.
„Remélem jól szolgál majd amit tanultál, nem akarok búcsúzni, de néha kell. Kölcsönzöm azt a könyvet, majd hozd vissza amikor legközelebb ellátogatsz ide. Nem sok más őrzi már Adler emlékét, talán ez se kell.”
* Keserűen csukta be a kötetet, óvatosan megigazítva a könyvjelzőt, majd gyengéden végigsimítva annak gerincét, pont, mintha csak egy gyermek lett volna. Kelletlen emelkedett fel, majd a táblához lépett, s pár szép szót rótt fel arra, olyan szépen kerekítve a betűket, ahogyan még talán soha sem sikerült neki a gyakorlások során.
„Köszönöm.”
Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
