Küldetés - A mélység titkai

"Veronia lakosai!

A Veroniai Királyság Királyi Történetíró Kancelláriája jutalmat ígér bármely személynek, legyen nemes vagy nemtelen, férfi vagy nő, ember, tünde, démon vagy vámpír, aki értelmezhető, részletes és minden pontra kiterjedő leírást tud adni a Falbwich nemesi birtokon fekvő azonos nevű nemesi mezővárosban folyó rejtélyes eseményekről. Vallásbeli és hűségi állásokról a Kancellária hajlandó kegyesen eltekinteni, a tapintatosságra és a jutalom tisztes átadására Darion Kardenal Királyi Tanácsos és Főírnok, valamint Dietmar Riesberg kancellár személyének tekintélyét latba vetve gondot fordít.

A biztos odautazásról és a további instructiokról Friedriech Sollenwald megbízott követ tájékoztatja a jelentkezőket a semleges Drächenstahl város Balsorsú Lovag nevű fogadójában. Ezen hirdetvény érvényét veszti e hó idusán."

Az alábbi nyakatekert kiírást pillantjátok meg mindannyian véletlenszerű helyeken. Első feladat, döntsétek el, mit is kezdtek vele!

* Hellenburg egy érdekes város, néha a lehető legérdekesebb hirdetések keverednek ide-oda, s nem meglepő módon, a mai városi őrjáratozása során is sikerült egy egészen hangzatos feladatba botlania a vásár nagy parafatábláján. A dolog valamilyen Északi feladatról csacsog, azon belül is valamilyen kis községben folyó furcsa dolgok megmagyarázásáról. Őszintén szólva igen furcsán és sumákosan hangzik, mindenképpen érdemes lenne ránézni a dolog körmére.
- Nagyapa, hallottál már valamit ezzel kapcsolatosan?
- Semmit, voltam már Északon még fiatalabb koromban, de Falbwichről nem hallottam. Annyi viszont biztos, hogy egészen fontos dolog lehet...
- Egyre gondolunk... Biztos nem tudok megjelenést kérni Esroniel Zsinatelnök előtt, talán Ciel kapitányt viszont el tudnám érni. Hírszerzés és felderítés, úgy gondolom, profiljába esik a dolog, és ha hall az ügyről, biztos audienciát nyerek. 
- Határozottan... Tépd le, jobb, ha mások kezébe nem jut. 
* Pillanatnyi habozás nélkül szakad az olcsó papír, s már kezében is van.Akár indulhatna is, de inkább úgy dönt, hogy nem veti magát azonnal a feladatnak, s egy sebes kört még éppenséggel lejár a város forgalmasabb pontjai, hogy hátha máshova is került ki efféle behívás. Ezzel az egésszel el is telik vagy egy óra, de végül szerencsésen nem talál többet belőle, s megelégedve olvassa át még egyszer a korábban feltekerve táskájába helyezett papírost.
- Nagyon furcsa ez az egész, miért kellhet valakinek egy információ annyira, hogy hajlandónak boldog-boldogtalannak munkát adni?
- ...
- Akármi is, biztos jó, ha hozzánk kerül az információ, és nem a Fővárosiakhoz.
- Ez igaz.
* A papírost visszatekervén ismét táskába helyezi azt, majd várakozás nélkül a barakkok irányába vezeti a lába, ahol is audienciát kér magának a Felderítők csoportosulásának vezetőjéhez, hogy képes legyen megtárgyalni vele egy esetleg missziót, amikor is vámpírként képes feltűnésmentesen információt gyűjteni, s akár kémkedni ezen az Északiak számára fontos feladaton.

A Fővárosból tartottam Schonbren városkája felé lovacskámmal, nem túl sietős tempóban, hiszen a megbízásom sem volt sürgős, csak valami adósságot kellett beszednem a település egyik kisebb nemesétől, amit egy bordélyban hagyott maga után.
Mikor megéheztem lefordítottam lovam fejét az útról, hogy a mellettünk csobogó patakocska partján elkölthessem szerény étkemet, miközben lovam legelészni tud a fűben és inni a patak hűs vizéből.
Nem messze tőlünk egy kisebb liget fáira láthattam rá, ahol egy idő után feltűnt, hogy rengeteg varjú kőröz, ami általában nem sok jót jelentett.
Felállva megpaskoltam Hűséges tomporát, arra biztatva, hogy legelésszen csak tovább, míg én kardomon tartva a kezem, hangtalanul lépkedve a kis facsoport hoz óvakodtam.
Mint kiderült ösztöneim és a madarak viselkedése sem csalt meg, egy hullát találtam az egyik bokor alján, amit már szépen kikezdtek a madarak és az apróbb ragadozók. Láthatóan kifosztották és a mellkasába tört nyíl elég ékes bizonyítéka volt annak, hogy mibe is halt bele.
A nyomok összevisszasága küzdelemre is utalt, de nem voltam jó nyomolvasó, hogy ki is vegyek belőle valamit, azonban nézelődésem közben egy kissé tépett papírdarabra bukkantam, ami felakadt a növényekben, amin egy felhívás szövege volt olvasható.
Valami Falbwich nevű mezővárosban lévő rejtélymegoldására ajánlottak jutalmat bárkinek, aki hajlandó elfogadni azt.
~ Hmmm! Elég cirkalmasan fogalmazott egy hirdetés, így valószínűleg elég rangos személyek garantálják a jutalmat, ami lehet megéri a kockázatot. ~ gondolkoztam el rajta.
A papírlapot zsebre gyűrtem, aztán folytattam az utam és elrendeztem a megbízásomat, majd egy kevés érdeklődés után megtudva, merre is találom Drächenstahl városát ellovagoltam oda.
Ott már igazán nem volt nehéz fellelni a Balsorsú Lovag fogadót, melynek istállójába bekötve a lovam, be is sétáltam a fogadóst keresve, hogy megtudjam merre találom ezt a Friedriech Sollenwald urat.

A hét első szabadnapját tölthettem, ami nekem a változatosság kedvéért nem a vasárnap, hanem a hétfő. Mivel az összes lelkész istentiszteletet tart vasárnap, esélyem sincs, hogy magára hagyjam az árvákat, így nekem a hét elejére szabták ki a pihenőm. Sajnos piac ilyenkor nem volt, de a könyvtár nyitva tartott, tehát reggeli után azonnal oda is indultam. Ha nem nézek el balra úgy az utam felénél egy különösen aranyos macska miatt, meg sem látom a hirdetést.
~ Falbwich? Rejtély? Talán a kard? - elmélkedtem, és már a kezemben is volt a hirdetés. Nem kifejezetten tetszett, hogy az északiakhoz tartozik, de ha hozok egy jelentést haza is, meg lesz talán bocsájtva. Siettem is az árvaházba, ahol a felettesem szemöldökráncolva hallgatta a történetet, és nézte a papírost.
- Meg tudja oldani?
- Persze, ne aggódjon miattam!
- Nem is maga miatt aggódom... - mondta, majd sóhajtott. - Hát jó, de próbáljon meg nem túl sok kárt okozni a déliek tulajdonában.
- A zsinatelnök úrnak nem lesz...?
- Ne aggódjon, csak menjen. Von Himmelreichhel majd beszélek én! De anyagi támogatásra ne számítson!
- Köszönöm! - mondtam, s vidáman indultam az istállók felé.
Úgy döntöttem ugyanis, hogy zsebpénzemből lovat bérlek, s útnak is indulok. Ki nem fogok tűnni, északon több fajtársam él. Arra nem gondoltam, hogy lovagolni egyáltalán nem tudok. Az utazásom feltétlen kalandosnak ígérkezett!

Megérkeztek hát Drächenstahl városába, ahol a Balsorsú Lovag kardjába dőlt vitézt ábrázoló cégére alatt egybe is gyűltök. A megbízott követet, Friedriech Sollenwaldot nem nehéz kiszúrni, az egyetlen férfi a halom gyolcs és lenruhás munkás között, akinek van bőr a képén brokátban parádézni. Valamint a fülébe tűzött toll is árulkodó lehet. Amint megérkeztek és esetleg meg is közelítitek, az asztalához invitál és megvárja, míg mind a hárman odaértek.
- Ennyien lennének? - kérdezi néhány perc hallgatás után, majd összefonja csontos ujjait. A követ szikkadt, alacsony kis emberke, olyan öreg, mint a föld. Mégis hangja, habár kissé érdes, de erős és nyugodt. - Örömmel veszem, hogy válaszoltak a kiírásra. A nevemet már ismerik, én pedig nem kérdem az önökét. Azt akarom csak tudni, mi folyik innen húsz kilométerre, a tengernél! A Falbwichi földesúr, von Eiren báró három hónapja írja a zavart leveleit a birtokát és halászait támadó félóriás árnyékszülöttekről, és Herr Kardenal és Őfelsége úgy döntött, ideje utána járni. A jutalom 8000 váltó fejenként. Áll-e az alku, avagy sem? - néz körbe szürkészöld szemeivel, válaszaitokat várva.

Közben persze ismerkedhettek, beszélgethettek, megvitathatjátok amit szeretnétek. Határidő nincs.

* Az egész katonaságos fiaskó meglepően simán megy, s még csak meg sem kell igazán győznie Ciel kapitányt, már is megkapta maga alá a lovat, az ellátmányt s bármit amire is szüksége lehetne. A kérés mindössze annyi, hogy ne keltsen túlzottan nagy figyelmet magára, s hogy minden infót amit meg tud szerezni onnan, inkább haza juttassa. A fizetés miatt nem kell aggódnia, abban majd itthon kompenzálják. 
- Egészen egyszerűen elengedtek minket.
- Minden bizonnyal mi is kíváncsiak vagyunk valamire, ami az Északiakat szerfölött zavarja. A hideg háborús időszakok, már csak ilyenek. 
* A paripa közben ütemesen ügetve veszi az egyenetlen talajt, meglepően nagyszerű ló ez a Kohl, talán ha eléggé elismert lesz kilobbizza majd az egyháznál, hogy megkaphassa hivatalosan s ne csak feladatra. Mégis jobb, ha az ember egy igazán összeszokott párost alakít a hátasával, nemde? 
- Bármi sejtés?
- Fogalmam sincs. Az esetek többségében szellemekre gondolnék, néha bolond trükkös népség... De erősen kétlem, hogy egy szakajtónyi pappal ne lehetne azt megoldani... Tartsd közel majd azt a csillagot a nyakadhoz. 
* A lány egy pillanatra a posztó inge alatt logó nyolcágú csillaghoz nyúl, mely szerencsére nem ezüstből, hanem inkább rézből van. Minden bizonnyal jóval gyengébb a hatása így, mint egy igazi vallási jelképnek, de léte nem nagyon engedi, hogy azt az átkozott fémet használja, hisz olyan rettenetes kiütéseket és fájdalmat okoz számára, hogy azt ép elmével igen nehéz felfogni. 
- Téged is közel tartalak majd.
- Azt igen jól teszed majd, az Északia nem véletlenül nem a katonasággal figyelik az eseteket. 
* A távolság további lelovagolása még igénybe vett további három órát, de végül szerencsésen megérkezhetett a kijelölt városba kissé fáradtan, kissé elgémberedve, de ettől függetlenül feladatra készen. El is helyezte hát a lovát egy istállóba, majd irányt is váltott. 
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
* Magát a fogadót megtalálni szerencsére nem olyan nagyon nagy feladat, méretes cégérje jóindulattal hirdeti hollétét, s ha ez még nem is lenne elég, a ricsaj is eléggé jól megmutatja a követendő irányt. 
- Milyen hangulatos kis helynek tűnik. 
* Ugyan elképzelhető, hogy valaki már várakozott kint a feladat hirdetésével, de véletlenül se volt semmiféle tervében megvárni őket vagy valami hasonló, ezért talán egy kósza szemtalálkozás kivételével begyalogolt a kocsmába, s lokalizálta is az írnokot, akit nem volt olyan heje-huja nehéz fellelni: Ruhája úgy kitűnt a tömegből mint kakas a tojók közül... Óh, milyen nevetséges is az ilyesmi! Az embereknek el kéne feledkeznie erről az egész nemesi dologról, elegancia terén nem fogják elérni a vámpírokat akkor se ha esik ha fúj. Mindenesetre megközelíti az asztalt, majd a lándzsájára tehénkedve megvárja, hogy elinduljon az eligazítás. Azt persze csöndben, időnként bólintva végighallgatja, majd amikor befejezi a csöpp kis írnok az egészet, megszólal. 
~ Te jó ég, mit eszik ez a lány, hogy ilyen súlya van, majd elhajlok. 
- Áll. Kapunk kosztot és kvártélyt a földesúri birtokon vagy saját szakállra kell a fogadót rendezni? 
* Amennyiben megkapja erre a választ, nem húzza tovább az időt, s egy intéssel távozik, felpattanva a korábban istállóba helyezett frissen megitatott lóra, majd irány is Falbwich!

Miközben kérek magamnak a pultnál egy kupa bort, addig körbenézek és sikerül is – nem nehéz – kiszúrnom a valószínű megbízót, aki úgy kirí az ivóban nyüzsgő parasztok közül, mintha gyertyát kötött volna a homlokára. A tollat a füle mögött már meg sem említem.
Felhajtom a bort, mert a torkom eléggé kiszáradt míg ideértem, ezért igazán rám fért és már indultam volna, hogy lecsapjak a fickóra, amikor belép egy lány, akiről szinte azonnal leszűröm, hogy nem az emberi faj jeles képviselője, hanem a vérszívó fajé, mert ennyire sápatag bőr és holló fekete haj csak őket jellemezheti. Talán velem egy magas lehet, de talán még nálam is vékonyabb, azonban ez nem téveszt meg, hiszen ruganyos, könnyed járásán látszik, hogy nem valami puhány, nem mintha ezt sok vámpírról el lehetne mondani. Egy elég értékesnek tűnő lándzsa van a kezében, amit azért furcsa, hiszen egy fogadóba nem így szokás bevonulni.
Kék szeme fürkészően szalad végig a fogadó népén és talán egy pillanatra összekapcsolódik a tekintetőnk, ahogy én meg őt vizslatom.
~ Egy vámpír itt? Ez bizonyára nem véletlen! ~ villan át rajtam a balsejtelem, hogy talán ugyan az hajtott ide mindkettőnket és ez cseppet sem tetszik.
Én is a kardomra csúsztatom a kezem, ahogy egyre nyilvánvalóbban kiderül, hogy a vámpír céltudatosan a drága ruhás fickó felé tart, aztán le is cövekel előtte várakozóan.
Pár embert félretolva, akik a vámpír lány láttán dermedtek le álltó helyükben, én is Sollenwald úr előtt termek, nehogy már megelőzzön valaki, mikor már a célegyenesben vagyok.
Mire barátságosan üdvözöl bennünket kiderül, hogy még egy jelentkező is van, ami már kimondottan bosszant szeretek egymagam dolgozni.
- Még túl sok is. – morgom a kérdésére az orrom alá, mert valószínűleg csak költői kérdésnek szánta az öreg úr.
Aztán végre megtudom a lényeget, hogy mi lesz a feladat, bár enyhe kételkedéssel hallgatom, mert úgy néz ki valami őrült báró miatt van a felhajtás, de végül is, ha jól megfizetik……..És jól megfizetik!
Ha nem lennének ennyien körülöttem biztosan füttyentenék egyet az összeg hallatán, de egyúttal azért el is gondolkodtatott, mert Őfelsége nem arról híres, hogy szórja a pénzét és ha ekkora jutalmat ígérnek valamiért, akkor lehet mégis van azokban a szörnyekben valami.
Azonban az összeg tényleg nagyon csábító ahhoz, hogy legalább ne járjak utána, így bólintok a kérdésre, de a hangos válaszadással a vámpír lány megelőz. Kissé elhúzom a szám, de végül is nem kérdez bolondságot
- Részemről is áll, de van valami különösebb oka, hogy három hónap után pont most jutott oda a dolog, hogy nagyobb hitelt adjanak Eiren báró „képzelgésének”? – kérdezem azért meg érdeklődve.
Talán nem árt, ha minél több információ áll rendelkezésünkre.
És nem, nem szándékozom szem elől téveszteni a vérszívó nőszemélyt, mert nem szeretnék lemondani 8000 váltóról, így természetesen azonnal megyek én is a lovamhoz, hogy a nyomába eredjek, vagy akár meg is előzzem.

Szóval, mint ahogy említettem, nem tudok lovagolni. És úgy általában a lovaglás nem megy olyan jól azoknak, akik nem tudnak lovagolni. Néha sehogy sem megy, ez a jobb eset, olyankor a legelején leesünk, és nem vagyunk olyan szerencsétlenek, hogy mindenféle erős késztetés hatására visszamászunk a pokoli jószág hátára. Olyankor karcolásokkal, legfeljebb egy törött csonttal megússzuk. A rosszabb eset pedig, amikor rajta maradunk, és valahogy eljutunk a célig. Isteni csoda csak, hogy nem ficamodott ki a csípőm, tört el valamim vagy épp még van rajtam használható ruhadarab. Szóval nagyon boldog voltam, amikor végre, már-már a nyeregből kibukva beértem Falbwichbe, és megpillantottam a fogadót. A borongós idő, szemerkélő eső ellenére is boldogan estem bele a nedves fűbe, és megfogadtam, hogy lóra csak úgy szállok, ha nem én irányítom. Besétáltam hát, ahol már várt a követ. Soha sem értettem igazán, miért is kell az embereknek olyan cifrán öltözködniük, hogy egy pávakakasokkal teli ólban se tudjanak elrejtőzni. Ezt talán soha nem is fogom megérteni. Nem csak ő volt ott, egy harcosnak tűnő lány, és egy különös lándzsájú vámpír is feltehetőleg a küldetésre várt. A lándzsa különleges volt, tisztán éreztem a koncentrált mágiát belőle. Sajnos társaim nem tűntek közösségi alakoknak, de a küldetés hátha közelebb hoz minket egymáshoz.
A parancsok érthetőek voltak, a leírásából legrosszabb esetben is csak félóriásokra számíthatunk. A jutalomnál tátva maradt a szám. Az ujjaimon kezdtem számolni.
- Egy... Két... Három... Három havi fizetésem.... - motyogtam magamban. Persze, valami húzós dolognak kell lennie, ha ennyit fizetnek. De én egyébként is információkért vagyok itt. A többi mellékes.
- Elfogadjuk. - mondtam én is, majd mire a pojáca alak befejezte a mondandóját, társaim azonnal elindultak kifelé. Amikor a lovaikhoz indultak, azonnal elfogott a pánik, így gyorsan megragadtam a zsoldoslány ruháját.
- El..elnézést.... ha szabad lenne... Én, én nem tudok lovagolni...

- Természetesen a bárónak kötelessége kosztot, kvártélyt és istállót biztosítani Önöknek, mint átmeneti kancellári követeknek. Ami pedig az okot illeti, miért most... - simítja végig kecskeszakállát az írnok. - Nos, először nem pusztán levél érkezett, hanem egy követ. Falbwich bírója, mivel von Eiren lemondott az igazságszolgáltatás jogáról a falu javára. Egy értelmes, tanult, határozott ember, aki eddig feddhetetlen volt. - Sollenwald tart egy rövid hatásszünetet, mielőtt folytatná. - Egy szavát nem értettük. Nem németül beszélt, de még csak nem is valami más faj nyelvén. Utánozhatatlan hangtrillákat nyögött és fújtatott, mint egy macska, vagy bugyborékolt, akárha fojtogatták volna. Egyértelműen az őrület jeleit mutatta, de olyan elfajzott elmebajét, amihez eddig még nem volt balsorsunk. Egyelőre ennyit, a többit majd a báró elmondja. Járjanak szerencsével!

Von Eiren báró kastélya meglehetősen impozáns, újonnan épített épület és meglehetősen erősen őrzött. Némi kérdezősködés után azonban beengednek titeket és egyenesen a rajzterembe vezetnek. Hogy miért hívják így, rejtély, mivel egy egyszerű konferenciateremnek tűnik. Miután helyet foglaltok, meg is jelenik a ház ura, egy üveg borral meg négy pohárral.
- Köszönöm, hogy ide fáradtak. Kérem, igyanak velem. Szükségük lesz rá, miközben elmesélem, mi zajlik ezen az átkozott partszakaszon. - A drámaiság kedvéért odakint lassan eleredt az eső, ahogy azt a széles ablakokon keresztül is láthatjátok. - Eddig is voltak már konfliktusaim a vikingekkel. És nem, nem a hajdani őseinket értem ez alatt. Ezek... öregebbek és erősebbek. Voltaképpen egy félóriás törzs, saját vallomásuk szerint valaha egy nagy civilizáció voltak. Manapság csak a szigeteken székelnek és a partok mellett zaklatnak mindenkit, aki véletlenül az útjukba téved. Mivel nincsenek túl sokan és csak kalózkodnak, nem veszélyesebbek a garázda goblinoknál vagy a banditáknál, de most... valami történt. Sosem léptek még partra a birtokomon, de most, pontosabban három napja egészen a kastélyom ajtajáig jöttek. De ezek már nem egyszerű félóriások. Valami megfertőzte őket, és most félig az árnyékban élnek. Nem gondolkodnak, csak elemésztenek mindent, ami a szemük elé kerül. Ha itt maradnak napnyugtáig, megláthatják a saját szemükkel. Kérem, segítsenek rajtam és a birtokom egyszerű, jóravaló emberein!

Bár az nem szerepelt a terveim között, hogy társaságom is lesz a feladat elvégzése során, a kecskeszakállas papagáj nem lepődött meg, mikor többen is felbukkantunk, hogy elvállaljuk a munkát, ami azt jelentette, hogy biztosra akarnak menni.
De, hogy pont egy vámpír és egy démon legyen ez a kettő!
Remélhetőleg hamar feladják, a démonkának úgy is kimondottan tudós feje van, meg túl fiatalnak is látszik, bár ezeknél soha nem lehet tudni.
Az egyetlen jó dolog, ami elhangzik egy pár minutummal később az az, hogy legalább ellátást kapunk a bárótól.
Az én kérdésemre is megérkezik a válasz és az bizony elég érdekesen hangzik.
~ Vajon mi történhetett a falu bírójával az úton, ami megzavarta az elméjét? ~
Hát, ha minden igaz ez is az egyik lesz, amit ki kell majd deríteni és ami összefügg azzal, hogy ki kell deríteni mi folyik a faluban.
A vámpír szinte azonnal sarkon fordul és elindul, így én is igyekszem követni, miután egy biccentéssel elbúcsúztam a férfitől.
Már a lovam kantárát igazítottam, amikor egy kéz fog meg és a démon lány hangját is meghallom hozzá. Belenézek a vörös szemekbe a szemüvegen keresztül, lassan tovább vándorol a tekintetem a hegyes, fekete fülekre és a szárnyakra, aztán vissza fúrom tekintetem az övébe.
- Akkor, hogy jöttél idáig? És miért mondod ezt nekem?
Miközben ezeket a szavakat mondom a gondolataim is kergetőznek a fejemben és pont az a tény, hogy olyan kis tudálékosnak látszik és ártalmatlannak, felülbírálja az előbbi ellenérzéseimet azzal kapcsolatban, hogy ezen a feladaton többed magammal kell dolgoznom.
Persze eszem ágában erről a rengeteg pénzről lemondani, de talán kihasználhatom a dolgot a magam javára, hiszen egyelőre semmit sem tudni róla mivel is állunk szembe és élek a gyanúperrel, hogyha valami bagatell dolog lenne, nem bérelnének fel ennyi pénzért zsoldosokat.
Talán célszerű lenne szövetségest keresnem és ha már az utamba sodorta a véletlen ezt a lehetőséget, hogy segítő kezet nyújtsak ennek a tudásdémonnak, miért is ne használnám ki.
Távolságtartó tekintetem oldódik és most már sokkal barátságosabban tekint a lányra.
- De tudod mit, ha megígéred, hogy segítesz nekem, ha szükség lesz rá, akkor én elviszlek. Hűséges elbír mindkettőnket. – intek a ló felé és ha belemegy, akkor magam elé ültetve őt, elindulok, bár a vámpírt utolérni valószínűleg reménytelen.

Nem is sikerül, már csak a báró kastélyánál, mivel ott az erős őrség kellő ideig feltartja, mivel nehéz meggyőzni őket, de aztán csak sikerül, így bejutunk a báró elé.
Megszomjaztam az úton, így egy biccentéssel elveszem az egyik poharat és félig fel is hajtom.
Közben a nemes elmeséli, hogy mi is a probléma, vagyis kik a probléma fő forrásai.
- Ezek szerint csak éjszaka veszélyesek? És mi az, hogy elemésztenek mindent? –nézek rá kérdőn. – Elhamvasztják vagy megeszik áldozataikat? Hányan vannak?

* Lábai menten el is indulnak kifele, hogy ismeretes a tény, hogy nem kell fizetni. Fél füllel még éppen hall valamit, de éppenséggel nem érdekli túlzón, nem akad olyan, ami arra biztatná őt, hogy itt hagyja a munkát. Lovára felpattanva meg se áll, s egyenesen utazik is tovább Falbwichbe, mely elvileg nincs túlzottan messze. 
- Te hallottad még miről beszéltek? 
- Nem kellett volna ennyire sietni, s akkor többet hallottál volna pár töredező szónál.
- Időhúzás, úgy sem tudnak olyat mondani, amit ne említene majd Falbwich bárója. Minden bizonnyal jobban tudja majd ő maga az esetet, mint ez a alak.
- Minden bizonnyal...
- Nem szagolsz valamit?
- Semmit, ott biztos kiderül, hogy ha mágia, a démon érezni fogja... Emellett a zsoldos is hasznos lehet, ha ott vagy, érdemes lehet beszélni majd kettejükkel, hogy ne menjetek egymásnak... Ha elég veszélyes a dolog, biztos belemennek, s az lesz. Nyolc ezer váltóért van aki a saját anyját megkéseli. 
- Minden bizonnyal, nekem is bűzlik ez az egész. 
* A lovaglás további része relatív csöndben telik, csakis a pata ritmikus csattogása indikálja, hogy mégis haladnak valamerre, na meg persze a szép lassan egyre inkább szürkülő környék. Lélekgyilkos egy dolog lehet ezeken a partvidéki tájékokon élni, roppant kevés örömet okozhat a közel egész éves fagy, s az állandóan terjengő köd, bár utóbbiban egyébként kifejezetten jól érzi magát, mégiscsak nomen est omen. Az út végül úgy 6-7 fertályóra múlva véget ér, s az impozáns, határozottan kellemes küllemű kastély előtt találja magát. Kicsit se lepődik meg, de persze már most az elején akadékoskodnak vele, s kénytelen hosszas (Egy-két szavas) ecseteléshez folyamodni, amíg elmagyarázza az őrnek vagy százszor hogy engedjék már be az Istennek minden nyiláért, mert igen fontos dolga akadna a báróval. A helyzetet végül az oldja meg, ahogy megérkezik a két jövőbeli pár, akik jelenléténél most már a strázsának sincsen kedvében akadékoskodni, s be is juthatnak a belső udvarba. Lovának persze csak a legjobbat, elhelyezi egy kellemesnek tűnő istállóbeli karámba, s durva posztóból fércelt nadrágjából egy tízváltóst vet oda a istállósnak, hogy fenemód legyen dolga vigyázni a jószágra. Utóbbi nem is nagyon akadékoskodik, menten neki is áll a pajtabeli szeánsznak, s el is látja a lovat úgy, hogy bár az nem szereti az idegen érintést, de mégse akadna oka nyihogva panaszkodni. Irány végül a konferenciaterem, ahol végül egy pohár bor kerül eléjük ajánlatként, hogy lekísérjék vele a történetet kicsit nehezebben leerőltethető kapszuláját. 
~ Udvariatlanság lenne visszautasítanom...
- Üdvözletem küldöm a báró úrnak. 
* Keze végül kinyúl a pohárért, s el is veszi magának, majd belekóstolva kissé elmosolyodik. Édes mint a méz, a hányinger kerülheti miatta, nagyon utálja az ilyet, ha bor, legyen olyan savanyú mint az özvegy a párja halála után... Most már mondjuk nincs mese, jó lenne mellé egy pohárka víz, amivel elkeverhetné, de nem kívánja véletlenül sem megzavarni a történetet, ugyanis igen fontos dolgok hangzanak el. 
~ Furcsa... Ilyenről sosem hallottam még, talán nagyapa? 
- Értettem... Megtesszük amit tudunk. 
* Továbbra is lándzsájára támaszkodik, de a fegyver érintése lassan kissé felmelegszik. Nem tetszik az öregnek amit hall, el se tudná titkolni, hogy kifejezetten aggódik... Amióta beléptek egyébként is kissé furcsán érezte magát, de most a fegyver reakciójától, s az egész helyzettől pillanatra átszalad rajta a hideg. Tekintete a zsoldos, s a démon fele fordul, egyenlőre ignorálva pár pillanatra a bárót.
- A nevem Hilde, vámpír a Nebelturm családból... Eleinte nem szándékoztam közösködni, de ez nem olyan vacsorának hangzik, ami nem fogja elrontani az ember gyomrát, ha egyedül ül le elfogyasztani * Lándzsáját vállának vetve kezét a zsoldos és a démon felé ereszti, kacsója rózsaszínes árnyalatokban táncolva viseli az égések tagadhatatlan forradásait. A gesztus mellé egy halovány mosoly is dukál, éppen csak a legkisebb görbület arcán, de mégis több mint a semmi* - Ne menjünk egymásnak ellent, lesz itt épp elég baj. 

Van egy olyan érzésem, hogy senki nem vesz komolyan. Természetesen értem én, hogy nagyon fontos létfontosságú információkat szerezni az ellenségről, hiszen a győzelem kulcsa a felderítés, de... Ha oda se érek, mihez kezdjek? Hogy én magamtól lóra nem ülök többé, az biztos. Szóval, minthogy egyetlen választásom a zsoldos maradt, ott szobroztam mellette, és ha már jobb dolgom épp nem akadt, hallgattam az információkat. Bomlott elme... Ismeretlen nyelv... Egyetlen szó jut eszembe. Régen, vagy tizenöt éve olvastam valami eretnekinek mondott teológiai könyvet erről. Az íróját kidobták az egyházból. Nem tartottam furcsának, pont a von Himmelreich-féle reformáció elején volt. A könyv fene unalmas volt, egy bizonyos Schleiermacher alak írta. Ami annál érdekesebb volt, az egy lény, ami hasonlókat produkál, ha sikerül embereket megfertőznie. A neve pedig...
- Mélységi... - suttogtam magam elé, már a lovon. Nyilván nem hallotta meg a leány, meg mintha kérdezett is volna előtte, de nem foglalkoztam ezzel. Ha ez tényleg az, akkor ide a zsinatelnök kell. Vagy a pápa. Mindegy, csak nagy legyen és egyházi személy. Most vettem észre, hogy a nő előtt ülök. Vajon mit gondolhat rólam? Milyen érzés lehet egy vámpírral és egy démonnal dolgoznia? Gyakran elgondolkodom, hogy mint vélekednek az emberek rólam. Biztos ő is itt épp azt gondolja, hogy bármikor legyőzhet vagy elmenekülhet. Jó eséllyel igaza is van. De ha nem így lenne, a közelembe se jönne. Minden esetre kedves volt tőle, hogy elhozott, így szolidan csak egy egyszerű "köszönöm"-mel háláltam meg a dolgot. Majd meglátja, hogy jól döntött.

A vámpírral a báró kastélyánál találkoztunk. Valami fölöslegesen csicsás épület volt, ha nem tudnám jobban, rámondhatnám, hogy azok a furfangos Blutsternek építették, de az lehetetlen, ilyen messze nem jönnek, embereknek építeni biztos nem. Az őr annyi, mint a léhűtő kölyök az osztályomban. Valami nagy, székekkel meg asztalokkal telepakolt terembe vezettek minket, ahol találkoztunk is az elnyűtt arcú báróval. Láthatóan napok óta nem aludt. Bort hozott, de én elutasítottam - nem hiányzik az alkohol egy veszélyes küldetés előtt. A Báró félóriásokról számol be, akiket valami irányítja. Amennyit tudok a mélységiekről, elképzelhető, hogy több lényt is maguk mellé állítsanak. Bólogatva figyeltem a báró beszámolóját. Muszáj lesz nagyon, nagyon jól együttműködnünk. A társaim felé néztem, amikor pont hátrafordult, és kezet nyújtott. Tehát Hilde... Örömmel elfogadtam.
- Én Asael vagyok, tudásdémon Hellenburgból. Örülök, hogy együtt dolgozhatunk.

- Hogy hányan... Változó. - felel a kérdésekre a báró. - És se nem megeszik, se nem elhamvasztják. Egyszerűen aki hozzájuk ér pillanatok alatt tűnik el, mintha sosem élt volna. Nem tudta még senki megfigyelni, hogyan, de nem is volt rá túl sok a jelentkező. De, ahogy mondtam, maradjanak itt esteledésig és meglátják. Addig tudok szobát biztosítani, illetve ha bármire igényük van, csak szóljanak. Sascha majd vezeti önöket. - mondja, mire az említett szobalány készségesen meghajol és kéri, hogy kövessétek. Ha van még kérdésetek a báró készségesen válaszol, majd külön-külön vagy többesével elszállásolnak benneteket egy-egy tipikus úri hálószobába. Itt van időtök összeszedni a gondolataitokat, esetleg terveket szőni, mielőtt néhány óra múlva ugyanaz a szobalány kopog be hozzátok.
- Elnézésüket kérem, de jobb, ha felkészülnek. Elkezdődött.

A hallottak után egyáltalán nincs ellenére, hogy társakra leljen azokban, akikkel együtt áll a báró előtt, hiszen olyan dologról szerez tudomást, amivel még sosem állt szemben és talán még erős mágia is van mögötte, amiben egyáltalán nem jártas.
Nagyon elégedett azzal, hogy végül amellett döntött, hogy segítséget nyújt a tudásdémon lánynak, mert máris látja ennek előnyeit, de egy vámpír sem jön rosszul, ha komolyra fordulnak az események.
Mondhatni azért eléggé meglepődik, amikor a sápadt arcú lány a botjával kezd el társalogni, de nem ma találkozott először olyan furcsaságokkal, hogy ezen hosszasan fennakadjon.
A felém nyújtott kézen látszott, hogy elég gyakran éri tűzsebzés és van halvány sejtésem, hogy mi lehet ennek az oka, így tudtam, valószínűleg elég kemény társ lesz, ha összefogunk, ezért vetettem rá egy elismerő mosolyt, majd megszorítottam a békejobbot.
- Amelia …………vagyok, zsoldos. És a Báró úr története alapján egyetértek. Azt hiszem talán a képességeinkkel is ki tudjuk majd egészíteni egymást. Elég különös dologgal állhatunk szemben, én még csak hallani sem hallottam még ilyen lényekről.
A kis démonlány felé biccentettem, hiszen vele már kicsit jobban megismerkedtünk, de aztán ismét a báróé a figyelmem, aki igyekszik válaszolni a felvetett kérdéseinkre.
A veszély eléggé nagynak tűnik ezek után, hiszen egy normál küzdelemben is persze fenn áll az esélye, hogy megsérül az ember, de hogy ha minden igaz, itt még annak sem szabad előfordulni, hogy hozzánk érjenek, különben nekünk lőttek.
- Ha jól vettem ki a megbízónk szavaiból, nem is adtak túl sok hitelt a híreknek, annyira különös volt, inkább valami járványszerű őrültségnek gondolták. – jegyzem meg a birtok urának, hiszen tényleg ez volt a helyzet, senki nem hitt a híreknek eddig. – Így ezek szerint mi leszünk az első szerencsések, akik komolyabb és közelebbi megfigyelést folytathatunk. – vontam le a következtetést.
A szobalány máris a rendelkezésünkre áll és elvezet bennünket a már előkészített szobákba, ami természetesen semmi kívánni valót nem hagy maga után, főleg nem, amihez én szokva vagyok.
Mielőtt azonban elnyelne minket az úri pompa, megállítom a többieket, bár eddig nem adták jelét, hogy ők tudnák mivel állunk szemben, jobb ezt biztosan tudni.
- Ti hallottatok már ilyenről? Jó lenne tudni mivel állunk szemben, hogy jobban felkészülhessünk. Nem tetszik ez a „megérintenek és eltűnik” dolog. – húzom el a szám és elsősorban a tudásdémonra nézek, de persze ha Hilde az, aki jó tanácsokkal szolgál azt is szívesen veszem.
Ha előbbre jutottunk, ha nem, azért van idő egy kis pihenésre és én, miután leellenőriztem a fegyvereimet és rendbe raktam mindent, csak úgy ruhástól dőlök végig a puha ágyon, hiszen sejtettem, hogy nem sokáig élvezkedhetem
- Hát akkor, csapjunk a lovak közé! – öltöttem fel a páncélomat és a fegyvereimet, majd indultam a szolgáló után, hogy találkozzam a többiekkel, majd utána végre szemtől szembe láthassam ezeket a „lényeket”.

* Békejobbok és válaszok. Azt hozta magával a találkozó, s ahogy ott feküdt a messze túl kényelmes szobában, kezét nyújtóztatva érezte rajta a Démon és a zsoldos tapintásának melegét. A találkozó és  beszélgetés hasznos volt, ám csakis limitáltan, s amikor nála érdeklődtek, semmi értelmeset sem tudott hozzáfűzni a dologhoz. Nem is volt benne feltétlenül biztos, hogy tisztában volt a történtek mikéntjével, de ha más nem, legalább ördöngösséget sejtett, a Sátán művét. Visszagondolt arra amit a zsoldos és a démon mondott. Nem értette igazán az egészet, s kissé már bánta is, hogy idekerült, ám sehogy sem tudta elereszteni a rossz érzést ami azóta eluralkodott rajta, hogy idekerült, Északra, távol déltől. Ilyesmit nem feltétlenül kezelne jól ott se, nem hogy ráadásul egy teljesen idegen területen, ahova aztán a Jóisten tudja milyen okból kaptak biztos átjárást. Kelletlenül fordult meg az ágyban, hiányzott neki a priccs a parókairól, a szalma, ami miatt kicsit viszketett mindig... Nem viselte ezt a puhaságot, levetette magáról a dunyhát és visszavette az inget, miközben átsétált az ablakhoz. Elhúzta egy kissé a függönyt rajta, kilesett pillanatra és figyelte miként füstölt egy kisebb épület kéménye egy parasztházban.
- Tapintásra eltüntetni dolgokat. Hallottál már ilyenről?
* A lándzsa habozott kicsit, úgy viselkedett, mintha csak fáradt lett volna vagy aludna, ám teljesen tisztában volt vele, hogy erről természetesen szó sem lehetett, s valószínűleg csak élvezte a kialakult lusta csendet. 
- Nem. Hallottam eltűnő dolgokról és eltüntetésről is, de olyanról, hogy tapintásra kámforosodott volna el egy ember még sosem.
* Furcsállva bámult tovább a hűvösnek tűnő szürkületbe. Gyerekként ő is látott eltűnő nyulakat és madarakat ócska cirkuszos utazók pénzéhes trükkjei között, de ez valódi mágiának hangzott, ördögi dolognak, amihez persze nem értett véletlenül sem... Ráérősen lépett át ruháihoz, magára vetve nadrágját és csizmáját, lassan nekikezdve a fél-vért felszíjazását is. El nem tudta képzelni, hogy mi történhetett ezen a birtokon, s bár mind sületlen vadságnak hangzott, melyet az itteniek szürkeségtől elunott fantáziája szült, tagadhatatlanul kellemetlenül érezte magát az ódonságtól ami belepte ezt a vidéket, teljesen más arcot fordított feléje, mint amit megszokott. Kopp-kopp... Pont tassetja durva bőrszíját csatolta fel a vértjére és csípője köré, ahogy a korábbi cseléd kopogtatott az ajtón.
- Tessék.
- Elnézésüket kérem, de jobb, ha felkészülnek. Elkezdődött.
* A nő betanult rutinnal jelent meg előtte, egy halvány, mű mosolyt viselve sekélyen meghajolva. Látszólag ajánlotta volna a segítséget, ám mielőtt még megszólalhatott volna megrázta a fejét, amire is csak sarkon fordult, s elhagyta a szobát, kint várakozva. Még kicsit babrált a csattokkal, majd kísvártatva követte őt, becsatlakozva a zsoldoshoz, akinek csak biccentett, ám szólni még nem szólt.