[Magánjáték] Nem jó az ördögöt a falra festeni

Még korán reggel volt, emiatt hihettem azt elsőre, hogy káprázik a szemem.
- Mi az ördög?
S csakugyan, valaki az éjjel vagy a hajnali órákban egy patás-szarvas ördögöt mázolt Theissen tanácsos úr portájának egyik utcafrontra néző külső falára. A városőrség két tagja, akik észrevették a jelenséget, tanácstalanul szemléli a társaságomban. Amint megláttak, azonnal jelezték. A húsz esztendőt talán már megérték, alighanem, szükségből toborozták őket a sárkány tombolása utáni emberhiány miatt.
- A tanácsos úr tud róla?
A vörös hajú, aki fiatalabbnak tűnik a másiknál, megrázza a fejét.
- Nem, uram, különben már bizonyára tudnánk róla, s nem lenne újdonság.
Bólintok. Ha Theissen tanácsos nem változott, akkor valóban így lehet. Amint észrevette volna, egész Hellenburg tudomást szerzett volna az esetről. Homlokráncolva masszírozom a halántékom, és még mindig nem akarom elhinni, hogy valaki képes ilyesmire. Ráadásul semmi nyomot nem hagyott. Közelebbről is megnézem a falfestményt. Ahogy az ujjammal megérintem, a kesztyűmön rajta marad a fekete festék. Nocsak… Egészen friss lehet.
Eltávolodva azonban nem veszek észre más nyomot. Hogyhogy senki nem látta? Bárki is legyen az elkövető, elég feltűnő lehet, ha festékes vödörrel mászkál a város utcáin, különösen a hajnali órákban. Egy kissé megbánom, hogy nem maradtam a szállásomon ilyen korán reggel, akkor talán valaki mást találnak meg ezzel a dologgal, most már nem tehetem meg, hogy nem foglalkozom vele. Annál is inkább, mert nem hagy nyugodni a kérdés: ki képes ilyen atrocitásra és milyen okból?
Sóhajtok egy nagyot és végignézek az elsápadt ifjú városőrökön.
- Próbálják letakarítani. Körülnézek a többi zsinati tanácsos háza táján, hátha nem csak Theissen nagytiszteletű urat tisztelte meg ez a semmirekellő.
Nem várok a válaszukra, azonnal elindulok. Még az is lehet, hogy nyakon csípem, ha nem késlekedem és időben érkezem a megfelelő helyre.
Csak kerüljön a kezeim közé.

Wilfred pár suhanccal az egyetemről társalgott a szobájában nagyon bizalmasan.
- Szóval lehetséges... - mondta miközben az asztalon egy tintatartót piszkálgatott.
- Igen! A módszered bevált. Egészen remek ötlet birkabendőt használni az ilyesmihez. Semmi nyom, semmi bepiszkolódás. Zseniális.
- Nos akkor most... Egy egész utcát fogunk befesteni. Készüljetek az éjszakára. Keverjetek egy újabb adag festéket én megnézem mennyit tudnak. Én is jövök - azzal Wilfred ki kísérte a suhancokat a hátsó kapun, ő pedig az elsőn ment. Letett egy kis pénzt a pultosnak, hogy becsukja a szemét. A fiúk nagyon boldogak voltak, hogy ő is csatlakozni fog.

Elindult és szörnyülködve nézte a képet. Oswaldhoz lépett és megszólította:
- Ki az aki erre képes? Lázadók? Rossz akarók? És mit akarnak üzenni? - gondolkodott el rajta felháborodottan - Mondjuk azt az egyet el kell ismerni, hogy igen szép mű született, de ezt nem hagyhatjuk. A tanácsos már tudja? - fordult teljesen Oswaldhoz.

Ahogy sejtettem: a tettes nem állt meg egy tanácsos házánál. Theissenhez legközelebb Martin Noth zsinati tanácsos úr lakott. Amint odaértem, szembesültem vele, hogy az ő utcafrontja sem járt különben, ugyanúgy a firkáló áldozatául esett. Belegondolva, abban sem vagyok biztos, hogy egy tettes van-e, vagy egy egész banda.
Bosszúsan csóválom a fejem, ahogy a mázolmányt nézem. Valami csatajelenetnek tűnik. Igazából egyáltalán nem volna rossz munka, de ennek nem a tanácsos úr házán volna a helye. Van épp elég baja ennek a városnak még mindig, kinek jut eszébe ilyesmivel borsot törni az itt lakók orra alá? Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy ez nem egyfajta egyházellenes támadás akar-e lenni…
Ahogy így álldogálok és próbálok egyről a kettőre jutni, ismerős hangot hallok magam mellől, s a hang irányába pillantva Wilfredet pillantom meg. Ő is hasonlóan felháborodását fejezi ki a firkákkal kapcsolatban és valahol jólesik az együttérzése.
- Elméletileg nem - felelem a kérdésére, még mindig a festményt bámulva - Időközben megtudtam, hogy épp most ülésezik a zsinat, a tanácsosok biztosan mind ott vannak a hellenburgiak közül.
Rá fordítom a tekintetem.
- Nem értem, hogy aki ilyesmit tud, miért házfalakon és miért nem festővásznon gyakorolja a mesterségét. Nem tudom, hogy valami lókötő komédiázik-e velünk, vagy valami komoly egyház elleni üzenetről van-e szó. A városőrség is elkezdett utánajárni a dolognak, de pont, mivel nem tudjuk, nem a zsinat ellen szólnak-e ezek az atrocitások, nem árt, ha mi is körülnézünk.
Alighanem, kiderül előbb-utóbb. Közelebb lépek a falhoz, megnézem az ecsetvonásokat közelebbről, de nem látok semmi ujjnyomot vagy lecsöppenést. Ezúttal a macskakövek is ellenünk vannak; a porban még talán kivehetőek lennének a lábnyomok.
- Mi járatban van errefelé? - Érdeklődöm, s felé fordulok. Attól tartok, itt sem fogok több bűnjelre bukkanni.

Wilred jól szemügyre vette a dolgot. Ő is inkább nyomokat keresett, mikor viszont megszólította Oswald, mintha álomból törne föl, úgy reagált.
- Én? Ugyan azért amiért maga. Hallottam, hogy össze lett festékezve a fal. Borzalom. Azon gondolkodom, hogy ki és miért tehet ilyet? Talán több egy egyszerű lázadásnál és tényleg a fejünkre akarja hozni a bajt? - nézte Oswaldot, de olyan szemekkel, mint aki semmit sem tud. - Felháborító! Magának mi a véleménye? - kérdezte.

Wilfred szavaiban a saját kérdéseim hallom. Jó, hogy ebben legalább egyetértünk, talán mégis megtaláljuk a közös hangot, s nem is olyan nehezen, mint hittem.
Szomorúan csóválom meg a helyem, ahogy beszél. Valóban van okunk az aggodalomra, korántsem biztos, hogy egyszerű tréfáról van szó. Komoran ráncolom a homlokom.
- Bármi is legyen, jobb nem félvállról venni - jelentem ki határozottan, ahogy összefonom a karjaim magam előtt. Valóban fontosnak érzem, hogy hangot adjak ennek. Jobb félni, mint megijedni elvégre.
- Akár tréfa, akár lázadás, nem hagyhatjuk, hogy kirobbantsa a botrányt. Mindent meg kell tennünk, hogy mihamarabb nyakon csípjük a felelőst. Csak kerüljön a kezeim közé…
Morgássá halkul a hangom a végére, inkább magamnak mondom, mint neki. Ki lehet képes ilyen galádságra?
A fiú azonban talán nem véletlenül sodródott mellém, talán segíthet nekem.
- Én régóta most járok ismét Hellenburgban, nem ismerem olyan jól az embereket. Van esetleg gondolata, ki lehet a felelős ezért? De ha nincs is, számítanék a segítségére, Wilfred.

Meg vakarta a fejét elgondolkodva.
- Sajnos most nem nagyon érek rá. Esetleg ha néha meg keres tudok adni tanácsot, de nagyon elfoglalt vagyok. Tudja az ilyen kocsmáknak adott munka és hasonlók. És amellett még az egyháznak is sokat kell dolgozzak, hogy behozzam a pénzbeli lemaradást. De ha néha megkeres, szívesen adok tanácsot. Most pedig elköszönök. Szervusz... akarom mondani, viszlát! - ez egy szép nyelvbotlásba csomagolt piszkálódás volt a részéről.

Nem értem, miért érdekelne a tanácsa, csak arra gondoltam, talán ismer valakit, aki ilyesmi tettre vetemedne. Az közelmúltbeli tapasztalataim után azonban nem kapom fel a vizet ezen. Úgy gondolom, hogy bár nem mindig jó abban, hogy kifejezze magát, azért rossz szándék nincs benne felém, nem is adtam okot rá. Jobb, ha az ember ilyen apróságokat nem vesz a szívére.
Szabadkozására bólintok egyet, az elköszönésre rosszallón pillantok utána, de egy félmosolyra húzódik a szám széle.
- Menjen csak, aztán talán még összefutunk. Jó munkát!
Azért meghallgatnám, hogy játszik egyszer. Én magam nem tudok hangszeren játszani, de énekelni szeretek, főleg, ha más nem nagyon hallja. Nem is ismerek olyat, akinek ne lenne kedvére a jó muzsika.
Nekem is dolgom van még, s ha eltávolodott az ifjú alakja, lassanként én is elindulok tovább.
Bárki is legyen az elkövető, nem lehet amatőr, lehetetlen, hogy ne hagyjon nyomot sehol. Egyre jobban bosszant ez az ügy, amibe keveredtem.

- Köszönöm! - mondta Wilfred. Nézte még egy ideig a képet, aztán elment. Takarította a templomot, majd megtartotta az imáját, fohászkodott az árvákért és halottakért. Ilyenkor le tudta vetkőzni magát, Isten előtt térdelt mezítelenül. Arcán egyetlen egy könnycsepp folyt végig.

Este felé járt már, amikor a templomból kiment. Nem volt senki éppen az utcán. Megkereste a nyolc egyetemistát, akik már várták, felfegyverkezve az aznapi estére. Egy képet nézegettek együtt, hogy hogyan és mint fogják felfesteni a falra a képet. Ki és mikor tartja a lámpást.-Mire ezen túl voltak, teljes volt a sötétség. Az éjjeli őröket, egy nagyon egyszerű módszerrel terelték el. Patkányokat, mintha valami furcsa lény támadta volna meg kitették az útra. Ahogy nézegették őket az őrök, egy jól irányzott mozdulattal leütötték őket. Ez után ment a festés ezerrel. Teljesen lefestették a falat. Wilfred is festett, bár ő inkább az alapokat, a környezetet, az atmoszférát. Az utca köveket is lefestették. Teljesen. Az egész utca le volt festve. Csak aki az utolsó vonalat húzta, körbe festette magát. Egy kicsit. két ugrással kijutott a kelepcéből.
- Szép munka! - azzal Wilfred a ház sarkára oda rajzolt egy tüzet és bele egy olaj ágat. Elég béna volt, de talán felismerhető.

Másnap reggel, ahogy ment dolgozni, ő maga volt, aki kissé riadtan szólt az őröknek.

- A városőrség tesz egyáltalán valamit?
A kapitány öccse, Alfred von Witten hadnagy dühösen zárkózik fel mellém és int a fejével, ahogy elindulunk a következő tetthely felé.
- Ők jelezték az esetet, számítva a segítségünkre - felelem - ők sem jutnak egyről a kettőre.
- Akárki is legyen a felelős ezért, súlyos szankciókra számíthat.
Ezt merem is remélni. Mostanra úgy tűnik, nincs, ami gátat szabjon a firkálóknak, mert okunk van feltételezni ekkora munka láttán, hogy nem egy ember az elkövető.
Milyen aljasság kell ahhoz, hogy valaki ennyi nyomorúság után is hátráztassa a város felépülését minden értelemben? Ahogy odaérünk, már jókora csődületen kell átvágnunk magunkat, s nem akarok hinni a szememnek. Az egyik utcarész mindenütt le van festve. A városőrség tagjai közül öten biztosítják a helyszínt, a hadnagy azonnal beszél is a vezetőjükkel. Két másik őr a bámészkodókat próbálja arrébb terelni.
“Nincs semmi látnivaló”? Azt kétlem.
Nem igazán mozdulnak, de azért mégiscsak van valamennyi tekintélye annak, aki fegyvert visel az oldalán, nagyobb helyet kapunk, ahogy lassan minden polgár a dolgára indul a noszogatás hatására.
Megdöbbenve nézek végig a firkákon, s nem akarok hinni a szememnek. Nem tudom elképzelni, ki lehet képes ilyesmire, de egy biztos: ha a kezeim közé kerül, az Isten sem menti meg. Nincs tudomásom afelől, hogy milyen büntetést szabnának ki rá, de ha csak börtönbe kerül egy időre, már annak is örülhet.
Ahogy befejezik a beszélgetést, a hadnagy odalép hozzám.
- Az őrmester elmondása alapján a maga újonca jelezte az esetet.
- Igazán? - Valamelyest meglepődök az eddigi vele kapcsolatos tapasztalataim miatt, de legalább egy cseppnyi öröm ez az ürömben.

Wilfred az utca másik feléről érkezett, keresztül vágva a freskón. Nézte a képet, nagyon erősen. A festék megszáradt, ezért a lábával nem hagyott nyomot. Végre mikor Oswaldhoz ért, csípőre tette a kezét.
- Jó reggelt uraim! Hát... ez van... Talán már maguk is rájöttek, hogy nem egy emberről van szó. És ami még rosszabb, - közel hajolt az őrökhöz és Oswaldhoz - hogy azt rebesgetik, hogy ez a város nem biztonságos többé. Ezt nem hagyhatjuk. Főleg nem, hogy kiszivárogjon. Legalább is ezt beszéltük az egyik őrrel. - megcsapta Oswald vállát - No, nekem dolgom van. De ha kellenék, csak szóljanak. - mondta azzal indult is tovább.

Wilfred is érkezik, pont, amikor említésre kerül közöttünk. Elmosolyodom, ahogy befut, örülök, hogy ő maga vette észre és jelezte az őrségnek az atrocitást.
Azonban ahogy végignéz a festményeken és beszélni kezd, s ezzel párhuzamosan lehetőségem nyílik arra, hogy megfigyeljem, hogyan sötétedik és torzul el a hadnagy arca Wilfred szavai nyomán. Nem csodálom a haragját. Én sem akarok hinni a fülemnek.
Nehezebben veszem a levegőt, nyelek egyet, s a tekintetemmel próbálok jelezni a fiúnak, de mindhiába.
- Álljon csak meg! - harsan a felettesem hangja, s a pillantásából azonnal látom, hogy ezt nem fogjuk könnyen megúszni. Csak reménykedhetek benne, hogy hallotta már Wilfred hírét és nem nekem rója fel a viselkedését.Ahogy Wilfred tovább indulna, egy határozott mozdulattal elkapom a felkarját.
- Mégis mit képzel, mi ez a stílus? - sétál oda hozzá - S hogy jön ahhoz, hogy csak úgy kioktassa a feletteseit?
- Uram, - szólalok meg - engedelmével, a fiú bizonyára csak rosszul fejezte ki magát. Nem tanult jó modort.
Wilfredre pillantok és egy pillanatra megszorítom a karját. Ha szemekkel ölni lehetne…
- Elég szomorú, von Bertold, elég szomorú - a tekintetét nem veszi le Wilről, mintha csak válaszra válna.
Én pedig legszívesebben elsüllyednék. Hát ezért érdemes volt visszatérnem.

Wilfred zavartan nézett Oswaldra. Egy segély kérő tekintetet vetett rá. Kiszabadította a karját és hátrébb lépett kartávolságon kívülre. És ha már ennyire jó volt a hangulat, egy kicsit feszegetni akarta a határokat. A kezével megfogta a gallérját, ha netán egy pofonra kerülne sor, időben ki tudja védeni.
- Úgy tudom előbb ismernem kellene önt, hogy tudjam miként is beszéljek magával. Ha nem tudom, akkor nem tudok dönteni sem, hogy miként kell ezt megtennem. Tehát, ki ön? - kérdezte pimaszságát nem rejtegetve.

A hadnagy menten elsápad, szemei szélesre nyílnak, szája nyitva ugyan, de hang nem jön ki rajta. Bár nem láthatom a saját arcom, ha más nem, az arcszínem, sejtem, hogy hasonló árnyalatot vett fel, mint az övé. Egy rossz álomnak akarom hinni, amiben vagyok, nem tudom felfogni, hogy ez a rideg valóság, de talán épp a döbbenet segít abban, hogy ne haljak meg a szégyentől itt helyben.
Elcsattan egy pofon. A hang visszaverődik a környező falakról, egy ereszről felröppen valami madár.
De nem von Witten adta, ahogy várta.
Hanem én.
Még el is csodálkozom rajta, hogy sikerült visszafognom magam, mert nem zuhant el, csak akkora volt, hogy megtántorodjon.
- Uram, - biccentek oda a hadnagynak - bocsásson meg.
Azzal kihasználva felettesem döbbenetét és a fiú instabil állapotát, megragadom Wilfredet a karjánál fogva és magammal rángatom egy félreesőbb utcába, ahol magunkra maradhatunk. Egész odáig csak magamban fortyogok, majd mikor úgy érzem, alkalmasabb a hely, amint a háta nekipuffant a falnak, nekiszegezem a kérdést.
- Elment az esze?!
Nem rejtem véka alá, hogy dühös vagyok. Arra semmi szükség.

A pofon hatására vért köpött. A nyelve zsibbadni kezdett. Örült neki. Fájt a feje, de kihúzta a határokat. Azzal pedig, hogy még Oswald el is ráncigálta, még nagyobbat nyert. De nem fejezte ki. Nagyon is dühös volt és ennek jobban teret is adott, amíg elráncigálták. Ahogyan a falhoz lökte és neki szorította, kicsit felébredt. Akkor döbbent rá, hogy Oswald is csak olyan mint a többi. Szánakozva nézett rá, de megszólalni alig tudott.
- Neb, ulam! Moht hött meg! Ahoan e-néhem, maha is hak blánk! Tuhajon képplen mié vehk magához? Ha ú is csak eh heszi. Akkó jobbl vihha mehhe kahoáak! Iháh mih hohai ihh! Éh ah hii hoh Isheh hohái! Heh hóhíhai héhe, a heheheh? Ah eheeket? Uhohíhó! - köpött egyet a földre, mert kezdett a vér hátra csurogni. A fejét nem tudta lehajtani, ezért csak köpködött. Nem Oswald arcába, csak kilökte a vért. Nem helyezkedett, nem fogta meg Oswald kezét, hogy elrángassa. Nézte továbbra is sajnálkozva.

Nem kapok választ a kérdésemre. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy komolyan fogalma sincs ilyen alapvető dolgokról és ostobaságból merészel ilyen tiszteletlenségre vetemedni, vagy egyszerűen csak fittyet hány a szabályokra és mindenre, ami szent.
Rezzenéstelen arccal hallgatom végig, talán csak a szememben pillanthatja meg a sajnálatot, amit túl könnyen szoktam érezni a szenvedés láttán, bár nehezebben veszem ki a szavait. Ekkorát nem terveztem ütni ugyan, de akkor nem volt idő gondolkodni. Nem véletlen fogom vissza magam és jár el ritkán a kezem. Pontosan tudom, hogy erősebb vagyok és nem akarok visszaélni vele.
Talán még mindig jobb, hogy én cselekedtem von Witten döbbenetét kihasználva, mintha megvártam volna, hogy felocsúdjon és jobban ellássa a fiú baját. Ennek ellenére haragszom magamra és bánt az egész helyzet. Miért nem mehet egyszerűen és olajozottan minden?
- Azért vettem magamhoz, mert a felettesem ezt parancsolta - felelem halkan - Azért, mert katona vagyok és nem tehetek mást, mint hogy követem a feljebbvalóim parancsát, s tisztelettel adózom nekik. Templomos lovag vagyok, akárcsak maga.
Egyszerűen fogalmam sincs, miért csinálja ezt. Bármennyire is próbálom minden erőmmel, nem tudom megérteni őt, képtelen vagyok a mélybarna szemek mögé látni. Senkinek sem jó, hogy így viselkedik, sem magának, sem másnak.
Miért bízta pont énrám von Witten kapitány?
- Higgye el, nagyobb bajba került volna, ha a hadnagy cselekszik előbb.
Sóhajtok egy nagyot és szomorúan csóválom meg a fejem.
- Von Witten hadnaggyal beszélt éppen, akit ha más nem, látásból is ismernie kell, vagy a rangjelzéséből. De ha életében nem látta, akkor sem beszélhet így senkivel.
Én sok mindent eltűrök, talán többet is, mint kellene. De azt nem várhatja, hogy mindenki más is birkamódra viseli majd a tiszteletlenséget.
- Miért csinálja ezt, Wilfred? Hát jó ez magának? Miért nem viselkedik aszerint, ahogyan tanították a kiképzésén?
Talán bölcsebb, ha nem várok a válaszára, jobb, ha nem erőltetem, hogy beszéljen, s nekem is, ha nem töltök több időt a társaságában és inkább egyedül maradok egy kicsit. Ha szólni próbálna is, csendre intem.
- Hagyjuk ezt - szinte suttogom és intek a fejemmel - Eredjen.
Ha szerencsénk van, Alfred von Witten hadnagy megfeledkezik a dologról, de ha nem is, még mindig mondhatom, hogy megfegyelmeztem a beosztottam, nem szükséges őt büntetni jobban. S talán engem sem vesznek elő, von Wittennek tudnia kellett, kit bíz a gondjaimra.
Bár ebben egyre kevésbé vagyok biztos...
Amint magamra maradok, dühösen ütök egyet a falba, aztán csak nekivetem a hátam és nekidöntöm a fejem.

- Miéh heh hehekhik Ishen hövényei szehint? Hee háhhah a Hihliábah seho, hog üss meh vahahih! Mi höbb, ha mehühnek hőheh, hob vihha kehéhhel. - Ahogyan elengedte, nagy levegőt vett és köpött egyet.
- Hah mih a höhhi! Ehh kuha mih! Ha ahh akaa, hoh ehehek, mié heh hohah heh? Mié heh húhah ki? Vah hahho he miht a höbbi? He ih háhahohoh. Huhom! Meh pahah! - azzal lelépett. El egészen a város kapuig, ahol a távolba meredt. Csak ült ott estig és nem csinált semmit. Amikor is...

Az alkony már nagyba elterült a kapunegyedben, ahogy elmélkedve ültél a falon túli világot figyelve. Emberek járkáltak befelé a még éppen nyitott kapukon, mindenféle népek voltak köztük. Felismerni véltél néhány csíkászt, földműveseket, katonákat, kereskedőket. Azok hangosan, énekelve közlekedtek, de egyébként nem nagyon zavarták a város nyüzsgő, ám mégis nyugodt képét. Füled zaj csapja meg, súlyos csizma lépked Hellenburg egyenetlen macskakövein. Ha megfordulsz, egy férfi vélsz felfedezni, kinek hosszú, zsíros, ezüstszín haja majd a derekáig omlik. Képe férfias, ám azt is látod, hogy nagyon csúnyán megégett, vélhetőleg máig is fájdalmat okoznak számára a beforrt sebek. Egyszerű inget, barna posztónadrágot, s csizmát visel. Mintegy 195 centi magas lehet, s emellett erős, izmos teste van. Kék szemei feléd fordulnak, ám nem szúrósan néz rád, teljesen nyugodtnak tűnik. Ha megközelít, zsebébe nyúl, majd egy csöpp fiolát nyújt. Ha elveszed, s megszagolod, érzed, hogy erős alkohol lehet az alapja, bármi is van benne.
– Gyógyital. A szájára. – hangja kellemes, ám kissé talán magasabb annál, mint amilyennek elsőre képzelhetted. – Herr Wilfred, ha nem tévedek. – a férfi égett képén ellágyult mosoly táncolt végig, majd a melletted lévő padkára mutatott. – Megengedi, hogy helyet foglaljak?

- Csak tessék! - mondta Wilfred, de az italért nem nyúlt. Egy pillanatra felnézett, aztán nézett előre tovább. - Nem téved, én vagyok az az ördög fióka akit keres. De ha már így ismer had haljam önnek is a nevét. Így illik nem, de? - szúrós szemekkel nézett az úrra. Tudta, hogy miért jött, elüldözni egyenlőre nem akarta. Tudta, hogy onnan nincs vissza út.

A férfi leült melléd, közelebbről láthatod, hogy olyan kemény kötésű, mintha csak egy nagy kupac száraz, só ette kötél lett volna. Átható kék tekintete szinte a vesédbe nézett, de nem bántón, őszinte érdeklődést, s jó szándékot vélhettél felfedezni benne. 
– Nem kéri? Elég nagy pofont kapott, lehet nem árthat egy gyógyital. Egy barátom főzte, egy felrepedt szájat könnyedén helyrerak. – a fiolát ismételten megemelte a szemeid elé, de nem erőltette nagyon. Ha nem veszed el, elteszi vissza a zsebébe. – Ördögfióka? Én nem látok ördögfiókát, Herr Wilfred, csak egy templomost. – a férfi elmosolyodott csöppet, majd röviden bólintott. – Egy lovagot. Egy büszke délit. Isten hű szolgáját.
A kérdésedre megvakarja csöppet az arca oldalán húzódó sebet. Láthatod, hogy nincs vele teljesen tisztában, hogy miként is kéne válaszolnia a kérdésedre, de csöpp gondolkozás után végül ismét feléd fordul. A forradás végigtáncol az arcának oldalán, ahogy bemutatkozik neked. 
– Alaric vagyok.

A fiolát nézte egy darabig, de nem fogadta el. A seb érintgetésére hirtelen maga elé fordult. A hidegrázta tőle.
- Nem? Templomost? Akkor jó álruhát öltötten. - nevetett, csak azután folytatta mondandóját, miután a férfi bemutatkozott. - Nos, köszönöm. Megkérdezhetem, hogy miért van itt? - kérdezte gyanakvóan.

Miután látta, hogy nem kell a fiola, megvonta vállát, s egy kesernyés, erőltetett mosollyal eltettel azt a zsebébe. Talán egy csöpp csalódottságot is felfedezhettél rajta, hogy nem fogadtad el az ajándékát, de ezt szóvá nem tette, leginkább a szeme beszélt csak róla. 
– Álruhát öltött? Isten szemei előtt nincs álruhánk, akkor se, ha előttem hordja azt, Herr Wilfred. Mondjam, ön szerint mit lát az Úr, ha lepillant ide? Két templomost... Esetleg egy templomost, s egy ördögfiókát? Két ördögfiókát?  – a férfi tekintete ismét mélyen felmért téged. Nem értetted, hogy vajon mit kereshetett, de eltűnődött kissé. – Inkább én kérdezném ezt öntől, Herr. Miért van itt?

Kicsit fintorogva nézett Alaricra, aztán maga elé.
- Isten minünket egynek lát. Egyesével és tisztán, mélyen a lelkünkben. Nem hiszem, hogy eképpen bírálna minket. Nem úgy mint az emberek. - Néz nagyon szúrósan. - De kérem előbb a kérdésemre válaszoljon. Én is válaszoltam a magáéra.

– És ha ezt így gondolja, miért foglalkozik azzal, hogy az emberek miként látják?– mosolyodott egy csöppen Alaric. Derűs kifejezése nem maradt sokáig az arcán, ahogy hallja válaszod, ismét csöpp csalódottságot vélsz felfedezni rajta, ezt nem is leplezi, ugyanis cicceg egyet szájával. – Jelen voltam a korábbi esetnél, csak éppen nem ismert fel engem. Pont emiatt lennék kínácsi, hogy mit is keres sorainkban. Ön egy katona, életét pedig Istennek ajánlotta, mikor felszentelték.
Alaric ismételten végigsimította az arca oldalán futó égéseket. Kissé jobban belegondolva lehet mégis ismerőssé vált számodra hangja, ha csak távolról is. Van a templomosok között egy tiszt, aki pestisdoktor maszkot szokott viselni, rá emlékeztet téged.
– Tudnia kell, hogy mit jelent az, ha egy felettese elégedetlen a viselkedésével. Én magam sem voltam különösebben könnyen kezelhető újoncként, tudom, hogy milyen érzés, mikor az ember majdnem kiköpi a fogát egy pofon után. A bajtársa vagyok, sorsban és fegyverben is, Herr Wilfred. – a férfi ismét elmosolyodott csöppet. – von Witten nem volt elégedett, mikor távozott. Sem önnel, sem von Bertolddal.

Wilfred elgondolkodott. Eleinte felvette a pózt, mintha jól meg akarná mondani neki. Amikor megkérdezi miért van itt, Elnéz maga elé.
- Ezt a kérdést már régóta latolgatom... Miért vagyok itt? Mert ide sodródtam... A szüleim meghaltak, az árvaház felégett a barátaim meghaltak... Ben vett magához, de ha ott maradok, megszökök. -Az árva ház a tűz és mindent egyetlen pislantásban elfolytott - Utána csak a vádak és a nagy nagy urak... - forgatta a szemeit. - Hazugok mind! Maga a bajtársam? Akkor öljön meg, vagy én öletem meg magamat. Az utolsó percekig kiélvezve.  - mosolygott. Várt, hogy újdonsült prédája mikor hibázik. Nem mutatta ki, de csak arra vágyott, hogy végre hibázzon. Egy rosszul használt szó, vagy kifejezés, valami ami támadásnak minősíthető. Türelmes volt. Türelmes és titokzatos.

Alaric figyelmesen hallgatta a mondandódat, arcán több érzést is véltél felfedezni, de egyikről se tudtad tisztán levonni, hogy mit is jelentett. Sajnált? Talán szánt? Nem volt teljesen egyértelmű, többnyire csak enyhült nyugodt kifejezéssel figyelt téged.
– Herr Wilfred, véletlenek nincsenek. Ön az Úr katonája, minden ami történt, okkal történt, az Úr hívta el, hogy Délt szolgálja karjával, eszével és szívével is. – mikor közölted vele, hogy öljön meg, úgy látod, mintha jót szórakozna a felvetésen. Nem nevetett ugyan, de homlokát összeráncolta, s fújtatott is egyet. – Minek ölném meg? Épp elég vér ragad a kezemhez. Nézzem rám. – szólt ismét a férfi, majd sebes, forradásos ujjaival intett neked, hogy a szemébe nézz. – Az élete már nem az öné, Herr Wilfred, a Seregek Urának ajánlotta, aki pedig igen szigorú tiszt, szigorúbb, mint von Witten. Ne pazarolja el a szolgálatát. 
A férfi csöppet hallgatott, majd arcát elfordította, s a lassan lecsukódó kaput kémlelte. Szavai talán erősek lehettek, de semmiféle élt vagy fröcsögést nem cipeltek, aligha gondolhattad, hogy esetleg ártani vagy bántani szeretett volna vele.