[Küldetés] Olaj és Víz (V.I.SZ. 821 Ősz)

Úgy egy hétbe beletelik az út, eleinte a folyón lefelé, aztán a tengerre kiérve a part mentén haladunk tovább. Lehetőségünk adódik így alaposan megszemlélni a kihalt falvakat, az elhanyagolt halászhelyeket. Néhol lélekemelő a partmenti látvány, máshol lesújtó kép tárul elénk. Vajon milyen lehetett ez a vidék a csapások előtt?
Utunk egészen békésen telik, leszámítva kapitányunk állandó zsémbelődését a kedvezőtlen áramlatok és szélirány miatt. Ettől eltekintve akad legalább valami lehetőségem, hogy ha megismerni nem is, legalább felmérjem az utastársaim, akikkel együtt kell majd felderítenünk ezt az ügyet. Nem is árt majd: leginkább az az érzésem, hogy sötétben tapogatózunk.

A hetedik nap reggelére megváltozik a táj: egy nagy öbölben hajózunk, annak a déli oldala felé. Északra pillantva a távolban felsejlik szintén egy település. Az az érzésem, az már a határ túloldala. Nem mondható éppenséggel kicsinek a település, ahol kikötünk, de városnak azért nem tűnik, innen nézve legalábbis.
A fedélzeten álldogálva figyelem, ahogy a part lassan közelebb ér. Hátam mögül hallom, ahogy az elhaladó - vélhetően Jorg - mormogva szitkozódik: “franc az olajba”, de figyelmemet elsősorban a látványnak szentelem. Bár vannak itt kisebb halászhajók, ladikok, ahhoz képest, hogy a település elméletileg halászattal és bálnavadászattal foglalkozik, alig van bármi is kikötve, ezen felül pedig az is különös, hogy a nagy kikötőben jóformán semmi mozgást nem észlelni. Furcsának találom ezt a nagy csöndet.
Végre kikötünk.

A legénység szorgoskodik, a hajó és a part közé palló kerül. Egy hét hánykolódás után lábaink ismét szilárd talajra lépnek. Ekkor már megpillantunk egy-két alakot is.
- Végre... - Hallom Jorg morgását kissé megenyhültebben.
- Mi van veled? akarsz róla beszélni?
Aggodalmasan ráncolom a homlokom, ahogy végignézek a kikötőn. Jó megérkezni végre, ám a dolgokat elnézve nem túl biztatók a kilátásaink.
- Valami nagyon nincs rendjén itt - mormogom félhangosan az orrom alá. A fejem hátuljában erősödő kaparászás tudtomra adja anélkül, hogy hátra kelljen néznem: a démon is felzárkózik.
Kapitány, aki már előttünk elhagyta a hajót, búcsúzóul int felénk.
- Valahol kell lennie itt is egy fattyamnak, megkeresem, hogy vajon merre lehet.
Azzal távozóra is fogja, mi pedig nem tartjuk fel.
- No, és most? Faluvezető? - kérdi Jorg.
- Ez nem egy rosz ötlet - feleli a lelkész -, de talán a kikötőmester logikusabb lenne, hamár itt vagyunk a kikötőben.
Barátja vállat rándít.
- Attól tartok, hogy a faluvezetőt, bár jobb volna megtalálni, egyelőre nem tudjuk, merre keressük. A kikötőmester, ha egyáltalán itt van, jó kiindulópont lehet - biccentek Hans felé - Ha azonban nem válna be, valami fogadó csak kell legyen itt is. Ott könnyedén tájékozódhatunk arról, mi is történik errefelé mostanság, vagy hogy ki kicsoda és ugyan merre leledzik.
Ez egy biztos megközelítés, amely általában be is szokott válni. Bár a seregnek megvan az az előnye, hogy vannak hírszerzőink és az információ gyorsan tud terjedni, nem mindig van ez ember ilyen lehetőségek birtokában, így meg kell azt is tanulni, hogyan találja fel magát akár amikor küldetést teljesít, vagy csak jár-kel az országban. A kocsmák és fogadók mindig tökéletesnek bizonyulnak arra, hogy az ember kifejezetten helyi hírekről tájékozódjon. Jobbnak tud bizonyulni egy helybeli szava, mint egy térkép.
- Egy pillanat, uraim - hallatja hangját a leány is, azzal megindul a halászok felé. Kíváncsian vonom fel a szemöldököm és figyelek. Nem kell közelebb lépnem, hogy hallótávolságban lehessek.
- Elnézést, uraim! Meg tudnák mondani, hogy merre van a kikötőmester?
A férfiak fáradtan fordulnak “M” felé, s kezdem azt hinni, válasz nélkül hagyják, de az egyik végül vállat vonva felel neki.
- Őt biza hiába keresed, kislány. Néha valamelyik kocsmában van, néha otthon, éppen csak a munkáját nem végzi. Nem is sok van neki mostanság.
Azzal visszafordulnak a munkájukhoz, mintha ezzel lezártnak is tekintenék a beszélgetést.
- Blah...  - Mordul fel Jorg a válasz hallatán.
- Akkor keressünk fogadót, ahogy felvetette, von Bertold!  - Javasolja Johannes.
Tehát ennyiben maradunk. Figyelem, ahogy Jorg megindul, Mariára pillantok, majd megindulok a többiekkel.
- Meglehet, hogy a kikötőmestert is ott találjuk  - jegyzem meg.
- Köszönjük szépen - Szól még oda a lány a tengerészeknek, azzal csatlakozik és odaszalad mellém.

A kikötő környékén viszonylag szegényes épületek sorakoznak. Avatatlan szem is látja, hogy rakodásra és esetlegesen az elejtett zsákmány feldolgozására valók többnyire. Ahogy egyre beljebb haladunk a település központja felé, kissé szebb és otthonosabb házak közt találjuk már magunkat. Nincs olyan sok ember az utcán és láthatóan semmi nem történik, de van egy olyan érzésem, hogy valamikor nagyon fontos hely lehetett ez, mikor virágzott itt a kereskedelem.
Kissé elveszve bandukolunk utcáról utcára, forgalmasabb helyek után kutatva, de nem hiába: egy épület eltéveszthetetlenül kocsmának tűnik. Cégérére egy sellőt pingáltak, alá azt írták, “Elveszett hableány”. Pont olyan elveszett lelkeknek való most ez a hely, mint akik mi is volnánk. Erősen halpaprikás szaga csap arcon minket, ahogy közelebb lépünk.
Egek, éhes vagyok.
- Keh.... - morgolódik Jorg továbbra is, társa, a lelkész beleszagol a levegőbe.
- Finom illatok, nemde? - kérdi derűsen. Bólintok.
Az íjász egy határozott karlendítéssel adja a maga módján tudtomra, hogy előre enged, s miután körbepillantok a többieken, benyitok az ajtón és elsőként lépek be. Reménykedem benne, hogy valóban jutunk itt némi hasznos információhoz.
Az igen jó lenne.

Nem telik bele sok időbe, épp csak futólag tudok körülnézni, mikor felbukkan asztalunknál a fogadós. Kopaszkás, egészen termetes jelenség, a nála levő fatálcát pocakján támasztja meg jobbjával. Kedves ember látszatát kelti, s ez kellemes ellensúlya annak a fagyos és nyomasztó hangulatnak, ami odakinn körülvett bennünket.
– Üdvözlet az uraknak és hölgyeknek is! – Köszönt szívélyesen – Nem túl gyakoriak mostanság az új arcok, engedjék meg, hogy megvendégeljem önöket egy jó sörre, esetleg egy tál paprikásra. Az asszony főzte, a halak pedig egyenesen az öbölből valók, olyan frissek, hogy tegnap még vidáman lubickoltak a tengerben!
Kissé esetlen mozdulattal mintha a halak mozgását próbálna utánozni, majd harsányan felnevet.
– Mit keresnek erre egyébként? – Kérdi aztán – Egy ideje nem sokan járnak a csehóban, kevés vendégem van, azok is többnyire csak búslakodni jönnek ide... Önöknek más szaga van, úgy sejtem, hogy kalandot jöttek keresni, esetleg csatlakozni akarnak a bálnavadászokhoz? Vagy esetleg csak utazók, akik valami munkát keresnek?
Esélyünk sincs válaszolni kérdései bármelyikére is. A tőlünk nem messze levő asztalnál valaki jókorát csap az asztal lapjára, hogy szinte visszhangzik. Önkéntelenül is a hang irányába pillantok, s a szúrós tekintetű, megtermett férfiak láttán kétségem sem fér hozzá, hogy tengerjáró emberek lehetnek. Pillantásukkal éppen keresztül döfik a kocsmárost, aki ennek hatására ijedten rezzen össze.
– Bocsánat, hozom is azonnal a dolgokat.
Meg is iramodik, talán a konyha irányába, s kérdő tekintetére csupán intek, hadd menjen. Úgy látszik, a kikötőbeli nemlétező nagy forgalom ellenére egyeseknek igencsak sietős a dolguk. A szemem sarkából azért oda is pillantok feléjük. Úgy látom, kártyáznak, s miután a fogadós eltűnik a söntés mögött, figyelmüket ismét a játéknak szentelik. Irányukból időnként morgás és nevetés társul. Szemlátomást átnéznek rajtunk, ami persze a legkevésbé sem baj, sőt, ilyen esetben a legjobb, ami történhet.
Gondolataimból a lelkész hangja ránt vissza, ahogy felém fordul.
– Szerintünk te beszélj a kocsmároshoz, mi támogatni fogjuk akármit mondasz, de tőled hangzik minden hitelesnek.
Bólintok egyet.
– Rendben van. Megtisztel a bizalmatok. Amondó vagyok, jobb, ha egyelőre nem vagyunk nyíltak a szándékainkat és a pontos megbízatásunkat illetően. De esetleg a bálnaolaj árára megnézhetjük, mit mond a kocsmáros, ha szóba hozzuk.
– Rendben, figyelni fogom a reakcióját.
A démon mosolyogva bólint egyet.
– Szép beszéd, uram. Kapitány is érétkelni fogja. Egyébként, ön szerint engednének játszani? – Bök fejével a kártyázó férfiak felé.
– Túl fiatalnak néznének.
– Nem tudom, Maria, hogy engednének-e, de ha mégis, nem gondolom, hogy a társaságunkhoz méltó volna ez efféle... szerencsejáték – ráncolom a homlokom és tőlem telhetően azért próbálok kedvesen mosolyogni rá.
Talán fiatalnak néz ki, de én sem vagyok ostoba, hogy magamra haragítsak egy démont.
Kisvártatva a szemem sarkából egy alakot pillantok meg: visszatér a fogadós, jobbjában három korsó sörrel, balja tálcát tart, melyen cseréptányérban gőzölög valami, amit az illatából halpaprikásnak gondolnék. Amint leteszi elénk, meg is győződhetek
Nem tudom, mikor örültem utoljára ételnek ennyire.
De igen. A téli hadjáraton, mikor tanácskozásról visszatérve a Hoffmann fivérek forró levessel fogadtak a táborunknál.
– Ne haragudj, kishölgy, – szólítja meg a leányt – most sajnos nincs semmi, amit hozni tudtam. Néha szokott must lenni, de nem most.
Jorg habozás nélkül maga elé veszi a korsóját, s mogorva kedve mintha azonnal elillanna, Hans pedig az egyik tányért húzza magához közelebb.
– Igazán köszönjük a kedvességét – biccentek oda a kocsmárosnak, majd ki is használom a lehetőséget, hogy kérdezhessek tőle, mielőtt távozna az asztalunktól. Helyzetünkben a legkisebb információ is aranyat ér.
– Jóuram, átutazóban vagyunk a környéken. Hanem hallottuk, errefelé tudnánk bálnaolajat szerezni, de mostanság igencsak felment az ára. A kikötőben nem találkoztunk sokakkal, azt is meg kell hagyni. Igaz a szóbeszéd? Vagy nem megy jól az üzlet?
Nem kell tettetnem az őszinte érdeklődést, s próbálok együttérzőnek hatni. A világért sem akarnám, hogy azt higgye, becsmérlem az itteni bálnavadászokat. Jó embernek látszik, ha a bálnaolajjal kapcsolatos üzletek nem mennek, akkor neki sem mehet jól.
A férfi rövid ideig néz minket, majd hátrapillants, újból vissza ránk.
– Nem megy jól az üzlet, kevés bálnát fognak mostanság, talán egy hete lehetett, hogy utoljára valamit elkaptak, az sem volt túl nagy. Az emberek félnek vadászni menni, babonásak, s attól tartanak, hogy sikertelen lesz a vadászat. Való igaz, eléggé sok hajó sülly...
Nem tudja befejezni, bármennyire is isszuk a szavait. Nagyot csattan ugyanis az asztal lapja a kártyázók felől.
– Hozz egy korsó sört nekem, s fogd be a szád, mielőtt én fogom be.
A férfi a túlsó asztalnál ügyet sem vet ránk, haragja kereszttüzében a kocsmáros áll.
Ekkor Jorg csap egy jó nagyot az asztalra. Összevonom kissé a szemöldököm.
– Ne csapkod azt a francos asztalt!
Felkapom a fejem. Nekem sem tetszik, ahogy a kocsmárossal beszélnek, az igaz, de a bajt azért nem akarom keresni feleslegesen. Félig felegyenesedve megérintem társam felkarját, de szemeim a szerencsejátékozókat figyelik.
Mintha csak Jorg szavára vennék észre, hogy mi is az ivóban vagyunk, egy emberként emelkednek fel az asztaluktól. Tekintetemmel ösztönösen gyorsan végigpásztázom őket: nem látok náluk fegyvert, de karjuk akár a só ette kötél. Kétlem, hogy képzett harcosok volnának, de épp az ilyesmi fickók azok, akik nem riadnak vissza a tisztességtelen dolgoktól sem, ha harcra kerül a sor. Állom a tekintetüket, s csak hallom, ahogy szegény fogadós elsiet.
– Ez a mi városunk, kívülálló. – Szólal meg egyikük, aki a vezérük lehet – Akarod, hogy inkább a fejed csapkodjam az asztal helyett?
Kihúzzák magukat, s fel is állnak a helyükről, szemlátomást igyekeznek minél fenyegetőbbnek tűnni.
- Ülj csak vissza, az való neked... – Szól vissza Jorg, de elakad a szava, s hosszan kortyolni kezd a korsójából. Ahogy leveszem a felkarjáról a kezem, érzem, ahogy mozdul. Ismerem az ilyesmit.
Helyezkedik.
– Szép kis város – jegyzem meg félhangosan, csupán a mellettem állók hallhatják. Továbbra is állva maradok Jorggal együtt, s figyelem, lecsillapodnak-e esetleg a kártyások, avagy verekedésre fordul a sor.
A démon meghallja, amit mondtam.
– Hát tudja milyenek az emberek, uram. Buták mind egytől-egyig. Mindenhol így van. – Azzal vállat von és a következő falat után a matrózok felé fordul, de hangja nem ingerült – Nyugalom, uraim! Nem tudnánk kicsit csendben maradni? - Nevetgéve fejezi be, majd ismét a paprikásnak szenteli figyelmét.
Ekkor már biztosan látom, hogy itt már a szép szó nem segít.
Jorg felől nem tartok, első ránézésre is olyan embernek tűnik, akinek ez nem az első kocsmai verekedése volna. Johannes lelkész. Talpraesett, de nem tudom, mennyire boldogulna. Ő és Jorg régóta ismerhetik egymást, ez azért számíthat valamit, ha más nem, itt van még a démon is, aki szerintem jóval több trükköt tart a tarsolyában, mint azt sejtené az ember első ránézésre.
Az asztaltársaság egy másik tagja, egy kissé köpcösebb, sötét hajú férfi szeme megakad Jorgon, alighanem, ki is nézte magának ellenfelül.
– Komám, szólj a csimasznak, hogy húzzon bőrt a fogaira, mert elfenekelem.
Ezen a cimborái is jót derülnek, s a harmadik sem marad ki a sorból.
– Na mi lesz, nyápicok?
Jorg csak belehorkant a korsójába. Miután a fenekére néz, visszakérdez.:
– Miko' voltatok utoljára tengeren, babonás lányok, vagy az északi csürhe tökösebb nálatok?
A lelkész sóhajt egyet, s fél szemmel látom, ahogy kezét a baltája ügyébe helyezi, ám nem adja fel a békítés más módjának keresését.
– A kegyes Urunk nevére, látom az urak feszültek, mi is nyűgösek vagyunk a hosszú hajóút után, nem lehetne, békésebben lerendezni? Ivóverseny, szkander verseny?
Bár biztosra veszem, hogy itt már esélytelen, hogy elkerüljük az összecsapást, visszahelyezkedem azért a székemre, egyrészt, hogy megtámogassam a lelkészt a dolgában, másrészt abból a praktikus okból is, hogy hasznos, ha túl sokáig vagyok félig felemelkedve a helyemről – ha nehezen indulok meg a mozgással, bárki is legyen majd az ellenfelem, könnyedén fölém kerekedhet.
Közelebb húzom magamhoz a korsóm.
A démonnak minden bizonnyal esze ágában sincs segíteni a helyzeten.
– Hahahaha! Csimasz az öreganyád térde! – Kiált vissza, s fel is áll, kezében a tányérjával és kanalával. Megkerüli az asztalt, így a két asztal közé kerül. Az egyik asztalnak támaszkodva méregeti a férfiakat.
Mintha megváltozna a levegő is – fenyegető kisurgázás árad belőle.
Hát ez remek...
– Mi lenne, ha mindannyian megnyugodnánk és asztalhoz ülnénk, uraim? – Mondja negédesen.
A vezérük mintha meg sem hallaná Hansot és bár látszik, hogy felbőszíti a démon viselkedése is, Jorg szavaiba kapaszkodik bele.
- Kit nevezel babonásnak, te szarházi?!
Kezét ökölbe szorítja emeli maga elé, s jókora lépésekkel közelíti Jorgot, hogy pillanatokon belül előtte terem, szinte ugyanabban a pillanatban üt is, de ekkor tudatosul bennem, hogy Jorg csak erre a pillanatra várt.
- Téged, te szárazföldi patkány! – Azzal fejbe vágja a korsójával.
Bár gyorsak az események, a helyemen ülve még látom, ahogy a lelkész felé biccent a köpcös, s hízelgő csöppet, ahogy a harmadik láthatóan megszeppen, mikor rájön, hogy én maradtam neki.
– Nem tudom mivel etettek a szüleid, de most szart fogsz enni, te ocsmány medve!
Ej, de felvágták a nyelvét valakinek.
Sóhajtok egyet. Fáradt vagyok, éhes vagyok és zavar, hogy épp mikor megtudhattunk volna valami fontosat, ezek a semmirekellők akkor állnak neki felfordulást csinálni.
Felhajtom a söröm, megtörlöm a szám és távolabb lököm a korsót magamtól.
– Az jó, bár fél fogamra se leszel elég, előételnek megfelelsz.
Aztán kényelmesen felállok a helyemről és intek a fejemmel neki, hogy támadjon.
Annyira nem akaródzik neki a dolog azonban, ő is biccent egyet kihívásként.
– Nem baj, szarhatok kettőt is, ha egy a fél fogadra sem elég.
Végre aztán megembereli magát ezt kimondva, s két nagy lépést követően balról üt egyet, de alkarral hárítom.
– Csak kettőt?
Gyorsan visszarántja a karját és jobbja most nagyobb erővel érkezik egyenesen alulról. Még időben kapom odébb a fejem, s a lendületét kihasználva elkapom a jobbját. Rafinált azért, meg kell hagyni, mert a kialakult helyzetet inkább kihasználja. Ahelyett, hogy hátrálna, közelebb lép, s balját ebből a veszélyes közelségből emeli ütésre.
Úgy tűnik, annyi év után is érhet meglepetés. Ha már úgyis szorítom a jobbját, megkísérlem a háta mögé csavarni, de elkések: a fogam összecsikordul, zsibbasztó fájdalom árad szét az állkapcsomon és egy pillanatig elsötétül a szemem előtt a világ. Arról hamar meggyőződhetek így is, hogy vért nem érzek a számban, nem haraptam el a nyelvem. Az egyetlen vigasz bosszúságomon, hogy a pár nyomorúságos másodperc és az aztán is csontjaimban uralkodó tompa fájdalom ellenére is véghez viszem a műveletet. Próbál ugyan lefejelni, de minthogy nem lát hátrafelé, ez már nem sikerül neki. Leszorítom az egyik asztalra.
Észre sem veszem az ismerős kellemetlen érzés erősödését, ahogy a démon ott terem az ellenfelem előtt, kését előreszegezve, s a szájában tartott falattal egyszerűen arcba köpi. Ezen aztán a férfi annyira meglepődik, hogy felhagy a ficánkolással is, de azért nem eresztem.
Ahogy kissé lassabban veszem már a levegőt és körbepillantok, látom, hogy a többi társam is elbánt mostanra ki-ki a maga tengerészével.
Ekkor csap csak meg az ajtó felől érkező hűvös szellő, s ahogy odakapom a tekintetem, hatalmas termetű szőke embert pillantok meg, ahogy a küszöbön áll. Szélfútta hosszú haja a vállain pihen, nem hosszú, de dús szakáll keretezi az arcát. Végignéz a felforduláson, ám ahelyett, hogy megdorgálna vagy erősítést hívna, torkából hangos kacaj tör fel, hogy majd’ belecseng a fülem.