[Küldetés] Drachengold

Az egyeztetések határideje: 01.10.
UPDATE: a reagok megírásának határideje: 01.18. éjfél

Jól belemelegedtem a kard forgatásába, ahogy újra és újra végigvettem a gyakorlatokat, igyekezvén kijavítani a hibáimat, ezért eltelt pár perc mire észrevettem, hogy valaki figyel. Egy fiatal, vörhenyes fiú, egy nem túl magas novícius, úgy 160 cm lehetett, az egyenruha is lógott rajta jóformán.
Egy bosszús horkantással a megszakítás miatt, leeresztettem a pengét és a fa korláthoz menve, leemeltem róla az ingem, megtörölve vele izzadt képemet.
- Mondjad, mi van? - kérdeztem rá még kicsit lihegve, mire látványosan összerezzent.
- Öhm, én... a rendfőnök küldetett. Egy tiszt van itt, de nem a mi rendünkből és látni akar.
Látva, hogy hogyan reagált, visszafogtam magam és kiszusszantottam magamból a bosszankodást, majd békítően megveregettem a vállát, hiszen én is voltam valamikor az ő helyzetében, bár.....soha nem voltam ilyen ijedezős.
- Szedd már össze magad, itt nem bánt senki. - vigyorodtam el. - De ne adj okot, hogy a többiek rajtad élezzék a nyelvüket. - ugrottam át a korlátot és belebújva az ingembe Sangarinus szobája felé vettem az irányt. - Tudsz valamit mit akar? - kérdeztem, miközben velem tartott.
Szavaimra először igyekezett összeszedni magát és hátrahúzta a vállát, kinyomva a mellkasát, ahogy illik, közben bőszen bólogatott.
- Nem mondta, csak a tiszttel beszélgettek. Azt mondta a rendfőnöknek, hogy személyesen válogat embereket a kíséretbe valami püspök mellé. Egy kicsit meglepett, hogy személyesen a nevedet mondta, azt hittem, Sangarinus ajánl majd neki pár lovagot.
Elgondolkozva hallgattam a fiú szavait, aminek tartalma engem is legalább annyira meglepett, mint a rendfőnököt – legalábbis gondolom, - mivel még csak tanonc voltam, még ha már jó pár küldetést magam mögött is tudhattam. Azért voltak itt nálam jóval tapasztaltabb veteránok is.
- Hát hiába találgatunk, de mindjárt megtudom mit is akar valaki pont tőlem. - mondtam a küldöncnek, de egyelőre nem tudtam, hogy örüljek a dolognak vagy tartsak tőle.
- Már ha elmondja. Az a baj ezekkel a magasrangú tisztekkel, hogy mindig titkolóznak. Hogyan kövesse őket az ember, ha nem mondják el, miért és hová?
Elnevettem magam.
- Úgy látom már van némi tapasztalatod. De a püspök nem hiszem, hogy elengedne vakon, csak jobb, ha tudom mibe rángatnak bele, nem igaz?
Bár ugrottam én már fejest nem egy olyan kalandba, aminek meglepetés volt a vége.......
- Hátha elmondják, miről is van szó, mégis csak furcsa, hogy kifejezetten egy tanoncot kérnek egy fontos ember kíséretébe. – vélekedett a novícius nem kicsit kétkedve.
- Nem tudtad, hogy híres vagyok? - veregettem meg a vállát biztatóan, aztán mivel nem úgy nézett ki, hogy kinyitja az ajtót és bemegy, magam tettem meg, elcsípve még egy elfojtott mosolyt és némi csodálatot, ami kissé zavarba hozott.
Mikor aztán benn voltam, meghajtottam a fejem illedelmesen - sokat szelídültem már régi énemhez képest, - és köszöntöttem a bent lévőket.
- Dicsértessék az Úr! Hivatott uram? – emeltem tekintetem nyíltan a rendfőnökre.
Odabenn Sangarinus püspök szobája a szokásos rendjében tárult elém, de a szoba puszta atmoszférájából is érzékelhető volt, hogy az átlagoshoz képest eltérő alakok is jelen voltak benne.
feljebbvalóm az íróasztala mögött állt.
- Mindörökké ámen - biccentett nekem a rendfőnök - Igen, hívattam, testvér.
Tekintete a két alak felé fordult. Egyikük egy fiatal, talán velem egy idős, vagy talán kicsit idősebb fiú volt, talán egy apród vagy tanoncféle, a másikuk egy megtermett, idősödő férfi, ám elképzelhetőnek tűnt az is, hogy talán csak korán őszült meg.
Mindkettejük viseletéről látható volt, hogy keresztes lovagok és az idősebbik igen magasrangúnak is tűnt, fehér köpenyén nagy, arany szegélyű piros kereszt foglalt helyet, a nyakában szintén tekintélyes méretű és súlyú aranylánc lógott, egy rubinköves medállal. Érdeklődve mért végig, mielőtt megszólalt volna.
- Jozef Strandguthoz van szerencsém bizonyára.
- Igen uram, az vagyok. Hallottam, hogy név szerint épp engem kéretett, talán ismer valahonnan? - bólintottam és bár tiszteletteljesen, de a szokásos merészségemmel – egyesek szerint pimaszsággal, - kérdeztem vissza.
Nem gondolom, hogy szemtelen lennék, csak épp általában nem szoktak visszakérdezni ilyen magas rangú úrnál és úgy látom tetszett is neki a hozzáállásom, mert ha jól figyeltem egy pillanatra elmosolyodott, bár hamar rendezte a vonásait. Sangarinus sem fedett meg.
- Kétlem, hogy találkoztunk volna, Jozef testvér, de a nevét volt alkalmam hallani. Fontos ügyben biztosítok kíséretet és személyesen látni akartam ezért. Raynald von Weissburg vagyok, provinciám priorja.
Ezek szerint személyesen nem találkoztunk ugyan, de már hallott rólam. Remek! Ettől nekem is jobb kedvem kerekedett. Ráadásul a nevét és a titulusát is megtudtam. Egy prior! Egy láthatóan veterán harcos, aki még mindig jól tartotta magát. Valószínűleg még maga vezette seregeit csatába, még ha most már feladatai nagy részét adminisztráció és diplomácia tehetik ki a hadi stratégiák kidolgozása mellett. Hmm, már érthető volt a drága ruházat! De az még mindig kérdés, hogy mit akart, hiszen azért nem voltam elszállva magamtól, hogy ennyire híres lennék......bár hizlalta volna a májam.
- Uram! - hajtottam meg a fejem somolyogva. - Megtisztelő az érdeklődése irántam.
Valami elégedettség terült el a prior arcán, úgy látszik tetszett neki a hozzáállásom, Sangarinus püspök sem avatkozott közbe, nem fagyott meg a levegő, nem alakult ki feszültség, ami az én esetemben igen nagy szó volt.
- Nos, választásomnak volt indoka, amelyre rövidesen fény is fog derülni. A rendfőnökkel mindent megbeszéltünk, egy időre tudják majd nélkülözni, s bízom benne, hogy az út során hasznos tapasztalatokra tehet majd szert, így a tanulásban sem fog elmaradni a társaihoz képest. Úgy gondolom, hogy gyakorlattal tanul legtöbbet az ember. Mit gondol erről?
Természetesen izgatott lettem, mint minden feladatom előtt, hiszen a kalandvágyam mérhetetlen volt, ezért keveredtem legtöbbször veszélyes dolgokba. És most ismét kiszabadulhattam az unalmas, gyakorlatozással és imádkozással töltött hétköznapokból.
- Csak egyet tudok érteni Önnel Weissburg prior. - kaptam a szavain. - Mindig örülök, ha hasznosan és tanulságosan tölthetem a tanoncéveimet.
A prior elégedetten biccentett oda a püspöknek, majd tekintete ismét felém fordult.
- Kiváló, Jozef testvér, teljes menetfelszerelésben várom a kapuban tertia után. Nem időzhetünk túl sokáig, nem akarom megváratni a megbízónkat.
Ez utóbbit mintha kissé a rendfőnök felé is mondta volna, s Sangarinus biccentett.
- Természetesen. Nincs sok idő, Jozef testvér, mihamarabb készüljön el az indulásra. A rendház biztosít néhány napra elegendő élelmet a számukra, prior.
Von Weissburg is biccentett.
És igen! Minden valószínűség szerint megfeleltem a prior vizsgáján. Két lábbal a föld fölött lebegtem és már az sem nagyon érdekelt, hogy tulajdonképpen nem kaptam választ azon kérdésemre, hogy miért én, de nem mindegy? A püspök nem tiltakozott és ő kedvel engem, ha olyan nagyon veszélyes lenne, azért csak mondaná......nem
A parancsot meghalva azért kicsit meg is lepődtem, de egy keresztes tanoncnak nincs túl sok holmija, főként, ha úton kell lenni és már rutinosan tudom mit kell összeszedni, ezért csak bólintottam.
- Azonnal neki látok a készülődésnek és időben a kapunál leszek. Von Weissburg prior! Sangarinus rendfőnök! – húztam ki magam uralkodva a lelkesedésemen.
- Igyekezzen minél jobb benyomást kelteni, testvér - pillantott rám a püspök. - A megbízójuk köztudottan olyan ember hírében áll, akinek nehéz a kedvére tenni. Még ha személyesen önt is kérte, illendő, hogy megtisztelje. – mondta és a szemében azért ott a figyelmeztetés.
- Természetesen, uram! – néztem rá ártatlanul, amiben magam voltam a megtestesült jóság. - De ki a megbízó, aki ennyire bízik bennem? - tört fel belőlem a kíváncsiság.
A püspök a priorra nézett, aki válaszolt:
- Egy püspök, akit jól ismer és okkal küldött személyesen önért. Institoris őexcellenciája.
A szemem kikerekedett és csak azért nem tátottam el a szám, mert meg sem tudtam moccanni a meglepődéstől, mert már nem is tudom mikor találkoztam utoljára fogadott atyámmal.
A szívemben azonban a következő pillanatban ujjongás kélt, hiszen nagyon hosszú idő után bizonyítani tudom majd neki, hogy mennyit változtam……remélhetőleg előnyömre.
A gondolatok csak úgy kavarogtak bennem, hogy majdnem elfelejtettem, hogy kik előtt állok és már mozdultam, hogy kiforduljak az ajtón, mikor észbe kaptam.
- Elbocsátanak? - néztem rájuk kérdően.
Mikor megkaptam az engedélyt már rohantam is és kezdtem pakolni. Váltóruhát, viaszos ponyvát, a táborozáshoz szükséges tárgyakat, segítő nyakláncaimat mind bepakoltam és a konyhára sem felejtettem el benézni, az ellátmányomért. Régi megszokás ez, a hasat mindig meg kellett tömni, ha mód volt rá!
Aztán a megadott időben a kapunál voltam, egyenruhában, a zsákommal és fegyvereimmel és a lovammal, Bársonnyal, amit atyám vett nekem.

Kora délelőtt érkeztünk Petrával Bredenfeldre, mikor a nap még nem sütött olyan magasan, hogy felmelegíthesse a tájat, mindössze egy céllal. Mesterem kutatását előrébb vinni. Hetekkel korábban úgy értesültünk róla, hogy a környékbeli erdőkben különleges rúnákat véltek felfedezni, melyek segíthetnek neki, s mivel tanítványa volnék, természetesen magával rángatott, hogy ha valóban valami nagyszerűt vélünk felfedezni, én is tanulhassak belőle. A délelőtt nagy részét egy szoba kibérlésével és felszereléseink átnézésével töltöttük, ki nem hagyva a szükséges biztonsági rúnák elhelyezését, melyeknek működését még most sem értem igazán, majd egy kiadós ebédet fogyasztottunk el az ivóban, miközben kérdezősködtünk a helyiektől, hogy aztán egy tökéletesen eredménytelen délutánt töltsünk el a környező erdőségek átfürkészésével.
- Hát ez is haszontalan volt. – morogtam a korsóm fölött. Hogy kipihenjük a fáradalmainkat, természetesen az ivóban kötöttünk ki, ahol én sört, Petra meg bort ivott.
- Holnap talán nagyobb sikerrel járunk. – mosolygott rám kedvesen. – Csak egy kis szegletét tudtuk átnézni az erdőségeknek.
- Igaz, de hát azt mondták, hogy a környéken látták a karcolatokat, nem?
- A környékbeli erdőkben. – pontosított. – Az körülbelül még kettő másik falut és azok területét is magába foglalja.
- Ez bizony elég nyomasztó. – sóhajtottam fel és lehörpintettem a maradék italomat is, hogy keserűségével elnyomhassam a sajátomat.
- Figyelj, Erlendr. A kutatás nem egy izgalmas, vagy gyors folyamat. Idővel majd te is rájössz. – arcán az apró ráncok, mintha elsimultak volna, mikor ő is kiürítette a poharát. – Van egy ajánlatom. Ha hajlandó vagy a holnapi napot nyugton tölteni itt, akkor én elmegyek és körbekérdezősködök a másik két faluban is. Talán az ottani erdészek láttak valamit. Bele fog telni az egész nap, de ha minden jól megy, estére visszatérek és másnap már egy csöppet pontosabban meghatározott szegletén tudunk keresni az erdőnek. Mit szólsz?
- Nem értem, miért ne mehetnék veled.
- Nem vagyok biztos benne, hogy a térképek nézegetése és másolgatása kedvedre való elfoglaltság lenne. Mellesleg, nem sok hasznodat venném, ha csak faluról falura kell sétálnom.
- Ezzel nem tudok vitába szállni. De akkor taníts nekem olyan rúnákat, amik hasznossá is tesznek!
- Majd ha készen állsz rájuk, megtanítom őket. Addig pedig gyakorolj! A legtöbb rúnához több mágia becsatolása szükséges, mint a Nap-hoz. – ezzel és poharának koppanásával le is zárta a beszélgetést és visszatértünk szobánkba, hogy egy kiadós éjszakai pihenést tudhassunk magunkénak.
Másnap reggel egy nem könnyes búcsút vettünk egymástól, s én úgy döntöttem, megérdemlem, hogy legalább délig alhassak. Elvégre nem volt kötelező, hogy felkeljek, és már olyan régen aludtam igazán jól és eleget.
A délutánt, jobb híján a Csendes malac ivóban töltöttem, reménykedve abban, hogy valami érdekesség történik majd, ám csalódnom kellett. Órákon át, csak jöttek és mentek az emberek, beszélgetni senkinek nem volt kedve, a tulajdonos pedig nem kívánta hallgatni a történeteimet.
Unatkozásom azonban csak addig tartott, amíg az egyik utazóköpenyt viselő páros, le nem telepedett egy közeli asztalnál. Nem ismertem az arcukat, így arra számítottam, hogy akár csak a legtöbben, jönnek és mennek is, de tévedtem. Kényelmesen elhelyezkedtek, rendeltek és az asztalukat különböző irattekercsekkel borították be, hogy azt tanulmányozgatva belevesszenek gondolataikba. Ahogy jobban megnéztem őket, láttam, hogy a magasabbik alak egy őszülő, bajuszos úr, szemüveggel a görbe orrán, a kisebbik pedig egy gyerek, kócos barna hajjal. Első ránézésre alig múlhatott el tíz.
Fellelkesedvén, hogy végre valami érdekességet tapasztalok, felpattantam és megközelítettem az asztalukat.
- Adjon Isten jó napot Önöknek. - köszöntöttem széles mosollyal az idegeneket. - Hosszú útra, vagy hosszú útról?
- Adjon Isten! – kapta fel a fejét a fiú, kinek csillogó szemei elárulták, örült a változásnak.
Az idősebb alak hümmögve megigazította a szemüvegét, ahogy végigmért, mielőtt köszöntött volna.
- Adjon Isten. Mindkettő helyes, ami azt illeti. Hosszú út áll mögöttem és áll is még előttünk, immár a tanítványommal. – bökött állával a fiú felé.
- Igen! Hosszú és kalandos. – tette hozzá izgatottan az említett.
- Na, azt nem mondtam, Tobias, de azt igen, hogy akár veszélyekkel teli is lehet. – pirított rá a bajuszos férfi, majd vonásai aztán kissé ellazultak, ahogy rám nézett. - De hát manapság melyik út nem veszélyes? Nem igaz?
A kérdésére, csak hangosan felkacagtam. Nem azért, mert humorosnak tartottam, hanem mert érdekesnek, és mert végre egy jónak ígérkező társaságba csöppentem.
- Való igaz. De a veszély a kaland része. - mosolyogtam a fiatal fiúra, majd az idősebbre néztem. - A kaland pedig az élet sója. Az én nevem Erlendr. Hogy szólíthatom az urat?
- Örvendek a találkozásnak, Erlendr. – biccentett az öreg. - Én Friedrich Bern vagyok, de Alatarnak is szoktak szólítani. Ma érkeztünk csak erre a vidékre, hogy egy hipotézisemet alátámaszthassam.
- Afféle terepgyakorlat!
- Nem, Tobias. - sóhajtott a férfi és az asztalon könyökölve kissé megmasszírozta a halántékát. - Megmondtam, már ezerszer: ez nem játék, nem terepgyakorlat. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy gondatlanok és nemtörődömök legyünk.
- Igen, mester...
- Szóval kutatás? Ritkaságszámba mennek az ilyesfajta tevékenységek manapság. Csak nem varázsló volna? – fürgén átfuttattam szemeimet a felszereléseiken, ám csak egy szem-szerű szimbólum volt az egyedüli árulkodó jele annak, hogy mágiával foglalatoskodtak, - Ha olyan veszélyes helyre mennek, bizonyára felkészültek. Miféle hipotézis az öné, Alatar?
Alatar ismét hümmögött és az egyik táskájából elővett egy kendőt, amivel szemüvegét kezdte törölgetni.
- Így igaz. – mondta. - A Carolusburgi Mágkuskör tagjai vagyunk mindketten. Értelmes embernek tűnik, kedves Erlendr, úgy sejtem, nem véletlen az érdeklődése sem. Mindig is foglalkoztatott a mágia eredete és története, illetve a típusai, egyszóval a mágia szisztematikája. Sokan unalmasnak találják..
Ezen a ponton még mondott valamit az úr, én pedig bólogattam, mintha értettem volna, mit is akar elmagyarázni, ám gondolataim, mintha elkalandoztak volna, s képtelen voltam odafigyelni. Csak akkor tértem igazán magamhoz, amikor megköszörülte a torkát és én nem tudta, hogy lebuktam e, vagy csak ki volt száradva.
- A hipotézisem... nos, röviden úgy foglalnám össze, hogy véleményem szerint van kapcsolat az egyházak és a miáltalunk használt mágia között, ennek bizonyítékát pedig prekoncepcióm szerint az angyalromok rejthetik.
- Való igaz, van azokon a helyeken valami különleges. Ugyanakkor, jómagam is mágustanonc volnék és engem sokkal jobban izgat a mágia praktikus felhasználása, mint sem az eredete. Az erről való elmélkedések túl régóta ostromolták már a gondolataimat. - nevettem fel ismét. - De kérem, engedjék meg, hogy magukkal tartsak! Nem, mint egy tanonc, hanem mint egy kísérő. Ha pedig valóban rálelnek valami nagyra, nem kell aggódniuk, hogy elfecsegem másoknak.
- Hm, így az érdeklődése is érthető, igen... Tulajdonképpen nem áll olyan távol az ön érdeklődése az enyémtől, még ha a mágián belül más diszciplína is a praktikum. – egy darabig eltűnődött, míg én és a tanítványa is csillogó szemekkel néztünk rá, szívünkkel a torkunkban. - Nos legyen, nem bánom.
- Igen! – ujjongott Tobias és az én lelkem is, mintha felszabadultan röppent volna ki a testemből, s vissza is, egy pillanat alatt.
- Mivel valóban nem tudom, mennyire biztonságos a vidék és hogy mit találunk a romban, nem árthat, ha többen vagyunk, esetleg olyasvalakivel, aki ismerősebb errefelé, s hátha ön is profitálna a kutatásból.
- Ígérem, nem fogja megbánni. - húztam ki magam széles mosolyomat ismét magamra öltve, majd gyorsan visszafordultam a székemhez, melyen köpenyem, botom és könyvem pihent, hogy azokkal a kezemben állhassak készen. - Mikor indulunk?
- Éjszakára megpihenünk itt, holnap pedig napkeltekor terveztem indulni, hogy minél nagyobb távolságot világosban meg tudjunk tenni.
- Ó. - engedtem le a vállamat, hogy csalódottan búcsúzzak izgatottságomtól. - Akkor még bőven van időnk az éjszakából. Nem bánják, ha a székemet is idehúzom? Már hiányzott egy jó társaság a napomból.
Alatar, látván lelkesedésemet, felkacagott.
- Dehogy, jöjjön csak. Tobiasnak sem árt, ha átbeszéljük kissé a dolgokat, s önnek sem, ha beavatjuk.
Miután kényelembe helyezkedtem kettejük között, az öreg elmondta, hogy a romok, egy Falkenrath nevezetű kis település mellett található, s a térképén is megmutatta, mennyire az ellenkező irányba van, amerre nekem, a mesteremmel rúnákat kellene keresnünk. Azt is elmondta, hogy a területen legalább harminc éve nem volt kutatás, és amikor említette, hogy feljegyzéseket sem talált róla, én csak elmosolyodtam, hiszen tudtam, és valószínűleg ő is tudta, hogy a Harag napján rengeteg épület égett porrá, a bennük tárolt papírokkal együtt.
- Ha van bármi felszerelése, ami segítheti a kutatást, ne hezitáljon magával hozni. – mondta a férfi.
- Sok dolgom nem lesz, amely segítheti önöket, de remélhetőleg mesterem visszaér estére, majd őt megkérdem, mit tud a helyiségről. Mi magunk is csak tegnap érkeztünk, helyi rúnákat kutatni.
- Áh, szóval rúnamágia! - elismerően biccentett egyet. - Igazán rejtélyes és szép ága a mágia gyakorlásának. Jómagam inkább az arkán területen vagyok jártasabb. Azt hiszem, jól kiegészíthetjük majd egymást, Erlendr. Hogy hívják a mesterét? Nem tagja véletlenül a máguskörnek?
- A neve Petra Blatt. És bevallom őszintén, nem tudom, hogy a Carolusburgi máguskör tagja e. – csóváltam meg a fejem. - Úgy emlékszem, mintha ott tanult volna... de nem szokása mesélni magáról.
- A neve ismerősen cseng, de lehetséges az is, hogy összekeverem valakivel. Nos, nem tudom, hányadán állnak egymással, de érdemes volna az engedélyét kérnie tanoncaként talán, de amennyiben szükséges, úgy én is írhatok egy kérelmet felé. Ha viszont nem kell tudjon minden lépéséről, úgy elég, ha csak megemlíti neki a nevem, esetleg Falkenrathot és hogy velünk tart. Ön azért mégis meglett felnőtt férfi, nem úgy, int Tobias, akire még jobban oda kell figyelnem.
Nevét hallván a fiú összehúzta magát a székben, hogy még kisebbnek látszódjon és teáját szürcsölgette.
- Magam sem gondoltam másképp. Tanonc vagyok ugyan, de önálló. - veregettem meg a mellkasomat büszkén, majd halálosan komoly tekintettel fordultam Tobias felé és megragadtam a vállát. - Tudom, hogy mestered mindenre meg fog tanítani, de a magad és a körülötted állók biztonsága érdekében, kérlek, soha ne szakítsd meg a figyelmedet varázslás közben.
Bár úgy éreztem hadartam, még sem hittem, hogy érthetetlenül gyors lettem volna. Abban viszont csak reménykedni tudtam, hogy a fiú megfogadja a tanácsomat és nem kerül olyan helyzetbe, amilyenbe magamat helyeztem annyi évvel ezelőtt. Végül megköszörültem a torkomat és elengedtem a fiú vállát.
- Igen, igyekszem. – válaszolta a fiú, komoly tekintettel.
- Én elmegyek egy korsóért. Hozhatok valamit önöknek? Még egy pohár teát? - kérdeztem, ahogy felpattantam a székemből.
- Igazán kedves öntől, Erlendr, de engedje meg, hogy én fizessek. A máguskör finanszírozza ugyanis a kutatást, így az ellátmányunkat is. - mondta, majd egy pénzzel teli erszényt tett az asztalra és felém csúsztatta.
Meglepődve nézek az erszényre, majd Alatarra.
- Ez bizony egy remek előnye lehet a tagságnak. - felemeltem a zsákot és kifizettem belőle az új kört. A délután további részét a beszélgetések és a papírlapok nézegetése töltötte ki, miközben minden szükséges információt próbáltam megjegyezni, majd mikor az éjszaka felhozta a csillagokat az égre, megmondtam nekik, merre is szálltunk meg, hogy reggel Tobias el tudjon jönni értem.
Előtte azonban meg kellett győzzem Petrát arról, hogy ne kelljen vele mennem az erdőbe sétálgatni, hanem had mehessek egy kissé izgalmasabb szegletébe a környéknek, régi, elhagyatott, és potenciálisan veszélyes romokat felderíteni.
- Hogy érted, hogy közbejött valami? – ült le mesterem az ágyra, karba tett kezekkel.
- Nos, odaát az ivóban találkoztam két alakkal. Az egyik, ha jól emlékszem Alatarnak nevezte magát, a másik pedig Tobias. – magyaráztam karót nyelve ülve a széken, az ággyal szemben. – Ők az angyalromokhoz mennek, közel Falkenrath-hoz és én felajánlottam nekik a segítségemet.
- Miért akarnak azok az ostobák angyalromokat nézegetni? És te miért tartasz velük? Végre találtam valami kézzel fogható iránymutatást a rúnák hollétéről. Nem akarnál inkább tanulni is valamit?
- Nos, Alatar a Carolusburgi máguskör tagja és … - magyarázkodtam volna tovább, ám egy hirtelen ujjmozdulattal belém fojtotta a szavakat.
- A máguskör tagja? Akkor, az nem az igazi neve. Nem mondta, hogy hívják?
- Friedrich… Barn. Ha jól emlékszem.
- Nem Bern?
- De, Bern!
- Hát még életben van? – nevette el magát, mire én is végre elengedhettem magam. – Tudod mit? Menj vele! Van tekintélye az öreg bajusznak és talán még hasznod is válik a dologból.
- Akkor nem haragszol? – kérdeztem, reménykedve, hogy megúszom a kioktatást.
- De, haragszom. Viszont az én kutatásomhoz elég leszek én is. Csak vigyázz magadra és tanulj minél többet. Már nem kell sok, hogy elküldhesselek vizsgázni, szóval örülnék, ha a jövőben előbb beszélsz velem ilyenekről, minthogy egyből fejest ugrasz a lehetőségbe.
Az éjszaka hamar elrepült, főleg, hogy Petra korán reggel felkeltett és a nyakamba akasztott egy öt méteres kötelet mondván, nagy hasznát fogom venni az a romok között. Ő egy gyors reggelit követően elindult, hogy kutatását folytathassa, én pedig az ajtónk előtt várakoztam Tobias-ra, hogy kezdetét vehesse a kaland, amire egész éjjel vártam.

Ősz van.
Mindig szerettem ezt az évszakot: a szabad ég alatt, lóháton utazva vagy vadászat közben mind közül a legkellemesebb. Jobb még a szeszélyes, vadul eleven tavasznál is. Mióta beköszöntött, olyan sokat bámulok kifelé a Pünkösdi Palota ólomüveg ablakain, mint egy unalmas tanórán ragadt kisdiák, ám az időm, amit sétára vagy más egyéb hasonlóra fordíthatnék, kevesebb, mint akármelyik novíciusnak valaha volt. A hivatásom a szokottnál is jobban elfoglal, s még szerencsésnek mondhatom magam, amiért Észak krízisei egyedül ilyenformán érzem meg; a közemberek a gyomrukban és a fejük felett meg a felfeslett zsebükben találják, míg nekem csak az íróasztalomon foglal el egyre több és több helyet.
Nem talál máshol az a levél sem, amely végül elmozdít az irodámból: bizonyos Thomas Brückner atyától érkezett, akinek Vogelberg falu népe a nyája. Még csak rövid ideje. Különösnek találom ezt. Vogelberg túl kicsiny ahhoz, hogy ezekben a nehéz időkben is megálljon a lábán, ámde úgy tűnik, mégis képes rá valahogyan. Brückner panaszai egyáltalán nem olyan természetűek, mint vártam; felkészültem rá, hogy élelmet, alamizsnát vagy egyéb módon a megélhetését segítő adományt vár, ám az elkoszolódott levélben teljesen más áll.
Az angyalromokkal kapcsolatos babonák zavarják.
Még úgy is felszalad a szemöldököm, hogy nincs jelen senki sem, aki láthatná. Mi az ördög zavarja ennyire néhány ócska pletykában? Ám az ifjú Brückner eretnekségre, valamiféle alattomos dologra gyanakszik, s fonák módon ő maga sem érti, hogyan állhat az otthona még egyáltalán. Különös. Hanem ez olyasvalakiért kiált, aki kiismeri magát hasonló esetekben. Mint amilyen én is vagyok.

Hazudnék, ha tagadnám, hogy kapóra jön a lehetőség: felélénkülve hívatom az intézőmet, hogy elbeszéljem neki, egy időre házon kívül leszek. Nem ellenkezik - ha ellenkezős fajta lenne, alighanem rég máshol állna alkalmazásban.
Nem viszek külön kíséretet, amelynek láttán a falusiak csak gyanakvóbbá és zárkózottabbá válnak. Én magam sem öltözöm ki, gyolcsingemre mellényt, zekét és zubbonyt húzok, a galléromba sálat, az övembe kesztyűt gyűrök - szarvasbőr nadrágom és térdig érő lovaglócsizmám régi darabok, de kiállták az idő próbáját. Szükség is lesz rájuk, mert úgy megyek, ahogy az első naptól a legközelebb áll hozzám: lóháton.

Nem érek oda egyetlen nap alatt, mert messze van már az idő, amikor jó ötletnek találtam a vágtát; ha eléggé meghajtanám a gesztenyepej lovamat, napszálltára Vogelbergben lehetnék, ám ehhez túlságosan élvezem az őszi utazást. A nordwaldi fogadót, amelyben éjszakára megszállok, már kevésbé. Nem a legrosszabbak közül való, de azért nem is fogom a szívembe zárni, cellaméretű szobájában gond nélkül végighallgathatom az éjjeli vendégek társalgását, s bár szalmazsák helyett ágy jutott a piciny helyiségbe valahogyan, azért azt meg kell hagyni, láttam már ennél jobb zsákot néhol. A fűrészporos kenyér meg a hideg, híg lencse sem fog hiányozni, bár legalább nem találtam benne bogarat vagy makkhéjat. A reggelire felszolgált kása már jobban emlékeztet egy ételre, de azért nem szentelek neki sok időt, s néhány perc múlva, hogy az érte kért összeget a pultra tettem, ismét nyeregben vagyok, a hátam mögött hagyva a kissé zajos és huzatos Farkaskarmot a híg és hideg lencséjével meg a huzatos, szűk kőszobáival.
Jöjjön rájuk jobb idő, fut át a fejemen, ahogy a nem is olyan messzi távolban friss épületfából ácsolt, szerény templomtornyot pillantok meg. Tőle nyugatra ismerős fehérség magaslik. Abból csak a legrosszabb helyeken nem érez meg semmit az utazó.
Ahogyan az elém táruló Vogelberg is fittyet hány mindenre, ami az összes hasonló falut kivéreztette.

Köszönöm a reagokat, ezennel túl is vagytok az első körön!
Nagyon élveztem olvasni az írásaitokat. A következő körben is úgy tervezem, hogy az utolsó egyeztetéstől számítva tűznék ki határidőt, ugyanígy jelezni fogom nektek is és updatelni fogom a posztot, hogy vissza tudjátok nézni, ha szükség van rá.
Induljon a második kör! Keressetek discordon, ha készen álltok.
(Akikkel már egyeztettünk, nyugodtan élvezzék ki a hosszú határidőt)

Az egyeztetések határideje: 01.26.

Mikor megláttam a települést, sejtettem, hogy megérkeztünk, bár a nevét csak most tudtam meg és kíváncsian néztem körbe, hogy vajon mit keres püspök atyám ebben a düledező faluban. amihez még komoly katonai védelem szükségeltetik.
- Igazán bizalomgerjesztő! - nézelődtem. - Merre van Institoris püspök?
Elég nehéz lehetett itt elvegyülni.
Raynald állával a templom felé bökött.
- Alighanem a magával hasonszőrűek társaságában. És ha nem, majd a helyi atyától útbaigazítást kérünk.
- Hát igen, máshol aligha lehet. - vigyorodtam el, bár azt nem igazán értettem miért tartanak tőlünk az emberek.
A lovam a templom és a mellette látott épület felé fordítottam, majd amikor odaértünk, fürgén leugrottam Bársonyról és kikötöttem. - Megnézem.
- Rendben van - biccentett Raynald, majd lepattant a lováról ő is, megpaskolta a nyakát és valamivel távolabb maradva figyelt.
Észrevettem, hogy az templom melletti épület ajtaja nyitva maradt: bárki is ment be utoljára, elfelejtette becsukni. Ez megkönnyítette a dolgom. Közelebb mentem és láttam egy kis előszobát és azon túl a kandallóban lobogott a tűz.
- Hahó! Van itt valaki? Testvér? Institoris őexcellenciáját keressük! - léptem be a nyitott ajtón, jólesően érzékelve a meleget.
Bár semmi nem utalt bajra, a nyitott ajtó és a csönd elbizonytalanított, így a kardom felé nyúltam, de aztán meghallottam és meg is láttam a következő pillanatban a papot és meghajtottam előtte magam.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - köszöntött.
- Dicsértessék, atyám! Raynald von Weissburg  priorral érkeztünk és Institoris püspök urat keressük! Tudja merre találjuk? - léptem még beljebb.
Nem nagyon értettem a pap arcára kiülő zavarodottságot, amit a kérdésem okozott láthatóan, egy darabig teljesen hiába próbált szavakat formálni a szájával, nem jött ki rajta hang. Mintha nem tudta volna mit mondjon.
- Institoris püspök úr? Miért keresik? – nyögte ki végül.
Megütközve néztem az atyára, majd ki az ajtón a priorra.
- Hát.......úgy tudom engem kért....kísérőnek. - mondtam és körbenéztem. - Ezek szerint ismeri. Itt van? - néztem rá gyanakodva.
- Engedj oda fiam – szólalt meg a hátam mögül kilépő Raynald és én nem ellenkeztem, kissé félreálltam, hogy elmehessen mellettem. - Brückner atya – biccentett az atya felé. - Tudomásomra jutott, hogy Institoris őexellenciája ide, Vogelbergbe távozott, én pedig meghoztam a kíséretét.
A fiatal pap még mindig egészen zavarban volt, de feltűnt, hogy sűrűn az egyik szoba felé tekintgetett.
Értetlenül figyeltem, miért akarná titkolni az atya Norven püspök itt létét? Mi ez az egész? De mire erre a rejtélyre rákérdezhettem volna, egy igen csak ismerős alak lépett elő.
- Igen, itt vagyok – közölte érces hangon. - Elmondaná, mikor adtam parancsba, hogy kíséretet állítson össze és hozzon utánam?
Mosoly derengett fel az arcomon, amikor megpillantottam, de nem nagyon láttam, hogy boldog lett volna a pior szavaitól. Egy pillanattal később rájöttem, hogy nem ő akarta, hogy idejöjjek. A mosoly lehervadt.
- Atyám. - hajtottam azért térdet előtte. - Ezek szerint nem Ön hivatott.
A prior azonban diadalittasan mosolyodott el, aztán fejet hajtott, majd kihúzta magát.
- Nem volt szükségem a parancsára ehhez, már megbocsásson excellenciád. A vidék veszélyes, nem kockáztathatjuk meg, hogy valami baja essen. Csupán elővigyázatosság. A kötelességem teljesítettem. – mondta cseppet sem megrettenve a püspök atya szilaj tekintetétől, aztán felém biccentett.
- Nos, ez valóban az én ténykedésem volt már - ismerte be Raynald, és megszívta az orrát.
- Tekintse magát szerencsésnek, amiért a ténykedését majd a Katedrálisban véleményezem. – kapta meg azonnal a magáét atyámtól, de aztán ő is rám nézett.
- Nem – ismerte el. - A prior önfejűségéből érkeztél, de azért ne bánd. – nyújtotta a kezét felém jóval kedvesebb hangot megütve, mint a priorral. - Hanem hol akarsz ennyi embert és lovat elszállásolni, Brückner fiam? Illene, hogy ne mind a te asztalodnál üljön.
Egy pillanatra elgondolkodott a pap.
- A priornak átadom a saját szobám, én alszom majd itt a nagyszobában, a lovag úrnak a cselédszobát tudom felkínálni, de még attól tartok, rendbe kell tenni. A maradék négy keresztesnek csak találunk valakinél szállást, s a lovaknak is, bár sajnos csak szétszórtan, itt-ott van rá lehetőség, attól tartok, egy helyen nem.
Kicsit megkönnyebbülve csókoltam meg atyám kezét, - ahonnan most hiányzott a hivatalát jelző püspöki gyűrű, - mert attól féltem, hogy vissza fognak küldeni, pedig örültem, hogy végre elszabadultam és annak még jobban, hogy végre atyámmal járhatok ismét a küldetésben.
- Majd igyekszem hasznos lenni. - mondtam, aztán felállva biccentettem a papnak. - Nekem megfelel a szállás.
- Ez alighanem megfelel mindnyájunknak. Élelmet hoztak, prior? – hagyja jóvá a dolgot atyám is.
- Természetesen, teljes menetfelszereléssel jöttünk mindannyian, tartós élelemmel a nyeregtáskákban - húzta ki magát elégedetten a férfi.
- Kitűnő. Alig hiszem, hogy itt össze tudnának szedni elegendőt ennyi emberre. Ketten vegyenek íjat, menjenek vadászni. Mindegy, kik. Jozef - te feljössz velem az angyalromokhoz.
Biccentettem és igyekeztem elrejteni az elégedettségemet.
- Igenis. Gondolom gyalog megyünk, de akkor előtte még el kell látnom Bársonyt, ha nincs aki megtegye. - jegyeztem meg, büszkén emlegetve a paripa nevét, melyet pont atyámtól kaptam.
- Dietrich a segítségére lesz - tolt oda a pap egy fiatal fiút elém, aki eddig talán a reverendája mögé lehetett elbújva, mert észre sem vettem. Megveregette a fiú vállát, aki megszeppenten nézett fel rám - Én addig előkerítem az elődöm kutatásait, amit sikerült megtalálnom, a romokról.
- Bánj jól Bársonnyal,  fiú! - nyomtam egy barackot a kölyök feje búbjára, aztán kíváncsian tettem fel a kérdésemet, remélve, hogy választ is kapok. - Megtudhatom, hogy mi történt, miért vagyunk itt?
- Remélhetőleg kiderül, ha megérkeztünk. Egyébként pedig mehetünk gyalog éppen, bár ebben a sárban nem sokak kedvéért megyek bele ebbe, fiam.
~ Igaz! Nem a városban vagyunk már. ~ jutott eszembe a falu képe, ahogy átjöttünk rajta.
- Akkor menjünk lovon. Bársony még kinn van.
A fiú ezt hallva Institoris püspökre pillantott.
- Előhozzam a lovát, uram?
- Hozd, most mindjárt!
A kölyök elszaladt sietve és pár perc sem telik bele és már felszerszámozva előhozta a lovat.
Raynald a háttérben szemlélődött, maradék emberei, három templomos, odakinn vártak még.
- Kerítek szállást a kereszteseknek, amíg távol vannak, exellenciás uram - fordult atyámhoz a pap.
- Tegye azt. – azzal egy lendülettel ugrott nyeregbe, majd megfordította a lovat. - Nem maradunk soká.
Már régen nem az a kölyök voltam, aki rácsodálkozott a püspök lovas tudására, hiszen pont ő tanította meg nekem, ennek szeretetét. Könnyed mozdulattal pattantam én is lovam nyergébe és követtem atyámat, aki a romok felé indult.
Minden gond nélkül felértünk, hiszen nem kellett túl messzire menni, de a sár valóban elég vendégmarasztaló lett volna gyalog, jó, hogy atyám ragaszkodott hozzá, hogy lovon jöjjünk.
Jól látszottak az angyalromok, jóval magasabbak voltak a házaknál.
- Nem is láttam még ilyen épségben maradt romokat a felszínen. - jegyeztem meg. - Miért most váltak fontossá?
- Az atya szerint a romok erősen foglalkoztatják Vogelberg lakosait, ám ebből semmit sem osztanak meg vele, akárhogy is próbálkozik a bizalmukba férkőzni. Azt mondja, fel akart jönni, és minden erejükkel megpróbálták lebeszélni erről.
Érdeklődve néztem meg figyelmesebben a fehérre kopott falakat.
- Vajon minket is megpróbáltak volna lebeszélni? Téged nem hiszem, atyám. - nevettem fel. - Bár aggodalmasnak látszottak, ahogy láttam ez igaz. - idéztem fel az emberek arckifejezését.
- Rám nem fordítottak semmi figyelmet sem. Csak a keresztesek riasztották meg őket. Ami azt jelenti, az egyház küldötteitől tartanak, az utazóktól nem. – jegyezte meg Norven atya, majd ő is szemlélődni kezdett. - Mi lehet az, ami nekünk feltűnik... és nekik is, de más, hétköznapi népeknek nem?
Figyelmesen nézelődve járattam körül a romokat Bársonnyal, majd leugrottam, hogy közelebbről is megnézzem őket.
Ősi, kopottas, helyenként elszíneződött, mohával benőtt, vagy porladt köveket láttam. Nem tűnt úgy, hogy bármi különös lett volna akár a romok elhelyezkedésében, de innen közelebbről feltűnt valami: helyenként letört gallyak, egy törött facsemete volt látható, mintha valami ráesett volna a növényzetre. Bár most sár van, itt-ott látni lehetett, hogy le van taposva a fű. Középen egy lefelé vezető lépcsőn egy helyen a a fokot borító kosz el volt kenődve és ez egy következő lépcsőfokon is látható volt, többön azonban nem……

Várakoznom szerencsére alig kellett, hiszen Tobias már az ajtó előtt állt, mire én összeszedtem magam. Látszott rajta, hogy majd kiugrott a bőréből, annyira izgatott volt.
- Jó reggelt! Indulhatunk?
- Jó reggelt. - mosolyogtam rá és nem bírtam megállni, hogy ne kócoljam össze a haját még jobban. - Mutasd az utat, ifjú mágustanonc!
Megigazítottam zsákomat, melyet botomra kötöttem, hogy batyuként vihessem magammal minden tulajdonomat, amire szükségem lesz, és követtem a fiút az ivó elé, ahol előző este találkoztunk.
- Nagyszerű, bőven időben vagyunk. – nyugtázta Alatar, mikor megérkeztünk, s végigsimított a bajuszán. – Akkor indulhatunk?
- Természetesen. Mesteremnek nem volt ellenvetése, miután meghallotta a nevét. - mondtam közelebb lépve a férfihoz. - Mennyi ideig lennénk távol, ha szabad kérdeznem?
- Legfeljebb pár napot tervezek Falkenrathban tölteni. - mondta, miközben elindultunk. - Úgy gondolom, annyi idő elegendő ahhoz, hogy megállapítsuk, érdemes volna-e később esetleg kutatócsoportot küldeni a területre. Bízom benne, hogy ha valóban érdemes foglalkozni az ottani angyalrommal, azt látni fogjuk magunk is. Egészen biztosat sajnos nem tudok mondani, így amennyiben úgy adódik, hogy távoznia kell, nem fogom visszatartani, így is értékelem, hogy csatlakozik hozzánk és segítségünkre kíván lenni.
- Ugyan kérem. Örömmel tartok önökkel egy efféle útra. Ha pedig segítségükre lehetek, már megéri. - sétáltam mellettük, miközben az utat és a környező tájat figyelem. - Miféle település maga Falkenrath?
- Nos, a maga módján igencsak kivételes, hogy így mondjam. Azt hiszem, nem kell előadást tartanom a sárkány pusztításának következményeiről, valamennyien első kézből tapasztalhattuk. Számos kicsiny település maradt védtelenül és vált vagy a tűz, vagy a csillagtalan éjszaka rémségeinek martalékává. Falkenrath azonban… - levette a szemüvegét, rálehelt és rám hunyorgott, szinte huncutul, mintha csak a hatást kívánta volna fokozni.  - … egyben van még mindig. Nem lakják sokan, távol van a városoktól, nem óvják körülölelő hegyek. Mégis él és virul. Számomra is különös, miért.
- Bizonyára az Úr védelmezi a maga rejtélyes módján, ahogy minket is védelmez a mindent átitató mágiától. - vontam meg a vállam. - Lehet, hogy köze volna a romokhoz? Nem lennék meglepve, de miért nem virágzott fel a falu, ha már az idők kezdete óta védelmezi valami?
- Utánanéztem az irattárunkban kicsit a dolognak. - megtörölgette a lencsét és visszatette az orrára az okuláréját - Nem lepett volna meg ez az érdekes tényező annyira, ha találok bármilyen említést arról, hogy mágusok vagy papok az elmúlt időkben kutatták volna a romokat, hiszen miért is ne oldották volna meg akár mágikus úton a falu védelmét, annak érdekében, hogy zavartalanul folyhasson a kutatás? Azonban sem a máguskör, sem az egyház levéltáraiban nem találtam az elmúlt évtizedekben erre utaló nyomot. Ezelőtt harminchárom esztendeje nem történt ott semmi feljegyzett kutatómunka vagy feltárás.
- Ha odaértünk, bizony érdemes lesz akkor megkérdeznünk a helyi papot a feljegyzések hiányáról. - kuncogtam el magam, majd mivel éreztem, hogy figyelmem kezd ellankadni a témáról, gyorsan Tobias felé fordultam. - Na de ha mi lemegyünk, akkor majd kibővíthetjük az irattárat nem igaz? Mond csak, mióta vagy tanítványa Alatar úrnak?
- Második éve. – felelte mosolyogva. - Még nagyon sokat kell tanulnom, de már most úgy érzem, sokkal többet tudok, mint mikor tanulni kezdtem.
- Tobias az egyik leglelkesebb a tanoncok közül és ez sokban segíti. - jegyezte meg Alatar, majd kissé közelebb is hajolt és halkabban folytatta, hogy csak én hallhassam. - Nem is maradt más a fiúnak. A családja odaveszett a Harag napján, s ő azért élte túl, mert a Máguskörben tanult már akkor.
Hallva a fiú balsorsát, valami mintha megmozdult volna bennem. Azon a napon én is kint voltam sok másik katonával és mágussal együtt. Sokaknak tudtunk segíteni, de rengeteg embert nem tudtunk kimenteni a lángok alól. Talán Tobias szülei is köztük voltak és a gondolat nem hagyott nyugodni. Úgy éreztem, felelős vagyok a fiúért. Sok vidámságra és ösztönzésre volt szüksége, úgy gondoltam.
- A lelkesedés nagyon jó! Előre hajtja az embert. Őrizd meg a lelkesedésedet Tobias és egy napon hatalmas varázsló válhat belőled! Talán még saját hegyes kalapod is lehet. - súgtam oda neki az utolsó mondatot, mire az arca ragyogni kezdett.
- Ó igen! Remélem, egy nap így lesz! – válaszolta, és mintha új erőre kapott volna, elénk vágott.
A nap már fényesen ragyogott le ránk, megfeledtetve velünk, hogy az ősz miféle hidegeket szokott magával hozni és kísérve minket a hosszú úton. Időnként megpihentünk rövid percekre az útszélen, vagy egy-egy üres faluban, hogy kifújjuk magunkat, ám miután a nap elérte legmagasabb állását és mi megebédeltük félretett szárított elemózsiánkat, Alatar úgy határozott, nem tart több pihenőt, mondván, mielőbb Falkenrathba kellett érnünk. Való igaz, egyikünk sem kívánta a szürkülettel járó rémségeket a nyakába, így pár óra alatt el is értük a kis települést.
Az aprócska faházak, a vályogépületek és a kicsiny templomtorony látványa oly jól esett a szememnek, mint száraz toroknak a friss forrásvíz. Nem volt nagy terjedelmű település, néhány domb között ült csupán, szerényen, ám a közeli erdőségekben már látni lehetett a fehérlő köveket.
- Ott van! Ott van, amiért jöttünk! – mutatott feléjük Alatar, de indítványozta, hogy először pihenjünk meg a faluban.
- Csodálatos! Innen nézve még egészen jó állapotúnak is mondanám. Az a pillér mintha jól kivehető is volna ott a fák között. – mutattam a romok felé én is viccelődve. - De igaza van. Megkeressük a fogadót és foglaljunk szobát az éjszakára?
- Hoztunk sátrat is, egyelőre azonban botorság volna a romnál, vagy esetleg odabent tanyát verni. Könnyen lehet, hogy hallunk az itteniektől olyasmit, ami hasznunkra lesz. Feltérképezzük a területet. – kacsintott Tobiasra.
Mivel egy településen ha volt templom, feltételezhettük, hogy kocsma is lesz, hiszen az a lélek utolsó mentsvára, legyen akármennyire is hívő az ember. Azt keresgélve, igyekeztem mindenkire, akit elénk terelt a sors széles mosollyal köszönni, hiszen olyan meglepetten néztek meg minket, mintha Nefilimek lettünk volna.
- Biztos nem szokták meg, hogy idegenek látogatják a falujukat. - súgta Tobias.
Rövid keresgélés után végül megtaláltuk a kis vályogházat, melynek egy piros malac hevenyészett a kopottas cégérén, amit nem tudtam megállni mosolygás nélkül, hiszen ritkaság az, hogy az egyik malac kocsmából a másikba sétáljon be az ember.
Odabent aztán nem volt nagy a mulatozás, sokkal inkább a csend és a kocka gurulásának hangja volt az, ami minket fogadott. Azt a kevés fényt, melyet az ablakok nyújthattak, lámpásokkal egészítették ki, így könnyen megcsodálhattuk a népies virágmintákat, amelyeket nem röstelltek mindenhova odapingálni. Az egyik asztalnál két férfi kockázott, azok felé kedvesen biccentettem egyet, a söntés mögött pedig egy széles asszonyság állott, kipirosodva.
- Adjon Isten az uraknak! – köszöntött bennünket.
- Adjon Isten jó napot. – köszöntöttem, kellő vidámsággal a hangomban.
- Adjon Isten. – szólt Alatar is, majd felajánlotta nekünk, hogy üljünk le egy asztalnál, miután kértünk italt, ő pedig rendel nekünk kását, amíg kérdezősködik a kocsmárosnétól. Tobias egy teát kért, jómagam pedig beértem egy korsó vízzel, hogy az út porát lemoshassam a torkomról.
- Remélem, ma meg tudjuk nézni a romokat is, és nem kap aggasztó hírt a mester. – mondta a fiú, miután helyet foglaltunk egy ablak melletti asztalkánál. - Olyan gyorsan változik minden, nem igaz, Erlendr?
- Én is remélem, hogy még ma be tudunk nézni. Bár mélyre semmiképpen sem szeretnék még menni. Az ilyen helyek tele vannak különböző csapdákkal, amikre ha nem figyelünk eléggé, könnyen megszabadíthatnak egy végtagunktól. De mit értesz az alatt, hogy gyorsan változik? – értetlenkedtem.
- Hát egyik nap még biztonságosan utazhat az ember Veronia egyik szegletéből a másikba, másnap meg elég a fél világ. Ma még a csillagokat nézzük a fűben fekve, holnap már rettegünk a szürkülettől és az éj torz vadaitól. – sóhajtott fel szomorkásan. Meglepődtem, hogy ilyen fiatalon így gondolkodik, de nem hagyhattam, hogy lelombozódjék.
- Nos, nem gondolod, hogy a dolgok mindig is gyorsan változtak? Csak ahogy egyre érettebbé válsz, úgy egyre szembetűnőbbek a változások? - összehúzott szemekkel kuncogtam, mintha Alatart akartam volna utánozni, minek következtében a fiú majdnem orrán köpte ki az éppen szürcsölgetett teáját. - Én már éltem, mikor még nem volt különbség Észak és Dél között. Már éltem, amikor angyalszerű lények kezdték járni Veroniát. A dolgok mindig változnak. A változás ellen nem tudunk mit tenni.
Én is belekortyoltam az italomba, majd ráeszméltem, miféle bölcsesség is szaladt ki a számon és nem bírtam ki bamba vigyorgás nélkül.
- Isten útjai kifürkészhetetlenek.
- Igen... Ezt sokaktól hallottam már. Azt hiszem, igazad van, a dolgok mindig változnak. Végül is nem mindig rossz dolog a változás, azt hiszem.
Idővel aztán Alatar is felbukkant az asztalnál a kásákkal, s leült Tobias mellé.
- Nos, az utóbbi időkben nem járt erre utazó és egészen békés a környék, igaz, kissé szűkszavúnak tűnt a fogadós, mintha volna valami rejtegetnivalójuk. De talán csak bizalmatlanok az idegenekkel. – motyogta és kanalazni kezdte az ételét.
- Nem lepne meg, ha csak bizalmatlanok volnának. A romokról mondott valamit? - kérdeztem meg tőle, miközben én is elkezdtem betúrni a magam adagját.
- Azt mondta, nincs velük semmi különös.
- Akkor bizonyára úgy kell lennie. - vonogatta a vállát Tobias.
- Semmi különös? - kaptam fel a fejemet és oldalra néztem a fogadós asszonyságra, mintha nem hittem volna el, hogy ezt mondta, majd visszafordultam az asztal fölé. - Sose hallottam, hogy egy angyalrommal ne lenne semmi különös. Esetleg megkérdezhetnénk a papot is.
- Erre gondoltam én is. - bólintott az öreg - Elképzelhetőnek tartom, hogy még kutatásai is vannak akár a romokról. Arra gondoltam, Erlendr, te megkereshetnéd a papot, én meg addig Tobiassal szállást vernénk az angyalrom közelében. Mit gondolsz?
- Nincs ellenemre. Csak majd szóljanak, hogy melyik épület lesz a miénk, nehogy rányissak egy idegenre. - gyorsan belapátoltam a kásám maradékát és megittam a vizet, hogy egy nagy nyújtózkodással felugorhassak. - Tobias, rád bízhatom a batyumat? De nagyon vigyázz ám rá!
- Úgy lesz! Vigyázok rá, mint a szemem fényére. – bólogatott a fiú, a maga sajátos lelkesedésével, mire az öreg felnevetett.
- Valamilyen módon értesítéssel leszünk. - biccent mosolyogva. - Vigyázzon magára!
- Ne féltsen engem! Én mindig vigyázok magamra. - mondtam kifele menet és elköszöntem a bent lévő két férfitól és a kocsmáros asszonytól, majd hirtelen forgolódásom és kapkodásom közepette szépen bevállaltam az ajtófélfát, de természetesen, ha az ember úgy tesz, hogy nem történt baj, akkor senkinek nem fog feltűnni, hiába koppant nagyot a fa. Az égre nézve megkerestem, merre láttam a templom tornyát és kocogó léptekkel siettem oda.
A templom mellett egy hosszúkás vályogház állott, feltételeztem a pap lakása lehetett, ám mivel az ablakán nem láttam kiszűrődni semmilyen fényt, úgy gondoltam, a templomban lehet. Megpróbáltam kinyitni az öreg faajtót, de az meg se moccant, ami meglepett, hiszen még nem ment le a nap. Jobb híján dörömböltem párat, mire mozgolódás hangját hallottam belülről.
- Máris, máris! – szólt ki egy fiatal férfihang, majd hallottam, ahogy matat a zárnál, és egy erős rántással kinyitotta a kaput. – Elnézést. Időnként kissé megakad az ajtó. Még rendben kell hozni. Kerüljön csak beljebb nyugodtan. Az Isten házának ajtaja senki előtt be nem zárulnak.
- Igazán köszönöm. - léptem beljebb a homályos helyiségbe és végigmértem az alacsony férfit. Nagyon fiatalnak tűnt, talán csak pár esztendővel tűnt idősebbnek nálam. Tiszta arcó, barna szemű és sötét hajú volt, fekete reverendában. - Adjon Isten szép napot. A nevem Erlendr és két társammal ma érkeztünk a településre. Nem lenne nagy probléma, ha kérdezősködnék egy keveset a környékbeli angyalromokról?
- Laudetur Iesus Christus. – köszöntött ős is, majd kissé elgondolkodott. - Nem, egyáltalán nem látok benne kivetnivalót, bár meg kell, mondjam, nem régóta vagyok itt és magam sem tudok túl sokat a romokról. De ha tudok, szívesen vagyok a segítségére.
- Ez nagyszerű. – mosolyogtam lelkesen, ám mégsem hagyhattam nyugodni kíváncsiságomat és egy röpke időre el kellett, hogy térjek a témától. - Ne haragudjon, ha tapintatlanságnak véli, de hány éves? Nem kell válaszolnia természetesen, csak igazán ritkaság, hogy valaki ilyen fiatalon papja legyen egy falunak.
- Ugyan, ne aggódjon, nem veszem rossz néven. – nevetett fel kissé zavartan. - Mindössze huszonötödik esztendőmbe léptem idén télen. Manapság egyre gyakoribb, hogy fiatal novíciusokat szentelnek és helyeznek ki papként, nos... ilyen aprócska helyekre. Sajnos a tragédiák az Egyházat is ugyanúgy sújtották, így a Katedrális is emberhiánnyal küzd. Nemrégiben szenteltek és azonnal az első szolgálati helyemre kerültem, ide Falkenrathba. Egyébként Martin Strengernek hívnak. – mutatkozott be végül ő is.
- Örvendek a szerencsének Strenger atya. - mosolyogtam rá szélesen, lélekben sok szerencsét és kitartást kívánva neki. - Mi kutatócsoportként érkeztünk, hogy a helyi romok között vizsgálhassuk a mágia ősi jeleit és nyomait. Abban reménykedtünk, hogy esetleg helyben találunk néhány írást a romokról, ugyan is kollégám nem lelt semmiféle feljegyzésre a fővárosban. Van esetleg a templomnak egy irattára? Egy kis fiók tele régi feljegyzésekkel?
- Igazság szerint pár hete vettem át a hivatalt... – pontosított, miközben egy hajfürtöt tűrt a füle mögé -… így még nem tudtam minden iratot átnézni. De ha még egy darabig szándékoznak maradni, előkutatom azokat, amelyek a romokról említést tesznek, hátha találok bármi hasznosat az önök számára. Azt gondolom, talán kölcsönösen segíthetjük egymást. Nekem ugyanis akad némi gondom a híveim szívével és az angyalromokkal...
-  Óh. - arcomra az aggodalom jelei ültek ki, hiszen kevés annál aggasztóbb dolog van Veronián, mint hogy az emberek elveszítik a hitüket. - Mi történt az emberekkel? Csak nem pogányságokban hisznek?
- Nem, azt nem gondolom. A helyzet az, hogy akárhogy is próbálkozom, nem tudok közel kerülni hozzájuk, mintha nem bíznának bennem. Végiglátogattam az egész falut, erre külön ügyeltem, igyekeztem segíteni őket. Hogy őszinte legyek, gondolhatja, hogy egy papnak egy ilyen helyre kerülni nem kecsegtet nagy karrierrel, azonban ez engem sosem érdekelt, mégis hiába a hivatástudatom, lassan úgy érzem, kifogyok az eszközökből. És ugyanakkor mintha valamit rejtegetnének az angyalromokkal kapcsolatban. Voltak itt egykor kutatások ugyanis, még nagyon régen, azt gondoltam, hogy ha talán sikerülne folytatni ezeket, az talán segítené a falu helyzetét is, amikor azonban erről említést tettem, elzárkóztak. Azt mondták, nem érdemes a romok közelébe menni, mástól azt hallottam, el van átkozva. Egyszer egy kíváncsiskodó gyermeket nyakon csíptem, aki onnét jött visszafelé, de tőle sem tudtam meg egyebet. – itt tartott egy kis szünetet és mélyen a szemembe nézett. - Én előkeresek valamennyi kutatást a romokkal kapcsolatban, s amiben tudok még, segítségükre leszek. Cserébe segítsenek kideríteni, mi lehet az angyalromokkal és a falkenrathi lakosokkal! Kérem!
Sose hallottam még olyat, hogy Isten egyik hírnökének ne lennének hajlandóak megnyílni az emberek. Aggasztó volt, amit a férfi mondott és úgy éreztem tennem kell valamit.
- Nyugodtan bízza csak ránk. Ha két társam nem is, én mindenképpen ki fogom deríteni, mi is okozhatja a falusiak bezárkózottságát. Ha senki nem beszél róla, akkor bizonyára van ott valami, ami félelemben tartja őket. – bólintottam magabiztosan. - Ön nem járt még a romoknál, személyesen?
- Köszönöm. – mondta, de tekintete minden szónál többet mondott. Örültem, hogy láthattam a hálát az arcán tükröződni. - Jártam ott, a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, azonban csak a felszínen. Le még nem merészkedtem.
- És nem tapasztalt a felszínen semmi különöset? Esetleg rúnákat, vagy mágikus köröket?
- Nem igazán. Olyan angyalromnak tűnt, mint bármelyik másik. Sok időt nem töltöttem ott, az is igaz.
- Cseppet se aggódjon! Majd mi alaposan átfésüljük a helyet, és ha találunk valamit, arról részletes beszámolót fogunk készíteni elsősorban. Van esetleg lehetőség arra, hogy holnap reggel néhány kapcsolódó iratot biztosítani tudjon a számunkra, Strenger atya? Azzal jelentősen fel tudná gyorsítani a munkánkat is.
- Minden bizonnyal. Innen azonnal a dolgozószobába vezet majd az utam és nem nyugszom, amíg elő nem kerítem a kérdéses iratokat. - biccentett határozottan. - Nos, nem igazán beszélhetek mások nevében, de a magam részéről Isten hozta Falkenrathban, kedves... ? – kezét nyújtva nézett rám kérdőn, én pedig egy pillanatra megdermedtem és úgy éreztem, a saját emlékeim akarnak gúnyt űzni belőlem. Hiszen úgy emlékeztem már bemutatkoztam neki. Vagy a saját gondolataimra sem figyeltem?
- Erlendr. – ragadtam meg a kezét, kettő, zavarodott pislogást követően. - Erlendr von Nordenburg, szolgálatára. Ha pedig ezzel a kis fiaskóval megvolnánk, had segítsek megszerelni az ajtót. Nem járja, hogy beragad az úr házának kapuja.
- Igazán köszönöm a segítőkészségét. – mosolygott. - Azt hiszem, a napokban látjuk még egymást, Erlendr von Nordenburg.

Nem tart sok időbe elérnem a templomig. Vogelberg valóban egészen kicsiny falu, láttam már éjszakázó szekértáborból is vagy ötször ekkorát: az emberek, akik észrevesznek, szintén kevesen akadnak csak, s ránézésre nem is tulajdonítanak nekem nagyobb jelentőséget, mint a hétköznapi átutazóban lévő lovas futároknak szokás. Nem zavar; udvarias lassúsággal léptetek végig a sáros földúton, míg el nem érkezem a templom mellett jobbra elnyúló épület főbejáratához. Vagy legalábbis ahhoz a tölgyfából ácsolt ajtóhoz, amely a leginkább úgy tűnik, főbejáratként szolgál.
Leugrom a nyeregből, hogy kopogtathassak.
Odabentről neszezés hallatszik, mint amikor valaki hátralöki a székét az ebédlőasztalnál, aztán sietős sarokkopogás. Fiatalember nyit ajtót. Félig szinte gyerek még, sovány és sápadt, mint a növésben lévő fiúk, sötét haja leérne a szembogaráig is, ha félre nem simítaná az arcából. Dísztelen fekete reverendájában csak még vékonyabbnak tűnik.
- Áh, dicsértessék a Jézus Krisztus! - köszön előre, s udvariasságát részben alighanem óvatosság táplálja. - Miben segíthetek?
Fölhúzom kissé az orrom, ám a gesztus mentes mindenfajta valódi kihívástól.
- Mindörökké ámen - felelem nyugodt hangon. - Megkaptam a Katedrálisba küldött üzenetedet, testvér.
Vér szökik az arcába, úgy hajt fejet előttem nagy sietséggel. A mozdulatban nincs elegancia.
- Excellenciás uram! - tolul fel belőle kissé ijedten. - Bocsásson meg, nem... nem ismertem fel! Kérem...! - fürgén lép oldalvást, szélesre tárva az ajtót. Ezt a részét az utazásoknak mindig nagyon szerettem - somolygást nyelek vissza, mielőtt az állammal amúgy hátrafele böknék.
- Hol hagyhatom a lovamat?
Thomas Brückner, mert a sötét hajú fiatalember nem lehet senki más, visszanyeri a lélekjelenlétét. Éppenhogy csak.
- Azonnal szólok Dietrichnek, valahol a kertben lehet. Kérem, fáradjon be addig, foglaljon helyet.
Ellépek mellette, ő pedig megint fejet hajt. Engedem, hogy elsiessen, bár nem megy messze, mert a hátsó kertből is tisztán behallatszik a kiabálása Dietrich után. Azt is hallom, ahogyan utasításokat ad neki; közben türelmesen körülpillantok, bár a vogelbergi paplakban nem sok néznivaló akad. Ez aligha a házigazda hibája, Brückner atyánál a legtöbb holmi jóval idősebb lehet, s a hely egyszerű fa bútorain még meglátszik, hogy annak idején lelkiismeretesen gondjukat viselték. Mielőtt ez a sok nehézség a nyakukba szakadt. A fehér falak még most is szerény tisztaságban tündökölnek.

- Igazán köszönöm, hogy ilyen gyorsan idefáradt - akaszt meg a gondolatmenetben az atya, aki igencsak sietősen csatlakozik hozzám újból. - Azonnal megmutatom a vendégszobát, ahol megszállhat majd, míg Vogelbergben tartózodik.
- Ez a dolgom. Keveset fogom a házad népét fárasztani - felelem minden gúny vagy erőszakosság nélkül, elvégre dolgozni jöttem, s érzéketlenség volna jólétet követelni éppen rajta.
Befelé indul, én pedig minden további nélkül a nyomába szegődöm. Cellaméretű szobára számítok, ám kellemes csalódás ér, mert a szegényes körülmények ellenére ennél kicsivel nagyobb helyet készítettek elő számomra - a levegő friss odabent, tisztaság és rend uralja, noha felfordulást itt csak olyan ember okozhatna, aki hozott is magával valamit. A kandallóban tűz ég: nincs hideg. Észrevehetetlenül megkönnyebbülök.
- Megmondhatod Dietrichnek, hogy hozza fel a holmimat.
- Igen, máris.
Éppen csak annyi ideje van, hogy megforduljon, de a küszöbön már nem jut át, mert lendülettel rohan befelé egy tizenkétéves-forma kölyök: képe maszatos - alighanem szén nyomait viseli -, sötét haja kusza, s éppencsak le tud fékezni, mielőtt nekiütközne. Bevezető vagy bocsánatkérés nélkül pillant föl, tekintete ide-odacikkan az atya és énköztem.
- K-kereszteseket láttam!
Brückner arcát nem látom, háttal áll, de el tudom képzelni, mi történik rajta ennek hallatán.
- Ne beszélj ostobaságokat, Dietrich.
Én már nem sietek annyira az elmarasztalással. Felvonom a szemöldököm.
- Hányan voltak?
Zavarodott szempár fordul rám újra.
- Öten! - hangzik a válasz aztán. - Azt hiszem, ötöt láttam. Senki nem tudja, mit keresnek itt. Azonnal siettem szólni, mikor láttam őket.
- Más volt velük?
- Senki, csak öt keresztes lovag. Egy lovagolt elöl, a másik négy mögötte.
Cseppet belém fojtja a szót ez a fejlemény. Különös, sőt; ez annál több. Ám megoldása kevés akad. Elgondolkodva nézek a fiúra.
- Ha még itt vannak, nem kell sok idő, hogy összefussunk velük. Merre tartottak?
- Egyenesen ide. Talán már itt is vannak.

Rövid csend, amelyben jobb híján mintha mindhárman a fülünket hegyeznénk. Van miért: lépteket hallok. Csizmás lépteket. Ilyen lábbelit nem viselnek egyszerű parasztok. Azután hang harsan, férfihang. Fiatal férfié.
- Hahó! - kiáltja. - Van itt valaki? Testvér? Institoris őexcellenciáját keressük!
Ezt a hangot ismerem. Mi több, ezer közül is megismerném. Ámde nem engem szólít, így csak vadul nézek a papra. Ha mindenkinek külön levelet írt és perceken belül itt tolong majd az egész Katedrális, bosszús leszek. Brückner könnyűszerrel érzékeli a felőlem sugárzó fenyegetést, mert esetlenül néz az ajtóról rám, majd vissza. Nem moccanok. Tétován indul meg kifelé, és én nem követem a fapadlós folyosón, hanem megállok a vendégszoba keskeny ajtajában. Figyelek.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - fog bele a házigazda, szinte még a küszöbön. Sietős léptei nem halkulnak különösebben, mert nem vagyunk olyan messze a bejárattól. Válaszképpen újból felcsendül a jövevény hangja is. Semmi kétség: ez Jozef Strandgut lesz. Dietrich mégse az ujjából szopta, amit mondott. Tehát nem is egyedül van. Mi az ördögöt keresnek itt?
- Dicsértessék, atyám! Raynald von Weissburg priorral érkeztünk és Institoris püspök urat keressük! Tudja, merre találjuk?
Tudhattam volna. Az a bajkeverő! Bosszúságomat hogy kissé áthárítsam a vétlen Brücknerre, engedem, hogy cseppnyit főjön a saját levében és egy további percig folytassa a kellemetlen társalgást.
- Institoris püspök úr? Miért keresik?
- Hát... úgy tudom, engem kért... kísérőnek. - Ezúttal már az ifjú keresztes magabiztossága is ingatagabb. - Ezek szerint ismeri. Itt van?
- Engedj oda, fiam - csatlakozik egy mély, reszelős hang is. Tulajdonosát szintén azonnal felismerem. Legnagyobb sajnálatomra. - Brückner atya. Tudomásomra jutott, hogy Institoris őexellenciája ide, Vogelbergbe távozott, én pedig meghoztam a kíséretét.
Ugyancsak régen volt szerencsém a durva és tolakodó, ellenszenves von Weissburg prior rőtszakállas képéhez, s e pillanatban sem a viszontlátás öröme hajt. Éppencsak a közjátékot elégeltem meg.
- Igen, itt vagyok - lépek elő, nem is igyekezve elfojtani a bosszúságomat. - Elmondaná, mikor adtam parancsba, hogy kíséretet állítson össze és hozzon utánam?
Von Weissburgról, ahogyan az a kellemetlen emberekről szokott, hatás nélkül pereg le a helytelenítő hanghordozás. Diadalmas arckifejezéssel hajt fejet, kiválóan érzékelve, hogy ezúttal kifogott rajtam.
- Nem volt szükségem a parancsára ehhez, már megbocsásson excellenciád - feleli hetykén. - A vidék veszélyes, nem kockáztathatjuk meg, hogy valami baja essen. Csupán elővigyázatosság. A kötelességem teljesítettem.
Raynald nem foglal le annyira, hogy a szemem sarkából észre ne vegyem, mennyire nem erre számított a mögötte ácsorgó Jozef. Csalódottsága már-már tapintható, ahogy térdet hajt előttem, de az elutasítottsághoz egy kissé talán túlságosan is hozzászokott annak idején, ugyanis nem gondol arra, ami mindenki más számára egyértelmű.
- Atyám. - köszönt, s mint mindig, ha megbántva érzi magát, most is igyekszik érdektelenül előírásosnak látszódni. - Ezek szerint nem Ön hívatott.
Von Weissburg nem engedi, hogy megfeledkezzünk a jelenlétéről.
- Nos, ez valóban az én ténykedésem volt már - szól közbe anélkül, hogy bárki kérdezte volna, és megszívja az orrát. Elfojtok egy harapós fölhorkanást.
- Tekintse magát szerencsésnek, amiért a ténykedését majd a Katedrálisban véleményezem.
Többé-kevésbé elfojtom.

Józan ésszel én is pontosan tudom, hogy az öntelt priorról minden lepereg a nyers erő jelentette fenyegetésen kívül, éppen ezért pedig idekint csak akkor folyamodom ilyesmihez, ha már elkerülhetetlen lesz majd. Többek között ennek is köszönheti, hogy ennyi ideje mindent megúszhat. Jozefre nézek, s üdvözlésre a kezem nyújtom neki, mert ha nem is hívattam, a látásának mindig örülök. A gyűrű hiánya nem zavarja meg.
- Nem - mondom azért őszintén. - A prior önfejűségéből érkeztél, de azért ne bánd. Hanem hol akarsz ennyi embert és lovat elszállásolni, Brückner fiam? Illene, hogy ne mind a te asztalodnál üljön.
A fiatal atya elgondolkodik.
- A priornak átadom a saját szobám - mondja végül. - Én alszom majd itt a nagy szobában, a lovag úrnak a cselédszobát tudom felkínálni... de még attól tartok, rendbe kell tenni. A maradék négy keresztesnek csak találunk valakinél szállást, s a lovaknak is, bár sajnos csak szétszórtan, itt-ott van rá lehetőség, attól tartok, egy helyen nem.
- Majd igyekszem hasznos lenni - biccenti a fiam készséggel, hogy talpra egyenesedett. - Nekem megfelel a szállás.
Egyetértek vele.
- Ez alighanem megfelel mindnyájunknak - mondom, mindenki más helyett is. - Élelmet hoztak, prior?
Von Weissburg most először hasznos.
- Természetesen - húzza ki magát elégedetten. - Teljes menetfelszereléssel jöttünk mindannyian, tartós élelemmel a nyeregtáskákban.
- Kitűnő. Alig hiszem, hogy itt össze tudnának szedni elegendőt ennyi emberre. Ketten vegyenek íjat, menjenek vadászni. Mindegy, kik. Jozef - te feljössz velem az angyalromokhoz.
- Igenis - vágja rá a fiatal sötét tünde. - Gondolom, gyalog megyünk, de akkor előtte még el kell látnom Bársonyt, ha nincs aki megtegye.
- Dietrich a segítségére lesz - tolja Brückner Jozef színe elé a sápadt Dietrichet, aki félénk, de bámész pillantással függ a szokatlan jövevényen. - Én addig előkerítem az elődöm kutatásait, amit sikerült megtalálnom, a romokról.
Jozef könnyedén felismeri hatalmi pozícióját, s nagyvonalú barackot nyom a kölyök borzas fejére, mintha csak annak csodált bátyja volna.
- Bánj jól Bársonnyal, fiú! - utasítja barátságosan. Aztán újból elkomolyodik. - Megtudhatom, hogy mi történt, miért vagyunk itt?
A hajamba túrok, a töprenkedők jól felismerhető gesztusával.
- Remélhetőleg kiderül, ha megérkeztünk - válaszolom. - Egyébként pedig mehetünk gyalog éppen, bár ebben a sárban nem sokak kedvéért megyek bele ebbe, fiam.
Nem kell győzködnöm. Jozefnek új a csizmája.
- Akkor menjünk lovon. Bársony még kinn van.
Dietrich sötét bogárszemei rám tapadnak.
- Előhozzam a lovát, uram?
- Hozd. Most mindjárt!
Elfut. Becsületére legyen mondva, kevés idő is elég neki. Ezalatt Thomas Brückner fejében megfogalmazódik a felismerés, hogy nemsokára magára marad Raynald von Weissburg priorral. - Kerítek szállást a kereszteseknek, amíg távol vannak, exellenciás uram - fordul hozzám, alighanem azért, nehogy a távollétemben a tagbaszakadt keresztes parancsolgatásának legyen kitéve. Nem fogom elszomorítani.
- Tegye azt.
Ennyi, nem több: egy lendülettel ugrom nyeregbe aztán, valószínűleg már álmomban is képes volnék a mozdulatra. Megfordítom a lovat.
- Nem maradunk soká.

Ezzel letudtuk a második kört is. Mindenkinek köszönöm a lelkes és odaadó munkát! Edgar majd a következő körhöz csapja a mostanit. Haladunk is tovább a harmadik körre, akikkel már idejekorán egyeztettünk, ismételten élvezzék, hogy van bőven idejük írni, a többiek pedig keressenek discordon, amint készen állnak a folytatásra.


Az egyeztetések határideje: 02.08.
UPDATE: a reagok megírásának határideje: 02.14. éjfél

Sietősen távoztam a templomtól és szedtem lépteimet a romok irányába. Még élénken élt az emlékeim között, merre is láttuk a falutól, így nem volt nehéz irányba helyeznem a fejemet, ám még így is legalább fél órámba tellett felérni a kopott, fehér kövekhez. Önmagában is csodálatos látványt nyújtott, ahogy a természet szépen elkezdte visszakebelezni a régóta üresen álló épület megmaradt részeit. A jellegzetes boltívekből mindössze csak néhány állt még, bár a falak, melyeket tarthattak, már régen apró kavicsokká morzsolódtak az idő vasfoga alatt. A helyenként felbukkanó járólap maradványok arra utalhattak, hogy teljesen le lehetett kövezve a helyiség, ám a növényzet mára már a nagyját elfedte vagy áttörte. A fák és a bokrok már igen mélyen a megfakult oszlopok maradványai között jártak, s a moha a legtöbb árnyékos felületet már beborította finom, puha párnájával.
Sokáig azonban nem gyönyörködtem, hiszen fontos dolgom volt. Hamar kiszúrtam szemeimmel a társaságom, és siettem is feléjük.
- Hahó! - köszöntöttem őket már távolabbról. – Híreket hoztam. Jókat és rosszakat is.
- Áh, Erlendr. Kiváló időzítés, épp elkészültünk. – mosolyodott Alatar, s eltekintve az integető Tobias mellett láttam a két felállított sátrat és a lobogó tábortüzet is, mely igazi áldásként szolgált, a tavaszi idő ellenére is.
- Beszéltem Herr Strengerrel, a pappal. Azt ígérte, hogy holnapra igyekszik előkeríteni néhány iratot a romokról. - közelebb érve kifújtam magam és a tűz mellé guggoltam. - Viszont aggasztó dolgokat is mesélt. Állítólag komolyabb köze is van a falusiaknak a romokhoz.
- Ez különös. Nem mondott erről többet? Valami konkrétabbat? – kérdezte az öreg, kikerekedett szemekkel a bajuszát simítva.
- Nem beszélnek vele a falusiak. Nem járnak misékre. És többen látogatják a romokat éjszakánként. - nyeltem egyet, majd aggódó tekintettel néztem fel a férfira. - Legalább is erre tudtam következtetni. Azt mondta rajtakapott egy gyereket még a napokban a romok felől visszatérni, de ő sem mondott semmit.
- Hmmm, ez valóban nem jó jel. – morgott egyet és láttam, ahogy egy pillanatra a tanítványa felé pillantott, aggodalmasan. – Nos, az biztos, hogy óvatosnak kell lennünk és nem fecseghetünk ki semmit a falusiaknak. Továbbá az is, hogy így nekünk is alaposan fel kell készülnünk a kutatásra: ki tudja, mi az, ami ilyen hatással van az itt lakókra, nem vigyázhatunk eléggé. Nem gondolom, hogy elmét befolyásoló bűbáj rejtőzne odalenn, de úgy gondolom, nem lehetünk elég körültekintőek.
- Mester, - szólalt meg Tobias is. - arra gondolsz, hogy... akár lehet ez is egy börtön?
- Kétlem, hogy egy ilyen kis településnek szüksége volna börtönre. Elképzelhető, hogy az egész csak egy népi hiedelem, ami csak az emberek között terjeng. Sokszor találkoztam már hasonlókkal. - Kinyúltam és megragadtam a fiú vállát, gondolván, hogy majd bölcs és előrelátó szavaimmal majd meg tudom nyugtatni. - De erősnek kell maradnunk. A félelem a legjobb melegágya a káros hatásoknak. Ha lesz időnk, még körül tudunk nézni a felszínen, esetleg egy lejáratot kereshetünk még ma. Igaz?
- Erlendr, Tobias nem közönséges börtönre gondol. – mosolygott Alatar és közelebb lépett a romokhoz, hogy végigmérje őket a tekintetével. - Az angyalromok nem minden esetben, de olykor börtön szerepét töltik be. Mélységieket zárnak el. Ezt mindig számításba kell venni, mikor kutatni kezdi őket az ember.
- Óh. - sóhajtottam fel, tudván, hogy roppant kevés ismeretem van a mélységi lényekről. - Ebben az esetben mindenképpen erősnek kell maradnunk. Úgy hallottam roppant kártékonyak a gyenge elmékre.
- Így van. Egy mélységinek ilyen távolságból is lehet ereje ahhoz, hogy befolyásolja, vagy legalábbis leterhelje az itt lakók elméjét, méghozzá úgy, hogy ők maguk ezt nem is fogják fel feltétlenül tudatosan. Erre sajnos van esély, és amit az imént elmondtál, lehet erre utaló jel. Azonban efelől nem lehetünk biztosak. Én azt mondom, ez még fokozottabb elővigyázatosságra és körültekintésre sarkall. Amint úgy tűnik, valóban mélységi van odalenn, azonnal el kell hagynunk a helyet. Érthető?
- Igen uram! - bólintott Tobias és nagyot nyelt.
- Igen uram! - bólintottam én is, kihúzva magamat. Volt valami fegyelemre késztető a hangjában. - De hogyan tudjuk meg, hogy valóban egy börtön e?
- Legjobb esetben, ha pecsétet találunk, legrosszabb esetben pedig, ha érezni kezdjük az elménkben. Segíthet, ha tudatosak maradunk és odafigyelünk a hangulatváltozásokra. Tobias!
- Igen?
- Te kétóránként visszatérsz a táborba.
- Igenis.
- Most indulunk? - kérdeztem kissé izgatottan, ahogy a felszereléseimet kerestem a szememmel.
- Igen. - bólintott az öreg. - Csak rád vártunk. Amíg nappal van, biztonságosabb, ne késlekedjünk, de azért arra van időnk, hogy kipakolj, míg összeszedjük, amit magunkkal viszünk. Tobias, mutasd meg Erlendr-nek a szállását!
- Erre, Erlendr. – indult meg lelkesen a fiú az egyik sátorhoz, s félrehúzva annak bejáratát, feltárva a majdnem üres kicsiny helyet. Mindössze egy lámpás és egy fekhelyül szolgáló zsák volt benne a saját felszerelésem mellett.
- Köszönöm. - mosolyogtam kedvesen a fiúra, majd kibontottam batyumat, kivettem belőle a könyvemet és magam mellé kaptam a botomat. A kötelet ott hagytam, bízva benne, hogy nem lesz rá még szükségünk. - Indulhatunk!
Amíg összeszedtem mindenemet, Alatar is összekészítette a táskákat, melyeket magukkal akartak vinni, s a sátrából kilépve azonnal Tobias kezébe nyomta az egyiket.
- Alig látszik valami egykori pompájukból. - jegyezte meg az öreg mágus, ahogy beléptünk az omladozó kövek közé. - Ezek a romok általában egykor tornyok voltak. Mára ennyi maradt belőlük.
Lelki szemeim előtt el is tudtam képzelni, hogy mekkora építmény is lehetett fénykorában, bár biztos is vagyok benne, hogy a fantáziám sokat csinosított ott, ahol nem lehetett következtetni a falak formájára. Hamar elértünk egy lépcsősorhoz, amely lefelé vezetett, és ahogy körülnéztem, nem úgy tűnt, mintha régen a másik irányba is vitt volna. Alatarék fáklyát gyújtottak, ahogy a természetes napfény elkezdte megadni magát a mélység takarásának, s nekem is a kezembe nyomtak egyet, mivel nem volt sajátom. Valami elképzelhetetlen okból kifolyólag nem gondoltam rá, hogy egy földalatti építmény felfedezéséhez fényforrást vigyek magammal.
Ahogy leértünk a lépcső aljára, egy egyenes folyosón találtuk magunkat, amelynek oldaláról nem nyílott ajtó semerre. Egy ilyen folyosón egyértelmű csapdát éreztem, hiszen ha valahol, egy folyosón, ahol nem lehet oldalra kitérni, megéri elhelyezni egyet. Pontosan ezért is figyeltem a falakat és a padlót, kiálló köveket, vagy lyukakat keresve, ám szerencsémre mindössze csak különös írásjeleket véltem felfedezni a falba vájva.
- Ez az angyalok ősi nyelve. - jegyezte meg az egyik ilyen véset előtt megállva Alatar. - Némivel másabb is, mint amelyen a nefilimek kommunikálnak egymással, hiszen olyan időkből származnak, amelyek még a nefilimek születésénél is régebbiek.
- Elképesztő, hogy ezek a helyek még állnak. - ámultam el a különleges írásokon, halkan lehelve a szavakat, mintha a nagy zaj is valami bajt okozhatott volna. - De a tény, hogy már az emberek előtt itt voltak, még elképesztőbb.
- Különös lények az angyalok. Számunkra felfoghatatlan, milyen lehetett az az idő, mikor még köztünk, emberek között jártak a földön. Pedig egykor valóság volt. Olyan ősi és misztikus időkről mesélnek ezek a falak, amelyet mi talán el sem tudunk képzelni.
Szemeimet előre szegeztem és a sötétséget fürkésztem, melyet még nem tudott elkergetni a fáklyafényünk, ám amíg oda nem értünk nem tudtam kivenni a zárt ajtót előttünk. Bár túlzás lett volna ajtónak nevezni, sokkal inkább egy kőből kirakott ajtókeret között álló sima felületű kőlap volt. Még csak kilincs sem volt rajta.
- Úgy néz ki eddig jutottunk. - sóhajtottam fel és közelebb sétálva a fáklyával megvilágítottam a kereten látható vésett szimbólumokat. Kezemmel még meg is nyomtam kicsit az ajtót, hátha enged, de az meg se moccant. Ez roppant mód felkeltette az érdeklődésemet és már zakatolni is kezdett az agyam, hogy miképpen lehetne a túloldalra átjutni.
- Megpróbálhatjuk kinyitni. - törte meg a csendet Alatar, ahogy ráncos kezével végigsimított az ajtó felületén. - Bár meglehet, hogy érdemesebb lesz egyelőre ezt a hosszú termet feltárnunk, amíg a pap előkeríti a korábbi kutatások jegyzékeit. Nem látok rajta pecsétet, de továbbra sem kizárt, hogy fontosak lehetnek a szövegek az ajtó körül.
- Bizonyára valamilyen kulcs vagy varázsszó nyitja ki. Ha vannak írások a helyről, biztosan lesz valami a kapuról is. Esetleg fordítások? - hátrafordulok Tobias felé, izgatottan mosolyogva. - Mit gondolsz? Kincset, vagy csapdát rejtettek az ajtó mögé?
- Talán tudást.
- Lehet, hogy nincs is rejtve, megpróbálhatjuk kinyitni, ha nekiveselkedünk. – vonta meg a vállát az öreg. - Sajnos nem ismeri senki ezt a nyelvet. Csupán egy-két karakter az, ami keveset változott az idők során és a nefilimek írásjeleiből felismerhető. Azonban még az ő nyelvükön sem ismerünk mindent. A semminél azonban a kevés is több.
- Én óvatos maradnék. - néztem az ajtóra. - Elég vékony a folyosó és lehet csapdákat rejtettek el a falak mögött. Ha esetleg erővel próbálnánk kinyitni, félek, aktiválnánk őket.
Aggodalmam forrása leginkább Tobias volt. Lehet, hogy mágustanonc, akár csak én, de még is csak egy gyerek volt. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a megszokott fejetlenségemmel veselkedjek neki az akadályoknak. Nem vihettem vásárra egy fiatal tanítvány bőrét is az enyém mellett.
- Maradjunk egyelőre itt. A biztonság kedvéért várjuk meg az iratokat.
- Vértezzük fel magunkat ismerettel.
- Igen, Tobias. – bólintott Alatar és ismét a véseteket kezdte elemezni. - Azzal pedig nem védhetjük magunkat eléggé.
Jómagam is úgy döntöttem, hogy hasznossá teszem magam, így felnyitottam varázskönyvemet és kihúztam a gerince mögül a régi ceruzámat, hogy egy teljesen üres lapra elkezdhessem felrajzolni a különleges véseteket, melyek az ajtókeretbe voltak ágyazva. Biztos voltam benne, hogy kényelmesebb lesz összehasonlítani az egyházi papírokkal, ha a nap fénye alatt láthatjuk őket majd odafent.

- Valaki járhatott itt........Valami megijesztette? - mutatok a megszakadó nyomokra.
Az izgalom végig szalad rajtam, ahogy egyre biztosabb vagyok, hogy a rejtély kulcsa oda lenn van. Lenn az angyal rom belsejében!
- Ha kikötjük a lovakat, mire visszaérünk, még a kantárszárat is megfőzik és megeszik majd a környékbeliek. – áll fel atyám. - Sovány esztendőt jegyzünk. Egyáltalán nem bízom bennük. Nem ártott volna hozni még valakit.
Kis gondolkodás után szólal meg ismét.
- Lemegyek. Várj rám, amíg úgy érzed.
Hitetlenkedve meresztem a szemem atyámra, amikor kijelenti, hogy a lovak biztonsága miatt, maradjak fenn és egyedül megy le. Sokat fejlődtem a visszabeszélés megfékezésében, de nem eleget. Ehhez nem!
- Az már ne........Kérlek, atyám! - javítok az elsőre kiszakadó meggondolatlanságomon. - Inkább vigyük vissza a lovakat és jöjjünk vissza gyalog, de ne menj le egyedül, vagy kockáztassuk meg, hogy okos lovaink meglesznek, míg oda vagyunk...... - nézek rá reménykedve.
A már készülődő Norven szavaimra megtorpan, de a rám emelt tekintetében sok volt az ismerős villanás. Felkészülte megfeszültem ……
- Hát jó. Dönts te …….. Mit mondasz, mi legyen?
Hirtelen azt sem tudom, hogy miként szólaljak meg, mert egyáltalán nem számítottam rá, hogy rám bízza a döntést, inkább arra, hogy legorombít vagy elzavar, hogy csináljam, amit parancsolt.
- Öööö......hát az....hiszem.......Talán......- nézek kissé bizonytalanul körül, de egy árva lélek sincs a közelben. - Biztos hamar megjárjuk, kössük ki a lovakat, de laza száron, hogyha veszélyt éreznek elszaladhassanak azért, aztán menjünk le. - a végére már nem bizonytalankodom, süt belőlem a tettrekézség.
- Legyen úgy. – biccent atyám és egy erősebb bokor ágához köti a lovát.
Még mindig a hatása alatt vagyok annak, hogy rám bízta a döntést, de az izgalom hamar mozgásra bír és követem, miután még utoljára Bársony fülébe súgom.
- Aztán vigyázz magadra….Ha baj van húzz vissza a többikehez.
Persze tudom, hogy sokat gondolok a hátasomról, de tudom, hogy nagyon okos állat, fel fogja találni magát.
A fegyvereimet és a fáklyákat a gyújtóval magamhoz veszem, úgy megyek Norven atya után. Az egyik fáklyát neki nyújtom át.
Hideg van odalenn, a levegő kissé párás, enyhe dohszag is kivehető. Egy kis szobába érünk, ahonnan egy keskeny ajtó vezet egy másik terembe. Teljesen jellegtelennek tűnik ez a szoba, a csupasz falakon csak egy-egy fáklyatartót látni, meg az egyik sarokban egy összetört nagy cserépedényt. A falak itt-ott megrepedeztek: alighanem a rom környékén nőtt fák gyökerei tehetnek róla.
Továbbra is bizserget az izgalom, de igyekszem fegyelmezni magam és nem rohanni azonnal tovább, amikor csak egy üres szobát látok.
De mivel nyomok vezettek ide, próbálok további ilyet találni, a másik ajtó körül, ami azt bizonyítaná, hogy valaki tényleg járt itt. Ha csak nem takarítottak itt mostanában, a porban látszania kell.
- Csak egyfelé mehetünk. - dünnyögöm az ajtó felé tartva, melynek küszöbje láthatóan alaposan megkopott a használattól.
- Nem látok port és nyomokat, talán a huzat nem engedte lerakódni, de az biztos, hogy arrafelé vezet az út. - nyújtom ki a fáklyát, hogy minél tovább ellássak. - Mintha egy másik terem lenne itt, csak jóval nagyobb, nem látom a túloldalt. - lépek beljebb és beljebb.
- Menjünk be. – hallom atyám hangját a hátam mögül és én nem is habozok.
Egy hosszúkás terembe érek át. Olyan, mintha egy szélesebb folyosó lenne. A falakon kétoldalt egymástól egyenlő távolságra 3-3 fáklyatartó, középen a mennyezeten egy üres lámpás. Kétoldalt a falat olyan másfél méter magasságtól majdnem egészen a mennyezetig vésetek borítják, bár, kopottak, jobb kéz felől középen kivehetetlen egy rész, mivel a fal egy része hiányzik, talán leomolhatott, kis vékony darabokban hevernek a maradványok a fal mellett.
Beljebb, mintha egy ajtó vezetne még tovább. Semmi nesz nem hallatszik a mi lépteinken kívül.
Egészen beleborzongok, ahogy beljebb lépek és meglátom az ábrákat a falakon. Hiszen egy angyalromban vagyunk!
Felemelem a fáklyát, hogy lássam mit ábrázolnak, talán elárul valamit a helyről, hogy mi ez, mire használták.
- Atyám, te jártál már ilyen helyen, máshol is ilyen volt? - kérdezem elámulva.
- Igen. - hangzik furcsán a hangja, de valószínűleg csak a terem miatt. - Pontosan ilyen mind. A Katedrális mellett jártam egy ilyenben. Onnan hoztam el Aurelius püspököt.
- Óóóó. - lepődök meg, mert erről nem tudtam, de hát valószínűleg ezt nem kürtölték világgá. - Miért kellett elhozni? - merült fel azonban a kérdés bennem.
- Megszállta egy mélységi. Kevés híja volt, hogy mind ott nem maradtunk.
Tudom, hogy mennyire veszélyesnek tartják ezeket a romokat, ezért is nem akartam, hogy egyedül jöjjön le ide.
- Az angyalromban? - állok megy egy pillanatra döbbenten. Nehéz volt ezt elhinni, de atyám szavában egy percig sem kételkedtem. Abban sem, hogy ha ő nehezen keveredett ki, akkor tényleg nagy baj lehetett.
- De, hogyan élhet egy mélységi egy angyalro....... - teszem fele kérdést, de már közben tovább gondolva, rájövök, hogy akár itt is lehet valami ilyesmi
- Ott hát. Alatta egész járatrendszer volt, tele szobrokkal. Nem tudom, hogyan került oda.
- Itt is lehet egy mélységi? - állok meg, mert ez még az én lelkesedésemet is meg tudja törni.
Ezután sokkal, de sokkal óvatosabban megyek előre a szememet meresztve, míg a válaszra várok.
- Nem tudom. Nem hiszem. Már éreznünk kellene valamit.
- Qefahbadal......Ez volt a mélységi neve? - kérdezem, de igazából már biztos vagyok benne, de az megrémít, hogy milyen veszélyben lehetett Norven atya akkor és nem is tudtam róla......
- Meg lehet érezni őket? Te meg tudod? - figyeltem feszülten, de én nem éreztem semmit.
- Hallottál róla ezek szerint. Ez a neve. Kétlem, hogy ne volna még meg. – jegyzi meg atyám, aztán folytatja. - Nem vagyok különleges. Mindenki érzi.
Hát ez nagyszerű! Legalább nem halunk meg addig, míg nem érezzük!
- Akkor talán itt nincs..... - jegyzem meg és most nem az izgalomtól borzongok meg.
Inkább a falon lévő jelekre fordul a figyelmem. Írásoknak tűnnek, olyasmi, amit a nefilimeknél láttam, amellyel a Szentírás eredeti szövegei íródtak.
- Ezek az írások.....ezek gondolom angyaloktól vannak. - emelem közelebb a lángot, de persze nem értem őket.
Így aztán inkább a másik ajtónyílás felé igyekszem.
- Ha megfejtenénk őket, akkor lehet, sok mindent megtudnánk róluk. - jegyzem meg még, mielőtt még a másik helyiségbe is bevilágítok.
Azért nem megyek fejjel a falnak......
- Igen – kapok megerősítést. - A nefilimek tudják egyedül elolvasni. Ők sem mind. Azt hiszem.
Átlépek a másik ajtón, pár lépcső vezet lefelé. A fáklya fényének köszönhetően minden gond nélkül le lépkedek, aztán megállok, hogy megcsodáljam ezt az újabb helyet. Egy nagy oszlopokkal teli terembe értünk. A belmagassága kicsit kisebb, mint a nagy csarnokoké, de az oszlopokat szintén vésetek díszítik, ezeken a feliratok mellett alakok vannak, mintha egy történet jelenetei lennének. Az egyiken szárnyas lények egymás felé fordulva, mintha beszélgetnének, egy másikon az írásjelek mellett egy lángoló kard, egy következőn, egy nagy szárnyas lény, aki angyal lehet és az első oszlopról ismerős, és egy embernek látszó fordul egymás felé. Az írások és a képek itt-ott azonban már sérültek.
A falakban pár mélyedést látni, helyenként bennük olajmécsesek vannak.
Mikor meglátom ezeket odatartom a fáklyámat. Meglepetésemre még van bennük olaj, meggyújtom őket, hogy jobban lássunk.
- Angyalok és emberek. - megyek egyik oszloptól a másikig.
A több fény még több vésetet és falfelületet világít meg, és valamit, ami egykor mosdóedény lehetett.
- Itt lakik valaki. - halkítom le a hangom, ahogy megpillantom a fekhelyet, az üvegeket és a táskát.
Óvatosan közeledem, könnyű elbújni a sötét sarkokban.
- Ki akarna itt lakni? – teszi fel a teljesen logikus kérdést atyám.. - Nézd meg, hátha régiek már a holmik.
- A szükség sok mindenre ráviszi az embereket.... - vonom meg a vállam, - talán bujkál valami vagy valaki elől. - adok némi magyarázatot.
Mivel nem tudom, hogy tényleg van-e itt valaki, ezért előhúzom a kardom elővigyázatosságból és azzal döfködöm meg a szalmazsákot.
A fekhely egy egyszer szalmazsák, a pára ellenére azonban nem tűnik penészesnek, rongyosnak igen, de nem úgy néz ki, amin az évek során az idő vasfoga hagyott volna nyomot. A bőrtáska, ami mellette hever, szintén hasonlónak tűnik, valami szegényes alaké lehetett, de egyáltalán nem olyasmi, ami már nagyon hosszú ideje itt lenne.
- Egyáltalán nem tűnik túl réginek, akkor már szétrohadt volna, elég párás itt a levegő. - nézek atyámra.
Lehajolok és megtapogatom a táskát is.
- Ez sem penészes. - mondom, miközben kinyitom és kiborítom a földre a tartalmát, így Norven atya is láthatja mit tartalmaz: egy darab sajtot becsomagolva, pár váltót és egy ezüstgyűrűt.
- Ez igen érdekes. - emelem fel a gyűrűt. Nincs benne kő, de szépen megmunkált, igényes és leginkább értékes darabnak tűnik - Vajon ez az itt lakóé vagy itt találta?
- Ha az övé, miért hagyta volna itt? Minden más értéktelen. – jegyzi meg atyám.
- Nem hiszem, hogy itt hagyta volna, talán csak elment valahová.
- Hagyd csak. Nézzünk szét. – hangzik a javaslat.
Visszadobálom a holmikat a táskába, aztán felállva körbefordítom a fáklyát.
- Merre tovább? – kérdezem.
- Az ajtóhoz.
A fáklyát magam elé emelve bújok át az újabb ajtón, de most már azzal is számolva, hogy van itt valaki, méghozzá élő valaki, akinek fekhely és élelem kell, így a kardom a jobb kezemben tartom készenlétben.
Újabb terem! A magasra emelt fáklyám fénye azt mutatja, hogy a falakon az írások egyre jobban átváltanak képekbe, az előző teremben látott angyalábrázolásokhoz hasonlóak jelennek meg, de ezeken az angyaloknak, mintha kisebb szárnyuk volna. A velünk szembeni falon egy magas, égig érő torony képe jelenik meg, amelyre lépcsők vezetnek fel, emberek hordanak fel rajta égetett téglának tűnő dolgokat, de nem túl sokat látok belőle egyelőre.
Előttünk nem sokkal egy lefelé lépcső vezet egy ajtóhoz, amelyet egy faábrázolás díszít, a szemöldökfán pedig angyalnyelvű véset olvasható.
Egyelőre nem ugrik a nyakamba senki és hallani sem hallok semmit. Kicsit bátrabban megyek be nagyjából végig nézve az újabb ábrákon, de a legjobban a lejárat és az ottani írás és ábra kelti fel, miközben atyám felemelt fáklyával szemlélődik.
- Azok az írások talán fontosak lehetnek. - bökök a lenti ajtó szemöldökfájára. - Lehet, hogy az van oda írva: Aki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel, vagy épp az, hogy kincseskamra. - húzom el a szám. Többet kellett volna Anatot nyaggatnom, hogy tanítson meg rá. - Próbáljam meg kinyitni?
Ez az ajtó tűnik most fontosnak, a képeket ráérünk visszafelé is megnézni.....
- Én sem értem – áll meg mellettem Norven atya a fejét csóválva. - Tégy egy próbát.
Az ajtó előtt a földön egy kialudt fáklya hever.
Felemelem a fáklyát és megszagolom, hogy esetleg megtudjam, mennyire rég használták.
- Ez talán azé, akinek a holmiját megtaláltuk. - mutatom fel és körülnézek. - Vajon bement ő is? De miért hagyta itt a fáklyát? - vizsgálom meg az ajtó körüli részt is tüzetesen.
- Fogalmam sincs. Ha még itt van, előbb-utóbb megtaláljuk.
A fáklya nem most aludt el, de nem különösebben poros: vagy a hely párás levegője tehet róla, vagy valóban nem lehet túl régóta ott, hogy megüljön rajta látható mennyiségben a por. A földön mellette elszíneződött a föld. Talán a fáklya égett, mikor elejtették és az kormozta össze a köveket, míg ki nem aludt a lángja! Aztán másfajta elszíneződést is meglátok, ami ebben a fényben és ennyi idő után feketének tűnnek a cseppek. Vér.
Az ajtó másik oldalában egy kis tömlőt fekszik. Megszagolom. Víz.
- Atyám! Azt hiszem baj van! Ez itt vér. - mutatok a fekete folt mellett a földre, bár alig lehet megkülönböztetni, de már eleget láttam ilyet. - Talán van itt valami csapda és ha kinyitom az ajtót, akkor működésbe lép.
- Kinyitom én. – lépett előre Norven püspök.
- Atyám, használhatok mágiát. A víz angyala áldásával, megpróbálom betaszítani az ajtót, hátha sikerül, vagy ha nem is, de beindulhat a csapda és nem rajtunk csattan. - állítom meg és húzom hátrébb, ha engedi.
Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, amikor ismét hagyta magát meggyőzni, mert nem szerettem volna végignézni, hogy valami az ajtóból vagy a tokjából előtörve, nyom nélkül eltünteti atyámat. Ezért aztán még kicsit hátrébb húzva őt, nekiveselkedem Sahaquiel idézésének. A víz nagy erővel tör előre, egyenest neki az ajtónak, ha ember állna ott, minden bizonnyal keményen eltaszítaná.
Először úgy néz ki, semmi hatása nincs a vízsugárnak, de aztán........ keresztfa halvány fénnyel feldereng és az ajtó lassan, súrlódó hanggal középen elválik és a szárnyak oldalra kezdenek siklani.
Érzem, ahogy atyám biztatóan a vállamra teszi egy pillanatra a kezét. Elönt a büszkeség.
- Kinyílik! - kiáltok fel, majd, hogy ne érjen más meglepetés, meggyújtom a talált fáklyát és bedobom az ajtón túl, hogy lássunk valamit.

Magunk mögött tudhattuk immár a harmadik kört is és haladunk is tovább a negyedikre. Köszönöm mindenkinek az eddigi munkáját. Akivel még nem egyeztettünk, discordon keressünk időpontot. Hajrá!

Az egyeztetések határideje: 03.08.
UPDATE: a reagok megírásának határideje: 03.12. éjfél

A fáklyák fényét az idő múlásával leváltották a gyengébb, de kevésbé kormozó lámpások, melyek sokkal praktikusabbak voltak a jegyzeteléshez. Persze nem volt a legpraktikusabb minden alkalommal letenni a lámpást, amikor írni akartam, így lábjegyzetbe fel is írtam magamnak egy emlékeztetőt, hogy keressek megoldást erre a problémámra a rúnák között. Miután az ajtókerettel végeztem, továbbsétáltam a közeli falhoz és onnan másoltam le mindent, amit tudtam. Voltak ismétlődő szimbólumok, amik a többszöri leírással már egész könnyen papírra hánytatták magukat, de értelmük az sajnos nem igazán lett.
Percek, vagy talán órák múlva aztán, mikor már éreztem, hogy nyakam kezdett elmerevedni, és a gyertyák is csaknem leégtek a fémig, Alatar szólított a helyiség egy távolabbi pontjából. Meg is ugrottam kissé a hirtelen hangtól, úgy hozzászoktam a csendhez, de gyorsan összecsuktam a könyvem és siettem is hozzá.
- Talált valamit?
- Kiderül. – mondta, ahogy felegyenesedett a szétterített papírok fölül. - Arra kérnélek, hogy ha még esetleg nem tetted, másold le az ajtó körüli véseteket. Hátha valamit kisilabizálunk belőle odafenn. Egyelőre elég időt töltöttünk idelenn.
- Óh, azt már megtettem. - gyorsan lapozgatni kezdtem a könyvemben és egy rajzzal kiegészített másolatot mutattam az öreg felé, mire bajusza alatt enyhe mosolygásra emlékeztető grimaszt véltem felfedezni. - Talán jót is fog tenni egy kis természetes fény. Már kezdett fájni a szemem. Tobias?
A homályos fényviszonyok miatt szinte észre se vettem a fiút, ahogy a papírok fölé görnyedve rajzolgatott szénnel, mielőtt felkapta volna a fejét, hogy összekenhesse homlokát a korommal.
- Megvagyok! – hallottam vidám hangját, majd sóhajtott egyet. - De kicsit elfáradtam. És éhes vagyok.
- Akkor épp itt az ideje, hogy együnk valamit. – Alatar feltekerte a nála lévő papírokat és feltápászkodott a földről.
- Nem vagy egyedül. - mosolyogtam Tobiasra. - Elnézve a fényforrásokat már ideje is lesz elhagynunk a sötétséget.
Igyekeztem nagyon odafigyelni Tobias tekintetére, remélve, hogy nem érte semmi kártékony az elméjét, bár nem mintha azt meg tudtam volna állapítani csupán a szememmel.
- Előre menjek feléleszteni a tüzet? – kérdeztem, Alatar felé fordulva.
- Én is jövök! - és már megszaporázott léptekkel sietett utánam Tobias, hogy felzárkózzon.
- Menjetek csak! - bólintott mosolyogva az öreg. - Én majd botorkálok utánatok.
Odafent a tábor pontosan úgy nézett ki, ahogy hagytuk. A két sátor háborítatlanul pihent a kiszabott helyén, a kicsi asztal a tűzgödörtől nem oly messze álldogált, körülötte a kicsi, rögtönzött székekkel, a tűz helyén pedig éppen csak pislákolt a parázs, ami jó jel volt, mert így még én is újra tudtam éleszteni, pillanatok alatt némi száraz avarral és gallyakkal, miután könyvemet visszadobtam a sátorba, többi felszerelésem társaságába.
- Hogy érzed magad? - kérdeztem Tobiastól, miközben jelentőségteljesen a fejemre böktem mutató ujjammal, remélve, hogy semmiféle mentális megterhelést nem tapasztalt odalent.
-  Remekül. Nagyon vártam már, hogy itt legyünk és nekilássunk a munkának! De azért egy kicsikét elfáradtam ebbe a sok másolásba. - sóhajtott, majd látszott is rajta a realizálás, amint rájött mire is céloztam a kérdésemmel. - Óh! Nem. Nem éreztem semmiféle furcsaságot az elmémben eddig, bár leginkább a másolásra koncentráltam.
Kicsit kifújta magát, majd tekercseivel ő is odasétált a tűz közelébe. Eközben Alatar is feljutott hozzánk és ő is elkezdte elrendezni a jegyzeteit.
- És te Erlendr? – nézett rám Tobias. - Voltál korábban ilyen terepgyakorlaton?
A hátunk mögül hallottam is, ahogy a terepgyakorlat kijelentésére az öreg varázsló mélyen felsóhajtott és valami zsákkal kezdett el zörögni, amiről később kiderült, a vacsoránk alapanyagait tartalmazta.
- Nos, ilyenen még nem. - nevettem el magam és megkopogtattam a papírtekercsek kemény hengereit. - Amikor utoljára jártam efféle romok között, nem volt sok lehetőségem a másolásra és a tanulásra. Minden figyelmemet a túlélés kötötte le. De örülök neki, hogy ezúttal nyugodtabbak a körülmények.
Mikor szemem sarkából észrevettem Alatart ahogy csendesen elkezdte elővenni a zöldségeket a zsákból, azonnal felugrottam és felajánlottam neki, hogy segítek előkészíteni az étket. Persze szabadkozott ő, hogy igazán nem szükséges a segítség, ám mikor Tobias is észbe kapott és becsatlakozott, nem tudott nekünk nemet mondani. Az is megfordult a fejemben, hogy extra alapanyagokért visszasietek a faluba, hátha nincs még túl késő, hogy a kocsmárosnétól krumplit vegyek, de megnyugtatott az öreg, hogy lesz elegendő mindünknek.
Hámozás közben természetesen nem tudtam lecsillapítani elmémet, hiszen a fiatal mágustanonc felelevenítette bennem a régi emlékeket az utolsó romokról, amelyeket mesteremmel látogattunk, így mesélni kezdtem. Mind a ketten meglepő figyelmességgel hallgatták végig, miképpen égett el a felfedező csapatunk fele egy kamrában, s miképpen kellett démoni teremtmények hada elől fejvesztve menekülnünk. Különös élvezettel számolhattam be nekik, milyen szörnyűséges és apró teremtmények is voltak azok, valamint mennyire nagy szerencse kellett ahhoz, hogy a közeli bányarendszeren keresztül le tudjuk rázni őket. Nem mertem volna úgy beállítani a történetet, mint egy hősi eposzt, hiszen nem volt semmi hősies benne. De egy olyan kaland volt, amelyet sokáig nem fogok felejteni és minden nap imádkozom egy keveset azokért a lelkekért, akik elvesztek a lángok, a borotvaéles fogak, rozsdás szuronyok és mérgezett nyílvesszők által.
Történetem végére már nem csak tisztára voltak pucolva a zöldségek, de már a sós és fűszeres levükben is főttek a tűz fölött. Tobias időnként megkevergette, de ideje nagy részét a jegyzetei pontosításával töltötte. Bizonyára nem látta már olyan jól a vonalakat a félhomályban, még is kitartóan pontosított ott, ahol tudott. Becsülendő hozzáállása volt, de sokkal inkább irigylésre méltó.

Belemerültem a tűz lángjainak táncába, miközben lelki szemeim varázslatokkal játszottak a szikrák között, így csak akkor vettem észre a közeledő alak árnyát, amikor már lépteinek zaját is hallani lehetett, ahogy a falu felől közeledett a félhomályban táborunk felé. Felkaptam a fejem és ahogy jobban szemügyre vettem, fel is pattantam ültemből, hogy elibe mehessek a fiatal férfinak.
- Strenger atya! - széles karlendítéssel integettem, hogy még a sötétedés előtti időkben is ki lehessen venni üdvözlésemet. - Nem számítottam arra, hogy ki is jön a táborunkig. Könnyen látta a tüzet?
- Hamar megtudtam, hogy nem a fogadóban szálltak meg. Eszembe juthatott volna, hogy felajánljam, hogy a paplakban elszállásolom a társaságukat, de csak később jutott eszembe. A romok felé igyekeztem hát, s hamarosan megláttam a tábortűz fényét is. Remélem, nem alkalmatlan időben zavarok.
- Inkább értékeljük, hogy megtisztel bennünket jelenlétével, Strenger atya. Friedrich Bern Alatar vagyok a carolusburgi máguskörből, a fiú a tanítványom, Tobias. – mutatkozott be az öreg varázsló, még mindig az asztal mögött ülve.
- Martin Strenger. - mosolyodott el a pap - Találtam pár iratot, amelyek talán segíthetik a kutatásukat.
- Valóban, gyors volt. - kacagtam fel vidáman és udvariasan elkértem tőle a kötegeket, hogy Tobias tekercsei közelébe helyezzem. - Mi közben tettünk lent egy kisebb szemlét és másolgattunk, amit tudtunk. Van a kutatások között esetleg valamiféle fordítás, vagy szó a kőajtó mögötti helyiségekről?
Az atya egy tekercset megőrzött a sok másik közül, amiket odaadott nekem, ám még mielőtt a porba térdelt volna, hogy ott nyissa szét azt, Alatar gyorsan az asztalhoz invitálta. Nem is vesztegette az időt, a papírt szétterítette kicsiny asztalunkon, melyet mi hamar leürítettünk előtte, a varázsló pedig gyertyát gyújtott az egyik lámpásba és fölé tartotta azt.
- Kutattak már abban a teremben az elődeim. – követte az ujjával az írást Strenger atya. – „Az első teremből egy lezárt ajtó vezet tovább, amelyen se kulcslyuk, se kilincs.” Így volt?
- Szóról szóra. Körülötte különös írásokkal. - bólogattam. - Én gyanítom, közük lehet az ajtóhoz, vagy ami mögötte van.
Ezután eszembe jutott a jegyzetem és szélsebesen beviharzottam, hogy visszahozzam a könyvemet az asztalhoz, és a megfelelő oldalon fel is nyithassam. A hasonlóság azonnal szemet ütött. Közel tökéletes másolata volt a pap kéziratában lévő írásoknak.
- Ezeket az írásokat sajnos az egyház papjai sem ismerik egészen. – ismerte el a pap. – Alig tudunk valamit a nefilimek nyelvéről is, hát még amelyen az angyalok szólhattak egykor a földön. Hanem pár karaktert és néhány szót épp a nefilimeknek és tudósainknak köszönhetően mi is ismerhetünk. Ez a szó, „dam”, ezen az ősi nyelven annyit jelent, vér.
Láttam, ahogy Tobiasnak is csaknem úgy megnyíltak a szemei, mint nekem a csodálkozástól, amikor a férfi az írásjelre bökve magyarázta annak jelentését.
- A többi már következtetés. – folytatta. - A szöveg valahogy úgy szólhat, ha helyes a rekonstrukció, hogy vérrel kell megkenni a szemöldökfát, s a halál angyala békét hagy a háznak.
-  Ennek a következtetésnek van értelme. Emlékszem, a bibliában is szó esik hasonlóról a tíz csapás képében. - próbáltam felidézni azt a mindannyiszor ismételt olvasógyakorlatot, melyet tanítóm oly nagy szigorral kényszerített rám. - De miféle halál angyalától véd meg és kit? Hiszen az ajtó felénk eső része van kívül. Tehát azt védené, ami belül van...
Elmélkedésem nem vezetett semmire a fejemben. Nem tudtam megmagyarázni, miért is kellett a szemöldökfát odalent vérrel bekenni, vagy, hogy mi köze van hozzá a halál angyalának.
- Úgy sejtem, hogy talán ez idézet lehet egy írásból vagy szájhagyományból származhat. Elképzelhető, hogy korábban, mint a tíz csapás története és akkor egy régi, özönvíz előtti hagyomány éledhetett újjá. De ez csupán az én hipotézisem. Engem is meglepett, amikor erre az ismerős motívumra bukkantam ebben a kéziratban. Sajnos más feljegyzést nem találtam, ami kapcsolatban állhat ezzel a szöveggel, én sem tudom, miért említi a halál angyalát.
- Lehetséges, hogy az épület egyfajta menedékül szolgált egykoron? - kérdezte Alatar.
- Nem tartom kizártnak. - felelte Strenger atya - Azonban ez ismeretlen terület, nem árthat ezekre az apró jelekre is figyelni.
- Az is lehet, hogy a fordítás nem tökéletes és csak a sötétben tapogatózunk, ám egy próbát megér, hogy holnap vérrel bekenjük a szemöldökfát. - vontam meg a vállam, államat dörzsölgetve. - Talán működött és valóban menedék volt. De ha angyalok építették, és angyaloknak volt a menedék, az csak komplikáltabbá teszi a dolgokat. Hiszen a halál angyala is egy angyal...
- Meglehet, hogy ez afféle mondás vagy szófordulat volt akkoriban. - motyogta elgondolkodva Alatar, tűnődve az elhangzottakon.
Állam dörzsöléséből igen hamar lett fejvakargatás és morgás, ahogy próbáltam kibogozni a gondolataimat, ám igen hamar feladtam. Éreztem, hogy nem lettem volna képes komplikált elmélkedéseket folytatni a témában, még ha akartam volna sem.
- Vajon egy állat vére is elég lesz?
- A Szentírásban elég volt. – felelte mosolyogva Strenger atya. - Reggel felajánlhatom egy tyúk vérét; ezen a héten terveztük levágni.
- Szerintem ebben nem nekem van döntési jogom. – mosolyogtam én is és jelentőségteljesen Alatar felé néztem, hiszen az ő kutatása múlik azon, hogy ki merjük e nyitni a kaput. - Alaposan fel kell, készüljünk.
Egy pillanatra találkozott a tekintetünk a varázslóval és láttam a szemeiben, hogy benne is megfordulhatott a kétely undok szekere, ám hamar el is kergette azt, és egy bólintással konstatálta saját aggodalmaim jeleit. Legalább is én így akartam hinni.
- Hálásak vagyunk a segítségéért, Strenger atya.
- Nem tesz semmit. - legyintett a férfi, majd jelentőségteljesen rám sandított. - Ez a legkevesebb, amit tehetek.
Már éppen távozóra is fogta volna, ám még eszébe juthatott valami, így vissza is fordult hozzánk, félig a nagy halom papír felé is fordulva.
- Ó, a kéziratokról... Örömmel bocsátom a rendelkezésükre, ez minden irat, amit találtam. Azonban ahogy átnéztem őket, mégis mintha hiányosak lennének. Ennek még megpróbálok utánajárni, hátha rájövök, miért. Én hiánytalanul vettem át ugyanis a plébánia minden iratát.
- Lehetséges, hogy még az átvétel előtt tűntek volna el, csak nem szóltak róla? – egyenesedtem fel az asztal mellől, és őszintén reménykedtem abban, hogy úgy volt, ahogy hittem.
- Van rá esély. - bólintott - Mindenesetre keresni fogom még, ami hiányzik, hátha megkerül, csak elkeveredtek. Nos jó éjszakát, vigyázzanak magukra!
- Holnap reggel számíthat rám is majd a véreztetéshez. Ne kelljen megint olyan hosszú utat megtennie a táborunkig. - mondtam és intettem neki. - Szép estét, Strenger atya. Vigyázzon lefelé menet!
Miután elment visszafordultam az asztalhoz.
- Én azt hittem, hogy majd csak reggel láthatjuk ezeket a papírokat, leghamarabb.
- Én sem gondoltam volna. Úgy tűnik, sietős lehetett neki, vagy fellelkesítetted, bármit is mondtál neki a kutatásunkról. - mosolyodott el a bajsza alatt a varázsló és megveregette a vállam, amitől indokolatlanul nagy büszkeség töltötte ki a mellemet. - Hogy áll a vacsoránk, Tobias?
- Már kész egy ideje.
- És nem szóltál? Megkínálhattuk volna vele az atyát.
- Nem akartam közbeszólni. - meresztette nagy szemeit a fiú, mintha egyértelműen és logikusan cselekedett volna. Nem hibáztattam, hiszen az illem ismerete és gyakorlata bizony nagyon fontos, Alatar azonban mintha kissé csalódottan csóválta volna meg a fejét.
- Na, hát akkor együnk. - mosolyodott el végül és Tobias neki is látott tányérokba merni a meleg ételt.
- Majd legközelebb meginvitáljuk. – mosolyogtam, majd elfogadtam tőle a tányért. Gyomrom igazán lelkesen morgott is a finom illatoktól, miközben én az egyik jegyzet böngészésébe kezdtem, kíváncsiságból, hogy mit is írhattak le a régi papok a helyről, ám biztos voltam benne, hogy végig olvasni nem fogom. Figyelmem csupán addig tart, amíg erőltetni tudom.
- Most már viszont izgatott lettem az ajtótól. Vajon mi lehet mögötte? - gondolkodtam hangosan, kezemet melegítve a tányérom alján.
- Talán még több rejtélyes dolog, titkos ajtók, netán csapdák vagy kincsek! – reagált pillanatok alatt az ifjú mágustanonc, miközben szájából még félig ki is lógott a kanala.
- Tobias, ne beszélj tele szájjal.
- Látom most már te is mellettem állsz a csapdákkal és kincsekkel! - nevettem fel hangosan, szintén tele szájjal és kanalammal lelkesen körözve a levegőben. - Bizonyára csontvázak és elhagyatott könyvespolcok fognak ránk várni óriási pókokkal és kígyókkal!
- S biztosan kincseket őriznek! Holnap kinyitjuk az ajtót és akkor kezdődik majd csak az igazi kaland!
- És akkor lesznek majd nyílvesszők a falból, amik elől hasra bukunk! És tüskés árkok amik fölött átlendülhetünk! És titkos karok, amik majd felfedik a titkos alagutakat a falu alatt, tele meglepetésekkel és soha nem látott varázslatokkal! És… - izgatottságomnak végül egy majdnem félrenyelt krumpli darabka vetett véget, amely indokolatlanul közel hozta a halál érzését és lehűtötte a fejemet. Az eddig csillogó szemekkel hallgató Tobiasnak hamar feltűnt a majdnem bekövetkezett tragédia és egyből mellém is ugrott.
- Erlendr! – kezdte el ütlegelni a hátamat. - Ne halj meg, mielőtt szembenéznénk a csapdákkal odalenn!
- Nem halok meg! - mondtam gyorsan kettő köhögés között, és jeleztem, hogy nem kell püfölni a hátamat. Néhány percnyi kellemetlen köhécselés és mély levegővétel után pedig ki is tudtam húzni magam. - Talán... ne beszéljünk tele szájjal.
Alatar bajusza alatt felnevetett, de csak ez pillanatra, mint egy tünékeny jelenséget emelve be az éjszaka lassan kúszó leple alá. Ételünket csendesen elfogyasztottuk, a tálakat letörölgettük a fűben, miközben rövid történeteket osztottunk meg egymással, egészen addig, amíg Tobias szemei már nem bírtak tovább nyitva maradni.
Az éjszaka csillagai lassan kifényesedtek az égen, s a lángok füstje egyre vékonyabban tekeredett az ég felé.

A fáklya elég hosszan repült, hogy nyomában a fény oszlopokat, ajtókat villantson fel és végül valamibe beleütközve, - leginkább talán ajtónak tűnhet, - koppan egyet a földön, tovább égve.
Aztán csend.
Az atya nem sokat habozva előre indul és nekiáll megvizsgálni az ajtókat. Én meg a másik fáklyát magasba tartva a kardot szorongatva megyek utána.
A hosszúkás, az előbbinél magasabb terem mindkét oldalán vannak ajtók, a jobb és baloldalon is kettő-kettő. Ezeknek nincs szárnya, meg nem is ilyen kőlap, simán be lehet látni rajtuk.
Norven atya az elsőn jobboldali ajtó mögött kutakodik, így én a baloldalit nézem meg, hogy gyorsan haladjunk végig rajtuk, nehogy valami elkerülje a figyelmünket.
Az első ajtó egy pici szobába vezet, raktárhelyiségnek tűnik, mert régi cserépedényeket és törmelékeket látok, a falakon polcok nyomaival. Az egyik cserépkupac, vélhetően egy edény maradványai, azonban távolabb van a többi közül, mintha elemelték volna innen és úgy ejtették volna le.
Mivel pici a szoba, így nem kell sokkal beljebb mennem, hogy megnézzem a többitől távolabb lévő cserepeket. A lábammal kicsit arrébb kotrom a halmot és az egyik cserépdarabon egy ujjnyomot látok……..egy véres ujjnyomot! Azonnal alaposabban körbenézek és a földön is látok egy-egy sötét foltot. Az egyiket megdörzsölöm, majd meg is szagolom: vér.
Nem tudom miért van itt vér, talán aki elejtette a korsót megvágta magát, de mivel ez nem lehet olyan régi, hiszen nem morzsolódott szét, óvatosságra késztet. Pillantásom körbejártatom a szobán, hogy vezet-e valahová a vér.
Itt-ott látni csak vércseppet, nehezen lehetne megmondani vezetnek-e valahová. Az is aszembe jut, hogy az ajtóban is láttam egyet, mikor bejöttünk ide. Fürkészésem nem hiába való, egy kisebb vércsíkot találok az egyik oszlopon, a cserépdarabtól nem messze, majd a kőasztal felé is. Viszont, ha tovább is indult az aki vérzett itt, nehéz megmondani, merre tette, de az asztal jobb széle felé is van egy vérnyom.
Épp az asztal szélén észrevett vért vizsgálom, amikor Norven atyám megszólít és én közelebb lépve megnézem a kést.
- Felismered ezt? - nyújtja felé a fegyvert. - Tünde mintákra hasonlít, az én szememnek, de te hátha láttál már ilyet.
- Tündének látszik igen, bár nem az én fajomé. - rázom meg a fejem, miután alaposan megszemléltem az egymásba fonódó növényi mintákat, aztán az asztal felé mutatok. - Én meg vérnyomokat találtam, ami nem lehet olyan ősi, mint ez a hely.
Atyám kicsit a nyom felé hajol, de aztán megvonja a vállát.
- Ki tudja. Odaátról lépcső vezet lefelé. – majd némi szünet után folytatja. -- Koromsötét van.
- Úgy látszik minden út lefelé vezet. Lehet spórolnunk kell a világossággal. – bólintok, hiszen egyértelmű, hogy követjük a járatot, akármerre vezet.
- Menjünk le. Idefent már nem lesz más.
- Induljunk. - emelem fel a fáklyát, hogy fényt adjon lefelé vezető utunkhoz.
- Ki megy elöl? – hallom a kérdést.
- Megyek én a fáklyával, elvégre én vagyok a kirendelt védelem szeretett püspök urunknak. - jelent meg a szokásos vigyor a képemen, de meglep, amikor atyám csak egy mosollyal oldalra húzódik, utat adva nekem.
~ Valami van a levegőben? ~ szimatolok egy kicsit csak úgy szőrmentén, de ha van is én nem érzek semmit, ami ezt az engedékeny viselkedést kiválthatta.
Folytatjuk hát az utunkat óvatosan lefelé lépdelve. Persze azért nem vagyok annyira oda meg vissza, hogy a fáklyát tartva célpontot rajzolok magamra, de hát én akartam izgalmas kalandot, nem?
Egy kis ideig lefelé tart az út, aztán egy lépcsőfordulóhoz érünk. A fény megakad egy borosüvegen, amint ott békésen álldogál, a lépcsőforduló egyik sarkában.
Megnézem, de mivel semmi különös nem látszik rajta, csak egy szimpla üveg, megyek tovább, hiszen már tudjuk, hogy jár itt valaki.
- Egyre közelebb érünk hozzá, még érezni a bor szagát. – jelentem azért becsületesen és megyek tovább.
- Már nagyon érdekel, mi az ördög folyik itt. – morran mesterem hangja.
Már nem kell sokáig haladnunk lefelé a lépcsőkön, hogy a tér egyszerre csak kitáguljon előttünk, ahogy a lépcsősor aljára érünk. És mily meglepő: egy újabb terembe érkeztünk.
Ez most nem egy hosszúkás terem, nem folyosó, inkább egy nagyobb szoba lehet. A földön itt ott mélyedések vannak, amelyekbe lépcsők vezetnek. Úgy néznek ki, mint a medencék.
Több ilyen is van, azonban úszni azért nem lehetne bennük, ahhoz túl kicsik, de lehetnének keresztelő medencék is éppen…………
A fáklya fénye egész sok mindent megvilágít. Innen egyenesen egy ajtó vezet tovább, ennek sincsen szárnya és nem is egy kőlap, tulajdonképpen félfa és szemöldökfa.
Norven atya elindul, hogy körbejárja a termet, így természetesen megyek én is, hogy legyen elég fény. Igyekszem nem kihagyni semmit, hiszen ismeretlen terepen járunk, bárhol lehet valami, ami veszélyes ránk nézve.
A fáklya fénye majdnem egészen bevilágítja a termet: itt nincsenek oszlopok, folyosók, ez egy viszonylag tágas tér, csak a medencék sötétlenek benne. Most már jól látom mindet, szám szerint négy ilyen van itt kialakítva. Ki tudja, mikor használhatták ezeket és mire?
Aztán az egyik medence lépcsőjén sötétlő folt dereng fel, ami folytatódik a medence belsejében, majd a szélén is. Van ott egy sál is, meglepően jó állapotban.
- Vér. Nem lehet más. – jelenti ki határozottan atyám.
- Már csak vérhez és a tárgyakhoz tartozó test hiányzik. - lépegetek le a lépcsőn és a kardommal megpiszkálom a sálat. - Vajon miért nem kötötte be magát?
- Fogalmam sincs. Idővel úgyis kiderül. – azzal atyám jelzi hogy menjünk tovább, a másik ajtóhoz, ami kivezet a teremből.
Már az ajtó közelébe érve megcsap a kellemetlen, egyenesen visszataszító szag. A levegő fokozatosan egyre nehezebbé válik.
Eddig csak nedves és dohos volt a levegő, de most mást is éreztem, mintha valami rohadt vagy bomlott volna, ahogy a tovább vezető ajtót megközelítettük. Bevilágítva úgy láttam, mintha valami étkezde volna, az asztalon még ott voltak az étkezéshez szolgáló eszközök, talán az abban lévő maradékok szaglottak? Méretre ez is hasonló terem, mint az előző volt. Megpillantok egy fémkeretes viharlámpást, ami biztosan nem lehet valami idős és a tányérok, kupák és üvegek alján, mintha étel is lenne még egynémelyikben.
Annyira meregetem a szemem, hogy lássak valamit, hogy majdnem keresztül botlok........egy testben.....?
- Meg van a vérhez tartozó is. - világítok magam elé, hogy atyám is jól lássa, majd lehajolok, hogy jobban megnézzem.
Felmordul, aztán látom, hogy a talált kés fenyegetőbben villan meg a kezében, miközben átlép a holttest fölött, be a terembe.
- Nézd meg. Körbenézek.
Nem tudtam mire számítsak, bár az igaz, hogy meglepődöm, amikor egy aránylag fiatalabb embert találok, olyan harmincasnak nézem, hiszen azt gondoltam volna, hogy valami életben megkeseredett remete húzta meg magát idelenn.
A fején, szőke haját átitatva, találok egy sérülést, talán ezek nyomát találtuk meg előzőleg, ám a nyílvessző már egészen másra utal, amit utána találok meg. A láncing még érdekesebbé teszi a dolgot.
- Ez valami katonaféle lehet. És szerintem, nem a fejsebébe halt bele, hanem lenyilazták. - tájékoztatom atyámat, aztán felállok, hogy segítsek a további felderítésben. Én is feljebb húzom a köntösöm anyagát, mert a szag egyre elviselhetetlenebb lesz.
- Úgy látom nem ő az egyetlen. Mi történt itt? - teszem meg az utat a másik ajtóig, látva még egy két tetemet és ahol még két test hever. - Egymást ölték meg? – teszem fel a logikus kérdést, mivel az egyik fickónak nyitva a szája és hiányoznak elöl fogai, a másiknak a szeme alatt látni árulkodó elszíneződést. Mindkettőn vannak szúrásnyomok is, de az egyik mégis mintha jobb állapotban lenne: ő fegyverkabátot visel.
- Kétségtelenül így tűnik most. De fent is vannak vérnyomok. Mit keres mind idelenn? – kapok egy elgondolkodtató választ.
- Lehet, hogy az egyik elmenekült? - teszem fel a kérdést, miközben a két holttestet szemlélem. - Az biztos, hogy ezek nem falusiak, fegyverforgatónak nézném őket. Lehet, hogy valamiféle kincsvadászok, akik összekaptak valamin, bár nem látok náluk semmit. - emelem meg a fáklyát, hogy körbeforogjak. - Talán, ha tovább megyünk, kiderül valami.
- Pakoljuk el a fegyvereiket a sarokba. – utasít atyám.
- Szedjem ki alóluk? - kérdezem panaszosan a nem épp friss tetemekre nézve.
- Tulajdonképpen nem fontos. De jegyezd meg, mi hol van, mert még keveredhetünk harcba itt, ha valóban nem vagyunk egyedül. Menjünk tovább.
Megkönnyebbülve sóhajtok fel.
- Megjegyeztem. Induljunk! - lépek át a két holt emberen, remélve, hogy a szagot is magunk mögött hagyhatjuk.
Egy újabb hosszúkás terembe lépünk. Itt már nem érződik a halál szaga, és további holttesteket sem látni. Más alakokat azonban igen.
A falakon kétoldalt mélyedéseket látszanak, kettő-kettő oldalanként. Mindegyikben van egy-egy tábla, rajtuk különböző szimbólumokkal. A terem végében pedig egy nagy ajtó. Hasonló ahhoz, amit a vízzel nyitottam ki, de vagy kétszer akkora hosszúságban és szélességben is. Két oldalán egy-egy szobor áll, mintha őrök lennének. Szárnyas alakok, de nincs arcuk, vonásaik elnagyoltak, csak a szárnyaik vannak szépen kidolgozva. Tenyerüket maguk előtt tartják, s azokon is vannak szimbólumok, mindegyik kézen egy.

Átkozott sár van. Legalább egyszer ne volna igazam.
Szerencsénk, hogy az utunk nem vezet messze Vogelbergtől, s régen magunk mögött hagytuk azt az időszakot is, amikor Jozefre kellett várakozni. Mára vérbeli lovasemberré vált, lelkesedése, szakértelme, tapasztalata és őszinte ragaszkodása még a királyi futárokat is megszégyenítené. Nehézség nélkül szegődik a nyomomba, bár ezúttal én sem diktálok nyaktörő tempót - mind jobban járunk, ló is és lovas is, ha nyitott szemmel lépkedünk a felázott talajon.
Hamar felérünk. A fehér kőépítmények csontvázai magasra nyúlnak; el sem lehet téveszteni. Jozef fiam töri meg a csendet, kellemes baritonja a szélfúváson át is tisztán hallatszódik.
- Nem is láttam még ilyen épségben maradt romokat a felszínen. Miért most váltak fontossá?
Nem kérdez ostobaságot.
- Az atya szerint a romok erősen foglalkoztatják Vogelberg lakosait, ám ebből semmit sem osztanak meg vele, akárhogy is próbálkozik a bizalmukba férkőzni - felelem katonás tömörséggel. - Azt mondja, fel akart jönni, és minden erejükkel megpróbálták lebeszélni erről.
Vigyor tűnik föl a sötét vonásokon.
- Vajon minket is megpróbáltak volna lebeszélni? Téged nem hiszem, atyám - fölnevet, szilajon, de röviden. Elmosolyodom, ugyanolyan röviden. - Bár aggodalmasnak látszottak, ahogy láttam, ez igaz.
- Rám nem fordítottak semmi figyelmet sem - mondom én. - Csak a keresztesek riasztották meg őket. Ami azt jelenti, az egyház küldötteitől tartanak, az utazóktól nem.
Körülpillantok, igyekezve felmérni a romokat, hiába. Minden olyan, mint a többinél... legalábbis első ránézésre.
- Mi lehet az, ami nekünk feltűnik... és nekik is, de más, hétköznapi népeknek nem?
A fiú már háttal van, amúgy lóháton léptet körbe. Figyelmét ráérős összpontosítással jártatja az ősöreg köveken. Azután leugrik a nyeregből. Követem a példáját. A látvány közelről éppen olyan hétköznapi, ahogyan bármely más hasonló nefilim építmény Veronián - aki egy angyalromot látott, mindet látta. A faragványok megteltek porral és mohával, penész lepi őket a barázdák soha ki nem száradó mélyedéseiben. A falakat a lábazat magasságáig sárpettyek csúfítják, a széttöredezett padozat szürke morzsái pedig javarészt elvesznek a fűcsomók uralta földben. Csak némi járkálás könnyen eltéveszthető nyoma látszik. Én nem értek az ilyesmihez. Az egyetlen, ami elárulja, hogy valóban nem mi vagyunk évszázadok óta az első erre járók, az a középütt lefelé vezető lépcsősor teteje: valaki nemrégiben ráléphetett, mert jellegzetes, csúszkáló kenésnyomot hagyott a koszban.
Más semmi.
Leguggolok a lépcső tetejénél, hátha látok valamit közelről, bár sejtem, nem lesz jó semmire azon kívül, hogy hamar elgémberedjek. Jozef mellém lép. Újra fölcseng a bariton.
- Valaki járhatott itt... valami megijesztette?
Sóhajtok. Hát persze, hogy itt járt. És természetesen lement a lépcsőn. A koromsötétbe. Nyilván hideg is lesz. Fölegyenesedem.
- Ha kikötjük a lovakat, mire visszaérünk, még a kantárszárat is megfőzik és megeszik majd a környékbeliek. Sovány esztendőt jegyzünk. Egyáltalán nem bízom bennük. Nem ártott volna hozni még valakit.
Csepp szünet; a lehetőségeinket latolgatom. Nem nagyon tetszenek.
- Lemegyek - mondom aztán. - Várj rám, amíg úgy érzed.
Ahogyan mindig, most is rögtön heves ellenállásba ütközöm.
- Azt már ne... - bukik fel a fiamból, de a folytatást még időben visszanyeli. - Kérlek, atyám! Vigyük vissza a lovakat és jöjjünk vissza gyalog, de ne menj le egyedül, vagy kockáztassuk meg, hogy okos lovaink meglesznek, míg oda vagyunk...
Megtorpanok. Voltaképpen nem számítottam rá, hogy Jozef csak úgy lenyeli majd ezt a parancsot egyetlen szó nélkül, ezúttal azonban - feleselés ide vagy oda - igazsága van. Jártam már angyalrom alatt korábban. Szörnyű volt. Nem sietek megismételni. Hogy eltereljem a figyelmem az ingujjam és - gallérom takarásában égnek meredő szőrszálakról, éles pillantást vetek felé. Egy kicsit megáll körülöttünk az idő.
- Hát jó. Dönts te - mondom aztán. - Mi legyen?
A fiút váratlanul éri a kezébe helyezett döntés; zavartan pillant rám, én azonban begyakoroltan teszek úgy, mintha az egészből semmit sem vennék észre. Hümmög egy sort, majd körülhordozza a tekintetét idefönn. - Biztos hamar megjárjuk, kössük ki a lovakat, de laza száron, hogyha veszélyt éreznek elszaladhassanak azért, aztán menjünk le.
Biccentek. Ideje megtapasztalnia, milyen döntéseket hozni.
- Legyen úgy.

A föld alatt jellegzetes, dohos pincehideg fogad és tömör feketeség, amelyet a fáklyafény sem tud teljesen elűzni. Óvatosan helyezem egyik lábam a másik elé, semmi kedvem hanyattvágódni a köveken, ám a talaj nem bizonyul csúszósnak. Kicsiny szobába érkezünk, a kifelé vezető keskeny ajtó mellett összetört cserépedény maradványai árválkodnak. Közelről sem árulnak el semmit. Jozef földünnyög mellettem, hangja visszaverődik a nedves kőfalakról, s nem tudom nem észrevenni, hogy ezúttal kissé halkabban szólalt meg.
- Csak egyfelé mehetünk. Nem látok port és nyomokat, talán a huzat nem engedte lerakódni, de az biztos, hogy arrafelé vezet az út. Mintha egy másik terem lenne itt, csak jóval nagyobb. Nem látom a túloldalt.
Fölbátorodva lép egyet előre, aztán még egyet. A fáklyát már korábban előrenyújtotta, ám ez nem számít sokat. Az én látásommal édeskevés.
- Menjünk be.

Odabenn az efféle helyektől megszokott látvány fogad: széles folyosóra érünk, a rom fehér gránitból való, sötétségbe burkolózó falai körbevesznek. A fáklyafény héber nyelvű véseteken, faragványokol nyal végig, amerre a szem ellát. A túlvégen ajtó. Pont, mint az előző helyiségben. Jozef szólal meg.
- Atyám, te jártál már ilyen helyen? Máshol is ilyen volt?
Hogyne jártam volna. Egy cseppet lelassul a szívverésem, aztán egy cseppet felgyorsul. Éppenhogy csak.
- Igen - a hangomat üresnek érzem, de bizonyára csak képzelődöm. - Pontosan ilyen mind. A Katedrális mellett jártam egy ilyenben. Onnan hoztam el Aurelius püspököt.
- Óóóó - a szava meglepetten csendül. - Miért kellett elhozni?
Egyszerű.
- Megszállta egy mélységi.
A nevét is tudom, de egyáltalán nem akarózik kimondanom. Alighanem Jozef is hallotta, hogyan szabadult meg végül, mert jókora botrány kerekedett volna belőle, ha nincs jelen Alrik von Stendal pápai sekrestyés.
- Kevés híja volt, hogy mind ott nem maradtunk.
- Az angyalromban? - érzem, ahogy Jozef bámulni kezd. - De hogyan élhet egy mélységi egy angyalro... Itt is lehet egy mélységi?
- Ott hát. Alatta egész járatrendszer volt, tele szobrokkal. Nem tudom, hogyan került oda.
Ez az igazság. Nem tudok semmit a mélységiekről, csak azt, hogy Qefahbadal alighanem örök időkre meggyűlölt engem, s ha a mélységiek képesek ilyesmire, ugyan megbánta, hogy szabadon engedett akkor, amikor fel is falhatott volna. A jelen helyzetet illető kérdésre a fejem ingatom.
- Nem tudom. Nem hiszem. Már éreznünk kellene valamit.
Persze az sem kizárt, hogy nincs két egyforma mélységi. Akkor pedig könnyen lehet, hogy van itt egy. És akkor végünk. Egyelőre azonban nem borzolom a fiú idegeit feleslegesen.
- Ezek az írások... ezek, gondolom, angyaloktól vannak. - Elfordul, amúgy félig, s az ajtó felé indul. Nem túl gyorsan. - Ha megfejtenénk őket, akkor lehet, sok mindent megtudnánk róluk.
Követem, félig-meddig lemaradva.
- Igen - bólintok. Láttam már ilyet, nem is egyszer, de már akkor sem értettem belőle semmit. - A nefilimek tudják egyedül elolvasni. Ők sem mind. Azt hiszem.
Átlépünk az ajtón, Jozef elöl, én pedig mögötte: a túloldalon újabb lépcső vezete lefelé, a romok alatti homály gyomrába. Ha már eddig eljöttünk, nem fordulunk vissza, s odalent, mindösszesen hét gránit lépcsőfokkal lejjebb jókora helyiségben érünk talajt. Nem akkora ugyan, mint egy oszlopcsarnok, ám oszlopok itt is akadnak, magas és zömök alakjukat vésetek borítják, ahogyan minden eddigi részét a romoknak. Egy különbség van: a héber nyelvű írás mellett alakok látszanak, mintha képecskék kaptak volna helyet a történetben.
Jozef esze még a korábbi elbeszélésen járhat, mert egyszercsak megszólal.
- Qefahbadal......Ez volt a mélységi neve? Meg lehet érezni őket? Te meg tudod?
- Hallottál róla ezek szerint - válaszolom. - Ez a neve. Kétlem, hogy ne volna még meg. És nem vagyok különleges. Mindenki érzi.
A félhomályban is érzékelem, hogy megborzong.
- Akkor talán itt nincs...
Nem szólok semmit. Figyelem, ahogyan körbejár, s a fal mélyedéseiben talált régi olajlámpásokat sorban meggyújtogatja. Már amelyeket meg lehet. Ahogyan az lenni szokott, a meleg fény egy keveset javít a hőérzetemen. Alighanem csak a fejemben. Azután visszaér, s együtt nézünk fel az oszlopokat tarkító különös mintázatra, egyikre a másik után. A hangja továbbra is egy kissé visszafogott.
- Angyalok és emberek.
Valóban így tűnik, csak hümmentek, de nem kezdek felesleges fecsegésbe. Széles, ráérős kört írunk le, s egészen addig, amíg a távolabbi végbe érünk, semmi sem tűnik fel egyikőnknek sem. Csak ott torpanunk meg szinte egy emberként hirtelen. Az egyik sarokban félreérthetetlenül tanyát ütöttek. Szalmazsák hever egymagában, mellette egy viseltes bőrtáska. Megint Jozef szól hamarább.
- Itt lakik valaki.
- Ki akarna itt lakni? - teszem fel a kérdést teljesen feleslegesen, inkább ítélkezés-, semmint érdeklődésképpen. - Nézd meg, hátha régiek már a holmik.
- A szükség sok mindenre ráviszi az embereket - feleli váratlan higgadtsággal, mielőtt előrelépve közelebb hajolna. - Talán bujkál valami vagy valaki elől.
Rövid csend. Hátrafelé tekintgetek, de a félhomályt nem zavarja föl semmi sem. A fiú fölegyenesedik.
- Egyáltalán nem tűnik túl réginek, akkor már szétrohadt volna, elég párás itt a levegő. Ez sem penészes - teszi hozzá, megragadva a táska alját, hogy fölfordítva a padlóra borítsa a benne meglapuló további mindenfélét. Alig valami. Lehajlik megint. Gyűrűvel a kezében emelkedik föl. - Ez igen érdekes. Vajon ez az itt lakóé vagy itt találta?
Ránézésre hétköznapi ékszer benyomását kelti. Finom munka, megér jó néhány váltót. Hanem aztán... ki tudja. Vállat vonok.
- Ha az övé, miért hagyta volna itt? Minden más értéktelen.
- Nem hiszem, hogy itt hagyta volna, talán csak elment valahová.
Akárhogyan is, nem fontos. Intek.
- Hagyd csak. Nézzünk szét.
Engedelmesen visszapakol - rendes ember lett belőle, én ezt nem tettem volna meg sem az ő korában, sem most -, s a táskát a földre visszaejtve körbefordul fáklyástul.
- Merre tovább?
- Az ajtóhoz.

Becsületére legyen mondva, a fiamnak nem csak a szája járt, amikor erősködött, hogy lejönne: bátran lépi át a következő küszöböt is, én pedig nem sokkal lemaradva, úgy négy-öt szívdobbanással később taposok a lábnyomába odaát. Előresétálunk. Különös érzés fog el, a falon a vésetek lassan változnak, ahogyan egyre beljebb érünk a romok alá - ezúttal a képek túlsúlyban vannak az írásjelenkhez képest, s a témájuk baljóslatúbbá válik egyszerre. Nem messze előttünk lépcsősor vezet lefelé, megint lefelé: zárt ajtóban végződik, amelyet teljes egészében faábrázolás díszít, szemöldökfáján pedig héber felirat látható.
Bárcsak itt volna Anat!
Egyre gondolunk a fiúval.
- Azok az írások talán fontosak lehetnek - biccenti. - Lehet, hogy az van oda írva: Aki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Vagy épp az, hogy kincseskamra. Többet kellett volna Anatot nyaggatnom, hogy tanítson meg rá. Próbáljam meg kinyitni?
- Én sem értem - csóválom a fejem. Holtig kellene tanulnunk. - Tégy egy próbát.
Lesétál a lépcsőn, hosszú léptei ruganyosak, míg lehajolva eltűnik a sötétben egy pillanatra; innen is látom, hogy a földön kialudt fáklya hever, azt vizsgálja. Fölemeli aztán, hogy lássam én is.
- Ez talán azé, akinek a holmiját megtaláltuk. Vajon bement ő is? De miért hagyta itt a fáklyát?
Figyelme az ajtó felé fordul, így nem láthatja, hogy megvonom a vállam.
- Fogalmam sincs - jegyzem meg röviden, s a hangomból kiirtottam a gyanakvást, de aligha tudom ennyi idő után lóvá tenni őt. - Ha még itt van, előbb-utóbb megtaláljuk.

Rövid szünet után haladunk is szélsebesen tovább az ötödik körre. Aki még nem írta meg az előző kört, az se aggódjon, a későbbi körökben továbbra is lehet és szabad pótolni. Nincs már nagyon sok hátra. Az egyeztetések továbbra is discordon zajlanak, ha bármi kérdés adódik, tegyétek fel akár ott, vagy akár itt is, privát üzenetben.

Az egyeztetések határideje: 04.12
UPDATE: a reagok megírásának határideje: 04.16. éjfél

Kétoldalt a falban táblák látszanak és látszik rajtuk, hogy mélyedés van mögöttük. Úgy néznek ki, mintha el tudnának fordulni.
Jól megnézek mindent, azokat a furcsa táblákat, a hatalmas ajtó előtt álló angyal szobrokat. Mivel csak a szárnyuk és a kezükben lévő szimbólumok vannak szépen kidolgozva, azt gondolom, hogy azoknak van valami jelentősége. A jeleket érteni nem értem, de a szemem a kezeken és a táblákon ide-oda jártatva kezdek sejteni valamit.
- Négy kéz és négy tábla, a szimbólumok meg mintha hasonlítanak. Mi lenne, ha párosítanánk egyet atyám? - nézek fel a férfira. - Megpróbálnád forgatni őket és én szólok, ha megegyezik. Bár - merengek el, - talán egy csapda az egész.....
- Egyáltalán nem tetszik nekem ez az egész. – csóválja meg a fejét atyám. - A falusiak csak nem rajonganának ezért a helyért ennyire, ha minden alkalommal csapdákon kéne átbűvölniük magukat. Az is lehet, hogy nem jó helyen járunk.
Sóhajtása kis aggodalmat kelt bennem, de nem látok más továbbjutási lehetőséget, ahogy végül atyám is erre a következtetésre jut.
- Most már viszont nincs visszaút. Ezt nem lehet csak így itthagyni. És mivel odakint megmondtam, hogy te döntesz, hát legyen. – a táblákhoz lép, aztán elszántan megvonja a vállat, mint aki elhatározásra jut. - Mondd, merre fordítsam és úgy lesz.
Most nem tévedhetek, ezért ismét jól megnézem az angyalok tenyerén és a táblákon lévő ábrákat.
Bal oldalt a szobor nekem balra eső kezén egy nap, a jobb oldalin egy fehér fa van. A jobb oldali szobor nekem balra eső kezén egy hal, a másodikon egy kos. A táblákon a bal oldalt az első mélyedésben a táblán egy nap és egy hold, bal oldalt a második mélyedésben két fa, egyik ágain gyümölccsel, a másik majdnem teljesen ugyanolyan, de a véset mintha ki lenne öntve - ez a fa fehér.
Jobb oldalt az első mélyedésben a táblán egy hal és egy madár látszik, jobb oldalt a második mélyedésben egy oroszlán és egy kos.
Így aztán a bejárattól a bal oldali első lapra mutatok, miután megnéztem a jelet az angyal tenyerén.
- Annál a Napnak kell mutatkoznia, a másiknak a egy fehér fa.
Várok, hogy atyám beállítsa és, ha még mindig élünk, akkor átmegyek a másik angyalszoborhoz.
- A másik oldalon a bejárat felölinek egy hal, az előtte lévőnek egy kos és ha meg van imádkozzunk. - sóhajtottam a mennyezet felé lesve, míg atyám utasításomnak megfelelően beforgatta a táblákat, bízva benne, hogy nem szakad ránk.
Mivel pár pillanattal később sem hallatszik semmiféle gyanús dübörgés és az angyalok sem rántanak kardot csak a szimbólumok kezdenek ragyogni a kezeiken, majd az ajtó nyílni kezd, a vigyor egyre szélesebbé válik az arcomon.
- Tudtam! Tudtam, hogy működni fog! - csapok bele a levegőbe a szabad kezemmel.
Azt persze ügyesen titkolom, hogy csak most fújtam ki az eddig visszatartott levegőt.
- Szép munka. – tűnik fel egy mosoly atyám arcán. - De csitt! Hallasz valamit?
Semmi zajt nem hallok, hiába füleltek. Az ajtó túloldalán csak sötétség tátong, ezért megrázom a fejem.
Előretartom a fáklyát és visszaveszem a kardom is, ahogy a szűk folyosóra lépek. Elég nyomasztó az alacsonysága, be kell húznom a nyakam, mert ha kicsit is csökken a magasság, beverem a fejem.
- Nem hallok semmit, de nem túl bizalomgerjesztő. De ha már eddig eljöttünk...... - lépek merészen tovább, de ügyelek a lábam elé is.
- Mm. Tartsd nyitva a szemed. – hangzik a soha meg nem szűnő tanács.
Bár a folyosó alkalmas lenne rá, szerencsére egy csapda sem nyílik meg a lábunk alatt, viszont a fáklya fényében feltűnik a folyosó végét jelző ajtónyílás. Tágas térbe lépünk ki, afféle nyílás a föld belsejében. Kőből van kifaragva, legalábbis úgy tűnik, de a falak nem szabályosak. Mintha itt is érezném a hullák bűzét, de elvonja a figyelmem, hogy valamin megcsillan a fáklyafény.
megdöbbentő, de……..egy fa áll a terem közepén!
A fáklyát megemelve, hogy atyám is jobban lásson meredten nézem, mert olyan.......nem természetes. Furcsán csillognak a fényben meztelen ágai! Különben is, hogy élne meg egy fa itt lenn a mélyben?
- Miért lehet ez itt? - lépegetek óvatosan közelebb hozzá. - Miféle hely lehet ez?
- Soha nem láttam még ilyesmit. – válaszol atyám és …….megérinti a leveleket…….
Kicsit rémülten nézem, ahogy atyám megérinti a fa leveleit, mert abban biztos vagyok, hogy ez a fa.......nem fa. De egyelőre nem történik semmi ....
- Mi.......milyen? - kérdezem halkan.
- Megfoghatod. Úgy fogod megtudni.
A mindig óvatos atyámtól nem ezt a választ vártam, de vele sem történt semmi és én nagyon-nagyon kíváncsi vagyok.
Álmélkodva tapogatom a levelet és az ágakat és nézek fel egészen a tetejéig. Sosem láttam vagy hallottam hasonlóról.
Érzem, hogy ez a fa fémből készült, valamikor borzasztóan régen bizonyára. Akkora, mint a felszínen egy igazi fa, ágai szerteágaznak egészen a mennyezetig. Görcsös törzse alul gyökerekben végződik, amelyek eltűnnek a föld alatt egy idő után.
Ahogy pillantásom végigsiklik ezen a különlegességen, látom a lámpásokat is a falon, de azt is, hogy üresek, így csak a fáklyán fényére támaszkodhatunk. Atyámé eltűnik a fa mögött.
- Van arra tovább vezető út? – kérdezem, mielőtt még elszakadnék a fától.
- Nem láttam. – szól atyám hangja. - Talán jutunk valamire, ha meggyújtogatjuk a lámpásokat. Elvégre mindenhol találtunk olajos kannákat.
A homlokomra csapnék, hogy erre atyámnak kell figyelmeznie. Ebben a teremben ugyan nem látok egyet sem, de az előzőben biztosan emlékeztem, hogy láttam Gyorsan megjárom az utat és elkezdem megtölteni a lámpásokat, majd meg is gyújtom őket, miközben a mélyedéseket is megvizsgálom. Mivel atyám is segít, nem sokára megkerülöm a fát és egyre világosabb is lesz, én is meglátom a testet.
Harmincas férfi lehetett, barna hajú, szakállas, arcszőrzete rendezett. Ujjain mintha gyűrűk csillantak volna, a ruhája is egészen finom anyagból készült, csizmája értékes, vállán bőrpáncél.
- Ó...még egy halott! - nézem a férfit, nem túlságosan meglepődve. - És elég jómódú, ez nem olyan zsoldos, mint akiket kint láttunk. Valószínűleg őt kisírték, de mi ölte meg? – kérdezem, mivel atyám már úgy is megvizsgálta gondolom.
- Mellbe szúrták. Tőrrel. Ismerős tőrrel.
Bólintok, hiszen tudom, hogy az indás tőrre utal ezzel. Most viszont látni, hogy innen újabb járat indul tovább. Mivel már úgy sem lehet segíteni a fickón és az aki ezeket megölte még valószínűleg itt kóborol, nem habozok azonnal atyám után indulni, hiszen az ő szeme nem lát jól a sötétben.
- Megyek előre. - surranok el mellette gyorsan.
Míg a folyosón haladunk nem támadt meg semmi. Az újabb terem - már nem is számolom, de remélem nem fogunk eltévedni, - azonban már annak nyomát mutatta, hogy él benne valaki, vagy .........valami. A halál szaga ezt is belengi……..
Gyorsan végig szalad a szemem. Egészen otthonosan van berendezve a hely. Van itt pár alma, zöldségek, krumpli zsákokban az egyik sarokban. A terem másik oldalán ágyféle hever szőrmével letakarva, van előtte egy szép szőnyeg. Az egyik sarokban asztal is áll papírokkal, lámpással, ékszerekkel és pénzzel és erszénnyel. A terem legvégében, a bejárattal szemben van egy nagy tábla, rajta vésetek, magasnak magas, de inkább szélesebb, körülötte a földön félköralakban mélyedés. És igen…………. a fal mellett egy újabb holttest üldögél papírokkal körülvéve, mellette egy penna.
- Mi a fene lehet ez? - fakadok ki már nem először és bár érdekel a láda is, de a halott és az írása még jobban. Leguggolok mellé, hogy megnézzem mibe halt meg és vajon mit írt?
Állapota hasonló, mint a kintieké, de ez fiatal fiúnak néz ki, egyszerű ruhái szinte lógnak rajta. Mivel csak egy-két hetes lehet a test, feltételezhető, hogy életében is sovány teremtés volt, aki úgy tűnik, tudott írni és olvasni. Az egyik lába furcsán természetellenes pozícióban van, a halál okára pedig könnyű rájönni: az egyik kezében ismerős indás mintájú kés van, csuklóin mély bemetszések és alatta sok-sok megszáradt vér. Nagyon úgy néz ki, felvágta az ereit.
A papírokon rajzokat és feljegyzéseket látni ismerős dolgokról: falakon ábrák, egy ajtó, rajta egy fa, a szemöldökfán ősi véset: vízzel kell megkenni a fa törzsét és az ajtó kinyílik, medencék, egy terem, kétoldalt két-két tábla, amelyek forgathatók, a bejáratot két angyalszobor őrzi, a kezükön tartott tábla szerint kell forgatni a táblákat, hogy az ajtó kinyíljon………..
A könyvecskét talán ő készíthette, egyáltalán nem olyan, mint a drága darabok, amiket a Katedrálisban és nemesi udvarokban lehet fellelni. egyszerű állatbőr borítja a belevarrt lapocskákat, van, amelyik csak bele van téve. Méretre igen kicsi, de ez neki nem lehet probléma. Belelapozva naplónak tűnik.
- A kölyök valamiféle naplót vezetett. - fordultam pár pillanatra félszemmel atyám felé, hogy ő mit talált, miközben az egyszerű könyvecskét lapozgatom, ami aztán meg is ragadja a figyelmem.

Janusnak hívták és papnak készült. A sárkány felgyújtotta a waldburgi kolostort, sokan nem élték túl és ő is az utcára került, éhezett. Nem tudott munkát találni. A város romokban. Egy nap rablók támadták meg várost, fegyveresek. A vezetőjük, Fehér Hollónak hívta magát, ő felajánlotta, hogy velük tarthat. Zsoldosok voltak, s mindenféle alak, akiket összetoborzott a vezető, maga Fehér Holló pedig nemes volt, aki a sárkány miatt elveszítette mindenét. Mivel úgy látta, csak a halál vár rá máskülönben, igent mondott. Tudott olvasni, feljegyzéseket készíteni. Egy idő után Vogelberg felé keveredtek. Az itteniek nem árulták el, hogy itt húzzák meg magukat, cserébe a rablók megvédték őket a csillagtalan éjszaka szörnyetegeitől, a falu így megmaradhatott, nem néptelenedett el. Az angyalromba vették be magukat. A fiú sokat dolgozott, rájött, hogyan lehet nyitni és zárni az ajtókat, amikbe botlottak.
Még ír rablásokról, a kutatásairól, attól, hogy Fehér Holló nagyon kedvelte, mert a tudásával segítette, ezt azonban nem mindenki nézte jó szemmel, különösen egy bizonyos Bart, aki valamikor barátja volt a vezérnek, azonban mintha rivalizálni kezdett volna vele
Ínséges idők jöttek, nem nagyon volt mit rabolni, s miután az öreg pap meghalt, a plébánia nem állt sokáig üresen: a Katedrális új papot küldött.
“Muszáj leírnom, úgyis elnyeli a csend és a sötétség.” – olvasom és szánakozva nézem a fiatal kölyköt, aki látta saját végzetét. Nem csodálom, hogy inkább a rövidebb utat választotta a halálba, még ha Mennybéli Atyánk nem is helyeselte ezt az utat………..

Azon a végzetes utolsó éjjel Janus naplója szerint, kinn feküdt a szalmazsákján, ahol mindig szokott, mert nem szeretett nagyon mélyen aludni, amikor az őrszem, megtámadta. A fiú kitért előle és megsebesítette, aztán felkapta az iratait és a késeit, s rohant figyelmeztetni a vezért.
Valóságos mészárlás tört ki odalenn ezalatt: a részeg banditák egymásra támadtak. Bart ugyanis át akarta venni a vezetést, ő és Fehér Holló követői két pártra szakadtak és a vitából vérengzés lett. Janus ismerte az utat és lezárta maga mögött a kapukat. Barttal összetűzésbe került, de egy Peter nevű alak, akit korábban is említ, megmentette, a két férfi egymásba borulva halt meg végül. Fehér Hollót még elérte Janus, de a férfi meggyőződése volt, hogy miatta történt a vérengzés. Megemlíti a fiú, hogy tudott rosszakaróiról, de nem gondolta volna, hogy telebeszélik a férfi fejét, aki szintén nem volt tiszta teljesen, mikor találkoztak. Utoljára. A kincsről beszélt, hogy jobban el kell rejteni, mert Bart és társai megkaparintják, s hogy mindez azért történik, mert befogadták az egykori papnövendéket. Összeverekedtek, s Janus mellbe szúrta, de a dulakodás közben elesett a fa gyökerében és nem tudott lábra állni.
“Nincs tovább. Ha van pokol, akkor nem lehet rosszabb ennél.”
Nem tudni, mennyi idő után írta le ezeket a sorokat, amik már elég zaklatott írásképről tanúskodtak, a meghullámosodott lapok talán könnyekben áztak, de végül, ahogy nem rég megállapítottam, önkezével vetett véget életének, mert tudta, hogy soha többé nem fog kijutni innen.
A napló végében egy behajtogatott papírt találok, korábban tehette ide a fiú. A szobában lévő táblát mutatja, azt írta: mögötte tárolták a kincseket.
Kinyitva azt, láthattuk, hogy nem nagy helyiségbe nyílik, s nem is kell beljebb menni, hogy látni lehessen, tényleg tele van rakva kincsekkel: kelmékkel, fegyverekkel, ékszerekkel, pénzzel és arannyal.
~ Mennyi halál ezekért! ~ fut át rajtam önkéntelenül is.

Igazán különleges érzés madárcsiripelésre ébredni. Mintha az ősz nem is lenne olyannyira a nyakunkon, hogy a hajnali hűvös levegő bekússzon a sátorba, megborzongatva és még mélyebbre nyomva a takaróba. A kinti zajok azonban végül lábra követeltek, nem beszélve a tojás illatáról, melynek sütés közben kiszabadított aromái utat találtak az orromhoz. Alatar a tűz fölött sütöget, miközben Tobias ásítozva bökdösi a lángokat egy bottal. Én mélyen beszívtam a reggeli friss levegőt és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat.
- A tojásokat Strenger atyától kaptuk. – nyújtott át egy tányért, benne a reggelivel, Alatar. – Mire kényelmesen megreggelizünk és összekészülünk, a tyúk véréből is kapunk az ajtó kinyitásához.
A reggelinek csodálatos illata volt, ám az atya említésére azonnal eszembe jutott egy nagyon fontos ígéret. Az árnyékok állásából úgy véltem, a nap, csak néhány perce kelhetett fel, így talán még nem voltam késésben.
- Strenger atya! – nyögtem fel, megdörzsölve az arcomat. – Megígértem neki, hogy segítek a vágásban.
Az öreg varázsló meglepetten pillantott fel.
- Ne haragudj, Erlendr, attól tartok, ha mondtad is, kiment a fejemből, felébreszthettelek volna korábban. – egy pillanatra elgondolkodott, majd a tányéromra és újból rám nézett. - Nos, annyira nem rohanunk, ha sietsz, még talán odaérsz, ha nem akarod gyorsan belapátolni, a reggeli is megvár.
- Semmi gond. - mondtam és gyorsan visszatettem a tányért az asztalra. - Készüljetek össze kényelmesen, sietek majd vissza.
Azzal futásnak eredtem, árkon-bokron át, vissza a faluba, hogy még időben odaérhessek. Feltételeztem, a templom kertjében lesz vágva a tyúk, így oda vezetett első utam. Természetesen a kora reggeli napsütés nem sok falusit csábított ki a házán kívülre, legtöbben csak a portáján sepregetett, hirtelen sietségem így legfeljebb csak furcsa tekinteteket vonzhatott magára.
Roppant mód kifulladtam, mire a templomhoz értem, még a domb lejtőjének segítségével is, de ahogy körbejártam és megláttam a közeli plébánia kertjét, ahol bizony nagy volt a sürgésforgás. Egy fiatal fiú éppen kergetett egy tyúkot, míg egy asszony a kést élezte. Kétség kívül az volt a hely, ahol lennem kellett, s erre a gondolatra csak ráerősített, hogy Strenger atya éppen akkor lépett ki az épület hátsó ajtaján, egy tállal a kezében.
- Strenger atya! - integettem neki lihegve, meg is kellett kissé támaszkodjak a kerítésen, hogy kifújhassam magam. - Adjon Isten... jó reggelt! Jöttem... segíteni. - nyögtem ki a szavakat, két lihegés között.
- Erlendr! Jó reggelt. Azért fújja ki magát nyugodtan. Igazán köszönöm, hogy jött. - a kisfiú felé pillantott, aki töretlenül kergette az udvaron az egyik nagydarab példányt. Már majdnem elkapta, amikor az kotkodálva felröppent, pórul hagyva a gyereket. Az asszony felnevetett a jelenetet látva, s én sem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el a helyzet komikusságán.
- Nincs elkésve, lelkem. – mondta az asszony. - Edmund ragaszkodott hozzá, hogy ő akarja elkapni a tyúkot, már percek óta kergeti. Gyorsan elmetsszük a nyakát, aztán kivéreztetjük.
- Már a tyúkét. - tette hozzá az atya, kacagva az asszonnyal együtt.
- Hál’ Istennek. – kacagtam velük, majd közelebb sétáltam hozzájuk, udvariasan biccentve a gyermek felé.
Igyekeztem kitörölni a kora reggeli álmosságot még a szemeimből és valamivel elfogadhatóbb tartást mutatni a kis kompániának, hiszen az első találkozás mindig a legfontosabb, akárkivel is történjék az.
- Szerintem még nem találkoztunk érdemben. A nevem Erlendr. Kit tisztelhetek az asszonyság személyében? – a nő, mintha kissé zavarba is jött volna, felpattant és úri hölgyekhez méltóan pukedlizett egyet.
- Erika Weber vagyok, ő pedig a fiam Edmund. – intett a fiúra, aki pont akkor vágta hasra magát, feltételezhetően saját lábában való megbotlása okán. – A férjem a szűcs a faluban. Én szoktam a plébánia körüli munkákat megcsinálni.
- Erlendr és társai, akikről meséltem, Erika. – ragadta meg a szót Strenger atya. - Ők a kutatók, akik tegnap Falkenrathba érkeztek.
- Kutatók? - pillantott fel kíváncsian a nő.
- Mágusok volnánk, akik tanulni jöttek a környékbeli romokból. - magyaráztam széles mosollyal és nagyon büszke voltam magamra, hogy magamtól meg tudtam fogalmazni gondolataimat. - De persze, hogy megállapítsuk, tanulhatunk e bármit is, kutakodnunk kell. Szép dolog az ismeretlen megismerése, csak egy bökkenője van az egésznek. Kompániánk egyetlen tagja sem ért az angyalok nyelvén.
Utolsó mondatomra érve még fel is nevettem, hogy éreztessem szerencsétlenségünk humorát.
- Mindenesetre, most hála az atyának, mintha tovább léphetünk. Erre is kellene majd a vér. - intettem kezemmel a tál felé.
- Az angyalrom veszélyes hely, azt is mondják, hogy átkozott.
- Erika. - mosolygott Strenger atya. - Ez babonás hiedelem. Csak üres romok. Ha veszélyes volna, már rájöttünk volna.
Erika ekkor már nyitotta is volna a száját, hogy folytathassa érveit, ám fia megszakította tervében.
- Mama! Megvan! – erősen fogta a tyúkot, szárnyaival az képtelen volt csapkodni, hogy szabadulhasson, a nő pedig már készítette is elő a kést.
- Ne aggódjék, kedves Erika. Ha bármi volna ott, ami veszélyt jelenthetne a falura és az emberekre, mindenképpen eltüntetjük onnét. Mágusok volnánk, végtére is. Bizonyára kitalálunk majd valamit.
A fiú sikerére egy hangosat füttyentettem és tapsoltam párat, had érezze elismerésem. Meglepő módon Strenger atya is megtapsolta a fiút, ami jól esett, mert így nem voltam a különös idegen, aki különösen viselkedett az idegen faluban. Vagy legalább nem éreztem magam úgy.
- És az ifjú lovag levadászta a veszedelmes fenevadat! - ujjongtam nevetve és a fiúnak csak úgy dagadt a melle a büszkeségtől. Erika azonban feszültnek tűnt és szerettem volna könnyíteni a helyzetét. Bizonyára aggódhatott.
- Nagyszerű, Edmund, igazán köszönjük.
- Uraim, vigyázzanak, ez csúnya lesz, nehogy a ruhájukra is menjen.
Nem volt idegen számomra a vér látványa és sajnáltam, hogy a halálé sem igazán, még is, amikor ilyen mértékben kezd folyni a vér, kicsit mindig megborzongok. Az egyetlen dolog, ami vigasztalni szokott, hogy az állatból később mennyei eledel lesz.
Megtartottam a távolságom, hiszen hiába volt sötét színű a nadrágom és szürke az ingem, a foltok és a szag megmaradt volna rajta.
- Miféle finomság készül majd a tyúkból, ha szabad kérdeznem? - fordultam Strenger atyához, hisz nem akartam megzavarni Erikát a munkálkodásában.
- Húsleves. – válaszolt kurtán. - Szerencsére idén már a termés is jobb, mint az előző években, sikerült táplálni az állatokat és valami zöldséget is termeszteni. Talán lassan talpra áll Veronia.
Arca a reményben fürdött és látszott rajta a megkönnyebbültség, amit teljesen meg tudtam érteni. Annyi katasztrófa után, ha csak egy kis jelét is érezzük a javulásnak, megkönnyebbülünk. Mintha már látnánk a fényt az alagút végén. Időközben kicserélte a kifakadó vérfolyam alatti tálat egy kisebbre, s mikor már csak csepegett bele, felvette és átnyújtotta nekem. Tálba helyezve már nem is nézett ki oly émelyítően, pedig még meleg is volt.
- Igazán köszönjük. - hálálkodtam, ahogy átvettem a tálat. - Jut is eszembe! Köszönjük a reggeli tojásokat. Még nem sikerült megennem őket, de bizonyára ízletesek lesznek. Minden jót kívánok a főzéshez, remélem laktató leves lesz majd belőle. Igazán szép tyúk volt. Nekem viszont most sietnem kell vissza, ha nem haragszanak. Sok még a teendőnk odafent.
- Igazán semmiség. – legyintett mosolyogva az atya. – Váljék egészségére a reggeli. Így előre is.
Én biccentettem, majd még egy utolsó pillantást vetettem Erika aggódó tekintetére, mielőtt sarkon fordultam volna és minden figyelmemmel arra összpontosítottam, hogy biztonságban juttassam fel a tálat a táborunkhoz. A visszafele vezető út biztonságos, ám hosszú volt, így a nap már vészesen közeledett a csúcsponthoz.
- Meghoztam a vért! - kiáltottam már jó messziről, bele se gondolva, mennyire nem hétköznapi kijelentés hagyta el a számat. - És egy csepp se folyt ki.
- Áh, nagyszerű. - mosolygott Alatar, majd az asztalra bökött, ahol egy tányér pihent. - A reggelid újra meleg. Edd meg nyugodtan, s ha készen állsz, indulhatunk is.
A kis tálat lehelyeztem az asztalra és elfalatoztam a megmelegített tojást, miközben tekintetem a kisebb halom papíron pihentettem, melyek kutatásunkat hivatottak segíteni.
- Találtatok valami érdekességet a jegyzetek között, azóta? - érdeklődtem kíváncsian.
- Vizsgálgattam még éjjel meg ma is korán reggel az iratokat. - felelte a mágus, megigazgatva az orrán az okuláréját. - Erősen biztos vagyok benne, hogy sokkal nagyobb belül a rom, mint amiről sikerült feljegyzést és tanulmányt készíteni. Csapdákról nem tett említést, elsősorban erre voltam kíváncsi. Az írásos nyomokkal a papok sem tudtak sokat kezdeni, úgy tűnik, de abból, amire jutottak, feltételezhető, ami tegnap nekem is megfordult a fejemben: ezek az épületek többnyire börtönök lehettek, de egy adott ponton használhatták menedéknek. Ha ez így van, akkor nem is csapdáktól, hanem inkább záraktól kell majd tartanunk odalenn.
- Akkor ne használjuk el az összes vért már az első kapunál. - javasoltam, majd lenyeltem az utolsó falatokat is és összeszedtem felszereléseimet. A kötelet a derekam köré fűztem, a könyvemet a balomba, botomat pedig jobbomba ragadtam. - Indulhatunk.
Alatarral együtt áttöltöttük a vért a tálkából az egyik kiürített vizes tömlőbe, hogy ne alvadjon meg olyan hamar a levegőn, majd hozzárögzítettem a kötelemhez, hogy mindig közel legyen hozzám. A lámpásokba új gyertyákat gyújtottunk és megindultunk a föld alá, ismételten végighaladva a helyiségen ahol előző nap is voltunk, ezúttal azonban magabiztosabban álltunk az ajtó elé.
- Na, lássuk a medvét. - sóhajtottam halkan és a lámpás fényében tenyeremre csorgattam egy keveset a tömlőbe töltött vérből, hogy aztán azt a kő fejfára kenjem. Ezután hátrébb léptem és feszülten vártam. Majd vártam. És miután vártam még egy keveset, s Tobias is csalódottan felsóhajtott, az ajtó fölötti írások, melyeket bekentem vérrel, mintha halovány derengésbe kezdtek volna, s rögtön utána, maga a kőajtó, hangos kövek csúszó hangjával siklott bele a falba, felfedve a mögötte uralkodó sötétséget.
Lélegzetemet visszafojtva figyeltem befelé, ám mivel túl sötét volt odabent, semmit nem láthattam. Elkértem hát a lámpást és botommal előre toltam, az ajtó túloldalára, figyelve a földet, nincs e bármi, ami veszélyt jelenthetne.
- Tudom, bizonyára nincsenek csapdák egy menedéknek szánt helyen... - morogtam halkan. - De jobb félni, mint megijedni.
- Egyet értek. – mondta a mágusmester, s szerencsénkre nem volt semmi feltűnően veszélyesnek látszó kődarab sehol. Csak egy folyosó, melynek a végét a koromfekete árnyak fedték. Úgy döntöttem hát, hogy megindulok befelé, s figyeltem mindenre, amire ráléphettünk volna és veszélyesnek is tűnhetett. Időnként még hátra is pillantottam társaimra, nehogy lemaradjanak.
- Figyeljétek a falakat és szóljatok, ha megállnátok nézelődni, nehogy egyedül menjek tovább.
- Úgy lesz. – mondta Tobias. Az ő hangja is kissé visszafojtottabb volt.
Ahogy haladtunk, a folyosó kitágult, s két oldalán kőoszlopok sorakoztak. Az, hogy tartó funkciót töltöttek e be, vagy csak dekoráció, nehéz lett volna megmondani, de néhány szóval és hümmögéssel azért elismertem a külsőségét. A fényünk egy ajtó nélküli kijáratot világított meg a folyosó végén, s én kissé meg is szaporáztam a lépteimet az izgatottságtól.
Az ajtón átlépve egy nagyobb terembe értünk, aminek közepén egy lépcsősor látszott, mely lefelé vezetett, de a helyiségnek nem az volt a különlegessége. Ami inkább megragadta a tekintetemet, az a négy kőoszlop különös faragása volt, amelyek a mennyezetet tartották. Mintha szárnyak lettek volna rajtuk, s külső oldalukon elnagyolt arcokat véstek beléjük, különösen jellegzetes formák nélkül.
- Óh! - emeltem fel a hangom meglepetten és megálltam, hogy körbeforgathassam tekintetemet a termen. - Még is miféle oszlopok ezek?
Tobias azonnal közelebb szaladt az egyikhez és jegyzetelni kezdte a részleteit, míg Alatar és én egy másikhoz sétáltunk közelebb.
- Őrök. – mondta, áhítattal nézve az oszlopokat. - Ők vigyázhatják a tovább vezető utat, bárkik is legyenek.
- Kőoszlopok, mint őrök? - nyeltem egyet, hogy száraz torkom ne ingereljen köhögésre, majd körbejártam az oszlopot. - Vajon miféle mágiával működhetnek? Alatar, van rá mód, hogy megvizsgáljuk őket?
A mágusmester ráfektette csontos tenyerét az oszlopra és egy darabig csak behunyt szemmel figyelt önmagában, majd gyengéden megrázta a fejét.
- Azt hiszem, ezek csak szobrok. Nem érzek mágikusat bennük.
- Óh. - sóhajtottam fel csalódottan, majd én is ráfektettem a tenyerem. Ha nem voltak mágikusak, akkor nem kellett tartanom attól, hogy rám lépnek. Onnantól viszont már csak a hit adhat nekik jelentőséget. – Remélem, vigyáznak majd ránk odalent.
Azzal a lépcsők felé vettem az irányt, megvárva, míg Tobias befejezi a vázlatolást. Szerencsére hamar készen volt vele, s papírját összegöngyölve sietett utánunk.
- Le ne maradjatok. - mosolyogtam szélesen, viccelődéssel oldva saját feszültségemet, majd leléptem az első lépcsőfokra, majd a másodikra, majd a harmadikra és így tovább, lámpásomat előre tartva, nehogy egy hiányzó lépcsőfog miatt az aljáig guruljak. Nem tudnám megmondani mennyi ideig caplattunk lefelé, de nem volt rövid séta, az biztos, s a végén sem vártak minket kielégítő jutalmak. Egy magasságra és szélességre is tágasabb folyosó tárult elénk, mint az előzőek, falain különös vésetekkel és törött cserépedények darabjaival a földön szétszóródva.
- Nézzünk körül. – javasolta Freidrich, s én egyet is értettem vele. Botomat a falnak támasztottam, levéve róla a lámpást és a cserépdarabokat kezdtem vizsgálni először, mennyire voltak szétszóródva, mik lehettek eredeti állapotukban és mik lehettek a felületükre festve, vagy vésve. Külső dekorációja a nagyobb daraboknak nem volt igazán érdekes, ami viszont felkeltette a figyelmemet, az a belső részük elszíneződöttsége volt. Lehetséges, hogy valamilyen folyadékokat, esetleg olajakat tároltak bennük, ami további kérdéseket vetett fel bennem a hely funkciójával kapcsolatban.
- Mester! Erlendr! – hallottam néhány perc elteltével a folyosó végéből Tobias hangját, s bár nem voltam biztos abban, hogy veszély miatt kiáltott, vagy csak talált valami érdekeset, nem bízhattam a véletlenre. Könyvemben mindössze csak egy használható mágia volt, ám azt habozás nélkül fellapoztam és rohantam a fiúhoz, botomat ott hagyva ahol volt, nekitámasztva a folyosó falának, közel a lépcsőkhöz.
- Mi történt? - kérdeztem futás közben, reménykedve, hogy a fiúnak nem esett baja.
Mikor odaértem láttam, hogy Tobias egyben van és komolyabb sérülése sem lehetett, arca még is rémületet tükrözött, s ujjával a folyosó vége felé mutatott, ahol egy üres üveg hevert, egy kupac kötél és egy kopottas erszény társaságában.
- Valaki járt itt előttünk. – suttogta.
Értetlenkedve meredtem a földön heverő holmikra, miközben kérdések milliói kavarogtak a fejemben. Ki? Hogyan? Mikor? Mióta? Miért? Meg ehhez hasonlók. Óvatosan közelebb léptem a holmikhoz, keresve valami jelét annak, hogy mikor lehettek itt hagyva, esetleg nyomokat kutatni, amiket egy bakancs hagyhatott maga után, ám a helyiségben nem ült ki a por sehová, így nem lehetett volna megmondani merre mehetett tovább a tárgyak tulajdonosa.
Legnagyobb aggodalmamat még sem az okozta, hogy valaki más is lehetett odalent, hanem, hogy az a valaki talán halálra éhezett az alagutak és folyosók labirintusában.

- Valaki járt itt előttünk. – suttogta Tobias.
Alatar alaposan szemügyre vette a holmikat, ám hozzányúlni egyikünk sem akart. Vagy félelemből, vagy tiszteletből.
- Nem is olyan régen. – hümmögött a mágusmester, majd gyöngéden megsimította tanítványa fejét és rám pillantott. – Erlendr, nem hallottál ilyesmiről a faluban?
Összecsuktam a könyvemet és kifújtam magamat, amikor láttam, hogy komolyabb veszély nem áll fenn, majd megráztam a fejemet.
- Nem mondtak olyat, ami erre utalhatott volna. Esetleg... - elgondolkodtam és eszembe jutott, hogy mivel gyakran látogatják a helyet, lehet okkal. - Talán valaki él itt, és a falu segít neki túlélni? De miért nem a falun belül tartják? Nem értem...
- És miért nem beszélt róla Strenger atya? – simította végig a bajuszát. – Különös…
- Strenger atyában sajnos nem bíznak a falubeliek annyira, hogy ilyesmit megosszanak vele. Idáig pedig ő maga sem jutott még, gyanítom. – gondolataimat messziről elkerülte, hogy az Úr embere felé bizalmatlanul álljak. – Érez valami mágikusat a közelben, Alatar?
- Semmi. - ingatta a fejét, majd komolyan a szemembe nézett. - De nem lankadhat a figyelmünk. Tartsuk nyitva a szemünket.
Magam sem mertem másképp vélekedni. Tobiason nem látszott, hogy igazán érezné az ismeretlennel járó veszélyeket, csak nagy szemeivel figyelte a beszélgetésünket. Irigyeltem érte kissé.
- Menjünk tovább. Ha valaki él idelent, lehet, már az éhhalál küszöbén áll. Meg kell, találjuk! - lámpásommal tovább nyúltam a folyosón, hogy kissé előre láthassak, majd visszafordultam, hogy magamhoz vegyem letámasztott botomat. Társaim sem tűntek úgy, hogy vonakodnának az ötlettől, így hamar össze is kaptuk magunkat és tovább is álltunk az ismeretlen holmiktól.
Utunk egy tágasabb terembe vezetett minket, amely látszólag dekorálatlan volt, mindössze egy méretes kőasztal állott a helyiség közepén, oldalán vésetek kavalkádjával. Tobias azonnal elindult, hogy egy ajtót keressen, amit a gyenge lámpások fényétől esetleg elkerülhetett a figyelmünk, míg mi közelebb sétáltunk az asztalhoz, hogy jobban szemügyre vegyük.
- Tobias, sehol semmi? – kérdezte Alatar.
- Semmi, mester. - rázta a fejét, visszasietve hozzánk.
- Talán megnézhetnénk a jegyzeteket, amelyeket az atyától kaptunk.
- Oh, persze. - bólintottam, ám mielőtt még a papírokra világítottam volna lámpásom fényét, közelebb léptem a kőasztalhoz. Körbejártam, megsimítottam a tetejét és a véseteket az oldalán. Ugyan olyan érthetetlenek voltak a jelek, mint az alagutak falain, ám az asztalon éreztem egy kisebb bemélyedést, amely kissé fényesebbnek tűnt, mint a kopottas felülete. Holmiijaimat ideiglenesen a kőfelületre helyeztem és nekifeszültem az asztalnak, hátha csak a nyers erő lett volna a megoldás, de semmi. Meg se moccant. Látni viszont jól lehetett, hogy az alja élesen elválik a padlótól.
Tehát egy kulccsal nyílik, amelyet valószínűleg a mélyedésbe kell helyezni. Talán a vér az?
- Van egy sejtelmem, miképpen lehetne innen továbbmenni, de előbb nézzük meg a jegyzeteket. Lehet, van valami, amire nem számítanánk. – javasoltam, és neki is veselkedtem a papírtekercsek közötti válogatásnak.
A tinta sok helyen elvékonyodott, ami megnehezítette az olvasását, s örültem is neki, hogy inkább én bogarászok az oldalak között, mint sem Alatar, a maga öreg szemével. Igaz, Tobiasnak nem esett volna nehezére segíteni a keresgélésben, ő még is inkább csak rendezgette azokat a papírokat, amelyek nem kellettek. Végül aztán sikerült megtalálni a lapot, amin az asztal stilizált alakja volt, körülötte feltételezett fordításokkal, ám aki fordította, csak néhány szónak tudta kibogarászni a jelentését. Az egyik a hő, melegség jele volt, amellyel egyből igazolni akartam állításomat. A test hője, a vér hordozza a test hőjét. De a vér, ami nálunk volt, már közel sem volt elég meleg. Valami alternatívát kellett találnunk.
- Úgy néz ki, valamit sikerült kibogarászniuk az előttünk járóknak. Néhány írásjel a melegre utal. - felnéztem a papírokról és odavonszoltam magam a kőasztalhoz, ujjammal a mélyedésbe nyúlva. - Megpróbálhatjuk a gyertyával felmelegíteni, vagy valamit meggyújtani és belehelyezni.
- Akár. - bólogatott az okuláréját igazgatva - Elsőnek tűzre gondoltam, de nem látok a mélyedésben kormot.
- Erről eszembe jutott valami! – kiáltott Tobias, derűs hangon. - Nálunk télen mindig nagyon hideg volt és a mamám azt tanította, hogy ha összedörzsölöm a kezem így, akkor nem fog fázni, de sosem mertem sokáig csinálni, mert féltem, hogy lángra lobban a tenyerem.
Demonstrálni is kezdte a módszert, majd kissé mintha zavarba jött volna és abbahagyta, torkát köszörülgetve.
- De persze akkor még kicsi voltam, most már tudom, hogy ez nem egészen így működik.
Oldalról hallottam, ahogy az öreg mágusmester hangosan kifújja a levegőt, s mikor odanéztem még éppen el is csíptem azt a derűs mosolyt a csóváló fején, amelyet az öregapák szoktak magukra ölteni a kisgyerekek meséi közben. Én is elmosolyodtam, hiszen pontosan ugyan úgy tanultam meg én is, hogyan óvjam ujjaimat a fagytól, ám én pont azért csináltam gyerekként, hogy lássam, lángra is lobban e.
- Inkább azon gondolkodjunk, hogyan éreztessünk melegséget az asztallap mélyedésével.
- Egy próbát megér... - kuncogtam és sebesen elkezdtem összedörzsölni a tenyeremet, míg már majdhogy nem lángolt, és aztán mind a kettőt a mélyedésbe nyomtam, hangos parancsszóval kísérve. - Tárulj!
- M-micsoda? – Alatar értetlenül nézett felém, ám Tobias hangos kacagása nekem pont elég volt, hogy a sikert elkönyveljem.
Az csak hab volt a tortán, hogy a parancsszó kimondását követően, rövid időn belül meg is mozdult az asztal. Eleinte csak lassan kezdett csúszni, majd felgyorsult annyira, hogy ne akarjak tovább rátámaszkodni. A fiatal mágustanonc hangosan ujjongott, míg mi, az idősebbek, csak meghökkenve bámultunk az asztal helyén tátongó lépcsősorra.

- Ez tényleg működött? - néztem a tenyeremre, majd szélesen mosolyogva Tobias felé fordultam, elé tartva kezemet, hogy belecsaphasson. - Fiatalember, maga egy zseni!
- Igen! – kacagott és jó erősen a tenyerembe csapott a legény.
- És én még azon gondolkodtam, hogy tüzet kell idéznünk a mélyedésbe. Szép munka! – törölgette meg a szemüveglencséjét Alatar.
- Menjünk tovább. - nevettem halkan, miközben összeszedtem a holmikat. - Még mindig segítenünk kell egy bennrekedtnek.
A lámpás fénye pont eleget világít meg előttünk, hogy ne essünk el és guruljunk a lépcső aljáig, ám a kemény kövek koptatása már olyannyira kezdett hosszúra nyúlni, hogy már kezdtem megbánni, amiért nem tanultam verseket költeni. Ennyi idő alatt bizonyosan költhettem volna több verset is a lépcsőkről.

Rövid lépcső, nem rövid,
Hosszúra nyúlik minden foka,
Se eleje, se vége…

Nos, nem vagyok egy költő. Mágus vagyok és rettenetesen untam már a lépcsőket. El se tudtam képzelni, hogy valaki ilyen mély gödröt volt képes ásni, és nem értettem, miért nem éreztem már a pokol tüzének mardosását, hiszen biztosan a közelében jártunk már. Lábam aztán végre nem lépett tovább a mélységbe, leértünk az aljára és szívem oly nagyot dobbant, hogy azt hittem szerelmes lettem a lépcsők hiányába.
A terem, ahova érkeztünk, más volt, mint az eddigiek. A dekorációk különösek voltak, mintha nem evilágiak lettek volna a növényi minták a falakon. Amolyan legyezőszerű levelek voltak, de nem tudtam volna mihez hasonlítani őket. Tobias azonnal nekiesett a másolásuknak, a mágusmester azonban kissé gondterhelten figyelt a terem végében kirajzolódott ajtón túli sötétségre.
- Ha más nem, mélységi legalább nem lehet idelenn. – mormogott csendesen Alatar, s mikor látta kérdő tekintetemet, gyorsan meg is magyarázta. - Már éreztük volna, pláne ilyen mélységben.
- Ha nem mélységi, akkor mentálisan nem is árthat nekünk. – megindultam az ajtó felé és előretartottam botomat, hogy ha bármi meg is akarna támadni, képes legyek hamarabb reagálni rá. - De még is ki lehet az, aki idelent képes bujkálni?
- Nem tudom. - felelte, majd szinte suttogva folytatta. - De nincs jó érzésem azzal kapcsolatban, hogy a helybeliek nyilvánvalóan titkolnak valamit, amint mondtad, még a papjuktól is.
- Lehetséges, hogy valami szentségtelent rejtegetnek? - torpantam meg az ajtókeret előtt, hasonlóan visszafojtott hangon beszélve.
Nem tudom, mit tettem volna, ha kiderül, hogy valami átkozott lényt, ne adj isten egy démont rejtegetnek. Hogyan tudnánk egyáltalán elpusztítani az olyat csak mi hárman? Aggodalmam egyre nagyobb tehernek érződött a hátamon.
- Akárhogy töröm rajta a fejem, nem találok kézenfekvő választ. Csak remélni tudom, hogy túlgondoljuk a dolgot.
- Tobias, maradj mögöttünk! Előre megyek. - óvatos léptekkel haladtam előre, kezemmel görcsösen szorongatva a botomat, melynek a végén ott pislákolt a felakasztott lámpás fénye.

De Tobias nem válaszolt.
- Tobias? – emelte meg kissé a hangját Alatar, de válasz továbbra sem érkezett, csak néhány koppanás, mintha a fal omladozott volna.
- Tobias? - fordultam hátra, s fejembe meg sem fordult még a gondolat, hogy a fiú bajba kerülhetett.
A teremben nem láttunk senkit, mikor megérkeztünk és mozgást sem érzékeltünk a sötétségben. Amikor viszont a lámpás fénye elérte a fiút, valami megcsillant. Valami, ami akkor és ott és a félelem fagyos markába taszította szívemet. Egy kés pengéje szorult Tobias torkához, ami egy idegen férfi kezében pihent, míg másik kezével a fiú száját szorította össze.
- Tobias! – kiáltott fel az öreg mágusmester, mire a fiúval együtt kilépett a fényre a férfi.
Haja és szakálla rendezetlen volt, arca nyúzott és koszos. Kabátot viselt, ám alatta mintha egy bőrvért csatjai domborodtak volna ki.
- Ne mozduljatok! Vagy elmetszem a torkát. – hangja érdes volt, ami illett a megjelenéséhez.
- Ki maga? - kérdeztem idegesen, de egy ujjpercemet sem mertem mozdítani. Így még a könyvemet sem tudom elővenni, hogy varázsolhassak. Nem tudta, hogyan osonhatott mögénk, csak azt tudtam, hogy saját figyelmetlenségem miatt, Tobias veszélybe került.
- Hans. - felelte kurtán, de szorítása nem látszott gyengülni. - És ti kik vagytok? Mit kerestek itt?
- Kutatók vagyunk. - válaszoltam neki. Szememmel Alatarra néztem, majd vissza a Hansra. - Az én nevem Erlendr. Nem bajt keresni jöttünk. Kérem, engedje el a fiút!
- Az én nevem pedig Alatar. Amint a társam mondja, nem ártó szándékkal érkeztünk.
- Tehát nem katonák. Jó. – mért végig bennünket a szemével és bólintott. - Ha tehát kutatók vagytok és valahogy lejutottatok ide, az azt jelenti, hogy ki tudtátok nyitni ezeket az istenverte ajtókat.
- Ez a munkánk. - húzta ki magát Alatar.
- Hm. Nos, akkor a segítségemre lesztek. Elengedem a fiút, de kinyitjátok nekem az ajtókat befelé menet. Megegyeztünk?
- Megteszünk minden tőlünk telhetőt. - nem voltunk abban a pozícióban, hogy nemet mondhassunk neki, így bólintottam és szememmel ezúttal inkább néztem Tobiasra, biztosítva őt, hogy minden rendben lesz.
Hans méregetett minket még egy keveset, majd elengedte a mágustanoncot, aki szélsebesen szaladt mögénk.
- Igazán nem volt szükség erre. - vonta össze a szemöldökét Alatar. - Feltételezem azonban, hogy nem kutatni érkezett az angyalromba.
- Keresek valamit. - Hans a levegőbe dobta a kését, majd elkapta és gyorsan eltette azt. - És valakit.
- Akkor nem öné a felszerelés, egy emelettel feljebb? - kérdeztem, még mindig feszülten figyelve az alakot.
- Nem. - felelte felvont szemöldökkel. - Nem hagytam volna ott, ha az enyém lenne. De van sejtésem, ki hagyhatta ott.
- És maga követett minket, vagy itt volt már napok óta? - ezúttal én vontam fel a szemöldökömet. Nem értettem, hogy hogyan került oda, de tudni akartam. Mivel élhetett túl idelent? Mióta van idelent?
- Utóbbi. - vágta rá, s hátát az oszlopnak döntötte. - Mondjuk úgy, hogy elég régóra itt vagyok. Az urak nem falkenbergiek, úgy sejtem.
- Jól sejti. - mondtam és arrébb álltam az ajtótól. - Még is milyen személyt keres ön idelent? És miért?
- Beleköpött a levesembe, ennyit mondhatok. Én sem ütöm bele az orrom a maguk kutatásába.
- Azt hiszem, érthető, hogy kérdéseink vannak, s válaszokat szeretnénk rá. - szólalt meg Alatar is, rosszallóan.
- Az utunk véletlenül épp keresztezte egymást, de ettől még nem vagyunk barátok. Azt hiszem, a bizalmatlanság kölcsönös.
- Akkor bizonyára megérti, ha megkérném, hogy előttünk haladjon. - mutattam kezemmel az ajtó irányába. - Nálunk nincs fegyver, amit a hátába állíthatnánk.
Hans hangosan kifújta a levegőt, mintha csak egy nevetést akart volna elzavarni, majd védekezőn felemelte a kezét és előre sétált.
- Jól van, nem bánom. Akkor haladjunk, s szóljanak, ha kutatni támad kedvük közben.
Alatar is csak húzni tudta a száját, s mind reméltük, hogy nem lesz komolyabb bajunk a férfival. Én azonban nem tudtam elengedni magamat. Roppant kellemetlen első találkozásunk volt. Kénytelen voltam a szememmel követni őt, s csak akkor tudtam csak félrenézni, amikor Tobias megszólalt mögöttünk.
- Olyanok, mint a mágikus körök. – hangja halk volt, de élettel teli, mintha nem éppen az életére törtek volna percekkel korábban, szemei azonban az új helyiség padlóját fürkészte.
Ahogy én is végigfuttattam a szemeimet a padlón, láttam, hogy az tele van vésetekkel, írásjelekkel, s ahogy Tobias is említette, a jelek elrendezése több nagyobb mágikus kört alkotott.
- Mágikus körök? De ilyen írással? – ez olyan érdekesség, amit nem tudtam volna ne lemásolni, ám Hans jelenléte sürgető erőként hatott rám és ez nekem nem tetszett. - Nem hiszem, hogy van időnk lemásolni őket, de... Alatar. Van esély arra, hogy valahogy aktiválhassuk magukat a köröket?
- Kétlem, hogy jó ötlet volna úgy, ha nem tudjuk, miért hozták létre őket. - ujjaival bajuszát pödörgette, ahogy elgondolkodva nézegette ő is a köralakban elhelyezett véseteket. - Ha más nem, visszafelé azonban ránézhetünk, mikor okosabbak leszünk.
Hans eközben a következő terembe vezető ajtónál megállt és fütyörészni kezdett. Ezt jó lehetőségnek éreztem, hogy úgy beszélhessek az öreg mesterrel, hogy az idegen ne hallhassa, így el is fojtottam a hangomat, mikor hozzá beszéltem.
- Van esetleg olyan mágiája, ami mozgásképtelenné tudja tenni a férfit? – kérdeztem, miközben kezeimmel a mágikus körök felé gesztikuláltam, mintha azokról osztanék meg gondolatokat a társamnak, aki egy bólintással tudtomra adta, hogy érti, mit terveztem.
- Érdekes volna persze megtudni, mire valók, kétlem ugyanis, hogy csupán esztétikai célokat szolgált volna a felvésésük. - mondta hangosan, majd ő is elfojtotta a hangját. - Lelassítani mindenképpen. Mozgásképtelenné nem nagyon, attól tartok. Legyünk készek, ha ártani akar nekünk ez az alak, nem bízhatunk benne.
- Persze, akár az is lehet. - bólogattam, hangosabban beszélve, majd Tobiashoz fordultam. - A biztonság kedvéért lenne kedved egy vázlatot csinálni róluk? Ki tudja, nehogy eltűnjenek, mire visszaérünk.
- Máris! – bólogatott boldogan a fiú és már kezében is volt a szén és a papír.
Amíg a fiú buzgón dolgozott én közelebb sétáltam Hanshoz, hogy egyértelmű legyen, vele kívánok beszélni. Az csak a félfát támasztotta a hátával, s fél szemmel figyelt csak rám, mikor látta jöttemet.
- Hány terem van még előttünk?
- Talán csak öt, s két ajtó ezek közül, ami kinyitásra vár. – válaszolta mosolyogva.
- Hogyan jutott le egészen idáig? - faggatom tovább, hiszen valahogy meg kellett találnia a nyitját az ajtónak és az asztalnak.
- Már rég itt vagyok. Nem egyedül jöttem és volt köztünk, aki értett ezeknek a zárt ajtóknak a kinyitásához is. Ő bujkál odabenn. - szemével az ajtó túloldala felé intett.
- Értem. - bólintottam és nyugtáztam magamban, hogy bizonyosan komolyabb a helyzet, mint egyszerű kapzsiság. Talán bosszúvágy lehetett. Akárhogy is, a társaim biztonsága fontosabb az ő céljainál. - Van esély arra, hogy csapdákat állítottak fel lefelé menet?
- Okosnak okos, de annyira találékonynak azért nem tartom. – vonta meg a vállát. - De azért jó gondolat, vigyázni nem árthat, nem igaz?
- Persze. Főbb az óvatosság. - bólintottam, majd hátranézve láttam, hogy Tobias elkészült, így intettem is nekik. - Mehetünk is tovább.
- Na, végre. – sóhajtott fel lelkesen a férfi és elrúgta magát a félfától, hogy tovább haladhasson.
A többiek is hamar felzárkóztak és a lámpásunk fényével mi is beléptünk a következő terembe, elkergetve az azt uraló sötétséget. A falakat hasonlóképpen oszlopok dekorálták, a túloldalról pedig egy hatalmas, zárt ajtó nézett vissza ránk, két oldalán angyalszobrokkal, fejfája fölött pedig egy madárszerű vésettel. Az ajtó és mi közöttünk tizenhat darab négyzet alakú kő volt fektetve, rajtuk több különböző vésettel. Voltak, amelyek kígyóra hasonlítottak, voltak, amik egy tehénre, ám voltak, amik ugyan arra a madárra, ami az ajtó fölött volt. A többi minta érdekes módon nem volt az ajtó környékén, vagy bárhol máshol megjelenítve.
- A madárforma. Négy madárforma. - mi is négyen voltunk. Talán csak túlgondoltam, de kellemetlen érzésem támadt belül.
Ráálltam a legközelebbi madárformát ábrázoló kőlapra, s az azonnal lenyomódott a talpam alatt, amitől majdnem megugrottam, de semmi már nem történt.
- Álljatok rá egy madárra! Ha mind lenyomódik, az ajtó kinyílhat. - magabiztosan próbáltam beszélni, ám fogalmam sem volt, hogyan is működhet ez valójában.
Talán egy rejtélyes szerkezet, vagy különleges mágia? Nem tudtam volna megmondani. Alatar és Tobias is ráálltak egy-egy lapra, amik hasonlóképpen benyomódtak, Hans azonban nem mozdult.
- Ehhez befelé jövet se kellett négy ember, minek kellek még én is hozzá? Nem szeretném csapdában végezni.
- Tudja, hogyan jutottak be az ajtón? - kérdeztem, majd leléptem a kőlapról, amely feltételezésem szerint fel kellett volna, emelkedjen.
- Azt pontosan nem, de Klaus egyedül nyitotta ki az ajtókat, mikor bejöttünk. – a kőlap lenyomódva maradt.
- Hm... - államat fogva néztem a kőlapra, majd Alatarra, talán csak azért, hogy magabiztosságot nyerjek az öreg tekintetéből. - Ez érdekes...
Átsétáltam a negyedik laphoz, amelyen a madárszerű karcolat volt, és ráálltam. Az rendeltetésszerűen lenyomódik, minek következtében a nagy ajtó, mely utunkat elzárta, hangos dübörgéssel kitárult előttünk.
Túlgondoltam.

Köszönöm az eddigi munkátokat és kitartásotokat. Most, hogy talán mindannyiunk életében kissé csillapult az IRL hullámverése, vágjunk bele az utolsó körbe!

Az egyeztetések határideje: 06.24.
UPDATE: a reagok megírásának határideje: 07.02. éjfél

- Na, akkor menjünk! – utasított bennünket Hans, ami kissé kényelmetlennek hatott.
Végtére is igazam volt a kapu kinyitásával kapcsolatban. Az, hogy ő egyedül nem tudta kinyitni, csak arra utalhatott, hogy a katonának nem volt sok sütnivalója. Talán ingerült volt, amiért sikerünkben nem vett rész. Vagy csak a célja lebegett a szeme előtt, elvakítva mindent.
Az ajtón túl egy újabb oszlopcsarnok várt bennünket, hasonló az előbbiekhez, csak kissé szűkebb és alacsonyabb. Talán. Az oszlopok azonban láthatóan festve voltak, csak az idő múlásával foltokban kopott le róluk a szín. Boldogan megálltam volna néhány érdekesnek tűnő vésetet lemásolni, hiszen ki tudja, talán fontosak is lehetnek a jövőben, azonban Tobias előreszaladt a csarnok végén körvonalazódott ajtónyíláshoz, hogy bekukucskálhasson rajta. Eközben pedig Alatar és jómagam is szemmel tartottuk Hanst, aki késével játszadozott. Gyors léptekkel siettünk hát át az oszlopok között, figyelmen kívül hagyva minden érdekességet, hogy utolérhessük Tobiast.
- Még több lépcső. – mondta a fiú, amire fáradtan felnyögtem.
- Miért kell ennyire mélyre építeni mindent? Hogy tudtak egyáltalán ilyen mélyre ásni? - kérdéseim inkább szóltak a senkihez, mint bárkihez a teremben, de míg Alatar csak egyetértően sóhajtott fel, Hans nem bírta ki, hogy ne válaszoljon.
- Fene se tudja, lehet, ásniuk sem kellett, ha valóban angyalok építették. - mondta egy vállvonás kíséretében. - Ha ez vigasztal, ez után már nem rémlik, hogy több lépcsősor vezetne lefelé.
Lámpásom fénye megvilágította a hosszú lépcsősor kezdetét, amelynek természetesen nem láttam az alját. De ahhoz addigra már hozzászoktam.
- Ha te már voltál odalent, akkor mit kerestél odafent? - szegeztem a férfinak a kérdést, miközben kezemmel intettem a lépcsősor felé.
- Szeretnéd te azt tudni, mi, mágus uram? Ebben a romban szálltunk meg, de odalenn a legalsóbb szinteken én is csak egyszer jártam. Semmi szükség nem volt rá, hogy ott tengessem a mindennapokat. Kijártunk mi innen. De odalenn van amit, és akit keresek, ebben biztos vagyok.
- Ne rója fel nekem, hogy mindent tudni akarok. Kutató volnék, végtére is. Most pedig ha megtenné, folytatná a menet vezetését? - mosolyom olyan széles volt, amilyen szélesre csak engedte húzni arcom, hiszen a bizalom elnyerése fontos, még ha megalapozatlan is az övé. Még is... neki volt fegyvere. Nem esett jól a hátamat mutatni felé. Néhány másodpercig a szememet fürkészte, némán, mielőtt megszólalt volna.
- Mi sem természetesebb.
Akár hogyan is próbáltam, nem tudtam megbékélni a férfival. Sokkal nyugodtabb lenne ez az egész felfedezés, ha nem lett volna itt. Talán még a fölöttünk lévő máguskörök jelentését is kitalálhattuk volna. Hiába veregette meg Alatar a vállamat, mikor tovább indultunk, úgy éreztem, elég egy apró indok is ahhoz, hogy nekiessek az idegennek, ha kell, puszta kézzel is. Legbelül talán még vágytam is rá, hogy ő kezdeményezhessen.
Kezem görcsösen szorította a botomat, de figyeltem, hogy a végén lógó lámpás ne ingadozzon, hiszen nem szerettem volna, ha megbotlunk a lépcsőn az én hibámból. Bizonyára sokáig gurultunk volna.
- Most már nagyon kíváncsi vagyok, mi van ennek az egésznek a mélyén. - súgtam oda Tobiasnak, hátha kicsit fel tudom engedni a gondolataimat.
- Én is! – felelte a fiú. - Minél beljebb haladunk, annál izgatottabb vagyok, mi mindenre bukkanunk még!
Alatar érdekes mód nagyon elcsendesedett az incidens óta, ami nem tett jót a hangulatomnak, hiszen ha egy tapasztalt öreg róka ennyire aggódik, akkor nekem is minden okom meg kéne, hogy legyen az aggodalomra. Néhány perc elteltével ismét elfogytak a lépcsőfokok és én megkönnyebbülten kiáltottam fel.
- Na, végre! Ki mit lát? – kérdeztem és lámpásunkat a magasba emeltem, amíg én a combjaim és két térdem dörzsölésével voltam elfoglalva. Túl régen kellett ennyit lépcsőznöm. Öreg Erlendr nem fogja megköszönni nekem, az biztos.
- Milyen szépek! – ámuldozott Tobias egy szoborra mutatva. - Kár, hogy nincsen arcuk.
Pontosan ugyan olyan szobor volt, amelyek fentebb voltak, angyal test, eltorzított arc. Ahogy körülnéztem a teremben láttam, hogy több is volt belőle, mind hasonló tartásban, elfoglalva a maga helyét a terem négy sarkában. Velünk szembe ismételten egy sötét kapu keretei rajzolódtak ki és láttam, ahogy Hans hezitálás nélkül lépte is át őket. Vajon elesik és kitöri a nyakát? Katonafajták olyasmit nem tesznek. Bizonyára tud magára vigyázni.
- Ezek hasonlítanak a fentebbiekhez. - közelebb léptem ahhoz, amelyiket Tobias is megfigyelte és rátettem a kezemet a sima kőfelületre. - Bizonyára van arcuk, csak nem szabad, hogy lássuk őket.
Hátrafordultam a csöndes mágusmesterhez és megkérdeztem, érez e mágiát ezekből a szobrokból, vagy összességében a közelünkben, de ő csak a fejét csóválta.
- Nem, bár ez nem zárja ki, hogy valaha mágikus erővel védték ezeket a termeket. – mondta, ami gondolataim között felvetette a lehetőségét annak, hogy a mágiának lehet enyészési ideje, mint bárminek ebben a világban. Talán egyszer kifejtem a mesteremnek is, lehet ő is gondolt már rá.
- Őrzők, akik talán alszanak. – suttogta a mágustanonc és nekem nem tetszett az a kifejezés, hogy talán.
- Szerintem nem akarjuk látni ezeket a szobrokat mozogni. Mi lenne, ha nem is zavarnánk őket álmukban? - talán az a valami, amiről Hans beszélt kapcsolódik a szobrokhoz. Az a valaki pedig csinálni akart valamit azzal a valamivel.
- Igaz.
- Menjünk, Tobias. - finoman kormányozta a vállát fogva a járat felé a fiút mestere, s én is siettem mellettük, hogy lámpásom fénye elegendő legyen számunkra.
Hirtelen a sötétből kiáltás hallatszott, Tobias felsikolt, majd Hans nevetését verték vissza a járat kis falai.
- Hans, ez igazán nem volt vicces! - förmedt rá Alatar, mikor mi is kiértünk a teremből, át az egyenes és szűk járatba.
- Ugyan már, veletek még tréfálkozni sem lehet?
- Nem tudhatjuk, hogy ezek a szobrok életre tudnak e kelni, vagy sem. - morogtam rá. Ha nem lett volna nevetés, legfeljebb a lehetséges veszély miatt kellett volna aggódnunk. Így viszont, hogy Hans még él, a lehetséges veszélyforrások száma több mint amennyit szeretnék. Még sem szerettem volna rossz példát mutatni Tobiasnak, ezért nem is hordtam le úgy szeretett kocsmabeszédemmel a férfit.
- Nagyon megijedtem. – suttogta a fiú, kissé lemaradva a két idősebbtől, hogy mellém húzódjon.
- Nem történt semmi. - szorítottam meg a vállát, kedvesen mosolyogva, halászhálóval rántva ki a szavakat elmém tengeréből, hogy valami biztosat tudjak neki mondani. - A kalandnak igen jelentős részét képezi a félelem. Félelem az ismeretlentől, félelem az ismerttől. De az ilyenekből születnek a legjobb mesék, amiket aztán elmesélhetsz mindenkinek az utadon.
- Tulajdonképpen ez a hely is félelmetes, de mivel Alatar mesterrel és veled érkeztem ide, egyáltalán nem éreztem ijesztőnek.
- Igyekszünk mindent megtenni, hogy biztonságban tudjunk tanulmányozni minden fontos részletet. - bólogattam és Alatarra néztem, hátha elkapom a tekintetét, s mikor sikerült biccentettünk egymásnak. - Az, hogy biztonságban érezted magad, az azt jelenti, hogy jól végeztük a dolgunkat. Az, hogy VALAKINEK nem okoz problémát védtelen gyerekek foglyul ejtése, csak annyit jelent, hogy jobban kell, figyeljünk.
Úgy éreztem, utalásom megtalálta a célpontját, ugyan is menetünk legelejéről fütyörészést hallottam. A járatból hamarosan ki is jutottunk és egy nagyobb, de csaknem üres és jelentéktelen helyiségbe érkeztünk, ahol Alatar ki tudta nyújtóztatni magát és én is meg tudtam kissé ropogtatni a nyakamat, hogy ellazíthassam. A terem túloltalán egy vastagabb, magasabb nyílást láttunk, azon túlra pedig egy csarnokhoz mérhető helyiség terülhetett el, legalább is a lámpásunkból árasztott fény azt feltételeztette velem.
- Mi van a következő teremben? Ha fel kell készülnünk valamire, jobb lenne itt megtenni azt. – kérdeztem Hanstól, közelebb sétálva hozzá.
- Abban áll a következő ajtó, ha jól rémlik. - válaszolt a férfi. - Az utolsó.
- Veszélyes? - kérdeztem halkan, remélve, hogy nem kell fölösleges bajba kevernem már megint szegény Tobiast.
- Ha van is csapda, akkor azt elhallgatta előlem Klaus. Kétlem azonban, hogy lenne, ha az ajtót sikerül kinyitni, elérjük a legbelső két termet.
Hátranéztem a többiekre, majd mélyen beszívtam a levegőt és lélekben elkezdtem magam felkészíteni a legrosszabbra.
- Megoldjuk. Menjünk.

A következő helyiség az eddigi kocka formájú szobákhoz képest egy igazi felüdülés volt. Nem csak, hogy kör alakú volt és hatalmas, de még kupolája is folt, tele vésetekkel és csillagokkal díszítve. Rögtön szemet szúrt a kapu a terem túlsó végében, pont velünk szemben, melyen egy hatalmas csillagkép vésete látszott, s ahogy körbesétáltam, fejemet ide-oda kapkodva, láttam, a padlón több mágikus kör is állott. Felnéztem a plafonra, majd a kapura, majd a körökre és úgy éreztem, eljött a mi időnk.
- Alatar. Lehetséges, hogy most már aktiválhassuk a mágikus köröket?
- Ugyanerre gondolok, Erlendr. - bólintott határozottan a köröket figyelve. - Máskülönben lenne itt valami mozdítható, vagy több volna az ajtón, mint egy csillag formájú dísz.
Tobiasnak jó ötlete támadt és el is kezdte lerajzolni egy lapra a teremben látható képeket és formákat.
- Sajnos sosem láttam, hogyan nyílik ez az ajtó. – szólalt meg Hans a falnak támaszkodva.
- Bizonyára van kapcsolat a plafonon álló csillagok és az ajtón álló forma között. - magyaráztam Hansnak, majd közelebb léptem Alatarhoz. - Mit gondolsz? Arkán mágia? Esetleg valami más?
- Halványan, de még mindig érzek mágiát belőle! – válaszolta rövid hallgatás után. - Nem lehet két napja, hogy valaki kinyitotta ezt az ajtót.
A fiatal mágustanonc közben a Strenger atyától kapott papírokat lapozgatta, keresett valamit, bármit, ami köthető lehetett a teremhez.
- Hans ismerőse, bizonyára. - ismét átvizsgáltam a plafonon látható csillagképet és hangosan gondolkodtam. - Mi köze lehet a varázsköröknek a csillagokhoz? Talán mágiával mozdíthatóak a formák? Erre lennének jók a körök? Tobias, a jegyzetek említenek bármit is?
- Semmit – rázta meg végül a fejét a fiú. - Úgy tűnik, idáig nem jutottak el a feljegyzések elkészítésével, vagy talán nem is értek el még eddig a teremig.
- Azt tudjuk, hogy csapdától elvileg nem kell tartanunk. És azt is tudjuk, hogy mágiával aktiválhatók a körök.
- Bárcsak el tudnánk olvasni ezeket az írásokat. Akkor tudnánk, hogy miért véstek ide csillagokat és van-e jelentőségük.
Arra bizony én is kíváncsi voltam. Talán egyszer, ha egy igazán elhivatott kutató végre megfejti az angyalok nyelvét, képes lesz lefordítani és rájönni az igazi jelentésükre.
- Tobias, mit szólnál, ha ti megpróbálnátok aktiválni ezt a mágikus kört? - a fiú kezébe adtam a lámpást, majd megindultam határozottan a legközelebbi kör felé. - Én addig megnézem, a többi mit csinál. Amíg csak energiát kell beléjük önteni, az nekem is menni fog. Sok gyakorlatom van már benne.
A fiú gyorsan összeszedte a papírokat és lehelyezte a lámpást a földre, hogy semmi se zavarja meg a koncentrálásba. Alatar is biccentett és láthatóan nem volt ellenére a művelet végrehajtása, amit értékeltem. Jómagam is letérdeltem az egyik mágikus körre, s belekezdtem abba a gyakorlatba, amely nosztalgikus-érzésekkel töltött tele minden alkalommal. A mágia folyására figyeltem, melyet magam körül soha nem éreztem, de mágusként a saját testemben tudnom kellett irányítani a folyását. Nem olyan, mint a vér. Nem történik ösztönösen. Akarni kell. Irányítani kell. Birtokolni kell a tudást, amely képessé teszi az embert, hogy felhasználja ezt a mérhetetlen energiaforrást. Édesapám szavait idéztem fel gondolataim között, ahogy szigorú, de szerető szavaival magyarázza, miket is kell tennem ahhoz, hogy sikeres legyen a mágia vezetése és ne égessem meg magamat vele.
A gondolatok gyorsan pörögtek végig a fejemen és éreztem, amint az ujjaim bizseregni kezdenek. Az mágia szabadulni akar. Oly sokat gyakoroltam már ezt, hogy szememet sem kellett behunyva tartanom, egyszerűen csak figyeltem, ahogy érintésemre a kör kéken fényleni kezd, hozzáadódva a mögöttem, Alatarék által aktiválódott mágikus kör fényéhez. Szemem sarkából még láttam is, ahogy Hans mindig közönyös arca csodálkozással telik meg és ez nekem fenemód jól esett. "Mágus uram". Igen, az vagyok.
- A csillag! – kiáltott fel Tobias, mire tekintetemet az ajtóra fordítottam.
A belevésett csillag képe hasonló fényben kezdett derengeni, majd kettévált és az ajtó két szárnya lassan kinyílt. Lassan kifújtam a levegőt és megszüntettem a kapcsolatot a bennem folyó mágiával, hogy a maga után hagyott zsibbadás vehesse át a fő szerepet. Szerencsésnek mondhattam magam, mert a fejem ezúttal nem hasogatott. Kissé bágyadtan visszasétáltam a társaimhoz és szélesen mosolyogva álltam eléjük.
- Nem tudom, miért működött. - vallottam be őszintén, kissé fáradtan nyújtva a szavaimat. - De örülök, hogy működött.
- Valamiért én is azt hittem, bonyolultabb lesz, de egy próbát csakugyan megért. – mondta a mágusmester.
Már éppen Hanshoz fordultam volna, hogy folytassa a vezetésünket, mikor megláttam, kabátja alól egy második tőrt ragadott meg és beszaladt a kapun, melyet most nyitottunk ki. Hát persze. Személyes elintéznivalója volt odabent valakivel…
Kissé zavarodottan néztem utána, majd Alatarhoz fordultam.
- Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.
- Nekem is. – sóhajtott ingerülten. - Tobias, maradj mögöttem.
Sietősen szaladtam át én is a kapun, kezemben a botommal és könyvemmel, remélve, hogy meg tudom majd előzni a tragédiát. Az ajtón túl egy széles híd fogadott, oldalain vastag rácsokkal, melyeket nem tudom hogyan nem evett meg az idő, alatta tátongó mélységgel, melynek nem értettem igazi értelmét, de akkor és ott, nem is érdekelt. A híd túloldalán egy nyitott kőkapu volt, mögüle dulakodás és cserepek törésének zaja szűrődött ki. Át is rohantam, ügyet sem vetve bármiféle érdekességre, hiszen valaki veszélyben volt. Ráadásul, ha Hansból indultam ki, akár egy gyerek is lehetett az a Klaus, aki veszélyben volt.
- Alatar, készítsd a varázslatot! - szóltam hátra a mágusmesternek, majd mikor átléptem az ajtó küszöbét, csak hangosan elkiáltottam magam. - ÁLLJ!
A látvány érdekes volt, ám nem voltam hajlandó nézelődni. Szemeim hamar kiszúrták Hanst, ahogy egy felborított asztal egyik oldalán állt, kezében mind a két tőrével, vérszomjasan vicsorogva, míg vele szemben egy fiatal, szőke fiú, talán a tizennegyedik évében járhatott, sebzetten vérezve, kezében ügyetlenül tartva egy tőrt, hogy megvédhesse magát. Aránytalan küzdelem volt. Nem csak asztal volt felborítva, sok dolog hevert a padlón, de rájuk sem hederítettem. Valaki veszélyben volt és felkiáltásom hasztalannak bizonyult. Fejemben fellobbant a láng, mely minden veszélyes alkalommal képes mozgásra késztetni az embert, csak míg a többségnél a veszély elől mozgatja, engem egyenesen a torkába ugrasztott.

- Megállni! – ordítottam teli torokból, miközben botomat hatalmas lendítéssel próbáltam Hans tarkójának csapni, sikertelenül.
A férfi észrevette támadásomat és könnyedén elhajolt az útjából, hogy aztán reflexből felém is döfhessen jobbjában szorongatott fegyverével. Szerencsémre én is elég gyors voltam, hogy hátrébb ugorjak és botomat kettőnk közé tartva védhessem magamat, miközben a figyelmét lekötöm. De a figyelme nem kötődött le. Egyik tőrét első célpontja felé hajította és az nem volt rá felkészülve. Fájdalmas kiáltás visszhangzott a terem falairól, ahogy a fiú vállába ágyazódott a penge, ám azt hamar kísérte egy mélyebb, sokkal fájdalmasabb kiáltás, amikor Hanst eltalálta egy tömör energiasugár. Egy arkán lövedék. Nem tudtam, hogy Alatar, vagy esetleg Tobias volt aki használta a mágiát, de a fájdalmát kihasználva átugrottam az asztalon, hogy gyorsan a sérült és Hans közé állhassak.
- Magyarázatot! – utasítottam a férfit. – Most.
- Ti mágusok mindenbe beleütitek az orrotokat! Ehhez semmi közötök. A fiú, áruló és megfizet a tettéért.
- Hans, félreérted! - szólalt meg a szőke legény. - Nem tudtam, hogy csapdát állítottak Joachimnak, a mi ruháinkat viselték!
- A magyarázatod nem hozza vissza őket. Végzek veled és magammal viszem a kincset. Engem nem fognak elkapni. Amióta csatlakoztál hozzánk, bajt hoztál a fejünkre! Ez mind a te műved! – haraggal telt szemeit rám meresztette. - Félre az utamból!
- Nem. - jelentettem ki határozottan.
Szerencsésnek éreztem magam, hogy az Úr elég méretesnek teremtett ahhoz, hogy határozottságomat megalapozhassam. Nagyon szívesen használtam volna az egyetlen rúnámat, amelyet biztosan tudtam is használni, ám az másokat is megégetett volna. Azt pedig nem engedhettem meg. A saját fegyveremet és testemet kellett használjam, hogy megállítsam a támadót. Amit hallottam a rövid szócseréjükből, bizonyára csak valami félreértés történhetett, amely valakinek a halálával végződött, s Hanst csak a bosszúvágy hajtja. Pedig az efféle nézeteltéréseket könnyen meg lehetett volna beszélni. De Hans nem érthetett az efféléhez. Hans csak ölni akart. Éppen ezért éreztem még nagyobb késztetést arra, hogy ártsak neki. Nem csak azért, mert jól esik, hanem mert megérdemli.
- Alatar! – adtam meg a jelet és egy fél pillanaton belül láttam is, ahogy ellenfelem mozgása lelassul.
Nem is igazán a teste lassult le, csak a tér körülötte. Mintha teljesen más lett volna a levegő összetétele. Különös dolgokra képes az arkán mágia.
- Kész van, Erlendr, gyorsan cselekedj, amíg tart a bűbáj!
Hans dühében elhajította a tőrét, amely elrepült valahová a szobába, feltételezhetően nekem célozhatta, csak elfelejtett ténylegesen célozni is. Én azonban nem felejtettem el. Könyvemet ledobtam és botommal előre döfve ugrottam át az asztalon, hogy ellenfelem gyomrába ékelhessem. Ez ellenállás erős volt, bizonyára erős hasa volt, ám egy bot, melybe teljes testem és erőm beleadtam, sokkal erősebb, így a támadásom következtében a férfi előregörnyedt, szemei kidülledtek, szája némán nyílt szét, mintha üvölteni készült volna. Ezt a luxust azonban nem adhattam meg neki. Hans erőszakot kezdeményezett. Érezze hát annak következményeit.
Botomat is elengedtem, hagyva, hogy a földre hulljon, és két kezemet összekulcsolva a fejem fölött, mérhetetlen belső élvezettel csaptam bele teljes súlyommal a férfi tarkójába. Az ütés ereje elég volt, s éreztem is belőle, hogy roppanni semmi nem roppant, nagyon. Hans teste erőtlenül puffan a földre, én pedig gyorsan fölé másztam, hogy derekamról letekert kötelemmel hátraköthessem a kezeit, ha ne adjisten fel lenne kedve kelni. De a test nem mozdult. Ahogy feküdt a földön, behunyt szemekkel, kinyitott szájjal, láttam, hogy nem fog egyhamar felkelni. Talán pár óráig sem. De lélegzett.

Miután a gúzsba kötéssel végeztem, hátrafordultam a fiúhoz és kihúztam magam.
- Nos, akkor, magyarázatot.
- Rendben, van, rendben van! Csak kérlek, ne bánts! – emelte riadtan maga elé a kezeit a fiú, amitől meglepődtem, mert nem hittem volna, hogy ennyire rémisztőnek tűntem. - Én... én nem akartam semmi rosszat.
- Hé! Nyugalom. - emeltem fel megadóan a kezeimet. - Mi sem akartunk semmi rosszat. Mi lenne, ha a legelején kezdenénk. Az én nevem Erlendr, ők pedig ott a kutatótársaim, Alatar mágusmester és Tobias.
Hátramutattam társaim felé, és akkor hallottam csak meg, hogy valaki szipogott. Tobias szipogott. Arcát mestere köpenyébe fúrva takarta el, vállai remegtek, akár a nyárfalevelek.
- Az én nevem Klaus. - mutatkozott be a legény. - Pár hónapja érkeztem a társaimmal együtt, akik már... nos, nincsenek, kivéve Hansot. Valamikor papnak, aztán mágusnak tanultam és miután Joachim és társai maguk közé fogadtak, a tudásommal igyekeztem segíteni őket.
- Így nyitottad ki az ajtókat nekik. - vetette közbe Alatar.
- Igen. Biztonságos és jól védhető helyre volt szükségünk, ahol meghúzhattuk magunkat.

Hiába volt fontos, amiről Klaus beszélt, Tobias remegése valahogy nem hagyta nyugodni a gondolatomat és figyelmem egyre csak elterelődött a fontosabb témáról. De én riasztottam meg? Lehet, hogy túl durva voltam?
- Nos... Ömmm... Miért nem húztátok meg magatokat a faluban? Az atya bizonyára segített volna... ömmm... bocsánat... - sietve átsétáltam Tobiashoz és aggódóan leguggoltam mellé. - Minden rendben van?
- Nincs semmi gond. - bólintott Alatar, gyengéden mosolyogva a szemüvege alatt. - Nem halt meg senki, Hans is életben van, csak alszik egy kicsit.
- Nagyon megijedtem. - suttogta a fiú.
- Sajnos ilyesmire számítani kell, Tobias. A világban sok szép dolog van, de sok veszély is. Olykor vér folyik, ember támad a másikra. Azt hiszem, jó, hogy időben kiderült Hans szándéka és senkinek sem esett nagy baja, nemde?
Tobias bólintott egyet és szipogott még párat.
- Nem volt szándékunkban végezni senkivel. – bólintottam én is. - Késznek kell, álljunk rá, de sosem lehet ez az első lehetőségünk.
Megszorítottam kissé Tobias vállát, hogy erőt öntsek belé, majd visszatértem Klaushoz.

- Nos, akkor beavatnál minket, kérlek, mi is történt ezen a helyen? Miért rejtőztetek itt? Mi történt a többiekkel? És mi volt az a valami, amire Hansnak szüksége volt?
- Hát, öhm... Itt húztuk meg magunkat, mert biztonságos volt és jól védhető, igen... – láthatóan feszült volt és hosszú szüneteket tartott a szavai között, mintha gondolkodna, miképpen is fogalmazzon meg mindent. - Hogy miért rejtőztünk itt? Hát elfértünk és itt nem kerestek volna minket.
Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy kialakuljon egy egyértelmű gondolat a fejemben. Felsóhajtottam, majd felállítottam a széket és térdemre könyökölve leültem rá, hogy kevésbé fenyegetőnek tűnjek Klaus számára.
- Banditák voltatok, igaz e? Mi végzett a többiekkel? - arcomon sokkal inkább aggodalom tükröződött, mind gyanakvás.
- Így igaz. A sárkány tombolása utáni szegénység sok mindenre ráveszi az ember, uram. Bevettük magunkat a romok közé és egyezséget kötöttünk a falubeliekkel. Nem szóltak rólunk, mi pedig felajánlottuk, hogy védelmet biztosítunk számukra, ha az éj rémségei betörnek a falujukba.
Kis szünetet tartott, majd, mint a vízfolyás, dőlni kezdtek belőle a szavak.
- Minden azon a napon dőlt el. Én a felsőbb szinteken voltam általában, önként, mert kutattam a romokat a magam kedvteléséből és idelenn csak Joachim Strengblut, a vezetőnk és a belső köre lakozott, mert itt tartották a kincseket is. Két társunk megkeresett valami remek zsákmány ügyében, nem messze a sárban elakadt egy gazdag nemes fogata, én pedig elújságoltam a lehetőséget. A fiúk kaptak az alkalmon. Kiderült azonban, hogy csapda volt: katonák vártak rájuk keresztesekkel. Hans tudott csak megmenekülni. Amint megtudtam, mi történt, biztos voltam benne, hogy bosszúból meg akar majd ölni és magának akarja a kincset.
Szóval kincs volt az a valami, amire vágyott. Én meg balga módon abban a hitben voltam, hogy valami különleges tárgy, ami segíthet a titkok felfedésében, ami az angyalokat körülvette. Csalódottságomnak jelét nem mutatva bólintottam egyet.
- Ami minket illet, mi kutatni jöttünk a romok közé. - kérlelően felnéztem Alatarra és intettem, hogy jöjjön közelebb. - Említetted, hogy te is kutattál a romok között. Mikre sikerült fényt derítened, amíg itt éltél?
- Az ajtók kinyitásával legnagyobb részben, hogy minél beljebb bevehessük magunkat a romokba. A nálam levő jegyzetekből megtudtam, hogy ez a hely valamikor egy mélységi börtöne volt, arra voltam kíváncsi, melyiké, de nem sikerült egyelőre sokat kiderítenem róla, hiszen a mélységieket sem ismerem, csak mesékben hallottam róluk.
- A Strenger atyától kapott feljegyzések közül számos lap hiányzott. – emlékeztetett Alatar, ahogy közelebb sétált, mire Klaus behúzta a nyakát, amennyire csak képes volt rá, persze, egy tőrrel a vállában.
- Ez megmagyarázza, hova tűnhettek. - kacagtam halkan és nagyon igyekeztem elterelni a témát a banditákról és a gyilkosságról. - Mit gondolsz Alatar? Mennyivel tudjuk kiegészíteni még a jegyzeteinket?
- Azt javaslom, vessük össze a kutatásainkat tüzetesen, az alapján, amire jutottunk, ki tudjuk egészíteni egymásét. – mondta az öreg gondterhelten.
- És a kincs? - kérdezte Tobias.
- Á, igen, a kincs... Hát, azt hiszem, én már annak is örülök, ha a fejem a nyakamon marad. - nevetett fel zavarában.
Rövid ideig csak némán ültem és gondolkodtam. A kincs roppant mód izgatta Tobiast, így megragadhattam volna azt, hogy elterelhessem a figyelmét a komolyabb dolgokról. Igen! A kincs nem volt a miénk és bizonyára nem is lehetett a miénk, hiszen lopott vagyon, ám amíg itt vagyunk, addig bármilyen történetet eljátszhatunk. Felpattantam a székből és felkaptam a földről eldobott könyvemet.
- Remélem leírtad a kutatásaid eredményeit Klaus. A kincs ráér az után, hogy másoltunk. Jutalom csak a jól végzett munkáért jár.
- Jutalom? - kapta fel a fejét a mágusmester. - Tisztességtelen módon gyűjtötték össze. Ki tudja, talán vér is tapad hozzá. Attól tartok, nem jutalom ez, Erlendr, hanem teher. Valamit márpedig kezdenünk kell vele. Klaus, mutasd meg nekünk a kincset.
Nem tudtam elég jól kommunikálni a céljaimat, így most rossz gondolatai lettek rólam Alatarnak. Ez inkább az igazi teher, nem a lopott arany. Klaus odasétált az egyik falnak támasztott falaphoz, talán asztal lehetett egykoron, és amennyire csak tudta, arrébb helyezte azt, feltárva a mögötte rejlő kicsiny szobát, térdig megrakva csillogó arannyal, ékkövekkel, kelmékkel és értéktárgyakkal. Tobias volt az első, aki odaszaladt, ámulva-bámulva a hatalmas vagyonon, majd Alatar és a végén kullogtam én.
- A jutalom, jutalom, még akkor is, ha nem tarthatjuk meg. – motyogtam halkan, csak remélve, hogy a mágusmester meghallja és megért, nem kívántam birtokolni a bűnnel szerzett vagyont.
- Ezt mind ti raboltátok? - kérdezte Tobias, de választ nem kapott.
- Arany... - suttogta Alatar. - Sárkány-arany.
Bizonyára a régi mesék sárkányaira utalhatott, akik hatalmas aranykupacokon ültek és aludtak. A rengeteg kincs láttán nekem is nagyot dobbant a szívem. Ennyi arany igen csak meg tudja fertőzni egy ember elméjét.
- Ennyi felhalmozott vagyon azért, hogy a föld alatt üljön? - megráztam a fejem. - Ennyiből már katonákat is lehetne bérelni, hogy őrt álljanak a falu körül. Miért? Mire? Hogyan?
- Van olyan cél, amely lemosná róla a vért és a szenvedést? Mi legyen vele?
- Talán írjunk a királyi udvarnak? – vetette fel Tobias.
- Vagy az egyháznak? Strenger atya biztosan segítene a megszervezésben. Akár a károsultak is visszakaphatják azt, amit elloptak tőlük. - vetettem fel, majd a biztonság kedvéért hátrafordultam, hogy Hans még mindig ugyan ott fekszik e, ahol hagytuk. Szerencsémre nem mozdult egy ujjnyit sem. Megnyugodtam.
- Talán... – pödörte meg a bajuszát az öreg mágus. - Úgy talán valóban jó és nemes célokra költenék. Egy biztos, Strenger atyának be kell számolnunk arról, mit titkoltak előle a hívei. A falu védelmét pedig meg lehet szervezni más módon is.
- Ami a falut illeti... nekem van egy ötletem. – Klausra néztem. - Ma este összehívhatunk mindenkit és Klaus elárulhatja nekik, hogy mi történt. Itt egy egész település sorsáról van szó. Úgy illik, hogy közösen hozzanak döntést és vállalják a felelősséget.
- Bölcs gondolat, Erlendr. Legyen hát így. Mi csupán belekeveredtük ebbe a dologba, nem vehetjük le egészen a terhet azok válláról, akik választották, hogy cipelik.
Klaus bólintott és megadóan lehajtotta a fejét. A beálló csendet végül gyomorkorgás törte meg pár másodperc múlva, s végre Alatar is elmosolyodott, talán őszintén és szívből.
- Talán itt az ideje, hogy visszatérjünk a táborunkba. Később folytathatjuk majd a kutatást. Épp elég időt töltöttünk már idelenn.
- A gondolat, hogy mennyi pecsenyét ehetnénk ebből a vagyonból engem is éhessé tett. - nevettem fel hangosan, majd kezemmel megfogtam Klaus vállát, amelyikből nem lógott ki még a tőr nyele. - Remélem nincs ellenedre, ha a segítségedet kérem. Hans nem tűnt olyan könnyűnek... és nagyon sok lépcső vezet még fölfelé...
- Ez a legkevesebb. – bólintott, s szemeiben láttam, mennyire nem érzi magát képesnek a feladatra. Még is segített. Én hátamra vettem a kábult banditát, míg ő vigyázott rá, hogy ne boruljon le, s az egész érzés rettenetes módon emlékeztetett a bányákra. Ezúttal mindössze annyi különbség volt, hogy nem egy nagy kosár követ cipeltem fel a tárnákból, hanem egy alantas gazfickót.
Odafent a fényes telihold fogadott bennünket, s roppant mód örültem annak, hogy a tartalék gyertyánk kitartott a lépcsőkön, így nem kellett a sötétben tapogatózva botladoznunk. Hamar tüzet raktunk, Alatar ellátta Klaus vállát, míg én Hanst egy ölnyi vastag fához kötöztem, s Tobias a vacsoránkat kezdte előkészíteni.
A tűz fölött szállingózó finom illatokra végül a banditánk is kezdett magához térni, de ő nem volt abban a pozícióban, hogy kérhessen is négyünk étkéből.

Én a fiú mellett vagyok és a naplója végén járok, amikor Atyám előtt kinyílik az ajtó, ami tele van mindenféle kinccsel. Elképedve állok és most nem rohanok előre, mert a földbe gyökerezik a lábam.
Elég nehéz volna csak megbecsülni is, hogy mekkora érték lehet, ami előttünk hever, immár gazdátlanul, az angyalrom mélyén.
Nagy valószínűséggel ez a sok halál ezekért volt, de végül mindenki veszített. A papírlap a napló végén könnyűvé tette volna a kincseskamrába való bejutást, a halott kölyök valószínűleg nem akarta, hogy mások még tovább gyilkolják magukat a kincsekért. Mindenesetre szükség nem volt rá.
Végre, ahogy az atya megmozdul én is közelebb megyek.
- De miért tört ki rajtuk az őrület? Ezekért? Hisz mindnyájuknak jutott volna bőven. - mondom szánakozva.
- Nem jártál még eleget a világban, Jozef. Meglátod még, hogy sokan az egészet is kevesellnék. – nevet fel kesernyésen rám pillantva futólag.
- Tudom, hogy milyen kapzsiak lehetnek az emberek. - nézek vissza önérzetesen, ahogy érzem figyelmét. - De elküzdötték magukat idáig...... - megcsóválom a fejem és visszanézek a fiúra. - Őt sajnálom a legjobban, még előtte volt az élet...... Viszont nem értem, hogy a falusiak miért ódzkodtak a helytől, ha csak pár haramia vette be ide magát. Gondolom amúgy sem voltak itt olyan sokáig, hogy ők adják ennek az okát?
Atyám megvonja a vállát.
- Akárhogyan is, aki idejött, az mind csak szegényebb lett. Mi több, úgy néz ki, a kincs háborítatlan. Elképzelni sem tudom, mi taszítja egy egyszerű katakombában az átlagos környékbelieket. Az utóbbi időben szoktatva vannak a borzalmakhoz.
- És most mit fogunk tenni? Gondolom átadjuk az egészet az Egyháznak? - mérem végig az itt lévő dolgokat. - De gondoltál már rá atyám, hogy ez a sok holmi hogy került egyáltalán ide? Kié lehetett?
- Elképzelésem sincs. Most már természetesen a Katedrálisé.- válaszol kissé rezignáltan. - Bizonyosan kell, hogy köze legyen ezekhez a furcsa gyilkosságokhoz. Légy résen! Ki tudja, a nyakunkba szakadnak-e még vendégek, amíg idelent vagyunk.
Minden bizonnyal vér tapad az itt elhelyezett fegyverekhez, ékszerekhez, kelmékhez, talán jobb is, hogy végre nem csábít majd senkit, hogy kockára tegye érte az életét.
- Ha maradt volna túlélő, nem hordta volna el már? Meg a fiú naplóját biztos elpusztította volna, nem? Bár igaz, ha hiányozna is belőle valami, úgy sem tudnánk, rengeteg a holmi itt. Azért figyelni fogok. - bólintok az atyának. - Szerintem szedjük össze a papírokat, aztán mehetnénk is, mert a lovak biztos nyugtalankodnak már...... – nézek rá várakozóan.
Természetesen én nem merek elvenni semmit, hiszen atyám már az Egyház tulajdonát képezi a zsákmány, na meg megismerve a történetet, nem is vágyom rá. Mikor az atya bólint a fiúhoz lépek és gyengéden kiveszem a kezéből a naplót és összeszedem a papírokat mellőle, a zekém alá gyömöszölve, hiszen visszafelé is kell tartanom a fáklyát - nem nekem - és a kard sem haszontalan, mert azért bármi előfordulhat. Ismét megyek előre, ahogy már megszoktuk.
Visszafelé ismét találkozunk a különös fával, bujkálunk a szűk járatokban, amíg újra ki nem szélesedik a terep. Szerencsére már nem kell ismeretlen helyre nyíló ajtókat nyitogatni és az utat is tudjuk. Lendületes haladásunk azért már megtörik, fizikailag és szellemileg is sokat kivett belőlünk ez a kis kaland, na meg atyám sem rángatja a gyeplőt felfelé……
Jó ideje haladunk már, elhagyva a holtakat, szobrokat, medencéket, amikor mintha hangokat, lépéseket hallanék …………
Örültem volna, ha minden gond nélkül kikeveredünk innen, ha már befelé elkerültük a bajt, de hát erre mondják, hogy ember tervez, isten végez..... Atyám nem panaszkodhat a hallására, hiszen alig pillanattal később látom a viselkedésén, hogy ő is meghallotta a hangokat. Ahogy ő sem, én sem szólok, csak leteszem a fáklyát a földre és elhátrálok tőle a sötétbe, aztán várok.
Nem tévedtem, pár feszült pillanat után kiderül, valóban lépések zaja az, ami megállított minket. Súlyos, nehéz léptek verik fel a járatok csendjét, megvilágosítva, hogy nem egy lélek közelít és az biztos, hogy nem fogják vissza a hangjukat sem. Nem igazán lopakodó emberekre vall……
Látom az atya mozdulatait, várakozó, feszült tartását és bízom benne, hogy ki tudjuk használni a meglepetés erejét, ha csak egy embert látnak, én amúgy is jól idomulok a sötéthez, ezért felkészülve várom, ki bukkan elő, barát vagy ellenség.
A sötéthez idomult szemem hamarosan halvány fényt lát megcsillanni a szomszédos terem falán. A léptek mellett fémes zörgés kapcsolódik és most már foszlányokat is elcsípni a beszélgetésből.
- Még mélyebbre merészkedtek? - kérdi egy lágy férfihang.
- A lovaik kinn vannak, itt kell lenniük - érkezik rá reszelősebb, mélyebb orgánumban a válasz.
Az atya is leteszi a fáklyáját és elhúzódik mellőle, keze rutinos mozdulattal simul a fegyverére.
A kardomon nekem is megfeszül az öklöm, de valami gyanús nekem ezekben a hangokban.......Minta ismerősen csengene az az orgánum és erélyesség.....
De hát őrültek, ha utánunk jöttek, már ha jól sejtem a csörgés-zörgés gazdáját, bár nem lennék túlságosan meglepve……
- Atyám, azt hiszem........ - de elharapom a szót, hiszen ha tévedek, akkor az könnyen a vesztünket okozhatja, inkább várjuk ki, kik bukkannak elő......
Meglepő hirtelenséggel fordul be az egyik alak a látóteretekbe az ajtón át. Csendesen mozdultam előrébb a támadáshoz, de……még…..vártam….
Raynald von Weissburg prior lép be az ajtón, nyomában egy nálánál vékonykább, de nem sokkal alacsonyabb férfi, talán a rajta levő reverenda is slankítja. Brückner atya!
Előbbi még beszélne, aztán hirtelen mintha realizálná, hogy nincs egyedül, először kezét a kardjához kapja, majd felnevet.
- Na legalább nem kell tovább mennünk lefelé ebben az átkozott ürgelyukban!
Akkorát sóhajtok, hogy szerintem még a prior is meghallhatta, bár nem lenne ellenemre egy-két rabló levágása, de valahogy jobban örülnék, ha ez a felszínen történne majd. Tényleg nem csalt meg a fülem, a hangja olyan jellegzetes, hogy meglepődnék, ha valakinek hasonló lenne.
- Na, hát atyám! Weissburg prior még a föld alá is követ téged! - lépek elő vigyorogva, megfeledkezve az előbbi feszültségről.
Végre Raynald abbahagyja a nevetést, mintha Norven püspök morcos ábrázata is szórakoztatná, talán ezért nem hagyta abba előbb? Bizonyára úgysem mondaná meg, ha így volna.
- Az atya reggelit is készíttetett nekünk, de mivelhogy órák óta nem tértek vissza, végül megelégeltem a dolgot és a keresésükre indultam.
Brückner atya csatlakozik a priorhoz.
- Úgy emlékeztem, hogy csupán megszemlélni indultak a romokat, excellenciás uram, s aggódni kezdtem, hogy talán valami bajuk esett.
- Nos. – morran fel atyám. - Megtaláltak. Megtudtak valamit? Vagy a reggelizés elfoglalta minden idejüket?
- Atyám, csak aggódtak! - próbálom menteni a helyzetet, mert, hogy őszinte legyek, engem megnyugtat, hogy többen vagyunk már. Ráadásul, úgy is intézkedni kell majd, hogy a holttesteket tisztességgel eltemessék, senki nem érdemli meg, hogy itt rohadjon el ebben a romban. Az érkezőkhöz fordulok.
- Úgy véltük, hogy jobb a nyomoknak frissiben utána nézni, mi sem gondoltuk, hogy ekkora ez a labirintus. - magyarázom.
Institoris püspök kérdésére a prior nem válaszol, de a bajusza mozgásából úgy tűnik, mintha kissé elvigyorodna egy pillanatra. Tekintete aztán rajtam állapodik meg. Bólint egyet.
- A lényeg, hogy megvannak mindketten, épségben. Hosszú órák óta nyomukat se láttuk, induljunk is vissza - indítványozza, állával maga mögé bökve.
- Nem hagyjuk őrizetlen a helyet. – ereszti le most már a tőréről atyám a kezét.
- Örömmel megyek a felszínre, már teljesen kripta szagom lett itt lenn. - rázom meg magam és már indulok is a felszínre.
Raynald megveregeti a vállam, majd elkomolyodva pillant atyámra.
- Találtak idelenn valamit.
- Úgy van.
- Szerencsére nem azt, amire gyanakodtunk, de többet, mint szerettünk volna. - mondom talányosan, mert nem tudom, hogy atyám mit akar megosztani a társasággal, vagy egyáltalán bízik-e a papban, az előbbi kurta válasz után.
Brückner atya meglepetten pillant hol atyámra, hol rám. Raynald változatlan arckifejezéssel mered a püspökre pár hosszú másodpercig, mielőtt megszólalna.
- Odafent beszéljünk inkább erről?
- Igen. Indulhatunk. – bólint atyám., mire én neki is lódulok, vár a friss levegő.
Azért még sokat kell kutyagolnunk, de aztán a kijárat felé közeledve Raynald nagyot szagol a levegőbe.
- Közel járunk, már érzem a falu tyúkszarszagát.
Kiérve látjni, hogy valóban már sötétedik. A Nap eltűnt a távoli fák lombkoronái mögött, de vörös még az ég alja. A lovaink még megvannak, két keresztes legény is várakozik a lejárattól nem messze, vigyázzba kapják magukat, ahogy meglátják kibukkanni feljebbvalóikat.
Nagyon kikívánkozik, hogy elmondjam a kalandjainkat, de ez a püspök úr dolga, nem akarom learatni a babérokat. Én is jó nagyot lélegzem be a friss, esti levegőből, bár a priorral ellentétben én nem érzek szarszagot, talán a bomló tetemek szaga még nem szellőzött ki teljesen.......
Ha nem láttam volna a sok értelmetlen halált, még boldognak is mondanám magam, egy jó kis kalanddal a hátam mögött, de most csak egy kényelmes fekhelyre vágyom.

A plébánián a házvezetőnő megterít vacsorához, kamillateát is főz. Raynald, a pap és mi magunkra maradunk. Végre aztán elnyúlhatok egy széken, míg a megbeszélés zajlik. Atyám szavát tartva beszámol a történtekről.
Sokáig csend van, Raynald is a gyertyalángot bámulja, mielőtt nagyot szürcsölne a teájából és feltenné a kérdést:
- A kincs. Mi legyen vele?
Én is atyámra nézek a kérdésre.
- Természetesen elvisszük a Katedrálisba. - pillant a priorra atyám, mintha csodálkozna a kérdésen. - Ott majd személyesen számolok el vele Augustinus rendfőnöknél.
Ezalatt a pap eltűnik, majd rövid időn belül megjelenik egy üveg vörösborral. Némán tölti meg a poharainkat. A prior bólint Norven válaszára.
- Így lesz.
Miután az atya megtölti a poharát, somolyogva, mint akinek valami roppant szellemes jutott eszébe, s nem tudja magában tartani, enyhén a magasba emeli.
- A Sárkány aranyára.
- A titok megoldására! – rikkantok fel és csapok le egy pohárra, mert most azért a teánál erősebbre van szükségem
Raynald egy hajtásra kiissza a borát, majd mintha csak felespohár lenne, csapja le az asztalra.
Nem semmi volt ez a mai nap.

A sárkányok a mítoszok és legendák aranyéhes, kapzsi lényei. Egész Veronia látta, hogy Isten Haragja sárkányalakot öltött, s talán olykor még az is megesik, hogy sárkányok bújnak emberi bőrbe.



Vogelberg:
Brückner atya lehetőséget biztosít számotokra, hogy kedvetek szerint pihenjetek a paplakban. Valóban nem is zavarja különösebb neszezés az álmotokat, ugyanakkor nem vendégeskedtek sokáig. A pap néhány markosabb legényt megkér, hogy segítsen a lovagoknak felhordani a kincseket, melyeket Institoris püspök utasítására a Katedrálisba kell vinni. Az egész falunépen érzékelheted a furcsa nyomottságot, nem csupán azokon, akik segítségül vannak: mintha szégyellnék magukat előttetek.
- A halottakat, amint csak lehet, eltemetjük - Mondja munkátok végeztével az ifjú pap, majd nagyot sóhajt. - Lesz mit meggyónnia kicsinek és nagynak egyaránt.


Jozef Strandgut:
Az bizonyossá válik számodra, hogy bár szimpatikus lehettél neki találkozásotoktól fogva, a prior igencsak megkedvelt téged, a visszavezető úton menet közben többször is maga mellé kéret, s a szálláshelyeken is szívesen hív meg sörre és mesél neked katonai dolgokról, a rendházatokban pedig vált pár szót Sangarinus püspökkel, mielőtt tovább indulna kíséretével a Katedrálisba. Ki tudja, talán felkeres még? Egy biztos; távozáskor a kezedbe nyom egy kulacsot, bajusza mozgásából hamiskás mosolyt vélsz felfedezni.

Név: A prior kulacsa
Típus: Kiegészítő
Leírás: Raynald von Weissburg, mivelhogy igencsak megkedvelte Jozefet a kaland során, saját kulacsát adja neki, melyben saját házi borát tartja. A kulacs minden kaland előtt, melyre viszed, újratöltődik, talán épp maga a prior jóvoltából, aki szívesen látja Jozefet birtokán. A nedű, bár Raynald bornak mondja, mintha annál sokkal erősebb lenne. Egyáltalán miből kotyvaszthatta össze? Snapszot önt a bor mellé? Egy azonban bizonyos; ha valaki iszik belőle (akár Jozef, akár más), az italozásnak következménye lesz a játéktéren, lehet, hogy pozitív, lehet, hogy negatív. Az ital hatásáról, mely kalandonként egyszer érvényesül, a mesélő dönt.



Falkenrath:
Bár tudományos kutatás céljából érkeztetek, fényt derítettetek az angyalrom és egyben a település titkára is. Klaus másnap a falu előtt beszámol a történtekről. Strenger atyát is meglepi azonban, hogy a falu többnyire tudott róla, hogy banditák tanyáznak a romokban, akik cserébe védelmet nyújtottak nekik a csillagtalan éjszaka rémei ellen, a falubeliek pedig időnként gondoskodtak is róluk. Ez olyasminek tűnik, amit alaposan eltitkolhattak előle, s a falusiak is szégyenkeznek, miután titkuk kitudódott. A falu védelmének megszervezéséről is szó esik, mint közös ügy: a falu vezetése belátja, hogy a szorongattatott helyzet miatt hajlottak a haramiákkal való együttműködésre. Tüstént levelet írnak a legközelebbi városokba, s míg a kincs egy részét az Egyháznak tervezik adományozni, a maradékot fal emelésére és a védelem megszervezésére tervezik költeni. Strenger atya is megírja jelentését a Katedrálisnak a történtekről. Klaus és Hans sorsa a városi bíró elé fog kerülni, hogy a tövény mondjon ítéletet felettük.
Azontúl, hogy a falkenrathiak érzékelhetően kedvesebb arcukat kezdik mutatni felétek, marad időtök arra is, hogy a kutatásaitokat befejezzétek. A legbelső termekben különös ősi mágia nyomaira bukkantok, hamar sejteni a vélitek, hogy a vésetek, melyek a falakat borítják, bűvigék. Ha a jövőben sikerülne legalább egy részüket megfejteni, lényeges információkkal bővülnének a mágusmester kutatásai. Ragaszkodik hozzá, hogy feltüntesse a te neved is a jelentésében, melyet a Máguskörnek tervez összeállítani a feltárások eredményeiről.

Erlendr von Nordenburg:
Rövid idő alatt sok mindent átélt a kis kutatócsoportotok. Tobias a könnyeit törölgeti, ahogy búcsúztok, megígérteti veled, hogy ha Carolusburgban jársz, nem mész el köszönés nélkül. Csendesen azt is megjegyzi, ha nagy lesz, olyan szeretne lenni, mint te. Alatar is hálás a segítségedért és örül az ismeretségnek. Mielőtt azonban elválna utatok, az öreg mágus a holmija között kezd kutatni, ahonnét kiemel egy könyvet, melyet át is nyújt neked, mondván, te biztosan nagyobb hasznát veszed majd:

Név: Alatar varázskönyve
Típus: Félkezes
Leírás: Alatar mágusmester, bár leginkább az arkánmágia területén mozog, rendelkezik rúnamágiával foglalkozó könyvvel is. Kifejezetten igényesen megmunkált darab: bőr borítójának elején bárki felismerheti a máguskör jellegzetes szimbólumát. Ha Erlendr a varázskönyve helyett ezt viszi magával, a Carolusburgi Máguskör tagjai felismerhetik, valamint a könyv képes arra, hogy megmutassa használójának a régi idők rúnáinak hatásait.

Emellett Strenger atya jóvoltából segítségedért egy darab vasfa is üti a markod, csekély jutalomként a kemény munkádért.



Továbbá minden résztvevőnek jár 300 TP és 2500 váltó a küldetésért.

Hálásan köszönöm, hogy részt vettetek a próbaküldetésemen! Sokat jelentene számomra, ha kitöltenétek az alábbi anonim kérdőívet, ezzel segítve a munkámat és a mesélőket az értékelésben: [link]