Magánküldetés: Necropotentia

Zramon és Ashor, két jó kollega, itt az idő, hogy hivatalosan is kollégákká váljatok, és együtt vessétek magatokat a dolgok sűrűjébe! Egy fogadóban találkozzatok valahol, ahol egy távolról is közületek való figurát pillantotok meg a sarokban. Rátok néz és odahív. Elmondja, hogy ő a sötét apostol küldötte, és hogy két jó nekromantára van szüksége, hogy megszerezhesse azt, ami jogosan az övé: a Codex Necromantis Major-t, amit egy alávaló gazember ellopott a Sötét Apostoltól, és egy Inkvizítor tartja most magánál. No persze, nem ez kell nektek, hanem a másolata, amit az északi pusztaföld egy ősi templomában őriznek. Fel kell keresnetek a templomot, és visszahozni. Jutalmatok nagy, de konkrétumot nem kaptok. Tervezzétek meg az utatok addig, míg a fogadóból elindultok! Ha kell valamiről infó, tudjátok, hogy hol találtok! Jó munkát!

Ismét eljött a nap, hogy kénytelen voltam egy fogadóban tölteni az éjszakát, valahol az istenháta mögötti lebujban. Jó lehet, hogy most nagy valószínűség szerint túlzok, de sosem szerettem túlságosan a városokat. Most mégis bent töltöm az éjszakát négy fal között, de tudtam jól, hogy ez egy nagyobb cél érdekében van. Legalábbis nem akartam szétfagyni a kinti hidegbe. Egyre hidegebbek az éjszakák. Hiába… ez már tél, és nincs előle menekvés. Azonban úgy tűnt a sors mégse akarja, hogy a számomra irritáló helyen is nyugtom legyen, ugyanis alig térek be a fogadóba és fizettem ki némi fintorral a szobámat, hirtelen különös érzés jár át. Mintha figyelne valaki. Mármint értem, különös ruhában vagyok, meg nem vágok valami vidám pofát, de legtöbb ember nem gyakran méltat túl sok ideig rám túlzottan nagy figyelmet (sokszor nagy bánatukra). Azonban most más érzés járt el, és akarva-akaratlanul is, de körbenéztem, amikor is végül megtalálom a rejtélyes alakot. Először szúrós tekintettel meredek rá, ám nem tágít, sőt magához int. Egy ideig még állok némán meredve rá, de végül elindultam. Méghozzá felé. Nem vagyok valami nagy emberismerő, de érzem legbelül, hogy ez a férfi is közölünk való. Ő is nekromanta. És az ilyen találkozások általában igen nagy haszonnal tudnak járni, főleg számomra. Így hát odaálltam, és nem éppen barátságosan kérdeztem csupán annyit.
- Nos?
Bár megkérdeztem, ahelyett, hogy válaszolt volna egy másik alakkal kezdett el szemezgetni, majd ő is felénk invitálta. Ám én mindezekkel egyáltalán nem foglalkoztam. Akár idejön, akár nem, én csak meredtem egyre komorabban a nekromantára, és már-már azon voltam, hogy levágom, ha még hosszabb ideig húzza a dolgokat, ám végül kinyögi, mit akar. Szemeim szinte egy sávvá húzódnak, ahogy Kínaivá változok gyanakvó tekintettel meredek a férfira. Nem érdekelt milyen Apostolnak tartja magát, engem ez hidegen hagy, viszont amit mond, az érdekesnek tűnt. Vajon miért olyan értékes a könyv? Vajon mit tartalmaz? Persze egyértelmű, hogy nekromantizmussal foglalkozik, de tényleg… miért annyira értékes… meg kell szereznem. És ehhez egy darabig úgy tűnik együtt kell működnöm.

- Majd lemásolja, ha akarja. Miután én áttanulmányoztam. Most menjenek! - Veti oda neked az előző cselekedeteiden még mindig kicsit fintorogva, majd elhesseget benneteket.
A következő posttól működjetek együtt! Ismerkedjetek kicsit meg! Addig tartson a postotok, amíg olyan hideg nem lesz, hogy már alig tudtok továbbhaladni a hótól, hiszen ugye északnak mentek.

A kocsmába feltűnés nélkül lép. Jövetelére nem figyel fel senki sem túlzottan - innen-onnan kap pár kíváncsi pillantást, de hamar visszafordul mindenki saját dolgára. Annyit elég is látni, hogy egy nő került beljebb bő, csuklyás ruházatban, melynek fakó színe, kopottsága bőven elegendő információt ad arról, hogy mindenki számára egyértelmű legyen: egyszerű vándor. Több nem is kell senkinek, és bár lehet, meglepően sok kalandjáról tudna mesélni, ez senkiben sem merül fel. Idegen, nem fognak csak úgy odaállni elé, hogy meséljen, az amúgy is a gyerekek szokása.
Ahogy a környezete megvizsgálja őt, ő is ugyanolyan érdektelen a körülötte lévőkkel szemben. Nem nézi meg az itteni arcokat, még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy komolyabban körbenézzen. Mindössze egyetlen célja van: valamit egyen, még ha nem is túl sokat.
Odalép a pulthoz, a csapos morgó hangját alig-alig érti meg, így ez is ösztönzi arra, hogy mihamarabb elintézze ezt a beszélgetést. Gyorsan leadja a rendelését, na meg természetesen egy szobát is kivesz egy éjszakára, ezt követően megy tovább más falvak felé - tervei szerint. Fizetést követően elveszi a tányért és a poharat, majd az egyik szabad asztal felé indul, elhaladva a hármas mellett. Csupán ennek a véletlennek köszönhető, hogy meghallja a számára is gyanús alak két szavát: Sötét Apostol. Egy pillanatra mintha megfagyna, félbeszakad folyamatos mozgása, ám még mielőtt feltűnően sokat időzne ott, már folytatja is a sétát a közelükben lévő asztalig. Oda letelepszik, háttal ülve a férfiaknak, majd a meleg étel elfogyasztásába kezd, közben igyekszik a lehető legtöbbet kihallani a párbeszédből, de igazából semmi más érdekesre nem lesz figyelmes.
Amint az Apostol emlegetője elhalad mellette, étkéről felnéz, és míg el nem hagyja a kocsmát, szemmel tartja. Na nem mintha gyanakodna rá, a háta meg alapból nem egy érdekfeszítő látvány, szimplán csak az ekkor megszokott halvány kíváncsiság az oka a vizsgálódásnak.
Valószínűnek tartja, hogy más nem fog elhangzani, ami hasznára lehetne. Még esetleg annyi, hogy lemásolni valamit, de... Nem következtethet ebből semmire. Az viszont elég fontos lenne, hogy megtudja, mikor és hogyan szándékszanak indulni, a többit majd kideríti nyílt kérdezéssel - egyelőre azonban nem fog odaállni ezzel a céllal. Egyrészt túlságosan udvariatlan, illetlen, ami nekromantáknál annyira nem számít, mégis... Rossz belépő lenne, valamint most még le is tudnák rázni magukról. Ha már úton lesznek, akkor kevesebb lesz erre az esély, tehát addig várnia kell. Már csak a kérdés: mikor és hogyan indulnak?
Mintha gondolatolvasó lenne a mögötte lévők valamelyike: ki is mondja, hogy reggel, méghozzá lovakkal.
Halvány mosollyal nyeli le az utolsó falatot. Már tudja is, mihez kezd.

A reggel korán eljön. A fogadóssal egy hirtelen összecsapott, vihető reggelit készíttet, ami tökéletes lesz az utazásra - mivel nem számít rá a páros, nyilván magának kell gondoskodnia erről. Amint kézhez kapja az elemózsiát, már indul is, hogy egy lovat szerezzen. Igen húzósnak ígérkezik a kölcsönzése, de egyszer túléli, legalábbis... Reméli, mint ahogy azt is, hogy nem fogja túlságosan megterhelni ez a kiadás váltós erszényét.
Befordul az egyik utcába, pár méter megtétele után pedig már be is térhet az istállóba, ahol különös jelenség fogadja: egy halott fiú. Enyhe döbbenettel néz körbe - erre bizony nem számított. Célja a felderítéssel nem más, hogy ellenőrizze egyedüllétét. Nem lenne túl szerencsés, ha valaki megpillantaná, megjegyezné az arcát, majd az egyházat mozgásra késztetné híreivel.
Gyorsan megszemléli a testet, amely még nem sápadt, ruháján terjedő vér is meglehetősen friss - bizonyára nem sokkal korábban ölték meg. Ez a fejlemény megkönnyíti a dolgát, hiszen így nem veszít rengeteg, másra is elkölthető pénzt, viszont sietni sem ártana, mielőtt még észrevennék. Egyelőre még elég korán van ahhoz, hogy ne tévedjen ide senki, így nem feltétlen kell aggódnia, de mindenképp igyekeznie kell.
Visszazökkenve a valóság kegyetlenségébe, átlépi a testet, előkeríti a felszereléseket (első körben az izzasztót és a kantárt, másodikban mer csak a nyereggel próbálkozni), majd egy számára tetszetős, fehér kancához sétál. Ráteríti a finomabb anyagú kelléket, szájába teszi a zablát, ami bár eleinte nem akaródzik, némi erőfitogtatás után mégis sikeresen ráhelyezi a lóra a kantárt. Hátradobja a szárat, ám még mielőtt a nyerget rátenné az állatra, mély levegőt vesz. Nem lesz egyszerű, már előre látja, több kiló megemelése nehéz feladat a hozzá hasonlóaknak, de némi erőfeszítés után már a lovon van, majd szorosra húzza a szíjakat. Még az istállóban felszáll a kancára, úgy hagyja el az épületet. Itt már nem számít, észrevették-e a lótolvajjá vált nekromantát, csuklyája elég mélyen van ahhoz, hogy ne tudják megfigyelni az arcát, és természetesen a vágtára ugratott paripa sem olyan lassúcska. A meghökkentő fogadtatás ellenére azért hálát kell mondania a gyilkosnak, hiszen némi kellemetlenség árán, de megspórolt neki nem kevés vagyont.
Az utcákat gyorsan szeli, egyik ház kerül háta mögé a másik után. Csak akkor fogja vissza a pejt, amikor megpillant újabb két hátast, rajtuk a korábban a kocsmában látott alakokkal - legalábbis reméli, hogy ők azok. Kényelmes tempóban közelíti meg őket, majd melléjük érve így szól:
- Nem bánják az urak, ha csatlakozom?

Most már, hogy hárman vagytok, együtt indultok a célhely felé, útközben viszont problémák akadnak: Azon kívül, hogy egyre hidegebb lesz (Mármint NAGYON hideg), egy hegyszoros mellett, amit két napnyi lovaglás után értek el, két fegyveres támad rátok. Mindkettő borzasztóan erős, és nagydarab. Kétkezes bárdokat egy kézzel forgatnak. Le kéne verni őket, ami ha sikerül, hát csak sok sérülés és összezúzott élőholt után lehetséges. Az egyik életben marad. Kérdezzétek ki! Majd keressetek a részletekkel!

Egyedül lovagol a hideg, komor területen. Fehér kancájának patája alatt ropog a hó, mely beborítja a tájat tündöklő, csillogó mivoltával. Alicia néha összehúzza magán köpenyét, hátha jobban átmelegszik tőle, többször megdörzsöli felkarját, húzza lejjebb csuklyáját, hogy a fagyos szelet kizárja, de minden próbálkozása sikertelen: újra és újra kirázza a hideg, reszket is kissé, ujjai elgémberednek, ahogy szorítja a szárat. A jeges érzetét csak fokozza az, hogy mikor kifújja a levegőt, szürke pára jelenik meg, amely pillanatok múlva gyorsan fakulva válik eggyé a környezettel - eloszlik.
Fogalma sincs, mióta halad már a semmiben, mióta teszi meg egymás után a lépteket tántoríthatatlanul hátasa, de a környék aligha változik: végig csak ez a tökéletes fehérség uralkodik, és ez egyre zavaróbbá válik a számára. Lassan már úgy érzi, hogy eltévedt, hogy rossz irányba ment – egyre bizonytalanabb célját illetően. Jó felé halad egyáltalán?
Egymagában van a csendben, többnyire gondolatok nélkül, és ami megtöri ezt a végtelen némaságot, lovának néhai elégedetlen, fázós prüszkölése. Már-már nem is figyel arra, a kanca merre tart éppen, egyszerűen csak halad, míg a nekromanta azon tűnődik, merre is indult az a másik kettő. Hiszen... Nem sikerült őket beérni, ami már eleve aggasztó, pedig nem lett volna rossz… Mondjuk már mindegy. Majd talán még összefutnak valahol, valamikor.
Vagy talán ők a jó irányba indultak?
Mielőtt komolyan elgondolkodhatna ezen, távolról megpillant egy hegyszorost. Vélhetően csak azon keresztül lehet továbbhaladni, viszont egy gond van vele: két különös alak elállja az utat. Ez nem túl kellemes, elvégre közel s tova aligha lehet átjutni ezen a helyen kívül máshol, és ha szeretne is egy másik utat találni, bizonyára nagy kitérőt kell tennie - vagy vissza kell fordulnia hozzá. A beszélgetés nincs ellenére, sőt, igazából az lenne a legjobb, ha azonnal átengednék őt, és ha valamiféle őrjárat lenne csak, de... Ennyire északon, ilyen hidegben? Valahogy esélytelennek találja, és már rájuk nézve egyfajta rossz előérzet válik Alicián úrrá. Túl gyanús, hogy ezek itt vannak, de kénytelen vállalni a kockázatot, ha nem akar napokat elvesztegetni.
Úgy tűnik, ők is felfigyeltek a nőre, ugyanis elindulnak felé, meglepően vészjósló mozdulatokkal. A nekromantának ez cseppet sem tetszik, így pár hóropogtató lépést követően megállítja lovát, majd pár pillanatot vár, míg hallótávolságba érnek, közben végigsimít párszor az állat nyakán, ki egész idáig hozta őt. Lassan már megérdemelne egy kis jutalmat, hogy ilyen türelmesen tűri a viszontagságokat.
- Megálljanak, jóemberek! Védtelen vándor vagyok, semmit sem tehetek ellenetek! - kiáltja próbaképpen, amint kellemes közelségbe kerültek, és felemeli egyik kezét is megadón, míg másikkal botját és a szárat szorítja. Ötlete sincs, kik azok, mik azok, de olyan furcsán nagynak tűnnek már így is. Bár lehet, csak a hó teszi…
Mindenesetre reméli, hogy nem lesz ebből semmi baj. Eleve rosszat sejt már csak azért, mert elállták az utat, amerre haladna, de kifejezetten örülne, ha téves lenne megérzése.
Szavára megállnak, és az egyik elröhögi magát.
- Az a jó, annál könnyebb lesz kirabolni – válaszol mélyen, öblösen nevetve. Fenébe is már, gondolhatta, hogy ez lesz… Hát csak nem azért álldogáltak ott végig, hogy egy meleg, baráti öleléssel fogadják az arra járót, nem igaz? Hihetetlen. Nem mintha erre számított volna, de azért mégis lehetett volna egy konkrétabb elképzelése velük kapcsolatban. De hogy pont rabolnak, méghozzá errefelé? Mégis ki az az őrült rajta kívül, aki errefelé merészkedik csomagokkal? Nem mintha nála annyi lenne. Némi élelem, egy kevés pénz, na meg a rajta lévő öltözetek, és gyakorlatilag ennyi. Ó, és persze a lopott ló.
Elfojt néhány szitkot, ami nagyon kikéredzkedne. Ez nem jó, nagyon nem, de hát mi mást mondhatott volna? Talán azt, hogy felszerelt gyilkos? Úgyse hitték volna el, jobb híján is az a kezdeményezés a kedvezőbb, amit ő adott. Legalábbis… Talán. Mondjuk végső soron mindegy, az eredmény úgyis ugyanaz: meg fogják támadni, és amilyen esélyei vannak, meg fogják ölni - rosszabb esetben pedig kihasználják a lehetőségeiket. Nem kifejezetten fűlik ehhez a foga, de még mindig ott van a menekülés lehetősége, ha nagyon szorulna a hurok.
Mintha csak gondolatot olvasnának, a korábbi nevető kinyújtja oldalra bárdját, mintha támadni készülne, és ekkor tűnik fel, hogy az aránytalany nagyság tényleg megvan: nagyjából három méter magasak. Ekkor tudatosul benne, hogy ezek az emberek tényleg sokkal nagyobbak az átlagnál, és ez sem fog semmi jóra sem vezetni. Hátrálnia kéne, megfutamodnia, és egy másik utat találnia, azonban tart attól, hogy teljesen máshova lyukad ki, annyira egyhangú ez a környék. Valahogy akkor le kell beszélnie őket arról, hogy megtámadják, de mégis hogyan? Sosem volt erőssége a lebeszélés, és ami még rosszabb: nem tudná őket mivel megfogni, amivel esetleg eltolhatná korai halálának időpontját.
- Mert a vándoroknál roppant értékes dolgok vannak, tényleg – jegyzi meg, és bár nincs erőfölényben, így sem sok híja van annak, hogy gúnnyal beszéljen, valamint megforgassa szemeit. - Különben is, minek itt, a semmi közepén akartok portyázni? – érdeklődik, húzva ezzel az időt, menekülőutakat keresve, ám mielőtt bármelyikük is válaszolhatna, váratlanul valami vörösen villan, mire éberebbé válik; először nagyra nyitja szemeit, majd összeszűkíti, hogy jobban lásson. Ahogy figyel, egy teljesen piros páncélba öltözött, vörös hajú lány esik a támadni készülő ellenfél nyakába egy közeli szikláról, kardját lefelé szegezve. A penge pillanatokon belül megmártózik a célba vett férfi vérében, átszaggatva bőrt, húst, inakat, a lendületnek köszönhetően csontokat törve, így a rablók egyike azonnal meghal. A nő kihúzza kardját belőle, hirtelen rántva egyet, mire apró, vörös cseppek kerülnek az eddig kristálytiszta hóra, végül a nekromanta mellé lép.
- A meglepetés elmúlt, most jön a nehéz része. Alicia, igaz? – kérdi, de a sötét tünde egy pillanatig meg se tud szólalni, csak meglepetten pislant párszor. Meglehetősen egyszerűen végzett ezzel a szörnyeteg nagyságú egyénnel, gyakorlatilag egy pillanat töredéke alatt, és ráadásul még…
Honnan tudja a nevét?! Bár most nincs ereje számon kérni.
- I... Igen - válaszol még mindig teljesen megdöbbenve, aztán a még életben maradt személy felé tekint kissé aggodalmasan.
- Tereld el a figyelmét! – érkezik a parancs azonnal, ahogy egyértelművé válik csupán pillantásából, mit is szeretne. A holdcsókolt aprót biccent, közben átfagyott ujjaival ügyetlenkedve előveszi varázskönyvét, kinyitja az első oldalon, a nyereg elejéhez nyomja, a botot pedig hóna alá csapja, hogy biztosan foghassa könyvét, nehogy út közben elhagyja, majd a ló oldalába rúgva megindítja azt, hogy mihamarabb az idézéshez kellő távolságon belülre kerüljön az ellenfél: tizenöt méteren belülre. Amint ez megtörtént, gyors pillantást vet a kötetben lévő pecsétre, és a melák elé idéz egy csontvázat, amely bár lényegesen alacsonyabb nála, talán bőven elegendő ahhoz, hogy a feladatot teljesítse: az elterelést.
A melák, ahogy az idézett lény megjelent, azonnal szét is zúzza azt. A koponya betörik, az összes csont roppanva adja meg magát a puszta erőnek, amelyet kifejtenek rá, darabjai a hóba hullnak, végül eltűnnek, hogy újra megidézésre kerülhessenek. Ez elegendő időt ad ahhoz, hogy a fegyverforgató odaérjen, valamint egy ügyes vágással elmetssze az ellenfél karhajlatában az inakat és az ereket, amitől a férfi felüvölt, azonban haragjának köszönhetően hamar felülemelkedik a kínokon, és öklével jókorát csap a vörösre. Ettől Alicia arcán enyhén fájdalmas vonások jelennek meg, de nem tétovázhat; amíg nem foglalkozik vele, addig kell újabb szolgát hívnia.
A ló vágtat alatta - már amennyire a hó engedi -, széles kört téve a félóriás körül, így lehetősége van gyorsan végignézni rajta. Szinte mindenütt beborítja őt egyfajta páncél, amitől a csontváz számára sérthetetlen, azonban egy ponton szabad: a lába csupasz, mentes a fémalkatrészektől. Tökéletes lesz.
Finom mosolyra húzódnak ajkai, és amint lehet, újabb lényt idéz, ezúttal a nagydarab mögé. Bizonyára nem fogja észrevenni, mert a harcossal van elfoglalva, így a a térdhajlatát veszi célba - ott vág bele a mérgezett karddal a lehető legmélyebben, elszakítva az inakat, melyek megtartják a testet.
A penge akadálytalanul vágja fel azt a puha részt, mire újabb üvöltés hangzik. A férfi válla fölött tekint hátra, hogy megtudja, ki is csapott le ilyen álnok módon, és ez megzavarja annyira őt, hogy a nő felszúrja kardját a bordái között, vagy a tüdejét, vagy a szívét átlukasztva ezzel, halálos sebet adva. Pillanatok leforgása alatt szenved ki a másik banditafajzat is, majd ahogy kikerült belőle a fém, összerogy, és a hóba hull, megfertőzve annak tisztaságát vöröslő vérével.
Alicia lefékezi a lovat, ami elégedetlen és ingerült prüszkölés után lassú léptekkel halad a vörös felé, megtartva egy bizonyos távolságot. Csak a biztonság, elvégre még nem tudja, ki is ő, valamint hogy mit akar.
- És te ki is vagy? – érkezik is a kérdés.
- Vergilius vagyok, a Sötét Apostol akolitusa. – Kissé nagyobbra nyílnak szemei meglepetésében, ahogy említésre kerül a nekromanták feje. Bár nem csodálkozhat, mégiscsak neki kell egy könyv, nem igaz? A nő neve viszont annál furcsább, idegenül cseng.
- Engem küldtek, hogy segítsek neked visszaszerezni a kódexet – teszi hozzá magyarázatként.
- Ez igazán... Megnyugtató...? - jön a bizonytalan reakció, viszont ez a kis közjáték jelzi a számára, hogy jó helyen jár. Ha teljesen rossz irányban haladt volna, akkor nem találkozott volna ezzel az akolitussal sem, így mégsem rossz területen kóborolt. De akkor a másik kettő…? Velük mi van?
Mindegy, nem különösebben számít. Ha egyedül sikerül teljesítenie a kihallgatott parancsot, csak még nagyobb figyelmet és elismerést tudhat későbbiekben a magáénak.
- Lehet tudni, kinél van? Meg hogy... - néz a hegyszoros irányába. - Pontosan merre?
- Egy több száz éves erődtemplom kriptájában – mondja teljes nyugalommal.
Micsoda fordulat! A kriptalátogatás valahogy nem kerüli el őt sem, bár nekromantaként mit is képzelt? Ott vannak többnyire a számukra értékes iratok, a holtak közelében, és ez főleg akkor lehet értékes, ha olyan ősöreg, mint ahogy azt Vergilius mondja.
- A gondunk az, hogy néhány ehhez hasonló félóriás odaköltözött. – Ez valóban gond. Kettővel is úgy tudtak elbánni, hogy egy ilyen alak két csontvázat igényelt, ráadásul egy csapás be is talált. Várjunk, jól van vajon…? Mondjuk… Nem adja jelét, hogy bármije is fájna, így fölöslegesnek véli a kérdést. Nyilvánvalóan látszódna, ha olyan csúnya sérülést szerzett volna, ha máson nem is, hát a mozgásán, egyelőre azonban fölöslegesnek véli az aggódást.
- Csodás kilátások - mosolyodik el fanyarul, majd oldalba böki kancáját, hogy közelebb kerüljön az akolitushoz, kényelmes beszélgetőtávra egymástól. - Gondolom, nem szállhatunk mindegyikkel szembe. Mennyien lehetnek még ott?
- Elküldtünk oda korábban egy felderítőt. Sohasem tért vissza.
Legszívesebben kínosan felnevetne. Tényleg oda kéne mennie? Neki, valamint az akolitusnak? Kettejüknek? Komolyan ilyen feladatot adtak neki? Ezt el se hiszi. Esetleg valami lehetetlenebb nem jön? Mondjuk… Öljék meg valamelyik királyt? Vagy esetleg kerítsék elő az Apostolt, akinek a külseje gyakorlatilag senkinek sem ismeretes a ghouljait leszámítva?
- Valóban nem vagyunk egy fényes helyzetben - ingatja fejét, könyvét pedig visszacsúsztatja a helyére. Kár, hogy korlátai is vannak az élőholtidézésnek, máskülönben nem lenne annyira vészes.
- Más bejárata van? – Ha már nagyon más választásuk nem maradt… Lehetőség szerint kihagyná a szemtől szembeni összecsapást azokkal a szörnyetegekkel, elvégre egyértelműen öngyilkosság lenne nekik rontani. Megpróbálhatnák, de még a legoptimistább világszemléletével is csak azt tudná mondani: ne merészeljék azt az utat választani.
- Van egy földalatti alagút, ami egy régi angyalromon keresztül vezet - válaszol.
Angyalrom… Nem sokat tud róluk, az igazat megvallva, és pont ezért aggódik.
Egyik lehetőség sem kecsegtet túl sok jóval, de a másodiknál talán valószínűbb a túlélés. Csak ne érje őket váratlan meglepetés…
- Még sohasem próbáltunk bejutni onnét - közli.
- Azt hiszem, akkor kénytelenek leszünk változtatni ezen - enged meg egy halvány, bizakodó mosolyt. - Van lovad? – Csak mert nem ártana egy. Egyrészt udvariatlanság lenne, ha csak ő ülne hátason – bár nem mintha nem engedné maga mögé -, valamint sokkalta gyorsabban haladhatnak úgy.
Az akolitus semmit sem szól, csak megemeli a kezét, ezzel kivívva Alicia kérdő szemöldökfelvonását. Néhány - kettő, talán három – másodperc múlva a föld széthasad a nő alatt, mire a fehér kanca megugrik kissé, és nyugtalanul hátrálni kezd, valamint Alicia is meghökkenve, rászorítva az állat oldalára figyeli, ahogy egy élőhalott ló emelkedik ki a mélyből, pont ideiglenes társa lábai alatt. Mire teljesen felér a holt táltos, ő sikeresen megüli azt.
Hirtelen köpni-nyelni nem tud. Tulajdonképpen mi is volt ez?
- Végül is... Ez is egy megoldás – reagál elhűlve, közben végigsimít nyugtatón hátasa nyakán. - Vezetsz a romokig? – teszi fel kérdésként a kérést.
- Kövess! - int, azzal megindul.


A hegyszoros után a levegő se olyan hideg már. Nem reszket annyira, mint előtte, a hó is egyre csak tűnik a lovak patái alól, és felváltja a táj csak havas jellegét az a rengeteg, régi angyalrom, melyek valaha bizonyára gyönyörű épületek voltak. Kérdés: vajon mifélék? És egyáltalán mi rombolta le őket? Vagy csak az idő fogott ki rajtuk?
Nem tartózkodott eddig még ilyen helyen, és ami azt illeti, nem is nagyon érdeklődött ilyenek után. Másabbak, mint az egyszerű romok, valahogy ezt ránézésre megállapítja. Talán túl sokat kutakodott ehhez hasonló területeken…?
Sokat gondolkodik, míg lovagolnak. Nem beszélgetnek - Alicia nem is érzi szükségét ennek, majd táborozásnál megérdeklődi azt, amit fontosnak tart. Feladatának nehézségét igyekszik egy időre elfelejteni, és csak kihasználni, hogy nem kell semmit sem csinálnia, csupán követni az akolitust. Gondolkodnia szintén nem kell - az ráér akkor, mikor megbeszélik, mi is lesz a következő lépésük -, így az előkerülő, suttogó megjegyzéseket elnémítja, úgy halad azon az ösvényen, amelyet társa kitapos neki.
Kisebb erdőfoltok, éles sziklakiemelkedések sokasága következik, több helyről, távolabbról füstcsíkok emelkednek az ég felé – talán tábortüzek -, és ezeknek köszönhetően már nem olyan monoton az utazás sem, mint ahogy az korábban volt. Egyre otthonosabban érzi magát, de ez még mindig nem hasonlítható ahhoz a tájhoz, amihez gyerekkorában szokott; Nebelwaldhoz. Végre viszont nem végig azt az egy idő után unalmas csillogást kell kémlelnie, mely mindenütt annyira megegyező, hogy buckák és kiszögellések nélkül a tünde eltéved.
Estére az egyik ilyen furcsa rom mellett táboroznak le, tüzet raknak, majd letelepednek egy számukra kényelmes és tetszetős helyen, nem túl messze a melengető lángoktól. Ennyi csendes lovaglás után talán nem ártana megtörni a kialakult némaságot sem, nemcsak azért, mert roppant kínos tud lenni egy ismeretlen társaságában, hanem azért is, mert Alicia elérkezettnek látja az időt, hogy kérdezzen. Örülne némi információnak küldetésének fontosságáról, vagy éppen részleteiről, mivel sajnálatos módon sok mindenről nem értesült, hiába próbálta kihallgatni a beszélgetést. Bizonyára a társalgás végén sikerült bekapcsolódnia úgy mint lapító, észrevétlen hallgató.
- Tulajdonképpen miért is kell a könyv? - vezeti tekintetét atúznyalábokról Vergiliusra.
- Sok minden van benne az ősi nekromanciáról, ami fontos lenne nekünk – ad választ. - És neked. – Mintha csak ki akarná őt emelni, vagy inkább érzelmileg hatni rá ezzel. Nem mintha nem lenne igaza, elvégre mégiscsak egy nekromanta tudással teleírt kötetről van szó, ami az összes halálpapnak jól jöhet. Vajon beleolvashat? Megnézheti, mi mindent rejt az a könyv?
- Hmm... De eddig akkor miért nem vettétek el? Miért most kerül elő?
- Eddig volt egy nálunk – mondja. - Csak most az az inkvizítor... – teszi hozzá némileg ingerültebben. Nocsak, csak nem történt valami különös, amiről ő nem értesült?
- Inkvizítor? Csak nem elvette? - vonja fel egyik szemöldökét. Valóban megtörtént volna ilyesmi?
- De. Odaadtuk egy Draugr nevű ügynökünknek, és legyőzték. – Draugr. Ez annyira ismerősen cseng neki… Biztosan hallott már róla valahol, de hol? Mindenesetre... Elég gyenge lehetett. Vagy túl sokan mentek ellene? Utólag könnyű okoskodni, de nem kellett volna odaadni azt a kötetet. Egyáltalán mire kellett az neki?
- Az inkvizítor, a zsinatelnök és még páran.
Ha most bármit is kortyolgatna, akkor az a tűzbe kerülne. Hogy a zsinatelnök?! Mi a fene van itt?
Meglepettség egészen jól láthatóvá válik rajta. Tényleg alig hiszi el, hogy Dél egyik jeles alakja is ott volt. Többnyire nem jelennek meg a magas beosztásúak ilyen küldetéseken, bár… Amennyire meg akarják állítani a nekromancia terjedését, és amennyire le akarják őket mészárolni… Talán nem annyira nagy csoda, ha egy rangos egyén személyesen is tiszteletét tette.
- Érdekes. És mit akart azzal a könyvvel csinálni? - könyököl felhúzott térdére, tenyerén támasztva fejét.
- Megidézni Lucifert és eggyé válni vele - felel, és azonnal bevillan, honnan is értesült ő erről a történetről nagyvonalakban.
Reingard!
Nem sok híja van annak, hogy megrökönyödve mondja ki a vámpír nevét, de végül megállja, elkerülve a fölösleges érdeklődést. De akkor ő is ott volt. Milyen különös… Nem hitte volna, hogy valaha annak a szálnak a folytatására kerül sor, de hát mit hoz a sors? Persze, hogy ezt.
Társa óvatos harapásokkal egy sötét színű lekvárral megkent kenyeret eszik, de nem tudná megmondani, pontosan milyen, viszont maga a látvány egészen aranyos. Nem gondolta volna, hogy valaha ilyennek fogja találni, hogy a halállal játszadozó egyének egyikére így fog tekinteni, de tagadhatatlanul az: aranyos. Furcsa ezt látva azon tűnődni, hogy mennyire üldözött Északon a fajtájuk csak azért, mert ezzel foglalatoskodnak, hogy mennyire torz kép alakult ki mindenkiben a nekromantákról és társaikról csak azért, mert a holtakat irányítják, pedig, akármilyen meglepő is, van életük. Rendes is akár, és legyen akármilyen nevetséges, de ezt Vergilius és a lekváros kenyere bizonyítja. Nem egy hétköznapi látvány ez.
Bár valószínűleg ez csak az ő naiv világához tartozik, amelyet a remény éltet.
- Hmmh. Nem kéne visszaszerezni a könyvet?
- Az inkvizítortól? - néz rá nagy szemekkel. Talán ez olyan meglepő?
- Hát... Igen – válaszol bizonytalanul. - Mégse kéne egy nekromantakönyvet az egyház kezében hagyni, vagy tévedek? – dönti finoman oldalra a fejét kérdőn.
- De az a Katedrálisban van...
Egy pillanatra elhallgat. Nos…
- Ez esetben nem szóltam.
Elég kellemetlen, hogy oda került, de akkor se ártana valahogy valamikor visszaszerezni azt a nyomorult kötetet, ha már elveszítették egy balszerencsés küldetés során. Mégse kéne megtörténnie annak, hogy feltárják a benne rejlő titkokat – már ha vannak benne olyanok -, és hogy ezáltal előnyhöz jussanak. Ha most holdpapként járná a vidéket, örülne neki, hogy ilyen fordulat következett be a nekromantaság körében, viszont úgy, hogy egyvalaki közülük… Nem épp boldogító tényező, hogy egy fontos iratot azok a kutyák őriznek a lehető legvédettebb helyen. Keresztülhúzhatták ezzel az Apostol számításait.
- De nem lesz baj belőle, ha ott marad?
- Nem tudunk mit tenni - vonja meg a vállát, mintha egyáltalán nem lenne ezzel semmi probléma. Lehetséges lenne, hogy nincsen benne semmi olyan, ami az egyháziakat előrébb vezetné? Vagy épp ellenkezőleg? Hogy pont feljegyeztek pár dolgot benne, aminek köszönhetően új módszereket találhatnak ki a halálpapok és szolgáik ellen, és tényleg nem ártana visszakeríteni? De mégis hogyan…? Talán ha valamilyen fontos tagot elkapnának, és ezzel kikényszerítenék azt, hogy visszaadják a kötetet? Ez talán lehetne egy megoldás, de nem tudja, az egyház mennyire aggódik azokért az ártatlan, istenfélő báránykáiért. Na meg hogy lenne-e egyáltalán erre vállalkozó, mert ő egyelőre nincs azon a szinten, hogy ezt véghez vihesse.
- Hát akkor marad a könnyebb célpont - sóhajtja kissé lemondóan.
- Rendben lesz ez – nyugtatja, bár hangszíne inkább közönyös, mint megnyugtató. Talán nem is aggasztja annyira, hogy ellenséges kezek közé került a könyv. Valamit tudhat...
- Bár mintha az Apostol mondta volna, hogy ne menjünk a romokon keresztül... – tűnődik, váratlanul változtatva a témán. Mondott volna ilyet…? Nem mintha sokat jelentene. Azok ellen a félóriások ellen úgyse érnek semmit, talán rohanjanak az egyértelmű halálba? Szóval ez a figyelmeztető szó aligha ér bármit is. Na meg… Bizonyára tisztában van a helyzettel maga a fő nekromanta is.
- Áh, biztos rosszul emlékszem – mondja aztán, de Alicia nem tudná eldönteni, hogy ez most félrevezetés vagy önmegnyugtatás. Az egész egy teszt lenne? Egy kísérlet, mennyire megfelelő nekromantának? Vagy hogy mennyire használható, mennyire érdemes figyelni rá? Talán kiderül. Egyszer… Valamikor. Mindenesetre nem tetszik neki, így akarata ellenére is fenntartásokkal kell kezelnie Vergiliust.
- Mást úgyse tehetünk – kezdi. - Ketten nem bírunk el annyi félóriással, a mostani kettőt is a meglepetés erejével sikerült legyűrnünk – magyarázza, ezzel kiterítve a nyilvánvalót: nem rohanhatnak nekik.
- Jogos – bólogat egyetértőn. Ezzel az ügy végül is lezáródott, mennek azon a területen keresztül, amelyen az Apostol szerint nem túl jó ötlet.
- De miért ne mehetnénk azon keresztül? – tér vissza még egy kicsit a javaslathoz.
- Nem tudom. Sohasem említi, hogy miért ne csináljunk dolgokat. – Na, ez bizony nagy baj, főleg ezért. Ha nem mondja meg sosem, mit miért ne, akkor mégis miért kéne követni az utasításait? Vaktában ő biztosan nem fogja teljesíteni a parancsokat, még csak ne is álmodjon róla, még akkor se, ha ő a holtmágusok feje! Magyarázatok nélkül nem hajlandó cselekedni, inkább a saját tervei szerint lép, aztán ha most majd elbukik… Akkor talán meggondolja, hallgat-e rá legközelebb. Bár remélhetőleg sikerre viszik ezt, és az Apostol orra alá dörgölheti egyszer. Bárcsak lenne hozzá képe! Mert a mersz megvan, de nincs akkora bőrréteg az arcán, hogy meg is tegye.
- Legjobb - motyogja halkan, kissé elégedetlenül, ezzel zárva is a beszélgetést, kisebb csomagjából pedig ő is előhalássza azt a kevés elemózsiát, amit félretett mára.
Tekintetét a táncoló lángokra tereli, azt figyeli, miközben élvezi a holdfényt, mely lesüt reá a magasból, a csillagokkal pettyezett, sötét égről. Érzi, ahogy bizsereg tőle, érzi, ahogy töltődik, hogy energiához jut - sötételf adottsága különösen megnyugtató hatással van rá. Olyan kellemes…
Bárcsak maradt volna a Hold útján.

//Tudom, hogy zárásra kerül, de ha már előzetesben megírtam a megbeszélteket, akkor beküldöm, sajnálom csak úgy kitörölni.//

Az éjszaka különösen csendesen és veszélytelenül telik. Szerencsére egyetlen félóriás sem döntött úgy, hogy éjszakai járőrözni indul, így nem is bukkantak rájuk egyelőre. Kérdés csupán annyi, hogy mennyi ideig maradhatnak így itt, titokban. Még az is lehet, hogy majd a reggel folyamán pont beleütköznek néhány nagyra nőtt szerzetbe – akkor aztán rúghatják a lovak, azaz ő rúghatja lova oldalát, míg az akolitus csak parancsba adja, hogy a lehető leggyorsabban hagyják el a helyszínt, remélhetőleg lerázva a böhöm lényeket.
Párszor felébred éjjel. Valamiért nyugtalan – bizonyára a feladata miatt, valamint az Apostol eltántorító szavainak köszönhetően. Hogy némileg békésebbé váljon, a távoli, ezüstösen fénylő Holdat figyeli onnan lentről, majd nem túl messze álldogáló és legelésző lovához húzódik, hogy végigsimítson annak fején és nyakán, miközben a hátas zavartalanul folytatta a fű tépkedését. A fehér szépség néha dobbant egyet, megrázza magát, de amúgy ő is ugyanolyan nyugodtan vészeli át az éjszakát, mint a nekromanta és az akolitus.
Végül a reggel elérkezik. A napsugarak eleinte szinte fájón érik érzékeny szemeit, melyeket fáradtan megdörzsöl, majd hunyorogva próbáljaa magát szoktatni a fényviszonyok változásához. Nem panaszkodik ezen kellemetlenségek miatt, elvégre Vergilius úgyse tudna segíteni ezen a problémán.
Szó nélkül összepakolják holmijaikat, tudván, hogy igyekezniük kell – hiszen nem várakoztathatják meg az Apostolt, valamint nem is biztonságos ezen a területen -, Alicia is felnyergeli a kancáját, és így már el is indulhatnak, hogy megkeressék a bejáratot a romokhoz.
Az akolitus ismételten megidézi saját döglovát, így kényelmesen haladhatnak céljuk felé, ám még mielőtt elérkezhetnének oda, a távolban, mielőtt bemennének, Vergilius felhívja rá a figyelmet, hogyha füstöt látnak a környéken, akkor az bizonyára félóriás-tanya lesz. Ez igencsak biztató információ, igazából csak remélni meri, hogy nem fognak egybe sem belebotlani, de hogy reagáljon is valamit, kelletlenül biccent egyet. Egyértelműen nem akar belefutni egy-egy ilyen tanyába… Szíve szerint elkerülné, így a lehető legalaposabban vizsgálja környezetét, hogy még véletlenül se érjék őket meglepetések.
A bejárat közelében a dögló eltűnik, Alicia pedig kiköti sajátját, hogy ne kószáljon el, de valamiért van egy olyan érzése, hogy szükségtelen – vagy a félóriások fogják így felfalni, vagy szegény hátas itt fog elpusztulni, mert nem fog rátalálni senki, nekik meg nem lesz lehetőségük ide visszatérni. Végül úgy dönt, egy laza csomóval odaköti az egyik fához, hogyha esetleg nagyon erőlködne és megijedne valamitől, akkor könnyedén el tudjon szökni. Még végigsimít egyszer a nyakán búcsúzóul, azzal társa felé fordul. Biccent egy aprót, hogy indulhatnak, és míg Alicia felzárkózik hozzá, Vergilius meggyújt egy fáklyát, hogy a sötétben majd lássanak, ezt követően pedig elindulnak lefelé a mélységbe.
A lépcsőn lassan lépdelnek lejjebb és lejjebb, főként azért, mert a falon mindenütt furcsa véseteket találnak. A nekromanta egy ideig nézegeti őket, majd lopva, kérdőn pillant Vergiliusra, aki ugyanolyan furcsálló pillantással méricskéli az összes kis ábrát.
- Hmm... Mik lehetnek ezek? – fordítja vissza fejét a fal felé, és óvatosan kinyújtja kezét, hogy finoman végighúzza ujjait egy-egy véseten. Talán hátrahagyott tudás lenne? Kár, hogy nem tudják értelmezni. Legalábbis… Alicia biztosan nem. Tud angolul és németül, de összességében ennyi – ezek eddig elegendőnek bizonyultak, de úgy tűnik, nem ártana bővíteni tudástárát, hogy még többről értesülhessen. Jó lenne hát tudni, miféle nyelv is ez, majd felkeresni valaki olyat, aki érti is ezeket, végezetül pedig megkérni arra, hogy tanítsa meg neki a jeleket.
- Az itt élt angyalok történetei – válaszol az akolitus.
Angyalok? Hát akkor tőlük aligha érdeklődheti meg, tanítanák-e, elvégre egyet sem látott idáig. Vajon hisz bennük? Egyáltalán léteztek valaha?
Gondolatban megrázza a fejét. Nem találkozott olyannal eddig, aki ugyanúgy tagadta volna Isten és a hozzá kapcsolható dolgok létezését. Mindenki hisz valamiért, akárkivel is találkozzon. Mindenki vallja, hogy létezik – ő vajon akkor miért tagadja? Miért talál mindenre megoldást, még talán az amúgy megmagyarázhatatlanra is?
- A helyzet az... - ismeri be kelletlenül - Hogy nem vagyok valami okos, így én nem értem őket.
Ez roppant aranyos. Kénytelen elmosolyodni ezen, kedvesen és őszintén – Vergilius tényleg hasonlít inkább egy gyerekre, mint egy kegyetlen akolitusra. Bár furcsa ez a kettősség. A félóriásokat olyan kegyetlenül irtotta ki, mint bármelyik másik kaszttársa, általános viselkedéséről viszont egyáltalán nem mondható el ugyanez. Olyan… Különösen ártatlannak tűnik.
- És bizonyára sokan mások sem – mosolyog továbbra is Vergiliusra, aztán visszanéz a jelekre. Lejjebb lép pár fokot, alaposan megvizsgálja azokat a részleteket, ahova a lángok fénye elér, még annak ellenére is, hogy nem ért belőle szinte semmit.
Ahogy haladnak, talál képeket is, melyeknek roppant módon megörül, hiszen talán tud valamit értelmezni belőlük. Közelebb megy a falhoz, hogy jobban szemügyre vehesse az ábrákat, melyek szereplői már most furcsák: vannak nagyobb emberalakok és kisebbek is. A magasak tárgyakat nyújtanak át a kisebbeknek, és mutatnak nekik dolgokat – talán tanítják őket. Másokon harcoljelenetet talál, de hogy mi ellen küzdenek a figurák, azt nem igazán tudja megállapítani. Újabb ábrán magas, toronyszerű épületek rajzát találja, alá pedig úgyanúgy vésve van valami, melyeket úgyszintén nem tud elolvasni. Elbizonytalanító és hátborzongató ezeket látni, főleg a haccal kapcsolatosat. Az a furcsa alak, amit megjelenítettek… Valahogy nem tetszik neki. Rossz előérzete van, és egyre inkább érti, miért is mondta azt az Apostol, hogy ne jöjjenek erre. Visszaforduljanak hát? Az megint időpocsékolás, és különben is: félóriások ellen ugyan mégis hogyan küzdenek? Gyengék. Nem is érti, hogy a nekromanták vezetője miért nem erősebb alakokat küldött a feladat teljesítésére, akik könnyűszerrel legyőzik azokat a szörnyetegeket, akik bevackolták magukat a kriptába.
- Nem tetszenek ezek nekem... - motyogja. - Legyünk óvatosak - fordul ismét társához a javaslattal.
- Gondolod, hogy veszélyes? - néz rá kicsit megdöntött fejjel, aminek következtében vörös tincsei finoman csúsznak le válláról.
- Nem tudom, mit gondoljak - rázza meg a fejét tanácstalanul. - Egyszerűen csak nem tetszik. Ráadásul régiek ezek a romok, bármit rejthetnek, na meg... Szerintem ezek a vésetek - kopogtatja meg behajlított mutatóujjával a falat gyengén. - ... nem hinném, hogy a semmiért készültek. – Elvégre mindennek oka van. Az ősök nem jegyzetelték le azt, amiről nem kellett írniuk, amiről meg kellett, azt mindenképp megörökítették az utókor számára, hogy figyeljenek arra a veszélyre.
- Mármint úgy érted, maradt valami életben itt lenn? - kérdi fejét a másik oldalra döntve. Ha eddig nem győződött meg arról, hogy úgy viselkedik, mint egy gyerek, akkor ez most megtörtént. Halkan el is neveti magát.
- Paranoiásnak tűnök, mi? – mosolyodik el ismét. - Amúgy nem tudom. Bármi beköltözhetett ide az idő alatt, de hogy életben maradjon... A romok túl régiek ahhoz, hogy bármi túlélje őket a démonokat leszámítva.
- Értem. Vagy nem is kell élniük, igazából. Mi is nekromanták vagyunk - bólogat csak úgy magának meggyőződésként.
- Igen, ez is igaz. Mindenesetre támogatnám az óvatosságot. Sose lehet tudni, és még az is lehet, néhány félóriás eljutott idáig - teszi hozzá némileg szórakozottan, játékos szemforgatással.
- Valóban. Idelent nem tudok kitérni. – Ez azért aggasztó. Mindenesetre nem szól többet sem Alicia, sem Vergilius, csak csendesen mennek tovább. Mindössze lépteik nesze és a fáklya tüzének halk ropogása az, amelyek megtörik a csendet.

Mivel elég régi már ez a cucc, nem hiszem, hogy hiteles lenne bármilyen szinten is bármihez viszonyítva, így ezt most lezárom, minden résztvevő átveheti a jutalmát, ami 50 xp és 500 váltó. Köszönöm.