Magánküldetés: Elásott Titkok

Magánküldetés Lyliana részére, az előre megadott instrukciók alapján kérem a posztot

Több célom is volt abban a tettemben, hogy az erdő ezen felébe merészkedtem. Részben a kard utáni keresés, részben pedig az, hogy kezd kissé hűvös lenni, és reménykedek abban, hogy itt találhatok valami elhagyatott lakhelyet. Hiszen amióta eljöttem otthonról, azóta nem aludtam rendes ágyban. Mondjuk ez nem is csoda, hisz szinte minden klán ismer minket, és ahogy a saját klánom, úgy a többi klánok tagjai se szívlelnek engem. De hát ez van. Sajnos ez ellen nem tudok mit tenni.
Az idő elég gyorsan telt, és már jóval ebéd idő után jártunk, amikor hirtelen egy romos épületet pillantottam meg. Mivel még nem jártam az erdőnek ezen részében, így nem sejthettem, hogy kié lehetett ez az elhagyatott ház, de valami azt súgta, hogy be kéne mennem. Kissé aggódtam mondjuk az állapota miatt, hisz az ilyen ütött-kopott szétmállásnak indult házak nem valami biztonságosak, de valami azt súgta, hogy most nem lesz semmi baj.
Ahogy beléptem az első helyiségbe, egy hatalmas teremben találtam magam, aminek falait körös-körül könyvespolcok borítottak. Ennyi könyvet még életemben nem láttam még egy helyen. Valami azt súgta, hogy itt érdemes egy kicsit jobban körbe nézni.
Először a nyitottan heverő könyveket néztem meg. Az egyiknek Biblia volt a címe. Valamikor régebben hallottam már erről a könyvről. Tudtam, hogy vannak olyanok, akik eszerint a tanítás szerint élnek, de nekem furcsa volt. Mivel időm annyi volt, mint csillag az égen, így a kíváncsiságtól hajtva leültem, és elkezdtem olvasni. Furcsa fejezetek voltak benne. Az szent igaz. Egy-két történet értelmezése a számomra elf-ként elég nehéznek bizonyult. Elsőként a testvérgyilkosságos történet gondolkodtatott el. Bár tudtam, hogy a falumban is lettek volna páran, akik szívesen megöltek volna engem, mégse a testvéreim voltak. A saját testvéremet én se tudtam volna bántani semmilyen körülmények között, még a bosszúm teljesítése közben se.
De hát ez már csak így van. ez a különbség köztünk, és az emberek között. Mi tiszteljük a családunkat, még akkor is, ha valami esemény miatt szét is szakad a család. De hát úgy látszik, hogy ez nem mindenhol van így.
Ezután a történet után inkább félre raktam a könyvet, mert nem igazán tetszett, és érteni se értettem belőle mindent.
Új, és izgalmas könyvek után kezdtem el kutatni. Egyszer csak az egyik polcot vizsgálva egy érdekes címen akadt meg a szemem. Pirokinézis.
Na, ez már valami, gondoltam magamban. Ebből talán még tanulhatok is valamit, amivel hasznosan bővíthetem a tudásom. Óvatosan szedtem ki a többi könyv közül, mivel eléggé kezdett szétmállani a borítója is.
De sajnos, mikor kinyitottam, eléggé csalódnom kellett. Ugyanis, mikor végigpörgettem, észre vettem, hogy majdnem a fele hiányzik.
Na ez aztán a Pech, gondoltam magamban. Ám mikor megnéztem, hogy ki az írója, felcsillant a szemem.
Azelais Phoenix. A Phoenix klán egyik leghíresebb tűzdruidája volt az, aki megalkotta eme remekművet. Bár nem tudtam, hogy még életben van-e, de a Phoenix klánról már sokat hallottam. Rendkívül közvetlen, és barátságos elfek, akik a lehető legmagasabb szinten űzik a tűzmágia minden formáját. És ezt a tudást előszeretettel adják át másnak is.
Reménykedtem benne, hogy találok valami utalást arra, hogy hol is találhatom meg őket. És reménykedésem nem bizonyult hiába valónak. A könyv végén felbukkant egy cím. Nem voltam benn biztos, hogy a remeteként élő Azelais még élhet, de meg kellett próbálnom, hisz így még magasabb szintre juttathattam a tudásomat.
A könyvet gondosan becsomagoltam hát, de úgy döntöttem, hogy az éjszakát még a házban töltöm, hiszen már erőteljesen alkonyodott.
A hajnal első sugaraival keltem, és rögtön útnak is indultam, hisz tudtam, hogy a remete háza az erdő túlsó felében van, innen minimum egy napi járásra.
Ismertem a rövidítő ösvényeket egy darabig, és hogy hamarabb oda érjek. Már messziről kiszúrtam a kis völgyben magányosan álló házat. De a természet ereje itt is kezdte magát megmutatni, és felkeltette bennem a gyanút, hogy itt se lakik senki egy jó ideje.
Ugyanis majdnem mindent ellepett már a körülbelül két két és fél méter magasan burjánzó gaz. A ház ablakai kitörve, az ajtót is már csak a jóindulat tartotta a helyén, meg talán az erdő szellemei.
Csalódott voltam, de megpróbáltam itt is újabb nyomokat találni, hiszen nem hagyhattam, hogy most feladjam, mikor az egyik álmom az, hogy az egyik legjobb tűzdruida váljon belőlem. Ráadásul még a bosszúmat is elősegíthettem ezzel, hiszen ha új és erősebb képességeim lesznek, akkor az esélyeim is megnőnek.
Fokozatosan és alaposan próbáltam meg a ház minden négyzetcentiméterét átkutatni, hátha megtalálom a könyv többi részét, esetleg jegyzeteket, vagy utalásokat, hogy hogyan tovább. Meglepődtem, mikor az egyik ütött-kopott szekrényben egy kupac ruha alatt egy kissé megsárgult térképet találtam. A térkép az erdőnket ábrázolta, ám olyan területeket mutatott részletesebben, amelyek a számomra még feltérképezetlennek bizonyultak.
Pár napi pihenő, és további keresgélés után úgy döntöttem, hogy itt már nincs semmi, ami miatt érdemes lenne itt maradnom, így neki indultam, hogy elmenjek az eddigi ismeretlen tájakra, ahová a térkép vezet. Az egyik pihenőm közben újra elő vettem a könyvet. Neki álltam olvasgatni, amikor az egyik lap sarkán egy nevet és egy címet pillantottam meg. A cím megegyezett azon címek egyikével, amelyek a térképen szerepelnek, így fellángolt bennem újra a remény, hogy talán most már végre beszélni is tudok valakivel a könyvről, és nem csak szélmalomharcot vívok egy ábránddal, hogy bővíthetem a tudásom.
Így már jobb kedvvel folytattam utamat az ismeretlen felé.

A folytatás megbeszélés után jön, Angyal-ördög teljesítve, +250 váltó

Nem mondhatnám, hogy a célom helyszíne oly közel lett volna, mint ahogyan azt én gondoltam. Kis pihenővel megszakítva másfél napi sétámba tellett az út. Már kezdtem feladni, amikor hirtelen az erdő sűrűjéből kiérve egy tisztáson találtam magam, telis-tele takaros kis házakkal. A falucska utcái tele voltak elfekkel. Valahogy az egész engem egy felbolydult méhkasra emlékeztetett.
- Elnézést. Elnézést én Dryad Phoenixet keresem. Elnézést.- Próbálkoztam útba igazítást kérni, de mintha ott se lettem volna. Elég sokan keresztül néztek rajtam.
Hirtelen egy magányosan álldogáló idősebb asszonyt pillantottam meg.
- Jó napot kívánok. Elnézést a zavarásért. Dryad Phoenix-et keresem. Meg tudná mondani, hogy merre találom meg őt?- Kérdeztem meg tőle, egy udvarias mosoly kíséretében.
- Természetesen leányom. A falu legszélén áll a háza, kissé távolabb a többitől. Valószínűleg otthon van ilyenkor, ott megtalálod. Ha mégse lenne otthon, akkor nyugodtan gyere vissza, és akkor segítek megkeresni.- Válaszolta.
- Nagyon szépen köszönöm a segítséget. Viszontlátásra.- Intettem búcsút neki.
Hamar megtaláltam a keresett házat. Takaros kis kunyhó volt, az emberben olyan érzést keltett, mintha a mögötte lévő fa aljába építették volna bele. Ez persze csak a látszat volt, és a mögötte ágaskodó monstrum valószínűleg az árnyéktartás funkcióját testesítette be. Körülötte is rend uralkodott. Látszott, hogy tiszta, és takaros ember lakhat az épületben, hisz sem az udvaron, se a házon nem volt semmi hiba. Mintha egy mesekönyv lapjain találkoztam volna ezzel az épülettel.
Vettem egy nagy levegőt, és bekopogok.
- Tessék! - rekedtes hang szól bentről.
Magamban megpróbáltam elképzelni, hogy mennyi idős lehet, akit keresek, de hang alapján ez nem sikerült. De legalább abban biztos lehetek, hogy itthon van hála istennek, és nem kell tovább keresgélnem.
- Üdvözletem! Lyliana Silverfalls vagyok, és egy pirokinézissel foglalkozó könyvben találtam meg az ön nevét. Mivel én egy tűz druida vagyok, szeretném megkérdezni, hogy tudna-e nekem segíteni, mert sajnos a könyvnek csak a felét találtam meg.- Mondtam még az ajtón kívül állva. Engedély nélkül semmiképpen nem mertem bemenni. Nem tartottam illendőnek.
- Piro...kinézis? Az valami, amiben legfeljebb a dédnagyapám hitt. - *rázza meg a fejét* - Kerüljön beljebb!
Lassan nyitom ki a kissé nyikorgó bejárati ajtót, és párat pislogok, amíg a szemem hozzá nem szokik a félhomályhoz. A szoba egyszerű kis helyiség. Közepén asztal, pár szék. A falakat itt is könyvespolcok borítják. Az egyik széken egy férfi ül, innen körülbelül harminc év körülinek saccolnám, bár az ilyesmiben soha nem voltam jó. Előtte az asztalon egy nyitott könyv hever.
-Tiszteletem. - Szólalok meg halkan, miközben becsukom magam mögött az ajtót. Mozdulni nem is igen mozdulok többet, hisz nem kaptam olyan irányú utasítást vagy invitálást, ami a beljebb
menetelt engedélyezte volna, csak a férfi felé nézek, kissé enyhe, de tisztelettudó mosollyal az arcomon.
- Üdvözöllek. Mondd a neved, Leány!
- Lyliana Silverfalls vagyok.- Álltam kissé megilletődve az ajtóban. Hangja erőteljes és tiszteletet parancsoló volt.
- Silverfalls, értem. *gondolkodik kicsit, de csak legyint* - Érzem, hogy valamit mondania kéne a nevednek, de már nem megy úgy az emlékezés, mint régen. *tegyük hozzá, 30 éves körülbelül* - Szóval, folytatni akarod a vénember munkáját?
A vénember munkáját? Gondolkodok el magamban. Áh, biztos a remetéről beszél Azelais-ról.
- Igen, szeretnék megismerkedni a pirokinézisel közelebbről is, mert én még csak keveset értek a tűzmágiához.- Mondom, miközben kicsit örülök, hogy a nevem nem mondott neki semmit. lehet, hogy szóba se állna velem, ha megtudná, hogy a népem kitaszított.
- Nos, a vénemberen kívül mindenki azt hitte, hogy legenda. Köztük én is. De ha te elhatározott vagy, nem állítalak meg... Van valami nyomod, hol kezdd?
- Hát igazándiból mikor megtaláltam ezt a könyvet, először egy romos házba mentem, ami valószínűleg Azelais-é volt. Ott találtam egy térképet, ami ezt a falvat is mutatja többek között. Ezen kívül csak a kötet fele van meg. A másik fele valószínűleg az idő és az enyészet martaléka lett.- Nem igazán tudtam bármi mást felmutatni, ami nyomnak bizonyult volna, és magamban az is eléggé felvidított, hogy legalább ez az út eddig nem bizonyult feleslegesnek.
- Azt nem is fogod megtalálni. *legyint megint egyet* - Viszont a helyet, ahol kutatott, meg tudom mutatni.
Elkéri a térképed, és az egyik jelölésre bök
- Itt. De legyél óvatos!
- Annak nagyon örülnék. És ha nem vagyok tiszteletlen, úgy tudom, hogy az önök klánja a leghíresebb tűzmágiával foglakozó klán a földön. Nagyon megtisztelő lenne, ha tanulhatnék önöktől pár varázslatot. Esetleg valamilyen mesterséget is. Mert arra sajnos nem volt lehetőségem. Miért, miket találhatok ott, amik miatt óvatosnak kell lennem?- Kérdem félénken. A szívem elkezdett kissé szaporábban dobogni.
- Nos, én már nem vagyok olyan jó a tűzzel. De a bájolás annál inkább az elemem.
- Oh, azt nem tudjuk, de az öreg egy nap nem tért vissza...
- A bájolás pont az a mesterség, ami nekem legjobban tetszik mind közül. Nagyon hálás lennék, ha meg tudná nekem tanítani a bájolás mesterségét.- Mondtam, miközben meghajoltam egy kissé a férfi felé a tiszteletem jeleként. Magamban közben kissé átgondoltam, hogy vajon mikbe futhatott bele az öreg azon a tájon. Sajnos nem voltam arrafelé ismerős, így nem igazán lehetett arról fogalmam, hogy mik is tanyázhatnak arra. De ha egy olyan híres tűzmágus se bírt velük, akkor biztos vagyok benne, hogy nem szelíd kis nyuszikat találok arra. De elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad mindenképp elmegyek arra a helyre a tanulás után.
- Hát az alapokat gyorsan megtanulhatod. Aztán ha élve visszatértél a többit.
- Nagyon szépen köszönöm a segítséget, és igyekszek jó tanítvány lenni.- Mondtam határozottan.
- Azt majd meglátjuk! Kezdjük is el!
Egy napi kemény tanulás vette hát kezdetét, amiben elsajátíthattam a bájolás alapjait. Szerencsére soha nem volt nehézségem bármit megtanulni, így voltam ezzel most is.
A tanulás végeztével oktatóm így szólt:
- Egész jó volt eddig. Majd a többit később meglátjuk. Járj sikerrel, Lyliana Silverfalls!
Tudtam, hogy most már elindulhatok az utamon.
- Nagyon szépen köszönöm még egyszer a segítséget, és igyekszem minél előbb visszatérni önhöz, hogy még többet tanulhassak. A viszontlátásra Dryad úr.- Intettem búcsút tanáromnak a mielőbbi viszontlátás reményébe, és a térképre néztem, amin be volt jelölve az utazásom következő célpontja.
Kissé erősebben kezdett el verni a szívem, ahogy elhagytam újdonsült tanárom házát, de tudtam, hogy innen már nincs vissza út. Ha már kitűztem magam elé egy célt, akkor azt teljesíteni is akarom. Nem hagyhatom most abban, hiszen akkor az elmúlt pár napom feleslegesen kárba veszett. Vagyis nem mind, mert a tanulás az hasznos volt, de a többi része akkor csak energia és időpazarlás volt.
Kisebb pihenőkkel másfél napomba telt, mire az erdő sűrűjét magam mögött hagyhattam. Ám a tisztás, ahová elértem kissé meghátrálásra késztetett. Ugyanis mindenfelé, ameddig a szem ellátott csont-fehér romokat láttam. Valahogy még nem volt kedvem kideríteni, hogy mik is lehetnek azok, hiába hajtott a kíváncsiság. Inkább úgy döntöttem, hogy vissza húzódok az erdő széléhez, és az eszközeim segítségével tábortüzet gyújtottam, hogy valamennyi energiámat vissza tudjam pótolni pihenés közbe.

Az éjszakám elég nyugodtan telt annak ellenére, hogy elég nyugtalanító zajokat sodort felém az éjszakai szél. De hála istennek a hajnali nap első lágy sugarai életben találtak. Amik vagy akik itt lehetnek azok vagy nem érzékelték, hogy itt vagyok, vagy nem is igazán törődtek vele. Minden esetre nagyon örültem neki, hogy semmi nem történt. Mondjuk nem hiába gyújtottam tüzet, azt önvédelemre kényelmesen tudtam volna használni, vagy akár elijesztés céljából is. Viszont ez a megoldás is tetszett, hogy minden és mindenki békében hagyott pihenni.
Mikor kissé jobban magamhoz tértem, úgy döntöttem, hogy itt az ideje, hogy egyek valamit. Mivel elég kevés élelmet tudtam magammal hozni, így pár falat után befejezettnek is nyilvánítottam a reggelimet, majd óvatosan útnak is indultam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem az este látott romokat.
Mikor elértem az elsőhöz nagyon megkönnyebbültem, hiszen így közelről is megszemlélve már biztos lehettem benne, hogy ezek nem csontok, hanem márványok. Ez már csak azért is lehiggasztott, hiszen ha csontok lettek volna, akkor el sem tudtam képzelni, hogy minek lehettek ekkora csontjai, és hogy hogy kerültek ide.
Összesen huszonkét ilyen építményt találtam. Mindegyiken írásos vésetek voltak, melyeknek a nyelvezete ismeretlen volt a számomra, és furcsa rajzok, melyeken magas emberek harcoltak valamilyen  polipszerű lényekkel. A legelgondolkodtatóbb az egészben az volt, hogy minden emberhez különböző szimbóluma volt, és a fejüknél mintha fénysugarak lettek volna.
Gondolkodóba estem. Fények, magas alakok, szimbólumok, ismeretlen írás, és ezekből összesen huszonkettő. Mikor már zsongott a fejem a sok gondolkodástól, de semmire nem jöttem rá, úgy gondoltam, hogy ideje jobban körül néznem, hátha van itt valami, ami még érdekes lehet. Távolabb egy torony ragadta meg a figyelmemet. Éreztem, hogy közeledek a célomhoz, bár fogalmam sem lehetett, hogy mi fog ott benn várni rám, de tudtam, hogy muszáj bemennem, mivel más nem ragadta meg a figyelmem, és újbóli szétnézés után se volt semmi, ami felkeltette volna az érdeklődésemet, így hát elindultam a torony bejárata felé.
Már a lépcső felé menet feltűnt, hogy furcsa, néhol emberi, néhol démoni szobrok szegélyezik az utat felfelé. Azt hiszem az ördögi szobrokat vízköpőknek hívják, de ebben nem voltam biztos, hiszen a falunkban nem igen találkoztam ilyenekkel, sőt a vándorlásaim során se jártam olyan helyen, ahol ilyenek lettek volna. Magabiztos léptekkel haladtam felfelé, amikor egyszer csak kirázott a hideg, és görcsbe rándult a gyomrom. Valahogy rossz előérzetem lett, ami mintha azt súgta volna, hogy forduljak meg, és tűnjek el innen olyan messzire, amennyire csak tudok, amíg még lehet. Viszont ezt a gondolatot most is elhessegettem a fejemből, mint már sokszor máskor is, és hiába tudtam, hogy azoknak is rossz végük lett, mégis hajtott tovább a kíváncsiságom, és a vágyam, hogy teljesítsem a célom, ami miatt ide jöttem. Ám mikor már majdnem elértem az ajtót, hirtelen furcsa zajra lettem figyelmes. Egymáshoz súrolódó kövek hangja. Először azt hittem, hogy az ajtó felől jön, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez bizony mögülem szól. Meggyorsítottam volna lépteimet, ha egy sikoly meg nem állít. Ahogy meghallottam, enyhe szédülés és fejfájás lett rajtam úrrá. Félve pillantottam hátra, és rájöttem, hogy félelmem nem volt alaptalan. Mögöttem egy kőlény készült éppen szárnyra kapni. Száját már nyitotta, hogy újabb sikolyt hallasson. Úgy döntöttem, hogy ezt inkább nem várom meg itt kint. Futásnak eredtem, hogy minél előbb ajtón belül legyek, hiszen tűz nem volt nálam, se olyasmi, amit hirtelen meg tudtam volna gyújtani, és abban is biztos voltam, hogy a kőzuhatag, amit meg tudok idézni is kevés lenne ez ellen a szörny ellen. Szerencsére éppen beérek az ajtón, és amikor vissza pillantok, látom, hogy a lény nem fér be az ajtón. Pár percig még vicsorog rám, és a fogait csattogtatja felém, de aztán végül fogja magát, és már csak azt látom, ahogy elrepül a messzeségbe. Megnyugodva engedek magamnak pár perc pihenőt, mielőtt tovább indulnék. Azzal a gondolattal próbálom lehiggasztani zakatoló szívemet, hogy ha egy ilyen kőszörnytől a frászt kapom, akkor semmi értelme beljebb menni. De tudtam, hogy ezzel csak szégyent hoznék magamra, a családomra, és valószínű, hogy ezek után nem mernék vissza menni Dryadhoz sem, hogy tovább tanuljak tőle. Ezek után nem mernék senkinek a szemébe nézni, de még tükörbe se, ha ilyen gyáva lennék. Hiszen eddig se igazán ijedtem meg senkitől, és semmitől, és úgy érzem, hogy nem most jött el az ideje, hogy elkezdjem a félős kis nyuszit játszani.  Ez hála isten hatásosnak bizonyult, és így újabb erőt véve magamon elindulok beljebb az ismeretlen felé.
Hirtelen az ajtó bezáródik mögöttem, és egyszerre csak ott találom a sötétben. Szerencsére ez az állapot nem tart sokáig, ugyanis a falon lévő fáklyákon kék lángok kezdenek megjelenni fénybe borítva a termet. Óvatosan az erszényemhez nyúlok, majd magabiztos kézzel emelem le a falról az egyik fáklyát, amin nincs kék fény. Bekenem a tarsolyomban lévő gyantával, és meggyújtom az eszközeim segítségével. Így kicsit jobban biztonságban érzem magam, mivel azt nem tudom, hogy a kék fényeket fel tudnám-e használni önvédelemre, de a saját magam által gyújtott tüzet mindenképp. Körbe nézek a hatalmas termen, és három ajtót pillantok meg. Mindegyik ajtó felett felirat található. Balra Shamim, középen Melek, jobbra pedig az Isthar véset olvasható. Magamban megpróbálom végig pörgetni az emlékeimet, és a tudásomat, hogy hallottam-e már valahol ezeket a szavakat, de akárhogy is agyalok, nem tudok rájönni arra, hogy találkoztam-e már velük valahol. Anagrammaként se igen tudok értelmes szavakat kirakni belőlük, és amik kijönnek, azoknak meg jelen helyzetben nem állnák meg a helyüket, így marad az, hogy találomra választok ki egyet, amelyiken bemegyek, és majd ott kiderül, hogy jól választottam-e. Alaposan végig néztem mindent, hátha felkelti az érdeklődésemet bármi más, vagy esetleg hátha találok valami utalást arra, hogy mit jelenthetnek az ajtók, de sehol nem bukkanok semmi ilyenre. Hosszasan bámulom az ajtókat, és megpróbálok a megérzésemre hallgatni. Végül is megállok az Isthar ajtóval szemben, veszek egy mély lélegzetet, és benyitok.
Ismét egy hatalmas teremben találom magam, annyi különbséggel, hogy ennek a közepén egy hatalmas márványasztalt látok, rajta mindenféle ősinek kinéző tárggyal, egy ruhadarabbal, amiről innen az ajtóból nem tudom megállapítani, hogy mi lehet, és egy lámpással. A falakat amekkora kiterjedésűek telis-tele csillagászati ábrák borítják, velem szemben pedig egy újabb ajtót látok, de arra egyenlőre nem fordítok túl nagy figyelmet. Egyből az asztalhoz lépek, és szinte azonnal megfagy a vér az ereimben, amikor meglátom, hogy a ruhadarabon a Tünde Királyság címere található. És mivel még eléggé egyben van az anyag, arra következtetek, hogy csak nem olyan régen kerülhetett ide. A lámpásba is teszek a gyantából, tépek egy darab anyagot, és azt is meggyújtom, tovább növelve a fényerőt, hogy még jobban szemügyre tudjam venni a dolgoknak, amik az asztalon hevernek. De valahogy nem tudok rájönni a tárgyak rendeltetésére, olyan régiek lehetnek. Elég sokáig elbabrálok velük, hátha mégis megfejtem valamelyiknek a lényegét, de aztán feladom az egészet. Előbb a falon lévő csillagászati ábrákat nézem meg tüzetesebben. Ezek közül sokat felismerek, de vannak olyanok is, amelyek teljesen ismeretlenek a számomra. Végül az ajtó elé lépek határozottan, és magabiztosan. Ide is csak egy nagy levegővétel után nyitok be, de meglepetésemre csak egy hosszú, szűk folyosót látok magam előtt. nem értem, hogy ez hogyan férhet be a toronyba mert bár a magasságával nem is lenne gond, de a hossza nem felel meg a torony átmérőjének, hiszen kintről sokkal kisebbnek tűnt. Minden bátorságomat össze szedve, a fáklyámat a kezemben tartva sétálok végig az átjárón, ami egy újabb terembe torkollik.
A termen körbe pásztázok a tekintetemmel, és már az majdnem meghátrálásra késztet, hogy a teteje a feketeségbe merül, így fogalmam sincs arról, hogy milyen magas lehet, esetleg, hogy rejtőzik-e valami a sötétség mélyén. A másik, ami nem tetszik az a sok sírkő, amik a márványpadlón fekszenek egymástól egyenlő távolságra. Mintha valaki a szimmetriára törekedett volna ebben a helyiségben. Ám a sírköveken ismét csak ismeretlen írást vélek felfedezni, amikor az egyiket tüzetesebben is megvizsgálom. Már  azt hiszem, hogy ez a terem is zsákutcának bizonyult, és csalódottan indulnék el kifele, amikor hirtelen a szemem sarkából valami fehérséget pillantok meg. Ahogy közelebb lépek a sikíthatnék kap el, ám vissza fogom, magam, hisz nem tudhatom, hogy van-e lakója ennek a teremnek. De az egyik sírkő tövében egy csontváz hever összetört bordákkal. Olyan érzésem van, hogy ennek határozottan nem kéne itt lennie. De akkor vajon miért van itt? Gondolkodok el magamban. Szemem végig járatom a csontváz környékén, és egy naplót pillantok meg. Az..l..s. Ennyi áll rajta. Ezek szerint igaza volt Dryadnak. Az öreg remete itt lelte halálát ebben a furcsa toronynak a mélyén. Most már két célom is volt. Az egyik az, hogy meg tudjam, hogy pontosan mi is volt az, ami után az öreg kutatott, a másik pedig az, hogy fényt derítsek az öreg gyilkosára és bosszút álljak rajta. Hisz lehet, hogy pont ő vagy az a valami volt az, ami vagy aki megakadályozott engem abban, hogy megtanulhassam a pirokinézist. Minden esetre jobbnak láttam visszavonulót fújni az előző terem irányába. Mikor vissza értem a fáklyát a falon lévő egyik tartóba helyeztem, én magam pedig miután a lámpást is a közelembe tettem leheveredtem a földre a falnak vetve a hátamat, és neki álltam, hogy elolvassam Azelais naplóját, amit valószínűleg nem olvasott el előttem még senki. reménykedtem benne, hogy találok valami utalást arra, hogy mit jelentenek ezek a feliratok az ajtón, hogy számíthatok-e újabb lényekre, és hogy mi után is kutatott itt a remete annyira lelkesen. És mi lehetett az, ami elvette az életét. Magamban azonban még olvasás előtt elmondtam egy imát az erdő szellemeinek, és minden általam ismert lényének, hogy vigyázzák örök álmában Azelais lelkét, hogy nyugodtan pihenhessen az idők végezetéig. Egy könnycsepp futott végig az arcomon, és arra gondoltam, hogy ha ebben a naplóban se találok semmi utalást arra, hogy mit is kéne keresnem, vagy ugyanúgy végzem esetleg, mint Azelais, akkor soha többé nem láthatom a húgomat, és akkor értelmetlen volt ide jönnöm. De erősnek kellett lennem, hiszen ha már eddig eljöttem, nem adhattam fel. És el kell vinnem a hírt Dryadnak is, hogy az apja valóban meghalt, és hogy a gyilkos meglakolt tettéért.


Itt úgy éreztem, hogy az öreg keze írás közben, mintha meg-meg remegett volna. Innentől kezdve minden egyes szavát remegve írhatta le, mert elég sok helyen dőlten, szaggatottan írt, mintha fülelt volna, hogy vajon a közelében van-e valami vagy valaki. Nem értettem mi ijeszthette meg, hiszen én eddig nem hallottam semmit, de abban biztos voltam, hogy az a valami biztos félelmetes lehetett, ha egy ilyen tapasztalt tűzdruidának is remegett miatta a keze a félelemtől. reménykedtem benne, hogy találok a naplóban leírást vagy konkrétabb említést a lényről, hiszen az kissé megkönnyítené az én dolgomat is. És mindazonáltal arra is képes voltam, hogy mi lehet az, ami egy ilyen nagy erejű mágussal végzett. ismételten csak reménykedni tudtam abban, hogy én ép bőrrel megúszom ezt a kalandot. És hogy nem egy öngyilkos, kamikaze kalandba fogtam bele. Ám a napló utolsó bejegyzése alapján ebben kezdtem elbizonytalanodni.


Innen egy vonal fut lefelé a lap aljági. Valószínűleg eközben az írás közben érhette a halál. De sajnos azt nem tudta leírni, hogy mi támadta meg valójában. pedig az nagy segítség lett volna. És az is furcsa volt, hogy a harmadik nap után egyből az ötödik nap következett. Valami itt nem stimmelt. De akkor hiába forgattam át kétszer-háromszor a könyvecskét, nem találtam meg a hiányzó bejegyzést. De így már legalább jobban átlátom én is a dolgokat. Szóval angyalok, angyali erők, ismeretlen lények, és egy mágikus kő. És mindez egy háború történetével körítve. Valamint egy lény, aki elég erős volt ahhoz, hogy legyőzze a remetét. Ez módfelett nyugtalanított. De abban bíztam, hogy abban a teremben, ahová az öreg nem ment be találhatok valamit, ami segíthet nekem. Már csak az az egy sanszom van, hiszen ha egy erős tűz druida az áldozata lett annak a micsodának, akkor én kis gyenge elf semmit nem érhetek, még akkor sem, ha a tűzgömböt magammal hoztam a biztonság kedvéért.
Mivel eléggé elfáradtam, én is nyugovóra tértem, ám furcsa hangokat hallottam én is, amiknek abban a pillanatban megpróbáltam nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Ezután hamar elnyomott az álom, és álmomban az öreg remete jelent meg, mintha csak óvatosságra intett volna. valamit mondott, de sajnos nem értettem meg. Másnap reggel eldöntöttem, hogy előbb a Shamim teremmel próbálkozok, hátha ott találok valami utalást arra, hogy mi is lapulhat az utolsó helyiségben. Bár a csigalépcső engem is aggasztott, mégsem volt ez az érzés olyan erős, hogy érdemben foglalkozzak vele.

Reggel, mikor magamhoz tértem az első dolgom az volt, hogy mindent végig ellenőrizzek, hogy ott van-e, ahol hagytam, és hogy én is épségben vagyok-e. De mindent a legnagyobb rendben találtam, és ez kissé megnyugtatott. Ezek szerint rajtam kívül senki nem volt abban a teremben az éjjel.
Egy kis reggeli után útnak eredtem hát, hogy megmásszam az öreg által égig érőnek titulált csigalépcsőt. Első látásra nem is tűnt olyan vészesen magasnak, mint amilyennek másodiknak. Már mikor lassan egy órája másztam felfele, és még mindig nem értem a végére, akkor fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy biztos, hogy jó helyre jövök-e. De mivel az öreg nem jött fel ide, így nem tudhattam, hogy ennek a lépcsőnek a végén nem vár-e valami, ami akár a hasznomra is válhat. Bár én sajnos ezt a nyelvet nem értem, de ha össze vetem a dolgokat az öreg jegyzeteivel, akkor ha találok jeleket vagy írásokat esetleg rá tudok jönni a jelentésükre. újabb órák teltek el, de még csak a közelben sem láttam a csigalépcső végét. Ám eljött az a pillanat is, amikor elértem a tetején lévő ajtót. Pár percet pihentem előtte, és kifújtam magam, majd szélesre tártam. Erőteljes döbbenet ült ki az arcomra. Ugyanis egy külső platformra értem, vagy ahogy mi mondjuk, egy párkányra, melynek szélén lépcső vezetett lefele a mélybe. Magasan az erdő felett voltam,és mélyen benn az erdő közepén. Össze csúsztam a csalódottságtól. Menekülő útvonalként lehetne esetleg használni, de azt is neccesen, hiszen a hosszúsága miatt sok időben telik megmászni. Magamban dühöngtem, hogy nem hallgattam az öreg írására. Pedig gondolhattam volna, hogy ez valami ilyen hely lehet, hiszen a torony, amibe bejöttem nem volt ilyen magas. Így nem gondolhattam, hogy egy toronyszobába találom magam. És arra sincs esélyem, hogy itt valami segítséget találjak az utolsó teremmel kapcsolatban. Igaza volt az öregnek, hogy ezzel nem érdemes foglalkozni. Én is csak az időmet, és egy újabb napomat vesztegettem el vele. Dühös voltam, és csalódott, lelkileg kissé megtört, és fáradt. Mivel a szabad ég alatt voltam, láttam a lenyugvó nap vörös körvonalát a fák mögött elterülve, kissé kísérteties fényt varázsolva az erdő sűrűbb részének. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne-e ha idekint éjszakáznék, bármennyire is csábított a dolog, de valahogy nem volt túl sok kedvem még egyszer össze futni a vízköpővel, aki ki tudja, hogy a múlt napi találkozásunk  után csak a jó ég tudja hova repült. Meg persze ő maga, de ezt eszembe sincs megkérdezni tőle.
Kissé morcosan indultam el vissza a mélybe, és ezt az éjszakámat is újra a napló olvasásával töltöttem. Valahogy éreztem, hogy van benne még valami, amit első ránézésre nem találtam meg, de akkor fogalmam sem volt róla, hogy mit is keresek valójában. De rá kellett jönnöm, hogy nem is tettem rosszul, hogy neki álltam újra átnézni, hiszen egy újabb bejegyzésre bukkantam az utolsó oldalak egyikén.


Szóval őt is megvetette, kiutasította, és lenézte a népe. Az a nép, akiket még talán a sajátomnál is jobban tiszteltem, és akiktől tanulni akartam. Úgy látszik, hogy ez a világ már csak ilyen. Sajnos ezek szerint mindenhol akadnak meg nem értett lelkek, akiket így vagy úgy, de kitaszítanak maguk közül a sajátjai. Mélységesen együtt tudtam érezni az öreggel, és újabb imát mondtam el a lelkéért. Viszont mélységesen  megértettem a szándékát, hogy miért akarta ezt a naplót titokban tartani, és hogy miért írta külön oldalra a negyedik napját. Így mindenki azt hihette, hogy azt a lapot valaki kitépte a füzetből, mivel minden egyes nap eseményeit külön lapon kezdte el írni. Nem igazán értettem az elején ennek a lényegét, de most már beláttam, hogy ebben igaza volt. Hiszen az utolsó napi feljegyzést olvasva sokaknak inába szállt volna a bátorság, és itt hagytak volna csapot-papot, nem törődve semmivel, és senkivel, de lettek volna olyanok is, akik nem néztek volna se istent, se embert ezen a bolygón azért, hogy mégiscsak megkaparintsák ezt a kincset. Én valahogy a két véglet közötti arany középúton tartózkodok. Hiszen nem rohantam egyből, ajtóstul a Melek terembe, de nem is futamodtam meg, akármennyire is aggaszt a gondolat, hogy mit is találhatok ott a kövön kívül. Bár az öreg azt nem említette, hogy volt-e nála valamilyen fényforrás vagy nem. De én abban biztos voltam, hogy a fáklyám nélkül nem megyek egy tapodtat sem. Hiszen az ad nekem minimális biztonságot, mert tudom, hogy annak a tüzét fel tudom használni, történjen bármi.

Lassan eljött a másnap reggel, és az újabb lidérces, álmatlan, és aggasztó hangokkal teli éjszaka után megembereltem magam, megreggeliztem, és utána hatalmas lendülettel nyitottam ki az utolsó terem ajtaját. Már messziről látni lehetett a kőből áradó fényt, és már az ajtóban érezni lehetett azt a furcsa, de erős aurát, ami betöltötte az egész teret. De a fáklyámat hiába próbáltam magasra emelni, és hiába növeltem meg mágiával a lángot, a terem nagy részén még így is a sötétség volt az úr. Még utoljára ellenőriztem, hogy gyorsan elő tudom-e venni a tűzgömböt, ha szükség lenne rá. Bár nem nagyon akartam ebben a teremben használni, hisz ki tudja mennyi hőt bírna ki a kő, és ez elég heves lánggal ég. Ugyanis a gömb méregerős pálinkával van megtöltve, és ha ez felrobban, akkor ott kő kövön nem marad. Én pedig nem szerettem volna, ha esetleg a fejemre omlik az építmény, vagy szétrobban az értékes kő.
Lassú, de magabiztos léptekkel indultam el tehát felfele a  lépcsőn a kő irányába.
Magamban arra kértem az isteneket, és a szellemeket, valamint Azelaist, hogy vigyázzák lépteimet, és segítsenek épségben elérni a követ. Vagy ha meg is támadna valami, adjanak elég erőt ahhoz, hogy ki tudjak állni ellene, és szembe tudjak szállni vele. Ne futamodjak meg gyáván, hanem győztesként kerüljek ki a harcból. Magam elé idéztem húgom arcát is, hiszen az is mindig erőt adott a nehéz percekben, ha rá gondoltam. És csak reménykedtem, hogy én nem úgy végzem majd, mint a remete, hanem sikeresen véghez viszem ezt a küldetést.

Ahogy elindultam felfele a lépcsőn, fojtó, rettenetes érzés tört rám. Olyan érzés, mint mikor belépsz egy helyiségbe, és tudod, hogy nem vagy egyedül, de nem tudod, hogy hol is vannak rajtad kívül még mások is a szobában. Erőteljesen úgy érzem, mintha valami figyelne, ezért a fáklyámat még magasabbra tartom, és megpróbálok nem nézni semerre, csak egyenesen előre, mint amikor egy lovon szemellenző van, és csak maga elé tud figyelni. Hirtelen erős suttogást hallok, és mintha egy csáp mozdulna meg a látószögem szélénél. Nem foglalkozok ezzel sem, csak megyek egyenesen előre, kissé gyorsabb léptekkel. Megkönnyebbülök kissé, amikor felérek a beton szerű építményre, ám kissé csalódott is leszek. hiszen a várt kő helyett nem találok itt mást, csak három tárgyat, és kicsit messzebb egy ajtót. Megnézem egyesével mind a három tárgyat, megpróbálva kitalálni, hogy mire is lesznek jók. Az első egy díszesebb tőr, amit rögvest az övembe is tűzök. A következő egy nem kevésbé díszes korona, ami sejtésem szerint nem hiába van ott, így azt a táskámba süllyesztem el. A harmadik egy kőtál, melyben valami szürke por van. mivel úgy érzem, hogy nem lenne szerencsés dolog, itt és most kitalálni, hogy mi is az a por, így azt egy kis tasakba töltöm, a tálat pedig a korona mellé teszem a táskámba. Egyre erősebben hallom a suttogást, és hirtelen egy erős fejfájás is a hatalmába kerít. Ám nem ez a legnagyobb gondom. ugyanis hirtelen egy hatalmas robaj rázza meg a termet, és amikor hátra pillantok por és törmelékfelhőt látok, és mikor kissé tisztul a kép, észre veszem, hogy mögöttem az egész lépcső összeomlott, sőt az emelvény is kezd a darabjaira hullani. Mivel nincs kedvem idő előtt meghalni, vagy megnézni, hogy mit rejt a szoba mélye, így őrült sprintelésbe kezdek, és szinte az utolsó pillanatban tépem fel a következő helyiség ajtaját, és ugrok be rajt, mivel az emelvény utolsó darabja abban a pillanatban hullik hatalmas robajjal alá.

Ekkor egy másik érzés kerít hatalmába. Mintha valaki más is létezne itt rajtam kívül. Vagy talán a fejemben van? esetleg a lelkiismeretem szavát hallom, ami azt suttogja, hogy kapzsi voltam? Erre nem tudok rájönni, de annyira idegesítő, hogy az ajtó elé helyezem a koronát, amit egy hatalmas csáp rögtön meg is ragad, és leránt magával a porfelhőbe burkolt mélybe. Ennek hatására, egy hatalmasat ugrok hátra, és az adrenalin szintem, még inkább feljebb megy a pulzusszámommal együtt, de megnyugvásomra a csápok csak a terem közepéig érnek el. Ám a suttogást itt is hallom, de ezek szerint itt nem tudnak bántani, amíg nem megyek kijjebb. Idő közben körbe tekintek, és régi oszlopokat, valamint egy hatalmas trónt pillantok meg. Ezek szerint ez lehetett a trónterem. Ám ami a legfurcsább, hogy azokat az írásokat, amiket eddig nem tudtam elolvasni, most mintha valaki felolvasná nekem. Erre akkor jövök rá, mikor körbenézés közben egyszer csak ennyit hallok hirtelen:
"~ Alapításának 349. esztendejében."
Ez nagyon furcsa számomra, de még a hasznomra lehet. Na keressük csak meg, hogy honnan is származik ez a rész. Kis nézelődés után meg is találom, és újra hallom az ismerős hangot:
"~ Bét-Elohim alapításának 349. esztendejében építtette ezt a tornyot az isten nagyobb dicsőségére, a mi vezetőnk,  a Sarkcsillag tanácsa alatt építette Hóse, Isten hű szolgája."
Na ez tényleg érdekes dolog, ezek szerint ez a torony régebbi, mint hittem.
Ahogy tovább vizsgálódok, rájövök, hogy használták már síremléknek is, most pedig börtön, ahová a Mélységieket zárták be, hogy ne tudják elpusztítani az itt elé humanoid fajokat. És az a kő tartja őket fogva, amit az öreg is, és én is keresünk. Megtalálom azt az információt is, hogy a polipokat az akkor élő humanoidok győzték le, az angyalok segítségével, és támogatásával. Na ez jó. Jelenleg nem tudok róla, hogy lenne a közelben angyal, és nem hiszem, hogy majd pont nekem segítene. Na de mindegy. Ezek szerint valami mást kell majd kitalálnom. Ezen kívül rengeteg családfát találok itt, de ezek valahogy jelenleg hidegen hagynak.
Ám a trón nagysága nem hagy nyugodni, de ezen kívül semmi érdekeset nem találok rajta. Sejtésem szerint valamikor gy vagy több angyal trónja lehetett. Már csak az ajtók maradnak. Nem akarok elhamarkodott döntést hozni, de mivel egyiken se találok semmi jelet, úgy döntök, hogy előbb mindet kinyitom, és majd utána döntöm el a sorrendet. Azt a kockázatot pedig vállalom, hogy esetleg valami furcsa lény tör ki az egyik helyiségből.
Az első ajtót kinyitva fegyvereket látok, a második mögött pedig könyvek, és tekercsek rejtőznek. A harmadik szobában sűrű sötétség uralkodik, amin a fáklyám fénye se tud áthatolni. A negyedik talán ebédlő lehetett, az ötödikben pedig koporsók nyugszanak. A döntésem most már egyszerűvé vált. A legtöbb információt a könyvtárteremben tudhatok meg, így arra veszem az irányt.

Sejtem, hogy nem lesz időm minden könyvet, és iratot átnézni, így csak kulcsszavakat keresek a címek között. A nagy kutatás közben először semmi olyat nem találtam, ami számomra fontos lehetett volna, ám ahogy az egyik könyvet megérintettem, hirtelen mintha megelevenedett volna előttem a múlt.

" Az egész helyiség megtelt élettel. Emberek járkáltak, vagy éppen körmöltek szorgosan a tekercsekre, és könyvekbe. esetleg szorgalmasan keresgéltek a polcoknál.
- Még mindig nem tudjuk, hogy kell.- Hallom egy ismeretlen hangját.
- Ember teste nem képes elviselni.- Hangzik el rögtön a felelet."

Ijesztő, és egyben meglepő is volt, de sajnos nem folytatódott.Ám ahogy kicsit jobban körbe néztem, észre vettem, hogy az egyik könyv ugyanott, és ugyanúgy van az asztalon, ahogy a látomásomban volt. Gyorsan le is ültem, és izgatottan elkezdtem olvasni. Reménykedtem benn, hogy olyasmit is találok, ami kissé előre tudja lendíteni ezt az ügyet. Elég sok utalást találtam arra, hogy az angyaloknak hatalmas erejük volt. Képesek voltak a tüzeket eszközök nélkül meggyújtani, és elmozdítani is, csupán a tudatuk segítségével. Ez egy olyan különleges erő volt, amit az angyalok is tudtak használni, de csak akkor, ha az angyalok megengedték nekik. Ám mikor az angyalok távozni készültek, az emberek megijedtek, hogy mi lesz velük az erő nélkül. A saját fejük után menve megpróbálták maguktól, angyali segítség nélkül és támogatás nélkül használni ezt az erőt, de csak sorozatos kudarcokat értek el. Ám ez rádöbbentette őket arra, hogy más megoldást kell találniuk, és a saját szakállukra kezdtek el dolgozni. Ahelyett, hogy feladták volna, még inkább fellelkesültek, és és az alternatív kutatások eredményeképp létre hozták a pirokinézis mágiáját. Úgy gondolták, hogy ez segít abban, hogy megvédjék magukat. Egy rövid leírást is találtam, amit mintha valami miatt félbe hagytak volna.

"A pirokinézis nem más, mint a tűz elem feletti hatalom, amellyel az adott személy képes magától generálni a tüzet, és egyszerre irányítani, kioltani azt pusztán a gondolatai, az akarata által."

Elég rövid leírás, ami sajnos sehol nem folytatódik. Ezt a könyvet a biztonság kedvéért azért a táskámba teszem azzal együtt, ami a látomást okozta. A sok poros történelem könyvet érintetlenül magam mögött hagyom, és vissza megyek a trónterembe, hogy eldöntsem, ezután hova menjek tovább.

Nem is gondolkodtam sokat, mivel úgy sejtettem, hogy a fegyverteremben további jeleket találhatok azzal kapcsolatban, hogy milyen fegyverrel lehet legyőzni ezeket a lényeket, vagy talán a követ is megtalálom. Éppen hogy átlépem a küszöböt, újabb látomás kerít hatalmába.

"Egy férfit látok, aki teljes páncélzatban van. Látszik a tekintetén, hogy mindenre elszánt, és harcra kész. Egy gyönyörű két-élű kardot emel le a falról, majd az arckifejezése hirtelen megváltozik. Megjelenik rajta a kétely, és a fejét kissé megrázza, mint aki nem érti, hogy miért is csinálja ezt, miért próbál meg egy teljesen értelmetlennek tűnő parancsot teljesíteni, miért is akar elindulni egy öngyilkos küldetésre.
- Semmit sem érnek.. Miért is próbálkozunk?- Hangja erőteljes, de átitatja a csalódottság, a kétségbeesés.
Ekkor egy taláros nő lép oda hozzá. Talán a szerelme.
- Ha sikerül, soha nem kell újra harcolnotok.- Hangja gyengéden cseng, érezni, hogy így próbálja megnyugtatni a kételkedő harcost. Ám ez nem olyan egyszerű, mint ahogy ő azt gondolja.
- És ha hazudott? És ha nem adja oda?- A feszültség egyre jobban tapintható kettejük között, és látszik, hogy a férfit egyre jobban hatalmába keríti a bizalmatlanság, a kétségbeesés, a kétely, és némiképp a félelem. Fél attól, hogy esetleg átverés az egész, és nem kapják meg azt, amit megígért nekik valaki.
- Bízz az angyalokban, Hóse!- Feleli elcsukló hangon a hölgy, mint aki nem is érti a kirohanás miértjét, de már a távolból érzi a dolgok végkifejletét."

Kissé csalódottá válok, hiszen ebből se tudok meg túl sokat, és kissé ijedt is, mivel tudom, hogy ők értettek olyan mágiákhoz is, amikhez én nem, és voltak fegyvereik, amik nekem nem igen vannak, de még ők is elbuktak.
Megpróbáltam megkeresni a kardot, de csak a nyomát találom meg a falon. Valami azt súgja, hogy Hosé nem jött vissza a küldetéséből, hiszen akkor itt lenne a kard is. Ám ahogy a falat végigsimítom, újabb párbeszéd szűrődik át a régmúlt homályából.

"- Csak feltartani tudjuk őket.
- Annyi tüzet csak az angyal tud csinálni."

Elég durva harcok lehettek itt, ám hiába próbálom a többi fegyvert is tüzetesebben megvizsgálni, de semmi új nyomot nem találok, ami közelebb vinne a dolgok megoldásához. Kissé csalódottan hagyom el a helyiséget, hisz már két teremben jártam, de közel sem tudtam meg annyi dolgot, amennyire számítottam.

Lépteimet az étkező felé irányítottam, melyről kiderült, hogy inkább konferenciateremként volt használatos, pontosabban itt beszélték meg a katonai, és taktikai dolgokat egy-egy lakoma közben. A terembe belépve is ebből kaptam egy kis ízelítőt újabb látomásom alatt.

" A szoba megtelt élettel, és az asztal körül minden ülőhely foglalt volt. A falaknál szolgák várták az esetleges utasításokat. A vacsora a megszokott módon zajlott. Hallani lehetett az evőeszközök zaját, és a poharak csörgését. Ám ez a vacsora nem igazán a vidámság jegyében telt. A levegőben érezhető volt a gyász, a bűntudat,  veszteségek neheze, a bűntudat, a félelem, a lemondás, és némi remény. Az arcokról leolvasható volt minden érzelem, a félelem, a bánat. A teremben a feszültség és az indulatok a tetőfokra hágtak.
- Nem fogunk többé küzdeni! Csak eldobjuk az életünket.- Üvölti az egyik férfi, miközben feláll a széke mellé.
- Náhum testvér, Isten dicsőségéért küzdünk!- Feleli egy másik, ám úgy látszik, hogy még Isten említése se túl meggyőző, sőt, inkább olaj a tűzre.
- De fölöslegesek a halálaink! Az a pirokinézis sem ment meg!- Üvölti vérbe forgó szemekkel, magából kikelve az első felszólaló. Nagyon úgy tűnik, hogy ő túl sok mindent, és túlontúl sok mindenkit vesztett e a szerettei közül ahhoz, hogy bármivel meg lehessen győzni őt a további harcok helyességéről.
- Az urunk átadja az erejét távozáskor. A kő majd segít.- Hallom egy újabb férfi hangját, aki bár nekem háttal ül, de a kisugárzása oly erős, hogy még engem is majd leterít a lábamról. Nyugalmat és erőt sugároz, melynek hatására a teremben is mintha csillapodni tűnnének az indulatok."

Ám ekkor ismét az üres teremben találom magam. Túl sok érdekes dolgot nem is találok itt. néhány ezüst evőeszközt, és pár faragványt, de mivel semmi újabb utalás nincs, ami hasznos lenne, ezt a termet is hamar otthagyom. Ám mielőtt választanék, úgy döntök, hogy itt az ideje, hogy én is egyek pár falatot, és pihenjek egy keveset.
Már csak két választásom van. Mindkettőtől viszolygok, de addig nincs kedvem a sötétség birodalmába belépni, amíg minden apró részletet nem ismerek, amit itt megtalálhatok esetleg. Ehhez pedig a negyedik termet is meg kell látogatnom. és csak reménykedhetek benne, hogy a koporsók lakói nem most szeretnének felkelni, és elindulni sétálni, vagy esetleg mosdóba, vagy élelemszerző körútra.

Ám a terem ajtaján belépve képek sora ostromolja meg az agyam, amik egy összefüggő történetet adnak ki.
"Több száz Mélységi hömpölyög az emberek felé. És a katonák készenlétbe állnak. Ám ekkor egy lángoló, aranyló lény suhan el felettük. Megáll a Mélységiek felett, ám azok hiába próbálják elérni, a csápjaik az angyal fényétől elporladnak.
Az angyal ekkor egy kardot vesz elő, majd suhint vele egyet, melynek hatására a polipok helyén csak egy alaktalan massza marad. Ám mindennek megvan az ára, az angyal fénye kialszik, és az emberek már csak a lefelé hulló kardot látják, és egy fényes követ. de ahogy próbálnak közelebb jutni a szent tárgyak felé, a massza alól egy újabb mélységi bújik elő. Ezek szerint mégsem sikerült mindet kiirtani."

A látomásom amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan véget is ért.Kissé csalódott vagyok, de kissé örülök is, hiszen a kirakós egy újabb darabkája került a helyére. Így már valamennyire kezdek tisztán látni, és magamban megpróbálom össze szedni, hogy mit is tudtam meg eddig.
Az ősi időkben egy angyal megpróbálta megmenteni a Föld népét, de ez az életébe került. Ám a két-élű kard, és a kő az angyal erejével itt maradt. Ezeknek a segítségével próbálták meg megfékezni a Mélységieket, de az egyik ilyen csatában a kardnak is nyoma veszett, hiszen valószínűleg Hosé nem járt sikerrel, és az életét vesztette ő is.
Az itt élő fajok kezdték elveszíteni a reményt, de ennek ellenére mégiscsak kifejlesztették a pirokinézist. De ez sem bizonyult elégségesnek, hisz ezzel sem tudtak annyi tüzet létrehozni, amennyire szükségük lett volna. Ám mivel eddig csak itt láttam ilyen lényeket, ezek szerint azt az egyet el tudták érni, hogy ezek a lények ne tudjanak innen kijutni. És valószínűleg a vízköpő pedig azt hivatott teljesíteni, hogy senki ne tudjon bejutni. Bár ezt csak több-kevesebb sikerrel érte el, hisz én is, és az öreg is bejutottunk. és ki tudja, hogy mi történne akkor, ha esetleg valami őrült jutna be ide, és valahogy kiengedné ezeket a lényeket azt gondolva, hogy a két-élű kard Azrael kardja lehet esetleg. Bár ez eddig eszembe se jutott, de most nekem is szöget ütött a fejemben. De ennek ellenére, most nem a kard iránti vágy hajt, hanem az, hogy ezeket a lényeket még azelőtt elpusztíthassam valahogy, még mielőtt valaki rászabadítaná őket a világra. Ebben a szobában is körbe járok, de itt sem találok olyan dolgot, ami bármi pluszt adhatna az eddig összerakott képhez, így nem kis aggodalommal és félelemmel a szívemben elindulok az utolsó terem felé, hogy belevessem magam a sötétségbe.

Bár ég a fáklyám, de mégse látok meg semmit, hiába próbálom meg kitalálni, hogy mi is rejtőzhet az ajtón belül. Mély lélegzetet véve lépek beljebb, és abban a pillanatban rogyok le a földre. Hirtelen minden erő kiszáll belőlem, és nem tudom magam megtartani. Egy fényes villanást látok, és hirtelen mintha egy olyan teremben lennék, amit a végtelen fényesség tart össze. Előttem pedig egy nálam sokkal magasabb személy áll. Lassan és óvatosan talpra állok, és a lélegzetem is eláll. Oly gyönyörű és fenséges az előttem álló lény, hogy hirtelen megszólalni se merek.
- Lyliana Silverfalls!- Zengi tiszteletet parancsoló hangján. Még a vér is meghűl az ereimben.
- Tiszteletem! Mit tehetek önért?- Kérdem kissé megszeppenve. Hangom remeg az izgatottságtól, az arcom kezd lesápadni.
- Életedben talán először és utoljára látsz angyalt, és ez az első kérdésed?- Hangja némi meglepettséget sugall, mintha nem erre a kérdésre számított volna.
- Igen, mivel sejtésem szerint nem ok nélkül kerültem ide.- Próbáltam meg tisztelettudóan felelni.
- Nos, bejöttél idáig. A követ szeretnéd, igaz?- Hangzott el a következő kérdés.
- Igazából a pirokinézis iránti tudásvágy hajt leginkább.  Valamint szeretném folytatni azt a kutatást, amit Azelais Phoenix elkezdett, hogy a munkája ne vesszen kárba.
- Mire akarod te azt az erőt, Lyliana Silverfalls?- A hangja talán még erőteljesebben zengett, mint eddig.
- Mivel láttam,  hogy mik lapulnak itt, ezért szeretném megvédeni a Föld lakóit ezektől a lényektől.
- Tényleg ez a szíved vágya? Nem titkolsz el semmit?- Kérdi szigorúan. Arckifejezése megváltozik, az egyik szemöldökét feljebb húzza, mintha átlátna rajtam, mint egy szitán. Mintha nyitott könyv lenne előtte az elmém és a vágyaim. Mintha minden rejtett gondolatomat ismerné.
- Eleinte valóban hajtott a bosszúvágy is, de mikor elolvastam sok könyvet és leírást,  és azután,  amiket itt átéltem,  rájöttem,  hogy az nem megoldás a problémámra.
- Kész vagy az életedet is áldozni?
Ez a kérdés meglepett, és kis gondolkodásra késztetett, de nem késtem sokat a válasszal se.
- Mivel a családom kitagadott, és értéktelen tagja vagyok a klánnak,  így igen. Csak két dolgot sajnálok. Az egyik, hogy nem tudom teljesíteni Azelais végakaratát, a másik pedig az, hogy nem tudom megtartani a húgomnak tett ígértem, és nem tudok tőle elköszönni.
- Felelj három kérdésemre!
- Rendben van.- Válaszoltam kissé meglepődve.
- Miért gonosz a világ?- Tette fel az elsőt.
- Nem a világ gonosz,  hanem vannak olyan emberek,  akik az erejüket és tudásukat önös,  önző célokra használják fel.  De ahogy a fény se lehet sötétség nélkül, így jóság sem lehet gonoszság nélkül.  Mindenkiben megvan a választás lehetősége,  hogy hogyan cselekszik.
- Kitől származik minden jó?- Hangzik el rögtön a második is.
- Ugyan attól, akitől minden rossz.  De mindkettő gyökerét magunkban kell keresnünk.
- Röviden felelj hát! Mitől lehetne jobb a világ?- Hallom egyből a harmadik kérdést is.
- Szerintem így jó a világ,  mert félek tőle,  ha több ember fedezné fel magában a jóságot,  akkor felborulna az egyensúly, és a világ káoszba fordulna.  És sajnos ezek a népek soha nem lesznek képesek úgy élni,  hogy mindenki csak jóra használja a tudást,  így mindig is fognak olyanok születni,  akik idősebb korukban a gonoszság,  a bűn útjára lépnek,  engedve a bennük lakó rossznak.  De ezt senkiből nem lehet kiirtani, saját döntésük, melyik útra lépnek.- Reménykedem, hogy bár nem volt olyan rövid a válaszom, de tetszeni fog az angyalnak.
- Naiv vagy még, elf. Naiv, de a szíved a helyén van, Megkaphatod a követ, de amíg magadra támaszkodsz, soha nem fogod tudni teljesen kihasználni. Most pedig menj! Győzd le a mélységit!
- Igazából a húgomra és Azelaisra gondoltam, mikor beléptem a Melek terembe.  De megkérdezhetem, hogy én hogy tudnám legyőzni a mélységit, mikor Azelaist, aki sokkal erősebb és bölcsebb nálam, őt is megölték?
- A tudós-elf azt gondolta, hogy saját erejéből elbánhat a lénnyel. Azt hitte, hogy magát kell bizonyítania. Végül ő maga lett a saját veszte. Neked még van esélyed, de csak ha másnál keresed a megoldást.
- Kinél keressem?  És hol találom meg a követ ha az kell ahhoz, hogy le tudjam győzni őket?
- A kő a kezedben lesz. A megoldásra magadnak kell rájönnöd.
- Nagyon szépen köszönöm a segítséget. - Hajoltam meg mélyen az angyal előtt.
- Menj Isten békéjével!
A látásom újra elsötétült, majd ismét a sötét terem padlóján találom magam. A kezemben érzem, hogy a kő tényleg benne van. De az angyal mondatait, és kérdéseit nem igazán tudom értelmezni viszont arra rá kell jönnöm, hogy jó pár olyan kérdés volt, amit fel kellett volna tennem, de mégse tettem fel. Legfőképpen azt, hogy ki is volt ő valójában, és hogy hogyan tudom elolvasni azt, amit eddig nem tudtam, és hogy honnan jöttek, és mit akartak jelenteni a látomások.

Továbbra sem láttam semmit. Valahogy a szemem nem volt képes hozzá szokni az itteni sötétséghez, és a fáklyám se adott kellő mennyiségű fényt ahhoz, hogy át tudjam látni a terepet, így azt sem tudhattam, hogy mekkora ez a terem, vagy hogy van-e benn valami. Az ajtó felé nézve pedig még rosszabb lett a helyzet, ugyanis a kinti félhomály is vakító fényességnek tűnt ebben a feketeségben. Azt azonban továbbra se tudtam, hogy innen hova tovább, ugyanis a híd leomlott, másik kijáratot pedig nem láttam sehol.

Ám ekkor az a megérzésem támadt, hogy a híd és a lépcső áll. Nem értettem, hogy ez hogy lenne lehetséges, de gondoltam, annyit megér az ügy, hogy a trónteremből ránézzek. És legnagyobb ámulatomra, tényleg állt az egész építmény. Nem értettem, hogyan is lehetséges ez, de ha már így volt, elindultam vissza fele.

Ám ahogy ráléptem az emelvényre, abban a pillanatban hátra is hőköltem egy pillanatra, ugyanis egy semmihez nem fogható kavargó, folyton változó lényt láttam, ami oly rémisztő hangot adott ki, melyet még a legrosszabb rémálmomban sem hallottam. Viszont megkeményítem a lelkem, és három személyre koncentrálok, miközben a követ magam elé tartom. A húgomra Miu-ra, Azelais-ra és az angyalra.
Ám ahogy a Mélységi egyre közelít, és csápjaival már majdnem elér, egy olyan szintű félelem fog el, hogy hirtelen minden erőm elhagy, és térdre esek. Velem szemben csak a fehér szemét látom, amivel mintha csak a fejembe próbálna bejutni.
- Azt hiszed az a szánalmas valami hasznos ellenem? - Hangja mintha mindenfelől szólna, még a fejemből is. Ez roppantul rémisztő, de megpróbálom nem kimutatni, hogy félek.
- Biztos vagyok benne, hogy a szeretetem segítségével, és a kő erejével, ha nem csak magamra gondolok, hanem azokra is, akik fontosak voltak nekem, és akik most is fontosak nekem, és ha nem önös érdek miatt akarlak elpusztítani, vagy nem önös érdek miatt akarom használni a követ, akkor az angyal segíteni fog nekem, és le tudlak győzni.
- Érdekes. Szerinted hol az angyal?
- Bennem él.- Üvöltöm, miközben egyre erősebben koncentrálok a kőre.
- Bolond! Mit gondolsz, van egy angyalnak ereje? Tudod hol van? A sötét teremben megláncolva, megőrülve. Ahogy te is. Már csak idő kérdése, és az elméd megadja magát.
- Nem hiszek neked, az előbb beszéltem vele, és tudom, hogy segíteni fog, ha hiszek magamban, és benne.
- Honnét tudod, hogy nem az őrület beszélt belőle? Hogy annak a kőnek tényleg van hatalma?
- Mert bízom magamban, és bízom az angyalban is. És érzem, hogy a kő ereje kezd elvegyülni az én erőmmel, és egymást növelik.
- Azt honnét tudod, elf, hogy nem minden, amit érzel, az én illúzióm?
- Amíg fel tudom idézni húgocskám arcát, addig biztos vagyok benne, hogy ez nem illúzió.- Erre a válaszomra mintha még a falak is rajtam nevetnének, olyannak hangzik a lény gúnyos kacaja.
- De aranyos. Azt hiszed, hogy ember vagy angyal bármit is ér ellenem? Beképzelt senkiházik vagytok ti, humanoidok.
- Nem vagyunk beképzeltek, legtöbbünket a szeretet, és egymás féltése vezényel az életben.
- Bolond. Túl naiv. De gyere, tégy amit csak akarsz.
Az összes energiámat a kristályon átvezetve a lény szemének a közepe felé irányítom, és csak ennyit üvöltök szinte sikítva:
- Most segítsetek nekem!
Borzasztóan erős lángcsóva csap ki a kőből, a lény szeme felé. A lángok perzselőek, te is érzed a hőt, mintha téged magad is megégetett volna. A szörnyeteg viszont csak áll, ugyanúgy.
- Mondtam, hogy szánalmas. Azt sem tudod, kitől van az erőd. Nem is érdemled meg a figyelmem.
-Azrael, kérlek, most segítsd meg szegény gyermekedet, hogy le tudja győzni ezt a lényt, hogy még véletlenül se legyen esélye és ne tudjon kiszabadulni e börtön falai közül!- Másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy tőle van az erőm, hisz a történetek is arról szóltak, hogy az angyalok támogatták az embereket a Mélységiek legyőzésében.
- Nem az angyalok gyermeke vagy, értetlen.
- De, minden humanoid az angyaloktól származik, és csak ők adhatnak elég elég, hogy az ilyen mocskos férgeket, mint amilyen te is vagy, le tudjuk győzni!- Üvöltöm magabiztosan, miközben még erősebben gondolok minden családtagomra, minden általam ismert lényre, akik valaha segítettek nekem bárhogyan is, minden fajra, akiket meg akarok menteni, és minden személyre, akiket láttam a látomásaimban, illetve minden angyalra, akikről itt olvastam, kérve őket, hogy most segítsenek nekem, hogy le tudjam győzni a gonosz egyik szolgáját.
- Azt hiszem elég ebből a komédiából. Általam meghalni sem vagy méltó. Vidd azt a szánalmas követ is.
Ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban minden elsötétedett előttem, és hirtelen az erdőben találtam magam tele égési sérülésekkel, és égő ruhával.. Már csak ez hiányzott. Akkor irány vissza a torony, ezt nem hagyhatom annyiban. Ám bármennyire is futottam felé, de valahogy mégsem sikerült közelebb jutnom, szinte semennyit.
Elkeseredettségemben magamhoz szorítom a követ, hátha annak a segítségével sikerül vissza jutnom a toronyba, vagy legalább az angyallal beszélni. Ahogy erősen koncentrálok hirtelen újra a világos teremben találom magam, ám most eléggé megváltozott a helyzet. A fenséges angyal helyett  kicsavart lényt találok, akit láncok fognak körül, és fekete vér csepeg a testéből több helyen
- Mit akarsz még?- Kérdi nem épp kedves hangnemben. Szinte érezni lehet a gyűlöletet és a megvetést.
- Kerüljön bármibe kiszabadítalak, és megmentem az elméd attól a féregtől, csak engedd, hogy segítsek.
- Miről beszélsz? Kit akarsz te megszabadítani? A te lelked van bűnben, humanoid.
- Miért lenne benn az én lelkem? Én csak megpróbáltam legyőzni a lényt, miután elindultam, hogy megkeressem a remetét, akitől tanulni szerettem volna.
- Elbizakodott vagy és öntelt! Mit gondolsz, mit érsz itt? Vagy én?
- Azt nem tudhatom, hogy mit érek én itt, vagy akár a Földön, de azt tudom, hogy csak az veszít, aki feladja.
- És az aki bolondul magában bízik! Láttam már számtalan hozzád hasonlót. A legtöbbje most a pokolban van vagy démonként járja a világot.
- Én nem csak magamban bízok. Én a szeretet erejében, az összetartás erejében bízok. bízok benned is, és bízok a kő erejében is, még akkor is ha a látomásaimban számtalanul voltak, akik nem bíztak bennetek angyalokban. Én tudom, és bízok benne, hogy még most is oly fényesen ragyogtok a dicsőségetekre, ahogy régen ragyogtatok, és remélem, és bízom abban, hogy még most se vesztettétek el szereteteteket a humanoidok iránt, és még mindig tudtok minket támogatni a gonosz szolgái ellen.
- Te semmit sem tudsz, tünde. Nekem nincs hatalmam. Egyikünknek sincs. Amíg ezt meg nem érted, nincs tárgyalni valóm veled. - Hangja hideg és elutasító, mint akit megbotránkoztattak.
- Nincs erőd? De hát láttam a faragványokon, és a látomásokban? Akkor hát hogy tudták bezárni oda a lényeket, ha nem a ti segítségetekkel?
- Az nem a mi erőnk, hitetlen humanoid.
- Akkor kié?
- A mi Urunké, az Atyáé.
- Róla azt hiszem abban a Biblia című könyvben olvastam, de én egyszerű elfként sajnos nem tudtam értelmezni azt a könyvet.
- Valamiben csak hiszel?
- Sok mindenben hiszek, de legfőképp azt hiszem a szeretet erejében.
- Az kevés. Majd gyere vissza, ha komolyabb elhatározásaid vannak, addig esélyed sincs.
- A szeretet ereje nem elég erős ahhoz, hogy meg tudjam menteni azokat akiket szeretek ezektől a lényektől? De hát miért?
- A szeretet csak az érző rendszerek közötti kapcsolat. Nem hordoz erőt. Hasznos, feltétlen, de mit sem ér, ha veszélyben vagy.
- És azt nem tudom energiává alakítani? Akkor hogyan értetted azokat a mondatokat, amiket mondtál? És mi a neved, ha meg szabad kérdeznem, és nem vagyok tiszteletlen?
- Miért tudnád energiává alakítani? A mágia pecséteken alapul, leány. Az igaz nevem elfeledtem, de Esthajnalcsillagnak szólítottak a régi emberek.
- Gyönyörű neved van. Én is tudok pár varázslatot, de soha nem használtam eddig pecséteket. És kire gondoltál, amikor azt mondtad, hogyha csak magamra támaszkodok, akkor nem tudom a kő teljes erejét hasznosítani? Én ugyanis a szeretteimre, és rád gondoltam. továbbá Azraelre, hacsak te nem vagy azonos vele, mert úgy sejtem, hogy a két-élű kard, amit Hosé használt, az övé lehetett.
- Használtad a pecséteket, úgy varázsoltál. A kard pedig Azrael testvéré volt, de azt ember kezébe én nem adnám. Azt én magam használtam. A kő erejét? Így sehogy. Neked kell rájönnöd. Idővel.
- De így, hogy nem a toronyban van a kő, így is benn marad a Mélységi?
- Nem. Reménykedjen, hogy valaki képes lesz megállítani.
- Akkor azonnal tennünk kell valamit? De mit tehetnénk? Tudom, hogy nem voltam valami jó ebben az életben, és egy jó ideig csak a bosszúvágy éltetett, de most bármit megadnék azért, hogy megmenthessem a Földet attól a bestiától.
- Rohanjon a királynője elé, és szerezzen segítséget! Maga itt nem győzhet.
- Félek, ő nem hinne nekem, főleg, hogy a klánom kitagadott engem. Ezt valahogy nekem kell megoldanom, még ha bele is halok, akkor is. Meg tudnék egyezni valakivel, hogy feláldozom az életemet, ha segít legyőzni a Mélységit?
- Akkor keress valakit az emberek között. Csak fölöslegesen halna meg egyedül.
- Senki nem hinne nekem. Aki meg esetleg hinne nekem, őt meg nem akarom veszélybe sodorni. Illetve már meghalt a másik olyan személy, aki hinne, és segítene nekem.
- Meddig mész ellenem, Lyliana Silverfalls? - Kérdi, lassan ellentmondást nem tűrő hangon.
- Nem ellened szeretnék menni, de a húgomat nem áldozom fel, Azelais pedig már halott. Más pedig nem hinne nekem.- Mondom, miközben a kétségbeeséstől már a könnyeim hullanak.
- Hát ha nem akarod, hogy a húgod meghaljon, hát rögvest siess a déli emberekhez! Éjt nappallá téve fuss, és meg csak aludni állj! Szólj az ezüsthajú embernek, hogy egy mélységi elszabadult!
- Értettem, de mit tegyek ha ők se hisznek nekem, vagy az ezüst hajú ember meghalt? És milyen néven keressem?
- Hinni fognak. És él. Csak mondd azt a kapuban, amit meghagytam neked! Jönni fog, hidd el.
- Rendben van. Akkor azonnal indulok.- Feleltem kissé megnyugodva, de tettre készen.
- Menj, tünde! Siess!

Ezután a mondat után újra az erdőben találom magam. Ez már meg sem lep, hiszen annyi furcsa dolog történt velem a napokban, hogy már szinte semmin nem lepődök meg. De tudtam, hogy most nincs időm a késlekedésre. Azonnal neki is indulok a megjelölt cél felé, de még úgy is három napon keresztül tart az utam, hogy még csak enni vagy aludni se állok meg. Ám ahogy be szeretnék menni a kapun, rögtön őrök állják el az utamat.
-Üdvözletem! Esthajnalcsillag küldött az ezüst hajú emberhez, és azt mondta, hogy mondjam meg, hogy a Mélységi elszabadult.- Lihegem kissé kimerülve.
- Vagy bolond, vagy fanatikus. Szólj egy lelkésznek, Georg! - Mondja az egyik a másiknak, mire a nevezett elrohan, majd egy kék palástos alakkal tér vissza
- Mi a gond, leányom? - Kérdi a korosodó palástos alak.
- Üdvözletem. Esthajnalcsillag küldött, azt mondta, keressem meg az ezüst hajú embert, és mondjam meg neki, hogy egy mélységi elszabadult. Azt mondta, itt érteni fogják, és hinni fognak nekem.- Mondom kissé sírós hangon, miközben a pillantásom a kőre téved, amit még mindig a kezemben szorongatok.
- Itt várj! - Most ő siet el, és öt perc múlva ér vissza, mellette egy magas, ezüstös hajú fiatalember jön.
- Mélységi? - Kérdi az.
- Üdvözletem. Esthajnalcsillag küldött, azt mondta, keressem meg az ezüst hajú embert, és mondjam meg neki, hogy egy mélységi elszabadult. Azt mondta, itt érteni fogják, és hinni fognak nekem.- Mondom el már harmadszorra is, és kezdek kissé idegesebb lenni.
- Hmm. Ha igaz, amit mondasz, a baj kisebb, mint látod, tünde hölgy. Könnyedén elintézzük.
- De hogyan? Nekem még megsértenem sem igen sikerült, pedig nálam van a kő..
- Mit ér az a kő Isten hatalmához képest? - Kérdezi úgy, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon.
- Szóljatok a különítményemnek! Ide a kapuhoz! Lovakkal együtt, az enyémet is hozzák! - Monda az egyik őrnek.
- Az angyal is valami hasonlót mondott.  De ha nem vagyok tiszteletlen, ki vagy te jó uram? És megengednéd, hogy veletek menjek?
- Jöhetsz, de ne avatkozz bele, csak veszélybe sodornád magad. A nevem pedig Esroniel von Himmelreich.
- Rendben van. És remélem, hogy az angyalt is ki tudjuk szabadítani.
- Talán. Nem ígérek semmit. - Ekkor vágatnak elő az emberei, öt páncélos alak, kiváló lovakon.
- Üljön fel az egyik testvér mögé, és kapaszkodjon! -Mondja, és maga is lóra száll.
Felülök az egyik férfi mögé, és megkapaszkodok, ahogy csak tudok. Remélem, hogy időben oda fogunk érni.
Egy nap vágtatás után érünk be az erdőbe, de legnyagyobb meglepetésemre egyszer csak megállunk.
- Nem vagyunk már messze! Itt letáborozunk.
- Rendben van. Bár én kicsit aggódom, hisz az angyal azt mondta hogy ne álljak meg aludni se.
- Ne félj. - Ennyit mondd, majd utasításokat ad az embereinek.
- Vagy esetleg kérdésed van?
- Hát igazából még mindig nem értek mindent tisztán.  Elég sok mindent átéltem és láttam ott a toronyban, de nem értem a dolgok lényegét, és hogy mit rontottam el.
- Nyilván meghaladtad a határaid. Ha túlteljesítesz, könnyedén a veszted okozhatja. Azokból az égésekből pedig arra tudok következtetni, hogy örülhetsz, hogy életben maradtál.
- Hát igen, nem volt könnyű dolgom.  Főleg a torony előtt a vízköpővel, és benn a mélységivel.
- A vízköpő semmi. Nyilván gondatlan voltál, és belesétáltál a mélységibe. Öreg hiba ez.
- Eleinte nem volt baj, és nem bántott.  Csak miután a trónterem utáni szobákat is átnéztem, és csak azon a termen keresztül tudtam volna kijutni, ahol ő volt csak akkor volt baj.  Akkor is azt mondta, hogy nem vagyok méltó még ahhoz se, hogy megöljön.
- Nem bántott? Már akkor megfertőzte az elméd, amikor a közelébe értél. Éreztél olyat, hogy vissza kellene fordulnod közben?
- Igazából le akartam győzni, hogy ne bánthasson senkit. Csak a szeretteimre és az angyalra gondoltam semmi másra.
- Pedig szívedben gyűlölet lakik.
- Ezt hogy érted? Már nem akarok bosszút állni mindazokon akik bántottak. Rájöttem hogy az nem megoldás semmire.
- Valóban? Valóban nem akarsz bosszút állni senkin?
- Már nem.  Rájöttem, hogy az nem hozna megnyugvást a számomra.
- Mondd csak, valóban megbízol te bennünk?
- Bízok bennetek, mert az angyal küldött hozzátok. És reménykedek, hogy valóban le tudjátok győzni a Mélységit.
- Ha bízol bennünk, miért szorongatod annyira azt a követ?
- Mert úgy érzem, hogy szükségem lesz rá, hogy pár dolgot még megérthessek.
- Mit is akarsz te megérteni pontosan, leány?
- A torony történetét, és az angyal szavait.
- És ahhoz kell egy kő? Egy földi vacak?
- Igen. A torony története és az angyal is utalt a kőre. És az angyal adta ezt nekem.
- Ha valóban egy mélységivel volt összezárva, akkor már csak egy visszhangja önmagának.
- Láttam őt teljes valójában is. Nem csak megkötözve.
- Illúzió lehetett. Minden angyal, aki tehette, már rég az Úr mellett szolgál a mennyei karban.
- Ha illúzió lett volna, nem lenne nálam a kő. És nem láttam volna, hogy mi történt a toronyba régen.
- Higgy amit akarsz, gyermeteg lélek, de nem gyújtottad volna fel magad, ha így lenne...
- Azt hiszem a lényt is megsebesítettem.
- Azzal? Egy kollégámat nem tudnád eltalálni, nem egy mélységit...
- Pedig ez így történt. De úgy érzem inkább te nem bízol bennem.
- Őszintén? Nem. Ez egy olyan dolog, ami jóval túlmutat rajtad. Vagy rajtam.
- És akkor hogy akarjátok legyőzni?
- Nem mi fogjuk legyőzni.
- Akkor miért kellett elmennem értetek?
- Mert te nem voltál hajlandó elfogadni azt, aki minket küldött. Csak Ő parancsolhat valami ilyennek. Nem angyalok, nem én, nem te.
Erre már nem tudtam mit felelni, és alapból kezdett idegesíteni a férfi öntelt magyarázata, és eszmefuttatása, és valahogy úgy éreztem, hogy hiába is győzködöm, úgyse tudom meggyőzni őt az igazamról. Ezért inkább félre vonultam. Megpróbáltam ismét segítséget kérni az angyaltól, mert még mindig sok mindenben bizonytalan voltam.
Most nem tűnök el, az angyal hangját most csak a fejemben hallom.
- Miért hívsz?
- Mert nem értek semmit. A férfi, akit ide hívattál azt mondta, hogy ők se tudják legyőzni a mélységit. És a követ is becsmérelték. És rád is azt mondta hogy csak illúzió vagy. Nem igazán hisznek nekem. Mit tegyek? Mit tegyek, hogy megértsem a dolgokat és hogy bebizonyítsam nekik, hogy igazat mondok?
- A férfiaknak igazuk van. Azért hívtam őket. Az ezüsthajú igaz Isten előtt, és az ő imáján keresztül a porba sújtatik a mélységi. Én magam korábbi énem árnyéka vagyok, tehát igaza van. Így a kő sem az igazi már. Hogy megértsd, csak el kell fogadnod azt, ami a szemed előtt van.
- De azt sem hiszik el, hogy szembe szálltam a mélységivel és megsebesítettem.
- Honnét veszed, hogy megsebesítetted? - Kérdi érdeklődő hangnemben.
- A mélységieket csak teljesen legyőzni lehet, megsebesíteni nem.
- Láttam hogy megsebesült. De áruld el kérlek van valami esélyem, hogy megtanulhassam a pirokinézist, vagy engem is bolondnak fognak tartani ugyanúgy, mint a remetét?
- Már meg is tanultad. Használtad a mélységi ellen. - Majd kis szünet után folytatja.
- De hidd el, közel sem jártál a megsebesítéséhez.
- Akkor tehát ugyanolyan hasztalan vagyok itt is, mint a klánomban. - Mondom, miközben megpróbálom elrejteni a könnyeimet.
- Én magam is hasztalan vagyok az uram ereje nélkül, hisz látod, mi lett belőlem. Neked viszont van szabad akaratod, csak meg kell találnod az utat, amit követhetsz. Nem építhetsz olyan kis lépésekre, mint a szeretet vagy a bosszú. Ahhoz, hogy jót tégy, magadnak kell jóvá lenned.
- De hogy tudnék jobb lenni ha se téged, se a Föld lakóit nem tudom megmenteni? Ugyanolyan bolondnak érzem magam, mint a remete volt. Ráadásul ahelyett hogy megöltem volna, rászabadítottam a világra a gonoszt. Feladtam a bosszúval kapcsolatos terveimet, de így se mehetek vissza a klánomban, így sincs hova haza mennem, így is csak földönfutó hajléktalan vagyok. Egy bolond, aki erősebbnek és jobbnak gondolta magát, mint ami. Csak egy gyenge lány vagyok, semmi más. -Sírtam el magam most már rendesen. Már nem volt értelme elrejteni a könnyeimet.
- Visszafogadnak a tieid. Te is druida vagy, a  természet papja. A természet is Isten megnyilatkozása. Nektek tündéknek így hagyta meg. Kérj kegyelmet a királynődnél, és senki nem küld majd el többé! Neked kell ezt a lépést megtenned.
- Tudod, valójában nem voltam soha gonosz. Egy gyermeki tettem miatt lett vörös a hajam, és kezdtem el tudni varázsolni a tűzzel. De a klánom tagjai közül sokan ezt a gonosz jelének vélték, megpecsételtek ezzel és minél többet hallottam, annál jobban elhittem, és egyre inkább azzá váltam.
- Azt, hogy egy vidéki tünde klánban mit gondolnak, ne vedd mércének. Amikor még én szabadon jártam se volt másképp. A fővárosotokban ezzel nem foglalkoznak. Vagy végső soron menj vissza az ezüsthajú emberrel az ő városába.
- Hogy tudom újra használni a pirokinézist? Meg szeretném mutatni Azelais klánjának, hogy ő nem volt bolond, és nem csak egy álmot kergetett, hanem valóban létező mágiát keresett. Bár már meghalt, de így talán nyugalomra talál.
- Keresd az elmédben a pecsétet hozzá, és én még egyszer, utoljára a saját kivetülésem felhasználva segítek neked. Utána szorgos tanulással elsajátíthatod teljesen.
- Nagyon szépen köszönöm a segítséget. Bár nem hiszem, hogy elmennék a városba, hiszen nekem az erdő a mindenem. De remélem találok valakit, vagy leírást, hogy meg tudjam tanulni teljesen ezt a mágiát. És még egy kérdés. A te segítségeddel tudtam elolvasni az idegen írást, és te mutattad az illúziókat a múltról?
- Igen. Az egyik emberem emlékeit láthattad.
- Köszönöm szépen hogy megmutattad. Tanulságos volt.
- Remélem az épülésedre szolgált. -Pár perc szünet után ismét megszólal.
- Áh, el is feledtem. hamarosan találkoztok majd velünk. Csak várjatok türelemmel!
- Ennek örülök. Akkor talán Azrael is magához veszi a kardját. Tudod nagyon sokan keresik, és sokan nem túl nemes céllal.
- Hamarosan meglátod, tünde. Menj békével!
- Köszönök szépen mindent Esthajnalcsillag.
Az angyal hangja közben egyre jobban elhalványul. Mivel mást megoldást nem látok, így vissza megyek a csapathoz.
Reggelig pihenő volt, majd hajnalban már el is indultunk tovább. Ám alig mentünk egy keveset, hirtelen furcsa érzés kerített a hatalmába. Újra félelem töltötte el a szívem, és a lábaim remegtek a félelemtől. Próbáltam nem kimutatni a félelmemet, de nem tudom, hogy ez mennyire sikerült. Most valahogy még szörnyűbb az egész. Éles sípoló hang, erős fejfájás, villódzó fények. És ahogy körbe nézek, szinte mindenki arcán félelem, és aggodalom tükröződik. Újra erősen hallom a suttogást, melyet még most se értek.
- Énekeljetek! - Hallom az ezüst hajú vezető kiáltását, majd valami vallásukbéli dalba kezd, amit a többiek követnek is.
Mivel nem ismerem a dalt, érdeklődve figyelem az események alakulását.
A dallam elnyomja a fejemben a különös dolgokat, és látom, ahogy a fák közül, nem messze tőlem egy gigantikus csáp emelkedik ki. Nem is tudom elképzelni, hogy fért el ez a dolog ott lent. És hogy mi volt az, amit pontosan láttam, mert az ennél kisebb volt, az tuti.
Egyenlőre csak figyelem az események történését, és nem lépek közbe, de a követ egyre szorosabban tartom, hátha mégis szükség lesz arra is.
Egy letarolt tisztásra érünk, és ahogy meglátom a lény valódi nagyságát, szívemet még erősebben szorítja össze a félelem. Ám az emberek Esroniellel az élükön leugranak a lovaikról, és ugyanazt énekelve, amit eddig, folyton a lény felé mennek. Továbbra is velük megyek, és amikor egy csáp felénk lendül, önkéntelenül is összébb húzom magam. Ám a férfiak fölé érve a csáp atomjaira omlik. Csak ekkor veszem észre, hogy aranyló aura vesz körbe bennünket. Ekkor férfi még hangosabban kezd el a számomra ismeretlen nyelven kántálni, aminek hatására a csápok még inkább vissza húzódnak, és a felhők eltűnnek az égboltról. Arany sugarak csapnak le az égből, és a lény végleg eltűnik. Amikor vége mindennek, a férfiak abbahagyják az éneklést. Ám én csak állok értetlen arckifejezéssel.
- Nem mi öltük meg. - Mondja Esroniel.
- Azt láttam, de nem értem, hogy mi volt. Mondjuk én egyszerű tünde druida, valószínűleg túl kevés vagyok ahhoz, hogy ilyesmit megértsek.
- A ti erőtök sem kevesebb, ugyanattól jön. Ha egyszer erősebb leszel, megérted. Vidd a királynőhöz a hírt, hogy a déli emberek legyőzték a mélységit a királyságában. Isten áldjon, druida!
- Viszont látásra és sok szerencsét önöknek.
Már csak annyit veszek észre, hogy a férfiak mint a lovukon ülnek, és addig nézek utánuk, amíg el nem tűnnek a szemem elől. Ekkor elindulok vissza a Phoenix klánhoz, hiszen Dryaddal megbeszéltem, hogyha életben maradok, akkor folytatja a tanításomat. És meg akarom nekik mutatni, hogy a remete nem egy álomvilágban élt, és valóban létező dolog után kutatott. Utána pedig valószínűleg megfogadom Esthajnalcsillag tanácsát, és beszélek a királynőmmel, hogy mit tudnék tenni az ügyemben.

Minden gond nélkül sikerült épségben vissza érnem a Phoenix klánhoz, és lépteimet rögtön Dryad úr házához irányítottam. Nem is időztem sokat, és rögtön be is kopogtattam a már ismerős házba.
- Ki az?- Hallom is egyből a választ.
- Lyliana Silverfalls vagyok. - Felelem.
- Kerülj beljebb, leány!
Ahogy belépek a házba, már meg sem lepődök azon, hogy Dryadot az asztalnál találom, miközben olvas.
- Üdvözletem Dryad úr. Épségben visszatértem.
- Ezt jó látni, meséljen.
- Elég sok minden történt. Sajnos Azelais úr nem élte túl, de a naplóját, és két értékes könyvet megtaláltam. Továbbá meg tudom mutatni, hogy a nem csak egy délibábot kergettet.
- Mutass valamit! - Mondja, miközben hangjában kis kételkedés hallatszik.
- Jöjjön utánam. - Mondom. Majd az udvaron biztos helyre összerakok egy adag fát, és miután elő veszem a követ, erőteljesen Esthajnalcsillagra koncentrálok, majd az erőmet a kövön keresztül a fára irányítom.
A fa egyből meg is gyullad, a kő pedig kezd elhalványulni a kezemben.
- Nos, ez valóban működik. - jegyzi meg Dryad - Viszont nem tűnik olyan hatalmas erőnek.
- Mert még elég sokat kell tanulnom, hogy teljesen tudjam. Ez még csak a mágia alapja.- Felelem határozottan.
- De a könyveket is meg tudom mutatni.
- Kérlek.- Hangjában most inkább a kíváncsiság az erősebb.
Vissza bemegyek a házba, és a könyveket szépen egymás mellé az asztalra teszem. Elsőként a naplót, utána azt, amelyik a látomást okozta, végül pedig amelyikben a mágia leírása található.
Dryad úr követ engem vissza a házba, majd csendben átlapozza a könyveket.
- Ezek érdekes dolgok, legjobb lesz ha a királynőhöz viszed őket. Azok a druidák, akik legjobban bánnak a tűzzel, ott vannak.
- Mindenképpen el szerettem volna oda is menni, csak előbb ide jöttem, hogy bebizonyítsam, hogy az öreg nem volt bolond, és hogy tovább tudjak öntől tanulni.
- Nézzen be bármikor, és tanítok egy-két dolgot a bájolásról.
- Egy-két dolgot most is szívesen megtanulnék pihenés képen, mielőtt újra útnak indulok.
Még csak két dolgot tudok megtanulni, de az egy nap alatt meg is van.
Miután végzünk a tanulással így szólok:
- Dryad úr. Tudna valakit ajánlani, akitől meg tudnék tanulni pár erősebb tűzmágiát is? Egyébként köszönöm az oktatást.
- Nincs mit, gyere bármikor. A királynő közelében nagyon könnyen találhatsz valakit, csak kérdezni kell. Szerintem készségesen segítenek majd.
- Köszönök mindent, és még mindenképpen jövök önhöz tanulni. És ha bármiben tudok segíteni csak szóljon nyugodtan.
- Köszönöm, én jól vagyok itt. Vigyázzon az útján!
- Viszont látásra Dryad úr.
- Viszlát!
El is indultam hát, hogy mielőbb a Királynőhöz érjek.
Több napos erdei séta után végre elérek a fővárosba, ám legnagyobb csodálatomra az őrök tudomást se vesznek rólam. A főtéren meg is találom a palotát, ahol már viszont egyből megállítanak az őrök.
- Mi dolgod van itt?
- A Királynőhöz jöttem. Dryad Phoenix, és Esroniel urak küldtek ide fontos ügyekben.
- A a déli emberek főpapja? Van papírod róla?
- Papírt nem adott, de azt üzente, hogy elpusztították a Mélységit, aminek szemtanúja is voltam, továbbá van nálam pár olyan könyv, ami veszélyes lehet ha rossz kezekbe kerül.
Ezek hallatán rögvest beljebb kiabál.
- Szóljatok egy druidának!
Nem is kell sokat várnom, és meg is érkezik egy szakállas vén elf.
- Mi járatban, leány?
- Dryad Phoenix, és Esroniel urak küldtek. Utóbbi azt üzeni, hogy elpusztították a Mélységit. Viszont van nálam pár olyan könyv, amik veszélyesek lehetnek, ha rossz kezekbe kerülnek.
- Mutasd a könyveket!
Elő szedem őket, és ugyanabban a sorrendben, mint Dryadnál tettem ki őket, megmutatom a druidának.
- Amennyire hihetetlennek hangzik a történeted, én hiszek neked. Gyere, találkozhatsz a királynővel.
- Köszönöm.
A királynő tróntermébe belépve elakad a lélegzetem. Ilyen meseszép helyet még életemben nem láttam. A terem két falánál oldalt katonák állnak sorfalat, a terem végében pedig maga a királynő ül.
Fiatal, csinos hölgy.
- Tisztelettel üdvözlöm önt. - Hajlok meg a Királynő előtt.
- Ki vagy és mit akarsz?
- Lyliana Silverfalls vagyok, és Dryad Phoenix és Esroniel urak küldtek ide fontos ügyekben.
- Az első nem érdekel nagyon. Hagyd a druidákra. A második mit akar?
- Azt üzente, hogy elpusztították a Mélységit. Ennek én is szemtanúja voltam. És van nálam pár könyv, amik veszélyesek lehetnek, ha rossz kezekbe kerülnek. Illetve személyes ügyben is szeretnék meghallgatást kérni.
- Térj a harmadikra. - Mondja, miközben intésére az egyik íjász elsiet valahova.
- Kislány koromban az egyik druida szertartáson túl közel mentem a tűzhöz, és akkor történt valami, ami miatt vörös lett a hajam, és elkezdtem valamilyen szinten érteni a tűz mágiához. Ám a klánom nagy része úgy gondolta, hogy ez a gonosz műve, ezért úgymond csak elviseltek maguk között, de egyre jobban kirekesztettek mindenből, és ahogy egyre jobban megbélyegeztek, én nem bírtam tovább és eljöttem 18 évesen. Az ügyben kérném az ön segítséget, hogy a klánom elfogadjon, és ne taszítsanak ki újra maguk közül.
- Hogy a falud kit fogad el vagy kit nem, az nem az én dolgom. Itt senkit sem zavar az erőd, maradhatsz, ha gondolod. Az embereim majd rendes druidát faragnak belőled, ha szeretnéd.
- Azt nagyon szépen megköszönném, ha tanulhatnék, csak a húgom hiányozna nagyon.. De nagyon szívesen maradnék itt is.
- Maradhatsz. Van még valami?
- Jelenleg semmi más nem jut az eszembe, csak annyi, hogy Esthajnalcsillaggal beszéltem a romoknál, és ő javasolta, hogy jöjjek önhöz az ügyemben, és azt mondta, hogy hamarosan találkozni fogunk velük.
- Bárki is legyen az akiről beszélsz, ha akar valamit, hát idejön.
- Ő egy angyal.
Válaszomra kissé felhúzza a szemöldökét.
- Valóban? Én meg tünde vagyok. Ahogy te is. Ha egy angyal akar tőlem valamit, idejön, és megkeres.
- Köszönöm, hogy meg tetszett hallgatni. -Hajoltam meg ismét.
- Esetleg tudnék valakivel konzultálni a könyvekről?
- Druidának nézek ki?
- Nem önre gondoltam. Nem akartam tiszteletlen lenni.
- Hát akkor keress egy kollégát odakint. Nekem még sok panaszt kell ma végighallgatnom.
- Rendben van, és köszönöm a meghallgatást.
Bólint, majd egy intéssel jelez, hogy távozhatok. Kissé meglepett ugyan, ahogy az angyalról beszélt, de úgy döntöttem, hogy én továbbra is ugyanúgy fogom tisztelni, ahogy eddig. Gyorsan kisiettem a teremből, és neki láttam, hogy egy druidát keressek.
Pár lépés után ugyanabba a szakállas férfiba botlok, aki a királynőhöz vezetett.
- Üdvözletem, a királynő azt mondta, hogy keressek egy druidát, aki megtekintené a könyveket, melyek nálam vannak, és aki segítene nekem tanárt keresni.
- Én segíthetek neked, és leszek a tanárod is. - vágja rá az öreg meglepően hamar.
- Nagyon szépen megköszönném.-Hajoltam meg felé is.
- Aelfric Greenbrook vagyok, örvendek.
- Lyliana Silverfalls. Örvendek a találkozásnak.
- Hozzá is láthatunk, amint befejezte a berendezkedett. Keressen egy olcsó lakást, és itt majd megtalál. Várom a jelentkezését!
- Rendben van.- Felelem az öregnek, és elindulok lakást keresni. Viszonylag hamar, és olcsón találok is egyet, amit rögtön ki is veszek. Hogy ezek után mi fog történni, azt nem tudhatom, de az biztos, hogy mostantól városi druidának számítok.

/Nagyon szépen köszönöm a mesélést, és sajnálom, hogy máris vége van a kalandnak. Remélem, még sok ilyen kalandban lesz résezm, én nagyon élveztem /

Köszönöm a részvételt, a kaland ezzel lezárult! Szép munka! Jöjjön a jutalom!

200 tapasztalat

Név: Firestarter
Kategória: Bot
Leírás: Egy bot, melynek a végébe egy tehetséges tünde szakember rögzítette a követ ,amit hoztál. Segítségével nagyobb erővel használhatod a tűzmágiákat.
Ár: 1500 váltó