Hóhajú Yrsil

Emlékek a múltból
Idelent a föld mélyén kevés nyugodt perce van az embernek. Az hihetnék, hogy amikor a föld alá kerülünk, végre lelki békét, és végső nyughelyet találhatunk, ám úgy tűnik az  én nyughatatlan természetemet nem lehet egykönnyen eltemetni. Veronia számtalan gyönyörű barlagjai közül talán a legszebbeknek számítanak ezek, amelyek Nebelwald déli részéből indulva talának utat maguknak a feneketlen mélységekbe. Majdnem száz éve jártam itt utoljára, néhány emléket idéznek a távolba nyúló járatok, és a cseppkövek.
Mögöttem Mika lépked, óvatosan, a ruhámba kapaszkodva. Érzem rajta hogy fél, ám úgy véltem jobb idelent magunkban, mint odafent egy halom rablóval. Valószínűleg követnek minket, de elveszejteni őket a mélyben nem kihívás nekem. A lámpásomat kissé magasabbra emelem, hogy belássam az utat.
- Jól jönne még egy lámpás. -szólalok meg a sötétben, mire a falakon különös táncot lejt a fény. Az útirányt az emlékeim mutatják számomra, amelyek egyre élénkebben elevenednek meg. Csak ''akkor'' jártam itt utoljára, azóta még a környéket is elkerültem.

//Remek idők voltak Sil. Harcos idők, egy másik, sötétebb korból. Emlékszel még ?//

Akkoriban sokat egy zsoldoscsapat részeként dolgoztam. Hatan voltunk, mindannyian félelmetes harcosok, mindannyian furábbnál furább hóbortokkal. Bár hírnevük legalább annyira vonzotta, mint taszította az ügyfeleinket, mindig volt munkánk. Volt, hogy banditákat vadásztunk, hol démonokat, hol vámpírokat irtottunk, fejvadászok, zsoldosok, verőemberek, kalandorok, orgyilkosok, harcosok voltunk. Ámbár sokszor fogadtak fel, az okot mi magunk adtuk a harcainkhoz, a pénz csak afféle...kiegészítő jutalom volt...

A lovag kissé eltöprengett a válaszon. Nem is csoda hogy nem szerette volna elkapkodni a választ, elég sok múlt rajta. A kezemben égő fáklya megvilágítota a sziklát ahol álltunk. A balkezemben két arannyal díszített dobókockát tartottam, igencsak értékes talizmánokként ismerték őket. A számára azok voltak a fogadás tétjei, és egyben az út egy jobb élet felé.  
- Elmondjam újra ? - kérdeztem halovány mosollyal az arcomon. Azt szerettem volna, ha kitalálja jól járnánk, én is ő is. Már két rossz tippje volt, ha harmadszorra sem találja el, akkor én nyerem a fogadást-
- Még egyszer, még egyszer és tudni fogom kiről van szó. - mondja, és én kiérzem hangjából a könyörgést. Nagy a kísértés, hogy ne mondjam el újra, de végül is valamely ismeretlen oknál fogva újra belekezdek a varázsmondókámba.

''Reggel felkelvén négy lábamon lépek ki a világba,
délben két lábon járva keresem utam,
ám estére már három lábon hajtom fejem a párnára.''

A lovag arcára kiülő értetlenség láttán hangosan, és jóízűen felnevettem. A fejét vakarta és velem együtt nevetett. Ötlete sem volt arról, amiről beszélek.
- Nem tudom, feladom. Tessék, ahogy megegyeztünk. - mondja, majd lecsatolja sisakját. Még egyszer kényelmetlenül felnevet, majd átnyújtja sisakját. - Mi volt a megfejtés ?
Eltettem a dobókockákat, és a sisakját az övemre akasztottam. A válasz helyett egy kést döftem a nyakába. Vér fröcskölt szét, ám ügyes hátralépésemnek köszönhetően egy csepp sem ért el. Az arcára kiülő meglepetés és ijedtség meglehetősen humorosnak tűnt, ám megálltam hogy elnevessem magamat. Hátratántorodott, miközben a nyakából kiálló tőrt szorongatta, és leesett a szikláról. Ekkor már üvöltött. Az első két percben csupán az ijedtségtől, a következő ötben pedig a fájdalomtól. Valószínűnek tartottam hogy eltörhetett a lába, és talán néhány bordája. Az alattam elterülő sötétségben árnyak mozdultak meg, vámpírok. Vonzotta őket a vér és a sikoly, és hogy immáron egy magatehetetlen prédát dobtam eléjük, nem tudták megállni vérszomjukat. Egykedvűen leültem a szikla szélére, és rávilágítottam az alattam elterülő részekre. A fáklya fénye vajmi keveset mutatott meg abból ami lent történt ám a cuppogó hangok jóval többet elárultak, mint kellett volna. A fiú még sikoltozott pár percig majd teljesen elnémult.
- Jó lessz ? - kérdezek bele a sötétbe. A cuppogó hangokat ekkor egy iszonyatos visítás váltotta fel, s egy csapda szerkezetének jellegzetes zajait hallottam beindulni. Az egész egy csattanással, és némi szitkozódással és kárörvendő nevetéssel ért véget.
- Igen, jó ! - kiáltotta vissza egy vidám, női hang. A fáklyát a lentiek közé vágtam, széles mosolyra ingerelt ahogyan nekicsapódott egy szerencsétlennek. Felálltam, és a félhomályban vissza, a barlang egyetlen szűk, kifelé vezető szájához ballagtam. A többiek már körülállták a friss szerzeményt. Egy sápadt kicsi vámpírleányka volt, apró vörös szemekkel és vékonyka tagokkal. Egész testében remeget, ruhája nem volt túl díszes, ám láttam hogy nem a köznépből való. Egészen közel mentem hozzá, és teketóriázás nélkül elmondtam amit akartam.
- Megmondod hányan vagytok, milyen a felszereltségetek, és melyik út vezet hozzátok. Ezeket teljesíted, akkor nem adlak oda Modgudrnak. - egyszerűsítettem a helyzetet, hogy felfogja ő is. Egyszerűen és tisztán érthetően, nem akartam játszani a szavakkal. Fáradt voltam, és rossz kedvem is volt, hogy nem találták ki a találós kérdésemet.
- Mo...Mod...Modgudr...ugye...nem... - habogta, ám nekem nemigazán volt kedvem az időmet fecsérelni egy ilyen szerencsétlennel, ezért keményen az ujjaira tapostam. Valószínűleg eltörhetettem néhányat, ugyanis sikoltozni kezdett. Megütöttem még kétszer, mire összegömbölyödött, és úgy várta a további bántalmazást. Ám nem ütöttem meg újra, látszott hogy magán kívül van a félelmében. Még ütöttem néhány percig, megcélozva az érzékeny pontokat.
- Nos, kérdeztem valamit gyermek. - mondtam, majd egy olyan angyali mosolyt csaltam az arcomra, amivel akár még pápa is lehettem volna. - Csak válaszolj nekem, és én nem bántalak többet.
- Huszonhárman, az idősebbeket nem számolva. Velük együtt negyvenheten vagyunk. - felelte remegő hangon, olyan parányira összehúzva magát amennyire lehetett, reménykedve hogy nem ütöm meg újra. Lágyan, s kedvesen megsimogattam az arcát, majd bólintottam hogy folytassa - Az idősebbeknek van fegyverük és páncéljuk. Azt mondogatják, hogy meg fognak védeni minket, de nekünk nem adnak semmit sem...már az éhhalál szélén vagyunk...
- A felső vagy az alsó ösvényen mentetek ? - kérdezem a legkedvesebb hangomon, továbbra is simogatva az arcát. Ha huszonhárom fiatal van, akkor huszonnégy a felnőtt harcos. Ez erősítés nélkül nem tudjuk megcsinálni, pedig kedvem volna egy kis vérengézéshez.
- A felsőn. Kérem...én nem akartam velük jönni...kérem, csak hagyjon visszamenni ! - kérlel, és ragadja meg a karomat, szeméből könnyek csurognak - Kérem ne bántson újra !
- Kis butus. - simogatom meg a fejét, és állok fel - nem megígértem hogy nem bántalak ?
Szavaimat hálás tekintet követi, s bár még mindig parányira húzza össze magát szinte érzem hogy valamelyes megkönnyebbül. Egy pillanatra eltöprengek a lehetőségen hogy elengedjem. Végül is segített nekünk, és ilyen soványka állapotában úgyis felfalnák az erdei farkasok. Ha meg el tud menekülni, egy vámpírral több vagy kevesebb nem számít. Élhetne egy boldog, kicsi életet. Végül úgy döntök, nem bántom szegényt. Ilúvien felé fordulok, nem tudom mi legyen.
- Én majd megbeszélem Ribbentroppal a helyzetet holnap reggel. A csaj nem nyelvelhet, Ilda ez a te dolgod. - mondja majd rámmereszti tekintetét.
- A kölyök története. - mondom majd magasra emelem a lovag sisakját. Valami történetet be kell adnunk, a sisak elég bizonyíték lessz, hogy a vámpírok kapták el.
Miközben Ilda tűt és cérnát vesz elő, én elindulok a barlang kijárata felé, Ilúviennel az oldalamon. A kifelé vezető utamon végigkísér az a rettentő sikoltozás, és ettől csak egyvalamire tudok gondolni.

''Legalább kiüthette volna, így csak megfájdul a fejem.''

A kényelmes alvásomból hajnaltájban keltem fel. Az első dolog amit meglátok a vámpír megkínzott holteste. Tegnap néhány órán át kínozták, majd egyszerűen halálra taposták. Az emberek nem viselik túl jól társaik elveszítését. Egykedvűen fordulok el, és bámulok bele a tábortűzbe. Velem szemben egy szőke szépség guggol. Gyönyörű, hosszú haja kibontva, öltözete pedig elöl megbontva, a páncéllemezek pont piciny rálátással szolgálanak formás kebleire, s a finom látvány egészen hangulatossá teszi ezt a kora reggelt. Ő is észreveszi merész nézésem, és pajkos mosollyal, kissé bedőlve áll fel, és lassan, ingerlően igazítja meg a páncélját.
Ő Ilúvien a csapat vezére és diplomatája egyben. Bátor, erős, és halálos. Fantasztikus állóképességének köszönhetően mind a csatatéren, mind pedig az ágyban kiválóan helytáll. Hosszú szőke haj, mélykék szemek, a többi tündéhez hasonlóan szép arc és hegyes fülek. Magas testallkatú, formás csípőjű nő finom, gömbölyded idomokkal. Egy egyedi készítésű nehézpáncélt hord, a neve Urd. A csatában egy másfélkezes kardot, és egy nagy toronypajzsot használ, amelyek a Verdandi és a Skuld nevet viselik. Csapatunk egyetlen olyan tagja, aki rajtam kívül hajlandó szóba állni az emberekkel, ezért az ő látja el azokat a teendőket, amelyekben beszélni is kell.
- Jelenteni mész ? - kérdem erős éllel a hangomban, ugyanis a parancsnokot egy elég senkiházi nyomorult embernek tartom.
- Oda, drágám. Majd nemsoká jövök. - feleli, és egy csókot dob felém.
Nyugodt tempóban indul meg a tábor parancsnokának sátra felé. A Vérengző Hatot, most egy csapat vámpír legyilkolására bérelték fel. Ezek a szerencsétlenek valamit elkövettek, és ide menekültek az igazságszolgáltatás elől. Hát, ez egyszer tényleg jól megfizetnek a melóért. Bár tény hogy van aki a parancsnok fejéért fizetne jó pénzt. A táborban jónéhány katona van, úgy félszáznyit számoltam meg, jól felszerelve. A parancsnokuk valami nemes lovag, ám neve annyira jelentéktelen, hogy nem tartottam érdemesnem még megjegyezni sem. Ilúvien bizonyára most tárgyalni fog vele. Hát nem sajnálom a fickót az egyszer biztos. A táskámban elemózsia után kutatva néhány cipó, meg füstölt hal akad a kezembe. Kiváló reggeli. A falatozásom közben veszem észre hogy mozogni kezd a takaróm. A nyakamra teszem a kezem és érzem a két kis pötty lenyomatát. Ilda mászik elő a takaróm alól, egy szál semmiben, a takarót maga köré csavarja, és jóízűen falatozni kezd velem együtt.
Ő a csapatunk önjelölt gyógyítója, Ilda. Ilda von Rotmantel. Középmagas, rövid fekete haj, apró, sötét szemek. Nem sok testi jellegzetességgel büszkélkedhet, eléggé hasonul a többi vámpírhoz, persze csak testben. Kegyetlenkedő és erősen szadista, rajong a fájdalomért, és annak összes okozási módjáért, akár másnak, akár magának. Hallgatag, ám élénk nő, arcán játékos, hamis mosollyal. Meglepően gyors és precíz, rendkívül járatos mindenféle dobófegyer használatában. Két kedvenc fegyvere a hosszú tőrei, ezek a Rádríd, és a Thrúd nevet viselték. Ezek mellett magánál hord több tucat tizenkét centis tűt, melyekkel félelmetes pontossággal képes célba találni. Bár a csapat doktorának tartja magát, mind erősen a kételkedünk a tudatban hogy hogy a gyógyításért csinálná, ugyanis módszerei hihetetlen fájdalommal járnak.
- Reggelt apróság - mosolygok rá, és csókolgatva egyre lejjebb kezdek haladni. - Éhes voltál éjszaka ? - kérdem tovább.
- Csak fáztam - feleli, majd gyengén ellök. Fatányérokra rakja a kaját, majd a ruháit kezdi magára kapkodni. Szemem legeltetem rajta, bár párszor megcsap, nem tudok elnézni, ilyen a természetem. Ám ekkor szemközt mocorgást veszek észre, s gyorsan odakapom a fejem.
A tábortűz túloldalán egy hatalmas élőholt farkas mered rám. Ő Garm Modgudr, kedvenc kisállata. Nem lehetne túlságosan kicsinek mondani akkor mint egy ember. Modgudr a csapat mágusa, vagy inkább nekromágusa. Még azokból az időkből, amelyekben a nekromácia csak néhány ember számára adatott meg, ő már mélyen járatos volt eme rejtett tanokban. Az arcát még soha nem láttuk, Björn szerint azért mert a mágiája olyannyira elcsúfította, hogy alig maradt belőle valami emberi. Hát ebben nem kételkedünk. Egész öltözetét egy hosszú fekete köpeny, a maszk és a csontból faragott bot teszi ki. Akárhányszor ránéztem olyan sötétséget láttam belőle kiáramolni, amelyet egyetlen más emberből sem. Kétségkívül a köpeny alatt egy igazi szörnyeteg lakozott. Erőteljes és félelmetes mágiát birtokolt, amely a holtak birodalmából származott, és talán jobb is lett volna ha ott marad örökre. Mágiájával gyakran idézett meg olyan ismeretlen teremtményeket, amelyeknek még csak nevével sem találkoztam ezen a világon. Egy másik világ szülöttjei voltak, igazi rémségek, amelyektől bárki emberfia a gatyájába ürített. Harc közben gyakran felnevetett, iszonyú, dermesztő kacaja pedig jobban hatott az ellenségeire, mint bármelyik varázslata.
Láttam hogy a maszk alig észrevehetően elfordul. Nem lehet megmondani, hogy mióta van ébren, ahogyan azt sem hogy alszik-e egyátalán. Ráköszönök.
- Reggelt, Modgudr. Éhes vagy ? - kínálom meg, és lassan felállok. Útközben még kettőt belerúgok Björkbe, csak mert útbaesik, és jólesik, majd hallgatagan megkínálom cipóval és hallal. Némán, köszönetként egy bólintással elfogadja, és az ételt a maszkja alá tolja. Ilda már a vérvörös köpenyét kapja magára, és irtózatosat rúg Björkbe.
- Kelj már fel, mert még a Ragnarököt és átalszod te szerencsétlen ! - kiált rá, és Björk nehezen, de mozogni kezd. Lassan megfordul, szemét kinyitja és a tűzbe bámul.
Björk a csapat ereje. Még nálam is magasabb, nagydarab, csupa izom északi férfi. Közvetlenül mellette hever emberméretű kétélű csatabárdja, Tiwaz. Hosszú barna haja csapzottan lóg szerteszét szőrös arcán, eltakarva mély kék, vad szemeit. Izmos és magas férfi, páncélt csak a jobb karján, s a lábain visel. A beszéde durva, és nehezen érthető, ám ellenben kiválóan mozog a természetben. Harcmodora vad és barbár, semmi stílust vagy kifinomultságot nem takar. Csata közben Istenei nevét ordítja, legfőképpen Odint, Tyrt, és Skadit szólítja. Legyőzött ellenfelei véréből rúnákat rajzol magára, és szentül hiszi hogy ezek megvédik a rontásoktól és kardoktól. Semmi kifinomultság, csak a nyers erő, a súlyos fegyverét forgatva rám rohanó Björknél kevés rémisztőbb látványban volt részem.
- Miért keltesz fel ily korán asszonyállat ? - bődül el, amikor meglátja Ildát.
Ám ekkor valami más kelti fel mindannyiunk figyelmét. A tábor nyüzsögni kezd, és egy Ilúvien kilép a sátorból. Nagyokat lépve siet felénk, Valami elkezdődött...

No, itt vannak a problémák, amiket részben letárgyaltunk ezelőtt:

1) A nyelv. Tudsz mindent, amit tudni kéne. Ha megírtad a dolgot, s kitalálod, váltsd át arra, kérlek szépen.

2) Még a rúnamágusok se képesek olyan rúnákat faragni, amik felvillannak ilyen sok idő után, ráadásul laikus személy szavára. Azt lehetőleg szedd ki a történetből.

3) Jó lenne, ha kerülne valami indikáció arra, hogy lényegében a karaktered nem azért utazik a másik 5 alakkal, mert ő is egy hatalmas harcos lenne, hanem mert hasznos. Jelenleg egyes szinten vagy, egy rendes városi őr úgy tángál el, ahogy akar. Akikkel utazol brutális szörnyetegek, s véletlenül se egy súlycsoportban eveznek veled. 

Ha a három pontban megjelölt dolgot megoldod, akkor azonnal el is fogadom, s kapod is érte a jutalmat, mert egyébként kifejezetten jó sztori volt, és élvezetes.

Mindent tudsz, amit tudnod kell. 

1000 váltó
100 Tp

Név:Kiáltótölcsér 
Leírás: Egy bárd legfontosabb tulajdonsága, hogy sok embert képes elérni a hangjával. Ezen egyszerű, bájolás útján készített rézből kovácsolt kis tárgy leginkább egy kürthöz hasonló, s lényegében az a feladata, hogy hangosabbá tegye az ember mondandóját. (Funkcióban leginkább úgy képzeld el, mint egy megafont)
Ár: 800 Váltó

A rideg valóság úgy ölelt körül, akár a dermesztő északi hideg. Fejem előredőlt, hajam alám lógott a semmibe. Ahogyan megmozdítottam a fejem, láncok csörgését hallottam és iszonyatos fájdalmat a karjaimban. Amennyire tudtam, oldalra fordítottam a fejem, így vastag, legalább egy ujjnyi láncokat láttam amelyek a levegőbe lógattak. Ernyedtem hajtottam le a fejem, bámulva magam alatt lévő apró, ám mély tavat. Egy kör alakú helyen voltam, napfény szűrődött be odafentről, ám tudtam hogy mélyen vagyok. Nagyon mélyen. Rettentően fáztam, egyetlen szál gatyám sem volt több dísznél. Sebekkel és zúzódásokkal voltam teli, éreztem hogy a kihűlőben lévő testemből a meleg vérem apró cseppekben hullott a tó csendes vizébe apró hullámokat gerjesztve az amúgy teljesen sima felületen. Magamra bámultam, próbáltam felmérni hogyan is nézek ki is vagyok valójában, de semmi sem jutott az eszembe. Sem emlékek, sem tulajdonságok, még csak azt sem tudtam mit gondoljak. Valami furcsaság tűnt fel rajtam, a hátamról hatalmas szárnyak lógtak le. Meredten bámultam rájuk, nem tudtam mire véljem őket. Mi vagyok én ? Fészkelődni kezdtem, s a víztükörben láttam, hogy szárnyak belőlem nőttek ki. Megijedtem. Egy ajtó sarokvasának durva csikorgása hallatszott majd egy női hangot hallottam.
- Engedd le, nem akarom hogy időelőtt kimúljon. - mondta egy finom, érett nő hang. A láncok engedtek, és én a jéghideg vízbe csapódtam. Csapkodni kezdtem, rettenetesen féltem. Nem akartam megfulladni, a mélybe veszni. Vergődésem közepette még a szárnyaim is akadályoztak, minden erőmmel próbáltam a vízfelszínen maradni. A nehéz láncok pedig húztak lefelé, rettentő súlyukkal a meggyengült testem nem bírt ellenkezni. A jéghideg víz megdermesztett, éreztem hogy görcsbe rándulnak a végtagjaim és a sebeim elképesztő fájdalommal nyilalnak belém. Süllyedtem le a mélybe és halálfélelem teljesen a hatalmába kerített.

''NEM AKAROK MEGHALNI !''

Ekkor hirtelen felfelé kezdett húzni egy felfoghatatlan erő, és a felszínre törtem. Rémülten kapkodtam levegőért, és vad kapkodással megkapaszkodtam a tó kővel kirakott szegélyén. Kapaszkodtam ám a felmászáshoz viszont már nem volt erőm, ujjaim elfehéredve szorították a mohával benőtt szegélyt. Rettegtem, hogy mi fog következni ezután. Egy kéz érintettem meg az arcomat, kedvesen végigsimítva rajta, majd éreztem hogy visszanyomnak a víz alá. Veszettül kapálóztam, ujjaimmal vadul próbáltam lefejteni a hajamba markoló kezet, hogy megmenekülhessek. Alig egy perc után már kifogytam a levegőből, hiszen levegőt sem tudtam venni, már az ájulás környékezett meg. Erős fájdalom szakított bele a hajtöveimbe,  éreztem ahogy a hajamat tépve felrántanak a felszínre.
- Emeld ki, holtan semmi haszna nem lessz. - szólalt meg egy férfihang, mire elengedték a hajam és a karomnál fogva durván kirángattak jéghideg vízből. Bevertem a könyököm é a térdem is, végigkarcoltak a kövek repedései is. Összekucorodtam és remegtem, újra elfogott a félelem, nem akartam viszakerülni oda. Rettegve vártam most mi fog következni. Teljesen kiszolgáltatott voltam, még ha akartam volna sem tudtam volna tenni semmit. A szárnyaim furcsán körülöleltek, én pedig egyfajta takaróként rejtőztem el köztük.
- Szerinted ő elég jó lessz a Fúriának ? - kérdezte a férfi hang, és ekkor keményen oldalba rúgtak. Az becsapódás erejétől a falnak repültem, amit egy éles fájdalom és alig hallható roppanás követett. Talán a szárnyam volt az.
- Szerinted ő lessz-e elég jó Fúriának ? - kérdezett vissza a női hang, majd egy csizma a fejemre lépett. - Sosem az volt a kérdés, hogy ő elbírja-e a Fúriát. - folytatta a női hang, miközben az arcomon keményen csattant a kemény kövön. Próbáltam összehúzni magam olyan kicsinek amennyire csak lehetett. Egy gombostűfej nagyobb lehetett volna nálam.
- Azt hiszem ezt majd az idő és az eredmények derítik ki. - felelte a férfi hang, majd újfent megragadtak, és talpra rántottak. Egy hosszú folyosón húztak végig, én pedig ernyedten, pihegve lógtam a karjaikban. A folyosó mintáit figyelve próbáltam felocsúdni dermedtségemből. A folyosót egy nagyobb terem követte, már amennyire meg tudtam állapítani a lehajtott fejem látási szögéből. Itt keményen a földre dobtak, ám viszonlag puhán landoltam egy szőnyegen. Meglepődve tapasztaltam, hogy itt már meleg van, de nem mertem felnézni hogy szemügyre vegyem honnan jön. Erős ütés ért a fejemen amitől felrepedt a bőr, szédülni kezdtem, és a hányinger kerülgetett.
- Ezt azért mert nem tudtál kimászni magadtól. - hangzott a válasz a fejemeben keringő miértre. Ezt egy kemény rúgás követte, a gyomromba, amitől vért öklendeztem fel. Más nem is tudtam, hiszen nem volt bennem semmi. Rettentően féltem, féltem hogy mit tesznek velem, és mit követtem el, hogy ezt érdemlem. Néhány sebem felfakadt, és a testemen szétfolyó a meleg, ragadós vérem némi melegséggel töltött el. Újfent kezek ragadtak meg, és keményen talpra rángattak. Kinyitottam a szemem, ám csak egy csizmatalpat láttam amely felém  közelített elképesztő sebességgel. Próbáltam az arcom elé rántani a kezem és a szárnyaim, ám messze elkéstem, a rúgás erejétől hátrarepültem, egyenesen valami polcféleségnek csapódva. A szárnyaim kissé tompították a becsapódás erejét, ám még így is keményen csattantam a kemény felületnek. Könyvek potyogtak rám és én újfent összekucorodtam. Nem akartam semmit, csak elbújni, messze lenni innen, valahol ahol nincs...nincs...nincs micsoda ? Végül is mire vágyom ? Mire vágyhatok ?
- Legalább megprólta kivédeni. Lássuk akkor a reakcióit. Állj fel ! -parancsolt rám a női hang. Megpróbáltam felálni ám minden mozdulatomat számos éles fájdalom kísérte, így meggörnyedve voltam csak képes talpra kászálódni. Az első dolog amit megláttam, két magas ember volt. Egyikük egy gyönyörű nő volt, hosszú fehér hajzattal. Két sárgán világító szeme egyenesen engem nézett, meglehetősen félelmetes és egyben gyönyörű látványt nyújtott. A homloka közepén a vérvörös hold jel ült, míg arca két szélén szintén ilyen színű csíkok húzódtak. Fehér ruháját, vörös csíkok díszítették, vállán egy gyönyörű prémes bundát viselt.  Unott érdektelen arckifejezéséből ítélve nem sok jót sejtettem. Egy asztalon ült, amelynél egy szintén fehér hajú férfi ült. Ruházatban és kinézetben tökéletes hasonmása volt a nőnek, valószínűleg ikrek lehettek. A szoba bal oldalán egy kandalló kapott helyet ám ablakok nem voltak, csupán gyertyák amelyek kellemes meleg színbe öltöztették a szobát. Középpen két asztal kapott helyet, amelyeken és mellettük hatalmas papírhalmot láttam.
A szemem előtt valami villant, majd egy dobótőrt láttam felém repülni. Éppen hogy el tudtam hajolni, ám így szépen megsebezte az arcomat. Újabb és újabb dobótőrök villantak meg  nő kezében, én pedig próbáltam elhajolni. Az első kettő elől még ment is, ám ezután éles fájdalom keretében éreztem egyet a vállamban.  Megpróbáltam félreugrani, ám ekkor valami erősen visszarántott, és odapillantva már láttam is miért. A két tőr nem ment félre, csupán a szárnyimat átfúrva odaszegezett engem, tiszta célpontot kínálva az újabb pengéknek. Megriadtam, ám ennek következményeképpen újabbak találtak el, még három fúródott belém, mire földre csuklottam. Ekkor a nő a másikhoz fordult, és az utolsó tőrt még könnyedén a fejemen landoló könyvbe dobva megszólalt.
- Túlélte. - kacagott fel, majd megfordulva egy másik íróasztalhoz lépett. - Viszont a szárnyai sokat korlátozzák. El fog kelleni távolítani őket. - mondta rosszallóan. Eltávolítani ? Mégis hogyan érti ?
- Túlélte, igaz. - válaszolta a férfi majd felállt az asztaltól. Lassan odacammogott hozzám, majd kirángatta belőlem a tőröket. - Tudsz beszélni ? - kérdezte. Beszélni ? Eddig még hang nem jött ki a torkomon, és szinte nem is tudtam arról hogy képes lehetek ilyenre. Megragadott majd a levegőbe emelt, s vad kapálózásomat pedig azzal fékezte meg hogy kiurasztotta néhány ujjam. Alaposan méregetett, és én szorításától fuldokolva húztam markoltam a kezét.
- Úgy tűnik nincs baja a hangszálaival. De beszéd még eltarthat egy ideig. - felelte oda a másiknak, majd ledobott a földre. A nő még jegyzetelt valamit, majd felállt az asztaltól. Lassú, kimért léptekkel sétált hozzám, én pedig minden lépése után egyre jobban rettegtem. A közeledő csizma látványa erős félelmeket keltett bennem. Nem akartam több verést, nem akartam több fájdalmat. A szemeiből könnyek csordultak ki, és reszketni kezdtem a félelemtől. Megragadta a kezem és erős fájdalmak árán visszarakta az ujjaimat. Némán tűrtem, rettegve attól ha bármit tennék még többet kapnák. Halára voltam rémülve.
- Én a Nővérkéd vagyok. - mondta szelíden mosollyal az arcán. Ezt valahogy furcsán kedvesnek találtam. Az ő mosolya volt az első kedvesség amit kaptam. Hosszú ujjaival beletúrt a hajamba, majd megsimogatott, akár kisállatokat szokás. A férfi eközben kötszert és gyolcsot hozott, amivel elkezdte bekötözni a sebeimet.
- Én pedig a Bátyókád. - mondta nekem a férfi, miközben ő is szelíden mosolygott. A mosoly jót jelent, ennyit jegyeztem meg mielőtt minden elsötétült volna.

                                                                                  -----

A testemből kiszökő melegség érzetét a jeges valóság váltotta fel, s a lánccsörgésem ébresztett. Újfent a levegőben, lógtam a tegnapi nap emlékei még zavartan kavarogtak bennem. Ki vagyok ? Mit keresek itt ? Mi történik ? Kérdések százai rohamozták meg az elmém, ám válaszokat sehol sem találtak. Elernyedtem, és lehajtom a fejem, csendben bámulom a vízbe lógó hajköteget. A szárnyaim egyfajta burokként hajoltak fölém, olyan szorosan amennyire csak lehetett. Halk léptekre lettem figyelmes, a kemény kőhöz csapódó csizmasarok hangját ismertem fel. Próbálom felemelni a fejem, ám nem sok erőt vagyok képes kisajtolni, ezért csak egy kósza pillantásra futja. Újfent ők azok.
- Megkezdjük az alany elmeállapotának vizsgálatát.  - mondja a nő, majd felemeli a karját. A férfi jegyzetelni kezd, és némán bólint egyet. Valami furcsa érzés fog el hirtelen. Mintha valami ismeretlen, idegen erő próbálna belém férkőzni. Nem akarom, félek tőle, elhúzódnák, ám képtelen vagyok rá. Megrázkódok mintha le tudnám rázni magamról, ám az erő egyre erősebben nyomul az elmémbe. Elfog a rettegés, az eszelős félelem ahogyan egyre jobban tudatosul benne a tény, hogy valami nagyon, nagyon rossz közelít felém. Mély, tompa fájdalmat érzek, mintha valami elképesztő erő próbálna összenyomni. Küzdök ellene, ahogyan csak tudok, harcolok a maradék erőmmel, nem...nem...NEM AKAROM ! Ám olyan vagyok számára mint bogár a csizmatalpnak, eltipor és eddig ismeretlen fájdalom közepette a egyenesen a szívembe hatol. Félelmetes és iszonyatató érzés ez. Olyan érzés lehet ez, mint amikor egy ember rátapos a hangyára, aki akárhogyan küzd a másik hihetetlenül nagy ereje csak összenyomja. Hangosan felordítok, rázkódni kezdek, térdeim összekoccannak, karjaim megfeszülnek, az ereim kidagadnak. Sosem éreztem még ilyet. Erősen reszketés közepette, még a gondolataim is megszűnnek. Az idegen erő lassan szétárad bennem, szívem minden egyes dobbanásánál érzem a véremben. Benne lüktet, minden lüktetésnél pedig mintha gyökeret eresztene. Ahogyan a pumpálódó vérem lüktet, egyre jobban szétárad bennem a métely. Egy pillanatra enyhül minden, teljesen elgyengült izmaim megadva magukat testem súlyának, így csapódok neki a láncnak. Erősen ránt vissza, majd kitépi a karjaimat a helyükről. Zihálok kissé, próbálom felfogni mi is történik, ám néhány szempillantásnál nem tart tovább a szünet. Pont mielőtt még megkönnyebbülnék, újra érzem még intenzívebben, még fájdalamasabban. Keservesen ordítok újra, elkínzottan és meggyötörten, ezt az érzést mélyen a lelkembe véstem. Az ordításom viszhangzik a szűk falak között, egyre hangosabban, a saját ordításom az egyetlen hang amit hallani lehet. Sírva fakadok, könnyeim patakokban folynak arcomon, s hullanak le a mélybe. Nem bírom ezt tovább, így egy kisseb szünetben könyörögni kezdek.
- Ké-kér-kérlek...ne...ne...neeee ! - könyörgök, könnyes szemmel. Nem értem miért bántanak, mit tettem, és azt sem mit tehetnék hogy ne tegyék ezt velem. Rettegek, nagyon félek hogy mi történik velem. Látom hogy a szavaim leperegnek róla, semmi figyelmet nem tulajdonít nekik. Csüggedten lehajtom a fejem, fogalmam sincs mi következik.
- Erősebb az ellenállóképessége mint az eddigieknek. - feleli a nő ridegen. Egy pillanatra enyhül a fájdalom időt adva hogy némileg észhez térjek. A szárnyaimat magamhoz húzom olyan szorosan ahogy csak bírom, mintha csak pajzsként védenének.
- Az övé erősebb, vagy csupán az eddigek voltak gyengék ? - kérdez vissza a férfi enyhe éllel a hangjában. Nem tekint rám, csak gyorsan jegyzetel.
- Talán az lenne a jó szó rá, hogy másféleképpen reagál az eddig használt módszerekre. - mondja a nő, miközben kissé eltűnődik. - Meglep, hogy még nem vesztette eszméletét.
- Arra célzol hogy talán már eszméletlennek kéne lennie ? - szúr vissza a férfi, egy pillanatra sem  tekintve fel - Talán nem az erősebb lenne a megfelelőbb Fúriának ?
- Nem kihívás, ha engem kérdezel. - válaszolja a nő, majd érzem hogy a szívem gyorsulni kezd, a kapkodni kezdem a levegőt, és felemelkedek. A kín olyan elviselhetetlen, még ordítani sem bírok, csupán tátogok a semmibe. Levegőért kapkodva, az egyetlen érzés ami a szívemet éri, amely őrült tempóban pumpálva a vért majd szétdurran, az ereim pedig kidagadnak. Minden gondolatomat a fájdalom érzete tölti be, veszettül próbálnák rázkódni, ám testem nem engedelemeskedik az elmém parancsainak. Azt hittem nem lehet növelni ezt a kínt, ám ekkor még intenzívebb még erősebb fájdalom tör meg, és én térdre borulok előtte. Ezt nem tudom elviselni, érzem ahogyan a gondolataim néma sikolya betölti a fejem, kiirtva az akaratom utolsó morzsáját is. Ekkor pedig minden megszűnik létezni, üres héjként lebegek a semmiben. Zuhanni kezdek, majd a láncok újfent fájdalmasan rántanak vissza. A fájdalom...már nem érzem...ahogyan semmi más sem... Tompán nézek körbe, megfásult tekintettel meredek előre, ám nincs bennem semmi.

''Bennem ?''

Az elmém megnyílt számukra, képtelen vagyok immáron bármiféle ellenállásra. Érzem hogy kutatnak bennem, feltúrják az kíváncsian feltúrják az érzéseimet, jegyzetelik a gondolataimat. Ők kérdeznek én csupán beszélek, azt sem tudom mit, ám minden kérdésükre elködösült tekintettel válaszolok. Üres vagyok. Sosem gondoltam volna hogy létezik ilyen állapot is. Nincsenek gondolataim, sem érzéseim, szinte én magam sem...vagyok. Nem fogom fel hogy mi történik, csupán bámulom a víztükörben lógó önmagam képét.
- Kérlek, kérlek...hagyjatok engem... - könyörgök újfent, ahogyan kissé visszanyertem eszméletem. Még ott dübörög bennem a fájdalom maradéka, ám megpróbálom összeszedni magam. Nem akarom újra átélni ezt.  - Kérlek...bármit megteszek.
- Az alany rendben van az eddig vizsgálatok szerint. - mondja a nő, kissé elégedetten. A hajába túr, majd könnyedén oldalra veti, mintha az egész számára csak könnyed szórakozás lenne.  
- Eddig minden a tervek szerint halad ezek szerint. - feleli a férfi elmerengve, miközben a jegyzetei között lapozgat - Most mi is következik ? Hmm... Á igen. A kedvenc részed.
- A test vizsgálata. - mondja a nő kis élvezettel a hangjában, csettintve egyet a nyelvével. - Már nem tart soká, ÍGÉREM. -fordul felém kedves mosollyal az arcán. A tó széléhez lép, és kinyújtva karját lágyan végigsimítja az arcomat, letörölve a könnyeimet. Tekintete őszinte és én hinni is akarok neki. Hinni akarok benne hogy a borzalmaim egyszer végetérnek, és valami...valami jobb fog történni velem. Újra elsírom magam, ám ezúttal a megkönnyebbüléstől, könnyeim némán folynak le a kezére.
- Kö-kö...köszönöm. - hebegem teljesen összezavarodva. Kedvességet mutat felém, én pedig nem átallom megragadni az első kedves arcot aki hozzám szóll. Eddig a kínokon felül nem ismertem semmi mást. Úgy érzem sokkal tartozom neki, elvégre kedves velem, még a kínjaimat is megszüntette, és...és megígérte. Mosolyog. A mosoly pedig jót jelent, mert ő tanította ezt meg...ő...ő...

''Nővérkém''

                                                                                          -----

A Nővérékém kedvesen mosolyog, miközben ráfekszem az asztalra. A Bátyókám is mosolyog, most rossz nem következhet. Még ételt is kaptam. Jól érzem magam. Nővérkém jutalmul még egy almát is adott nekem, amit boldog mosollyal majszoltam el, valóban finom volt. Betakartak takaróval, még a fejemet is megsimogatták, szinte sosem éreztem ilyen...ilyen...

''Boldognak ?''

Bár párszor még kapok verést ha nem iszom meg amit adnak nekem, vagy éppen rosszul mondom a szavakat, ám ha mindent jól csinálok akkor kedvesen mosolyogonak, és ha ügyes voltam még jutalom is járt érte.
- Így ni, és most a kezeidet dugd be ide ! - vezényelt az én kedves Nővérkém. Ha ő mondja én örömmel megteszem. Ahogy bedugtam a kezeimet, szíjakat csatoltak rá, ezt számomra kissé értelmetlen volt. Hassal feküdtem fel, szárnyaim pedig könnyedén pihentek rajtam. Kezdtem megszokni őket, titokban talán meg is szerettem őket. Amikor nem figyeltek, a víz tükrében mozgatni tanultam őket. Egyszer talán repülni is képes lennék velük, és akkor elrepíteném a Nővérkémet és a Bátyókámat egy sokkal szebb helyre. A könyvekben sokat olvastam szép helyekről, messzi távoli vidékekről. Olyan helyekről ahol sok fa van és egy elfnek nevezett nép éll. Vagy a hatalamas katedrálisról amely állítólag olyan gyönyörű. Annyi helyre elrepülnék velük hármasban.
- Rendben, megvagyunk. - szólalt meg a Bátyókám. Az eddig arcomat simogató Nővérkém arcáról eltűnt a mosoly, ami megrémített. Ha nincs mosoly akkor jönnek a rossz dolgok.
- Akkor add ide a fűrészt. Kezdjük a jobb oldalival. - felelte a Nővérkém, ám én nem értettem miről beszélnek. Ekkor erős kezek markoltám meg az egyik szárnyamat és éles fájdalom hasított a szárnyaim tövébe. A fájdalom iszonyatos volt. Vergődni kezdtem, úgy ahogyan csak tudtam, megpróbáltam kiszabadulni ám mindhiába. A szíjjak erősen szorítottak, az eszeveszett vergődésemből csupán enyhe rázkódás volt észrevehető. A fűrész kegyetlen lassúsággal és iszonyatos, embertelen fájdalommal vágta át az én szeretett szárnyam és egyben...az álmaim. Sírtam és üvöltöttem ám tudtam hogy nincs kegyelem. Nem mosolyognak. Minden egyes húzás élesen éreztem, a kínomban vergődve az ordítás maradt egyedül nekem. A recés pengés pedig mélyen belehasítottak az én imádott szárnyaimba, vért fröcskölve szét a szobában. Az ordításomat eddig kísérő ropogást egy hangos reccsenés váltotta fel, majd tompa puffanás zárta le, ahogyan valami nagy a földnek csapódik.
- Ezzel megvolnánk, most jöhet a bal. - mondta a Nővérkém, majd éreztem hogy megmarkolják a másikat is. Vergődni és csapkodni kezdtem próbáltam megnehezíteni a dolgukat annyira amennyire csak lehet. Nem nem adom a másikat ! Meg sem fordult a fejemben, hogy mihez kezdhetek egy szárnyal, de semmiképpen sem akartam elveszíteni őket, hiszen ha ők sem lesznek velem a magányos óráimban, ki fog vigyázni rám ?
- Lejjebb lejjebb, nem akarok csonkokat ! - szólt a Bátyókám. - Fenemód vergődik az alany. - mondta tovább majd többször a fejemre csapott valami nehezebb súlyú eszközzel, amitől vér csurgott az arcomba. Nem érdekelt mennyire fáj, csak nem akartam elveszítni a szárnyamat. Az utolsó ütés erejétől a fejem kissé lehajlott, amitől a látószögembe került valami. A jobb oldali szárnyam. Ekkor összeomlott bennem minden. A szabadságom, az álmaim, mind odavesztek, egyetlen perc alatt. A Nővérkém és a Bátyókám elvettek tőlem mindent. Furcsamód nem tudtam gyűlölni érte őket, csupán egy új szívszaggató érzés jelent meg bennem. Észre sem vettem ahogyan a másik szárnyam recsegve ropogva megadja magát, majd a földre hull. Némán, üresen néztem lefelé, le egyenesen a szabadság szárnyaira. Most a földön hevertek, a mocsokban egy nagy vértócsával körülvéve. A remény hogy talán egyszer elrepülhetek innen, szertefoszlott. Nem tudtam eldönteni, vajon az fájt-e jobban, hogy nem repültem, vagy az hogy soha nem is tehettem volna meg...
- Szép és tiszta munka. Most pedig a Fúria... - szólt a Bátyókám, de én már csak tompán hallottam a hangját. Néhány perc után a Nővérkém arca simult az enyémhez, kedvesen simogatva és mosolyogva. A mosoly. A mosoly az jó. Tehát most...jó.
- Mosolyogj, olyankor mindig jó dolgok történnek. - rebegte nekem halkan. Valamiért, úgy éreztem hihetek neki, ezért ködös tekintettel egy mosolyfélével próbálkoztam. Nem tudom miféle arckifejezést vághattam ám a nővérkém a fejemre tette a kezét és előttem elsötétült minden. A mosoly az jó. Mosolygok. Most jó dolog fog történni velem.
A sötétségben lebegve összehúztam magam, próbáltam aprónak lenni, elég aprónak ahhoz hogy a parányi fénysugárba még beleférjek. Szendergős állapotomból nem szándékoztam felébrendni, csupán a gondolataim repültek el a semmibe. Sötét fekete színű volt a bőröm, mély fekete akár maga a sötétség.

''Egyedül vagyok''

//Nem vagy egyedül...//

''Ki vagy te ?''

//Vagyok aki vagyok.//

''Velem vagy ?''

//Csupán a nézőpontod kérdése.//

Riadtan tekintettem körül a sötétségben, ám nem láttam senkit. Karommal átölelve a lábaimat a térdem közé fúrtam a fejem. Vajon ki lehetett ez a hang ? Vajon mi lehetett ő ? Ötletem sem, volt így megpróbáltam körbefonni magamat a szárnyimmal, ám semmi nem történt. Tényleg, a szárnyaim. A hűséges barátaim. Sírni kezdtem.

//Miért sírsz ?//

''Mert szomorú vagyok.''

//Miért vagy szomorú ?//

''Mert egyedül maradtam.''

//Én itt vagyok veled.//

''Velem maradsz ?''

//Veled, ha te is ezt szeretnéd.//

''Nem hagysz el soha ?''

//Mindvégig melletted maradok//

''A mosolyodra ígéred ?''

//A mosolyomra ígérem.//

Felemeltem a fejem, és körbenéztem. Előttem a sötétségből egy alak kezdett formálódni, egy gyönyörű, női alak. Fehéren izzott, teljesen elkülönbözött a sötétségtől. Nem tudtam körbeírni, vagy megfogalmazni mit is látok valójában, ahogyan azt sem tudtam eldönteni, káprázik a szemem vagy tényleg látom amit látok. Elmosolyodott, majd kilépett a sötétségből, szeme egyenesen az enyémbe mélyedt. Belépett a fénysugárba és megérintette az arcomat. Szinte azonnal tudtam, hogy ő nem fog lehagyni. Kedvesen átölelt, és valami furcsa, meleg érzés áradt belőle. Nem értettem.

''Mit érzek most ?''

//Szeretetet.//

''Ez kellemes, meleg, jól eső érzés.''

//Én is így gondolom.//

''Éreznek ilyet mások is ?''

//Mindenki másképp érzi.//

Nem tudtam mit felelni, csak hagytam hogy odahúzzon magához. Én aprócska voltam, ő pedig hatalmas, teljesen körbeölelt, szinte elnyelt. A jóleső meleg érzés egyre erősebb és intenzívebb lett amitől kicsordultak a könnyeim. Ő kedvesen letörölgette a könnyeket, és szorosabban ölelt.

//Sok gonoszság történt veled.//

''Sokszor volt olyan amikor nem tudtam mosolyogni.''

//Engedd meg hogy segítsek neked.//

''Hogyan ?''

//Én leszek a Gonoszságod. Én leszek a Fájdalmad.//

''Megtennéd értem ?''

Nem válaszolt, csak egyszerűen énekelni kezdett. Hangja lágy volt és nyugtató, és az vettem észre, hogy mély sötét színem belé vándorol át, az ő fényessége pedig belém. Az éneke egy pillanatra sem állt meg, örökre megjegyeztem azt a dallamot. Összekeverdett majd pontosan helyet cseréltek, immáron én voltam aki fényesen ragyogott, és ő volt a sötétség aki elnyelte a fényt. Éreztem ahogy egybeolvad velem, azt ahogyan a gondolatai az enyémek lesznek, ahogyan ő és én teljesen egyé válunk. Ekkor már nem tudtam megmondani hol kezdődök én, és hol végződik ő.

                                                                                      -----
''Tedd amit tenned kell.''

//Biztosan ezt akarod ?//

''Igen, ezt. Szabad akarok lenni.''

A tóba csapódva keltem fel, a jeges víz ölelése gyorsan meghozta az éberségem. A sebeim kínzó forrósága csupán egy pillanat alatt eltűnt, és az életbenmaradásért való harc lépett a helyébe. Erősen küzdve sikerült megkapaszkodnom a partban. Lihegve kászálódtam ki a dermesztően hideg vízből, ahol már vártak engem. Érdeklődve figyeltek, és a Bátyókám szorgalmasan jegyzetelt, miközben a Nővérkém leoldotta rólam a láncokat. Mindketten mosolyogtak, és erősen közrefogva újfent a terembe vezettek. Tudtam hogy itt az idő, vagy most vagy soha. A terembe lépve elkövették a végzetes hibát, amelyre már egy idej vártam. Mindketten előttem léptek be, oda sem figyelve rám. Én nem is ártottam volna nekik, képtelen lettem volna rá...ám Ő igen. Hagytam hogy elhalványodjon a tudatom, visszasüllyedve az öntudatlanság állapotába, míg a Ő a helyemre lépett...

Azonnal felismertem a lehetőséget, ahogyan beléptem a terembe. Jobb oldali az ajtó mellől könnyedén leemeltem két gyertyát, és felkacagtam. A hangom más volt, idegen volt és távoli, a hangszínem nem is hasonlított a test eredeti tulajdonosáéra.  
- Nőővérkééém ! - kiáltottam, hogy felvonjam a figyelmét, aki erre szinte azonnal megfordult a meglepetéstől. Egyenesen a két szemébe döftem a gyertyákat, sikeresen megvakítva őt. A láng sisteregve aludt ki a szemgödrében, amit egy fülrepesztően éles sikoly követett. Hátratántorodva tovább sikoltozott ám nem volt időm vele törődni a veszélyesebb ellenfél felé fordultam.  A férfi az egy pillanatra ledermedt, ám szinte azonnnal felemelte a kezét hogy a három méteres távolságból valamiféle varázslattal támadjon meg. Esélye sem volt, ugyanis én gyors elrugaszkodás közepette az első tárgyat ragadtam meg a baloldalt lévő kisszekrényről, ami a kezem ügyébe esett. Egy szikét. Egyenesen a tenyerébe vágtam amit egy üvöltés követett, majd vállal nekicsapódva sikeresen feldöntöttem. Tudtam hogy testi erőben felülmúlna, így a sikeresen megszerzett előnyömből gazdálkodva egy lopott pillantás vetettem a környezetemre, fegyver után kutatva. A nő eközben a szoba oldalának támaszkodva állva sikoltott, és a szemeit fogta amelyből vér csurgott alá. Egy fejszét vettem észre alig négy méterre tőlem az ajtó mellet, ám úgy tűnt, ezt a férfi is észrevette hiszen az ép kezével megpróbálta elkapni a lábam, hogy a földre rántson. Sikertelenül. Vetődés közben megragadtam a fejsze nyelét, és fekvő helyzetemben úgy lendítve meg ahogyan csak tudtam, biztos volttam benne hogy utánam veti magát. Így is volt, dühödt ordítás közepette rohant rám, ám rohamát elkaszálta az oldalába csapódó fejsze, amitől az íróasztalnak tántorodott. Vér fröcskölt szerteszét, beterítve a falat és engem is.
- Te nyomorult ! - üvöltötte, ám másra már képtelen volt. Még fekve indultam rohamra, útközben állva valahogy két lábra megpróbálva elkapni a fejsze felém ágaskodó nyelét. Tudnom kellett volna hogy számít erre. A felém repülő két kést már képtelen voltam kikerülni amelyek a vállamba, és a combomba fúródtak. Bár ez lelassította, de meg nem álította a rohamom. Csupán a sebesülései engedték hogy elhibázza, és azt is felfogtam, hogy ilyen nem lessz még egyszer. Oldalra pillantva láttam hogy a nő kétségbeesetten próbál mágiát használni. Ahogyan elértem, megragadtam a férfit majd egyenesen a nő célzásának útjába lőttem. A férfi tántorogva próbált talpon marani, bár ha elesett volna, talán életben maradt volna. Szélesen elvigyorodtam, ahogyan a férfi arany színűen világító szemébe néztem. A nő kezéből kirobbanó villám telibe találta a férfit, húscafatokra robbantva őt, és beterítve vele a szobát. A robbanás ereje hátralökött, így egyenesen a kandalló széllének csapódtam, és félelmetes reccsenést hallottam, miközben elöntött a fájdalom.  
- Eltaláltam ? Eltaláltam ? - kérdezgette a nő, én pedig olyan gyorsan kászálódtam talpra, ahogyan csak a sérüléseim engedték. Az első fegyver ami a kezem ügyébe esett, egy éles hentesbárd volt. Megteszi. Néhány lomha lépéssel a nő mögé kerültem, majd közel hajoltam hozzá.
- El bizony. - suttogtam a fülébe amitől az hangosan felsikoltva fordult meg, remélve hogy talán még lessz ideje mágiát használni. Nem volt. Lesújtottam a hentesbárddal a felém tartott kezére, könyök alól teljesen lemetszve azt. Fülrepesztő sikoly, és spirccelő vér kísérte a sikeremet, ám nem tétováztam tovább, azonnal lesújtottam újra, örökre elnémítva a nőt. Mindkettőt megöltem, mindennemű ellenérzés nélkül. Ahogy végignéztem magamon, tetőtől talpig vér borított, és tudtam, ez az egész csupán a pokoli szerencse műve volt. Nem mondtam volna hogy élvezetes volt, vagy meg akartam volna tenni. Csupán egy ígéret, volt a szabadság ígérete...


Mikor felébredtem, tetőtől talpig vér borított, és a szobát is. Bele sem tudtam gondolni mi történhetett, itt. Émelyegtem, és elhánytam magam, egy percig sem bírtam itt lenni, ezért átfutottam a szomszéd szobába, miközben zakatoltak a gondolataim. Biztos hogy ez volt a jó döntés ? Nem lehetett volna másképp ?
- Ez...ez..rettenetes. - mondtam félhangosan magamnak, miközben odaát a falnak dőlve kapkodtam a levegőért.  Valahogy nem jutott eszembe az a rengeteg szörnyűség amit velem műveltek. Elborzasztott, és undort válotott ki belőlem a látvány.

//Akkor miért mosolyogsz ?//

- Én...én...nem is... - kaptam hebegve az arcomhoz, és legnagyobb meglepődésemre arcomon márványos, szelíd mosolyt tapintottam ki. Miért...miért mosolygok ? Ez nem helyes. Ez rossz. Vagy valahol mélyen úgy vélem, mégiscsak jogos volt ? Összecsuklottam és meghúztam magam. Ez volt az első lépésem a szabadság felé. Beletelt néhány órába, mire képes voltam valamennyire szembenézni az igazsággal. Tudatosítottam, hogy nem maradhatok itt, így átkutatva a házat elvettem ami kellett. Nehézkesen átkötöttem a még mindig sajgó régi sebeimet is, majd átöltöztem egy jobb öltözetbe. Felszerelkezvén azzal amit a házban találtam, egy fáklyával léptem ki az ajtón. Odakint már sötétedett, és úgy éreztem ideje búcsút inteni ennek a szörnyűséges helynek. Behajítottam a fáklyát, és a nyitott ajtón még néhány pillanatig néztem ahogyan lángra kapnak a könyvek, és a jegyzetfüzetek. A tűz lassan átterjed a bútorokra is, majd lángolt az egész épület. Valami végigfolyt az arcomon, könnyek voltak, érzelemmentes könnyek. Megforultam, és kissé bátortalanul szemezgettem az előttem elterülő erdővel, tétován léptem párat. Vajon merre, hova menjek ?

//Bárhova is mész, én veled tartok.//

''Örökkön örökké ?''

//Örökkön örökké...//

(Az első és a második fejezet között 5 nap, a második és a harmadik között 9 nap, a harmadik és a negyedik között pedig 17 nap)

Nos, igazából nem szeretnék sokat írni, lényegébe négy dolgot jegyeznék csak meg:
- Fasza történet, király lett.
- Nagyon tetszett az a megközelítés, amivel az egész mosolygást használtad. Piros pont.
- Nagyon sokszor láttam elírva, s most így szóvá teszem, nem azért, meg különösen érdekelne, de a lesz kifejezés egy sz betűvel íródik. Nem gáz, csak sosem tudom, hogy ez valami megrögzött dolog (Mint nálam az, hogy nem vagyok hajlandó rizst írni rizset helyett), vagy csak figyelmetlenség.
- Bár nagyon jól írsz, de ahogy észrevettem szeretsz siklani az idők között. Írhatod jelenbe, írhatod múltba, de ha van rá egy mód (Kivételes esetek kivételével), akkor maradj meg egy időnél. 

100 Tp
3000 Váltó ( Ebből ezer a bónusz a második élményért, és a hosszért)

Egy csodálatos téli estén kezdődött ez a történet. A felhők sűrűjéből átszűrődő tompa napfény aranyozott köpenybe öltözette az égből aláhulló hópelyheket. Valóban gyönyörűek voltak. Ahogyan aláhullottak a magasságokból, olyasbá tűnt számára, mintha a mennyekből szórták volna alá őket nekik, apró halandóknak. Biztos, hogy nem a mennyből származnak ? Az is meglehet. Az arcába fúvó rideg szél beletépett a ruhájába, erősen rágcigálta lefelé, mintha csak el akarta volna tántorítani a végcéljától. A hideg fagy lassan bekúszott a ruhája alá, lépésről lépesre haladva előre, megdermesztve a tagjait, lelassítva, s megbénítva, cudar fagyosságával egyre csak azon ügyködve hogy ne jusson tovább. Vajon ez égi jel lett volna csupán ? Akkor még nem tudta. A csizmája talpa alatt ropogó hó kellemes hangja, s a távolban pislákoló derűs fény egyfajta derűs nyugalmat adott számára, a dermesztő zimankó ellenére is. Szorosabbra húzta magán a köpenyét, s megkettőzte a lépteit, igyekeznie kellett. Valóban. Igyekeznie kellett. Miért is ? Kedves, öreg barátja már várt reá, a kellemes meleg kandalló tüze mellett, várva várta érkezését, számolva a perceket, s az órákat, aggódó pillantásokat vetve az ajtóra, éberen fülelve, vajon kopogtatnak-e már ? Látni szerették volna már egymást, régóta nem találkoztak. Az élet sajnos elsodorta őket egymás mellől, távoli vidékekre, nehéz időkbe. Viszont bármennyire is sodorta őket messzire egymástól a sors, a barátságuk erős kötelék volt, amelybe kapaszkodva, újra és újra találkoztak. Volt valami furcsa bennük, egy megfogalmazhatatlan kapocs, egy elszakíthatatlan, eltörhetelen, megsemmisíthetetlen fonal. A hóban bandukló démon számára pedig ez a világot jelentette. Talán még többet is. Nem tudná egyértelműen megfogalmazni. Erősen érezte, ezt az idegen, mélységes űrt, valami rettenetes hideget, valami dermesztőbb fagyosságot mint amit eddig Veronia tájain tapasztalt. Nem mintha idegen lett volna számára ez az érzés. Már sokszor érezett ilyet, de hiába kutatott az elméjében, nem talált rá magyarázatot. Úgy tűnik vénségére már szenilis is lett. Nem csodálkozott rajta, az ő korában már az is csodának számított hogy életben volt. Zavarta ez az érzés. Nem szerette. Elszipolyozza az erejét. Legyengítette. Sebezhetővé tette. Fájt neki...
Éppen kopogásra emelte az átfagyott kezeit, hogy szelíden jelezze érkeztét, ám már nyílott is az ajtó, s egy kissé őszes férfi jelent meg markáns mosollyal az arcán. Dús, fekete hajába már ezüstős fonalakat festett az Idő, a szája és szemei sarkában pedig finom vésetek húzódtak, a kor bizony elhaladt felette. Nem mindha idős lett volna, alig múlt el harmincnégy esztendős. Fiatal volt még. Olyan fiatal. Egy nagy takaróba volt bebugyolálva ez elfedte őt egészen, s kezében a pipáját tartotta, a házból pedig halovány pipadohány illat áradt.
- Kerülj beljebb, drága barátom ! - nevetett rá a didergő démonra, s pipaszárának egy szívélyes intésével tessékelte beljebb. A démon azonnal be is lépett miközben lerázta magáról a havat, vacogott és didergett, s csizámájából kilépve azonnal a kandalló felé sietett.
- Köszönöm. Egek, valami farkasordító hideg van odakint. - mondta a démon, majd dörzsölni kezdte a tenyerét. A férfi becsukta az ajtót, majd a konyhába sietett, ahonnan egy nagy palack borral tért vissza. Szó nélkül felbontotta, majd a két legyszebb kristálypoharába töltötte. Egymásra néztek és nevettek. Őszintén, s örömtelien, ahogyan a régi barátok szoktak, azok a barátok akik barátságát az évtizedek erősítették, s sem az idő vasfoga, sem a sors kegyetlen keze nem tudott összetörni. Pedig az próbálkozott. Nagyon, ha engem kérdeznek. Oly régóta nem beszéltek, oly régóta nem látták egymást, eleinte azt sem tudták mit mondjanak, mit tegyenek, talán még azt sem, hogy mit gondoljanak. Néhány percig némán hallgattak hallgatva a kandalló ropogását, és a hófúvás süvöltő hangját. Majd egyszerre szólaltak meg, és egyszerre hallgattak el. Egyszerre mutattak rá a másikra, és újfent felnevettek. Majd a démon belekezdett a mondókájába, és megindult a beszélgetés. Hosszasan és részletekbe menően társalogtak, elveszve a részletekben, s a jobbnál jobb történetek mesélésében. Volt itt minden. Komédia és tragédia, kalandok, humoros helyzetek, pikáns történetek. A jókedélyű beszélgetés mellett, szinte meg is feledkeztek a bajról, a mételyről, mely mindkettejüket oly mélyen emésztette. Csak örültek egymásnak.

A hóvihar immáron alábbadott, s befejezve vad dühöngését, átadva a vidék őrizetét az égbolton ragyogó fényes, ezüstös korongnak. A táj csendesen szunnyadt a vastag hótakaró alatt, mélyen állmodva a tavaszról, a zöldellő fákról és a csodálatos napsütésről, egy szebb, s kedvesebb holnapról. Valóban, magára húzva a hófehér leplét, betakarózva kergetve álmai légvárát egy boldogabb jövőről ábrándozott. Az éjszaka leple alatt apró lábak keltek útra, csendesen, hangtalanul osonva. Puha mancsok tapodták az érintetlen, szűz havat, árnyak surrantak a féhomályban. Két villanó szempár tűnt fel a bokorban, ám mire emberi ész felfogná, hogy látott-e valamit, már el is tűnt. Rókák. Apró, fürge lábakon osonó, cseles fenevadak. A démon szemének tükrében apró csodák. Feltekintett az égre, néhány percig csendesen meredt a holdra.
- Sajnálom. - mondta férfi csendesen, átnyújtva egy újabb kupa bort a démonnak. Felköhögött, mélyről jövő, folyotagató köhögéssel, s kissé meggörnyed ahogyan a görcsösen kapkodott levegőért. A démon nem nézett rá, csak továbbra is a holdra meredt.
- Ne tedd. Az már nem változtat semmin, igaz ? - válaszolta érzelmektől túltengő, elcsukló hangon. A szokásos márványszobor arca, ezúttal feldúltságról, és mély bánatról árulkodott. Az arcán halovány mosoly ült, ám ebben semmi vidám nem volt. Kényszerű, fájdalamas mosoly volt ez. A szíve zakatolt, a kezei megremegtek. Félt. A szájához emelte a borospoharat, ám csak csorgatta a szájába a nedűt, képtelen volt lenyelni. A bor savanykás íze a lelkébe mart. Valami édeset akart. Valamit aminek az íze inkább hasonlít az örömhöz. Viszont képtelen volt megszólalni.
- Nem bizony. - köhögte a férfi, majd letörölte a szájából szivárgó vércsíkot. - De nem is biztos hogy kell. - felelte halkan. Tisztában volt a helyzetével. Nem lehet azt mondani hogy bátran szembenézett vele. Valójában rettegett, s ezt a démon is tudta. Nem volt erős sem, a saját jövője fölé kerekedett. Valahogy érezte a tehetlenségét, a dühét, a helyzete súlyát. Tehetetlen volt ? Igen. Dühös volt ? Nagyon is. Súlyos volt a helyzete ? Ennél már aligha lehetett volna nehezebb. De végül, megbékélt a sorsával.
- Fáj. - mondta démon színtelen hangon. Az szemeinek ezüstös tengeréből apró patakok indultak útnak, melyek némán folyóvá duzzadtak. Valóban fájt neki. Valahol mélyen, a mellkasában érzett folytogató nyomás sírásra késztette, de nem ez volt fájdalmának forrása. A lelkében terjedő mételyt, a rettegésből, a tehetlenségből, és a bánatból kovácsolt tőr pengéje terjesztette. A sötétség pedig terjedt, mélyre hatolva gyökeret ersztve, s kegyetlenkedő gondolatokkal bombázva őt.
- Igen, pontosan itt. - bökött a férfi a démon mellkasára, majd erőtlenül elmosolyodott. Belekortyolt a borba, majd maga elé meredt. Vajon miért mondta el neki ? Tudta hogy ezzel fájdalmat okoz neki. Tudta hogy talán nem helyes amit tesz. Tudta, hogy talán ezzel egy életre megpecsételte őt. De őszinte akart lenni. Sosem hazudott még a barátjának, s ezt a privilégiumot meg akarta tartani örökre. Előhalászta a pipáját a bal zsebéből, s remegő kezekkel tömni kezdte. Ügyetlen volt, a reszketeg mozdulataival először a dohányt szórta szét, majd a pipáját ejtette el. Remegő ujjakkal nyúlt érte, s a gyengeséget éles fájdalomként hasított a szívébe. Megfogta a pipája szárát, ám újfent elejtette. Leroskadt az ablak melletti karosszékébe. Tehetetlen volt.
- Sajnálom. - szólalt meg a démon, miközben egy könnyed mozdulattal felcsippentette a pipát. A saját zsebéből előkotorászta a saját egyedi dohányát. Ezt sosem osztotta meg még mással, akkor sem hagyta maga mögött, ha az élete múlott rajta. Az ő egyedi és nagyra tartott, saját dohánya volt ez. A férfi tekintete révetegen meredt a démon ügyeskedő kezeire. El sem akarta hinni, hogy megtörténik. A démon egy pillanat alatt megtömte az ő és a saját pipáját is. Egy gyertyával tüzet adott, és lecsúszott a fal mellé, a karosszék tövébe.
- Ne tedd. Az már nem változtat semmin, igaz ? - válaszolt a férfi, mire mindketten elnevették magukat. Egyetlen pillanatig tartó, jóízű megkönnyebbült nevetés volt. Olyan mint amelyet a gondtalan, és boldog emberek hallatnak. Majd a nevetés alábbhagyott egy könnyektől elcsukló zokogásba, és egy véres köhögésbe. Már nem volt sok hátra. A démon felemelte a fejét, s letörölte a könnyeit. Nem szabadott sírnia. Azért jött hogy vidám legyen. Nem tudta hogy mit tegyen. Sírjon-e, vagy nevessen ? Örüljön, vagy bánkódjon ? Talán mind a kettőt kellett volna egyszerre. A könnyei lecsorogtak az arcáról, s nem volt képes már józanul gondolkodni.
- Elfáradtam. - szólalt meg a férfi, megtörve a füstkarikák csendes táncát. Valóban fáradt volt. Úgy érezte minden pillanatban egyre jobban húzza a szempillája, egyre nehezebb volt ébren maradnia. Érezte nemsokára eljön a pillanat, ami olyannyira elodázott, amitól olyannyira rettegett. A szobában halovány füstcsík uralkodott, szertehagyott borospalackok, ételmaradék és sakktábla volt látható. Egy lejátszott mecs, egy győztes szín, két győztes játékos. Mindetten nyertek valamit. A férfi a démon vállára emelte a kezét, még egyszer utoljára, mielőtt elszunnyadt volna.
- Akkor pihenj meg, barátom. - válaszolta a démon, miközben megfogta annak kezét, s még egyszer utoljára megszorította. Biztosra vette, hogy érezte még. Még némán ücsörgött egy darabig, könnyed füstkarikákat fújva maga elé. A penge a szívében már teljesen feloldódott mérgező fájdalommal telítve el a lelkét. Megpróbált talpra kászálódni, ám életében nem érezte magát ennyire nehéznek. A kandalló mellé ballagva, behintette a pipája parazsát, s még meghúzta az utolsó üveg bort. Olyan...üresnek érezte magát. Odabent, a lelkében hatalmas űr tátongott. Vajon van-e egyátalán lelke ?

Csukódott az ajtó, s a démon kibotorkált a havas tájba. Az hold gyönyörű ezüstfénye világította meg számára az utat. Nem mintha tudta volna merre mehetne. Nem mintha lett volna hely ahová mehetne. Felballagott a közeli dombra, érezve ahogy a fagy egyre jobban áthatol a ruházatán. A könnyei az arcára fagytak, s immáron akár két gyönyörű, holdfényben tündöklő kristályos ékszer, úgy ültek az arcán. Ahogyan felballagott a domb tejére, még egyszer visszanézzett. Maga sem tudta mit látott odafentről. Egy házat ? Benne egy szunnyadó jóbarátot ? Egy hófödte tájat ? Valamit meg kell hagyni az ő szívének apró titkai közül is. Hiszen számára csak ennyi adatott meg. Számára egyszerűbb, és fenségesebb annál amit mások keresnek. Idő. Az hogy kinek adja, az csak rajta áll. Hatalom, erő, szépség, dicsőség, gazdagság. Az idő múlásával ezek mindig is más és más kezébe vándorolnak, nem tűrnek megy egyetlen urat, vagy gazdát sem. Az ő ajándéka a pillanat. A vidám, önfeledt boldogság. Neki csak ennyi adatott.

Ahoy! Maga az élmény tartalmi szempontból nagyon megindító, mert olvasva a sorokat az emberre rátör az elmúlás érzése. Rájövünk, hogy mi sem vagyunk kivételek és az idő vasfoga belőlünk lakmározva, folyamatosan épít le bennünket. Előjönnek a bajok, egyre több, miközben a halál már ott csücsül mellettünk, arra várva, hogy mikor vihet el bennünket.

Az írás szempontjából nézve pedig egyszerűen azt kell mondjam, hogy nem nyerte el a tetszésem. Erőltetettnek éreztem egyes helyeken, mint mesésnek. Kifejezetten sok volt benne a szóismétlés, főleg az első felében. Volt pár mondat, amivel nem tudtam egyetérteni.
Végezetül azt mondom ennek ellenére azért pozitív dologként jelenik meg nálam, hogy megpróbáltad ezt a stílust. Ha jobban odafigyelsz, akkor lehet belőle valami, hiszen gyakorolni kell.


Ezek után nem maradt más, mint a jutalom osztása: 100 Tp és 1000 Váltó

Újra. Újra meg kell próbálnom. Bár tudom, hiába győzködném őket, nem hagynának elmenni. A fáklyákkal, vasvillával felszerelt tömeg dühödten dobált kövekkel. A többségük nem talált, amely pedig igen azokat a karommal ütöttem félre. Próbáltam visszamenni a fogadóba, az ajtót azonban bezárták mögöttem. Mika kétségbeesett arcal állt mögöttem, karja pedig erőtlenül szorongatta a hatalmas kardját. Meg akart volna védeni, meg akarta mondani hogy én más vagyok, hogy én nem egy gonosz lény vagyok. Más vagyok mint a többi démon. Két lándzsával felszerelt katona furakodott át a tömegen, és elszántan, kérdés nélkül nekem rontottak. Ha tudnám mivel érdemeltem ki ezt. Nem tettem semmi rosszat, éppen hogy csak megérkeztem a faluba. Bárcsak ne mentettem volna meg azt a kislányt a rázuhanó ezüst feszülettől. Akkor talán békében élvezhetném a boromat. Énekelhetnék, és zenélhetnék, kedvesen beszélgethetnék szeretett lányommal. Így viszont újfent menekülnöm kell. Északon gyűlölik a mifélénket, s hiába teszek jót, ez nem változtatja meg az egyház parancsát. Ahogyan a felém tartó katonákat sem. Egy szempillantás alatt elővillanó karmaimal megragadtam a hórihorgas, vékony fickó ládzsáját és elrántva a kocsmafalnak csaptam. A másik éppen csak egy hajszállal hibázta el a derekam, egy könnyed csípőmozdulattal sikerült elkerülnöm. Felé fordulva egy pillanatra megálltam, hiszen nem akartam bántani csak lefegyverezni. Vagy időt adni neki hogy visszavonuljon. Miért is tette volna ? Újfent döfött, ezúttal a mellkasomat célozva, ám lassú volt és bizonytalan. Hátraléptem, hogy kikerüljem a szúrás hatótávolságát, majd előreontottam és a képébe csapatam, amitők hanyatt esett. A lándzsát elkaptam, majd a magasba emelve a megrökönyödött tömeg előtt a földre dobtam.
- Nem akarok bajt, elmegyek. -  jelentettem ki, és Mikát megragadva a faluból kivezető útnak indultam. A felfegyverzett parasztok egy pillanatig meredten néztek rám, majd a tömegből felharsant egy hang.
- Démon ! - kiáltotta egy alacsony pirospozsgás arcú vénember. A bortól vöröslő orra egyértelműen árulkodott arról, hogy ő csupán a bajt kereste.
- Öljétek meg ! - lépett elő egy nagydarab, kérges tenyerű fickó. Kezében egy vasvillát szorongatott, amelyet lándzsaként szegezett előre.
- Ne engedjétek meglógni ! - sipította egy teremetes asszonyság. Konyhakésével vadul felém tellegetett, arca vak dühtől tajtékzott.
- Elmegyek, békével... - feleltem, ám ekkor valami éles csapódott a karomba. Riadtan kaptam oda, és láttam, hogy egy nagy dobótőr állt ki belőle. Mika kardot rántott, a sötétségből pedig egy köpenyes, hosszúkarddal felszerelt fickó lépett elő. Első ránézésre lerítt róla hogy zsoldos. Vagy fejvadász. Ahogyan kilépett a sötétségből, egyenesen felém nézett, majd fejét enyhén a tömeg felé billentette.
- Ezer váltó. Ennyi annak a démonnak a feje. - jelentette ki magabiztosan, mintha már halott is volnék. Mika megragadta a dobótőrt, majd gyorsan kirántotta amitől még a legnagyobb önuralmammal is felszisszentem. Mialatt kardjával a tömeg és az orgyilkos között váltakozott, a tőrt felé dobta, amelyet a másik haláli nyugalommal még röptében elkapott. A tömeg egyszerre megriadt és felbátorodott a rejtélyes idegen jelenlétén és egyöntetűen ordítozni kezdtek.
- Megadjuk, megfizetjük ! Öld meg ! - kiáltozták. Többen előrenyomultak, és ketten rám is támadtak. Az első a vasvillág paraszt volt, aki igencsak ügyetlenül próbált hasbaszúrni. Csak próbált, mert Mika kardja úgy metszette ketté a vasvillát, mint kés a vajat. A második egy törpeméretű alig huszonéves fiatal leányka volt aki oldalról Mikának rontott a késével. Megragadtam a karját, s másik kezemmel úgy kentem képen, hogy hanyatt vágódott. Nem is csodálom egy ilyen vézna teremtés létére.
- A lány a cinkosa ! - ordították egyesek - Biztos a szeretője ! - fröcsögték mások. - Öld meg mindkettőt ! Öld meg mindkettőt ! - skandálta a tömeg.
- Legyen. Ezer váltó. - felelte a köpenyes alak, majd kardot rántva nekem rontott. Az ártatlan, ám ostoba parasztokat nem akartam bántani, viszont ez a fickó már más eset volt. Lerántottam a korbácsom, és egyenesen az állára csaptam. Nem is gondoltam volna hogy ilyen gyors. Félrehajolva egyenesen a torkomnak szúrt, és ha Mika karja nem csapja félre, ott is lett volna vége az én történetemnek. A férfi megpördült és egy félköríves vágással az oldalamba vágott. Nem volt mély, ám mégis úgy fájt mintha a valami szentség lett volna. Ezüst. Felszentelt ezüs penge. A fickó áttáncolt a Mikától távol eső oldalra, majd egy alattomos szúrást engedett meg, ám ekkor már nem kegyelmeztem. Az izmaim megfeszültek, ahogy nekirontottam, elcsúszva a pengén egyenesen a bal vállába mélyesztve a karmaim. Megpördültem és a tömeg felé dobtam. A fickót erősen a földnek csapódott, és továbbgurult a tömeg lába elé, ám ekkor egy nyílvessző csapódott a bal vállamba. Felordítottam, ahogyan a ház oldalának csapódtam, és erősen markoltam a nyilat. Egy íjjász lépett elő az egyik ház mögül. Ketten voltak ! Hangzott a felismerés bennem. Mika felsikoltott ahogyan rám nézett.
- Apa ! Apa ! - kiabálta majd odarohant hozzám. A tömeg egyre inkább zárult körénk, s immáron két sebből véreztem. Mika megragadott és húzni kezdett, el a tömeg elől. Talán itt a vég. Így ér véget a történetem. De nem Mikáé.
- Menj ! Futás, mögötted leszek ! - kiabáltam, miközben ellöktem magamtól, és talpra kászálódtam. Ahogyan megfordultam újabb nyílvesszőt kaptam, egyenesen a lábamba. Ennyi volt. Térdre rogytam, s épp hogy meg tudtam tartani magam az egyetlen ép, jobb kezemmel. Felemelkedtem és visszanéztem, a két zsoldos felém közeledett. Fájdalmasan sikerült feléjük fordulnom, s széttártam a kezem. Mika sikolyát hallottam magam mögül, s csizmái csattogását ahogy visszarohan értem. Mellém állt és zihálva előreszegezte a kardját, miközben valahogy talpra rángatott. Ekkor valami éles hatolt az oldalamra, rettentő fájdalmasan. Felordítottam ahogyan előrebuktam. Mika kardja átlendült fölöttem telibe kapva a támadót. Egy nőt. A nő mellett az a kislány állt akit megmentettem rémülten kapaszkodva anyjába. A nőnek és a gyereknek esélye sem volt kitérni a hatalmas, kétkezes kard csapása elől, amit telibe kapta őket. Ahogy ránéztem kikerekedett a szemem. A nő...terhes volt. Mika felsikoltott amikor rájött mit tett, s én magam is rájöttem...ez volt a legrosszabb dolog ami valaha is történhetett volna vele. A kardja nagyot csendülve a fölre esett, ő maga pedig a földre rogyott. Hogyan történhetett mindez ? Miért...miért történik ez ? Itt halunk meg, mindketten. Ekkor mintha árnyékok mozdultak volna, a sötétből három csuklyás alak rontott elő a semmiből, egyenesen a tömegnek. Az egyikük azonnal kardélre hányta a zsoldost és az íjászt, míg a többiek levágva néhány parasztot megfutamították a támadóimat. Az egyikük fölém hajolt, s elmosolyodott.
- Sil, ma van a szerencsenapod... - kezdte, de a többit már nem hallottam. Lehunytam a szemem, és sötétség borult reám.

                                                                                   *********

Egy sötét szobában riadtam fel, megpróbálva felülni, ám ekkor fájdalom hasított bele minden tagomban. Visszadőltem, és elernyedtem, kábán próbáltam visszaemlékezni mi is történt. Mika ! Riadtan kerestem egy szál gyermekemet a félhomályos szobában, ám sehol sem találtam. Megrémültem. Amennyire a sebeim engedték, próbáltam felderíteni hogy hol vagyok. Amennyire meg tudtam állapítani egy kis kunyhóban hevertem, egy meglehetősen rozoga és apró ágyon. Lelógott a lábam. A félhomály és rendetlenség övezett, ám azt tisztán éreztem hogy rajtunk kívül van még valaki a szobában. Nem erőlködtem vele hogy körbenézzek, inkább csak a tetőgerendáról lógó díszekre meredtem.
- Hol van Mika ? - kérdeztem rosszkedvűen, miközben az ép jobb kezemen előhívtam a karmaimat.
- Igazán könnyedén veszed az életed annak ellenére, hogy nem rendelkezhetsz önmagad felett. - mozdult meg egy árnyék a szoba túlsó végében.
- Miért küldtek utánam ? - kérdeztem vissza, miközben próbáltam beazonosítani a hangot. Héja lehetett, más nem mentett volna ki abból a helyzetből.
- Új megbízás. - mondta az arnyék, majd az ágyam végéhez lépett. - Azt hiszem ezt az egyet igyen és bérmentve fogod megcsinálni.
- Előbb elmondod, hol van Mika. Utána lehet szó az üzletről. - válaszoltam ridegen. Amíg nem tudok biztosat Mikáról, addig egy szót nem hallgatok meg a mondanivalójából.
- Fogalmam sincs... - vonta meg a vállát. - Nem mintha érdekelne.
- Márpedig jobb ha érdekel, ha tőlem akarsz valamit. - egyenesedtem fel nagy erőlködések közepette.
- Odakint, a fa tövében. - mondta némi töprengés után. - Bár amilyen érzelgős vagy, szerintem csak lelassít.
- Én is örülök hogy újra látlak, Sin. - válaszoltam és megpróbáltam kimászni az ágyból. - Látom nem lettél kevésbé segg azóta sem...
- Itt az idő hogy teljesítsük az alku ránk eső részét. - szólalt meg váratlanul Sin, majd levette az arcát eltakaró csuklyát. A tünde arcán ülő két gyönyörű zöld szempár egyenesen rámmeredt, mintha csak belém akarna látni, s arca komorságán még a gyönyörű vörös haja sem változtatott. - Eljött az idő a bosszúra.
- Hol van ? - kérdeztem vissza acélos hangon. A bosszúm. Az esküm beteljesül. - Hol van ?
- Pont ott ahol nem gondolnád... - nevetett fel, majd elfordult. - Nekünk is annyira kell az az áruló mint neked.
- Kik a többiek ? - kérdeztem vissza miközben nagy nehézségek árán kikászálódtam az ágyból. Úgy tűnik nem nyögi ki egykönnyen annak a féregnek a rejtekhelyét.
- Az öreg Grog... - vont vállat egykedvűen, majd kajánul elvigyorodott és tudtam hogy nem fog tetszeni a másik név. - ...és Bloodymary.
- Bloody...mary ? - kérdeztem vissza, és a karomba csíptem, hogy meggyőződjek, ez egy rémálom, vagy a valóság ? Legkevéssbé őt akartam a közelemben tudni az összes Héja közül. Kirázott a hideg, és az ujjaim ösztönösen karmokká nőttek. Mintha csak emlegetni kellett volna, nyílt az ajtó és egy szélesen vigyorgó fej kukucskált be rajta. Egy self volt az, rövid fekete haj, abban pedig egyetlen vérvörös tincs, világoskék szempár kíséretében. Arcán vérfagyaszó vigyorral nézett rám, amelytől egyre kellemetlenebbül éreztem magam.
- Szia, kincsem. -  lépett be az ajtón, mire én pedig ösztönösen megvillantottam a karmaimat. A derekán a korbácsom lógott, amitől még kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam.
- Rég láttalak, Bloodymary. - feleltem, miközben minden erőmet összeszedve nekirontottam...

Hú, hát ez egyszerre volt szomorú és roppant izgalmas élmény. Tudok egyet s mást, de az olvasóknak nem akarom lelőni a poént, így majd egy következő posztban jön a reakcióm.

Sajnos annyira nem ismerem a Mika-Sil kapcsolatot, nagyon nehéz mindent követni, de a bizalommal teli, szeretetteljes kapcsolatotok még ilyen szörnyűségeken keresztül is átjött. Mika helyében nem is tudom, mit csináltam volna - hallgattam volna apucira, vagy pont az ellenkezőjét tettem volna: inkább segítettem volna neki, mint ahogy azt végül lányod is tette, fogalmam sincs.
És mit ne mondjak, szépen elveretted szerencsétlen Silt. Úgy tűnik, az élet most sem kíméli őt, a továbbiakra pedig nagyon kíváncsi vagyok, szóval tessék folytatni mihamarabb!

Viszont mielőtt roboghatnál tovább a sztoriban, pár dolgot azért megjegyeznék bő magyarázatokkal. Mielőtt túlságosan megrémülnél a hossztól, ezek csak apróságok példákkal alátámasztva, semmi súlyos nincs bennük

Először is pár dolog, amit másképp kéne írni:
- hasbaszúr -> hasba szúr
- épp hogy -> épphogy; utánanéztem, és el kellett gondolkodnom, hogy nálad melyik is most az okés, de a szöveget nézve egybeírandó az esetedben. Épp hogy = amint; épphogy = alig.
- ugyanez vonatkozik az éppen hogy -> éppenhogyra is
- íjjász -> íjász - sokszor látom másoknál ugyanezt a hibát, nem tudom, elírás-e vagy sem, mindenesetre levésem
- pár elírást találtam, de azok nem voltak vészesek, többnyire becsúszott egy plusz betű
- az elején ugráltál múlt és jelen között, utána sikerült áttérned múlt időre
- itt-ott sokszor fordult elő egy-egy szó, én három példát írtam fel magamnak: vasvillát, csapódott, földre.
"Az első a vasvillág //itt pl egy félregépelés van// paraszt volt, aki igencsak ügyetlenül próbált hasbaszúrni. Csak próbált, mert Mika kardja úgy metszette ketté a vasvillát, mint kés a vajat." - Itt ugyan vasvillás és vasvillát van, de érdemes lett volna a 'vasvillát' szót fanyélre helyettesíteni, mivel úgy szóismétlés sincs, és ha nagyon kötekedni akarok, akkor nem a vasat fogod átvágni, hanem a fát. Vasat kicsit vicces lenne
"A fickót erősen a földnek csapódott, és továbbgurult a tömeg lába elé, ám ekkor egy nyílvessző csapódott a bal vállamba. Felordítottam, ahogyan a ház oldalának csapódtam, és erősen markoltam a nyilat." - Érezhetően kedveled ezt a szót, viszont sokkal változatosabban is lehet fogalmazni. Tudom, ennek van egy erőteljes hatása, viszont néha sajnos rákényszerülünk arra, hogy egy kevésbé intenzív erőkifejtést jelölő szót használjunk, tehát a javaslataim legközelebbre: nyílvesszőnek nem kell a válladba csapódnia, elég, ha belefúródik; lehet csapódik helyett nekiesik, elesik.
"A kardja nagyot csendülve a fölre esett, ő maga pedig a földre rogyott." - ő maga is ugyanoda rogyott, vagy csak egyszerűen lerogyott, valamint a föld helyett lehet a talajra szót is használni, de az itt szerintem butácskán hangzik.
- próbáltam - nem egymás után volt, szimplán feltűnt, helyette lehet azt használni pl, hogy igyekeztem
- "karomba csíptem, hogy meggyőződjek, ez egy rémálom, vagy a valóság ?" - nem értem, ez miért lett kérdés A főmondatod a karodba csíptél, a mellékmondatnak sajnos nincs jogosultsága ahhoz, hogy egy kijelentő mondatot kérdővé vagy bármi mássá varázsoljon :/

Pár, számomra furcsának tűnő szó, szókapcsolat:
- karja erőtlenül szorongatta -> nyeh, én inkább úgy írtam volna, hogy karjaival erőtlenül szorongatta
- self -> sötételf - írjuk ki rendesen szerencsétlenek faját
- rendetlenség övezett -> inkább rendetlenség vett körül

VESSZŐK! Azok nem mennek mindenhol, de nem baj, már vésem is, mit miért kéne
Legyen a zöld az, ami kell, a piros pedig az, ahol fölösleges.
- A többségük nem talált, amely pedig igen, azokat a karommal ütöttem félre. - az 'azokat' miatt van vessző, ez két külön tagmondat
- Más vagyok, mint a többi démon. - vannak helyek, ahol a mint előtt nem kell vessző, de amíg hasonlítgatod magadat valakihez, addig kell
- Énekelhetnék, és zenélhetnék, kedvesen beszélgethetnék - és előtt ilyenkor nincs vessző, én speciel rengeteg másik helyre raktam volna még és elé, de mivel ez nálam érzésből jön, és nem magyarázattal, így azokat nem emeltem ki. Amíg viszont felsorolás van (márpedig itt felsorolod, hogy mit csinálnál), addig nem kell a vessző.
- Mika sikolyát hallottam magam mögül, s csizmái csattogását, ahogy visszarohan értem - 'ahogy' előtt mindig vessző van, tekintve, hogy új tagmondatot De 'ahogy'-ra még egy példa: Felordítottam, ahogyan előrebuktam.
Ami poén ebben, hogy máshol meg kiraktad
- ám mégis úgy fájt, mintha a valami szentség lett volna - mintha előtt is gyakorlatilag mindig vessző van
- A második egy törpe méretű (szerintem ez külön van), (jellemzés/több jelző miatt) alig huszonéves fiatal leányka volt, aki oldalról Mikának rontott a késével. - 'aki'-tól új tagmondat
- Mika kardja átlendült fölöttem, (ezzel) telibe kapva a támadót. - Ennél is nehéz megmagyarázni, hogy mikor van -va, -ve, -ván, -vén esetében vessző, mikor nincs, itt a zárójeles szó miatt van, ami eltűnhet beszéd és megfogalmazás közben, mert nem feltétlen van rá szükség.
- A nő mellett az a kislány állt, akit megmentettem, rémülten kapaszkodva anyjába. - A második vessző azért is fontos, mert ha nem rakod ki, akkor úgy jön át, mintha te kapaszkodtál volna az anyukába rémülten, miközben megmentetted a kölkét, ami végül is lehet ágyban, párnák közt, de nem hinném, de szerintem nem erre akartál utalni
- Ahogy ránéztem, (azonnal) kikerekedett a szemem.
- ez volt a legrosszabb dolog, ami valaha is történhetett
- míg a többiek, levágva néhány parasztot, megfutamították a támadóimat. - A kijelölt rész egy közbeékelt rész, amit simán ki lehet venni a mondatból, és mivel ezt meg lehet szegénykével tenni, a mondaton belül is jelezni kell, hogy ez bizony csak egy legodarab.
- Amennyire meg tudtam állapítani, egy kis kunyhóban hevertem - Ilyen esetben gondolj arra, hogy a mondatot így át lehet variálni: Egy kis kunyhóban hevertem, amennyire meg tudtam állapítani. Itt is vesszőt használunk, mert két külön tagmondatnak minősül.
- Márpedig jobb, ha érdekel - ha előtt is mindig vesszőt rakunk
- Pont ott, ahol nem gondolnád...
- az áruló, mint neked - ugye itt a mint miatt, hasonlítja a kinek mennyire kell dolgot

'Hogy' előtt mindig vessző van. Hol sikerült kirakni, hol nem, nem tudom, hogy ez figyelmetlenség vagy ösztönös vesszőrakás
- meg akarta mondani, hogy én más vagyok
- Ha tudnám, (hogy) mivel érdemeltem ki ezt.
- Nem is gondoltam volna, hogy ilyen gyors.
- Mika felsikoltott, amikor rájött (arra), (hogy) mit tett
- kábán próbáltam visszaemlékezni (arra), (hogy) mi is történt
- tisztán éreztem, hogy rajtunk kívül
- Azt hiszem, (hogy) ezt az egyet igyen
- majd kajánul elvigyorodott, és tudtam, hogy nem fog tetszeni

"Felemelkedtem és visszanéztem, a két zsoldos felém közeledett." - a vesszőnél itt pontosvesszőt vagy gondolatjelet használnék, mivel nem kapcsolódik túlságosan az első tagmondathoz.

No, ezeket letudtuk, nagyon soknak tűnik, de csak ismétlődő/figyelmetlenségből adódó hibák, amiket könnyedén ki lehet javítani

Jutalmad pedig nem más, mint 1000 váltó és 100 tp. Hajrá a továbbiakban!

Eichenschild. Az én városom. Az én otthonom. Valóban furcsa érzés ide visszatérni. Mintha egy élet telt volna el, mielőtt újra betettem volna ide a lábam. Az emlékektől megrészegülten baktatok a piac sűrű, szűk utcáin. Az árusok hirdetik a portékáikat, egyik helyen szőnyeget, másik helyütt kardokat, megint másutt tyúkokat. Szeretem ezt a helyet. Annyira élettel teli az egész.
- Tessék csak tessék ! Minőségi lantok, fuvolák, furulyák, dobok ! - hirdeti egy alacsony, kövér árus.
- Ide, ide jöjjenek, ilyen gyönyörű faliszőnyeget még a tündék nemes keze sem képes szőni ! - kiabálja egy másik magas vékony figura.
- Nyakékek, karkötők, fülbevalók ! Most egyet vesz kettőt kap ! - hirdeti magát egy szemrevaló, alacsony, barna nő.
Szeretem ezt forgatagot, az emberek kavalkádját. Vannak akik csak nézelődni tévednek ide, míg mások egészen nagy tételben üzeltelnek. Az egyik jön, a másik megy, az egyik elad, a másik felvásárol. A szűk helyeken egy egy kissebb fogadó bújik meg, néhány asztalkával, szőlővel felfuttatott ligetes, kiülős helyiségekkel. Az áraik olcsósága mellé nem vár az ember tökéletes kiszolgálást, ám pont ebben csalódik a legnagyobbat. Ha leül, szinte azonnal ott terem egy pincérnő, s máris a kínálatot sorolja. Mit lehet itt inni ? Sört, bort, töményet. Mit lehet enni ? Pecsenyétől kezdve a pörköltön át mindent. Ahogyan sétálok keresztül a piac tömött utcáin, egy borostyánnal benőtt sarkot pillantok meg. Egy pillanatra megdermedek. El sem hiszem hogy még megvan ez a kis bolt. Egyensen nekimegyek a borostyánnak, amely enged a nyomásnak és egy szűk lejárót mutat meg, mélyen elrejtve magában. Ahogyan lefelé sétálok a dohos lépcsőházban, elfog egyfajta furcsa, nosztalgikus érzés. Vajon még az üzlet a helyén van ? Semmi nem utal rá, de az ellenkezőjére sem, pont ahogyan annakidején. A lépcsők végén egy vastag, és öreg tölgyfaajót zárja el az utam, kissé megrohannak az emlékek ahogyan megmarkolom a kilincsét. Nagy lendülettel lépek be, félretolva az ajtót, s megpillantva az egyetlen ember aki a szobában áll. Akarom mondani, tündét. Egy velem egymagasságú gyönyörűszép fiatal nőt pillantottam meg. Égkék szemei csodálkozva meredtek rám, s lehetelenül hosszú aranyló haja pedig a padlón hevert. Még az enyémnél is hosszabb volt, ami nagyon furának tűnt, hiszen kétszer akkora volt mint az enyém, ha nem háromszor. Igaz, mágiával növesztette ilyen hosszúra, és rettentő büszke volt rá, én pedig örültem, akárhányszor hozzáérhettem ahhoz a gyönyörű, hosszú aranylószőke hajzuhataghoz.  
Kedvesen elmosolyodtam, az örömteli találkozások mindig megdobogtatják a szívem.
- Sif ! - nevettem rá, és kitártam a kezem felé. Egy ajkaimra cuppanó csók, és egy szoros ölelés volt a válasz rá. Szívem megdobogott az őszinte, szerető öleléstől. Világéletemben nem voltam más, mint egy fagyott márványszobor, bár igaz, aki ismert, mit sem vett észre belőle. Most azonban felengedtem a rideg fagyosságomból, és hagytam hogy örüljünk egymásnak újra.
- Sil...Sil...rég láttalak. - szorít magához. - Hallottam hogy megérkeztél, de nem is gondoltam volna hogy ilyen hamar visszaérsz majd. - válaszolta, majd ujjait, lágyan az enyémeim közé fonja, s fejét a mellemre hajtja. Nem volt semmi kettőnk között, csupán túlságosan régóta ismertük egymást. A születése óta.
- Hát hazajöttem. - felelem megsimogatva az arcát. - Végül is, ez a hely az én otthonom. - folytatom. Elengedem, s körültekintek a boltban. Feketepiaci áru, ameddig csak a szem ellát. Különféle pengék, bájitalok, mágikus eszközök, tekercsek és rég elfeledett mágiák jegyzetei, sőt még a könyvsorozatom is ott díszelgett a polcokon. Sif volt a Héják alvezére, s meglehetősen az egyik legfelelőtlenebb tagja. Otthonából sosem mozdult ki, amely meglehetősen jó rejtekhelynek számított, ha ennyi nem volna elég számos testőr vigyázta mind a bejáratot, mind pedig a környéket. A Héják sosem rendelkeztek jelentős harci erővel, bár a tagjai meglehetősen képzettek voltak, akiket képességeik alapján vettek fel a soraik közé.
- Valóban ? Akkor talán majd egyszer... - kezdett bele, ám félbeszakítottam. Mindketten tudjuk hogy ez csupán merő ábránd. Soha nem teszi ki a lábát a boltjából. Az egész életét itt élte, és itt is fogja, bár ezért nem hibáztatom. Meglehetősen otthonos és kellemes hely ez.
- Nem, te úgysem jössz el meglátogatni. Hiszen soha nem hagyod el a boltot igaz ? - szegeztem neki a kérdést, tudva hogy igazam van. Bár amennyi munkája lehet, ha szeretné sem nagyon lóghatna el innen.
- Ez igaz. - mondta, majd elfordult tőlem. Már gyermekként se ment el otthonról, a legbiztonságosabbnak a saját otthonát tartotta. Meg tudom érteni. Egy otthon ahová az ember hazatérhet. Egy hely ahova visszavárják. Egy hely ahol nyugalomban élheti az életét. Elengedtem, s ő visszatért a polcainak rendezgetéséhez. - Miért jöttél ? - kérdezte csendesen.
- Megjöttem, megvan amit kértél. Tökéletes állapotban van, egy karcolás sincs rajta. - állok elő az ittlétem okával. Egy könyvet húzok elő a táskámból, majd odanyújtom neki. Ezúttal nemigazán szeretném húzni az időt a felesleges köntörfalazással.
- Ez az amit kértem ? - fordult felém, angyali mosollyal az arcán. - Dobd le magad valahova.
- Ennyi volt, nem ? Vagy van valami más is ? - vontam fel a szemöldökömet. Ezt sem volt könnyű megszerezni. Szememmel egy kényelmes ülőhely után kutatok, ám sehol sem látok egy még egy ujjnyi szabad helyet sem. Hát így, megelégednék olyannal is ami nincs finom porréteg. De még az sincs. Itt él, de takarításban nem túl alapos, bár ha jobban belegondolok mindig is szórakozott és hebehurgya volt már apró gyerekkorától kezdve.
- Mindig van valami más. - kacagott fel. Eléggé meglepett, bár kiszámítható volt. A nevetése ugyanolyan szép, akár az édesanyjáé, náluk már családban marad. Ő nemcsak gyönyörű (és féltékeny) nő volt, hanem zseniális mestere a mágikus tanoknak. Nem mellesleg a Héják előző alvezére. Annakidején rengeteg hozzávalót szállítottam a kísérleteihez, s én magam is megfigyeltem a tevékenységet. Mindig is vonzottak a bájolás rejtelmei és misztikumai, fel felcsillanó fények, és a különböző mágikus körök rejtelmes suttogásai.
- Akkor hát...taníts meg arra a másra, Mester. - feleltem, és ügyetlen színpadias mozdulattal meghajoltam. Sif jóízűen felkacagott, és nekem dobott egy öreg sisakot. Persze hogy csak szórakozom vele, ezt ő is jól tudja. Ahogyan azt is hogy valójában komolyan gondolom. Megoldom a köpenyem, s táskámat a bejárat mellé rakom. A zárban elfordítom a kulcsot, s Sifre kacsintok. Ideje nekilátni, és befejezni a tétovázást. Minél hamarébb, annál jobb. Még van három szabad órám.

Leizzadva, s kifulladva dőltem az ágy szélére. Teljesen elfáradtam. Nem hittem volna hogy annyi mindent képes volt végigcsináltatni velem, úgy tűnik Sif nagykorára igencsak telhetetlen lett. Még ilyet. De legalább jól szórakoztunk, annyi szent. Ahogyan oldalra fordítom a fejem, az ágy szélén látom őt ülni, hosszú, aranyló haja a földre omlik, s égkék szemeivel engem bámul. Vajon mit láthat ? Egy démont, vagy egy jóbarátot ?
- Eddig jól haladunk, de még nem végeztünk. - noszogatom, hogy új erőt leheljek belé. - Még a felsó polcok teljesen porosak ! A szekrényekben kész káosz uralkodik ! A jegyzetek szerteszét a szobában ! - pirítok rá.
- Majd...majd...majd később, előbb pihenjünk. Már az egész házat kitakarítattad velem ! - szól vissza. Igaz, kicsit szusszanhatnánk. - Csinálok egy teát. Almás jó lessz ?
- Igen, nekem tökéletes, főnök. Átmegyek a kiskertbe, rendben ? - felelem miközben ő eltűnik a konyhában. Egek, nem is tudom mikor voltunk kettesben, és munka vitatása nélkül. Már elég rég. Legalább olyan rég, amióta utoljára megengedtem magamnak ekkora pimaszságot. Sóhajtva felállok az ágyról, és körülnézek. Némileg rendet raktunk, bár igaz még mindig van mit tenni. Kiballagok a szobából egyenesen a folyosóra, ahol könnyed jobbkanyarral egy aprócska virágoskertben lyukadok ki. Nem túl nagy, két félkörbe hajlított pad, és a egy kör alakú asztal kapott helyet itt. A kőfalak mentén rózsabokrok nőnek fel a három méter magas szoba tetejéig, amelyet felülről egy díszesen faragott farács fed le. Az egyik padra vetem magam, majd az asztalon heverelő a jegyzetekre pillantok. Elmélyedek bennük, az idő szinte teljesen elveszik, mire egyszer csak Sif fogja meg a vállamat. Fáradtan nézek fel, kissé kába vagyok, nehezen kapcsolok még.
- Mi nézel ? - kérdi dallamosan csendülő hangján. A szája sarka mosolyra húzódik, a szemei viszont szúrósan merednek rám. Tudom hogy nem szabadna belenéznem ezekbe a jegyzetekbe, ugyanis a Héják feladatai és küldetései meglehetősen magas prioritásúak. Nem mintha nem érdemeltem volna ki a helyemet, viszont Sif meglehetősen titkolózó ilyen téren. Legtöbbször az aranyos oldalát láttam, viszont néhány alkalommal volt esélyem megtapasztalni miért is lett ő az alvezér. Ha a félelmetes szót kéne definiálnom, arra Sif sötét oldala kiváló lenne. Bár arcra úgy huszonkettőnek néz ki, túl van már a harmincon is, és egy meglehetősen véres múlton. Amikor megüresedett a Héják alvezéri posztja, anyja után ő vette át a helyét, ez a folyamat pedig nem volt éppenséggel békés. Tulajdonképpen a hatalomátvétele után követő első héten a Héják tizedét vérbe fagyva találták meg. A vezér a fejét vette volna, ha a maradék Héja a közelébe mert volna menni.
- Nem sok mindent... - feleltem lemondóan, miközben eltoltam a papírokat felé. Rangban nem voltam a létra legalján, viszont ennyire merész dolgot nemigazán tettem még. Bár Sif jobbkezének számítottam, minden előreléptetést elutasítottam. Nem mintha egy magasabb pozíciónak nem láttam volna nagyobb hasznát, csak egészen egyszerűen attól fosztott volna meg, ami a munkám során a leginkább szükségem volt. A szabadságtól. Reggeltől estig leveleket, üzeneteket és feljegyzéseket olvasni nem éppen nekem való munka. Arról nem is beszélve, hogy személyesen kellene a vezér elé állni, márpedig én minden alkalmat megragadtam, hogy ne kelljen ezt tennem. Az utóbbi időben azonban egyre közelebbinek és értelmesebbnek tűnt a dolog, na nem azért, mert híján lettem volna a kalandvágynak, csupán egyre jobban vonzott már a letelepedés, és a kellemes meleg otthon gondolata.
- Akkor jó. Darkness érdeklődött utánad, meg akarna tenni kapitánynak egy új csapathoz. - mondta érdektelenül Sif, látszólag érdektelenül. Valójában mindent szemmel tartott, az emberei legjelentéktelenebb megnyilvánulásait is. Vállat vontam, majd belekortyoltam a teámba. Darkness, mi ? Ő volt az egyike a Héják három tábornokának, Hakon és Sigmund mellett. A három tábornok kizárólag a vezérnek és az alvezérnek tartozik felelőséggel, minden tábornok alatt pedig három parancsnok dolgozott. A parancsnokoknak pedig számos kapitány jelentett, akik négy-tíz fős csoportokban dolgoztak. Darkness egy sötétvörös hajú, magas tünde nő, aki nem mellesleg az információs részeleg méltán rettegett tábornoka  is egyben. A fél szemét még régen elveszítette egy párbajban, s legendás tettei után elterjedt róla a pletyka, hogy valójában a letakart fél szeme mögött feneketlen sötétség húzódik, s innen kapta a becenevét is. Az ő csoportját kémek, prostituáltak, hírszerzők, felderítők, vándorbárdok, utazó kereskedők, tolvajok, betörők, és számos különböző társadalmi rétegbe beépült emberek alkotják. Ez a csoport mind közül a legnépesebb, és talán a legfontosabb is. Nem csak információt szereznek, hanem ők bonyolítják az üzletek java részét is. Én is alatta dolgoztam volna, hacsak Sif nem választott volna személyes emberévé.
- Te elengednél, Sif ? - kérdeztem eltűnődve. Remélem nemet mondott neki. Nem szeretnék kikerülni Sif alól, főleg hogy így jóformán csak neki tartozok felelősséggel. Túl jó pozíció volt ez ahhoz hogy feladjam. Igaz, megvoltak a maga hátrányai is. Tulajdonképpen különcnek számítok, a különcök között is.
- Gondolkoztam rajta hogy áthelyezzelek... - töprengett el Sif, majd rövid hallgatás után újra megszólalt - Hakon említette hogy jó lenne egy újabb fészket létrehozni a gazdagabb negyedben is. - mondta, majd belekortyolt a teájába és leült velem szemben. Ó, igen Hakon. Ő a Héják harci egységeinek a tábornoka. Ahogyan az erőteljes neve is sugallja, rettentő magas, és nagyon erős. Alig ugyan, de még nálam is magasabb, vállig érő fekete haja, és kék szeme van. A kétkezes csatabárdját mindig magánál hordja, páncélt nem visel, régebben még a Véreskezű Hakon nevet aggatták rá. Szigorú, ám mélyen nagyon vidám alkat, és ő rendelkezik az általam ismert legvérfagyasztóbb nevetéssel. Ő volt annakidején Sif legerősebb támogatója, és mai napig a leghűségesebb barátja. Az ő csapatai sokféle népséget foglalnak a soraikba, orgyilkosok, zsoldosok, katonák, vadászok és más veteránok alkották a Héják karmait. Ők alkották a Héják fő csapásmérő erejét, alacsony számukat az igencsak kiváló képességeikkel, és a kemény edzés után megszerzett képzettségeikkel egyensúlyozzák. Többek közt ők feleltek azért, hogy a Héják maradjanak Eichenschild legerősebb alvilági harci ereje, ezt pedig többnyire az éppen aktuális konkurencia kiiktatásával, megrendelt orgyilkosságokkal és persze a szervezeten belüli rendfentartással intézik. Ők a nehézfiúk.
- Gondolom Sigmund tábornok nem tört ki üdvrivalgásban a kérés hallatán. - nevettem fel. Talán az egyetlen dolog, amiért megengedhetem magamnak a szabad véleményt, hogy már olyan régóta szolgálom a Héjákat, mint nagyon kevés másik. Az első generációból nem maradt meg senki. Néhány démon és egy-egy vámpír még ugyan él a második generációból, de ők sincsenek számottevően. Talán úgy tíz, maximum tizenöten lehetünk még a régiek közül.
- Voltaképpen támogatta az ötletet. Mint azt te is tudod a tavalyi év meglehetősen nyereséges volt. Felvetette az ötletet hogy a a belváros gazdagabb negyedéből kiindulva próbáljukn meg beférkőzni a kereskedő céhekhez. - mondta Sif, majd félresöpröve a papirosokat, az alattuk lévő térképet kezdte tanulmányozni. Sigmund tábornok egy meglehetősen érdekes ember volt. Alacsony volt, rövid fekete, ám erősen ősz hajjal. Apró barna szemeiben gyakorta megcsillantak az aranyérmék, és csakugyan szerette is a pénzt. Ő volt a gazdasági részleg tábornoka. Ezen csoport tagjai nem rendelkeznek sem elit harci készségekkel, sem pedig az információk összeszedéséhez szükséges adottságokkal. Ők csupán egy dologhoz értenek, a pénzhez. Kereskedők, jómódú polgárok, vagyonos emberek, bankárok és sok más olyan ember alkotta ezt az egységet akik rettentő jól értenek a kereskedéshez, az árakhoz, vannak kapcsolataik a feketepiacokon, és gyakorta ők maguk is egyikei az alvilág ezen kalmárjainak. A Héják szeretik jól megfizetni az embereiket, s ennek a bebiztosítása az ő feladatkörükbe tartozik. Egy ekkora szervezet rettentő sok pénzt igényel, nagy összegek folynak be, és ki egyszerre. A nyomok eltüntetése, az üzeletek rendezése, az aktuális megbízások árainak szabályozása, és a rendes illetve feketepiacra gyakorolt befolyásunk is rajtuk állt...vagy bukott.
- Mi lesz a következő feladatom ? - kérdeztem, miközben kinyújtóztam egy kicsit, megropogtatva a fáradt tagjaimat.
- Elsősorban elmész ebbe a házba. - mutatott a térkép egyik pontjára. - Odaküldtem már pár embert, hogy kutassák át alaposan. Beköltözöl, jópofizol a szomszédokkal, majd vársz egy ideig míg megszoknak. - magyarázta.
- Miért engem küldesz oda ? - kérdeztem. Kissé fura volt hogy pont engem akar odatenni, aki amúgy is hosszútávú megbízásokat teljesít. Nem értem.
- Mert te be tudod dumálni még a pápának is, hogy te igazából egy angyal vagy. - válaszolta, majd a szeme rám villant. Nincs több kérdésem. Csak teljesítem a parancsot.
- Beköltözöm, megszoknak, kiismerem a környéket, igaz ? Utána ? - érdeklődtem továbbra is. Nem árt megtudni a részleteket.
- Ha minden jól megy, egy kis idő múlva kapsz egy egységet, és kinevezlek Kapitánynak. - nevetett rám. Nagyon jól tudta, hogy mennyire nem akartam soha kapitány lenni, hogy mennyire gyűlöltem a megkötöttségeket. Ahogyan azt is, hogy sosem lennék olyan bolond, hogy elleneszegüljek. Lemondóan sóhajtottam egy nagyot, majd Sifre néztem.
- Akkor kell járnom Kapitányi gyűlésekre ? Mégis, miért ? - kérdeztem, inkább magamtól. Tudtam a választ. - Hány embert fogok kapni ?
- Egyenlőre csak ötöt, akik közül csak egy, a cseléd fog ott lakni. El kell hitetnünk, hogy tehetős vagy, csak így kerülhetsz a kereskedők közelébe. - mondta Sif, majd az asztal alól előhúzott néhány papírt. - Tessék ők azok.
- Ötöt ? - nyögtem szinte már fájdalmasan. Te jó ég, nyakamba sóztak hat kezdőt, és nekem pedig pátyolgatnom fog kelleni őket. Magam elé húztam a papirokat, majd nekiálltam átnézni őket. Az első egy kivágott nyelvű tolvaj volt egy széthullott bandából. Nem tűnik egy beszédes típusnak. A másik egy prosti aki orgyilkosként tevékenykedett egy rövid ideig. Remek, remek, a leírás szerint szexi, alacsony, és...vörös ! Ez igen, végre valami jó hír is. Csak le kell majd szoktatnom arról, hogy ne minden szex után támadjon le egy késsel. Van itt még...egy méregkeverő pincérlány. Ő is jó, már amíg a poharakhoz nem nyúl. Lássuk csak mi van itt még. Egy nagydarab, iszákos, kötekedős fogdmeg. Nagy piásnak tűnik a fickó, de legalább a parancsokat teljesíti. Az utolsó pedig a cseléd. Ő egészen rendben tűnik azon kívül, hogy az előző gazdáinak elroppantotta a nyakát. Akkor vele is jobb lesz vigyázni.
- Nos, mit gondolsz róluk ? - kérdezte Sif, miközben alig észrevehető, elégett mosollyal a szája sarkában az arcomat fürkészte. Fájdalmas tekintetet vetettem rá, amire felnevetett.
- Azt hogy szándékosan kínzol meg engem, főnök. -válaszoltam. Kedvem lett volna ordítani egyet. - De természetesen azt teszem amit mondasz. A házra hogy tettetek szert ?
- Tudod a tulaja tartozott, elég sokkal. Nem tudott fizetni, ezért eladta nekünk a házát, elég olcsón... - villant felém a vigyora - ...nem is tudom miért olyan elképesztően olcsón. Utoljára valami sikátorban látták, többet nem tudok. - mondta. Óh hogyne. Elég egyértelmű volt a helyzet. A fickó valószínűleg keresztbetett nekünk, ezért el kellett tüntetni. Az adóssága túl sok volt, így a Héják megvették azt a hitelezőitől, majd megverték, és megkínozták hogy írja alá az adásvételi szerződést a házáról, amelyen egy olyan nevetséges szám volt feltüntetve amelyet épeszű ember még csak meg sem fontolna. Ezután, hogy ne beszélhessen elvágták a torkát, majd bedobták a folyóba. Bár a Héjákat erősen kötötték a Kódex szabályai, mégsem voltak vértől, vagy mocsoktól mentesek, talán ezt az összes ma élő tag közül én tudom a legjobban.
- Mekkora a ház ? - kérdeztem tovább, de már nemnagyon érdekelt. Inkább megnézem majd én magam. - Tatarozni fog kelleni ?
- Elég nagy ami azt illeti. Földszint és két emelet, tetőtér, pince, még egy padlóbavájt medencét is találtunk. Egy kissebb kert is tartozik hozzá, amit egy három méteres kőkerítés zár el mindentől.  Viszonylag ép és gyönyörű ház. Bár ráfér a tatarozás. A tető tökéletes a de jónéhány helyen ki kéne pofozni a helyet. - válaszolja, mire elfüttyentettem magam. Ez már nem is ház, hanem már már szinte palota. Hihetetlen. Én pedig ebbe fogok beköltözni.
- Szép...nagy... - felelem leesett állal. Most kezdek csak rájönni az egészre. Lesz egy saját házam. Búcsút inthetek az eddigi picit lakásomnak. Végre. Hihetetlen az egész, még akkor is, ha munka az egész. A papírjaimat a táskámba rakom, majd kiiszom a maradék teámat. - Én most elindulnák akkor.
- Ha odaérsz ott találod a brigádot, éppen takarítanak. - válaszolja Sif, majd belemélyed a térkép tanulmányozásába. Még int egyet. - Vigyázz magadra...meg arra nekromantára is akivel lógsz mostanában...
- Kívánságod számomra parancs. - mondom búcsúzóul, majd kissé meghajolok. Megemlítette Aliciát, vajon miért ? Mire akart ezzel utalni ? Talán jobb is hogy nem tudom, jobb, hogy csak rosszat sejtek az egész megjegyzése mögött. Viszont nem most van az ideje, hogy ezen töprengjek. Az a nő kicsit zizi, de egyébként sajnálnivaló. A sorsa kegyetelenül elbánt vele, megrágta mint egy kutya a csontot. Nem, ki kell vernem őt a fejemből. Tonnányi dolgom van még. Elindulok kifelé, a szűk és alacsony folyosón. Óvatosan lehajolok az üzletbe vezető résznél, mert igencsak alacsony itt a fejfa. Már nem egyszer belefejeltem, és egyik sem volt kellemes élmény. Az üzletbe lépve kicsit szétnézek, számolgatom a fejemben mire lenne szükségem, ha esetleg valami mégis kéne. Végülis egy két dolgot még beszerezhetnék innen is. Ez viszont még egyenlőre ráér, bár egy könyvet vennék Carának. Szétnéztem picit a polcokon, mire megláttam egy tökéletes könyvet. Levettem a polcról, majd átlapoztam. Növényekről szólt, némi illusztrációval és bőséges leírással. Ez remek lesz neki.
- Sif ! Elvihetem ezt a könyvet ? - kiabáltam oda a ház túlsó felébe.
- Persze vidd csak, vedd ajándéknak ! - kiabált vissza. Remek akkor erről ennyit. Elsüllyesztettem a könyvet a táskámban, majd nekiindultam a felfelé vezető lépcsőnek. Egészen érdekesen alakult ez a nap. Kaptam egy házat, egy rakás zöldfülűt, és még egy több évbe is beletelhető feladatot. Valahogy sosem szerettem a hosszútávú feladatokat. Lassan lépdeltem fel az öreg lépcsőkön, majd megálltam a bejáratot borító borostyán mögött. Innen tökéletesen ki lehetett látni az utcára. Odakint Carát pillantottam meg, elveszve a vásárban, folyamatosan utánam kutatva. Bár elég pár évet már eltöltött az emberek között, Eichenschild forgatagát sosem tudta megszokni. Nem is hibáztatom érte. Mikor pont nem néz felém, kilépek a borostyán mögül, s néhány lépéssel mögé kerülök. Megfogom a vállát, és hátrahúzóm, egyenesen a mellkasomnak dől, de láthatóan megnyugszik.
- Van valami amit meg szeretnék mutatni neked. - mondom neki neki hallkan. - Gyere velem, sok a tennivalónk.

Okés, asszem, mindent megdumáltunk ezzel kapcsolatban, szép munka, kellemes kis olvasmány volt. Ilyenből kérek még!

Jutalmad pedig nem más, mint 2000 váltó, figyelembe véve, hogy szép hosszú lett, még szegény beteg szemeim is belefájdultak, de megérte, valamint a 100 tp is jár ^^

Milyen nyugodt egy hely ez. Egy kis békés zug  világban. Kellemesen üldögélek a kényelmes karosszékemben, a kedves kis Eichenschild-i házamban. A kandallóban ropogó tűz kellemes, meleg fénybe öltözteti a szobát. A sarokban Cara üldögél, könyvet olvas. Egyet az enyéim közül, csak egy történetet a sok közül. A szoba másik sarkában Mika rendezget valamit a polcokon, néha magában beszélve találgatva hogy nézne ki jobban az egész.
- Vigyáááááázzz jövünk ! - hallok egy gyermekhangot, majd alig egy másodpercre rá két kislány szalad el előttem. Egy pillanatra meglepődök, felemelkednék a karosszékemből, mikor eszembe jut. Ma van csütörtök, igaz ? Ezek a kislányok életvidámak, egészségesek, okosak és talpraesettek....meg egyben árvák is. Csütörtökre felajánlottam a házam az árvaháznak. Egész délelőtt főztem, csak hogy elég ételt tudjak az apróságok elé tenni. Ennyit megtehetek. Meleg étel, egy meleg hajlék, méghacsak egyetlen éjszakára is...valamit jót csak tehetek értük. Visszadőlök, és lehunyom egy picit a szemem. Az élet szép. Élni jó.
- Sil bácsi... - rángatja meg valaki a ruhám ujját. Kinyitom a szemem, és oldalra hajtom a fejem. Egy kócos, barna hajú, barna szemű apróság, Hans az. Valószínűleg eltörtek valamit vagy verekedtek, bár az is lehet hogy csak éhes. Megsimogatom a fejét, és kedvesen rámosolygok.
- Mond, mit szeretnél ? - kérdezem tőle kedves hangon, megigazítva a szénaboglyára hasonlító haját. A fiú szégyenlősen lesüti a szemét, és a szőnyeget kezdni nézni.
- Éhes vagyok. - mondja szégyenlősen. Ez remek, akkor nem törtek el semmit, és nem is verekedtek. Egy fél pillanatra lehunyom a szemem, hogy erőt gyűjtsek. Fáradtnak érzem magam, de talán az egész napos aktív ténykedésem az oka. Felállok a karosszékemből, kiropogtatom a vállaimat. Cara egy pillanatra rám kérdően rámtekint, mintha csak nem értené hogy miért álltam fel, majd újra elmerül a könyv olvasásában. A konyha felé fordulok, ahonnan két kislány szalad ki.
- Anna, Liz, gyertek csak ide ! - kacagok fel jóízűen, miközben legugolok, hogy a karjaimba vegyem őket. Ők felkapaszkodnak rám, és átkarolják a nyakamat. Aranyosak. Meg persze elég aprók. Ahhh, két évtized gyorsan elrepül, majd élik a saját életüket egy-kettő.
- Hova megyünk Sil bácsi ? - kérdezi Anna, majd átnyúlva az állam alatt, megfogja Liz kezét. Ő szintén érdeklődik. - Kapunk valamit Sil bácsi ?
- Majd meglátjátok. - válaszolom, majd a karjaimban a lányokkal, és a ruhám szélét fogó Hanssal a konyha felé sétálok. Hans előrefut és udvariasan kinyitja az ajtót. Rendes gyerek ez, derék legény lesz belőle ha majd felnő. Szép nagy konyha ez, remekül felszerelve mindennel amiről egy szakács álmodhat. Az asztalon egy nagy levesetál a gyulyás illatát árasztja felém. A két kislánnyal a karomban egyensúlyozva próbálom beakasztani a lábam az egyik székbe. Na egy picit balra, még egy kicsit...oké, megvan. Most húzzuk lassan. Hoppá, titeket le ne ejtselek. Ahham ez is megvan. Hans kihúzza a másik széket, majd a harmadikat is amelyen helyet is foglal. Mondom hogy rendes gyerek ez, szót is fogad, illedelmes is, meg persze feneketlen gyomra van. Nem csodálkozom hogy megint éhes. Végülis, a gulyást úgyis csak nekik csináltam, ha nem eszik meg, akkor meg kell oldanom az átszállítását az árvaházba. Majd a többiek megcsinálják. Hát, jó érzés hogy van kit ugráltatnom. Bár belegondolva legalább annyi gondom is van velük.
- Na üljetek le szépen, mindjárt adom a tányérokat ! - osztom ki az utasításokat a gyerkőcöknek, majd a merőkanál után nyúlok...

                                                                               -------------        

- SIL NE ! - kiáltotta Cara, majd kikapta a kezemből a kisásót. Már megint mit csináltam rosszul ? Ugyanúgy csináltam mint ő.
- Te jó ég, kis híján megölted szegényt ! - kiabálja ijedten Cara. - Mégis hogy mutattam ?
Hogy mutattad ? Hát...beleszúrod az ásót a földbe, rálépsz, utána felemeled a földet majd visszaszórod. Valahogy így mutatta. Esküdni mernék rá hogy így volt. Fogalmam sincs mégis mit ronthattam el. Csak leutánoztam azt amit ő is csinált.
- Na, lehet hogy átvágtad a gyökerét. Ha így van akkor... - hirtelen elhallgat. El is felejtettem mennyire tökéletesnek akarja ezt a kertet. Nem mellesleg én sem szeretném elrontani, de a kertészet és földművelés javarésze teljesen ismeretlen számomra. Jó jó, néha voltak virágok, és a cserepes virágaimat is tudtam gondozni, de ez a kert teljesen más. Végülis az én kezemet nem földtúrásra teremtették. Cara szinte szakértőnek számít a témában...legalábbis annak tartja magát két könyv elolvasása után. Meg persze ő egy tünde, jó kapcsolatot ápol a természettel. Azt hiszem meg is van az új kertészünk.
- Megmenekül. Te szegény. Sil kis híján kinyírt. Semmi baj, nem kell félni. Itt vagyok, figyelj...na már rendben is vagy. - beszél az eprepalántához, miközben ügyes kezeivel gyorsan körbetakarja földdel. Engem teljesen figyelmen kívül hagy. Még gügyög is hozzá. Oké. Totál kész vagyok. Lehuppanok a földre, magam mellé fektetve az ásót. Nagyot sóhajtok, s körülnézek a kertben. Csodaszép, azt meg kell hagyni, bár rettentő sok munka volt vele. Olyan fáradt vagyok, mintha egy kissebb csatát vívtam volna. Carát nézem ahogy a maradék munkát végzi. Lepihennék már. Körbetekintek és a Yggdrasilon akad meg a szemem. Hatalmas és terebélyes tölgyfa, amely pont az
- Cara, én lepihenek mára. - szólalok meg úgy tíz percnyi hallgatás után. Feltápászkodom a gyepről, ott hagyva magam után mindent. Majd Cara elpakolja, ha végez a munkájával. Egy izzadtságcsepp pottyant le a homlokomról, egyenesen a csizmám orrára. Meglepően meleg volt ma. Megcéloztam a Yggdrasilt, pontosabban azt a két gyökerét, amely úgy meredt ki a földböl mintha karjai lennének egy karosszéknek. Átugrottam a virágágyást, majd fáradtan a fa tövébe dőltem. Kicsi mozgolódtam még hogy kényelembe helyezzem magam, de nemnagyon volt hova. Pontosan beleillettem a két gyökér közé. Lehunytam a szemem, élvezve a hűvös árnyékot. Jóleső fáradtság vett erőt rajtam, olyasféle amely az egész nap szorgalmasan dolgozó embereket szokta megkörnyékezni. Nem mondhatnám hogy nem melóztam egész nap. Megnyírtuk a borostyánt, Kiirtottuk a gyomokat a fűből, öntöztük a virágokat, amelyek között szintén gyomlálni kellett. Felkaróztuk a szőlőt, és elültettünk egy harmadik sor epret. Cara rendkívül tájékozottnak tűnik, vagy csak a megérzései jók. Nem is csodálom elvégre ő egy tünde. Mindenesetre, jobb hogy ő irányít, én már rég megöltem volna a kertet.
- Apa, hoztam egy kis vizet. - hallom Mika hangját a lehunyt szempilláim mögül. Lusta vagyok kinyitni, csak előrenyújtom a kezem. Egy hűvös pohár csúszik a kezembe. Elsőre kiiszom a húsítő vizet, majd halkan sóhajtok egyet. El is aludnák itt és most.
- Köszönöm. - felelem. Ahhh most valahogy tényleg túl fáradt vagyok még a kedvességhez is. Mindenem sajog, nem csoda ha egész álló nap csak cipekedtem. Nem is nagyon tehettem mást, ugyanis a kis csipet-csapatom Mjörgen kapitánynak segédkezik a raktárban. Ott kéne lennem nekem is. Viszont így láthatom majd hogyan működnek vezető nélkül.
- Mit gondolsz hogy nézek ki ? - kérdezte. Felnyitottam a szemem, majd megpillantottam. Csinos volt. Világosszőke haja kibontva hullott a vállára, élénk kék szemei pedig mosolyogva figyeltek engem. Haloványkék köpenyt viselt, alatta egy narancsszínű felső, amelyből kilógott a fehér inge, barna övvel, nadrággal és bőrcsizmával. Az én pici lányom. Már nem is olyan pici. Egészen megnőtt...
     
                                                                     ----------------        

- Hé, vöröske ! - szóltam oda neki. Meg sem fordult, csak lerakta a tálcát a pultra majd megmarkolt egy kést. Dühödt arccal megfordult, majd visszaszóllt.
- Mi bajod, riba...ohh csak maga az, főnök ? - kérdezte összezavarodva. Elvörösödve elfordult, majd a tálcával kezdett babrálni. Nem csodálom hogy nem ismert meg kapásból, megint a bolondját járatom vele a trükkömmel.
- Megjöttem. Hol van Szájas ? - kérdeztem egykedvűen, majd leültem egy asztalhoz. A kocsma teljesen üres volt, kettőnkön kívül egy lélek sem volt sehol.
- Fogalmam sincs, szerintem csak maga érti meg mit akar, főnök. - felelte, majd a pult mögé ment, és kitöltött egy italt. Angyali mosollyal nézett fel, miközben felemelte a korsót. - Sört, főnök ?
- Nem, kösz. Olyat nem amit megmérgeztél, üdvöske. - szóltam egykedvűen. Ujjaimmal az asztalon doboltam, majd felnéztem ahogyan felém jön a magassarkú, kopogós csizmáiban.
- Főnök, olyat sose tennék. A tőrömet... - villantja elő az ingujjából - ...jobban kedvelem. Tudja mit ? Tegyen nekem egy szívességet, és árulja már el...maga férfi, vagy nő ? - teszi le elém a sört, majd villogó szemekkel behajol. Természetesen az is infó ha csodálom a melleit. Az is ha elfordulok. Tanul a kölyök, tanul. Álltam a tekintetét, és elmosolyodtam. Jelen alakomban nőként lát, s gyakorta váltogatom hogy megtévesszem őket. Jó szórakozásnak tűnik eddig.
- Mi van ha mindkettő vagyok ? - kérdeztem csalóka mosollyal az arcomon, rezzenéstelen szempillákkal. Nem nézek oda. Nem nézek oda. Nem is kell odanéznem. Miért is néznék oda ? Épp oda nézek. Basszus. Szerencsére nem, figyel már, teljesen elbűvöli a csengőm. Remek. Mindketten félrenézük.
- Persze. Még a démonok között is vannak nők és férfiak. Olyan nincs hogy mindkettő vagy. - feleli, majd felegyenesedve tisztelettudóan hátralép. Tulajdonképpen nem járt messze az igazságtól, igaz Sil ? Nem túlzottan, Frya. Bár eléggé megkeverheti őt az hogy váltakozunk, nem ? Kit érdekel ?
- A melák merre van ? - kérdezem, megszakítva Fryával való beszélgetésünket. Valószínűnek tartom hogy valahol ájultan fekszik a piától, de hogy hol, arról halovány gőzöm sincs. Nem szeretem amikor csak így eltűnnek.
- A hátsó szobában kidőlt a sok sörtől. De legalább az emelet készen van. - felelte a vöröske, majd visszasétált a pulthoz. Akkor már ketten megvannak. Hol lehet a többi ? A szobalány nálam van, az a konyhát takarítja, ő is oké. Már csak az a szájas és a pincérlány hibádzik.
Elmerengve néztem körül a kocsmában, nemsokára nyit, Sigmund tábornok közvetlen parancsára. Újabb pénzforrás a Héjáknak, újabb mag elvetve hogy bő termést hozzon. Természetesen ez sem több, mint egy kis csalás összeadva megfélemlítéssel, és fűszerezve egy kis befolyással. Mint mindig, bevált recept most is. Öt nap a kezdésig...jó hely az embereimnek egy kis pénzszerzésre. Mindenki itt lesz, leszámítva azt a cselédet. Őt nem is engedném el már semmi pénzért...főleg amint kiderült hogy mekkora segítség is valójában. Most már csak az idő és a fejük segíti előre őket a képességeik fejlesztésében. Meg én persze. Vén róka vagyok már ezekhez képest...

No, már elkezdtem chaten, de itt befejezem az értékelést.

Még pár hiba, amire felfigyeltem:
méghacsak -> még ha csak
mond -> mondd, elvégre felszólító módban vagyunk, nem kijelentőben
végülis -> végül is, sajnos ez nem legalábbis :/
javarésze -> ez sajnos java része, ez már nem javarészt :/
Hatalmas és terebélyes tölgyfa, amely pont az - hol a mondat folytatása?

Itt is ismétlem, hogy aranyos, kikapcsolódós kis szösszenetek, amiket mindig szívesen olvasok tőled, pláne, ha még a humoroddal/Sil humorával is megfűszerezed itt-ott. Aranyos dolog, hogy így foglalkozik az árvákkal, meg ahogy a kertben bénázik, és lassan megjelennek az alád rendelt figurák is. Szokásosan kérek még ilyenből!

És akkor a jutalmad: 1000 váltó és 100 tp. Egészségedre, és jó eprészést!

Az ébredés pont úgy jött el hozzám, mintha leöntöttek volna egy jéghideg vízzel teli vödörrel. Egy erős lökést éreztem magamon, majd valami keménynek estem. Rossz reggel volt, vagy jó ? Mióta csak erre a világra jöttem, minden új volt számomra. Óvatosan kinyitottam a szemem, majd körbenéztem. Egy hatalmas alakot pillantottam meg magam előtt. Egy nőt. Egy sátorban hevertünk, kettesben. Mi is történhetett tegnap ?
- Te, kölyök. Egész jó vagy... - sóhajtott fel a nő, mielőtt felült volna a heverőn. Már emlékezem. Egy háborúdémonnak voltam a játékszere estére. Nem is akárkinek, Erylda volt az. Azt rebesgették róla, hogy a hadjárat elején puszta kézzel téptek ki egy papnak a tüdejét. Hogy ebből mennyi az igazság, nem lehet tudni. Egy biztos. Erős, ehhez semmi kétség, már a megjelenése is elég félelmetes. Majd három métert üti meg, homlokából két hatalmas felfelé ívelő szarv áll ki, vállait kemény tüskék borítják, ettől függetlenül viszont a teste többi része ugyanolyan volt mint az embereké.
- Köszi, Ery. - válaszoltam, majd elkezdtem összeszedni a ruháimat. A szoba minden sarkában hevert valami ami az enyém volt. Ahhoz képest hogy Erylda szinte letépte rólam a ruhákat, meglehetősen jó állapotban voltak. De mihez ?
Egy hadjárathoz. Háborúhoz. Halálhoz. Nem tudtam eldönteni hogy hogyan kavarodtam bele ebbe a hadjáratba. Ivar miatt. Mióta csak kiszabadultam a világba, az első és egyetlen barátom egy jól megtermett, hatalmas démon volt. Meglehetősen másabb volt mint a többi. Kedves volt. Türelmes. Elfogadott annak ami vagyok. Az első élőlény aki megtette ezt velem. Hálás voltam érte. Boldog voltam tőle. Így hát amikor a Ivar a démonok hadurainak hívásának eleget téve csatlakozott  Zerul Ag-Adadd király megbosszulására indított hadjárathoz, nem volt kérdés hogy vele tartok. Hova máshova mehettem volna ? A háború pedig folyt. A démoni sereg egyre nagyobb lett, ahogy megindult a főváros felé. Mindenhonnan özönlött az erősítés, nagyon sokan engedelmeskedtek a felhívásnak. Voltak itt háborúdémonok, akik csak a harcot keresték. Voltak itt falánkságdémonok akik a hullákon kívántak lakomázni. Tudásdémonok, az újabb bölcsességek megtalálása érdekében. Sokan voltak, sokfélék, ám egy célból. A bosszú véres zászlója alatt gyűltünk össze mindnyájan.
Hirtelen kürtszó hasította át a reggel csendjét, és odakint megelevenedett a tábor. Riadtan tekintettem kifelé. Óvatosan léptem közelebb a sátor bejáratához, hogy kitekintsek rajta. Odakint a tábor felbolydult. Démonok kapkodták a fegyvereiket és a páncéljaikat, parancsok hangzottak, egységek álltak össze. Hirtelen lökést éreztem, és elestem. Erylda lökött félre, majd hatalmas pallosával kiviharzott a sátorból. Követnem kellene. Vagy legalább megkeresni Ivart. Igen, ezt fogom tenni.
Kiléptem a sátorból, és kíváncsian fordultam az egyik démonhoz. Meg akartam tudni mi történik. Valami nagy, ha mindenki rohan. Ahogy odaléptem hozzá, harsonaszó hasította át a tábor kapkodását. Nem démoni volt. Emberi. Meg lehetett ismerni a kirívó, dicsekvő hangjáról. Harci induló jele. Tehát itt vannak.
- Mi történt ? - kérdeztem riadtan a parancsokat osztogató démont. Amaz meglendítette a kezét a feje fölött és még egyszer elordította magát.
- Csatasorba, csatasorba ! Mozgás, csürhe ! Lándzsások előre, íjjászok hátra ! - süvöltötte, majd felém fordulva és egy kicsit sem halkabban folytatta - Támadnak az emberek, mindenki harckészültségbe !
A hóhajú zavartan nézett körül. Nem sokat harcolt még, és nem is volt jó benne. Ugyan tanítgatták, de az inkább csak ugratásnak számított. Megragadta az övén függő kardját, majd kirántotta. Harcolni kell. Biztosan ott lesz Ivar is.
Megindultam, rohanvást a tömeggel. A sátrak közül ezernyi, ha nem tízezernyi démon rohant előre. Nem sokat harcoltam még, és nem is voltam jó benne. Az összes oktatóm könnyedén elpáholt. Bár ők tanításnak nevezték, én inkább éreztem otromba szórakozásnak. Mert kíméletlenek voltak, minden hibámért fájdalmasan megfizettem. Én pedig sokat hibáztam. Inkább itt, mint a csatában. Megragadtam az övemen függő kardomat, majd kirántva befordultam az utolsó sátor előtt. Harcolni kell. Biztosan ott lesz Ivar is.  
Ahogy feltekintettem, már láttam is a sietség okát. Emberek. Hosszú tömött sorokban álldogálló páncélos katonák néztek ránk alig száz méterről. Széles pajzsaik fala mögött magasba emelkedő lobogóikba belekapott a szél, hangos menetelésük és csatakiáltásaik viszhangzottak a démonsereglet sorai között. Meglehettek akár több ezren is. Szinte sugárzott róluk a magabiztosság, soraik között papok lovagolva áldották őket. Óh, igen. A szentségek. Mekkora marhaság. Isten nem fog lenyúlni és megvédeni egy pengétől. Csak te magad vagy képes rá.
- Csak fel akarnak tartani minket. - hangzott a hátam mögül. Egy két fogta meg a vállam, majd megszorította. Ahogy hátranéztem csak páncélt láttam. Feljebb emeltem a tekintetem és Ivar mosolygó arcát pillantottam meg. Megnyugodtam. De még mennyire hogy meg. Mellette nem féltem.
- Kerestelek, Ivar. - mondtam, majd hátrébblépve a karja mögé húzódtam. Eddig Ivar volt a leghatalmasabb démon akit valaha láttam. Még Eryldánál is magasabb volt, talán megüthette a három és fél métert. A sereg kolosszusa volt. Pikkelypáncélt viselt, amelyen jól látszott a kissé nagy hasa. Haja szőke volt, szeme kék, fején két nagy tülök, amely egyenesen meredt előre. Jobbjában egy emberméretű pörölyt hordott magánál, amely kétségkívül hatalmas erőről árulkodott.
- És megtaláltál ? - kacagott rám Ivar, majd összekócolta a démon haját, mintha csak gazdáját megtaláló kölyökkutya lennék. Részben talán az is voltam. Egy elveszett lélek, aki kereste a helyét, ahová tartozik.
- Meg. - morogtam ahogyan a hatalamas tenyér megsimogatta a fejem. Morcos volt ugyan, de be kell vallanom magamnak hogy nagyon szeretem amikor ezt csinálja velem. Ivar mindig is egy gyerekként tekintett rám, függetlenül attól hogy már nem egyszer harcoltunk vállvetve az emberek ellen. Bár igaz, az sosem volt több, mint hogy ő lecsapott mindenkit én meg próbáltam elugrálni a pörölye elől. Talán ő az egyetlen démon akiben megbízok. Az egész seregből.
Ekkor az emberi sereg megindult, hangosan kántálva a harci indulójukat. Megfújták a harsonákat, s az emberi sereg rohamra indult. Az égbolton épp hogy csak felkelt a nap első fénye, pontosan az ellenséges seregre vetve a fényét. Olyannak tűntek akár a mennyből meginduló seregek amelyek a gonoszt hivatottak legyőzni. Acélcsizmáik menetelése visszhangzott a sátrak között, páncéljuk csattogása pedig félelmetes egyesített erőre utalt. Csakhogy a gonosz nem olyan gyenge, hogy remegve hulljon térdre. A démonok fekete serege örvényleni kezdett, vad és harsány üvöltések törtek elő a tömegből.
- Kezdődik ! - üvöltötte Ivar, majd meglengette a feje fölött a pörölyét. Számos démon felnevetett, kacagásuk a sötéten csilingelt a fülemben. Kivonta kardját, előhívta karmait, és megfeszült. Egy csatában egyetlen dolog számít. Képes vagy túlélni, vagy sem ? Itt nincsenek rangok, nemesi előjogok, sem pénz, sem hírnév, sem szépség nem ment meg a bordák között átcsusszanó pengétől. Vagy ölsz, vagy téged ölnek meg. A démoni sereg csak a parancsra várt. Ekkor egy magas feketébe öltözött alak lovagolt elő a sereg háta mögött. Felemelte a kezét, majd az ujjával az emberek seregére mutatott.
- ELPUSZTÍTANI ! - üvöltötte. Hangja orkánként söpört végig a seregen, megindítva a rohamot. A démonok megindultak, akár egy hömpölygő, sötét áradat, olyanok voltak akár a sáskák, pusztításra és pusztulásra termettek. Ivar a pörölyét lengetve dobbantott egy nagyot, amitől kis híján elestem. Megindult, lába nyomában feltört a föld, s remegett a föld akár egy dühöngő bestia, úgy rohant az ellenfélre.
A két sereg összecsapott. Az első sorban jónéhány démon hullott a porba az emberek lándzsáitól. Mások fennakadtak a pajzsokon, voltak akiket nyílzápor állított meg. Ám a démonok serege megtorpanás nélkül rohamozott. Ivar rontott be először az ellenséges seregbe. Egyetlen ütésével három ember reptített el, pici rést nyitva az ellenség védelmén. Pont elég nagyot ahhoz, hogy áttörjenek rajta a többiek. A második sorban álló falánkságdémonok kihasználták a helyzetet, és beözönlöttek az emberek közé, közelharcra kényszerítve a nehézpáncélba öltözött lovagokat. Rájuk ugrottak, feldöntötték őket, majd amikor már elestek és mozgásképtelenek voltak, hátrahagyták őket a többieknek. A rés egyre csak tágult.
- Ivar ! Ivar ! - üvöltöztem kétségbeesve. Nem akartam ennyire előre kerülni, mégis alig néhány méterre álltam a csatasortól. Próbáltam hátrébb kerülni, de a démonok toltak előre. Egyenesen előre a mészárszékbe. Mindenki egyszerre próbált áthaladni az ellenfél seregén ütött résen, és hamar eltorlaszoltuk az egyetlen utat. Kardok csattogása, pajzsok döngése ordítások és haláltusából kegyelemért könyörgő hangok töltötték meg a csatateret.
- Nyílzápor ! - ordította egy démon. Ösztönösen lehúztam a fejem, ám már későn. A nyílzápor megtizedelte a seregünket. Egy kéz ragadta meg a vállam, ahogyan próbáltam lebújni a nyilak elől. Durván felrángatott, ám ahogy ránéztem, abban a pillanatban egy nyíl csapódott belé, és ő hátrahanyatlott.
- Utánam ! - ordította egy démon előttem, majd nekiindult és én követtem. Nem szándékosan, csupán nem akartam hogy agyontapossanak a többiek. Még mindig jobbnak láttam az esélyeimet a résben, mint kikerülni a pajzsfal elé.
Megmarkoltam a kardomat, majd előrerontottam, el a katonák mellett, ám ahogy beértem láttam talán itt még rosszabb a helyzet. Az egész hadseregük felbomlott, egy az egy elleni csatát vívtak, s láthatóan egyre több és több ember hullott. Egy tucat katona rontott elő a seregből, s több démonnal próbáltuk útjukat állni. Az egyik egyenesen nekem jött, alabárdjával lesúlytott. Lassú volt, meglehetősen lassú. Még mielőtt elhajolhattam volna, egy másik démon rohant bele, feldöntve a földre majd folyamatosan csépelve őt egy buzogánnyal. Az emberek egyre fogytak és fogytak. Ahogy oldalra néztem, láttam ahogy egy démon kiharapja egy ember nyelőcsövét, és amaz a torkát markolászva hanyatlik hátra. Az emberek széthúzódtak, s egy tetőtől talpig páncélba öltözött alak lépett elő. Hatalmas kétkezes kardját meglendítette a levegőben, és azonnal a legközelebbi démonra sújtott. Azonnal meghalt.
- Reinhart kapitány ! - kiáltották az emberek. Díszes páncél, kétkezes kard, bizonyára valami nagy ember lehet. Egy lovag, valami nemesi házból. Az emberek elkeztek gyülekezni köré, s megindultak felénk. Egyre harciasabbak voltak, szinte újult erőre kaptak a jelenlététől. Bizonyára a rést akarják betömni. Ez nem túl jó, tekintve hogy beszorultunk a résbe...

Hú, hát elnézést, hogy ilyen sokáig nem ellenőriztem, de most a vonaton örömmel olvastam az alkotásod, mint ahogy mindig is szoktam

Asszem, korábban beszéltünk erről, még mikor csak tervben volt az élmény, hogy megbeszéled a főnökékkel, mi is történt akkoriban, így ebbe nem kötök bele, hiszem, így hogy történt
Továbbra is gördülékenyen írsz, nem akadtam meg egyszer sem, szépen végig tudtam menni rajta (már amikor az emberek nem nyomtak össze a mini vagonon), így ez nagy pozitívum, és jól átadod a harcra készülés hangulatát, a feszültséget, a sürgést-forgást, a hangokat. Ivar alakja egyébként nagyon tetszik, jópofa személynek tűnik, így csak azt mondom: jöjjön a folytatás! Kíváncsi vagyok, hogyan keveredsz ki a csata közepéből (Bevallom őszintén, nekem valamiért olyan krónika-feelinget adott, ami jó jel.)

Viszont egy-két hibára felhívnám a figyelmed, mielőtt átadnám a neked járó jutalmat:
- íjjász -> íjász
- néha átváltottál e/3-ba, nem tudom, miért, lehet, megszakadt valami miatt a gondolatmeneted, megzavartak stb., így ott kissé megkavarodtam, de hamar kibogarásztam, mi is a helyzet
- egy-két helyen múlt-jelen váltakozása

A jutalmad viszont nem marad el, 100 tp és 1000 váltó üti a markodat, hajrá a következő szint felé!

- Hahó ! - léptem be az ajtón. Ismerős szoba, ismerős elrendezéssel. Talán mintha néhány bútor helyet cserélt volna, és az ajtóval szembeni nagy márványlépcsőn is új lenne a vörös szőnyeg. Úgy tűnik annyi minden nem változott az utóbbi időben. Mennyi ideje is jártam már erre ? Megvolt már néhány év. - Itt vagy valahol ?

A kérdésemre csak a néma csend felelt. Bizonyára vagy könyvtárban, vagy a kiskertben üldögél. Beléptem, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Szinte hallani lehetett ahogyan kívülről a növények elzárják az utat, mintha megmozdult volna a természet, hogy elrejtse ezt a békés, minden civilizációtól távoli helyet. Egy teremben álltam, egy vörös szőnyegen, amely szinte vadítóan hivalkodó volt a falak világos szürke színéhez. Minden tiszta és takaros volt, egyetlen porcicát sem lehetett látni sehol. Elég egyértelmű hogy honnan örököltem a takarítási mániámat. Mindenesetre nem volt káromra, a házam mindig szép és takaros volt, az év minden napján.
Levetettem a csizmámat, majd élvezettel léptem rá a vadiújnak tűnő szőnyegre. Egy pillanatra lehunytam a szemem és visszarepültem a múltba. Még két évszázaddal és tovább száltam az emlékek rengetegében. Emlékszem amikor először léptem be ide. El sem akartam hinni hogy ilyen létezik. Ennyire csodás és fenséges dolog, annyi vérontás és kegyetlenség után. Egy otthon. Egy hely ahová visszatérhetek, bármi is történjék a világban. Otthont adtam a világ legfurcsább társaságának, családdá kovácsolom őket. Ennyi jót tehetek értük. Az én otthonom viszont itt van, és itt is lesz, örökre. A gyökereim innen származnak.

A hátamra kaptam a nagy utazótáskámat, és a széles karimájú süvegemet is a fejemre igazítottam. Útközben tetszett meg egy kalap bolt, és nem átalltam venni egyet. Nem állt olyan jól mint gondoltam volna, de remekül szórakoztam amíg viseltem. Útközben jópár tünde település esett útba, és csodálkozva is nézték ezt a fura kalapos vándorbárdot. Egy cseppet sem zavartattam magam, kedvenc lantom húrjait pengetve mosolyogva haladtam előre, és nem tellett sok időbe hogy egész gyerekrajok vegyenek körbe. A szülők aggódó pillantásait hamar elnyomta a zsivaj és kacarászás. Az apróságok ámulva nézték a szemfényvesztő trükkjeim, és élvezettel megtapsolták minden mutatványomat. Bár egy szót sem értettem abból amit mondtak, az arcukra kiülő boldog mosolyok mindenért kárpótoltak.

Amikor nem zenéltem, füstből alkotott mutatványokkal szórakoztattam őket, számos pillangó, kismadár repkedett a levegőben. Egyszerűen megbolondultak érte. Vándorbárd és bűvész, elsőrangú csirkefogó és bolond vagyok. Szeretek így élni. Ez kell az életbe, nem a háború és a vérontás. Mosoly és kacagás. Isten is vidámabban néz le ránk, ha boldogok vagyunk. Az élet szép, csak észre kell vennünk. Ezért jó kicsinek lenni...azok, akik márványtrónusaikon ülve parancsolnak a világnak, ezt az örömöt sosem fogják ismerni. Sajnálom is ezeket az embereket. Királyok, hercegek, pápák és zsinatelnökök, írnokok vagy apostolok, mind annyira sajnálatra méltóak. Sosem ismerik az élet szépségét. A munkájuk eredménye még több hatalom, még több pénz, még nagyobb tudás. Én azt mondom, az a virág, amelyet egy Victoria nevű kislánytól kaptam előadásom jutalmául, többet ért mint ezek együttvéve.

- Halihó ! - szólaltam fel hangosan a lépcső tetejére érve. - Merre vagy ?
- Hahó, itt vagyok ! A kiskertben ! - hallatszott a bal oldali folyosó felől vidáman, majd hirtelen csörömpölés hallatszott. - Jaaaajjj !
- Hé, mi történt ?! - riadtam meg, és azonnal futni kezdtem. A folyosó elég rövid volt, a végén egy kitárt hatalmas tölgyfaajtóval. Kétoldalt egy-egy ajtó ült a falban, hasonlóan vastag, ám díszes faajtók. Elszáguldottam mellettük, majd a sarkammal fékezve rontottam be a kiskertbe. - Jól vagy ?!
- Jól persze, jól, nem kell aggódnod. - legyintett egy hófehér hajú gyönyörű nő. Egy hosszú, sötétlila színű, fehér csíkokkal tarkított ruhát viselt, vállán bordó rózsákkal. A hosszú ruhájának vége is a kiskert közepén lévő aprócsak tóba lógott, kezei pedig a térdein pihentek. Mellette egy széttört virágcserép és a tartalmának maradványa hevert szerteszét, árulkodva egy könnyed balesetről. - Ügyetlen voltam, ennyi az egész. Lefárasztott ez a nap. - ásított egy nagyot.
- Már megijedtem, hogy valami bajod esett. - szusszantam egy nagyot, majd a hátizsákomat felkaptam a másik vállamra is. - Na, gyere be, hazaértem. Majd később feltakarítom azt ott, rendben ?
- Még haza sem értél, de máris takarítanál. - húzódott mosolyra a szája sarka - Le se tagadhatnád hogy anyádra ütöttél... - nevette el magát. Önfeled kacagásunk hangja visszhangzott a kőfalak között, és csak nevettünk megállás nélkül. Újra és újra rákezdtünk, mintha csak évtizedek óta most először engednénk el magunkat. A szemembe könnyek csordultak, és már fájni kezdett a hasam. Előre görnyedtem miközben a falnak támaszkodtam és letöröltem a szemeimet. Örömteli találkozása ez két nagyon régi ismerősnek.
- Jó újra látni téged, anya. - szólaltam meg először, majd feltekintettem rá. Ő is a szemeit törölgette, ám lassan feltápászkodott a földről. Néhány lépéssel előttem termett és átölelt. Nem csak finoman, illedelmesen. Magához szorított, ujjaival a ruhámba kapaszkodott, úgy mintha soha többé nem akarna elengedni. Mintha a világ egy pillanatra megállt volna számomra. Az idő megállt a végtelen útján.

Az anyám. Noha semmit sem tudott rólam, magához vett. Meleg ételt adott a hidegtől átfagyott kezeim közé, takaróban ölelgetve melegített fel, kedvesen simogatva a fejemet, csodás meséket suttogva amíg el nem aludtam. Nem tudom miért tette, még a mai napig sem. Befogadott és tanított. Elfogadott és szeretett. Azt hiszem, Ő az oka annak amivé váltam. Amikor a vértől csuszamlós csatatéren holtakból emelt hegyek takarták el előlem a napot...ő ragyogta be számomra az árnyvilágot. Akkor, amikor a leginkább szükségem volt valakire, eljött értem és megmentett engem. Néhanapján elgondolkozom azon hogy miért engem választott. Majdnem kétszázhúsz év szerető gondoskodása és odaadó törődése. Vajon megérdemlem mindezt ?

- Hiányoztál, anya. - sóhajtok egy nagyot, miközben szorosra vonom az ölelésemben. Az elmúlt években felgyülemlett fáradság, fájdalom és szomorúság nehéz terhe most hullik a földre. Annyi minden történt, és annyi mindennel jöttem haza. Mindent el szerettem volna mesélni, merre jártam, kit ismertem meg, mit láttam...de most...egy szó sem jut az eszembe.
- Semmi baj, kincsem. Hazaértél. - szólal meg halkan anyám, kibontakozva az ölelésemből. Épp a vállamig ér, de karjai magasra nyúlnak, megfogva a fejem lehúzva maga elé. Homlokon csókol, majd elengedve belém karol. - Gyere, annyi mindent el kell mesélned. Mindent hallani akarok.

                                                                      *********

- Ez meg mi ? - kérdeztem kíváncsian, majd az ujjaimmal megpiszkálom az asztalon heverő rúnával kifaragott kődarabot. Fogalmam sincs mire lehet jó, de túl díszes ahhoz hogy csak egy egyszerű kavics legyen. Anya nem igazán szerette ha a dolgozószobájában lebzselek, de ma kivételes nap volt. Ma érkeztem haza.
- Hééé ahhoz ne nyúlj ! - csapott rá a kezemre a legyezőjével - Az egy robbanóbűbáj, ha megpiszkálod a levegőbe repülünk.
- És te csak így elöl hagyod ?! - tágult hatalmasra a szemem. - Csak...így ?!
- Amíg nem jöttél, okostojás, tökéletesen megvolt ott. - felelte anyám, teljesen jogosan. Nem kéne a cuccai között matatnom. Egy sárga kendőt vett le az egyik polcról. - Ezt nézd !
Feldobta a kendőt a levegőbe, amely egy pillanat alatt aranyszínű pillangókká esett szét. Még a szám is tátva maradt, a csodálatos látványtól. A pillangók nagy ívű körökben száltak egyre lejjebb, szárnycsapásaik után csillámló aranypor hullott alá. Anyám kacagva nézte ahogyan kitágult szemekkel bámulom ezt a számára hétköznapi varázst.
- Tudtam hogy tetszeni fog. - simogatta meg a fejem, majd a pillangók ívének alá nyúlva hirtelen megszakította azt. Azok egy helyre gyülekezve újra kendővé alakultak. Nem tudtam hova tenni a fejemben a dolgot. Emlékszem rá, hogy anyám régen rengeteget szórakoztatta magát efféle trükkökkel, de a mai napig képtelen voltam rájönni arra hogy hogyan csinálta. Valami illúzió, de mégsem az, de más nem lehet. Még ennyi hosszú év után is egy pillanat alatt meg tud lepni.
- Ez...ez lenyűgőző - feleltem vissza, majd felsóhajva egy székre dőltem. - Bár én is tudnák ilyet.

Tény, hogy imádom szórakoztatni a közönségem. Nem a figyelmükre, vagy az elismerésükre vágyom. Csak egész egyszerűen szeretem azt a meleg, kellemes érzést amely a vidám arcok látványától tölt el. Van aki nem érdemli meg a boldogságot ? Az én feladatom és egyben a legnagyobb örömöm ha a hétköznapok sivár szürkeségét szivárványszínűre festhetem. Az az ember, aki a hét napból hatot a földeken robotolva tölt a tűző nap forróságában, vagy fát vág a farkasordító hidegben...megérdemel ennyit. Én pedig ha ennyit tehetek értük, megteszem. Éneklek és táncolok, hajlongok és a lantomat pengetem. Egy olyan világban, ahol mindenki a saját céljaiért küzd, legyen az akár jó, akár rossz...legyen már valaki aki mások álmáért küzd. Számomra nincs jövő sem múlt, az idő pedig csak telik, az évek hamar elmúlnak. Én örökkévaló vagyok, ahogyan az egyetlen rendeltetésem is. Nem kell beletörődnöm, több is mint elég, ha elfogadom.

- Mi jár a fejedben ? - kérdezi anyám, oldalra pillantva a könyvei rendezgetéséből. Még ha nem válaszolnák, akkor is tudná. Túl rég óta ismerjük egymást ahhoz, hogy letagadhassak bármit is előle. - Hova is tettem az a könyvet ? Az előbb itt volt...
- Meg tudod tanítani nekem ezt ? - nyúlok a zsámolyon lévő kis kosár felé. Tele volt szép piros almákkal a házat körülvevő ligetből. Eldugott és csendes zug ez, talán egy évszázadba is beletelt mire elérte végső alakját. Anya visszahúzódó természete itt is megmutatkozik, tekintve hogy egy meglehetősen járatlan vidéken át vezet az út mire a sűrű fák között megbúvó ligetére bukkan az ember. Nagyon ritkán akadt eddig is társasága, bár időről időre eltársalog azzal a maroknyi tündével, aki a ligetétől nem messze élnek.
- Hát... - gondolokozik el egy pillanatra, amíg én az ingujjammal az almámat kezdem dörzsölni. Elővonom a karmaimat, és könnyedén hámozni kezdem, a héját is elrágcsálva.
- Egy almáért megtennéd ? - nézek rá pajkosan.
- Megegyeztünk ! - kacag fel. - ''Két'' egész almáért megteszem.
- Jaj, ne már...

                                                                   *************

''Jegyezd fel a rúnapecsétet. Meglehetősen masszív és időtálló bűvölésfajta, egészen egyedi működésű varázsszerkezettel. A pecsét jele lassan elkezdi magába szívni a pecsét többi részét, így dolgozva fel a magában tárol varázserőt. Mikor már csak a jel marad a fegyveren, akkor teljesen megsemmisíti magát, felhasználva mindent, majd egyszerű hamu és fémporként lehullik. Lehet kísérletezni az adott felület nagyságát tekintve akár nagyobbra nyújtani a rúnapecsétet, arányosan megnövelve a hatóidejét. A rúnapecsét csak egy fokkal gyengébb a véset típusú bűvölésektől. ''


- Hmmm... - gondolkodtam el egy pillanatra az emeleti nappali kényelmes kanapéjában. Alig karnyújtásnyira ültem a nagy és széles ablakoktól, elégedetten pöfékelve. Anya valahol a odalent lehet. Talán a térképszobában. Valószínűleg ott, a jegyzeteimet böngészi. - Hmmm...
- Fiam, fent vagy ? - hangzott fel hirtelen a hangja. Mintha a lépcsők aljáról jött volna. Basszus. A füst. El kell tüntetni. Fel fog jönni, és ha ezt meglátja. Igen, a pipa. Hova tegyem, hova tegyem ? - Feljövök, akarok kérdezni tőled valamit az egyik jegyzeted kapcsán. - indultak meg a léptek - Van ez a rész, amit a katedrálisról írtál, és mellékjegyzetben pedig... - kezdett bele a magyarázásásba. Gondolkodás nélkül kihajítottam imádott pipámat az ablakon, teljesen kifújtam magamból a füstöt. Egy alak kezdett kibontakozni a ködből, egy fiatal, hosszú hajú lány képében. Legyintetettem egyet az ablak irányába mire A füst azonnal áramlani kezdett az ablakon - ...azt írtad, hogy a Katedrális mellett található kis falu teljesen eltűnt és a birtokaik az egyházé lettek. A teljesen eltűntet hogy... - lépett be, de már csak néhány legyintést és valami ködszerűség teljes felszívódását látta - ...te meg ? Történt valami ?
- Nem, semmi. - válaszolok neki mosolyogva - Mi is volt az amit nem értettél ?
- Olyan...füstszag van. Vagy csak én érzem ? -
- Én nem érzek semmit. - vágtam értetlenkedő képet.
- Olyan mintha valaki dohányzott volna...de butaságokat beszélek, nemigaz ? - nevet fel  - Ja igen, elolvastad már a bűvölés házidat ?
- Igen, még hátravan kettő, aztán még kíváncsi vagyok a vésetek alapjaira is, gondoltam elolvasom azt a kötetet, amelyikre azt mondtad szépen rávezet a témára.
- Na, ez nagyon jó, ügyes vagy. De ha már itt tartunk, a könyvtárban a zöld kötetes Vésetformák és Rúnapecsétek : Bűvkarcolás művészete című könyvet is ajánlom. Személy szerint ezt tartom a bűvölés legmagasabb fokának. Hosszú út vezet odáig a hogy elsajátíthasd a technikát, de hidd el megéri. A leggyönyörűbb bájolási mestermunkák használnak bűvkarcolást.
- Mindenképp belelesek, mester. - piszkálódtam egy kicsit.
- De gyere le, előbb nézzük át a jegyzeteidet, mert még ma át akarom nézni őket. Szeretnék még végezni a jegyzetelés ezen részével, hogy aztán formálhassam a térképem.
- Rendben, mehetünk ! - feleltem belé karolva.

Ó édes Istenem, de örülök hogy nem buktam le.

''Az egyszerűbb munkák nem igényelnek akkora figyelmet és időt mint a pecsét feletti részek. Számos könnyebb bűbáj létezik, melyek nem igényelnek túl nagy előkészítést. Számos esetben egy elég csupán a bűvölés tárgya és az ahhoz használt hozzávalókból kinyert mágikus energia. Ebből készülnek a kissebb bűbájok jelei. Parancsszót írhatunk bele a hatásának kiváltásának megindulására, vagy aktív hatásának megszüntetésére, de közel sem olyan kitartóak mint a pecsét típusúak és hatásban sem olyan nagy.''

- Ahhhhhh. - dőltem fáradtan az asztalra. Teljesen kipurcantam a sok tanulástól. Az eltelt két hónap folyamatos tanulás és olvasás mellett telt. Szinte semmihez sem volt kedvem, de időm még annyi se volt. Új dolgokat ismertem meg, dallamokat és színeket, varázslatokat és bűbájokat. Az ujjaim sajogtak még picit a legutóbbi vésés órától, de csak a fáradtságot éreztem bennük.  
- Fáradt vagy ? - simogatta meg a fejem.
- Az. Ma hamarább dőlök el aludni. - morogtam a kezemen fekve, várva a megfelelő pillanatra. - Anya, tudod milyen nap van ma ?
- Most hirtelen...szerda, azt hiszem, az hányadika is ? - kérdezett vissza, miközben épp nekiállt szétrakodni a sütéshez. Teljesen lefoglalta, hogy maga is megsüthesse az egyik legújabb krémes erepite-receptem. Magam szerint gondolva, az egyik legjobb alkotásom azzal a édes krémmel. Ahogyan foglalatoskodott én hangtalanul megemekedltem az asztaltól, és megindultam felé. Rókaléptekkel osontam közelebb, sunyim mosolyogva.
- Április tizenkilenc. - áltam oda mögé. - Boldog szülinapot ! - tárom szét a kezem és ölelem keblemre a meglepetéstől csodálkozó, még fel sem ocsúdott anyámat. Átkarol és megölel, én sem ódzkodom a szerető öleléstől. Mindnyájunknak szüksége van rá néhanapján. Van akinek naponta is jól jönne.
- Sil...Siiiiiillll... - kezdett szipogni, teljesen meghatódva kibontakozott az ölelésemből. Más dolgok indulhattak meg benne. Talán az évek során már megfeledkezett erről, az időről a születésről és a halálról. Annyira elrejtetten él a világ széllén, hogy ide már nem ér el a világ zaja. - Siiiil...te emlékeztél rá, emlékeztél...
- Akkor tessék, kezdjük az elején : Az első egy... - nyúlok bele az ingujjamba, lábammal dobpergést imitálva - ...gyönyörű élénksárga kendő ! Anya neked az összes élénk szín jól áll, és ezt a darabot mintha neked alkották volna kizárólag. Boldog ötszáznegyvenharmadikat, anya - pusziltam homlokon könnyedén, miközben a kezébe helyeztem a kendőt.  - Még múltkor említettél néhány könyvet amelyeket nagyon szerettél volna elolvasni. - léptem hátra egyet az asztal mellé helyezett táska mellé - Beletelt egy kis időbe, de mind a tizenkét darabot sikerült beszereznem. - böktem rá a táskára széles mosollyal az arcomon.
Ez volt az a táska amelyet a fél világon át cipeltem. Végig a falukon és városokon, az erdő fái közt, tündéket szórakoztatva. A hetedik könyvért kis híján felgyújtottak, a az első négyet pedig el kellett lopatnom egy nemestől. A tizenegyedik jó kis kaland volt, ott rendesen megtéptek, még mindig érzem a nyomát annak a kutyaharapásnak. A kilencedik is egy egészen vad történet, azt jobb ha nem mesélem senki épeszűnek. Mindezt csak azért a boldog mosolyért az arcán.

Megérte.

Akinek a német házi megírásával vannak gondjai, annak tökéletes kifogás lehet ez az élmény
Viccet félretéve gyakorlatilag már minden jót megosztottam veled, az apró hibákra is felhívtam a figyelmedet, kivetnivalót pedig nem találtam. Csak mondani tudom, hogy írj még ilyeneket, mert nagyon szeretem őket olvasni a sok harcolós és epic dolgok után - olyan, mint egy nyugodt szigetecske a vihar közepén, és a stílusodhoz szerintem nagyon is passzol ez a nosztalgikus-békés téma

Nade, nem fényezlek tovább, privátban elég krémet kaptál a torta tetejéről, szóval a lényegre térek: mivel nemcsak én, hanem más is rábólintott, így átment az élmény, ami egyben pályázat is, szóval sipirc csinálni egy boltocskát a... őőő, a piactéren a műhelyeknél

Egyébként az élményért továbbá jár a bájoláshoz való engedély mellett 100 tp és 1000 váltó, használd egészséggel

Mika éppen az emeletre készült, amikor hangos kopogtatás hallatszott az ajtón. Tétován tette a lábát az lépcső első fokára, és egy pillanatra megfontolta, hogy vajon ajtót nyisson, vagy hagyja az egészet Carára. Nem mintha a tünde barátnője olyan segítőkésznek bizonyult volna, vagy egyátalán a szokásosan züllött szombat estéi után hogy képes lett volna a vendégek fogadására...de ő már készülődött a szentmisére. Apja az emeleten volt, és egészen biztos volt benne hogy aludt még. Elmosolyodott. Az egész heti kemény munkája után csupán vasárnap pihent meg.
Újra kopogtattak. Kis sóhajtással vont vállat, és nekiindult az ajtónak. Illedelmesen elküldi, és utána még bőven lesz ideje átöltözni és átsétálni a templomba is. Lassú, nyugodt léptekkel indult meg a díszesen faragott tölgyfaajtóhoz, majd kissé megigazította az ingét, és kinyitotta. Egy teljesen feketébe öltözött nőt pillantott meg, akinek az arcát is fátyol fedte.
- Szia apróság. - hallatszott a nagyanyja ismerős hangja a fátyol alól. A fekete ruhája, a belészőtt rózsák, és az ismerős hang kétségkívül az övé volt. Feldobogott a szíve, és felragyogott az arca.
- Nagymama ! Úgy hiányoztál. - karolta át és szorította magához, majd hátralépve befelé invitálta  - Kerülj beljebb, gyorsan főzök egy kis teát és szólok apának is !
- Köszönöm, de nem kérek. - maradt rideg Shyriala, majd belépett az előszobába, mire Mika gyorsan bezárta mögötte az ajtót. - Apád hol van ? - hangzott a kérdés a démon szájából, és észrevette, hogy a lányt egy kissé megrémítette a tartózkodó viselkedésmód. Nem mintha valaha is elengedte volna magát akárhol, akárkivel...csak nagyon keveseknek jutott ki az ellazult, szórakozott ősdémon látványa.
- Odafent van. - nézett gyanakodva a lány - Csak előbb értem haza én is, de biztosan fent van. Miért keresed ?
A démon a válasz helyett csak megsimogatta a fejét, majd kilépett a csizmáiból. A díszes köpenyét és kalapját felakasztotta, majd a fején a semmiből jelent az elegáns, fekete koronája, amelynek ívei a haja alól emelkedtek ki. Feltartotta a tenyerét, amelyből egy rózsa nőtt ki, ezt pedig letépve Mikának nyújtotta.
- Tedd vázába mielőtt elhervad. - indította útnak a leányt, miközben megropogtatta az ujjait. A levegőbe emelkedett, és néhány karcsapással körbeúszott a levegőben. Sosem rajongott a sétálásért.
- Történt valami ? - kérdezte aggódóan a lány, miközben egy vázát emelt el a kandalló mellől. Vizet öntött belé, majd belehelyezte a virágot. Nem tudta elképzelni hogy mi történhetett, de az egész hallgatás után megszólalt a fejében lógó vészcsengő.
- Régi történet. - válaszolta a démon, jelezve számára hogy nem rá tartozik a téma. Akárcsak az apja, úgy a nagyanyja is mindig ezzel a két szóval hárította el a kérdezősködéseit. Rikán gondolt bele abba, hogy mégis mennyire régi lehet...hiszen apjának kora már túl van azon a határon, amelyet el tudott képzelni. Hát még a nagyanyja ?
- Minden rendben van veled ? - kérdezte Shyriala, miközben megindult felfelé a lépcsőn. Igazából nem is nagyon érdekelte, de az illendőség és információszerzés kedvéért érdeklődést színlelt. Még mindig nem tudta megérteni hogy Ilior miért vállalt gyereket. Sem pedig az, hogy hogyan áldozhatott fel mindent érte...de Iliorról volt szó. Őt sosem lehetett teljesen megérteni. Mindazonáltal mindig is tisztelte az áldozathozatalt. Pontosan ezért tartotta elzártan a pincéjének legjobban őrzött sarkában.
- Apa meg akarja szegni az ígéretét... - szólalt meg Mika, és arcáról lehervadt a mosoly. Elszomorodva gondolt vissza arra az igencsak furcsa kinézetű leányra, Lilithre. Iszonyatosan haragudott rá. Ha nem jött volna el...ha sosem lépett volna be a házukba...az apja is itthon maradt volna. Azt kívánta bárcsak sosem létezett volna az a kislány. - ...és bele akar avatkozni a vámpírok ügyeibe. Nagymama, mond neki hogy ez nem helyes ! Mond neki hogy ne tegye !
- Lassíts. Mond el hogy mi történt. - mondta Shyriala, miközben lassan ballagott felfelé a lépcsőn. Egy kissé zavaros volt az, amit Mika szájából elhallott. A kölyök és a vámpírok ? Akaratlanul is arra a fiatal Randläufer kölyökre gondolt, aki annakidején kis híján Ilior fejét vette. De annak is már megvan vagy nyolcvan éve. Ötlete sem volt arra, hogy mégis mi késztethette az efféle komoly dolgok felé, de úgy döntött hogy egyenlőre nem fogja firtatni.
- Megjelent egy lány, a neve Lilith volt. - kezdett bele Mika hadarva - Először a vámpírokról beszélgettek, aztán meg azt mondta apának hogy a királynak szüksége van rá.
Shyriala hangosan felkacagott, és hátradőlt a levegőben, egy teljes fordulatot téve meg lebegés közben. A hangja rémisztően visszhangzott a lépcsőházban, és ahogyan abbahagyta, azonnal észrevette, ahogyan Mika halálra rémülve, falfehéren markolta a korlátot. Mindig elfeledkezett arról, hogy az őszinte, démoni nevetése mennyire hátborzongató tudott lenni. Megsimogatta a lány fejét, majd továbblebegett. Nem kellett találgatnia affelől hogy a vendég démon volt, az említett király pedig minden bizonnyal a démonok legutóbbi ura és parancsolója. Egy efféle hatalmasságnak pedig sosem volt 'szüksége' senkire és semmire. A szükség hiányról árulkodott, a hiány pedig gyengeségről, felkészületlenségről és pillanatnyi gyengeségről. Valószínűnek tartotta a lehetőséget, hogy a kölyke csupán a nagy szája miatt kapott lehetőséget a bizonyításra...de a kérdés, ahogyan ő is, még mindig a levegőben lebegett. Miért ?
- Mi történt utána ? - kérdezett tovább, hiszen már furdalta a kíváncsiság az oldalát. Ilior és a démonkirály. Érdekes.
- Apa azt mondta, ha megvédik, elválalja. A lány azt mondta hogy képes elpusztítani egy kastélyt is, de úgyis tudom hogy hazudott. Csak egy kislány volt, Nagymama. - mondta tovább a lány az ujjait tördelve. Aggódott az egyetlen személyért, aki az élete legnagyobb részét kitöltötte. Sil ugyan nem volt és nem is lehetett a vér szerinti apja, de már a legelső emlékeiben is ő tartotta a karjában. Bár voltak barátai, és tudta hogy számos emberre számíthat maga körül...ha elveszítené őt, beleőrülne. - Kérlek Nagymama, mond meg neki hogy ez őrültség !
- Apád döntései után neki kell vállalnia a felősséget. - válaszolt Shyriala. - Ha elvállalta, most már nincs visszaút.
A lányon jártak a gondolatai. Egy démon, aki képes lehet egy egész vámpírtornyot elpusztítani ? Vagy csak pillanatnyi hévvel váltak nagyobbá a szavai az erejénél ? A szája sarka mosolyra húzódott, és egy kellemes pillanatig eljátszadozott a gondolattal, hogy letesztelné az erejét. Már több mint egy évszázada magára hagyta Veronia földjét, kivonulva a világból magányosan élt az élete során összeharácsolt tudáson ülve, de most kíváncsi lett. Vajon mennyi hatalom szorult a démontábornokok legújabb generációjába ?
- Nagymama, kérlek segíts lebeszélni apát... - állt meg a lány az apja ajtaja előtt. - Kérlek...
- Megfontolom. De most hagyj magunkra kérlek. - válaszolta démon, majd bekopogott az ajtón. - Négyszemközt szeretnék beszélni vele. - küldte útjára az aggódó embergyermeket. Egy ember, aki aggódik egy démonért. Ishatna halálra röhögte volna magát, ha látta volna hogy a kedvenc kis tanítványa mennyire letért a neki szánt útról. Valószínűleg iszonyú büntetést kapott volna ezért tőle. Megvárta amíg Mika eltűnik az lépcsőfordulón, majd egy nagy levegőt vett. Számos kérdése volt amelyekre szeretett volna választ kapni, azonban ezen a napon nem volt joga feltenni egyet sem. Hiszen ami pontosan száz évvel ezelőtt történt, részben az ő hibája is volt. Az arcára szomorúság költözött, és a gyászolók együttérzésének tapintatosságával nyitotta résnyire az ajtót. - Kölyök ?
- Itt vagyok. - hallatszott odabent Sil rekedt, réveteg hangja. A félhomályos szobából némi füst és alkoholszag terjengett kifelé, és biztos volt benne hogy ennél sokkal rosszabb a helyzet. Shyriala benyitott, de a szeme résnyire húzódott ahogy megpillantotta az összekarmolt falat, a földre hajított festményeket, megtépett függönyöket és feldöntött szekrényeket. Leszakadt polcok hevertek a fal mellett, a szőnyeget borfoltok itatták át, és hamu volt szerteszórva mindenütt. A szoba inkább egy csatatérhez hasonlított. Az is volt. A kölyke gyászoló lelkének csatatere.
- Eljöttem. - szólalt meg nő, és belebegve bezárta maga mögött az ajtót. Az orrát megcsapta az erős alkoholszag, amely szinte mindent átitatott. Éberen forgatta a fejét, hogy meglelje Iliort a hatalmas lakosztályban, ám sehol sem látta. Átlebegett a törött borosüvegek és átázott könyvek halmazán, majd lejjebb ereszkedett hogy átférjen a dolgozószobát fedő, cafatokra tépett bársonyfüggöny alatt.
- Pontosan ma van száz éve. - hallotta meg a kölyök megkeseredett hangját. Odakapta a fejét, de alig bírta felismerni. A hóhaja kócosan lógott az arcába, hálóköpenye szakadt rongyokban lógott a földre, a hasadékaiból pedig a vér csorgott a drága szőnyegére. Körülötte földre szórt pergamenek százai hevertek, némelyik széttépve, mások borfoltosan, vagy megtaposva.  Mellett a pipája füstölgött, baljában pedig egy félig kiürült borospalackot szorongatott, míg a jobbját szabadon lógatta maga mellett. A kiengedett karmain vörösen díszelgett a saját vére, lassan le-lecsöppenve a keze alatt lévő könyvre.
- Részvétem. - szólalt meg Shyriala, meglepően sok érzelemmel a hangjában. Egy csettintéssel a kezébe vonzotta a szoba végében álló felbontott borospalackot és magát meghazudtolóan egyenesen az üvegből ivott. A kölyke fölé lebegett, és kivette a kezéből a piát, majd egy zsebkendőt húzott elő, hogy letörölje annak véres és sebektől teli arcát.
- Még mindig fáj. - emelte a balját a mellkasához Ilior. Hangja remegett, tekintete pedig egyre ködösült. - Mintha csak kitéptek volna belőlem valamit.
- Sajnos erre nincs gyógyír. - simított bele a hóhajába a nő, és továbbra is törölgette a férfi vérrel keveredő könnyeit. A mesterségesen gyönyörű arcát éles vágások és mély barázdák szántották fel, ahogyan az egész testét is. - De gyere ide... - lebegett lejjebb, letérdelve elé - ...rendbeszedlek egy kissé. Mika nem láthat meg így.
Magához húzta Ilior fejét, aki beletemette arcát a ruhájába. Nem tudta mit mondjon neki. Egy egész szakasznyi keresztessel is könnyedebb lett volna boldogulnia, mint az érzelmek világával. A kölyök a legrégebbi ismerőse volt, egy arc aki sosem tűnt el az örökkévaló időfolyamban, és egy olyan démon aki hosszú kora ellenére sem tudott érzelmek és kötődések nélkül élni. Ahogyan a halál természetét sem volt képes elfogadni.
- Semmi baj kölyök. - szólalt meg, és megpróbálta talpra állítani a férfit. - Nincs már semmi baj. - érintette meg az arcát, és ujjai nyomán behegedtek a férfi sebei. - Minden rendben lesz, kincsem. Továbblépünk, ahogyan mindig is tettük...

Egyelőre érdekes nyitás ez, egy jó kis expozíciót ad ahhoz, hogy mégis mennyire is komoly dolog Silnek a Krónika, s hogy mennyire is nehéz dolog ez neki igazából. Sokkal többet nem tudok írni egyelőre, mert ugye nem tudok semmit a háttérről, spoilert meg nem kérek hozzá  Akárhogyan is, azzal meg vagyok elégedve amit itt látok, csak így tovább!

100 Tp
1000 Váltó

- Hmmmm. - morgott magának a démon, miközben félrehajtotta a csipkebokor ágát - Pedig tisztán emlékeztem rá, hogy erre volt az a rövidítőút.
A területet teljesen benőtte az aljnövényzet, és annak az útnak, amire emlékezett, immáron nyoma sem volt. A fák magasan tornyosultak fölé, kissé eltakarva a beborult égboltot, amelyen szürke esőfellegek gyűltek össze. Nem kellett már sok ahhoz, hogy záporeső zúduljon a nyakába. Márpedig az elázásnál csak az rosszabb, ha az erdőben ázik meg az ember, és térdig tapossa a sarat, miközben mindenféle kosz a ruhájára tapad. A bokrok is lépten nyomon belekapaszkodtak a hajába, mintha csak megpróbálták volna visszafogni az útjában. Csalánkötegek, tövises bokrok, csúszós kövek, és felszínre törő gyökerek álltak elé, és olyan érzése volt, mintha maga a természet akadályozta volna a haladásban. Egy pillanatra megállt, és végignézett az előtte álló kusza rengetegen, és belegondolt a ténybe...vajon tényleg így van ?
- Ostobaság... - jegyezte meg magának, majd a színpadiasan meghajolt a fák előtt - Gyönyörű és szépséges anyatermészet, lenne kedves baj nélkül továbbengedni ? - kérdezte, de senki sem felelt. Pontosan ahogyan várta. Talán ha druidának született volna, ráfoghatná a szél suttogására a választ. Kiegyenesedett, majd egy lépést tett előre, azaz csak tett volna, hiszen egy borókabokor ágai úgy rántották vissza a hajánál fogva, hogy majdnem hanyattesett. Mintha csak egy végső pillanatban érkező NEM lett volna. Morogva állt neki lehámozni a haj-rengeteget a szúrós ágak közül, miközben próbált nem arra gondolni, hogy talán ez tényleg a természet válasza lehetett.
Már egy pillanatra megfordult az elméjében a szentségtörő gondolat, hogy levágja és kijutva a sűrűből visszanöveszti, de...képtelen volt rá. Inkább megszenvedett a kibogozásával, mintsem hogy bántsa a gyönyörű, hófehér sörényét. Semmi sem árthatott az évszázadok óta töretlen szépségnek örvendő büszkeségének. Egy pillanatra visszaemlékezett azokra az időkre, amikor vörösre vagy feketére festette, és elnevette magát amikor eszébe jutott az a nap, amikor eldöntötte hogy soha többé nem lesz szőke. Mókás nap volt.
- Na de most már igazán mennék... - bukott ki a száján, mintha csak beszélne valakihez. Kissé zavarbaejtően érezte magát. Most tényleg a semmihez beszél ? A kötegbe rendezett haját átkötötte a jobb válla és bal hónalja között, majd újra útnak indult.
Csizmája talpa finoman mélyedt a mohával benőtt fűszálak közé, és vizenyősen szürcsögött fel. Már a mocsár környékén járt. Errefelé a talaj gyakran megszívta magát vízzel, bár szerencsére a környék meglepő módon nem kezdett el átalakulni. A mocsár nem nőtt. Legalábbis ő nem vette észre. Viszont a szag már messziről érezhető volt, még egy kissé távolabb is esett a területtől. Néha, borongósabb korszakai idején gyakran vándorolt abban posványos útvesztőben, mi több, egy alkalommal még letelepedni is megpróbált benne. Persze sikertelenül. Nem mintha a békés csendet megszakító békák kvartyogása, vagy az izzasztó hőség zavarta volna...egyszerűen nem tudta úgy megszeretni a helyet, mint a tünde erdők délceg fáit, vagy észek ragyogóan tiszta hómezőit. A mocsár éjszakai sötétsége pedig messze alulmúlta Nebelwald színpompázatos éjjeli életét is. Számára az a hely túl szürke volt, és sosem értette, hogy a vámpírok miért is ragaszkodnak annyira hozzá, de a válasza valószínűleg a naptól való irtózatukban leledzhetett.
Régen kelt már vándorútra a világban. Az utolsó nagy útja még Mika születése előtt volt, több mint két évtizeddel ez előtt. Jelenleg semmire sem cserélte volna le a kényelmes ágyát, selyemfüggönyeit, remekül felszerelt konyháját és mindig tisztán tartott házát...de érezte. Puhány lett. Eichenschild kényelme elszívta az erejét, vágyálmokkal kábította és magához láncolta. Talán ez volt a város bosszúja azért, amiért megannyi társával megostromolta és felgyújtotta a régi háború idején. A szabad ég alatt töltött éber éjszakáit puha párnákkal kitömött ágyak közötti szendergéssé változtatta, a tábortűz fölé függesztett bogrács körüli vidám arcokból pedig faarcú nemeseket faragott. Már a vándorbot is idegenül állt a kezében, sima és finom tenyerébe is már csak sétapálca illett.
- Áúúú ! - szisszent fel, és botladozva kezdett fél lábon ugrálni. A figyelmetlen merengéséből egy vaskos tölgyfagyökér ébresztette fel. Rosszabbul is járhatott volna, hiszen ha elesik, egyenesen egy tövisbokor karjaival csókolódzott volna. Leguggolt, és várta hogy elmúljon a fájdalom, miközben próbálta felméreni hogy merre is kószált el. Régen járt már errefelé, túl régen. Zavartan vakarta meg a fejét, és egy hangos sóhajtással állt fel. Ötlete sem volt hogy merre menjen. Nem volt más lehetősége mint beismerni saját maga előtt : eltévedt. Márpedig ennél rosszabb opciója nem nagyon lehetett. Lilith várt rá, és illett volna időben odaérnie a találkahelyre.
Hirtelen ötlettől vezérelve egy aprót ugrott és megkapaszkodott egy magasan húzódó faágban. Erőlködve húzta fel magát rá, és magában fohászkodott hogy le ne törjön alatta. Az ágak között, egy romba dőlt viskó sziluettje bontakozott ki a távolba előtte, de többet nem nagyon tudott kivenni. Nem tűnt túl vonzó lehetőségnek, de még mindig jobb választásnak tűnt mint bőrig ázni. Elengedte az ágat, de a csizmái tompa puffanásánát messze túlharsogta a roppanó térdének hangja. Szinte már ijesztőnek találta. Pont úgy hangzott mint a vénembereké.
Egyre szaporábban kapkodta a lépteit, ahogyan megérezte a közeledő eső illatát. A feltámadt szél, lehűlő levegő mind figyelmeztették a közelgő hidegzuhanyra. Mihamarabb fedezékbe kellett húzódnia, ha nem akart bőrig ázni. Eszébe jutott, hogy rókabőrben sokkal gyorsabban haladhatott volna, de most már nem akart átváltozni. Fáradt volt hozzá. A varázslatai, apró trükkjei és szemfényvesztő mutatványai talán színesebbé tették az életét, jobbá sohasem. A zajongó élet mindennapjaiból kiszakadva a természtben csak egy dolgot érzett : kimerültséget. Szinte tonnás súllyal mozogtak a tagjai, és egyre nehezebbnek érezte a lépést. Legszívesebben eldőlt volna valamelyik fa tövében, s csendesen elszundított volna a zuhogó esőben. Pont mint régen.
Mégis megerőltette magát, szilaj akarattal vágtatott át a bokrok és aljnövényzet maradékán, egyenesen a romba dőlt viskót körülvevő tisztáshoz. Egy pillanatra az égre emelte a tekintetét, és az arcán érezte az első esőcseppeket. Egészen kellemesnek érezte ahogyan végigfolyt az arcán, majd folytatta az útját a ruhája felé. Megkettőzte a lépteit, ám ekkor megérezte azt a bizonyos lüktetést a hátában. Megdobbant a szíve, ahogyan felrémlett előtte az elkövetkezendő fél-egy óra jelenése. Nagyon jól tudta hogy mi fog történni.
Futott, ahogyan csak a lába bírta, és csak a rom félig megdőlt ajtófélfájánal torpant meg. Gyorsan lehajolt és bebújt alatta, megmenekülve a közben kövér cseppekben megeredő zuhancs elől, de ahogy odabent megpróbált felegyenesedni, beverte a fejét egy gerendába. Az épületrom megremegett egy kicsit, és a démon már egy pillanatra attól tartott hogy rázuhan az egész. Mégsem történt semmi. A fejét dörgölte, miközben körbeszemlélődött a meglehetősen kicsi szobában. A szobában meglehetősen nagy por és kosz vette át a hatalmat az előző lakóktól, akárkik is voltak ott. Egy összetört ágy, egy feldöntött szék és egy hiányzó lábú asztal árulkodott csupán arról, hogy egykoron itt valaki lakott. A tető rádőlt a szobára, teljesen összerombolva az egyik falat, a tartógerendák kiszakadtak, a nádból szőtt tető pedig már csaknem teljesen elrohadt. Dohos szag terjengett, ami vegyült az ázott nád és egerek jellegzetes bűzével.
- Egy fokkal még mindig jobb mint elázni. - szólalt meg újra, és letelepedett a két félbe tört ágy egyik végére. Ledobta a kabátját, majd megszabadult az ingétől is, míg végül a felsőtestén már csak a szorosan ráfonódó Jörmungand maradt meg. A démon a kígyó kobakjának dörgölte az orrát, majd elkezdte lefejteni magáról a dögöt. A másik ugyan nem nagy hajlandóságot mutatott a kellemes testmelegtől való távozásra, de nem volt választása. Jobb híján a székre aggatott ruhák közé kúszott, onnan lesve a gazdája furcsa viselkedését.
A démon csendesen nézett maga elé, csendesen tűrve ahogyan a hegei izzani kezdtek. Néha, az ehhez hasonló szomorú, esős napokon a hátán lapuló két heg pokoli kínnal égette. Lassan melegedtek fel, és felforrósodva felizzottak. Vagy legalábbis így érezte. Összeszorított foggal tűrte ahogyan a lüktetések egyre erőteljesebbé váltak. Minden hullámnál megremegett, és számolt. Amikor csak öt-tíz jött szó nélkül el tudta viselni. Amikor elszámolt háromszázig...
Majdnem ötvennél tartott, amikor az ég feldörgött. A fogai a korbácsának nyelét harapták, és mind a tíz körmével vájta az épület egyetlen ép falát. Mintha csak égő piszkavasat ültettek volna a hátába. A finom élű karmai felszakították a deszkákat, szálkák és forgácsdarabkák estek a földre. Odakint vihar dúlt, az eső pedig ádázul verte a viskó tetejét, a szél valami fadarabot vert neki néha az épület oldalának. Közel hetvennél sírni kezdett. Kihúzta a karmait a falból, és teljes erőből tépni kezdte a padlót vékony faleceket, amelyek darabjai szerterepültek a szobában. Kilencven. Remegve zuhant a földre, szájából kiesett a korbács, és nem volt képes már mást tenni...teli torokból üvöltött a viharral.

---

- Gyere, menjünk. - szólította meg a lábánál kanyargó Jörmungandot. Lenyújtotta a kezét, amelyre a kígyó szinte azonnal felkapaszkodott. Örvendezve bújt be a ruhája nyakán lévő résen, hogy elfoglalja jól megszokott helyét gazdája testmelegében. Kicsit megremegett, ahogyan a kígyó hűvös teste rácsavarodott, de alig egy fél pillanattal később már alig érezte. Ruhája ragyogott a tisztaságtól, hóhaja makulátlanul ápoltan hullott hátra, és még csak nyomát sem lehetett látni rajta az előző éjszakának.
Kilépett az összedőlt viskó romos ajtófélfája alól, majd a virradó nap felé nézett. Egy új nap, egy új feladat. Készen állt mindenre. Azaz csak majdnem mindenre. Elvégre meggyőzni egy népet arról hogy szálljon le az égből, vissza a mocsárba...kissé lehetetlen kérés. De a démonkirály kívánsága volt, és egy másik ''szívességet'' ajánlott cserébe. Vajon egy szívesség tőle egyátalán jót jelent ? Vagy csak annyit hogy nem öli meg az első adandó alkalommal ? Talán sosem fogja megtudni. Talán nem is lesz szüksége rá, hogy megtudja.
- Vajon mi fog ebből az egészből kisülni ? - tette fel önmagának a kérdést, majd egyenes léptekkel indult meg Dornburg felé. Ideje volt munkába állni.

- ...szóval ha megvédjük, az olyan lesz mintha a Páncélos Disznók saját magukat vernék orrba. - folytatta Sin a magyarázatot, miközben a lábával türelmetlenül dobogott az ágy végénél.
- Aha. Rendben. Okés. Bármi amit akarsz. - fordult át a hasára a démon tettetve hogy rettentő álmos. Nem volt ugyan olyan helyzetben hogy egy ilyen fontos feladatot félvállról vegyen, de nagyon jól tudta azt is, hogy egy ujjal sem fognak hozzányúlni. - Persze. Úgy lesz. Elintézem. Ne aggódj...
- YRSIL ! - csattant fel hangosan a tünde és belerúgott az ágyba. Sint kevés dolog tudta gyorsabban feldühíteni, mint amikor nem figyeltek rá. - Tökön rúgjalak hogy figyelj rám ?
- Búj be mellém inkább, cicamica. - ajánlkozott a démon, és hívogatóan megpaskolta az ágyat maga mellett. - Olyan szexi vagy mérgesen.
- Csókold meg a seggem... - mordult fel a másik és hátat fordítva hangosan kicsörtetett az ajtón. Az ajtó hangosan csapódott be, és a dühös nő csizmáinak dübörgése visszhangzott a fogadó lépcsőiről. A démon lehunyta a szemét, és szinte szétfolyt az ágyon. Sikertelenül próbált meg visszaaludni ezen a szombat estén, révén hogy a fél napot az ágyban töltötte. Megvárta míg elül a tünde távozásának zaja, majd nehen ülő helyzetbe küzdötte magát. Felhúzott térdének támasztotta a könyökét és a tenyerébe hajtotta a fejét. Hatalmasat ásított a felkelés gondolatára, majd lustán az oldalára dőlt. Már hosszú ideje gondolkodott azon hogy vissza kéne vonulnia az aktív szolgálattól. Amikor csatlakozott, még volt oka rá...ennyi év elteltével azonban már nem látott semmit, ami ideköthette volna.
Réveteg, álmos fejjel kászálódott ki az ágyból, majd a tükör elé állt. Szarkalábak és karikák után vizslatott, ráncok és más csúfságok nyomait kereste. Bár tisztában volt a tökéletességével, ahogyan azzal is, hogy az arca sosem lesz ilyen...csak ha ő akarja. A két évszázad alatt elég sokat változtatta a saját arcát ahhoz, hogy mára senki se legyen képes felismerni a démonháború legendás zászlóhordozóját. Nem mintha még élt volna abból az időből bárki is. A démoni létének egyik legnagyobb előnye az volt, hogy képes volt megváltoztatni a teljes kinézetét...persze a lassú folyamat száz, százötven évig is eltarthatott. De hát nem sietett sehová, ő mindig is ráért.
Az ágy mellett heverő ruhái után nyúlt. Az ingét húzta magára először, majd a kiegészítők után jött puha és vaskos sárga köpenye. Az öltözete sosem fedett a kelleténél többet rajta. Gyűlölte azokat a szűk, feszülő ingeket és mellényeket, amelyek lépten-nyomon rántották, szorították a testét. Ha tehette volna, még csak ruhákat sem visel...révén hogy a tökéletes testét sosem szégyellte megmutatni. Ahogyan felöltözködött, a haját vette kezelésbe. Lassan és óvatosan fésülni kezdte, szépen egyenesítve ki az alvás közben összekócolódott gubancokat. Legalább negyed óráig tartó rendkívül precíz és odafigyelést igénylő művelet elvégzése után a démon haja puha fényességként omlott a vállára. Pontosan ahogyan szerette.
Nekiindult az ajtónak, majd lesétált az emeletről a füsstől kiloccsant ital szagától bűzlő kocsmába. A szokásos zenebona melletti részegeskedés pontosan olyan volt, mint amit megszokott. Néhány érmét varázsolt az ujjai közé, majd hangosan koppantva a pultra tette. Szó nélkül hátat fordított, majd a kijárat felé vette az irányt, időközben felcsatolva a rókamaszkját. A figyelmes róka maszkja, mi ?

Épp kilépett a kocsmán kívüli sötétségbe, amikor nagyon nyújtózva kiropogtatta a csontjait. Eléggé el tudta aludni a nyakát, főleg amikor nem a párnákkal bélelt, pihe-puha ágyikójában húzta a lóbőrt, és az kora délutáni programja sem volt épp könnyen emészthető falat. A pincérlány semmiképp sem tartozott a könnyű nőcskék közé, legalábbis súlyban mérve biztosan nem. Na nem mintha válogatós lett volna. Azok után hogy megcsinálta a szerencséjét azzal a kultista nővel odalent a mocsárban...mindezt egy inkvizítor szeme láttára, aki alig tíz méterrel arrébb a lányával együtt várakozott rá...a szégyentelen még egy gyenge hízelgés lett volna ahhoz, amit azzal a nővel leművelt.
Nagyot ásított a nappalt felölelő alvás után, és oldalra vetette a tekintetét. Még volt egy melója, amelyet végre kellett hajtania, még akkor is ha legszebb álmából ébresztették fel érte. Valószínűnek tartotta hogy a többi Héja már szétszéledt a városban, ellentétben vele aki ráérősen kászálódott ki az ágyából. A döntése ezúttal egyértelmű volt...ez lesz az utolsó meló, amit elvégez.
- Ahhhhh.... - sóhajtott fel, majd oldalra fordította a fejét, ahol éppen egy valahonnan földetérő alakot látott megvillanni a sötétben, a nyomába rohanó féltucat üldözővel. - ...Anyám. Miért talál meg mindig az összes baj ?
Az alak egyre közeledett, és a nagyon gyér lámpafénynél egy self alakját látta kibontakozni. Menekül, self, és nő, meg persze az üldözői a Páncélos Disznók jellegzetes sárga-fekete mintázatába vannak öltözve. Kétségkívül Ő volt az.
- Mélyen tisztelt uraim. - szólalt meg a démon, az ujjait finoman ráfonva az oldalán függő serpenyőjére. - Felkérem önöket, hogy méltóztassanak felhagyni a hölgy üldözésével. - rántja elő, és pörgeti meg a serpenyőjét a kezében, amitől az üldözők megtorpantak és hangos röhögésbe kezdtek. Megfelelő volt az alkalom ahhoz, hogy tartson egy kis demonstrációt az erejéből. Kinyújtotta a balját maga mellé, amelynek végén megjelent a Jégcsepp. A fehéren foszforeszkáló fénykorbácsot meglendítve hangosat dörrent a levegőbe, amely szinte azonnal belefagysztja a serpenyőjén röhögő ellenfeleket. A megkomorodó arcok megemelték a fegyvereiket, és a Hóhajú hirtelen vagy féltucat pengével találta szemben magát. Hirtelen felbukkanó gondolat kezdte kapirgálni az elméjét : Futás !
Már nagyon rég volt, hogy erőszakhoz kellett folyamodnia. Megváltozott. Tiszteletben tartotta az előző önmagának azon döntését, amellyel lemondott az erejéről és egyben a gyilkolási vágyáról is. Gyáva nyúllá vált, olyan démonná, aki nem dönt élet és halál felett. Az emlékeinek hiánya és torzítása egyértelmű jelként utalt az erős megbánására és fájdalmára. Viszont jelen pillanatban nem adatott meg az esély, hogy mindenki békésen elsétáljon.
- Apróság, bújj a hátam mögé - szólalt meg. Nem várta meg az ellenfél lépését, azonnal a támadók közé csapott a korbácsával. Fájdalmas üvöltés hasította fel az éjszakát, ahogyan az egyik férfi a felhasított arcát markolva hullott a térdére, de úgy tűnt hogy ez csak feltüzelte a többieket. Egy lándzsás lépett előre, fegyverével egyenesen a démon mellkasát célozva, de ő a serpenyőjének kongó ütésével ütöttel félre a halálosnak mutatkozó szúrást. Eközben egy lépést sem mozdult, ám a korbácsa a semmibe foszlott, és a szabad kezével megbökte a mögötte álló apró lányt.
- Segítesz, vagy csináljam magam ?
- Oh, bocsánat. Segítek, persze - hallatszik a lány erősen ismerős hangja. A démon eltöprengett volna hogy honnan ismerheti, de közel sem volt elég ideje ahhoz hogy elmélázzon a harc közben. Az apróság villámgyorsan bukkan fel mellette, és könnyedén kirúgja az egyik támadót láb alól. A földre került férfinak esélye sem volt az arcába érkező csizma kivédésére, és eszméletlenül terült el a földön. Meglehetősen rutinosnak tűnt a mozdulata, noha alig egy szemvillanásnyi ideje volt megfigyelni. Ehelyet előrelendült, hogy a lány és a támadók közé álljon.  Épp időben toppant be, hogy serpenyőjének aljával elcsúsztasson egy kardszúrást, amely kis híján átment a vállán. Nem engedhette hogy egy ilyen fiatal, szinte még kölyökképű lánynak baja essen. Visszakézből lendítette meg a serpenyőjét, amelynek találatát hangos, fémes kongás jelezte amikor eltalálta a másik sisakját.
- Most ügye csak hülyés... - szólalt meg a meglepett férfi, de nem volt képes befejezni a mondatot, hiszen a démon meglendített ökle olyan erővel találta arcba, hogy még az orra is eltört belé. A fickó elengedte a kardját és térdre esett. Yrsil a fogát összeszorítva próbált keménynek látszani, és nem a kezét markolni a fájdalomtól. Ezúttal nem volt szabad elhülyéskednie a helyzetet.
- Egyátalán nem, uram. - kacagott önfeledten miközben megpörgette a serpenyőt az ujjai között. - Soha ne húzzanak ujjat egy fickóval, aki serpenyőt forgat.
Egy másik támadó a lány felé szúrt, de az sikeresen csúsztatta el a orvtámadást a tőrjeivel. Meglepően ügyesen bánt velük, ezt be kellett ismernie. Ahogyan  lábaival is, hiszen hirtelen emelkedni kezdett az egyik, szinte félelmetes sebességgel repesztve az ellenfél férfiassága felé. Mielőtt még becsapódott volna, a démon szerette volna együttérzéséről tanúsítani a másikat, vagy legalább hátbaveregetni és vigasztalni, hiszen egy effajta sérülés minden férfi közös rémálma. A fickó nőiesen magas hangon nyögött fel, és azonnal összerogyott. Felszisszent ahogyan meglátta az övön aluli rúgást. Bár ellenségek voltak, férfiként mély együttérzést tanúsított egy ilyen mocskos húzás áldozata iránt. Mindazonáltal a lány bőrébe bújva valószínűleg ő is megpróbálkozott volna vele. A utolsó két ellenfelük ránézésre elég nehéz diónak bizonyult. Az egyikük egy toronypajzs mögül lengette a buzogányát, míg a másik a hosszú lándzsájával mögötte helyezkedett el. Kinyújtotta a karját és idézni kezdett, szavak és más egyéb nélkül. Nagyon jól tudta hogy a lángoszlopnak kerek három másodpercet vett igénybe a létrejötte, de már azzal is jól járt, ha szét tudta ugrasztani az összeszokottnak látszó párost.
A társa kissé megrökönyödve vette tudomásul hogy át kell venni a frontharcos szerepét, azonban képes volt még időben cselekedni. A lány előrevetül és egy félköríves vágással foglalkozik, és bár nem végez senkivel, a figyelmet még mindig sikeresen elterelte. A démon egy percig sem sajnálta, hiszen a saját képességének erejét sem szánta halálosra. A két fegyveres későn próbált oldalra vetődni, a lángoszlop egy kissé mindekettejüket elkapja. Nem történik ugyan halálos sérülés, ellenben mindketten a földön fetrengve próbálják eloltani a ruhájukba kapott apró lángokat.
- Most pedig kedves hölgyem, kérem távozzunk, amíg még lehet. - biccent a lassacskán felocsúdó társaság felé a démon, és kinyújtotta a kezét a lány felé.
- Határozottan támogatom az ötletet - válaszolt, majd elfogadta a segítő jobbot. A démon magához rántotta a lányt, majd lábával ellökte magát a talajtól összekötve magát a hangok láthatatlan fonalával. Alig egy szemhunyásnyi ideig tartott az egész, mire sikeresen fellebegtek a tetőre.
- Tyű... - sóhajtott nagyot Yrsil, ahogy elhagyták a veszélyzónát. Az övére biggyesztette a serpenyőjét, a bal kézfejének ujjait kezdte mozgatni, amelyel odaütött az ellenfelének. Még mindig érezte az erős fájdalmat, viszont nem akart pojáca módjára jajongni a lány előtt. - ...ez nem volt piskóta.
- Hóhajú Yrsil, Veronia egyetlen rókaszelleme. - fordult hirtelen a lány felé, és leoldott a maszkját hogy megmutathassa az arcát - Örvendek a találkozásnak... - nyújtotta a kezét újfent.
-B..Blue... - adta oda a kezét a lány, mire a démon előrehajolva finoman megcsókolta azt. A lány ijedten rántotta el a kezét és meglehetősen zavartan viselkedve hátrált előle.
- Nyugalom, nem harapok. - mosolygott a démon. Alaposan felmérte a másik arcát a holdfényben, már amennyire képes volt rá. Emlékezett. Az szó, a név, amely álmából az éberségbe kergette...Fe...Feline. Feline Aiedail. Egy név, amelyre méltán emlékezett...egy név amelyről azt ígérte, nem feledi el. Nem is feledhetette volna az arcot még akkor sem, ha az egészet ködös álomszerűség lengte körül. A szíve nagyot dobbant, ahogyan a homályos részletekből kiemelkedett az egyetlen dolog amire tisztán emlékezett...Ő a róka, a nyakában kapaszkodó apró lénnyel...
Csodás emlék volt. Most már csodás valóság.
- Nos Blue, kérlek kövess. - pördült sarkon a démon, hagyva hogy a haja szerteszállva a levegőben egy pillanatra elzárja a lány rálátását. Nem kellett több egy pillanatnál, hogy felöltse a rókabundáját, és elegánsan megtegye az első lépéseit a cseréptetős házon.
~ Talán odafagytál, Blue ?
~ Vagy talán ilyen gyorsan elfelejtetted ezt a vén rókát, Feline Aiedail ?
A lány térdre rogyott, tátott szájjal bámulva a rókára. Keze még mindig a levegőben, azonban elmerengett tekintete szerint már máshol járt...nagyon messze...talán az álmok földjén ?
- Nem... - nyögött ki egy rövid választ. A démon eltűndőve nézte a meglepetés erejétől teljesen sokkolt selfet. Rókaként az arckifejezéseinek teljes skáláját nélkülözte, viszont ez egyszer Ő maga sem tudta hogy mit reagáljon a dologra.
~ Ez remek hír. Most pedig azt hiszem... - ásított egy nagyot a róka, és hátrálva kinyújtóztatja az elülső lábait -...hazamegyek. Eljössz hozzám ?
A lány arcvonásai gyorsan rendeződtek, csakhamar felpattant és leporolta magát.
- Szívesen. Vezess, kérlek.

A démon belenyúlt a medence kellemesen forró vizébe. Vendégének apró kérése már mit sem számított neki, főleg akkor ha Ő maga is hasonló programot tervezett. Szerette kiáztatni a tagjait egy fárasztó nap után, esetenként csak üldögélni a gyertyák fényénél, vagy éppenséggel csendesen szenderedve megpihenni a 'szentélyben'.
A ház félhomálya csendesen árulkodott arról, hogy a többi lakója már javában húzta a lóbőrt, de nyugtalan szívének engedve még óvatosan felsompolygott az emeletre mielőtt nekiállt volna előkészíteni a fürdővizet. A lánya alvó arcán némi mosolygást látott megcsillanni, ahogyan álmában a kedvenc süteményét szólongatta. Mika tagadhatatlanul a család legédesszájúbb tagja volt, és nagy általánosságban ő volt gyanúsítható, ha a frissen sütött mézeskalácsok egyik-másik darabjának nyoma veszett. A drága gyermek végignyúlt az ágyán, takaróját a földre rúgta, karját pedig az ágy szélén lógatta a padlóra. A démon elnevette volna magát a köztük való hasonlóságokon, ám ezúttal csak csendesen osont oda a hozzá, hogy felhúzza rá a takarót. A házban ugyan kellemes meleg volt, de egy apa sosem lehetett elég óvatos a csúnya megfázásokkal, náthával vagy lázas megbetegedésekkel szemben.
Mika már gyermekkora álmában mindig lerúgta magáról a takarókat, és ennek a okára Yrsil sosem tudott rájönni. Próbálta ugyan betakargatni, virágmintákat hímezni a pakrócokra, sőt még jutalommal is próbálta rávenni a takaró-szeretetre...mindhiába. Mika már majdnem tizenegyedik életévét töltötte amikor saját ágyába költözött, és egészen addig a szegény démon gyakorta ébredt dideregve az éjszaka közepén, takrót kutatva. A párnákat azonban túlontúl szerette elorozni magának, többnyire apja feje alól, hogy hol azokon hol apja mellkasára telepedve hallgassa annak hihetetlenebbnél is hihetetlenebb esti meséit. Ő pedig mesélt, hiszen az élénk fantáziája által kiszínezett, élettapasztalatából kikerekített történeteinek se szeri, se száma nem volt...
Ahogyan a vízben tükröződő önmagára nézett, némi elégedett mosolyt vélt felfedezni az arcán. Talán a fene nagy igyekezetete, hogy apává érjen, talán mégis sikerrel járt ? Sok vidám emlék és szívmelengető érzés fűzte össze ezt a különös ember-démon párost és ekkor úgy tűnt számára, hogy talán mégsem volt olyan rossz döntés az újrakezdés. Ha még képes lenne csillapítani a szeszélyes életstílusán, talán még békésebb lehetne az életük...a becsületes kétkezi munka ugyan nem volt túl hívogató, azonban jóval szelídebb és visszafogottabb életmódváltás lehetett volna. A tudománya meglehetősen szerteágazó volt, hála a hosszú évek sorának, amíg szinte csak magára számíthatott. Megtanult főzni magára, megvarrni a lyukas zoknijait, kimosni a koszos ruháit, nem átallott egy egész napon át padlót súrolni és éppenséggel a barkácsoláshoz is értett egy kicsikét. Yrsil, az asztalosmester. Nem hangzott túl csábítóan.
- Azt hiszem jó lesz. - szólalt meg halkan, felébredve a merengő állapotából, és még egyszer megkavarta a vizet. Gyorsan felegyenesedett és az ajtó felé tekintett, hogy megbizonyosodjon arról, hogy még egyedül van. Lelökte a hálóköpenyét, majd beleereszkedett a vízbe, a válláig belesüllyedve a kellemes forró fürdő kényeztetésébe. A hátával nekdőlt a medence szélének, hogy biztosítsa a rendkívül látványos hegeinek búvóhelyét. Nem tervezte cirkuszi látványosságként mutogatni őket és magában csendes fohászt mondott érte hogy ma ne kezdjenek rakoncátlankodni. Kezdett kifogyni Cara fájdalomcsillapítóiból.
Alig volt ideje ellazulni, a lány már be is belépett a helységbe, szemérmetesség minden hiánya nélkül a padlóra ejtve a ruháit. Láthatóan meg volt szokva a meztelenséghez, amelynek ténye helyet szorított a férfi agyában leülepedő gondolatok közt, ahogyan az a tény is, hogy lány egy pillanatra sem vetette rá a tekintetét. Talán zavarta volna a jelenléte ? Meglehet hogy nem közös fürdőzésre vágyott, azonban Ő már egy kissé fáradt volt hozzá hogy megvárja amíg a másik végez...talán kissé neveletlen házigazdának tűnhetett ezúttal. Yrsilnek nem kellett találgatnia arról, hogy mi járhat a másik fejében, ugyanis érezte a belőle kiszűrődő vágyódást. Nem csodálkozott rajta hiszen tisztában volt saját lényének kisugárzásával, ellenben bántotta egy kissé a dolog. Vajon csak a vágyódás vezette el idáig a lányt ? Egyátalán nem lett volna meglepő, ha csak egy éjszakányi gyönyörre vágyott volna.
Egy pillanatra megfordult a fejében az őszinteség gondolata. Vajon közölje a másikkal hogy egy kárhozott lélek mellé készült lehuppanni ? Számára nem sokat számított volna, hiszen ha elfogadja a tényt, akár egy barátot is találhat. Ha pedig nem, egyszerűen megöli. Mielőtt a másik tenné meg. A fajtáját már az emlékezete óta irtotta minden másik faj...márpedig az rendkívül hosszú idő volt. Részben megértette őket. Senki sem akart egy megátalkodott, bűnből született lényt az élők világában tudni. Más felől viszont csupán egy értelmetlen mészárlást látott, Isten előre kikészített mészárszékét a bűnösöknek. Egy utolsó tortúrát, mielőtt beteljesítik szomorú sorsuk a pokol kínjainak lángjában.
- Ahhh, ez valami felséges... - sóhajtott fel jólesően, de még mindig nem volt hajlandó rávetni a tekintetét. Értette ő, hogy miért. A helyében ő is hasonlóképpen érezte volna magát...talán. Mint démon, már olyan régóta éllt együtt ezzel a hazug kisugárzásával, hogy képtelen volt elképzelni az életet nélküle.
- Az bizony. - döntötte hátra a fejét. Halkan sóhajtott egyet, majd csendesen élvezte a forróvíz áztató jelenségét. Nem akart beszélni, pedig magán érezte a lány tekintetét. Az ő terveiben csupán egy békés, tartózkodó kiázás szerepelt, majd mihamarabb átkarolni az ágyát, hiszen a vasárnap volt az egyetlen nap, amikor jogos jussa volt a lustálkodás. Persze ezúttal sem húzhatta a lóbőrt délig, hiszen az ebéd megfőzése még mindig az Ő feladatkörének része volt. Legyen húsleves...de mivel ? A múlt hét vasárnapján disznócsülök volt. Azelőtt mit is ? Rántott csirkemell. Akkor holnap legyen sült hal, petrezselyemmel szórt burgonyapürével és...ecetes salátalevelekkel ? Csendben maradva szedte össze a szokásos vasárnapi étel-menüket, és hallgatta az éjszaka zajtalan életét amely a házban és városban egyaránt uralkodott. A gőzölgő víz párája a kupola tetejéig megtöltötte a levegőt, ő pedig teljes mozdulatlanságban hevert. Hogy megtörje ezt a némaságot, felemelte az ujját, és két kör alakú ívet írt le maga előtt, melynek nyomán a gőz karikákba formálódott. Szeretette ezt csinálni. Gyakran szórakoztatta magát és családját ezzel a pofonegyszerű trükkel, amelynek büszke feltalálójaként díszelgett ezúttal. Ahogyan leengedte a kezét, a karikák egymás farkába harapó kígyók alakját vették fel, majd elszakadva egymástól, egyre több gőzt gyűjtve magukba sárkányokként reppentek fel a kupola felé, szétesve félúton. Láthatatlanul az ajkába harapott, ahogyan rájött...a sárkányok alakja teljesen megegyezett Ishatna szörnyetegével. Életében kétszer is volt alkalma efféle iszonyatot látni, és ellenben a mesék és mendemondák tömkelegével nem talált benne semmit olyat amiről érdemes lett volna beszélni. Félelmet nem ismerő, pusztítást hozó hírnökök voltak ezek a lények, olyasféle dolgok amelyeket jobb volt nem ismerni. Még mindig a megkörnyékezte a szívét a félelem, hacsak rájuk gondolt, hiszen sosem volt képes elfelejteni azt a pillanatot amikor egykori mestere száz sebtől vérezve alázuhant, az emberek győzelemittas üvöltése közepette zúzva porrá Seol egyik tornyát...
A démon már meg sem mozdult a következő szövéshez, pusztán apró, egymással táncoló alakokat hozott létre a víz felszínén, felhasználva a gőz alapanyagát. A táncosok Eichenschild báljának rangos nemeseit ábrázolták, noha kételkedett benne hogy a lány felismert volna ezt. Nem olyannak tűnt, mint aki minden napján a fényűző partik díszvendégeként szuperált volna. Ezek az apró emberkék is gyorsan szétfoszlottak, ám belőlük apró fák nőttek amelyek beborították a vízfelszínt. A tünde erdőre emlékeztető magasztos lombkoronák meglehetősen kellemes emlékeket idéztek a démonban. A vadonban tett utazásai mind felemlő élményekként éltek az emlékezetében, elvégre a fák kedves hallgatagsága, a madarak szépséges dalai minden alkalommal elbűvölték, akárhányszor járt is ott. Unottságot színlelve süllyedt bele a vízbe, hogy leöblítse a haját. Nem tervezett már sokáig lenni.
Újra magán érezte a lány tekintetét. Teljesen nyilvánvalóak voltak a vágyai és a tény, hogy a hatása alá került. Szinte már-már bűntudatot érzett az ördögi jóképűsége miatt. A másik lebukott a víz alá, mintha csak túlzott zavarában nem tudná hogy mihez kezdjen vele. Haláli nyugalommal szemlélte az egészet, pedig kacagni lett volna kedve. Mókás volt. Amikor újfent felbukkant, már a nyelve hegyén volt a szó : Nyugodj meg, csak egy démon vagyok. De mégsem mondta ki. Hagyta a másik ingázását az önuralom és az ösztönszerű vonzódás között. Ajkai halovány mosolyra húzódtak, ahogyan a szeme sarkából figyelte a mosakodó lány furcsa viselkedését. Kissé előredőlt, és a szemébe nézve rákérdezett a dologra.
- Ennyire érdekesnek találsz, apróság ? - emelkedett ki derékig a vízből, és oldalranyúlt egy fürt szőlőért. Mindig is szerette a nagyszemű, húsos szemeket. Bár jobban örült volna ha némi epret is talál hozzá, azonban egy szem sem akadt az éléskamrában. Bizonyára Mika felejtette el a bevásárláskor. A haja átázottan tapadt hozzá a testéhez, a hirtelen mozdulástól pedig a víz kissebb hullámokat vetett a medence szélén. - Esetleg egy kis bort ?
- Igen, határozottan. Végtére is nem minden nap nyílik alkalmam egy magadfajta Rókával fürdőzni. -  válaszolta halovány mosollyal az arcán. A démonnak nem kellett találgatnia megszólításán, a lány már túlnőtt a sármos auráján. Majdhogynem megkönnyebbülten sóhajtott volna fel és megszólta volna számára az időt, amíg eltartott...azonban ehelyett az ébersége a másik reakciója felé fordult. Vajon ellenségessé válik most hogy megtudta hogy mi is ő ? Nem adott sok esélyt a másiknak, de nem lehetett bizonyos a dolgában. Amit azzal a férfival leművelt az utcán... - Köszönöm, elfogadom.
- Talán zavar? - öltött magára némi szomorúságot az arca. A bűnbánatos tekintete, tágra nyílt, csillogó szemei hatalmas feliratokat szőttek a feje fölé. ''Fektess meg.'' A hajából szivárgó víz lassan csorgott le a mellein, apró cseppekben zuhanva alá a medence vizébe. Cseppet sem volt nemkívánatos látvány, amelyről a démon növekvő érdeklődése is tanúskodott. A feje fölé emelte a szőlőfürtöt, majd leharapta a legalsó szemet, majd az ajkai közé helyezte- Egy lassú, kimért mozdulattal túrt bele a hajába hogy hátravesse, és ő maga is előrelépett a nem túl mély medencében. Karját kinyújtotta, amelybe szinte belebegett a borospalack, ujjának egyetlen mozdulatával lepattintotta róla a gyengén illeszkedő dugót, amely csobbanva esett a vízbe. Egy kissé a lány fölé magaslott, és egészen az ajkaihoz hajolt.
~ Mi is zavar ? - suttogta a fejébe legcsábosabb hangján, miközben a hosszú karjával lágyan magához ölelte őt. A másik hozzá simul, kezével szabadon simítva végig az arcát.
- Hogy ilyen élénk érdeklődést tanúsítok irányodban - súgta vissza neki.
~ Egy kissé sem... - harapta össze a szőlőfürtöt a lány ajkai előtt alig egy hajszálnyira, azonban mielőtt megcsókolhatta volna, megérezte a lány karját a hátán. Ahogyan a finom kéz hozzáért a hátán végighúzódó recés hegeknek, a démon a teljes önuralmával tartotta vissza hogy megremegjen. Egy erőteljes lüktetést érzett benne, valami olyat amelyet legkevéssbé sem szeretett volna itt és most érezni. Vagy egyátalán valaha. Egy pillanat volt az egész, de a jelzés félreérthetelen volt. Mintha csak égő piszkavasat nyomtak volna a húsába. A személyes billogja újra emlékeztette őt arra a napra, arra a láthatatlan örökkévaló láncra amely ehhez a földi pokolhoz kötötte. A szemeiből hirtelen kiveszett a fény, a tekintete pedig üressé vált, mintha csak átnézene rajta. Elengedte őt és kibontakozott az öleléséből, miközben egy vaskos ködfüggönyt emelt kettőjük közé.
- Kérlek bocsáss meg ennek a 'vén rókának'... - szólalt meg halkan, mielőtt az ajtó felé lépett volna - ...hogy lepihenjen egy kis időre.
- Nem, te ne haragudj! - hallotta a lány hangját a háta mögött. Nem haragszom. Szerette volna válaszolni, de tisztában volt vele hogy hogyan hangzana. Csak még több kétséget hagyott volna maga után. A második hullám figyelmeztetőleg érte utol a fürdő ajtajában. Sietnie kellett...


A második emelet első lépcsőfokára lépve újabb, erőteljes dobbanást érzett a hátában. A fájdalom végigfutott a vállaitól egészen a derekáig, és az intenzitása a földre kényszerítette a démont. A teste megfeszült, az izmai remegte, a karmai pedig önkéntelenül is előhúzódtak. Alig egy hajszál válaszotta el attól hogy hangosan felüvöltsön és az ujjaival felszántsa a falat. Remegve nehezedett rá az alkarjára, miközben a vizes haja előrehullott a földre. A zaklatott elméjében csupán egyetlen gondolat világította meg számára a reményt. Cara saját készítésű, rendkívül erős fájdalomcsillapítója. Az a szer volt az egyetlen, ami képes volt annyira letompítani az érzékeit, hogy elviselhetővé váljon a kínja.
Erőlködve húzta vissza a karmait majd még nagyobb erőfeszítésbe fogott : Megpróbált talpra kászálódni. Szinte örült annak hogy a tagjai ólmos súllyal mozdultak meg. Ha képes lett volna mozogni, a kínjában minden bizonnyal feltépte volna a falat borító tapétát. Felnézett a lépcső végére...még két emelet volt hátra. Tántorogva lépett előre, két kézzel kapaszkodva a korlátba. A hátába fércelt két izzó hegbe mintha lávát öntöttek volna...az újabb hullámnál pedig már nem bírta ki szótlanul. Félhangosan felnyögött fájdalmában, majd leroskadt. A szájára tapasztotta a kezét hiszen nem akart felverni a házban senkit. Nem akarta hogy bárki is meglássa így, összeroskadva, kínlódva, sebezhetően. Talán a hegek más szemével csak horrorisztikus sebeknek tűntek, valami amit mutogathat, a számára azonban egy örök jel volt. A saját Teremtőjének gyermekei művelték ezt vele. Ő is valaha közéjük tartozott...még mielőtt újjászületett volna a bűnben, egy nemkívánatos lényként örök kárhozatra ítéltetve ebben könyörtelen világban. De nem lehetett dühös. A bánkódáshoz sem volt joga. Egy szörnyeteg volt, bármit is tett, bármit is gondolt. Ezen nem változtatott semmi.
Az utolsó lépcsőfokra már négykézláb érkezett meg. Erősen lihegve kapaszkodott meg korlátban, majd felrántotta magát a legfelső emeletre. Minden maradék erejét összeszedve mászott el a szobájáig ahol megkapaszkodott a kilincsben és bedőlt az ajtón. Az oldalán feküdve a sötét szobában a dolgozóasztala felé vette az irányt. Hason csúszott, kapaszkodva mindenben ami az útjába került. Ahogy odaért remegve rántotta ki a fiókot, ami a falnak csapódott, szétszórva annak tartalmát a földön. Reszketegen kutatott a kis bőrszütyő után, amelyben a fájdalomcsillapítók hevertek. A pillanatnyi megváltása itt hevert előtte, valahol a sötét szoba padlóján. Az újabb hullámok görcsbe rántották a karjait, összegémberedve húzódott magzatpózba a fal mellett. Ekkor valami megcsillant a függöny halovány résén átszűrődő holdfényben. Egy haloványkék fiola volt az, egy másik, rózsaszínű mellett. Megpróbálta összekötni a dallamokat, hogy magához vonnza, de az iszonyatos fájdalom teljesen elborította az elméjét. A sírás küszöbén állva próbálta meg valahogy elrúgni magát a faltól, és ez annyira sikeres volt, hogy majdnem ráesett a fiolákra. Remegő kézzel ragadta meg a kéket, és ledöntötte a torkán...


Nem sokkal később a démon csendesen feküdt a hatalmas ágyában. A fiola hatóanyagának nem kellett öt perc hogy hatni kezdjen, teljesen eltompítva az érzékeit. Ugyan nem volt képes megszabadulni a fájdalomtól, azonban az agya kellően eltompult ahhoz, hogy egy gyenge hátfájásnak tűnjön a dolog. Jobbára inkább csak a gondolatai kavarogtak benne, és nyugtalanul gondolt vissza a furcsának tűnő távozására. Nem tudta hogy mi járhatott a lány fejében, de biztos volt benne hogy még mindig jobb mintha látta volna abban a szánalmas helyzetben. De ma már sok jó nem várt rá. Iszonyatosan lefáradtnak érezte magát. Az oldalára fordult, ráfeküdve a kezére, amelynek ujjai karomszerűen nyúltak meg. Legszívesebben csontig mart volna a hátába, kitépve magából ezeket a hegeket hogy örökre megszabaduljon tőlük...de hiába tette volna. Ezzel már megpróbálkozott. Nem is egyszer.
Az ajtó nyílásának alig észrevehető huzatja sodorta el a gondolatait, ahogyan a tengerpart hullámai a parti kagylókat. Egy lépés sem hallatszott, ám tudta hogy valaki belépett a szobába. Talán most érkezik a kis orgyilkos ? Az éjszaka leple alatt próbálja meggyilkolni őt ? Keserűen gondolt magában a tényre, hogy mi változna ha meghalna...holnap nem lenne finom ebéd. Magában felkészült rá, hogy a karmaival lesújtson a betolakodóra. Ahogyan megérezte hogy valaki felmászott az ágyára, a jobbja teljesen megfeszült....ám ekkor valami egészen váratlan dolog történt. Érezte hogy valaki hozzábújik. A meglepődöttségét leplezve átkarolta a másikat, és magához húzta. Egy lágy puszit nyomott a sötétség fedte arcára, majd visszadöntötte fejét a párnára. Hirtelen melegség töltötte el a szívét, és maga is meglepődött ahogyan szembesült egy egészen egyszerű ténnyel : Most hatalmas szüksége volt arra, hogy valaki megérintse. Vágyak és mámor nélkül...

Elolvastam mindhárom élményed. Látom hogy egy merőben új elem került a karakter életébe a fájdalom meg a hegek. Ez korábban nem volt sehol, érdekelne honnan jött a régi sebek újboli fellángolása, érdekes szösszenet lenne abból is.
Felivel közös élményetekből az ő részét már olvastam, érdekes volt a te szemszöged is. Azt azért megjegyezném, hogy nagyon ugrálsz hangulatban, bár a disszonancia ami a karaktered gondolatvilágában és a viselkedésében volt elég jó ötlet (főleg amikor játszot a vízzel, Feli csábításnak véli, de te csak a vasárnapi menüt tervezed, az különösen jó volt).

Jár a 300 tp és 3000 váltó

Az utad északnak vezet majd. Haladj előre, ne törődj semmivel, amíg célba nem érsz. Ott fog várni rád...

A démon csendesen élvezte a haját felborzoló szelet, miközben próbálta a lehető legbiztosabban markolni a Wolpentinger szőrét. A nyelvével hangosan csettintett, majd a sarkával megkocogtatva az állata oldalát, még gyorsabb sprintre sarkallta. Az állat furcsa hangon nyögött fel, és megkétszerezte a sebességét. A közel nyolc méteres állat elképesztően gyors és hatalmas ugrásaival hasított át a vidéken. A távolból egyre közeledett a démon úticélja, egy közel harminc méter magas, hóval borított kőszikla. Ahogyan a rókamaszkos alak a messzeséget fürkészte, egy magas, ezüsthajú alakra bontakozott ki hóborította csúcs tetején...

Ha olyan erőt keresel, amely önmagadból fakad, Őt kell megkeresned. De egy percig se bízz abban, hogy a régi ismeretségetek számítani fog bármit is...

A démon megigazította a rókamaszkját, majd megállította az állatát a szikla tövében. Felnézett annak a csúcsára, de ekkor már nem látott ott senkit. Óvatosan lecsúszott a Wolpentinger oldalán, a közel fél méteres hóba toppanva. Feszülten lépett előre, lassan araszolva előre a vaskos hóban a szikla oldalán megpillantott barlang bejárata felé. A zsebéből előhúzta az állata lakhelyét, egy arannyal, ezüsttel és bársonnyal fedett díszes tojást, majd a barlang bejárata mellé helyezte.
- Ilior.
- Shina.
- Miért tetted ?
- Nehéz megmagyarázni.
A válaszát néma csend követte, csak a szél zúgása hallatszott, a vihar közeledtét jelezve. A démon nem tudta mit feleljen erre a kérdésre. Teljesen megértette, hogy a régi bajtársa a lányára célzott, az áldozatára, amelyet szerinte feleslegesen hozott meg. Mégis, mit válaszoljon neki ? Hogy bűntudata volt az anyja halálát illetően ? Hogy szeretett volna valami jót tenni a világgal ? Hogy vezekelni szeretett volna ? Shina számára mindez csak röhejes kifogásnak tűnt volna.

Bajtársak voltatok, és ezt sosem lesztek képesek elfelejteni. Légy őszinte vele, ahogyan mindig is...

A démon előrelépett. Lehajtotta a fejét, majd leoldotta a maszkját. Szemét a földre szegezve lépett be a barlang száján, és lesöpörte a hajára hullott hópihéket. Nagy levegőt vett, hogy belekezdjen a mondanivalójába. Nem bízott abban, hogy a másik meg fogja őt érteni, de talán...képes lesz elfogadni a döntését. A döntésének súlyát évek óta nehezedett a szívére, és a hosszú halogatás csak még nehezebbé tette, hogy elmondja az igazságot. Sosem hazudott a másiknak, és most sem akart mellébeszélni.
- Belefáradtam a gyűlölködésbe. Nem bírtam sötétségben élni tovább. Változást akartam...fényt az életembe.
- Úgy érzed megtaláltad ?
A kérdés a démon szívébe szúrt. Komoran hallgatott, miközben a kézfejére tekintett. Vajon tényleg megérte megváltozni ? Mika arcára gondolt, a sok nehézségre és lemondásra, amit mind érte vállalt be. A lánya kölyökkorában rengeteg problémát okozott abban, hogy nyugodt élete lehessen. Megtanította számára a szülői aggódás feszültségét, a kialvatlanság és koránkelés fáradalmait, a gyermeki sírás őrjítő hangját, de... nem tudta azt mondani, hogy nem érezte azt a bizonyos meleg fényt a szívében. Takarított utána, amikor kidöntött valamit, megfőzött rá, ha éhes volt, elrakta a játékait, hogy megtalálja őket, magához ölelte, amikor elsírta magát, megszeretgette...amikor csak lehetősége volt rá. Mindent megtett, hogy jó ember válhasson belőle, olyan ember, aki a düh és gyűlölet helyett a szeretet és jóság útját választja. Olyan emberré, aki kicsit sem hasonlított a korábban ismert önmagára...
- Meg.
- Akkor miért vagy itt ?
- Mert meg akarom védeni ezt a fényt.
- Úgy gondolod képes vagy rá ?
Felnézett a szemben ülő, fehérezüst hajú férfira. A tekintetük mélyen egymáséba kapcsolódott, miközben hallgatás telepedett rájuk. Az odakint készülődő vihar előszele havat fújt be a barlang bejáratán, és tűz lángja pedig riadtan lobogott fel.

A nagy erő nagy áldozatot követel. Vajon te mit áldozol fel érte ?

Válasz helyett csupán megkocogtatta a vállán lógó vénségesen öreg páncéllemezt. A másik elmosolyodott, majd a tekintetét végigfuttatta a sajátján, amely nagyon hasonlított a démonéhoz. Mindketten elmosolyodtak.
- Azt hittem, hogy már nem hordod.
- Hasonlóképpen gondoltam én is.
Az ezüsthajú előhúzott egy palackot maga mögül. Megvizsgálta a címkéjét, majd hangos cuppanással kihúzta a dugóját. Jó nagyot húzott az üvegből, majd átnyújtotta neki is. Megragadta, majd ő is nagyot kortyolt a finom vörösborból.
- Fájni fog.
- Kibírom.
- Nehéz lesz.
- Megbirkózom vele.
- Figyelmeztetlek, Ilior. Ha erre az útra lépsz, sosem fordulhatsz vissza.
- Tisztában vagyok vele...

Az Ő útját koponyák százaiból építették. Vajon a tiédet is kioltott életek fogják kikövezni ?

---

- A harcművészetem hat különböző formát ismer, amelyeket megismerhetsz, elsajátíthatsz, végül pedig a mesterévé válhatsz. - kezdte a magyarázatot Shina. Yrsil éberen figyelve itta magába a mestere szavait. 'Hat különböző forma. Ezek szerint mindegyik külön stílust jelképez ?'
- Mind különböző küzdőtechnikákat használ ?
- Igen. Ugyan néhány forma mozdulatai hasonlóak, a típusától függően azonban mind más-más végeredménnyel jár.
- Mi a helyzet a mágiahasználat és a stílusok összekapcsolásával ?
- A varázslást teljes mértékben el kell felejtened. A Vastenyér erős koncentrációt igényel a használójától, így egy-egy varázslat bevetésével csak rontanád az esélyeid.
- Még akkor is, ha az adott varázslatot a saját képességeim felerősítésére használom ?
- Igen. A harcban a mágiahasználatra szánt értékes másodpercek akár a veszted is okozhatják. Gondolj csak bele. Egy-egy varázslat megidézése alatt teljesen kiszolgáltatottá válsz az ellenfeleddel szemben, így az lesújthat rád a kardjával, vagy célba vehet az íjával.
- Hmmmm. Ezek szerint a varázserő kihasználása gyengíti a Vastenyér használójának esélyeit egy küzdelemben ?
- Nem feltétlenül. Vorq'al Drag-Maras nagyúr egy különleges képességet fejlesztett ki, amelyet az Erőd néven nevezett el. Ezzel a technikával a teljes varázserejét a teste különböző részeibe áramoltatva próbálta az állóképességét és fizikai erejét növelni.
- Lenyűgözően hangzik.
- Az is. Bár meg kell jegyeznem, hogy ez a technika számos gyenge ponttal küszködött. Ez is okozta a nagyúr halálát.
- Így már kevésbé lenyűgöző.
- Elsősorban a fizikumod edzettségére kell koncentrálnod. Azok, akik teljes mértékben a mágiára támaszkodnak, sosem lesznek képesek kitörni a puhány testük rabságából. Az igazi erő nem egy misztikus és kiszámíthatatlan energiából fakad, hanem a saját akaratodból acélossá edzett testedből származik.
- Eddig minden világos. Mivel kezdünk ?
- Az első formával. Ez tartalmazza azokat az ütéseket, rúgásokat, fogásokat és dobásokat, amelyek az általános pusztakezes harc alapjait tartalmazzák. De előtte jöhet a kezdőedzés...


- Emeld a tested ! - mordult fel hangosan Shina, miközben az izzadságtól elázott Hóhajú hátára támaszkodott. Ugyan a démon biztos volt benne, hogy a mestere nem teljes erejével nyomja le a földre, mégis tonnás súlyt érzett a háta közepén. Az izmait megfeszítve a fogait összeszorítva tolta feljebb magát. Az izmai szinte sikoltottak a fáradtságtól, amit a hosszú órák óta tartó edzéstől, az elméje pedig már a feladás szélén állt. A kezdőedzés, ahogyan a mestere nevezte, egyáltalán nem érződött kezdőgyakorlatnak. A hatalmas testének minden izma megremegett, ahogyan leengedte magát a földre újra...és újra...majd újra...úgy érezte, hogy mindjárt megtörik.
- Ne légy puhány ! - landolt egy csizma a hátán, amely elbírhatatlan erővel taposta bele a földbe. Egyenesen a hideg kőbe fejelt, miközben a könyökét, térdét és sípcsontját is beverte a padló egyenetlen kődarabjaiba. Fájdalmasan szisszent fel. - Feladod ?
- Nem...nem bírom már tovább... - nyögte a halálosan kifáradt démon. Úgy érezte, hogy az ereje teljesen elhagyta, minden apró mozdulat fájdalmasan hasított végig a tagjain. Már az is képtelenségnek tűnt, hogy megmozduljon, nem pedig úgy hogy a mestere csizmájával a hátán kinyomja magát.
- Tehát feladod, ahogyan velünk is tetted ? - nehezedett a csizma nyomása. A szavak a szívébe szúrtak. - Újra megfutamodsz ? Még a saját áldozatodat sem tiszteled ?
Shina ekkor forgatta meg a kést benne. A veszteségének emléke mindig is tonnás súlyként nehezedett a vállára. Árulónak érezte magát, hiszen a legrégebbi és leghűségesebb társait hagyta maga mögött...Noa...
- Nem ! - ordította vicsorogva. Zihálva kapkodta a levegőt, ahogyan a kezeit maga mellé húzta. Az izmai remegtek, ahogyan a tenyerét megtámasztotta a barlang hideg kövén. Nem gondolkozott többé azon, hogy képes-e rá. Nem a testéből áramló letaglózó fáradtsággal törődött. Shina felszakította a lelkén ülő sebhelyeket, amelyek százszorta jobban fájtak, mint a hátán lévő hegek bármikor.
- Érezd a félelmet, Ilior ! - folytatta Shina, miközben keményen rátaposott a teljes erejével küszködő démon hátára. - A kudarcod fogja a lány vesztét okozni !
- Nem ! - ordított tovább a démon, miközben teljes erejét megfeszítve emelte magát, a ránehezedő súly ellenére is. A teljes lényét átjárta a gondolat...ha nem képes megvédeni Mikát, az útját bevilágító fény örökre elveszik. Az a rengeteg áldozat, önmegtartóztatás és lemondás, amelyet a lánya apró mécsesként világtó lelke védelmében hozott...örökre eltűnhet. Már a gondolata is görcsbe rántotta a gyomrát.
- Ennyi még nem elég ! - rúgott bele az oldalába Shina, majd a meggyengült férfit azonnal a padlónak taposta. Amaz arca nagyot csattant a kövön, majd teljesen mozdulatlan maradt. Az ezüsthajú mester egy pillanatra riadtan figyelt fel rá, majd gyorsan lehajolt hozzá. Megnyugodva állapította meg hogy a Hóhajú csupán elájult, és maga is nagyot szusszanva telepedett le az eszméletlen barátja mellé. - De azért kezdésnek nem volt rossz.
Merengve tekintett a barlang bejárata felé, miközben előhalászta a mellzsebében lapuló pipáját. Az odakint dúló vad hóvihar nosztalgikusnak tűnt...talán túlságosan is.
- Nem gondoltam volna, hogy pont most, pont itt bukkansz fel. - szegezte a szavait az időközben szuszogni kezdő férfinak. - Ennyi év után csak úgy megjelensz, és segítséget kérsz...sosem voltál kiszámítható, Ilior. Bár már több száz éve történt, én még tisztán emlékszem a régi szép időkre, amikor bajtársakként küzdöttük át magunkat az emberek hadain... - emelt át egy vékony ágat a közeli tűzből, majd meggyújtotta a pipáját. Nagyot szívott belőle, majd kényelmesen elterpeszkedve egy füstkarikát fújt a levegőbe. - ...sosem leszek képes elfelejteni azt a háborút, és fogadni mernék rá hogy te sem. Egyikünk sem. - pillantott rá az alvó démon hátán éktelenkedő hatalmas hegekre. - Vajon neked sikerül megmenekülnöd a háborúban elveszett lelkek kárhozott sikolyaitól ?


- Most próbálj meg megragadni. - mondta Shina, mire azonnal megragadta őt a vállánál. - Ilyen esetben jobboddal megragadod az ellenfél jobbját, a balod pedig azonnal a könyökére markol, így... - végezte el a mozdulatot, megfeszítve a démont egész testében. Yrsil érezte, ahogyan a mestere kemény marka úgy zárja börtönbe a karját, mintha csak acélból lenne. - ...majd elkezded húzni magad felé. A lábad pedig egyszerre mozdul vele... - mozdította be a bal lábát a Hóhajú jobb lába mögé - ...így. Most én vagyok előnyben, nézd. - mozgatta meg a lefogott karját, amitől fennhangon felszisszent. - Ha most eldobnálak, a karod a tested alá kerülne, és eltörne. - magyarázott tovább, majd elengedte. A démon nagy szusszanással mozgatta meg a satuba szorított karját. - Leginkább a páncélos ellenfelek ellen érdemes használni, nem hiába tartozik a lovagok birkózótechnikái közé.
- A páncél súlya nem nehezíti meg a feldöntésüket ?
- Épp ellenkezőleg. Ha sikerül kibillentetted őket, pont az segít abban, hogy esélytelenek legyenek a talpon maradásban. Viszont kizárólag oldalról próbáld meg felborítani őket, különben a szabad kezükkel magukkal ránthatnak.
- Mi történne akkor, ha a karodon találnák fogást ?
- Figyelj, megmutatom...

(Pályázat a Pusztakezes Harc kasztfüggetlen képességének elsajátításához)

Nem találtam problémát a dologgal, természetesen elfogadom neked a pályázatot. Legközelebb viszont majd a pályázatokhoz tedd, ne az élményekhez