Hóhajú Yrsil

Grrr...hideg van.
Yrsil már egy órák óta edzett a fagyos északi szélben. A mestere parancsára addig be sem mehetett a barlangba, amíg nem zúzta darabokra a kemény fából készített edzőbábot, azonban úgy érezte hogy gyorsabban fagy jéggé a keze, és törik szilánkokra, mintsem csak megkarcolja azt. Még teljesen fitt állapotában sem tűnt volna egyszerű feladatnak, azonban most még csak meg sem közelítette azt a szintet. A kialvatlanság, a folyamatosan megterhelő fizikai edzések, és pihenés nélküli harci gyakorlatok teljesen leszívták minden tartalék erejét. A legutóbbi gyakorlat során ráadásul csúnyán rá is esett a kezére, hiszen Shina úgy nekihajította egy fának, mintha csak egy darab rongy lett volna. Az időjárás sem volt éppen barátságos, hiszen az állandó hideg mellett még erős szél is fújt, úgy lengetve a haját, akár egy zászlót. A folyamatos sikertelnsége egyre inkább provokálta a dühét, amelyet a magatehetetlensége és gyengesége felett érzett, lassankánt elveszítve a kontrolt csak vad csépelésbe fordítva a sok fájdalom és nehézség által eltanult mozdulatait. A kézfeje felsebesedett a kemény fától, a fájdalom pedig már lassan elviselhetetlen volt.
- Végeztél már ?! - hozta a szél Shina kiáltását a távolból. Ahogyan megfordult egy jobbegyenes után, dühösen nézett a mestere felé, aki harminc méter távolságban, a barlang bejáratánál álldogált, kellemes meleg takaróba burkolózva. Szinte majd szétvetette a düh, ahogyan arra gondolt, hogy mialatt ő idekint szenved, Shina odabent melegszik és kellemes teát kortyolgat. Legszívesebben kettétörte volna a bábot a mestere fején, azonban nagy erőlködéssel visszanyelte a szavait.
- Még nem ! - ordította vissza, majd egy pörgőrúgással a célpont közepébe rúgott - De rajta vagyok ! - fordult vissza, és újrakezdte az egész sorozatot, ezúttal főként alulról öklözve bele a báb közepébe.

''  - Jó, jó, ez már alakul. De a felütés nem így működik. - állt mellé Shina. - Figyelj, alulról lendítesz, de nem görnyedsz. Hajolsz. - lendítette az öklét a levegőbe.
- Hmmm. Így ? - utánozta Yrsil. - A lényeg azon van, hogy a merev legyen a kar ?
- Majdnem. Ha meggörnyedsz, csak púpos leszel. - nevetett Shina.
- A súlypont...a súlypontom tolódik előre, igaz ?
- Pontosan. Vidd bele a teljes súlyod az ütésbe. Gyerünk.''

Nem akart csalódást okozni a mesterének. Nagy levegőt vett, és kifújta magából a dühét. Nem is Shinára volt mérges. Inkább önmagára. Jelenlegi állapotában nem tudná megvédeni Mikát, mint azon a napon. Erősebbé akart válni, olyan erőssé hogy képes legyen minden ártalomtól megóvni az egy szem lányát. Még ha ez rettentő fáradtsággal és fájdalmakkal is járt. Oldalra lépett, amelytől térdig merült a hóban. A lábmunka ! Fontos a lábmunka is. Felrántotta a lábát, egy nagy erejű rúgással találva be a fabáb oldalába. Majd letört a lábfeje, de visszarántva gyorsan ránehezedett, és egy pörgőrúgással folytatta.

'' - Figyelj oda a folyamatos mozgásra is. Akárhányszor elmozdulsz az előző helyedről, vegyél fel új küzdőpozíciót. Új felállás, új harcmodor. Figyelj oda az ellenfél mozgására, mozdulataira.
- Egészen pontosan mit kéne látnom benne ?
- Figyeld a karját, melyiket használja többször. Ha jobbkezes, próbálj meg balról bevinni egy ütést. Az ügyetlenebbik kézzel késett vagy pontatlan reakciókat adhat. Ha sántít, használd ki. Ha alacsonyabb és könnyebb nálad, használd ki a fölényed, próbálkozz nyers erővel. Rúgd fel, döntsd le a lábáról, ragadd meg és hajítsd át magadon, esetleg fogd le.
- És ha ő a nagyobb ?
- Akkor tartsd nyitva a szemed más gyenge pontok után. Lehet hogy épp lassabb mint te, az is lehet hogy a reakcióideje hosszabb. Megpróbálhatod azt is, hogy mindkét lábaddal próbálod mellkason rúgni, de az kockázatos.
- Mi van akkor, ha az ellenfél erősebb és gyorsabb is ?
- Hát kölyök, az igazi szívás. - röhögött fel Shina, jóízűen. - De most lássak néhány gáncsolást. ''

- Hagyd el, mára elég lesz ! - ébresztették a gondolataiból a mester szavai. Felmodrult, majd hátralépve még egyet rúgott. Bár még percekkel ezelőtt majd összeesett, mégis most úgy érezte hogy képes lenne még többre. Még egy kicsivel többre. A határainak feszegetése az edzésének alapja volt. De egyetértett azzal is, hogy időt kell hagyni a pihenésnek is, azonban még egy utolsó találatot be akart vinni neki. Kinyújtotta a karját, az ujjai végén megidézve a Jégcseppet. Egy nagy lendítéssel a báb fejére csapott le, a korbács pedig hangosan csattant kemény fán. Nagyon jól tudta, hogy Shina nem szerette az amikor a karmait vagy a karpereceit hívta segítségül, azonban ez az egy dolog igazán jóleső érzéssel töltötte el.
Egy nagy sóhajtás keretében eltüntette a korbácsot, amely szertefoszlott a levegőben. Fáradt, sajgó tagokkal ballagott el a barlangig, majd belépett a melegbe. Odabent Shina főzött valamit egy bográcsban, a Hóhajú takaróján üldögélve. A barlang mérete pont akkora volt, hogy lehajolva kényelmesen elférjenek benne, a fejük felett egy jókora réssel, amelyen füst gomolygott ki a odakint egyre erősödő szélbe.
- Ülj le, mindjárt kész a vacsora. - kínálta hellyel a mestere, miközben odahajított neki egyet a takarói közül. - Húzd ezt magadra, elég hideg van.
- Nekem mondod ? - vonta fel a szemöldökét. - Azt hittem hogy jégcsap leszek, mire végzek.
- Egy kis hideg nem árt meg, ifjú tanítványom. - mosolygott önelégülten. - Jó edzést a testnek és az elmének is egyaránt.
- Ifjú... - horkant fel. - Emlékeztetnélek, hogy csak kilencven évvel vagyok fiatalabb nálad.
- Kilencvenhárommal, hogy egészen pontos legyek. - válaszolt, miközben fát tett a tűzre. - És még mindig sokkal jobban nézek ki mint te.
- Ebben nem vitatkozom. - hagyta jóvá a hiúságdémon szavait. - Ezért is vagyok fehér, és nem fekete. - húzta ki az ázott haját a takarón kívülre.
- Mindjárt gondoltam. - nevetett fel jóízűen. - Bár szerintem neked kifejezetten jól állt a fekete.
- Nah. - vont vállat Yrsil, tudva hogy a másik ezúttal nem a hajszínére célzott. - Már kiszálltam a szakmából.
- Hmmm... - emelt ki egy kanálnyit a bográcsból, és felé nyújtotta. - Megkóstolod ? A te recepted alapján csináltam.
- Na lássuk. - szürcsölt bele a kanál tartalmába. El kellett ismernie, hogy Shina gulyása még mindig ugyanolyan íztelen, mint kétszáz éve. - Még egy kis sót tegyél bele. Meg...hmmm...talán egy pici csípőspaprikát.
- Gondolkodtam. - szakította meg a békés beszélgetést Shina. - Elmagyaráznád, hogy mi volt az az előbbi fényes ostor-szerűség ?
- Hát, semmi különleges. - válaszolt Yrsil húzódzkodóan. Nem igazán akart újabb fejmosást kapni, épp most, hogy már alkalma volt megpihenni. - Csak egy trükk amit nemrégen alkottam.
- Ilior, nincs bajom vele. Csak magyarázd el, hogy mi is az. Egészen ösztönösen mozogtál vele, ezért is érdekel.
- Hát, ha így állunk... - nyújtotta előre a jobb karját, megidézve rajta fénykorbácsot. - Jégcseppnek neveztem el. Erőfeszítés nélkül megidézhető és eltüntethető, akárcsak a karmaim.
- Hmmmm... - fogta a kezében a korbácsot Shina, de kicsúszott az ujjai közül.
- Nem tudod megfogni. - magyarázta, miközben aprót lendített rajta. - Nem olyan nagy durranás egyébként, bár megvannak az előnyei.
- Érdekes. - tűnődött el a mester. - Azt hiszem kezdem érteni, hogy te nem leszel képes arra a fizikai megterhelésre, mint én. Ez természetesen a te hibád, sosem leszel olyan jó, mint én. Ellenben...
- Ellenben... ? - húzta fel a szemöldökét a morcossá vált Yrsil. - Most mire akarsz kilyukadni ?
-  Arra gondoltam, hogy ahelyett hogy elfelejtetni próbálom az eddig ismert dolgaidat, talán inkább alapozhatnák rájuk. Mint ahogyan Shyriala tette Vaas'Qrugonnal.
- Vaas'Qrugon ? - nézett értetlenkedve. - Nem emlékszem ilyen névre.
- Az egykori mesterem. - kavargatta meg a bogrács tartalmát. - Bár kiváló tanár volt, egyben rémostoba démon is. Rivalizálni kezdett Ishatna úrnővel, így végeztem vele és a helyébe léptem.
- Nem tartottál a megtorlástól ?
- Nemigazán. Levadásztam az erősebbeket, a többi pedig már nem számított. - nézett ki a barlangon kívüli viharba Shina. - De térjünk vissza az kiképzésedre. Mit gondolsz, mire lennél képes vele ?
- Magam sem tudom még, nem igazán gondolkoztam még rajta. - töprengett el. - Meglehetősen gyors, azonban nagy helyet igényel a lendítése. Elég pontosan tudok vele támadni, azonban nincs jelentősebb megállítóereje, mint egy hagyományos fegyvernek.
- Vedd figyelembe azt is, hogy rácsavarhatod ez valaki karjára, lábára, esetleg nyakára. Gondolom nem lennél képes elhajítani egy embert, de...esetleg valami apróbb tárgyat ?
- Valami egészen kicsit...talán. - nézett rá a Jégcseppre. - Még magam sem tudom még. Talán esetleg kitolhatnám a hosszát. Úgy nőne a hatótáv, bár jóval nagyobb, nyílt terepre lenne szükségem a használatához.
- Ez sem rossz ötlet. - kóstolta meg a gulyást Shina, korgó gyomorral. - Viszont előbb együnk, mert éhen halok.
- Teljességgel támogatom az ötletet. - lapogatta meg a hasát Yrsil.
- A holnapi edzésen megnézzük hogy mire vagy képes.


                                                      -----------------------------------------


- Hahó ! - nyomta be óvatosan a lány ajtaját Cara. - Mika, itt vagy ?
Csak az üres szoba felelt. Odabent szép, egyenletes rend uralkodott, az íróasztalon pedig néhány papiros mellett egy apró mécses égett. A tünde belépett a szobába, majd a óvatosan kilesett az ajtón kívülre, mintha csak attól tartott volna, hogy meglátják. Apró macskaléptekkel osont az íróasztalhoz, majd a kezébe véve a mécsest megvilágította a legfelső levelet.

Édes pici lányom !
Sokat gondolok rád, mióta eljöttem hazulról. Tulajdonképpen egyfolytában azon jár az agyam, hogy van-e mit ennetek, vagy hogy melegen öltöztök-e. Rettentőmód hiányzol nekem, az édes kacagásod, a folyamatos piszkálódásoddal együtt. Erre rettentően hideg van, nem győzöm a fát rakni a tűzre. Mindazonáltal nem kell aggódnod értem, melegen öltözöm és én is főzök (az étvágyamat már ismered), így csak még egy kicsit tarts ki, amíg hazaérek. A barátom sokmindenben segít nekem, és ha minden jól alakul akkor a hónap végére végzek is a teendőimmel, és azonnal hazafelé veszem az irányt. Amiatt se aggódj, hogy rosszalkodom, 'még' egy faágat se tettem keresztbe senkinek, kisujjeskü ! Csókoltatom Carát, és kérlek tegyél meg nekem valamit. Az éjjeliszekrényem fiókjának duplalapos alja van, ott pedig egy 760-as járatú Springwater bor van elrejtve. Gyanítom hogy tud a létezéséről, így kérlek rejtsd el valahová máshova.
Szeretlek arany napsugaram
Apa

U.I.: Cara, ezt neked írom, mert tudom hogy szokásod olvasni Mika levelezéseit. Ha hozzáérsz a borhoz, ezúttal tényleg megnyúzlak. Nem csak ígérgetem. Egyébként imádlak drága, tudod hogy nagyon szeretlek <3


- Cöh... - tette vissza a mécsest a helyére, majd macskaléptekkel kiosont az ajtón. Egy pillanatig sem tétovázott azonnal Sil szobája felé vette az irányt. A démon bizonyára rendkívül jó kapcsolatokkal rendelkezhetett, ha egy ilyen ritka borra szert tudott tenni. Még ha meg is nyúzza majd érte, egy korty, vagy inkább kettő erejéig biztosan megcsókolja az üveg nyakát. Szinte hangtalanul osont fel a legfelső emeletre a kőlépcsőket borító szőnyegen, azonban furcsamód nyitva találta a szobaajtót. Meglökve azt feltárult előtte a jól ismert, szinte már külön lakásrésznek is elkönyvelhető helység, amely komor sötétségbe burkolózva, némán várta hogy belépjen.
- Van itt valaki ? - kérdezte, miközben ökölbe szorította a kezét. Betörő ? Könnyen megeshetett. Yrsil szobája rengeteg furcsa tárgyal volt berendezve, tonnányi irománya, rajza, térképe volt, amelyeket mindig is nagy becsben tartott. Sosem kérdezte meg, de mindig is sejtette hogy egyik-másik talán többet érhet mint maga a ház, amelyben laktak. Sok dolog volt azonban, amit nem tudott a démonról, és minnél többet kérdezett, annál kevesebbet árult el magáról.
Belépett, és leemelte az ajtó melletti szekrényről a vázát. Óvatosan lopódzott a dolgozószobát elválasztó függönyhöz, majd résnyire elhúzva bekukkantott. Egy alakot látott az erkélyre nyíló ablakos ajtónál, de még a halovány gyertyafénynél is látható szőke haj túlontúl ismerősnek tűnt.
- Mika, te vagy az drágám ? - szólította meg, miközben előrelépett. - A frászt hozod rám.
- Igen, én... - hallatszott a lány elhaló, szomorú hangja.
- Mi a baj ? - sétált felé, a vázát az íróasztalra téve átkarolta a őt.
- Semmi, csak... - döntötte a fejét a tündének. - ...hiányzik apa.
- Ugyan már, ne lógasd az orrod. - vígasztalta a tünde. - Attól hogy egész nap az ablakban álldogálva lesed hogy hátha felbukkan, még nem fog csak úgy megjelenni.
- Én...tudom. - forgatott meg az ujjai között valamit Mika, majd halkan sóhajtott. - Ettől még ugyanúgy hiányzik. Aggódom érte. Olyan rohanvást sietett el, hogy még az utazótáskáját is itthon hagyta.
- Az ott mi a kezedben ? - zárta a karjaiba a tünde, miközben az állát a lány vállára helyezte.
- Egy karikagyűrű. - emelte maga elé a fényes gyűrűt Mika. - Apa táskájából esett ki, amikor feljöttem elrakodni utána. Fogalmam sincs hogy kié lehet.
- Hát, Silé biztosan nem. - nevetett Cara, mire a lány gyengéden hason könyökölte. - Uh...akkor is nehezen tudnám elképzelni.
- Nem tudom hogy kié lehet. Lehet hogy egy 'nője'... - nyomta meg erőteljesen a szót - ...hagyta itt. De az is lehet hogy egy régi emléke, amit megtartott. Tudod, Apa nekem nem igazán beszél a múltjáról.
- Hát nekem sem. Nézted már hogy mi van beleírva ?
- Beleírva ?
- Néha a karikagyűrűkbe bele szoktak vésni valamit. Nevet, dátumot, esetleg egy mondatot...

- Annyira nem figyeltem.
- Add ide. - vette ki a kezéből a gyűrűt, és az íróasztalon heverő gyertyához sétált. A fénybe tartotta, és alaposan szemügyre vette. - Van benne egy szám...azt hiszem...659. Meg még két szám. Öt és...kettő.
- Év, hónap, nap ?
- Ezek szerint 659, május másodika lenne ? Te jó ég ! Ez nagyon régi... - meredt rá a gyűrűre Cara. - Ez nem lehet az övé, hiszen akkor már legalább százötven lenne, nem ?
- Izé... - vakarta a fejét Mika. - Apa már bőven túl van a kettőszázhúszon...
- Tessék ?! - kiáltott fel Cara döbbenten. A tény teljesen sokkolta. El sem tudta képzelni hogy hogyan élhet valaki olyan sokáig. Teljeséggel lehetetlennek tűnt. Nem, minden bizonnyal csak Mika beszélt félre.
- Mi van még beleírva ? - lépett mellé Mika.
- Mi...hogy...mi ? - dadogott a tünde, teljesen összezavarva.
- Ari...várj csak... - fogta meg a tünde kezében tartott gyűrűt és finoman csavarva rajta a fény felé fordította. - Arisha. Ki lehetett ő ?

Végeztem a történettel, érdekes kis kikacsintás volt, pláne, hogy kb két történet futott le párhuzamosan  Írd fel magadnak azt a jóféle kis jutalmat

Az ébredés a Dornburg toronyban történtek után cseppet sem volt kellemes. Egy pokoli rémálom után megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a vámpírok rideg csarnokai után a Anyám biztonságos menedékébe kerültem. Shyriala otthona mindig is megnyugtató és békés hely volt számomra. Ezt a kőből épült ősrégi épületet valószínűleg még a tündék építhették, akik rejtélyes módon már nyomukat sem hagyták itt, amikor majd kétszáz éve először léptük át a hely küszöbét. A hűvös falak, a könyvektől rogyadozó polcok, a kandalló melegen pattogó tüze, és a mindent betöltő almatea illata a rosszabb napjaimon a világot jelentette nekem. Azonban ahogyan a nappalokat a lányom odaadó törődése és beszélgetéseink végetérhetetlen sora töltötte ki, számomra úgy váltak az éjszakák a rémálmok tengerévé és álmatlan forgolódássá. Valakit...vagy valamit láttam abban a toronyban. Az a lény, amelyet ugyan csak egy szempillantásnyi ideig pillantottam meg, továbbra is velem maradt. Akárhány alkalommal hunytam le a szemem, mindig ott lebegett előttem az a testtelen, anyagtalan sötétség. Még az emléke is elég volt számomra hogy minden procikám megremegjen...
Emlékszem rá, ahogyan ott álltam előtte erőtlenül, védtelenül. Azt tehetett volna velem, amit akart, és még csak a kisujjam sem tudtam volna mozdítani ellene. Látta. Egészen biztos vagyok benne hogy látta bőröm alatt rejtőző hegeket, érezte a dohányfüsstel felitatott vértől bűzlő szagom. Azt hittem meghalok. Hogy eltörölnek. De még az is jobb lett volna, mint ami történt. A nevemen szólított. Én pedig rettegtem tőle.
Az ébredésem után napokon át ütöttem a vasfákat a hátsó kertben. Gyakoroltam, edzettem, erősödtem. Ám bármit is tettem, nem tudtam kiverni a fejemből azt a bizonyos lényt, azt a hatalmas erőt, amely mellett minden eltörpülni látszott. A fájdalom és a fáradság ugyan remek figyelemelterelők voltak, de a problémát nem oldották meg. Ugyan is az mélyen gyökeredzett bennem, odabent, a rettegő szívemben. A félelem mindig is jó barátként, hűséges társként szolgált, aki dübörgő szívveréssel és kapkodó lélegzettel jelezte : Élni akarok. Nem érzem nehéznek vagy szégyellnivalónak bevallani, én mindig is féltem, félem és félni is fogom a halált. Még ennyi év elteltével is megrémít az elmúlás gondolata. A pillanat, amikor a lélek kiszakad a földi porhüvelyéből, és Isten színe elé kerül, hogy megítéltessék...vajon akad-e irgalom számomra ?
Ugyan ez a félelem volt az, ami oly mélyen beleivódott a csontjaimba, majd sarkalt sok olyan tettre és döntésre amelyet nem kívántam meghozni. Hosszú életet éltem, hosszabbat, mint amennyit bárki kívánna magának. Egy démon számára az élet azonban küzdelem, napról napra húzódó kegyetlen játék. Ölsz, vagy téged ölnek meg. Nagyon sokáig ezt tartottam az életem egyetlen, alapvető törvényének. Ölni ugyanis könnyebb, mint élni hagyni. Sosem kértem könyörületet, és sosem kegyelmeztek, de én sem voltam irgalmas senkihez, akit az utamba sodort az élet. Évtizedeken, ha nem évszázadokon át hajszoltak az egyház kutyái. Levágták a társaimat, máglyán égették, börtönökben kínozták őket. Én pedig minden alkalommal viszonoztam ezt a ’kedves’ bánásmódot, amikor csak esélyem adódott rá. Tudtam, a szívem mélyén éreztem, hogy az életben maradásom reszketeg vágya lassan bekebelez. Bármerre vetettem a tekintetem, a világon farkastörvényekkel uralkodó ember nézett vissza rám. Nem akartam a farkassá válni, de nem akartam báránnyá válni sem. Így lettem rókává, furfangos ördöggé, megtévesztő csínytevővé, bárányok kerítésen kívül őgyelgő megrontó kéjvággyá. Nem mintha nem akartam volna más lenni, én keményen próbálkoztam, tényleg. Együtt éltem az emberekkel, láttam őket megszületni, felcseperedni. Tanítottam őket a legjobb tudásom szerint, mókás történetekkel nevettem, vígan boroztam és örömmel daloltam velük. Megtanultam a szeretet erejét, együttérzés hatalmát, örültem mások boldogságának, igyekeztem önzetlen lenni, segíteni, kitartani jóban, rosszban...de ahogy a bor nem válik vízzé, egy démon sem válhat emberré. Az emberek felnőttek, párt választottak maguknak, gyermeket nemzettek, családot alapítottak...majd ahogyan az idő telt, megöregedtek, a fiatal kölykökből csoszogó, gyenge vénemberekké váltak. Látni azokat a gyermekeket ráncos, fogatlan, erőtlen öregemberekké válni leírhatatlan érzés volt. Én sosem éreztem az idő múlását, hiszen a testem nem kezdte ki a kor, a karjaim nem gyengültek el, az arcomba nem véstek apró árkokat a ráncok, s a hajam nem öltözött ezüstszürke színekbe. Ők részesei voltak az élet körforgásának, ahogyan megszülettek, úgy meg is haltak. Hátrahagytak engem, a kortalan élőholtat, hogy útjuk végén átadják a stafétát a gyermekeik számára, s örök nyugalomba szenderüljenek a földben. Én pedig láttam felnőni a gyermekeiket, családot alapítani, gyermeket nemzeni, majd őket megpihenni a Termető ölében. A körforgás folytatódott, újra és újra, egészen addig, amíg a gyermekek ártatlan arca már nem fakasztott mosolyra, hanem mardosó, keserű mételyként marcagoló bánatot ébresztett bennem. Nem tudtam együtt élni velük többé.
Elzárkóztam az emberektől és az érzéseiktől, és a tekintetem a legnagyobb ellenségem felé fordítottam. A saját gyengeségem felé. Keményen küzdöttem, fejlődtem, és edzettem, hogy elérjem az erőt, az egyetlen dolgot, amelyre mindig is számíthattam. Nők és férfiak váltak a játékszereimmél, fonálon táncoló babákká, akik sokszor a családjukat, barátaikat, életüket adták értem...de nekem még sem számítottak egy fikarcnyit sem. A sötét szívemben nem volt hely a számukra. Kétségbeesetten kapszkodtam a saját erőmbe, amikor szent lovagok szorítottak sarokba egy sikátorban, és csak a saját túlélésem tartottam fontosnak mikor démonvadászok rohantak le a sötét erdőben. Nehéz megmondani, hogy hogyan voltam képes túlélni mindezt. Talán a tapasztaltabb voltam mint ők. Talán csak szerencsés voltam. Talán a félelmem és az élni akarásom adott elegendő erőt ahhoz, hogy lássam a felkelő nap fényét.
Azonban, még ha túl is éltem, a csatáim mély hegeket hagytak rajtam, amelyeket sosem tudtam eltüntetni teljesen. A jelenlétük mindig is emlékeztetett a hibáimra, amelyek akár az életembe is kerülhettek volna. Shyrialát szolgálva a legveszélyesebb feladatokat kaptam, aki olyan tetteket várt el tőlem, amelyek mindig is meghaladták az erőmet. Rámutatott arra, hogy még mindig eltörpülök mások mellett. Erőszakosan sarkalt arra hogy még nagyobb magasságokba szárnyaljak.
Rengeteg kínt és halált láttam életem során. Évtizedekig éltem félelemben a másnaptól, attól a pillanattól, amikor elér a vég...de ez mégsem történt meg. Így váltam Első herceggé, Shyriala legfőbb szolgájává. Bizalom helyett félelemmel vegyes tiszteletet tápláltam a bajtársaim szívébe, hogy végül összezúzva a maradék emberségüket, a saját bukásukba hajszoljam őket. Néha az ellenségeimmel küzdöttem, néha a saját barátaimmal, néha pedig meg sem tudtam különböztetni a kettőt. Shyriala nevében sokakat megöltem akik megérdemelték...és sokakat akik nem. Közel másfél évszázadon át szolgáltam hűséggel a Fekete Rózsa úrnőjét, egyetlen kívánságomért cserébe, amely sosem teljesült. Az erő, amelyre annyira vágytam, végül nem hozott számomra mást, csak kínzó magányt, és mardosó bűnbánatot. Ezerszer és tízezerszer bántam meg a tettem, de még sem voltam képes meg nem történtté tenni. Ahogyan emberként, úgy démonként sem tudtam elmenekülni a magára hagyatottság érzése elől, és a világ összes nője vagy férfija sem tudta csillapítani az engem körülölelő magány kínzó csendjét. Ridegen, jeges szívvel tekintettem a jövőbe és még csak remény sem élt már bennem arra, hogy valaha bármi is meg fog változni. Sosem gondoltam volna, hogy annyi évtizeddel később, egy annyira jelentéktelen helyen találkozom majd azzal a lénnyel, aki megváltoztatja az életem...
Emlékszem arra a pillanatra, amikor először emeltem a karomba. Ahogyan ott álltam a lángoló épületek között, tetőtől talpig embertársai vére által borítva az a csepp kis emberpalánta rám mosolygott. Nem tudom leírni az érzést, sosem fogom tudni. Ahogyan megragadta az arcomból előrehulló hajtincsem, és megrángatta, a gügyögő kuncogása megtöltötte a szívemet valami fájdalmas, mégis meleg és kellemes érzéssel. Nem ítélkezett felettem, nem gyűlölt vagy vetett meg, csak örült nekem azzal az ártatlan pirosodó arcával. Én pedig újra hinni kezdtem.
Úgy hiszem, hogy aznap valami megtört bennem. Úgy éreztem, meg kell védenem ezt a csodát, ezt az apró tüneményt. Démonként sosem lehetett gyermekem, az élet ezen csodáját sosem érezhettem magaménak. Így visszatekintve nehéz megmondani, hogy a hirtelen feléledő emberré válni akarásom, vagy az egyedüllét előli menekvés motivált-e arra, hogy magamhoz vegyem a kisdedet. Csak azt tudom hogy megtettem, és ezen döntésem volt talán az egész életemben az egyetlen, amelyre még sosem vetült a megbánás árnyéka. Azonban jól ismertem önmagam. Sosem lettem volna képes felnevelni egy gyermeket, túlságosan felemésztett a múltam feletti gyötrődésem. Felejtenem kellett és változnom, egy olyan ’emberré’, aki képes lehetett felnevelni egy gyermeket. Az egyetlen személyhez fordultam, aki képes lehetett segíteni rajtam. Shyrialához, az egykori mesteremhez.
Így született meg az a bolondos hangulatú, harsány hangú vándorbárd, aki feltűnési viszketegségével és komolytalanságával kellő játszótárs, vigyázó tekintetével, remek főztjével, és odaadó gondoskodásával pedig megfelelő apa lehetett egy felnövő gyermeknek. Sigfried Schneehaar, avagy Hóhajú Yrsil. A két lábon járó hazugság. Az átokfajzat, aki azzal próbálja jóvátenni a bűneit, hogy az élet egy parányi, apró csodáját őrizze és vigyázza. Az életemet tettem fel rá, hogy gondoskodom róla, és megadok neki mindent, amire vágyik. Több mint két évtized óta tartom magam ehhez az ígérethez. Azonban egyetlen kérdés még mindig itt motoszkál a fejemben, egy kaparászó gondolat, amelyet hiába próbálok elnyomni, képtelenség megszabadulni tőle. Vajon jól tettem amit tettem ? Ha azt mondom, helyesen cselekedtem, akkor...mégis, miért érzem magam ennyire üresnek ?


Yrsil izzadtan riadt fel az álmából. A kezei remegtek, a feje szédült, a gyomra pedig vissza akarta küldeni azt a kevéske vacsorát, amit lefekvés előtt elfogyasztott. Még mindig azzal a szörnyűséggel álmodott. Annak ellenére hogy majdnem egy hét telt el azóta a nap óta, a rémálmok változatlanul ugyanannyira nyomasztóak voltak. Lecsúszott az ágya mellé, és az összefont karjaira támasztotta a homlokát. Talán edzenie kéne még egy kicsit.
- Igen, ez lesz a legjobb. – mormogta magának, majd erőt vett magán hogy útnak induljon. A szobájából kimenet felkapott egy törölközőt, hogy letörölgesse a gyöngyöző homlokát, és hangtalanul átvágott a házon, hogy a hátsó kertben felhúzott edőzterep felé vegye az irányt. Ahogyan kiballagott a ház hátsó ajtaján, szinte azonnal megpillantotta az erdő szélén meredező edzőbábukat. Ezeket a vasfából készült emberszerű alakokat még évtizedekkel ezelőtt hozta ide Shina, hogy egy edzőterem részei legyenek, azonban miután északra költözött, ez sosem készült el. Most azonban meglehetősen kapóra jöttek, hiszen a rémálmok utáni zaklatottságát könnyen leverhette ezeken a néma, mozdulatlan bábokon. Küzdőállást vett fel, majd egy nyitott tenyeres jobb egyenessel indított. A gyakorlat teszi a mestert, gondolta. Ütött, rúgott, újra ütött. Felhasznált mindent, amire emlékezett. Figyelt a testtartására, kihasználta a hosszú karjait, és miközben a hajlatokat és nyakra vitt be ütéseket. Szem előtt tartotta a légzését, és kellően gazdálkodott a állóképességével, hogy ne fulladjon agyatlan csépelésbe az éjszakai tréning. Órákon át edzett, amikorra azon kapta magát, hogy teljes egészében csurgott róla a víz. Szinte észre sem vette, ahogyan a kézfejei felrepedtek, a meleg vére pedig lassan szétfolyt az egész alkarján. Egy kis pihenőt engedélyezve magának helyet foglalt a bábu melletti farönkön, és a törölközőjével letörölte a homlokát.
- Rémálmok ? – hallott egy hangot maga mögül alig hallhatóan, de ennek ellenére teljesen tisztán érthetően. Ahogyan megfordult egy teljesen feketébe öltözött nőt látott kilebegni a ház hátsó ajtaján, kezében tartva valamit, amit az éjszaka sötétje és a távolság miatt nem tudott azonosítani. Shyriala elegáns fekete ruházata olyan sötét volt, hogy Yrsil alig tudta megkülönböztetni őt az éjszaka árnyékaitól. Hacsak az övéhez hasonló, hófehér haja ne tűnt volna ki úgy a holdfényben, még csak meg se lett volna képes látni őt. Ahogyan közeledett felé, a kezében egy flaska és egy rongy körvonalazódott, és lassan megcsapta az orrát az tiszta alkohol illata.
- Aha. – válaszolt kurtán. – Felébresztettelek ? – kérdezte miközben a vértől maszatos kezét jobb híján a derekába törölte.
- Nem. – szólalt meg halkan, miközben leereszkedett mellé, és az ölébe húzta a férfi kezét. – De örülnék neki, ha megmagyaráznád hogy mit kerestél abban a toronyban. – öntött egy kis alkoholt a rongyra, és elkezdte tisztogatni a sebét.
- A démonkirály kért fel, hogy képviseljem a démonokat a Dornburgokkal folytatott tárgyalások során. Szemlátomást Őfelsége nem...
- Neked ő nem Őfelsége. – szólalt meg fagyosan a nő.
- Bocsánat.
- Megtiltom hogy még egyszer a közelébe menj. – folytatta a nő – Ha mégis, megöllek.
- A történtek után valószínűleg még annyira sem fog méltatni hogy a cipőjét pucoljam.
- Remélem is. – folytatta a tisztogatást – Valami aggaszt.
– Amikor ott voltam fent, a toronyban. – kezdett bele habozva a démon. Nem tudta hogyan mondja el, sőt azt sem igazán hogy miről beszél. - Láttam...láttam valamit. Nem tudom hogyan lehetne leírni, de volt ott valami. Valami sötét, valami gonosz.
- Láttad a mélységit. – válaszolta tömören a nő, a meglepetés minden jelen nélkül.
- Sosem láttam még efféle lényt. Dermesztően félelmetes volt. – remegett bele a férfi. – Találkoztam már nekromantákkal, kultistákkal, trollokkal és óriásokkal is, de ez...ez valami egészen más volt. A hideg ráz még a gondolatától is.
- Egy bukott angyal. – fejezte be a tevékenykedést a nő. – Másik kéz.
- Egy micsoda ? – nyújtotta oda a kezét.
- Egy bukott angyal. Egy mélységlakó.
- Hallottam már róluk történetekben, de sosem hittem el hogy tényleg léteznek. – töprengett el. Azok a történetek mindig is túlzó meséknek tűntek számára. – Miért nem beszéltél róluk sohasem ?
- Nem éreztem szükségét.
- Miért nem ?
- Mert... – állt meg a nő, és a férfi szemébe nézett. - ...nincs értelme. Egy Mélységi a leghatalmasabb lény ezen a földön. Erősebb mint bármi, vagy bárki ezen a földön.
- Erősebb még nálad is ? – kérdezte kis kétkedéssel a hangjában.
- Még nálam is. – hangzott a válasz, amelybe a férfi önkéntelenül is beleremegett. – Nézd, Ilior. Ezekkel a lényekkel törődni csupán felesleges időpazarlás. Ha bármit is tudtam volna kezdeni velük, nem gondolod hogy már réges régen elpusztítottam volna őket ?
Ezek után mindketten némán hallgattak. Shyriala csendben tisztogatta Yrsil sebeit, mialatt a férfi csendesen bámult az éjszakai ég csillagait. A mezőn ciripelni kezdtek a tücskök, míg a távolból éjszakai madarak alig hallható csiripelését hozta a szél. A nő lassan befejezte a sebek tisztogatását.
- Mihez akarsz kezdeni ezután ?
- Eichenschildbe már nem mehetek vissza. – töprengett – Talán utazunk egyet. Mika mindig is látni akarta Elathát.
- Nem az érdekelt hogy merre akartok menni. TE mihez akarsz kezdeni ?
- Fogalmam sincs. – válaszolta őszintén. – Nincs olyan hely, amelyet igazán otthonomnak érzek, és ne vedd rossz néven, de nem mászhatok vissza hozzád minden alkalommal fülem farkam behúzva.
- Hmm. – gondolkodott el Shyriala – Ezen talán segíthetek. Kövess.

Az erdő csendes volt, mint mindig. Távol a város zajától, a fák és bokrok sűrű rengetegében csupán madárcsicsergés halk dala kísérte a ösvényen ballagó vándor lépteit. Hosszú, fáradalmakkal teli út állt mögötte, amely nem volt híján sem veszélynek, sem pedig egyéb megpróbáltatásoknak. A magas, termetes alak céltudatosan haladt előre az alig látható, alaposan benőtt ösvényen. A fák ágairól madarak kíváncsi tekintete kísérte a minden szempontból elveszettnek tűnő utazó caplatását a sűrű aljnövényzetben, azonban ő meglehetősen alaposan tudta hová tart.
Alig tett meg tíz lépést, amikor oldalra fordult egy vaskos fűfa ágai alá, egy elrejtett tisztásra érkezve. Fáradt, elnyűtt sóhaj szakadt fel belőle, ahogyan tekintete végigpásztázta a terepet. A fák és bokrok által szorosan körbeölelt tisztást szemközt egy sziklafal zárta el,  tövében egy tíz méter átmérőjű, kristálytiszta vizű tavacskával, amelyet egy apró vízesés varázsolt egyedivé. A férfi a tó melletti sziklafalnak épített, borostyánnal benőtt kunyhó felé vette az útját. Ahogyan kinyitotta a nyikorgó ajtót és belépett a házba, csizmája évek óta lerakódott port vert fel.
- Üdv itthon, Ilior. - motyogta magának halkan, mély melankóliával a hangjában. A felszerelését nehézkes, fáradt mozdulatokkal fejtette le magáról, majd az ajtó mellé rakodott. Még rengeteg munka várt rá. Először kinyitotta az ablakokat, majd előkereste a seprűt. Kiseperte a port a házikóból, majd egy vizes rongy segítségével letakarította a rozoga polcokat és elevődött bútorzatot. Felszedte a földön heverő, még egy emberöltővel ezelőtt divatosnak is mondható faliszőnyegeket és kiporolta őket, majd előkeresett egy vödröt és felmosott. Átnézte a szobák zugait egerek után kutatva, majd fellógatta a hátizsákja oldalán lógó zöldségeket a konyhában. Elmosta az edényeket a tóban, majd kirakodott a fűszerekkel és leakasztotta a nyulat az oldaltáskájáról. Megnyúzta majd kibelelte, végül egy ősöreg vágódeszkán kicsontozta és felszeletelte a húst. Előszedett egy üstöt a többi közül majd vizet hozott, és előkészítette a zöldségeket. Miután végzett minden előkészülettel, a fáradtság már kis híján teljesen leterítette. Egy szusszanásnyi szünetet beiktatva leült a kunyhó küszöbére, és szétnézett a réten. Tekintetét végigfuttatta a fák zöldellő lombjain, és azok ágain ücsörgő, vidáman csicsergő madarak tarka tollazatán. Oly békésnek tűnt minden. Elővette a pipáját, majd lassan tömni kezdte a zsebéből előkotort vörösdombi dohánnyal. A mindent átitató fáradság kezde elnehezíteni a tagjait. Fejét az ajtófélfának döntötte, majd letette a pipát. Még ahhoz sem volt ereje hogy rágyújtson. A tagjai elnehezültek, a szemei pedig le-lecsukódtak. Tennie kellett valamit. Nem szabadott elaludnia. Nagy levegőt vett, és erőt vett magán hogy minden erejével talpra ugorjon...

- Apa, apa nézd ! - hallatszott a hang a távolból. Ahogyan odafordította a tekintetét, egy apró alig tíz éves forma szőke leányzót pillantott meg egy virágoktól teli réten álldogálva. Maszatos képén széles vigyor ült, ahogyan játékos kedvel mezítláb szaladgált a mezőn. Kezében egy virágkoronát tartott amelyet zsákmánként lengetett a feje felett. A férfi arca mosolyra húzódott, ahogyan egy szál leánya boldogságtól ragyogó arcát fürkészte.
- Gyere ide kincsem. - szólította magához gyengéden, miközben a táskájába nyúlt. Egy kendőbe csomagolt még mindig melegtől gőzölgő vajas kalácsot húzott elő belőle.
- A kedvencem ! - kiáltott fel lány. Szinte csak egy pillanat telt el, mire mellette termett és majszolni kezdte a kalácsot.
- Lassan, csak lassan. - figyelmeztette a nagy falásokkal habzsoló gyermeket, majd letérdelt hozzá hogy ingujjával letörölje annak kosztól és immáron vajtól maszatos arcát.
- Én is adok valamit, nézd. - emelte fel a baljában lógó virágkoronát és a fejére helyezte. - A kalácsért.
A férfi furcsa melegséget érzett a szívében. Valamit kellemes, minden átható érzést. Homlokon csókolta a leányzót, majd felegyenesedett. Füst szaga ütötte meg az orrát. Hirtelen füst lengte be a rétet, a szélén pedig lángolni kezdtek a virágok. Riadtan tekintett szét, ahogyan tekintete kiutat fürkészett a hirtelen körülötte fellobbanó lángok közül, amikor is a lány hangja ütötte meg a fülét.
- Apa. Apa mi történik ? - halladszott a gyermek riadt hangja. Ahogyan lenézett csak annyit látott hogy a szőke fürtök lángra kapnak, és velőtrázó sikoly szakadt fel az apróságból.
- Mika ! Mika ne ! - sikoltott riadtan a férfi, és tehetetlenül nyúlt a lány után, aki természetellenesen távolodott el tőle egyre jobban elharapódzó lángok martalékaként. Hirtelen forró, mardosó fájdalmat érzett a combján. Ijedten kapott oda, rettegve véve tudomásul hogy ő maga is lángra lobbant. Futni kezdett a gyermek felé miközben a tűz lassan elharapódzott az egész testén. A mindig gondosan ápolt, hófehér haja hamuvá égett, a bőre s húsa elfoszlott, s ő maga mint egy magatehetetlen csontváz bukott előre. De még így is a csontos ujjaival keservesen kapaszkodott előre.
- Apa ! Apa segíts ! Apa ez fáj ! Apaaa !

- MIKA ! - sikoltott fel kétségbeesetten a férfi, felriadva az álmából a környék teljes madárraját megfutamítva. - Mika ! Mika ?! - pattant fel ijedten, riadt tekintettel keresve a lányt maga körül. Dermedten, zavarodottan nézett körül. Majd egy percbe tellett mire képes volt felfogni a valóságot az iszonyatos rémálomból ébredvén. A szíve összeszorult és térdei meggyengültek. Erőtlenül rogyott össze, miközben lassan megadta magát a gyásznak. Fájdalmasan nyöszörögve halkan zokogni kezdett. Csak a madarak csicseregtek vidáman a fák ágain. Ők nem értették a gyászolók fájdalmát.

Hosszú időbe tellett mire képes volt összeszedni magát, és nekiindulni a következő feladatának. Vöröslő szemekkel kutatta át a tisztás menti bozótost tüzifa után kutatva. Rutinos ügyességgel rakott tüzet a kunyhó rozoga kéményében, majd nekiállt főzni. A nyúlpörkölt ínycsiklandó illata lassan belengte a kunyhót. A férfi egy fakanállal megkóstolta majd egy csipet sót szórt bele.
- Remélem ízleni fog. - motyogta magában, majd megkeverte újra. Még tíz perc kellett neki. A táskájához ment, majd berakodott mindennel a házikó polcaira. Az íját és tegezét az ajtó mellé akasztotta, a kardját pedig az asztalra rakta. Előhúzta a díszesebbik köpönyegét, majd egy rend tiszta ruhát tett mellé. Mezítelenre vetkőzött, és visszament a bográcshoz. Újra belekóstolt, majd jóízűen csettintett a nyelvével. Tökéletes lett. Előkotorta az oldaltáskájából a hajolajat tartalmazó tubusát, és kisétált a kunyhóból. A tó felé sétálva feltűzte a haját, majd nyakig merült annak kellemesen hűvös vizében. Egy jó tíz percen át úszkált fel alá, majd a vízesés mögötti szikla felé vette az irányt. Hagyta hogy a felülről lezúdló víz átáztatassa a haját, majd kibontotta a tubust és szétkente annak tartalmát az ázott és koszos haján. Rendívüli alapossággal mosakodott le, majd kiáztatta a haját borító olajat. Ezután gyorsan kiúszott és megszárítkozott a kandalló tüzénél, és erős szépítkezébe fogott. Némi szénnel kihúzta a szempilláit, a hajába madártollakból és fagyűrűkból álló díszeket  font, a karjait pedig szárított bíborliliom maradványaival dörzsölte be hogy illatos legyen. Két méretes adagot mért ki a polcokon talált fatálakba, majd miután felhúzta a gyűrűjét az ujjára, oldaltáskáját a vállára kanyarítva útnak indult. Körbekerülte a vízesést, majd a sziklafal tövében elhelyezkedő virágokkal tűzdelt sírhalom felé indult.
- Szia... - kezdett bele - ...szia, Trish.



Naplóbejegyzés VISZ 821 május 5.
Ma van a nagy nap. Alicia és Ilior ma indulnak útnak. Alicia, Kys és Halbert nyugatnak indulnak hogy információt szerezzenek és kinyomozzák Thorkas egységének hollétét, míg Ilior egymaga vág neki északnak hogy megtalálja Vyvreine elveszett egységét. Hogy teljesen őszinte legyek, nem vagyok nagy híve az ötletnek, de kétség sem fér hozzá hogy rá vagyunk kényszerülve a  dologra. Az embereim fele beteg vagy sebesült, és azok akik valamire is használhatóak állandóan le vannak kötve a létminimum beteremtésével. Alicia nekromanta képességei sok esetben bizonyultak hasznosnak akár küzdelemben, akár munkaerő vagy mágikus tudás terén. Remek taktikai érzékének köszönhetően az egyik legkiválóbb osztagvezetőmként tartom számon, noha előbb rohadna le a kezem mintsem ezt beismerjem. Ilior kiváló felderítő és beszerző, találékonysága és alkímiai ismeretei gyakran váltak hasznunkra. Elképesztő erőfeszítéseinek hála a csapatunk morálja még a legzordabb időkben sem tört meg, dalai reményt, konyhaművészeti fogásai pedig meleg ételt adtak nekünk, ami pedig még fontosabb : kellő harci tapasztalattal rendelkezett egy osztag elvezetéséhez. Noha mindketten kijelölték az utódjaikat, két tapasztalt vezető elveszítése elég ahhoz hogy aggodalomra adjon okot. Különösen érdekes belegondolnom abba, hogy ez a kettő mily rövid idő alatt vált a csapatunk oszlopos tagjaivá.
Drága barátomat, Iliort három évvel ezelőtt, a tünde erdő északi részén találtuk meg Alicia társaságában. A teste borzasztóan össze volt égve, a túlélési esélyei közel a nullával voltak egyenlőek. Vyrma és Leonie legerősebb tiltakozása ellenére is úgy döntöttem magunkkal visszük. Ennyivel tartoztam neki. Majd egy hónapnyi zötykölődés után volt képes csak talpra állni, és akkor is csak néhány percig. Lesoványodott és elgyengült, szinte szánalmasan erőtlenné vált, egyre mélyebbre zuhanva a saját kétségbeesésében. Végül...nem tudom mi történt. Talán csak sikerült átrágnia magát azon ami emésztette, talán Aliciának sikerült hatnia a lelkére, vagy talán...talált valami értelmet az életének. Nem tudhatom mi történt, csak annyit hogy egy napon megjelent nálam, azt kérvén hogy segítsek neki talpra állni. Én pedig megtettem. Keményen dolgoztam azon hogy kiképezzem Iliort a régi formájába, és még ha ehhez meg is kellett törnöm egy picit, bátran állíthatom hogy keményebb öklözőbajnok még nem került ki a kezeim közül. Innentől kezdve aktívan kivette a részét a Speerpitze feladatai közül, méghozzá nem is kis mértékben. Mint az nyilvánaló volt, a helyiek nem igazán rajongtak azért hogy egy csapat idegen költözött a szomszédságukba, azonban Ilior felhasználva a zenei készségeit igen csak hamar jó kapcsolatokat alakított ki a környező falvakkal. Noha eleinte elég nehezen ment az ismerkedés, végül igen csak gyümölcsöző kapcsolatot alakítottunk ki a sötét elfekkel akik gyakorta éltek a szolgálatainkkal étel és egyéb utánpótlás fejében. Még a Schwarzjagerekre is sikerült jó benyomást gyakorolnunk, amikor Aliciával ketten kimentettek négy vadászt az élőholtak fogságából. A kemény edzések mellett leginkább Vyrma és Leonie tanoncaként jeleskedett leginkább, a két hollódoktorunk pedig vajmi keveset ellenkezett egy segítő kezet látva. Nagyon gyorsan a csapatunk szíve és lelke lett, akit gyakran kerestek fel tagjaink a nagyobb gondoktól a legapróbb problémákon át mindenfélével.
Azonban bármit is tett, valahogy úgy érzem Ilior sosem lesz már a régi. Azon a napon mikor a világra tűzeső hullott, valami végleg megtört benne. Noha beszélni nem beszélt, jelét pedig nem adta, számomra nyilvánvaló annak ténye hogy ő már nem az a démon akit én egykoron megismertem. Talán sosem vallja be magának...talán sosem lesz képes szembenézni vele. De ő is épp olyan elgyötört megtört lélek mint mi mindnyájan. Mint a Speerpitze maga.

Shina, a Speerpitze parancsnoka

Beszéltünk a terveidről, szóba került az élmény is, mégis nehezen szedtem össze a gondolataimat olvasás után. Megrázó, hogy bármilyen nagymúltú és sokat tapasztalt is legyen Yrsil, ő sem ússza meg, hanem megtörik a csapások súlya alatt. Volt egy ilyen keserédes hangulata számomra az élménynek. Egyfelől jó volt újra látni, másrészt a mozdulatok gépiessége, az álom képe és a levélrészlet is mind a tragédiáról és a traumáról beszélt. Arról, ami a valóság, ami Veroniával történt. Könnyű szemet hunyni fölötte és elgondolni, hogyan is ússza meg a karakter, de te nem ezt az utat választottad. Tetszett a kitekintés Alicia felé és alig várom, hogy olvassak még arról, miként is segítettetek egymáson, hogyan alakult a karakterek kapcsolata és hogyan birkózik meg a traumával Sil, ebben a helyenként még mindig kormos, sokat szenvedett világban.
A tagolás is remek volt: azontúl, hogy fókuszálás nélkül is elkülöníthetőek az egyes jelenetek és ez hatásszünet érzetét is kelti, tartalmilag is tökéletesen elválnak egymástól és a bekezdések mind kitűnő ponton érnek véget, mintha csattanó volna, ami igazán hangsúlyossá teszi mindegyik egységet. Kellemes volt a szemnek az olvasás, ami tökéletes párosítás ilyen nehéz mondanivaló mellé. Maga a szerkezet emellett keretesnek tűnt számomra egy extra epilógussal, a mindennapok cselekményeit megszakította az álom, amiből kiderül a súlyos múltbeli esemény és Sil vesztesége, az epilógus pedig alátámasztja és megmagyarázza külső szemmel, egy viszonylag objektív nézőpontból a fentiek hangulatát. Gyönyörűen komponáltad meg az élményt, minden elismerésem!

Nem szaporítom a szót: jóváírhatod magadnak a megérdemelt 100tp-t és 1000 váltót.

Üdv újra Veronián, Sil <3

Yrsil elnyűtten ballagott az erőd félhomályos folyosóján. Tagjai nehezek voltak, a gondolatai aggódalommal teliek, a fejét pedig elszántan húzta a napok óta húzódó kialvatlanság.
- Nem lesz elég. - mormolta inkább magának, mintsem a mellette sétáló fiatal nőnek. - Talán még a jövő hetet kihúzzuk... - vakarta meg az állát - ...de utána fogalmam sincs. Tokna felvetette az ötletet hogy újra megpróbálhatnánk az erdőt, de... - rázta meg a fejét ellenkezően - ...én nem tartom jó ötletnek. Shywa már így is kifogyott a lepedőkből. - emelte fel a balját, hátracsúsztatva a köpenyének ujját. A karja egy csíkra szaggatott vaskos barna függönydarabkával volt átkötve, amelyen mély sötét foltban virított a vére. Kis híján felszisszent, amikor a köpenye sarka fennakadt a kötésen, de még időben álcázta az összeszorított fogait egy nem túl magabiztos mosollyal. - Elég is ennyit erről. - rejtette el gyorsan a karját, majd igyekezett témát váltani. - Hogy van a vállad ?
Alicia kihúzott, szinte már merev tartással sétált mellette annak ellenére hogy az elmúlt napok meglehetősen eseménydúsak és kimerítőek voltak. A tőle megszokott kimért közönnyel fürkészte a démon arcát, de nem tűnt nyugtalannak.
- Pihenned kéne - jegyezte meg tényszerűen, pillantását a folyosóra vezetve majd onnan vissza rá. - Csak egy karcolás volt, hamarosan nyoma sem marad - sóhajtott egy enyhe fejrázással ami nem igazán nyugtatta meg Silt. - De ha ennyire van energiád aggodalmaskodni, akkor inkább a közelharcos társaidat kérdezd a sebeikről. Ők általában jobban megjárják a kirándulásokat.
- Ők megmaradnak. - mosolyodott el kesernyésen. - A Speerpitze nem adja magát könnyen. - vetette oda, sokkal inkább tapasztalatból szólva, mintsem büszkeségből. A tekintete egy pillanatra a saját múltjába veszett, üres, rezzenéstelen tekintettel bámulva a folyosó végén terpeszkedő csigalépcsőt. Még ha csak egy pillanat is volt, a gondolatai évszázadokat szaladtak vissza az ősi időkbe, egy korszakba melyre rajta kívül aligha emlékeztek többen egy maroknyi szerencsétlen túlélőnél.
- Mintha én igen - jegyezte meg a nekromanta, visszarántva Silt a realitás talajára. Ahogyan oldalra pillantott, látta ahogyan kissé alaposabban szemügyre vette az előtte álló épületrészt kissé értetlenül még az egyik szemöldökét is megemelve ahogyan a démon kinyitotta a tölgyfaajtót és élcelődve meghajolt előtte.
- Erre parancsoljon kisasszony. - vágott a démon alázatos arckifejezést, miközben terelgetni kezdte őt a torony teteje felé vezető lépcsőn.
- Csak nem fel akarsz zárni a tetejére, mert meguntad a csontvázakat a szent és sérthetetlen konyhád területén? - húzta egy félmosolyra a száját. - Hmh, nem, jobban belegondolva szent nem lehet... Esetleg szentségtelen? - emeli állához kezét, tettetve a realizálás okozta elgondolkodást, fellépve mellé. - Ugyanakkor figyelmeztetlek: néhány élőholtból csinálok magamnak létrát, szóval remélem, elég magas helyet választottál. Nehogy a végén szellemek is kísértsenek az edényeid között - indul meg a fokokon.
A rég elhagyatott, idő által megrágott torony már csak szebb napokat látott. A falakon nagy igyekezettel burjánzott a moha és a borostyán, itt-ott hiányzott egy két kődarab, és a tetőszerkezetet már csak önönmaga súlya (és Yrsil odaadó tatarozása) tartotta egyben. A szél átfütyült a falak apró lyukain, odakint pedig apró szemekkel szemerkélt az eső. Noha nem volt az erőd legkellemesebb helye, nem is volt a legnépesebb, és a démon pontosan ezért is szerette annyira. Meglehetősen sok munkája volt azzal hogy ezt a tornyot élhetőre pofozza, és ez látszott is. Ezért választotta ezt a helyet az egész erőd két legöregebb és egyben legkényelmesebb karosszékének székhelyéül is. Még akkor is, ha ezt cipekedés közben sokszorosan bánta meg. Most azonban valami egészen különlegessel készült. Meleg pakrócok várták őket az amúgy hideg időben, kellemesen gőzölgő tea egy befoltozott teáskánnában, és az öreg démon maroknyi apró süteménye, amelyet az utolsó marék lisztjéből sütött meg. Ahogyan a nő felért, óvatosan mögé lépett és átkarolta a nyakánál.
- Boldog születésnapot, kölyök ! - szorította egy kicsit magához a nőt, óvatosan mintha csak porcelánbábut tartana a kezében. Alicia szinte bénultan bámult a meglepődöttségétől, de szavak helyett csak a csuklyáját húzta az arcába. Yrsil óvatosan elengedte őt, és felkínálta az egyik széket.
- Jobb ha távol tartod a dögeidet a konyhámtól. - mondta játékosan, de figyelmeztetőleg miközben óvatosan betolta alá a széket, majd körbekanyarította a szék támlájára akasztott meleg takaróval. - Átadhatom a kanalat Bumharnak, de szerintem abban nem lesz köszönet.
- Nemhogy köszönet, de még vacsora sem lesz akkor - engedett meg magának egy csendes, rövid nevetést. Az egyik kezével az arcát takarta, míg másikkal a pokrócot igazgatta és próbált kényelmesen elhelyezkedni. -  Azt nem mondta neked senki, hogy nem szeretem az édeset? - próbált csípős éllel kérdezni, de a meghatottságtól fojtott hangszínt nem tudta kiküszöbölni. A hangja kissé reszketeg volt, a démon pedig úgy érezte hogy ezúttal még a mindig oly rideg nekromanta is kissé küszködött az érzéseivel...már azzal a kevéssel ami megvolt neki. Ismerős érzés kerítette hatalmába. Igyekezett ezúttal figyelmen kívül hagyni a nő gyenge pillanatát, és lenyelni a cukkolásra érzett kényszerét. Nem volt ennek sem helye, sem ideje itt. Alicia sosem tartozott azok közé akik valaha is egy szemernyi érzelmet mutattak volna bárkivel vagy bármivel kapcsolatban. A rideg pragmatikussága miatt néha nehéz volt elhinnie hogy a nő nem egy élőholt. Noha sokszor piszkálta is emiatt, de soha egy szóval sem kritizálta ezt. Jobban megértette ezt mint valaha is a tudatára adta volna. Az élet lehetett boldogsággal és örömmel teli...vagy tragédiáktól és fájdalomtól tűzdelt is. Talán ez a fiatal self még negyed annyit sem élt meg mint ő, szemlátomás megjárta a saját kínpadját. Vagy talán még mindig ezen az úton volt, nem tudta biztosan megmondani elvégre keveset tudott Alicia múltjáról. A kíváncsiság sokszor furdalta az oldalát, és szívesen rákérdezett volna a nő történetére, azonban inkább megállta a kérdezősködést mert tudta mennyire fájdalmas sebeket téphetett volna fel az ignoráns mohóságával. Gyorsan a falhoz lépett, és egy két mozdulattal néhány lila függönyt lógatott fel a fal réseinek kiálló szögleteire, leterítve jónéhány lyukat és lemorzsolódott részt.
- Csak te. - dúdolta jókedvűen, miközben kitöltött egy kis teát. - Legalább két tucatszor. - tolta oda a tányért amelyen néhány szelet almás lepény, és angyalcsók és self szelet kapott helyet. Jelen esetben ez volt minden amit össze tudott kaparni a konyhája tájékán. Más esetben legalább tíz fajta süteményt készített volna, de aligha voltak olyan állapotban hogy válogatni tudjanak. Miután mindennel előkészült, ő maga is helyet foglalt a másik karosszékben és magára csavarta a maga takaróját, elbújva a hideg elől és kitöltött magának egy bögre teát.
- Sok minden történt az elmúlt időben, így gondoltam hogy elfelejted a születésnapodat. - mondta, miközben kortyolt egyet a teából, majd tömni kezdte a pipáját. - Azért kóstold meg a süteményt.
- Elképesztő, hogy még ilyen körülmények közt is a felhizlalásomon gondolkodsz. Egy jó kis elfragutól még messze állok - rázta meg rosszallón a fejét, kezébe véve néhány darab süteményt, kissé eltűnődve nézve aztán maga elé, hagyva, hogy egy rövid csendnyi szünetet. - Lassan már két évtizede nem ünnepeltem - jegyzi meg kicsivel később halkan, továbbra is maga elé bámulva komoran. - Nem számított, mikor van, és még csak emlegetni sem emlegettem a napot, de minden bizonnyal valamikor kellően sokat jártál az idegeimen, hogy kibökjem, te meg megjegyezted - dörzsöli meg a halántékát fáradtan. - Néha komolyan nem értem, mire fel ez a mértékű odafigyelés és önzetlenség, de... Köszönöm.
- Szívesen. - mosolyodott el. - A többit is megünnepeljük. Remek dolog ez az ünnep. Ti megünneplitek azt hogy megszülettetek. Hogy éltek. Hogy öregedtek. Mi nem szoktunk ilyet... - fejezte be a pipája tömködését. - ...sokunk még az éveket sem számolja, csak a nappalok és évszakok változását tartja számon.
- Hmh, ünnepelni az öregedést? Érdekes megfogalmazás - nyúlt a teáért, amit magához húzva óvatosan az ölébe tett, rátéve a csészealátétre az elvett süteményeket. - Szerintem a hozzám hasonló halandók a felnőttkor elérésétől inkább azt ünneplik, hogy még egy évet megéltek viszonylagos biztonságban és egészségben, nem azt, hogy idősebbek lettek. Az előtt se volt veszélytelen Veronia, de talán most még ritkább, hogy megélnék az ötvenet... De lehet, az ötvennel sokat mondok - pillantott le a meleg teára. - Elég tragédiára kell emlékeznie az itt maradtaknak.
Yrsil komótosan előkotorta a zsebéből a tűzszerszámot, majd a gyönyörűen faragott pipáját a szája sarkába illesztve rágyújtott, kellemesen pöfékelve a finom illatú, vörös füstöt eregető vörösdombiját. A füstből alig pár centis pillangók kezdtek összeállni, amelyek elkezdtek össze-vissza repkedni a kis térben.
- Már pedig az idő telik, akár szeretnénk akár nem. - bámulta merengve a lepkék táncát, amelyet ujjai finom intéseivel irányított újabb és újabb keringőkre. - Addig érdemes értékelni, amíg van belőle. Visszaforgatni nem lehet, bármennyire is küzdünk érte... - mondta, miközben a vonásaira mély szomorúság ült ki, és önkéntelenül is megtapogatta a nyakában lógó gyűrűjét az inge alatt. - ...és amit elveszítünk, már csak az emlékeinkben láthatjuk újra.
Alicia jólesőn kortyolt bele az italába.
- A teád még mindig kifogástalan - tűzi közbe mellékesen, elnézve aztán a füstpillangók táncát, tekintete pedig újra maga elé vándorol, ahogy a beszélgetés vonala komorrá válik. A téma túlságosan súlyos ahhoz, hogy azonnal képes legyen szavakba önteni a gondolatait, de bizonyára nem csak neki kell egy kis idő ahhoz, hogy ténylegesen felfogja a tény kegyetlen valóságosságát.
- Erre... Bármennyire szeretnék, nem tudok rácáfolni. Egyelőre legalábbis.
- Egyenlőre ? - vonta fel a szemöldökét egy pillanatra, de nem akarta erőltetni a témát. Noha néha kényelmetlenül is őszinték tudtak lenni egymással, nem szeretett fájdalmas emlékekben turkálni. Ha valaki, ő maga nagyon jól megértette a múlt cipelésének kegyetlen súlyát. Az eltelt években ő maga is sokat töprengett ezen. Több száz esztendőt megélt fejével talán bölcsebbnek és tapasztaltabbnak kellett volna lennie ezen dolgokkal szemben, mégis az egyetlen dolog amit érzett az csupán kimerültség és a világtól való elidegenedés volt. A legutóbbi pár évtizedre visszatekintve országok jöttek létre és tűntek el, királyok jöttek és mentek, felfoghatatlan lények jelentek meg és tűntek el nyomtalanul, mégis...számára nem tűnt többnek pár érdekes napnál. Az idő. Valami amely minden démonnak végtelen mennyiségben áll rendelkezésére...mégis valami amelyet egyetlen démon sem becsül, számol, vagy kér. A halandó fajokat korlátok közé zárja, megváltoztatja és megfélemlíti. Egyesek elfogadják az öregedés elkerülhetetlen folyamatát, míg mások foggal körömmel harcolnak ellene, vannak akik kihasználják a nekik megadatott napokat, míg mások éveket is eltöltenek tétlenséggel. Az idő az élők sarca, valami ami egy démont, egy természetellenes, torz létformát nem kíván magába ölelni. Ők maguk csak kívülállók voltak, külső szemlélők az élők sorai között. Egy halandó számára azonban mindez teljesen más meglátást kaphatott. Valaki aki számára az idő egy fogyóeszköz, az ‘egyenlőre’ szó jelentéssel bírhatott. Talán jelezte a reményt a változásra, vagy az akaratot arra hogy változzon. Magába foglalhatta a félelmeit azzal kapcsolatban hogy valami megváltozzon, netán akár a figyelmeztetést a türelemre való várakozásra…számára nem jelentett ez sokat. ‘Egyenlőre’ ő Hóhajú Yrsil volt. Micsoda remek hazugság, gondolta. Inkább belekortyolt a teájába, és tovább játszott a pipafüstjéből formálódó pillangókkal.
- Egyelőre, igen - biccentett egyet. - Nekromanta vagyok; az élet és halál természetes körforgásának mondok ellent egy puszta gondolattal - jelent meg egy keserű mosoly szája szegletében. - De hiszem, hogy ennek van egy olyan, egyelőre elérhetetlen magaslata, ami felfoghatatlan módon cáfol rá erre a természetes rendre, hogy létezik a rejtett tudás Veronia romjai között vagy Veronián túl, ami lehetővé teszi a lehetetlent, csak meg kell találni. A nekromancia mégiscsak a veszteségek okozta mély elkeseredésből és kétségbeesésből jött létre.
- Talán. - bólintott egyet. - Talán igazad van, és efféle tudás valóban létezik a világ egy eldugott sarkában. - pöfékelt egyet, majd röviden hallgatott, néhány súlyos pillantással méregetve a nőt. - Hosszabb ideje barangolom ezen világot mint az emberöltőben mérhetnénk, és láttam számos csodát megtörténni, melyet sem ép ésszel, sem mágia rejtelmes útján meg nem tudnák magyarázni. Dolgokat melyekre kevés a szó, és történeteket melyek hihetetlenek lennének még én magamnak is, ha csak nem lettem volna szem és fültanúja az eseményeknek. - hallgatott el, egy nagyot szippantva a pipájából. Való igaz, hosszú élete során sok olyan dolgot látott amelyet nem csupán a halandófélék, de még a maga fajta tapasztalt és sokat látott öreg vándorok is szájtátva bámultak. - Ismertem felfoghatatlan erejű lényeket, melyeknek puszta gondolata törvényként utasította a világot, kiknek kívánsága nem maradt beteljesítetlenül. - nézett rá a nőre. - Azonban azt ajánlom alaposan fontold meg mielőtt meghoznád a döntésedet. Ha efféle hatalom elérése lesz a célod, egy olyan útra lépsz melyről kevesen fordulnak vissza miután megtették az első lépéseket. Egy borzasztó árat kell fizetni érte, és a végén majd ott találod magad... - emelte pillantását Aliciára. - ...hogy nem maradt semmid, amit még feláldozhatnál érte.
Yrsil csendesen elhallgatott, úgy érezvén hogy többet mondott a kelleténél. Ezek a szavak viszont kikívánkoztak belőle, ahogyan történetet tucatjai derengtek fel az emlékezetében. Fájdalommal, megbánással, keserűséggel és gyásszal átitatott történetek, tanulságos leckék melyek mások borzasztó sorsának szemtanújaként szolgáltak számára elrettentő példaként. Nem volt elég egy egész pergamen ahhoz hogy leírja azok nevét akik elvesztek ezen az úton. Egy könyvtárnyi könyv sem volt elég ahhoz, hogy a történetüket is lejegyezze. Túl sokakat látott erre az ösvényre lépni, halandókat és halhatatlanokat akik töretlenül hittek céluk elérésében, akik mindent megtettek hogy eljussanak a végcéljukhoz csak hogy megtört roncsokként végezzék, önön démonjaik martalékaként. Nem volt joga ahhoz hogy Aliciát eltántorítsa ettől az úttól…de úgy érezte hogy legalább figyelmeztetnie kellett erre. Még ha a szavai el is enyésznek a semmibe, mint ahogyan mindenki másnál. Oly sokakat látott rajtaveszni ezen az úton hogy nehezen bírta volna végig nézni azt ha a self is áldozatául esik ennek.
Alicia csak óvatosan kortyolt az italából, majd elgondolkodva fordította el a pillantását fürkészve a fal repedéseit, majd elrévedve bámulva azon túl.
- Szerinted miért hajszolom ennyire ezt az utat, Yrsil? - érdeklődött a démonra pillantva, hagyva egy gondolatnyi szünetet. - Már régen nincs mit feláldozzak. A családom jóformán nyomtalanul eltűnt a fajtámmal együtt, az emberségem pedig már régen elveszítettem a távozásom óta. Nekem már nincsenek morális dilemmáim, mert amit lehetett, kihasználtam a saját céljaim eléréséhez. Nincs kötődésem helyekhez, mert amit ismertem és szerettem, már nem létezik. Mondhatnád azt, hogy kezdjem újra, de az életem fele kifolyt az ujjaim között a gyásszal és az engem segítő ismeretek begyűjtésével, hogy enyhíthessem az űrt, ami erre az útra vezetett. Egy ilyen világban nekromantaként nem lesz soha normális életem és normálisnak nevezhető társaságom, de démonként bizonyára ez a helyzet nem újdonság a számodra. Nekromantaként ugyanolyan számkivetett vagyok, akárcsak te, és ezen nem fog semmi se változtatni.
- Akárcsak én... - ismételte a nő szavait félhangosan. Fájdalmasan hasított bele a felismerés, ahogyan vonakodva igazat adott a nőnek. Még ha ez egyre inkább erősítette benne az aggódó szorongást, ahogyan belegondolt hogy milyen lezárása lesz a történetének. Szeretett volna mondani valamit, kereste a szavakat, a gondolatokat, történetek tucatjai elevenedtek meg a szeme előtt…mégis néma maradt. Képtelen volt szavakba önteni azt a szenvedést amit látott. Megértette a másik fájdalmát, és mélyen együttérzett vele. Vagy legalábbis remélte hogy az a szorongató, mégis ismerősségével kissé kellemesen nyugtató érzés ami abban a halott lelkében megmozdult, az együttérzés volt. A nő gyásza, a veszteségének súlya és a szeretteinek hiánya egy névre emlékeztette a démont. Atrisha. Keserves fájdalom szorította össze a szívét, ahogyan megrohanták az emlékek. Egykoron ő maga is rálépett volna erre az ösvényre. Fájdalommal és elkeseredetséggel eltelve , izzó gyűlölettel és maró könyörtelenséggel fűtve ő is hajlamos lett volna feláldozni mindent és mindenkit hogy visszakapja őt.
Azonban az a korszak már rég elmúlt. Már nem volt az a ruganyos léptű, élettől kicsattanó démon aki egykoron oly könnyedén, aggodalmak nélkül rótta Verónia vidékét. Több emberöltőt élt meg, mint azt a legtöbben álmodni mernének, több borzalmat látott amit a könyvek lapjai elmesélhetnének. Elfáradt. Eleget látott már az ambícióból, kalandokból és Veronia rothadó fertőjéből. Túl sokat élt a gyász mardosó önmarcangolásában. Feldata, gondolta magában.
Az idő múlásával pedig…megváltozott. Legalábbis ezt mondogatta magának, reggeltől estig. Próbált hinni abban hogy nyugalomra vágyott, stabilitásra…változatlanságra. A benne lángoló máglya lángja lassan elszunnyadt, utat engedve a sötétségnek. Már csupán apró parazsak tanúskodtak arról, hogy ki volt egykoron. Talán ő elvesztette az esélyt arra hogy visszakapja a boldogságát…de ez nem jelentette azt hogy nem segíthette Aliciát hogy ő visszakapja az övét.
Egy pillanatra megborzongott ahogyan végigfutott rajta egy gondolat. Alicia is valószínűleg egy lesz azon arcok közül akik a múltjából fogják kísérteni. A nő története, és az ő tragédiája is csak egy lesz lesz azon történetek közül amelyek az emlékezetét fogják terhelni ha az óvó szavait egy újabb léleknek intézi az elkövetkezendő évszázadokban. Még elmenekülhetett ez elől. Még nem volt késő. Egy időre elvonulhatott volna a világ elől, néhány évtizedre behúzódhatott volna valahova, elszakadva a halandók világától csak éldegélve egy eldugott kunyhóban…de tudta nagyon jól hogy nem fogja ezt tenni. Alicia a barátja volt, valaki aki számított rá és akire ő is számított.

Talán az emléke még évszázadokig kísérteni fogja majd.


- Igazad van - mondta halkan. - és még ha nem is értek egyet veled... - pöfékelt egyet a pipájából - segítek.
- Nem kell egyetértened - vonta meg egy halvány mosollyal a vállát.
- Nem kell gondolat olvasójának lennem, hogy tudjam fontos neked, bármit is akarsz elérni. De engedj meg nekem egy személyes kérdést... - kortyolt egyet a teájából, megnedvesítve a torkát - a családodról van szó ?
Yrsil kissé szorongott ahogyan feltette a kérdést. Nem szívesen piszkálta ezt a témát, de szeretett volna tisztán látni abban hogy mi is gyötörte ennyire a nőt. Az alapján hogy Lia azonnal reá kapta a pillantását, érezte hogy fájdalmas pontra tapintott. Csendben várt amíg a nő tartott némi szünetet a válasza előtt. Kissé összeszorult a gyomra annak láttán ahogyan a nekromanta előbb lesütötte a szemét, majd oldalra pillanatott hogy végül egy nehéz, fáradt sóhaj szakadjon fel belőle beletörődően.
- Csak egy családtagomról. A többiek remélhetőleg megmenekültek, mielőtt az "isteni" tűz elpusztított volna mindent - grimaszolt erősen, már-már undorodva, miközben kiejtette az isteni szót. - De ez a történet elég régre nyúlik vissza, és talán... - könyökölt rá a karfára, megtámasztva a fejét, belebámulva a csészéjébe, fürkészve a tiszta tea felületén a saját, halványan és elmosódva visszatükröződő arcképét. - ..., talán nem is éri meg folytatni, figyelembe véve azt, ahogyan alakult ezeknek a felsőbbrendű lényeknek a játéka. Ugyanakkor másom sincs a berögződéseimen kívül, így csak remélem, a döntéseim és tetteim végül mégis többet érnek majd a semminél, és ha valaha valahogy sikerrel is járok, akkor nem szemrehányó pillantást fogok viszontlátni ennek az útnak a végén. Noha megvan az esélye, mégiscsak elpazaroltam a saját életem, hogy az önzőségemnek eleget tegyek - nevetett keserűen. - Ha más előnye nem is lesz ennek az egésznek, legalább az már garantált, hogy tudásdémonként visszatérek terrorizálni a konyhádat - nézett fel rá halovány szórakozottsággal. A démon egy pillanatra szíven ütötte a tény, hogy Alicia mennyire félvállról vette a démonlét kérdését. Megtelt beszédes gondolatokkal, amelyek kikívánkoztak belőle utat adván a démoni lét megannyi borzasztó rétegének, azonban a szavak nem érkeztek tőle. Nem tudhatta. Nem is kellett hogy tudja. Egy pillanatra próbálta elképzelni a nőt tudásdémonként, de csak két ördögszarvat tudott a homlokára biggyeszteni. Halkan felkuncogott.
- És ha sikerrel jársz ? - tette fel a kérdést, félresöpörve a  rengeteg negatív, megkeseredett gondolatot. Őszintén kíváncsi volt a nő válaszára. Aliciát ismerve erős volt benne a gyanú, hogy a sötét, gondterhelt gondolataiba temetkezett barátja már rég nem álmodott a sikerről.
- Siker...? - ízlelgette a szót, még egy darabig belebámulva a teájába, majd oldalra vezette a pillantását. - Ha sikerül is valamilyen lehetetlen módon, a bűneimet nem fogja már semmi sem elmosni, a gyónás pedig nem az én műfajom. Nem mintha pont egy gyilkos istennél akarnék bűnbocsánatot nyerni - szorította össze a fogait, szinte csak préselve az utolsó mondatot. Az arcára kiülte a harag és dac vonásai, de csak egy pillanat erejéig amíg annak helyét felváltotta a beletörődés, és tekintetét visszavezette a démonra. - Nekem ez jutott, Yrsil, és én ezt elfogadtam. Ha nem is volt minden döntés az enyém, nagyrészt én vagyok így is a hibás, hogy ide jutottam, és a legjobb, amit tehetek, hogy megpróbálom kihozni a legtöbbet abból, amit az elmúlt időszakban kaptam.
- Félreértesz. - mondta csendesen a démon. Őt nem érdekelték a másik ‘bűnei’. Egy démon volt. Ő maga volt a megtestesült bűn, a bujaság két lábon járó megtestesülése. Egyetlen kérdésre kereste a választ. Vajon Alicia lát-e még jövőt azon túl ha a célját elérte ? Vagy csak vakon menetel az úton, megkeseredve kapszkodva az önmagát ámító hazugságokba a siker édes öröméről ? A gondolat már régóta keringett benne, de még sosem akadt megfelelő alkalom arra hogy feltegye.  - Mi történne ha sikerrel járnál ?
Alicia egy pillanatig mereven bámulta őt, hosszas szünetet hagyva miközben maga elé bámult.
- Béke.
Egy újabb hosszas csend érkezett a nő részéről, a démon pedig látta ahogyan a másik arcára apránként villan meg a megannyi fájdalmas emléke egészen egy pontig ahol kénytelen volt a karfán támaszkodó keze mögé rejtenie a tekintetét.
- Végre nyugalmam lenne... Átlagos, egyszerű hétköznapjaim... Egy kicsi házam... - reszketett meg a hangja. - ...családom... - suttogta, és bár még szólásra nyittotta a száját, szinte azonnal az ajkába harapott, megrázkódva. A démon fájdalmasan nézte ahogyan a nő egyszerre küszködik a szavaival és a könnyeivel is egyaránt. A szája sarkába egy halovány mosoly húzódott, démonszerű természetének ösztönös mozdulataként. Nem volt boldog, s távolról sem járt olyan érzelmi állapotban amely bármilyen módon köthető lett volna egy mosolyhoz. Alicia fájdalma megrendítő volt még számára is. A szívét összeszorította a másik gyötrelme. Megadta az időt a másiknak hogy küzdjön az érzelmeivel, elvégre most volt idő és alkalom erre. Csendben hallgatva nézett maga elé tovább. Annyi tapasztalat és átélt év után még mindig nem találta a tökéletes szavakat arra, hogy hogyan enyhítsen mások fájdalmán. Óvatosan átnyúlt az asztal felett és gyengéd együttérzéssel megszorította a nő vállát. El sem tudta képzelni miféle érzelmi tortúrán mehet át. Alicia nem nézett vissza rá csupán odanyúlt és ráfogott a kezére hálásan. Egy kis ideig így maradtak.
Yrsil nem szólt semmit, és Alicia sem tett semmit.
Így maradtak egy darabig.
Hogy meddig, a démont nem érdekelte.
A nő igyekezett összeszedni magát, visszanyelte a könnyeit és néhány halk szipogás és a szemeinek törölgetése jelezte ezt a ritka érzelmi kilengésének végét.
- Még nem egészen tudom, miként fogom folytatni - sóhajtja. - De talán megengedhetek magamnak még egy kicsi pihenőt, amíg ezt kitalálom. Addig is segítek az ittenieknek - vette el a kezét Yrsiléről, és újra ráfogott a csészéjére.
- Egyenlőre maradok én is. - vette el a kezét. Veled, tette hozzá magában.  - De Shinának tervei vannak a jövőre nézve. Még nem hivatalos, de tudom hogy önkénteseket toboroz egy küldetésre nyugatra. Szeretné feltérképezni az ottani helyzetet, információt és utánpótlást gyűjteni. - kortyolt bele a teájába, terelgetve a szót egy kissé tovább. Mindkettőjüknek nehéz volt a korábbi beszélgetés, de a démon örült hogy beszéltek erről. Még ha sok könnynek ki kellett hullnia hozzá. - Tekintve hogy teljesen vakok vagyunk bármire amit három napi járóföldön kívül esik, jó döntésnek tartom. Nem ülhetünk tétlenül a sötétségben.
- Talán most már van is értelme komolyabb utakat megtenni - ivott valamennyit ő is. - Minden bizonnyal a nagyobb városok és egyéb, jelentősebb szervezetek helyreálltak annyira, hogy az információáramlás és esetleges kereskedelem meglegyen közöttük. Biztos többet lehet most már tudni arról is, mi zajlik jelenleg máshol - tűnődött el, rögtön a lehetőségeket és előnyöket keresgélve.
- Így igaz. - szívott bele a pipájába. - Ahogyan az is, hogy én vagyok a legmegfelelőbb erre a feladatra. Én megyek. Nem kockáztathatom a többiek életét. - szívott bele a pipájába újra, táncoló rókák tucatjait szabadítva a levegőbe.
- A többiek egyébként is eléggé leharcoltak, jobb is, ha inkább a környéken maradnak - értett egyet. - Viszont Shina nem fog egyedül elengedni - nézett a másikra egy újabb teakortyolás közben.
- Kénytelen lesz. - vont vállat a  Hóhajú. - Nem sok választása van. - kortyolt egyet a teájából. - Az embereink fele beteg vagy sebesült, míg a másik fele vadászik vagy őrjáraton van. - sóhajtott. - Kifogytunk az opciókból.
- Szerintem egy opcióról megfeledkeztél - kényelmesedett el a helyén, az arcán egy pimaszkás ábrázattal.
- Mégpedig ? - nézett rá értetlenül a démon, mire Lia felvonta a szemöldökét.
- Ó, Yrsil, lehet, ki kéne mosni a szemeidet, mert úgy tűnik, nem látsz elég jól - forgatta meg a szemeit - Ez az opció itt ül veled szemben - hajolt kicsit előrébb, továbbra is megemelt szemöldökkel.
- Nem. - mondta - Nem, nem. Szó sem lehet róla. - folytatta. - Nem kérhetem ezt tőled.
- Nem kell kérni. Úgyis megyek - engedett vissza a halvány mosolyt, kényelmesen visszahelyezkedve.
- Heh. - vigyorodott el. - Aztán ne engem okolj, ha terhesen érsz vissza.
- Gondterhesen legfeljebb - kortyolt még egyet, bár már inkább csak a látszat kedvéért, kitakarva a csészével arca alsó részét. A démon nem látta, de esküdni mert volna rá hogy a nő elégedetten vigyorgott a talpraesett visszavágáson. - Különben is, úgy mondod ezt, mintha a kis démontáborban ne lenne ugyanakkora esélye egy potyautas megjelenésének. Hány csábdémon is rohangál a környéken...? - tűnődik el látványosan.
- Nem tudom, nem voltam a szobámban már egy ideje. - gondolkozott el Sil. - De majd ha aludni megyek, megolvasom őket neked.
- Huhh, micsoda népszerűségnek örvend itt valaki. Tudsz egyáltalán aludni tőlük? - csípett oda még egy kicsit. - Viszont Shina ezzel talán így ki lesz békülve. A felderítés és informálódás feladatát valószínűleg rajtunk kívül más úgyse tudná elég effektíven ellátni, így a részéről logikus lenne erre a döntésre jutnia egyébként is - vonta meg a vállát. - Persze a távollétünk biztos meg fogja szorítani egy kissé a csapatot.
- Biztosan. - bólintott egyet a démon. - Ha már... - kezdett bele, azonban szavait félbeszakította az erőd gyomrában hangosan felkonduló harangszó. A gyomra összeszorult, és nagyot nyelve a másikra nézett. Pontosan ugyan olyan jól tudta mit jelentett, mint másik. A gyülekező harangszava sosem jelentett jót.  Szinte azonnal felpattant, és a torony lépcsője felől dobogó léptek forrása felé nézett. Egy szempillatással később egy magas, páncélba öltözött démon bukkant fel.
- Baj van ! - kiáltott rájuk - Élőholtak a biztonsági zónán belül ! Kys és még néhányan már harcban állnak és próbálják lelassítani őket, de nem tudunk róluk semmit. Shina parancsára minden osztagvezető jelentkezzen eligazításra, azonnali indulásra készen !

A mindenségit, szólhattál volna előre, hogy készítsek be zsebkendőket. Miért kellett ennyi érzelmet beletenni egy efféle rövid történetbe? Ejj. Csodálatos volt olvasni a két jó barát beszélgetését és beleolvasni Yrsil figyelmes gondolataiba. Különös kedvencem, hogy nincsen kettőnél több karakter megjelenítve, így sokkal személyesebbnek és jobban emészthetőnek éreztem az élményt.
Nagyon szépek az átvezetések is a különböző érzelmi pontok között, de ezt már lassan elvártnak is vehetjük ennyi év után.
Nem tudom, készül e Alicia oldaláról is egy élmény, vagy csak egy ajándék volt tőled, de örülök, hogy mi is elolvashattuk itt az oldalon. Boldog születésnapot a rezidens depi-selfnek és kíváncsian várom mit tartogat számotokra a nyugat.

Addig pedig egy kis útravaló: 100 TP 1000 Váltó