Belépés

Elfelejtettem a jelszavam!



Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Kérdező vendégeknek
Aktuális azonnalik

Kedd Dec. 13, 2016 10:03 pm by Serene Nightbough

Sziasztok!

Hogy könnyebb legyen nyomon követni, hogy mikor van kiírva új azonnali és hova …


Comments: 50

Magánküldetések

Szomb. Jún. 08, 2013 6:05 pm by Jerobeam

Ezen a szent helyen lehet magánküldetésekre jelentkezni, szám szerint párhuzamosan kettőre. …

Comments: 83

Magánjáték és PvP Zárás

Vas. Május 15, 2016 8:17 pm by Ciel Eisenschnittel

A topik létrehozásának oka, hogy szépen számon lehessen tartani, hogy kinek mikor van igénye …

Comments: 88


You are not connected. Please login or register

Hóhajú Yrsil

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Go down  Üzenet [2 / 2 oldal]

26Hóhajú Yrsil  - Page 2 Empty Re: Hóhajú Yrsil on Kedd Szept. 19, 2017 7:52 pm

Hóhajú Yrsil

Hóhajú Yrsil
Kísértő
Kísértő
Grrr...hideg van.
Yrsil már egy órák óta edzett a fagyos északi szélben. A mestere parancsára addig be sem mehetett a barlangba, amíg nem zúzta darabokra a kemény fából készített edzőbábot, azonban úgy érezte hogy gyorsabban fagy jéggé a keze, és törik szilánkokra, mintsem csak megkarcolja azt. Még teljesen fitt állapotában sem tűnt volna egyszerű feladatnak, azonban most még csak meg sem közelítette azt a szintet. A kialvatlanság, a folyamatosan megterhelő fizikai edzések, és pihenés nélküli harci gyakorlatok teljesen leszívták minden tartalék erejét. A legutóbbi gyakorlat során ráadásul csúnyán rá is esett a kezére, hiszen Shina úgy nekihajította egy fának, mintha csak egy darab rongy lett volna. Az időjárás sem volt éppen barátságos, hiszen az állandó hideg mellett még erős szél is fújt, úgy lengetve a haját, akár egy zászlót. A folyamatos sikertelnsége egyre inkább provokálta a dühét, amelyet a magatehetetlensége és gyengesége felett érzett, lassankánt elveszítve a kontrolt csak vad csépelésbe fordítva a sok fájdalom és nehézség által eltanult mozdulatait. A kézfeje felsebesedett a kemény fától, a fájdalom pedig már lassan elviselhetetlen volt.
- Végeztél már ?! - hozta a szél Shina kiáltását a távolból. Ahogyan megfordult egy jobbegyenes után, dühösen nézett a mestere felé, aki harminc méter távolságban, a barlang bejáratánál álldogált, kellemes meleg takaróba burkolózva. Szinte majd szétvetette a düh, ahogyan arra gondolt, hogy mialatt ő idekint szenved, Shina odabent melegszik és kellemes teát kortyolgat. Legszívesebben kettétörte volna a bábot a mestere fején, azonban nagy erőlködéssel visszanyelte a szavait.
- Még nem ! - ordította vissza, majd egy pörgőrúgással a célpont közepébe rúgott - De rajta vagyok ! - fordult vissza, és újrakezdte az egész sorozatot, ezúttal főként alulról öklözve bele a báb közepébe.

''  - Jó, jó, ez már alakul. De a felütés nem így működik. - állt mellé Shina. - Figyelj, alulról lendítesz, de nem görnyedsz. Hajolsz. - lendítette az öklét a levegőbe.
- Hmmm. Így ? - utánozta Yrsil. - A lényeg azon van, hogy a merev legyen a kar ?
- Majdnem. Ha meggörnyedsz, csak púpos leszel. - nevetett Shina.
- A súlypont...a súlypontom tolódik előre, igaz ?
- Pontosan. Vidd bele a teljes súlyod az ütésbe. Gyerünk.''


Nem akart csalódást okozni a mesterének. Nagy levegőt vett, és kifújta magából a dühét. Nem is Shinára volt mérges. Inkább önmagára. Jelenlegi állapotában nem tudná megvédeni Mikát, mint azon a napon. Erősebbé akart válni, olyan erőssé hogy képes legyen minden ártalomtól megóvni az egy szem lányát. Még ha ez rettentő fáradtsággal és fájdalmakkal is járt. Oldalra lépett, amelytől térdig merült a hóban. A lábmunka ! Fontos a lábmunka is. Felrántotta a lábát, egy nagy erejű rúgással találva be a fabáb oldalába. Majd letört a lábfeje, de visszarántva gyorsan ránehezedett, és egy pörgőrúgással folytatta.

'' - Figyelj oda a folyamatos mozgásra is. Akárhányszor elmozdulsz az előző helyedről, vegyél fel új küzdőpozíciót. Új felállás, új harcmodor. Figyelj oda az ellenfél mozgására, mozdulataira.
- Egészen pontosan mit kéne látnom benne ?
- Figyeld a karját, melyiket használja többször. Ha jobbkezes, próbálj meg balról bevinni egy ütést. Az ügyetlenebbik kézzel késett vagy pontatlan reakciókat adhat. Ha sántít, használd ki. Ha alacsonyabb és könnyebb nálad, használd ki a fölényed, próbálkozz nyers erővel. Rúgd fel, döntsd le a lábáról, ragadd meg és hajítsd át magadon, esetleg fogd le.
- És ha ő a nagyobb ?
- Akkor tartsd nyitva a szemed más gyenge pontok után. Lehet hogy épp lassabb mint te, az is lehet hogy a reakcióideje hosszabb. Megpróbálhatod azt is, hogy mindkét lábaddal próbálod mellkason rúgni, de az kockázatos.
- Mi van akkor, ha az ellenfél erősebb és gyorsabb is ?
- Hát kölyök, az igazi szívás. - röhögött fel Shina, jóízűen. - De most lássak néhány gáncsolást. ''


- Hagyd el, mára elég lesz ! - ébresztették a gondolataiból a mester szavai. Felmodrult, majd hátralépve még egyet rúgott. Bár még percekkel ezelőtt majd összeesett, mégis most úgy érezte hogy képes lenne még többre. Még egy kicsivel többre. A határainak feszegetése az edzésének alapja volt. De egyetértett azzal is, hogy időt kell hagyni a pihenésnek is, azonban még egy utolsó találatot be akart vinni neki. Kinyújtotta a karját, az ujjai végén megidézve a Jégcseppet. Egy nagy lendítéssel a báb fejére csapott le, a korbács pedig hangosan csattant kemény fán. Nagyon jól tudta, hogy Shina nem szerette az amikor a karmait vagy a karpereceit hívta segítségül, azonban ez az egy dolog igazán jóleső érzéssel töltötte el.
Egy nagy sóhajtás keretében eltüntette a korbácsot, amely szertefoszlott a levegőben. Fáradt, sajgó tagokkal ballagott el a barlangig, majd belépett a melegbe. Odabent Shina főzött valamit egy bográcsban, a Hóhajú takaróján üldögélve. A barlang mérete pont akkora volt, hogy lehajolva kényelmesen elférjenek benne, a fejük felett egy jókora réssel, amelyen füst gomolygott ki a odakint egyre erősödő szélbe.
- Ülj le, mindjárt kész a vacsora. - kínálta hellyel a mestere, miközben odahajított neki egyet a takarói közül. - Húzd ezt magadra, elég hideg van.
- Nekem mondod ? - vonta fel a szemöldökét. - Azt hittem hogy jégcsap leszek, mire végzek.
- Egy kis hideg nem árt meg, ifjú tanítványom. - mosolygott önelégülten. - Jó edzést a testnek és az elmének is egyaránt.
- Ifjú... - horkant fel. - Emlékeztetnélek, hogy csak kilencven évvel vagyok fiatalabb nálad.
- Kilencvenhárommal, hogy egészen pontos legyek. - válaszolt, miközben fát tett a tűzre. - És még mindig sokkal jobban nézek ki mint te.
- Ebben nem vitatkozom. - hagyta jóvá a hiúságdémon szavait. - Ezért is vagyok fehér, és nem fekete. - húzta ki az ázott haját a takarón kívülre.
- Mindjárt gondoltam. - nevetett fel jóízűen. - Bár szerintem neked kifejezetten jól állt a fekete.
- Nah. - vont vállat Yrsil, tudva hogy a másik ezúttal nem a hajszínére célzott. - Már kiszálltam a szakmából.
- Hmmm... - emelt ki egy kanálnyit a bográcsból, és felé nyújtotta. - Megkóstolod ? A te recepted alapján csináltam.
- Na lássuk. - szürcsölt bele a kanál tartalmába. El kellett ismernie, hogy Shina gulyása még mindig ugyanolyan íztelen, mint kétszáz éve. - Még egy kis sót tegyél bele. Meg...hmmm...talán egy pici csípőspaprikát.
- Gondolkodtam. - szakította meg a békés beszélgetést Shina. - Elmagyaráznád, hogy mi volt az az előbbi fényes ostor-szerűség ?
- Hát, semmi különleges. - válaszolt Yrsil húzódzkodóan. Nem igazán akart újabb fejmosást kapni, épp most, hogy már alkalma volt megpihenni. - Csak egy trükk amit nemrégen alkottam.
- Ilior, nincs bajom vele. Csak magyarázd el, hogy mi is az. Egészen ösztönösen mozogtál vele, ezért is érdekel.
- Hát, ha így állunk... - nyújtotta előre a jobb karját, megidézve rajta fénykorbácsot. - Jégcseppnek neveztem el. Erőfeszítés nélkül megidézhető és eltüntethető, akárcsak a karmaim.
- Hmmmm... - fogta a kezében a korbácsot Shina, de kicsúszott az ujjai közül.
- Nem tudod megfogni. - magyarázta, miközben aprót lendített rajta. - Nem olyan nagy durranás egyébként, bár megvannak az előnyei.
- Érdekes. - tűnődött el a mester. - Azt hiszem kezdem érteni, hogy te nem leszel képes arra a fizikai megterhelésre, mint én. Ez természetesen a te hibád, sosem leszel olyan jó, mint én. Ellenben...
- Ellenben... ? - húzta fel a szemöldökét a morcossá vált Yrsil. - Most mire akarsz kilyukadni ?
-  Arra gondoltam, hogy ahelyett hogy elfelejtetni próbálom az eddig ismert dolgaidat, talán inkább alapozhatnák rájuk. Mint ahogyan Shyriala tette Vaas'Qrugonnal.
- Vaas'Qrugon ? - nézett értetlenkedve. - Nem emlékszem ilyen névre.
- Az egykori mesterem. - kavargatta meg a bogrács tartalmát. - Bár kiváló tanár volt, egyben rémostoba démon is. Rivalizálni kezdett Ishatna úrnővel, így végeztem vele és a helyébe léptem.
- Nem tartottál a megtorlástól ?
- Nemigazán. Levadásztam az erősebbeket, a többi pedig már nem számított. - nézett ki a barlangon kívüli viharba Shina. - De térjünk vissza az kiképzésedre. Mit gondolsz, mire lennél képes vele ?
- Magam sem tudom még, nem igazán gondolkoztam még rajta. - töprengett el. - Meglehetősen gyors, azonban nagy helyet igényel a lendítése. Elég pontosan tudok vele támadni, azonban nincs jelentősebb megállítóereje, mint egy hagyományos fegyvernek.
- Vedd figyelembe azt is, hogy rácsavarhatod ez valaki karjára, lábára, esetleg nyakára. Gondolom nem lennél képes elhajítani egy embert, de...esetleg valami apróbb tárgyat ?
- Valami egészen kicsit...talán. - nézett rá a Jégcseppre. - Még magam sem tudom még. Talán esetleg kitolhatnám a hosszát. Úgy nőne a hatótáv, bár jóval nagyobb, nyílt terepre lenne szükségem a használatához.
- Ez sem rossz ötlet. - kóstolta meg a gulyást Shina, korgó gyomorral. - Viszont előbb együnk, mert éhen halok.
- Teljességgel támogatom az ötletet. - lapogatta meg a hasát Yrsil.
- A holnapi edzésen megnézzük hogy mire vagy képes.


                                                      -----------------------------------------


- Hahó ! - nyomta be óvatosan a lány ajtaját Cara. - Mika, itt vagy ?
Csak az üres szoba felelt. Odabent szép, egyenletes rend uralkodott, az íróasztalon pedig néhány papiros mellett egy apró mécses égett. A tünde belépett a szobába, majd a óvatosan kilesett az ajtón kívülre, mintha csak attól tartott volna, hogy meglátják. Apró macskaléptekkel osont az íróasztalhoz, majd a kezébe véve a mécsest megvilágította a legfelső levelet.

Édes pici lányom !
Sokat gondolok rád, mióta eljöttem hazulról. Tulajdonképpen egyfolytában azon jár az agyam, hogy van-e mit ennetek, vagy hogy melegen öltöztök-e. Rettentőmód hiányzol nekem, az édes kacagásod, a folyamatos piszkálódásoddal együtt. Erre rettentően hideg van, nem győzöm a fát rakni a tűzre. Mindazonáltal nem kell aggódnod értem, melegen öltözöm és én is főzök (az étvágyamat már ismered), így csak még egy kicsit tarts ki, amíg hazaérek. A barátom sokmindenben segít nekem, és ha minden jól alakul akkor a hónap végére végzek is a teendőimmel, és azonnal hazafelé veszem az irányt. Amiatt se aggódj, hogy rosszalkodom, 'még' egy faágat se tettem keresztbe senkinek, kisujjeskü ! Csókoltatom Carát, és kérlek tegyél meg nekem valamit. Az éjjeliszekrényem fiókjának duplalapos alja van, ott pedig egy 760-as járatú Springwater bor van elrejtve. Gyanítom hogy tud a létezéséről, így kérlek rejtsd el valahová máshova.
Szeretlek arany napsugaram
Apa

U.I.: Cara, ezt neked írom, mert tudom hogy szokásod olvasni Mika levelezéseit. Ha hozzáérsz a borhoz, ezúttal tényleg megnyúzlak. Nem csak ígérgetem. Egyébként imádlak drága, tudod hogy nagyon szeretlek <3



- Cöh... - tette vissza a mécsest a helyére, majd macskaléptekkel kiosont az ajtón. Egy pillanatig sem tétovázott azonnal Sil szobája felé vette az irányt. A démon bizonyára rendkívül jó kapcsolatokkal rendelkezhetett, ha egy ilyen ritka borra szert tudott tenni. Még ha meg is nyúzza majd érte, egy korty, vagy inkább kettő erejéig biztosan megcsókolja az üveg nyakát. Szinte hangtalanul osont fel a legfelső emeletre a kőlépcsőket borító szőnyegen, azonban furcsamód nyitva találta a szobaajtót. Meglökve azt feltárult előtte a jól ismert, szinte már külön lakásrésznek is elkönyvelhető helység, amely komor sötétségbe burkolózva, némán várta hogy belépjen.
- Van itt valaki ? - kérdezte, miközben ökölbe szorította a kezét. Betörő ? Könnyen megeshetett. Yrsil szobája rengeteg furcsa tárgyal volt berendezve, tonnányi irománya, rajza, térképe volt, amelyeket mindig is nagy becsben tartott. Sosem kérdezte meg, de mindig is sejtette hogy egyik-másik talán többet érhet mint maga a ház, amelyben laktak. Sok dolog volt azonban, amit nem tudott a démonról, és minnél többet kérdezett, annál kevesebbet árult el magáról.
Belépett, és leemelte az ajtó melletti szekrényről a vázát. Óvatosan lopódzott a dolgozószobát elválasztó függönyhöz, majd résnyire elhúzva bekukkantott. Egy alakot látott az erkélyre nyíló ablakos ajtónál, de még a halovány gyertyafénynél is látható szőke haj túlontúl ismerősnek tűnt.
- Mika, te vagy az drágám ? - szólította meg, miközben előrelépett. - A frászt hozod rám.
- Igen, én... - hallatszott a lány elhaló, szomorú hangja.
- Mi a baj ? - sétált felé, a vázát az íróasztalra téve átkarolta a őt.
- Semmi, csak... - döntötte a fejét a tündének. - ...hiányzik apa.
- Ugyan már, ne lógasd az orrod. - vígasztalta a tünde. - Attól hogy egész nap az ablakban álldogálva lesed hogy hátha felbukkan, még nem fog csak úgy megjelenni.
- Én...tudom. - forgatott meg az ujjai között valamit Mika, majd halkan sóhajtott. - Ettől még ugyanúgy hiányzik. Aggódom érte. Olyan rohanvást sietett el, hogy még az utazótáskáját is itthon hagyta.
- Az ott mi a kezedben ? - zárta a karjaiba a tünde, miközben az állát a lány vállára helyezte.
- Egy karikagyűrű. - emelte maga elé a fényes gyűrűt Mika. - Apa táskájából esett ki, amikor feljöttem elrakodni utána. Fogalmam sincs hogy kié lehet.
- Hát, Silé biztosan nem. - nevetett Cara, mire a lány gyengéden hason könyökölte. - Uh...akkor is nehezen tudnám elképzelni.
- Nem tudom hogy kié lehet. Lehet hogy egy 'nője'... - nyomta meg erőteljesen a szót - ...hagyta itt. De az is lehet hogy egy régi emléke, amit megtartott. Tudod, Apa nekem nem igazán beszél a múltjáról.
- Hát nekem sem. Nézted már hogy mi van beleírva ?
- Beleírva ?
- Néha a karikagyűrűkbe bele szoktak vésni valamit. Nevet, dátumot, esetleg egy mondatot...

- Annyira nem figyeltem.
- Add ide. - vette ki a kezéből a gyűrűt, és az íróasztalon heverő gyertyához sétált. A fénybe tartotta, és alaposan szemügyre vette. - Van benne egy szám...azt hiszem...659. Meg még két szám. Öt és...kettő.
- Év, hónap, nap ?
- Ezek szerint 659, május másodika lenne ? Te jó ég ! Ez nagyon régi... - meredt rá a gyűrűre Cara. - Ez nem lehet az övé, hiszen akkor már legalább százötven lenne, nem ?
- Izé... - vakarta a fejét Mika. - Apa már bőven túl van a kettőszázhúszon...
- Tessék ?! - kiáltott fel Cara döbbenten. A tény teljesen sokkolta. El sem tudta képzelni hogy hogyan élhet valaki olyan sokáig. Teljeséggel lehetetlennek tűnt. Nem, minden bizonnyal csak Mika beszélt félre.
- Mi van még beleírva ? - lépett mellé Mika.
- Mi...hogy...mi ? - dadogott a tünde, teljesen összezavarva.
- Ari...várj csak... - fogta meg a tünde kezében tartott gyűrűt és finoman csavarva rajta a fény felé fordította. - Arisha. Ki lehetett ő ?


_________________
I call on Fox.
Shapeshifter and Trickster, Edge-walker and Messenger.
Help me bend with my surroundings, and adapt to the changing landscapes.
Show me the hidden paths between the Worlds.
Teach me with the ways of Invisibility and Camuflage.
Gift me your keen senses that I might see what is around me, and use it accomplish my goals.
I call on you Fox, to bring magic and discernment into my life.
Lead me at your steady gait to those places where I might do the greatest good.
Let us walk the borders of day and night, and follow the scent of Divine Mischief.
Fox, I call on you.


Hóhajú Yrsil  - Page 2 Fox-icon
Felhasználó profiljának megtekintése

27Hóhajú Yrsil  - Page 2 Empty Re: Hóhajú Yrsil on Csüt. Szept. 21, 2017 6:36 pm

Ciel Eisenschnittel

Ciel Eisenschnittel
Felderítő Kapitány
Felderítő Kapitány
Végeztem a történettel, érdekes kis kikacsintás volt, pláne, hogy kb két történet futott le párhuzamosan Very Happy Írd fel magadnak azt a jóféle kis jutalmat

Felhasználó profiljának megtekintése

28Hóhajú Yrsil  - Page 2 Empty Re: Hóhajú Yrsil on Csüt. Márc. 14, 2019 4:03 pm

Hóhajú Yrsil

Hóhajú Yrsil
Kísértő
Kísértő
Az ébredés a Dornburg toronyban történtek után cseppet sem volt kellemes. Egy pokoli rémálom után megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a vámpírok rideg csarnokai után a Anyám biztonságos menedékébe kerültem. Shyriala otthona mindig is megnyugtató és békés hely volt számomra. Ezt a kőből épült ősrégi épületet valószínűleg még a tündék építhették, akik rejtélyes módon már nyomukat sem hagyták itt, amikor majd kétszáz éve először léptük át a hely küszöbét. A hűvös falak, a könyvektől rogyadozó polcok, a kandalló melegen pattogó tüze, és a mindent betöltő almatea illata a rosszabb napjaimon a világot jelentette nekem. Azonban ahogyan a nappalokat a lányom odaadó törődése és beszélgetéseink végetérhetetlen sora töltötte ki, számomra úgy váltak az éjszakák a rémálmok tengerévé és álmatlan forgolódássá. Valakit...vagy valamit láttam abban a toronyban. Az a lény, amelyet ugyan csak egy szempillantásnyi ideig pillantottam meg, továbbra is velem maradt. Akárhány alkalommal hunytam le a szemem, mindig ott lebegett előttem az a testtelen, anyagtalan sötétség. Még az emléke is elég volt számomra hogy minden procikám megremegjen...
Emlékszem rá, ahogyan ott álltam előtte erőtlenül, védtelenül. Azt tehetett volna velem, amit akart, és még csak a kisujjam sem tudtam volna mozdítani ellene. Látta. Egészen biztos vagyok benne hogy látta bőröm alatt rejtőző hegeket, érezte a dohányfüsstel felitatott vértől bűzlő szagom. Azt hittem meghalok. Hogy eltörölnek. De még az is jobb lett volna, mint ami történt. A nevemen szólított. Én pedig rettegtem tőle.
Az ébredésem után napokon át ütöttem a vasfákat a hátsó kertben. Gyakoroltam, edzettem, erősödtem. Ám bármit is tettem, nem tudtam kiverni a fejemből azt a bizonyos lényt, azt a hatalmas erőt, amely mellett minden eltörpülni látszott. A fájdalom és a fáradság ugyan remek figyelemelterelők voltak, de a problémát nem oldották meg. Ugyan is az mélyen gyökeredzett bennem, odabent, a rettegő szívemben. A félelem mindig is jó barátként, hűséges társként szolgált, aki dübörgő szívveréssel és kapkodó lélegzettel jelezte : Élni akarok. Nem érzem nehéznek vagy szégyellnivalónak bevallani, én mindig is féltem, félem és félni is fogom a halált. Még ennyi év elteltével is megrémít az elmúlás gondolata. A pillanat, amikor a lélek kiszakad a földi porhüvelyéből, és Isten színe elé kerül, hogy megítéltessék...vajon akad-e irgalom számomra ?
Ugyan ez a félelem volt az, ami oly mélyen beleivódott a csontjaimba, majd sarkalt sok olyan tettre és döntésre amelyet nem kívántam meghozni. Hosszú életet éltem, hosszabbat, mint amennyit bárki kívánna magának. Egy démon számára az élet azonban küzdelem, napról napra húzódó kegyetlen játék. Ölsz, vagy téged ölnek meg. Nagyon sokáig ezt tartottam az életem egyetlen, alapvető törvényének. Ölni ugyanis könnyebb, mint élni hagyni. Sosem kértem könyörületet, és sosem kegyelmeztek, de én sem voltam irgalmas senkihez, akit az utamba sodort az élet. Évtizedeken, ha nem évszázadokon át hajszoltak az egyház kutyái. Levágták a társaimat, máglyán égették, börtönökben kínozták őket. Én pedig minden alkalommal viszonoztam ezt a ’kedves’ bánásmódot, amikor csak esélyem adódott rá. Tudtam, a szívem mélyén éreztem, hogy az életben maradásom reszketeg vágya lassan bekebelez. Bármerre vetettem a tekintetem, a világon farkastörvényekkel uralkodó ember nézett vissza rám. Nem akartam a farkassá válni, de nem akartam báránnyá válni sem. Így lettem rókává, furfangos ördöggé, megtévesztő csínytevővé, bárányok kerítésen kívül őgyelgő megrontó kéjvággyá. Nem mintha nem akartam volna más lenni, én keményen próbálkoztam, tényleg. Együtt éltem az emberekkel, láttam őket megszületni, felcseperedni. Tanítottam őket a legjobb tudásom szerint, mókás történetekkel nevettem, vígan boroztam és örömmel daloltam velük. Megtanultam a szeretet erejét, együttérzés hatalmát, örültem mások boldogságának, igyekeztem önzetlen lenni, segíteni, kitartani jóban, rosszban...de ahogy a bor nem válik vízzé, egy démon sem válhat emberré. Az emberek felnőttek, párt választottak maguknak, gyermeket nemzettek, családot alapítottak...majd ahogyan az idő telt, megöregedtek, a fiatal kölykökből csoszogó, gyenge vénemberekké váltak. Látni azokat a gyermekeket ráncos, fogatlan, erőtlen öregemberekké válni leírhatatlan érzés volt. Én sosem éreztem az idő múlását, hiszen a testem nem kezdte ki a kor, a karjaim nem gyengültek el, az arcomba nem véstek apró árkokat a ráncok, s a hajam nem öltözött ezüstszürke színekbe. Ők részesei voltak az élet körforgásának, ahogyan megszülettek, úgy meg is haltak. Hátrahagytak engem, a kortalan élőholtat, hogy útjuk végén átadják a stafétát a gyermekeik számára, s örök nyugalomba szenderüljenek a földben. Én pedig láttam felnőni a gyermekeiket, családot alapítani, gyermeket nemzeni, majd őket megpihenni a Termető ölében. A körforgás folytatódott, újra és újra, egészen addig, amíg a gyermekek ártatlan arca már nem fakasztott mosolyra, hanem mardosó, keserű mételyként marcagoló bánatot ébresztett bennem. Nem tudtam együtt élni velük többé.
Elzárkóztam az emberektől és az érzéseiktől, és a tekintetem a legnagyobb ellenségem felé fordítottam. A saját gyengeségem felé. Keményen küzdöttem, fejlődtem, és edzettem, hogy elérjem az erőt, az egyetlen dolgot, amelyre mindig is számíthattam. Nők és férfiak váltak a játékszereimmél, fonálon táncoló babákká, akik sokszor a családjukat, barátaikat, életüket adták értem...de nekem még sem számítottak egy fikarcnyit sem. A sötét szívemben nem volt hely a számukra. Kétségbeesetten kapszkodtam a saját erőmbe, amikor szent lovagok szorítottak sarokba egy sikátorban, és csak a saját túlélésem tartottam fontosnak mikor démonvadászok rohantak le a sötét erdőben. Nehéz megmondani, hogy hogyan voltam képes túlélni mindezt. Talán a tapasztaltabb voltam mint ők. Talán csak szerencsés voltam. Talán a félelmem és az élni akarásom adott elegendő erőt ahhoz, hogy lássam a felkelő nap fényét.
Azonban, még ha túl is éltem, a csatáim mély hegeket hagytak rajtam, amelyeket sosem tudtam eltüntetni teljesen. A jelenlétük mindig is emlékeztetett a hibáimra, amelyek akár az életembe is kerülhettek volna. Shyrialát szolgálva a legveszélyesebb feladatokat kaptam, aki olyan tetteket várt el tőlem, amelyek mindig is meghaladták az erőmet. Rámutatott arra, hogy még mindig eltörpülök mások mellett. Erőszakosan sarkalt arra hogy még nagyobb magasságokba szárnyaljak.
Rengeteg kínt és halált láttam életem során. Évtizedekig éltem félelemben a másnaptól, attól a pillanattól, amikor elér a vég...de ez mégsem történt meg. Így váltam Első herceggé, Shyriala legfőbb szolgájává. Bizalom helyett félelemmel vegyes tiszteletet tápláltam a bajtársaim szívébe, hogy végül összezúzva a maradék emberségüket, a saját bukásukba hajszoljam őket. Néha az ellenségeimmel küzdöttem, néha a saját barátaimmal, néha pedig meg sem tudtam különböztetni a kettőt. Shyriala nevében sokakat megöltem akik megérdemelték...és sokakat akik nem. Közel másfél évszázadon át szolgáltam hűséggel a Fekete Rózsa úrnőjét, egyetlen kívánságomért cserébe, amely sosem teljesült. Az erő, amelyre annyira vágytam, végül nem hozott számomra mást, csak kínzó magányt, és mardosó bűnbánatot. Ezerszer és tízezerszer bántam meg a tettem, de még sem voltam képes meg nem történtté tenni. Ahogyan emberként, úgy démonként sem tudtam elmenekülni a magára hagyatottság érzése elől, és a világ összes nője vagy férfija sem tudta csillapítani az engem körülölelő magány kínzó csendjét. Ridegen, jeges szívvel tekintettem a jövőbe és még csak remény sem élt már bennem arra, hogy valaha bármi is meg fog változni. Sosem gondoltam volna, hogy annyi évtizeddel később, egy annyira jelentéktelen helyen találkozom majd azzal a lénnyel, aki megváltoztatja az életem...
Emlékszem arra a pillanatra, amikor először emeltem a karomba. Ahogyan ott álltam a lángoló épületek között, tetőtől talpig embertársai vére által borítva az a csepp kis emberpalánta rám mosolygott. Nem tudom leírni az érzést, sosem fogom tudni. Ahogyan megragadta az arcomból előrehulló hajtincsem, és megrángatta, a gügyögő kuncogása megtöltötte a szívemet valami fájdalmas, mégis meleg és kellemes érzéssel. Nem ítélkezett felettem, nem gyűlölt vagy vetett meg, csak örült nekem azzal az ártatlan pirosodó arcával. Én pedig újra hinni kezdtem.
Úgy hiszem, hogy aznap valami megtört bennem. Úgy éreztem, meg kell védenem ezt a csodát, ezt az apró tüneményt. Démonként sosem lehetett gyermekem, az élet ezen csodáját sosem érezhettem magaménak. Így visszatekintve nehéz megmondani, hogy a hirtelen feléledő emberré válni akarásom, vagy az egyedüllét előli menekvés motivált-e arra, hogy magamhoz vegyem a kisdedet. Csak azt tudom hogy megtettem, és ezen döntésem volt talán az egész életemben az egyetlen, amelyre még sosem vetült a megbánás árnyéka. Azonban jól ismertem önmagam. Sosem lettem volna képes felnevelni egy gyermeket, túlságosan felemésztett a múltam feletti gyötrődésem. Felejtenem kellett és változnom, egy olyan ’emberré’, aki képes lehetett felnevelni egy gyermeket. Az egyetlen személyhez fordultam, aki képes lehetett segíteni rajtam. Shyrialához, az egykori mesteremhez.
Így született meg az a bolondos hangulatú, harsány hangú vándorbárd, aki feltűnési viszketegségével és komolytalanságával kellő játszótárs, vigyázó tekintetével, remek főztjével, és odaadó gondoskodásával pedig megfelelő apa lehetett egy felnövő gyermeknek. Sigfried Schneehaar, avagy Hóhajú Yrsil. A két lábon járó hazugság. Az átokfajzat, aki azzal próbálja jóvátenni a bűneit, hogy az élet egy parányi, apró csodáját őrizze és vigyázza. Az életemet tettem fel rá, hogy gondoskodom róla, és megadok neki mindent, amire vágyik. Több mint két évtized óta tartom magam ehhez az ígérethez. Azonban egyetlen kérdés még mindig itt motoszkál a fejemben, egy kaparászó gondolat, amelyet hiába próbálok elnyomni, képtelenség megszabadulni tőle. Vajon jól tettem amit tettem ? Ha azt mondom, helyesen cselekedtem, akkor...mégis, miért érzem magam ennyire üresnek ?


Yrsil izzadtan riadt fel az álmából. A kezei remegtek, a feje szédült, a gyomra pedig vissza akarta küldeni azt a kevéske vacsorát, amit lefekvés előtt elfogyasztott. Még mindig azzal a szörnyűséggel álmodott. Annak ellenére hogy majdnem egy hét telt el azóta a nap óta, a rémálmok változatlanul ugyanannyira nyomasztóak voltak. Lecsúszott az ágya mellé, és az összefont karjaira támasztotta a homlokát. Talán edzenie kéne még egy kicsit.
- Igen, ez lesz a legjobb. – mormogta magának, majd erőt vett magán hogy útnak induljon. A szobájából kimenet felkapott egy törölközőt, hogy letörölgesse a gyöngyöző homlokát, és hangtalanul átvágott a házon, hogy a hátsó kertben felhúzott edőzterep felé vegye az irányt. Ahogyan kiballagott a ház hátsó ajtaján, szinte azonnal megpillantotta az erdő szélén meredező edzőbábukat. Ezeket a vasfából készült emberszerű alakokat még évtizedekkel ezelőtt hozta ide Shina, hogy egy edzőterem részei legyenek, azonban miután északra költözött, ez sosem készült el. Most azonban meglehetősen kapóra jöttek, hiszen a rémálmok utáni zaklatottságát könnyen leverhette ezeken a néma, mozdulatlan bábokon. Küzdőállást vett fel, majd egy nyitott tenyeres jobb egyenessel indított. A gyakorlat teszi a mestert, gondolta. Ütött, rúgott, újra ütött. Felhasznált mindent, amire emlékezett. Figyelt a testtartására, kihasználta a hosszú karjait, és miközben a hajlatokat és nyakra vitt be ütéseket. Szem előtt tartotta a légzését, és kellően gazdálkodott a állóképességével, hogy ne fulladjon agyatlan csépelésbe az éjszakai tréning. Órákon át edzett, amikorra azon kapta magát, hogy teljes egészében csurgott róla a víz. Szinte észre sem vette, ahogyan a kézfejei felrepedtek, a meleg vére pedig lassan szétfolyt az egész alkarján. Egy kis pihenőt engedélyezve magának helyet foglalt a bábu melletti farönkön, és a törölközőjével letörölte a homlokát.
- Rémálmok ? – hallott egy hangot maga mögül alig hallhatóan, de ennek ellenére teljesen tisztán érthetően. Ahogyan megfordult egy teljesen feketébe öltözött nőt látott kilebegni a ház hátsó ajtaján, kezében tartva valamit, amit az éjszaka sötétje és a távolság miatt nem tudott azonosítani. Shyriala elegáns fekete ruházata olyan sötét volt, hogy Yrsil alig tudta megkülönböztetni őt az éjszaka árnyékaitól. Hacsak az övéhez hasonló, hófehér haja ne tűnt volna ki úgy a holdfényben, még csak meg se lett volna képes látni őt. Ahogyan közeledett felé, a kezében egy flaska és egy rongy körvonalazódott, és lassan megcsapta az orrát az tiszta alkohol illata.
- Aha. – válaszolt kurtán. – Felébresztettelek ? – kérdezte miközben a vértől maszatos kezét jobb híján a derekába törölte.
- Nem. – szólalt meg halkan, miközben leereszkedett mellé, és az ölébe húzta a férfi kezét. – De örülnék neki, ha megmagyaráznád hogy mit kerestél abban a toronyban. – öntött egy kis alkoholt a rongyra, és elkezdte tisztogatni a sebét.
- A démonkirály kért fel, hogy képviseljem a démonokat a Dornburgokkal folytatott tárgyalások során. Szemlátomást Őfelsége nem...
- Neked ő nem Őfelsége. – szólalt meg fagyosan a nő.
- Bocsánat.
- Megtiltom hogy még egyszer a közelébe menj. – folytatta a nő – Ha mégis, megöllek.
- A történtek után valószínűleg még annyira sem fog méltatni hogy a cipőjét pucoljam.
- Remélem is. – folytatta a tisztogatást – Valami aggaszt.
– Amikor ott voltam fent, a toronyban. – kezdett bele habozva a démon. Nem tudta hogyan mondja el, sőt azt sem igazán hogy miről beszél. - Láttam...láttam valamit. Nem tudom hogyan lehetne leírni, de volt ott valami. Valami sötét, valami gonosz.
- Láttad a mélységit. – válaszolta tömören a nő, a meglepetés minden jelen nélkül.
- Sosem láttam még efféle lényt. Dermesztően félelmetes volt. – remegett bele a férfi. – Találkoztam már nekromantákkal, kultistákkal, trollokkal és óriásokkal is, de ez...ez valami egészen más volt. A hideg ráz még a gondolatától is.
- Egy bukott angyal. – fejezte be a tevékenykedést a nő. – Másik kéz.
- Egy micsoda ? – nyújtotta oda a kezét.
- Egy bukott angyal. Egy mélységlakó.
- Hallottam már róluk történetekben, de sosem hittem el hogy tényleg léteznek. – töprengett el. Azok a történetek mindig is túlzó meséknek tűntek számára. – Miért nem beszéltél róluk sohasem ?
- Nem éreztem szükségét.
- Miért nem ?
- Mert... – állt meg a nő, és a férfi szemébe nézett. - ...nincs értelme. Egy Mélységi a leghatalmasabb lény ezen a földön. Erősebb mint bármi, vagy bárki ezen a földön.
- Erősebb még nálad is ? – kérdezte kis kétkedéssel a hangjában.
- Még nálam is. – hangzott a válasz, amelybe a férfi önkéntelenül is beleremegett. – Nézd, Ilior. Ezekkel a lényekkel törődni csupán felesleges időpazarlás. Ha bármit is tudtam volna kezdeni velük, nem gondolod hogy már réges régen elpusztítottam volna őket ?
Ezek után mindketten némán hallgattak. Shyriala csendben tisztogatta Yrsil sebeit, mialatt a férfi csendesen bámult az éjszakai ég csillagait. A mezőn ciripelni kezdtek a tücskök, míg a távolból éjszakai madarak alig hallható csiripelését hozta a szél. A nő lassan befejezte a sebek tisztogatását.
- Mihez akarsz kezdeni ezután ?
- Eichenschildbe már nem mehetek vissza. – töprengett – Talán utazunk egyet. Mika mindig is látni akarta Elathát.
- Nem az érdekelt hogy merre akartok menni. TE mihez akarsz kezdeni ?
- Fogalmam sincs. – válaszolta őszintén. – Nincs olyan hely, amelyet igazán otthonomnak érzek, és ne vedd rossz néven, de nem mászhatok vissza hozzád minden alkalommal fülem farkam behúzva.
- Hmm. – gondolkodott el Shyriala – Ezen talán segíthetek. Kövess.


_________________
I call on Fox.
Shapeshifter and Trickster, Edge-walker and Messenger.
Help me bend with my surroundings, and adapt to the changing landscapes.
Show me the hidden paths between the Worlds.
Teach me with the ways of Invisibility and Camuflage.
Gift me your keen senses that I might see what is around me, and use it accomplish my goals.
I call on you Fox, to bring magic and discernment into my life.
Lead me at your steady gait to those places where I might do the greatest good.
Let us walk the borders of day and night, and follow the scent of Divine Mischief.
Fox, I call on you.


Hóhajú Yrsil  - Page 2 Fox-icon
Felhasználó profiljának megtekintése

29Hóhajú Yrsil  - Page 2 Empty Re: Hóhajú Yrsil on Pént. Márc. 15, 2019 10:17 am

Halihó!

Nos, összességében egy érzékletes összefoglalást láthattunk az Egregoros okozta PTSD-ről (kiírnám teljesen, de nem tudom, hol kell elválasztani, úgyhogy jó lesz így), valamint egy nagy adag visszatekintést Sil korábbi életére és főleg bűneire, bűnbánatára. Láthattuk, ami nekem kifejezetten tetszett, azt, ahogy nézi az emberek felnövését-öregedését, miközben ő mindig fiatal és szép marad és ráadásul öregségén kívül a bűnei sem látszanak rajta (hmm, kicsit Dorian Gray, don't you think?)
Van viszont pár megjegyzés, ami szükséges ahhoz, hogy reális legyen a dolog.
" Ahogyan emberként, úgy démonként sem tudtam elmenekülni a magára hagyatottság érzése elől, " - Ugyebár démonként kicsit sem emlékezhetsz az emberi létedre - konkrétan semennyire -, így hacsak nem feljegyzésekből vagy naplókból, vagy valakinek az elmondásaiból táplálkozol, akkor fogalmad se lehet róla, milyen voltál emberként.
Elatha pedig, mint már szóltam külön, a tünde frakcióküldi után Anwnnba kerül sajnálatos módon, így amennyiben az előtt játszódik az élmény, elmehettek oda, utána viszont már nem igazán.
A felütés viszont kellemes. Reméljük, érkezik folytatás és kiteljesedhetsz a karival. A kérés viszont még mindig fennáll, hogy ha lehet, akkor konkrétan írd le, légy szíves, hogy mi és hogy történt, mert ami nagyon régi időkre vezet vissza, azt nem tudhatjuk, ha csak a te fejedben van meg. Very Happy

(Ui.: Köszönöm Lory segítségét az ügyben Very Happy)

Ezzel együtt jár a 100 tp, valamint az 1000 váltó.

Felhasználó profiljának megtekintése

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére  Üzenet [2 / 2 oldal]

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.