- Délen sokkal laktatóbbak a halak - próbálkozik még, ám érezhetően kezd kifogyni az érvekből. Megannyi lehetőséget felvetett már, kezdve a falusiak jólététől a vadászok okozta fenyegetettségen át a rossz környezeti viszonyokig minden előkerült, mégsem sikerült meggyőznie a vén kecskét. Lassan már ott tart, hogy feladja, és nem érdekli, mennyi jutalom jár érte, annak ellenére is, hogy a pénz bizony pénz; ha nem megy, nem megy, nincs értelme erőltetni, és ez sajnos ilyen.
Képtelenség ezt a csökönyös vénséget bármire is rávenni, pláne, ha a kedves és aranyos medvéiről van szó. A levadászásukkal sajnálatos módon nem fenyegetőzhet, elvégre könnyedén széttéphetnék ezek a bestiák az ide merészkedőket, arról nem is beszélve, hogy Voiléval egy-kettővel még elbánnának, ezzel a mennyiséggel még ők sem tudnának mit kezdeni. Túl sokan vannak ahhoz, és elképzelhető, hogy a férfinak is van még pár elrejtett trükkje a tarsolyában. Hol van ilyenkor Alexander Deetz? Komolyan elhívja erre a nyomorult helyre, valamint szól neki, hogy még pár vadásztársát is értesítse a hatalmas kapásról, aztán jól profitálhatnának belőle. Ennyi kijár azért, hogy megtanította, hogyan bánjon a madarakkal, valamint hogy megkaphatta Voilét.
Tényleg, talán meg kéne látogatni valamikor…
Ha olyan körülmények közt lenne, még el is mosolyodna a gondolatra, de jelenleg nem teheti.
- Több is van, és ott szívesebben is látják az ehhez hasonlatos különleges társaságot - utal a bundás szörnyetegekre. - Még az ottani gyerekeknek is megmutathatná, miféle csodálatos bestiák ezek - jelenik meg egy kényszeres mosoly arcán, magában meg gunyorosan hozzáteszi, hogy táncoltathatná is őket láncon tartva, hadd szórakoztassa ezzel az a szerencsétlen emberi népséget.
- Mint mondtam, a nem, az bizony nem - válaszol az idős már-már ingerülten az elhúzódó győzködéstől sokadszorra, változatlanul elutasítva a lehetőséget. Egyszerűen sajnálja. Sajnálja, hogy nem ment bele, és hogy így nem juthat hozzá ahhoz a váltóhoz, amit ígértek ezért, de hát… Ennyit erről. Nem maradt más hátra, mint elmenni innen, itthagyni azt a csinos összeget, és keresni valami mást, amiből a napi betevőjét előkaparhatja.
Mielőtt még bármit is tehetne, egy pillanat töredéke alatt kerülnek fehér hajtincsek és egy furcsán ismerős arc fölülről látóterébe, vigyora is a szokott módon széles. Váratlanul éri mindez, így meglepetten és ijedten hátrál, viszont nekiütközik a hirtelen felbukkant Yrsilnek, mire összerezzen. Válla fölött óvatosan, ösztönösen hátrapillant, de a széles mellkason kívül nem talál semmi mást maga mögött - csapdába csalta.
- Igazán makacs az új párod... - mondja hatalmas jókedvvel, hangsúlyozva az utolsó szót, érezhetővé téve ezzel a piszkálódást. Jellemző. Közben, míg a férfi fölé hajol, az ezüstös tincsek előrecsúsznak, és ha nem lenne rajta egy köteg ruha, még meg is érezné azok cirógatását vállain, nyakán és fején, így azonban csak a éles kontraszt marad, melyet piszkos öltözékének feketéje és a másik hajának fényes tisztasága ad.
Két karjával belekezd egy átkarolásba, ám csak egy furcsa félölelés lesz belőle – ez ellen nem is ellenkezik, hiszen nem is nagyon tudna jelen helyzetben. Épp eléggé sarokba szorult ahhoz, hogy erre képtelennek bizonyuljon, így jobbnak látja, ha úgy viselkedik, mint egy duzzogós kislány, aki sértetten álldogál ott, tűrve minden őt ért külső hatást.
- Párom...? - morogja fanyarul inkább csak magának, közbeszúrva a szót.
Yrsil némileg eltávolodik, szórakozottan megemeli karjait, majd jobbjával arca jobb felét eltakaró hosszú fürtöket tűri füle mögé, baljával pedig az Aliciára omló hajzuhatagot söpri le.
- ...pedig én azt hittem, hogy van esélyem, de az öregúr szakálla valóban egyedülállóan szépséges.
Ennél a megjegyzésnél kis híján felnevet; kénytelen hirtelen szája elé kapni a kezét, és pillanatokra elfordulni, mire visszanyeri megszokott közönyös vonásait, a vén kecske meg csak rosszallón összevonja dús szemöldökét. Bizonyára még szúrós szemekkel méricskéli a démont is, tekintve, hogy igencsak érdekes sértéssel mutatkozott be nála, na meg… Az is zavarhatja, hogy egy újabb valaki került a színe elé, aki nem épp kívánatos személynek minősül. Tényleg, vajon ő is azért jött, hogy meggyőzze a vénséget a távozást illetően?
- Hát, nézd el nekem, érted nem fogok szakállat növeszteni – kér elnézést, bár nem mintha szükség lenne rá. Szakáll? Minek az?
A démon lehajol egy kissé, hogy a nővel egyező magasságban legyen, a nekromanta közben csak legyint egyet, reagálva a bocsánatkérésre.
- Van ötleted hogy mihez kezdjünk vele? - kérdezi, miközben megpiszkálja a sötételf haját, mire a nekromanta kissé elhúzza a száját.
- Szükségtelen, nem mintha fontos kiegészítőnek találnám a szakállat. – Itt tart egy kis szünetet. - Hogy mit kezdjünk vele... ez már a fogósabb kérdés - mondja halkabban. - Valahogy próbáltam hatni rá, de nem vagyok a meggyőzés mestere. Erre szerintem te is rájöhettél - vonja meg lemondón a vállát. A férfi végül mosolyogva ellibben mellőle, hogy az öreg mellé telepedjen egy kivágott fatörzsre, majd kezét nyújtja barátságosan a bemutatkozás szándékával.
- Yrsil vagyok, és fontos hírrel jöttem Őszakállának... - mosolyog rá, Aliciának pedig ismét kedve lenne jót kacarászni ezen, de ismételten elfojtja több-kevesebb sikerrel. Szája elé emelt keze alól mondjuk így is bőven kilátszódik a széles vigyor, amelyet a megszólítás okoz. A vénember viszont nemhogy bemutatkozna vagy kezet fogna, helyette úgy meglendíti a kezét, hogy Yrsil kénytelen kitérni előle, mielőtt egy csúnya pofonnak lenne nagygazdája. Éppen csak kihajol előle, ám ez sem egy sikeres művelet eleinte: hanyattbukik a fatörzs mögé.
A tünde érdeklődve vizsgálódik, kíváncsi, hogy mégis hová lett ilyen hirtelen egy ekkora test, ám, mint pillanatokon belül kiderül, visszaváltozott rókává. A fatörzs szélén bukkan elő, a vénségtől pár méter távolságban. Még a végén nyakon csípné, mi?
- Nem vagyok kíváncsi... - kezdené az öregember, mikor a démon ismét magára ölti állati alakját. Nagyokat pislogva vizsgálgatja, és bár korábban is észrevette az átváltozást, egészen idáig képtelen volt feldolgozni a látottakat. Bizonyára ez most sincs másképp.
Végül köhint párat, eloszlatva saját zavarát és a helyzet kínosságát egyaránt.
- Szóval nem vagyok kíváncsi semmire. Épp elegen jöttek már hozzám, hogy menjek innen a medvéimmel együtt. Egyik-másik még azzal is megfenyegetett, hogy lelöveti a drágaságaimat! - háborodik fel. Nos, ezért is örül annak, hogy nem hozta fel ezt az eshetőséget, márpedig nem állt attól messze. Hócipője tele lehet már mindezzel, és a nekromanta pontosan ezt akarta kihasználni, csak hát… Sikertelenül. Nem hatották meg a szakállas úriembert a szavai.
- De azért mégis... Gondolja át a lehetőséget. Ott biztosan nem szólnának azért, ha letelepedne, itt pedig bármikor elfajulhat – tesz még egy utolsó próbát, bár ez már az utolsót követő utolsó utáni volt. Itt lenne az ideje lezárni a témát, sarkon fordulni, majd keresni valami olyat, aminél eredményre is jut.
Yrsil mozgásba lendül, eltűnik a szemek elől, és csupán karmai kaparászása hallatszik odabentről, ahogyan átmászik az üregen.
~ Hé medvebarát, láttál már sárkányt ? ~
Ennek említésénél sem Alicia, sem a vénember nem tudják, miről is van szó. Sárkányt ő ugyan nem látott, élőt legalábbis, mesés könyvekben találkozott velük csupán, így felvont szemöldökkel vizsgálgatja a rókabőrbe bújt démont, aki kimászik a túlsó oldalon, visszaváltozik, majd előveszi pipáját, amelyet tömködni kezd. Mintha ekkor foganna meg benne egy halvány gondolat, mi is lehet a háttérben, ezért szemét behunyva masszírozza a rágyújtásig halántékát, enyhén fejcsóválva. A lemondó kérdés szinte lerí arcáról: Yrsil, már megint mit tettél? Mert egyértelmű, hogy valami olyan történt, amiről ő nem tud, de igencsak fontos szerepe van ebben.
- Miféle sárkányt? - kérdezi a maga öreges, mély hangján, és mintha csak Alicia gondolataiban olvasna. Pontosan efelől akart érdeklődni, csupán némán, mindössze a szemkontaktus felvételével.
Társa lehajtja fejét, hagyva, hogy néhány hajfürt arcába hulljon, mindemellé még megenged magának egy öntelt és vészjósló vigyort. Gyanús, roppant gyanús, ugyanakkor kifejezetten tetszetős ez az ábrázat, ugyanis vagy van valami tényleges terve, amivel megfoghatja a csökönyös szamarat, vagy az egész egy akkora blöff, amire még a vénember is ráharap.
Rágyújt, majd a kifújt füstöt egy szívvé formálja, amelyet egy csók kíséretében a sötételf felé irányít. A nekromanta pont ekkor fordul vissza, válaszul csak karba teszi a kezét, és szórakozott szemforgatással, finom mosollyal díjazza a nem épp mindennapi mutatványt. Egy apró biccentéssel jelzi társának, hogy ideje lesz cselekedni is, ha már van egy terve – nem kifejezetten szeretné a kelleténél tovább húzni egy medvékkel teli területen az időt. Lenne még dolga, a semmiért meg nem szívesen maradna.
A férfi mélyet beleszív, hatalmas nyugalommal újonnan letelepszik a fatörzs szélére. Jobb lábát felhúzza, erre rátámasztja a karját is, aztán a kifújt füstből egy női arcot formáz, melynek telt, szigorú tekintete, göndör haja egészen látványosan kirajzolódik. Nos, hogy ilyenre is képes, eddig nem tudta, és bár igyekszik leplezni, talán érzékelhető, hogy így is némileg nagyobbra nyíltak szemei.
- Tudod, ilyesfélére gondoltam - felel az öreget figyelve, akinek arcizmai jól láthatóan megrándulnak, akárcsak kezében tartott botja is keze egy-egy rángásától. Nagyon úgy tűnik, Yrsil, aki mellesleg felkacag mindennek láttán, eltalálta a vénség gyenge pontját, és ugyan ez is már-már egyfajta szokásnak minősül az esetében, a nekromanta mégis nagy örömmel fogadja, hogy valamivel megfoghatták ezt az öszvért. Szemének csillanásából, ahogy a démonra néz, könnyedén ki lehet olvasni a kérdést: csak nem egy jó éjszakája volt a hölgyeménnyel?
Tekintetét végül visszafordítja az öregemberre.
- Csak nem egy kedves rokon? - érdeklődik, igyekezve elnyomni a fölényből adódó mindennemű maró gúnyt és magabiztosságot. A vénember némileg visszahúzódóvá válik, feláll, és szigorúan néz, és mintha valamiféle elégedetlenséget vélne felfedezni vonásaiban, de lehet, ezt már csak ő képzeli hozzá.
- Engedd meg, hogy bemutassam Őszakállsága nejét, Othilliát - fordítja a nő felé az arcot, aztán hagyja elveszni a semmiben.
- Igazán... Bájos teremtés - jegyzi meg, megpróbálva egy őszinte mosolyt csalni arcára, de társa valószínűleg érzi, hogy nincs mögötte semmi őszinteség – ez csupán egy kelletlen színjáték, amit folytat, miközben tűnődik, miben is sántikál a férfi. Valószínűleg most egy csábdémoni húzásra kéne gondolnia, szóval ismételten csak rosszallón csóválja a fejét. Nem kívánja elrontani a szórakozást, amelyet Yrsil magának teremtett, na meg hogy őszinte legyen, abban sem bizos, jó-e egyáltalán az elképzelése. Mindenesetre vár addig, amíg szükséges, és csak akkor avatkozik közbe, ha kell.
Kacsint egyet a nekromantára, mint néhány korábbi kalandjuknál is tette, majd közelebb lépdel hozzá. Alicia ajkai egy félmosolyra húzódnak, és míg a démon megteszi azt a rövid távot, a nő lopva pillant az öregre, aki maga elé mered, nem is reagálva a névre, ezzel egyértelműsítve, hogy minden a helyén van, legalábbis… Reméli, hogy nem lesz semmiféle kirohanása, ami halálukat eredményezné.
Ami azt illeti, nagyot tévedett. Először csak a meglehetősen vészjósló morgásra figyel fel, és ahogy a hang irányába fordul, a feléjük közelítő hatalmas medvét lehetetlen nem észrevenni. Összepréselt ajkakkal hátrál, így akaratlanul is bekerülve Yrsil bal karja mögé, míg jobbról suttogásra figyel fel.
- Csak nyugi, megoldom. Bízz az öreg Silben - mondja halkan, de továbbra sem engedi el a tündét, aki némi hezitálás után beleegyezőn bólint egyet. Jobb várakozni, hiszen még nem veszett helyzet ez, ugye? Még túlélhetik, ugye? Csak egy nyavalyás medve közelít feléjük, semmi több, ezt még könnyedén túlélhetik. Majd… Legfeljebb megidéz pár lényt, ami amúgy a legrosszabb lépés lenne most, de az jelenleg teljesen lényegtelen.
- Hol láttad? - érdeklődik az öreg, közben a közeli erdő ösvényét figyeli. A medve egyre közelebb és közelebb kerül, Alicia egyre feszültebb és feszültebb, szinte már érzi, ahogy egyik ideg pattan el a másik után, annak ellenére is, hogy a megszelídített bestia nem tesz semmiféle támadó mozdulatot. Egyszerűen már a megjelenése baljós és félelmetes, amitől ösztönösen védekezne néhány idézett élőholttal, azonban… Nem teheti, már csak azért sem, mert akkor az összes bundást rájuk uszítaná a csökönyös vénember.
A pipából felszálló füst a nő arca mellett halad el, a finom, enyhén édes illat szétterjed a levegőben. Apró alakok jelennek meg, melyek táncolnak, végül pillangókká válva tűnnek el a levegőben – gyönyörű és szórakoztató, ugyanakkor ilyen helyzetben meglehetősen különös, valamint furcsamód nyugtató is. Részben mintha ez jelezné Yrsil békés állapotát, ami lassan átterjed Aliciára is.
- Mit is tervezel tulajdonképpen? – kérdez rá halkan, figyelve a füstjátékot. - Nem szívesen rontanám el a mulatságot.
Még pár percig eltart ez a különleges színjáték, majd az öregember is megszólal, ám nem hozzájuk; egy számára érthetetlen nyelven duruzsol, talán éppen ahhoz a medvéhez, ami finom ebédnek nézte őket egy darabig. Az állat kelletlenül elcammog, vissza társaihoz, az öreg pedig feléjük tekint, majd nagy sóhajtást ereszt el mind a sötét tünde, mind a csökönyös szamár, aki aztán tenyerébe hajtja a fejét.
- A tervem? – libben át a nő baljára, aztán jobbjával megfogja a fejét, hogy oldalra fordítsa, ezáltal, rálátást nyerve arra az ösvényre, ami az erdőből fut feléjük. Egy pillanatra újfent előkerülnek a hisztis vonások, de ezeket hamar leváltja a meglepettség, ahogy egy derékban széles, arcban pirospozsgás és igencsak erősnek tűnő, közeledő nőszemélyre figyel fel, de úgy tesz minden lépést, mint egy hatalmas pusztításra készülő vihar. Ez bizony a korábban megalkotott asszony.
- Ot...Ot...Othi... - hebegi az idős, akinek eddigi határozott fellépését gyakorlatilag elfújta a szél, amin, hogy őszinte legyen, nem kifejezetten csodálkozik. Roppant nehéz lehet kezelni a feleséget, már a kisugárzását tekintve is, így részben nem is meglepő, hogy errefelé garázdálkodott a ház ura, kicsit megszabadulva a hárpiától.
- Te...te...te... - zihálja kifulladva. Egyértelmű, hogy nem sétált, és egészen idáig a féktelen harag vezérelhette - legalábbis az a csúf grimasz erről árulkodik.
- Te szemét, utolsó, senkiházi... – kezd el szitkozódni, ám ahogy megpillantja az ezüsthajút, meglepetten figyeli őt. - Ohh, szia, mosogatófiú! – nyögi még félig megdöbbenve, de hamarosan visszatér urának szidalmazásához, valamint mélységes fájdalmának és csalódottságának kitombolásához. A tünde eddig bírta féken tartani magát, a mosogatófiú megszólításra egyszerűen nem lehet nem reagálni – nem sok híja van most se annak, hogy kirobbanjon belőle a nevetés. Hátat is fordít, hogy a lehető legkevésbé feltűnőbb módon, elfojtva kuncogjon, viszont ez sem tart sokáig: pillanatokon belül kapják fel a magasba, mire riadtan kapaszkodik meg abban, amiben legelőször tud: az ezüstös hajzuhatagba. Megérezve a selymes tapintást, azonnal el is kapja kezét, és nagyobbra nyílt szemekkel figyeli, hogyan is reagál a másik.
- Azt hiszem, ezért nem állapodtam meg... – jegyzi meg, mire csak megszeppenve válaszol:
- B-Bocsánat!
Kezdőlap
Keresés
Regisztráció
Belépés
