[Magánjáték] Váratlan találkozás

- Az ott egy falu?
- Annak kell lennie...
- Hála a jó... - sóhajtja Mina, megkönnyebbülve, ám már teljességgel fáradtan ahhoz, hogy be is fejezze a gondolatmenetet, majd félrehajtva egy utolsó akácágat, egy-két karcolást ejtve alabástrom bőrén, kilép a tüskés bokrokkal és túlzottan ragaszkodó aljnövényzettel túlságosan is átszőtt bozótos területről egy ösvénynek látszó valamire, ami esélyesen elvezet az általuk távolban kiszúrt, civilizált környéknek vélt háztömeghez.
Ahogy közelebb érnek, meg is bizonyosodnak róla, hogy itt bizony laknak. Nem túl puccos helység, az biztos, de egy kis életteli közösség. Talicskákat tologató emberkék, szaladgáló gyerekek, kendős asszonyok és szoknyás menyecskék. Bizony, mindenki kint van az utcán, miért is ne lennének ilyen csodás időben?
A főutcán végigsétálva szokás szerint benézelődnek minden portára. Látszik, hogy az emberek szegények, ám ennek ellenére nem boldogtalanok, szorgos népség. A levegőben kellemesen terjeng a pékség illata, amelyek szagát érzik, biztosan ma sütött áruk... Az orrukat követve meg is keresik, hogy elűzzék éhüket néhány finomsággal. Mindezek után egy kutat is találnak az út szélén, amely tökéletesen megfelel nekik szomjoltásra. Korántsem törődnek vele, milyen furcsán néznek ki. - Ugyan már, rólad ilyen öltözékben meg se mondanák, hogy vámpír vagy.
- Mert mert mert vámpírok sosem hordanak erdőjáróruhát? Mi van a Schwarzjägerekkel?
- Hát ők sem isznak falu közepi kútból...
Mina vet egy szúrós pillantást, a továbbiakban pedig nem zavartatja magát. - No, mi legyen? Körbenézzünk még itt, vagy menjünk tovább? Azt a nyavalyás víznyelőt már biztosan legalább négy mérföldnyire elvétettük...
- Maradjunk, szép környék ez. - Damien sosem hagyna ki egy lehetőséget kulturálódni.
Folytatják tehát útjukat a főutcán. Pár porban fürdő veréb röppen el lábaik elől. Néhány játszadozó gyerek megbámulja őket, gyöngyöző kacajuk abbamarad kicsit, ahogy meglepett szemeiket meresztik a furcsa párosra. Egy nagyon fiatal kislány megint elszalad Damien elől sírva, mire ő csak lemondóan sóhajt egyet. Mina még oldalranéz, ahogy a csöppséget vigasztalják, és kedvesen, bátorítóan rámosolyog. Aztán visszafordul társához; neki is van szüksége vigasztalásra. Ám nem szólal meg, csak lazán belekarol, és így sétálnak tovább.
Nem tart sokáig, míg elérik a falu túlszélét, ahol is meglepő felfedezést tesznek. A legeslegutolsó épület merőben különbözik az összes többitől, egyáltalán nem is illik ide, a sok parasztház közé, hiszen ez egy hatalmas kúria, egy új, míves nemesi birtok, rendezett, gondosan megtervezett kerttel, emeletekkel, díszes tetővel, még egy szökőkút is csobog az udvarán. Mina először úgy bámul a telekre, mint holmi anomáliára. - Ez... biztos, hogy nem egy illúzió?
- Lehet. Lehet, hogy valójában egy mágus tornya. Mondanám, hogy menjünk be, és nézzük meg, de minden esetben rosszul járnánk. Ha tényleg csak egy nemes birtoka, akkor be se jutnánk, vagy nagyon kikapnánk érte... ha pedig mágusé, hát, el se tudom képzelni.
- Fehér nyuszivá varázsolna téged. - tesz egy feltételezést az alkonyszemű.
- És te mi lennél? - Közben továbbra is állnak és szemeznek a gyönyörűszép éjszín kovácsoltvas kerítéssel, melynek tetején apró állatfigurák ülnek. Illetve nem mindegyik állat... akad sárkány is.
- Hát... a holló túl közönséges, igaz?
- Hollód már van. Te fekete macska lennél.
- Ez elég boszorkányos.
Erre csak egy halvány mosoly a válasz.
- Hoppá, idenézz! - mutat hirtelen Damien egy lapra, amelyet csak most vett észre, hogy ki van függesztve a kerítésre. A figyelmet A MEGTALÁLÓ 5000 VÁLTÓ JUTALOMBAN RÉSZESÜL kiemelt szövegrész hívta fel, így úgy döntött, érdemes lehet végigolvasni, mit is tartalmaz ez a hirdetés.

Közhírré tétetik!
Albert von Schleim gróf udvaráról május havának legelső napján eltűnt imádott jószága, Tupfen, egy csodaszép, nemesített páva. Az állat borzasztó kedves az úr szívének, ezenkívül, mint mindenki tudja, elképesztően drága árban is, így kér bárminemű lakost, utazót, gyeremeket, felnőttet, férfiút, leányt, katonát, akárminemű élőlényt ezen a földön, hogy ha bármilyen információt is tud szolgáltatni akár a tettesről, akár a madár hollétéről, jelezze, az itt látható házban, az olvasó előtt. A MEGTALÁLÓ 5000 VÁLTÓ JUTALOMBAN RÉSZESÜL!!!
Hálás köszönettel fordul előre is mindennemű asszisztáló áldott jólélekhez:
Albert von Schleim gróf

- És mi van, ha az a páva csak megunta, hogy be van zárva, és elszökött?
- Ez esetben, ha esetleg magától megkerül, biztos a páva kapja az ötezer váltót...
Mina sóhajt egyet, majd fejcsóválva sétál el a cifra épület mellett, gyönyörködve a virágágyásokban üldögélő csodaszép, szivárváy minden színében pompázó, elbűvölően illatozó növénykékben. Akárki lopta is el a pávát - ha így történt -, szerencsére nem durván tört be, így a virágoknak nem esett bajuk. Annak ellenére, hogy a vámpír már borzong a nemesektől néha, mégis furcsa nosztalgiával gondol rájuk, egyrészt, másrészt pedig... a virágokat mindig szeretni fogja. Akármilyen rossz emlék is éri, a virágokba nem szólhat bele semmi.
- No? - lépdel mellé a sötét tünde. - Nincs kedved pávadászni?
- Ha meg is találnám, nem hoznám vissza ennek a sznobnak.
- Oh, ugyan már... egész rendes sznob volt ahhoz képest. Egész aranyosan szólította meg a... közönséget.
- Mindenki kedvesen beszél, ha szívességet kér.
Így ismét Mináé az utolsó szó, aki félmosollyal tér rá ismét az erdei ösvényre. - Ez az út vissza fog kanyarodni az elágazásig, igaz? Onnan meg visszafordulunk, ahonnan jöttünk.
Kissé csalódottan ugyan, hogy Minának nincs kedve pávát kutatni - talán rosszabb napja van ma a leányzónak? -, Damien lassú léptekkel követi a vámpírt a langyos, poros, akácokkal szegényezett úton. Már majdnem kinyíltak. Bodzabokrokat lenget a szél. Két virág között Mina hirtelen észrevesz valamit.
Ugyanúgy fehér, akár a környező virágok, így akár el is tűnhetne bennük. Mozdulatlanságával együtt a beolvaása szinte tökéletes. De kevés dolog játszhatja ki egy vámpír látását.
Megtorpan. Damien nem kérdez semmit, hamar rájön, hogy ha hangot adna, az most nem lenne hasznos, ha már Mina sem szólal meg. A lány egyre szűkíti a szemeit, nem akarja elhinni, hogy tényleg azt látja, amit. Pedig ahogy jobban figyel, egyre biztosaggá válik számára, hogy a zöld ágak közti fehér folt végén a fekete pötty egész biztosan egy orr, a gyönyörű vágású csillogás pedig egy szem.
Amely egyenesen ránéz. De ahogy néz... mintha... felismerte volna.
A róka kisétál az ösvényre, mintegy incselkedve megmutatva kecses alakját, kiegyenesíti füleit, majd váratlanul megfordul és villámgyorsan eltipeg, majd be is fordul egy apróbb csapáson, melynek létezéséről eddig a párosban fogalma sem volt. Mina bénultan áll, mert ezt a rókát már látta valahol. Elméje mély, elfeledett, puha, kellemes szegletében, azaz az álmok között visszakeres egy emléket.
Lehetséges volna?
Összerezzen, ahogy egy kéz puhán megérinti a felkarját. - Valami baj van?
- Én... Én már találkoztam... vele. - Most jön rá, hogy nem is emlékszik már, hogy hívták. Vagy mégis?... Valahogy úgy hangzott, mint a selyem. Csillogó, fehér gyönyörűség, mint ő maga. Egy puha kendő, beleszőve maguknak a csillagoknak a fénye. Tudja, valahol, csak a betűk sorrendje nem áll össze teljesen. Valós, és mégis valótlan. Mint egy álom.
Álmodozó tekintetét megtöri Damien értetlen homlokráncolása. - N-nem tudom, mi ez. Ne kérdezz. De meg kell találnunk!
- Micsoda? De hát elbújt a bozótosban. Nem tudsz kétlábúként üldözni egy pici rókát egy erdőben!
Nem törődik a vadász racionalitásával. Megtalálja a csapást, hasra vágja magát és kúszni kezd, nem törődve a hajába, ruhájába akaszkodó ágakkal. Hallja, hogy Damien átkozódik a háta mögött, majd mégis követi őt.

Egy végtelen hosszú labirintusnak tűnik számára az út. Miközben próbál nem arra gondolni, hogy a ruhája - nem épp csúnya darab - most egyenként, cafatokban válik le róla, s amikor egyszer majd - ha ez a pillanat valaha bekövetkezik -, eléri a felszínt, azaz valami teret, ahol fel lehet egyenesedni, s ezt megteszi, akkor apró darabkákban fog lehullani róla, ő meg ott fog állni egy pusztán önnön kültakarója által védett, összevissza karmolt galagonyabokorként...
Nyöszörögve vonszolja magát tovább fókamászásban, és meglepve tapasztalja, hogy amilyen borzasztó zajosan töri át magát az erdőn, a róka még nem tűnt el a szemei elől... - Várj meg! - kiáltja utána, bár inkább hallatszik ez holmi kétségbeesett felvinnyogásnak, mint valódi kiáltásnak.
- Mégis mi a fene ütött beléd?! Nincs kedved kimászni? - hall hátulról teljes joggal felháborodott hangokat. És valóban. Mi a fene is ütött belé? Ez egy nagyon jó kérdés. Mit keres itt, egy vámpír, hason vonszolva magát valami róka után? Lehetne akármelyik róka... de... nem, mert ő tudja, hogy ez melyik róka, és ez nem hagyja nyugodni. De vajon ez normális? Egy álmodban látott rókát üldözni az erdőn keresztül? Így szoktak kezdődni a borzalmasan végződő, általában naiv kislányokat involváló, tanulságos, valójában rémmesék...
A másik dolog, amire meg nem gondolt, az Damien. Mert ha Mina a kútba ugrik, akkor ő is követi, mert valakinek ki kell ráncigálni a leányzót... Ez most körülbelül ugyanaz a helyzet.
Mintegy jelként követi a fehér pontot. Várjunk, hová lett?!... Egy fordulónál elvesztette? És most itt fog veszni a bokrok alatt? Na abból nem eszik a jószág, most már legalább ki kell mászni innen...
A pánikot leküzdve próbál tiszta fejjel gondolkodni s racionálisan eldönteni, merre mehetett ebben a bokorrengetegben egy négylábú.
Várjunk. Arra ott nem annyira sűrű. Logikusan arra indul el, amerre kevésbé sűrű, már csak azért is, mert arra képes mozogni...
Mintegy égi megváltásként veszi, mikor nemsokára kilyuka egy tisztáson. Hatalmas, irányítatlan sóhajjal küzdi térdelő helyzetbe magát, majd színpadiasan felnéz az égre, végül nem nézi meg, mennyi maradt a ruhájából. A nagy része még összetartja, az a lényeg...
És ekkor a túloldalon megpillantja a rókát. Napsütötte, világító jelenség a csodaszép, színes, illatozó virágok közt, melyek a rétet lepik. Mintha maga egy pillangó lenne, mely szálldos egyikről a másikra, szinte ideiglenes díszként elhelyezkedve a növényeken.
Ám nem egyetlen róka van itt. Hanem másik három!... Mina kezdi úgy érezni, hogy egy másik álomba került. Ez végül is jó. Nagyon jó. Ez azt jelenti, hogy valójában nem ment tönkre a ruhája, igaz?
Elképedve nézi ezt a rengeteg csodálatos állatot itt egy rakáson - szó szerint egy rakáson, ugyanis az ő rókája - nem igaz, hogy hivatkozhat így rá, hogy az ő rókája? - elsodort egy másikat, majd tovább sietett egy... épület felé.
Eszerint egy róka, amely egy kunyhóban lakik.
Várjunk. Ez vészesen összeegyeztethető az álommal. És az illat... Lelkiekben visszarepül... igen, emlékszik, körbe-körbe szaladgált. Nagy igyekeztettel kergetett... valamit... aztán a róka egy pillanat alatt elkapta. Majd bemászott a bokorba, és mikor előmászott...
Ez őrület.
Csak áll ott, elképedten, kérdően, és nem bír szólni egy szót sem. Szólnia kéne? Mégis mit mondjon?...
- Ehh... a... arrébb álnál, hogy legalább kiférjek?!
Jah, hogy igen. Damien még mindig itt van... Mina zavartan arrébb lép párat, nem sokkal eután nagy recsegés-ropogás közepette, pár ágat áttörve egy kócos, néhány ággal és levelekkel díszített frizurájú és enyhén megtépázott ruhájú - pedig az övé vadonjáróbb, mint Mináé - Damien mászik elő a bozótosból, rendkívül morcos ábrázattal, valószínűleg készen arra, hogy most fél óráig ecsetelje, miért volt ez egy nagyon-nagyon rossz ötlet.
Ám ekkor megpillantja a rókákat. És nem tudja mire vélni a dolgot. S ez beléfojtja a szót.
Ugyanúgy némán áll, mint Mina, váltakozva nézve a vámpírlányra és a furcsa csoportosulásra a tisztáson lévő ház előtt...

Valami ösztönösen vonzza, és az ilyen vonzásoknak a nőegyedek nem tudnak ellenállni. A hatodik érzék, az ilyesfajta belső megérzések olyanok, amelyekre mindig hallgatni kell. Még ha ez olyan őrült cselekedetekbe is hajszolja az illetőt, hogy átássa magát egy bokordzsungelen, kétlábúként.
Megdöbbenten látja meg a házból kikukucskáló lányt... kinek haja olyan vörös, akár az izzó parázs, hangja viszont egész kedvesnek tűnik. Szavai nyilván a rókához szólnak. És a mondat csak még jobban sokkolja a vámpírt. Sil... Sil... - jár újra meg újra körbe fejében a szó, ízlelgeti, dobálja összevissza elméjének milliónyi szobájában, s igen, hallja, hogy halovány visszhangot kelt. Valami ilyesmit mondott neki is, hogy így hívják. Tényleg ő hát ez? Ez a különös jelenés?
- Mina... - kezdi halk hangon. - Ezt meg tudnád magyarázni valahogyan? - Még most is halk, nyugodt és szelíd. Mina viszont olyan kétségbeesetten pislg rá, mintha csak megfenyegette volna. Szomorúan közli:
- Hát... nem úgy érzem...
Damien sóhajt, mintha már sejtette volna. - Akkor bemegyünk.
- Ö... - nemigen tud kinyögni semmi értelmeset, csak kinyitja kissé a száját, ám azt szavak nem hagyják el. Azon veszi észre magát, hogy társa hirtelen kézen fogja és finoman maga után húzza. Ez alapvetően megnyugtató lenne, ez ismerős érintés, pusztán...
- E.. ezt most komolyan gondoltad? És hogy?
- Bekopogunk.
- M...micsoda?! - Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni?! Felháborító.
Damien most ki akar deríteni dolgokat. Ez így nem lesz jó. Főleg azért, mert még Mina sincs tisztában azzal, amit Damien ki akar deríteni. Nagyon szörnyű lesz...
Behunyja a szemeit és felkészül a legrosszabbra, ahogy a sötét tünde ujja négyet koppan a kunyhó ajtaján udvariasan. Szinte forogni kezd vele a világ. Érzi is, hogy Damien átkarolja... talán, nehogy elessen. Végre kinyitja a szemét, gondolván, hogy kevésbé fog furán festeni így, mint csukott szemekkel, ha esetleg az az ajtó kinyílna...

És tényleg megtették. Tényleg bekopogtak. Hát ez hihetetlen. Nem akarja elhinni, hogy ez történik. Ám ez a kunyhó tényleg itt van valószínűleg... Akkor mi az, amit csak képzelt? És mitől? Mit etettek, vagy itattak vele, te jó ég? És miért nem emlékszik? Ugye, senki nem babrált az agyával, pláne nem emléktörlést, vagy hasonló borzasztó drasztikus dolgot követtek el rajta?
Már minden szörnyűségre gondol, szinte az is megelevenedik a szemei előtt, hogy a föld hirtelen megnyílik és elnyeli, amikor hirtelen nílik az ajtó. Úgy megrémül, hogy ijedtében szinte hátra is ugrana, ha nem lenne úgy ledöbbenve, hogy csak földbe gyökerezett állakkal legyen képes állni. Megpillantja mögötte a meglehetősen magas figurát, kire úgy pislog föl, akár egy totyogós egy felnőttre, s nem tud mást csinálni, mint éppenhogy minden rejét öszeszedni, le ne essen az álla. Ekkor jön rá, hogy a hófehér jelenés épp az eget nézi, oly gyönyörködően, s annyi nyugalom sugárzik belőle, hogy Mina azt jelenlegi állapotában fel se tudja fogni.
Ami még rosszabb: fogalma sincs, most mi fog történni. Az arca olyan vörös lehet, akár ezen a tisztáson néhány kósza pipacs.
Ekkor rájuk néz. Mina szíve akkorát dobban, hogy kis híján azt hiszi, ezt mások is úgy hallották, mintha harang lenne. De nem, ezt már tapasztalatból tudja, csak ő hallja ilyen hangosnak. Megnyugtató.
Elképesztően ismerős. Igen, látta már ezt a rengeteg fehér szálat, amelyek körbefonják a hatalmas, ám vékony alakot, kinek épphogy a mellkasáig ér fel, pedig törpének ő sem mondható.
Ahogy megszólal, a hangja dönt el mindent. A felismeréstől ismét majdnem megugrik, avagy elkezd kiáltozni, vagy ilyesmi. Majd szétveti az izgalom. Ám ebből kívül vajmi kevés látszik, azonkívül, hogy eddigi sápadt arca igen élénk, már-már az egészségtelenségen túlmenő pírba öltözik.
De... Hogy lehetséges ez? Láthatta már valahol ezt a...
Nem ember. Az egyszer biztos, hogy nem az.
S ekkor kapcsol be a vészérzékelő. Ha nem ember, akkor csakis egy dolog lehet. Ami így néz ki. Így. Így.
No várjunk csak, jut el az agyához, a nekik intézett szavaknak jelentése is van. Kell lennie. Csak az a baj, hogy azokra már egyáltalán nem figyelt...
- Azt hiszem. Bár én voltaképpen csak kísérő lennék. - Damien udvarias magyarázata nagyjából felvázolja neki, mi is lehetett a kérdés. Te jó ég, most neki kéne előállni valami épkézláb magyarázattal. Ez borzasztó. Nyíljon meg a föld, és tűnjön el ő innen...
- Öhmm... én... nos... azt hittem, feltűnőbb, amikor követek valakit. - jelenti ki, és nyel egyet. Ő volt a fehér róka. Ő kellett, legyen. Akkor biztosan észrevette. A szemébe nézett, egyenesen...
Magasra emelt tekintetével kutatólag mered a hóhajú szemeibe. Ez volt az? Ez volt az a szempár? Akkor emlékszik rá? Vagy talán mikor róka alakban van, azokra az időkre nem is emlékszik? Olyasmiképp működik ez, mint a vérfarkasoknál?
Csak nem... Illúziórombolóan szomorú lenne, ha kiderülne, hogy így van.

Egész teste és lelke remeg. Valamiért elképesztően fél. De hogy mitől, azt nem tudná megmondani. Tőle? Tőle fél? Valahol igen. Alapvetően... olyan... hatalmas... Nem is. Nem nagy. Magas. Fölé magasodik, ha beszélni akar vele, s a szemébe nézni, mint ahogy ezt illik, szinte ki kell törnie a nyakát. Mintha csak a csillagokat nézné. Emlékszik, megannyi csillaghullás okozta fájdalom emléke visszhangzik a fejében. Végül is... A csillagok is fehérek...
S olyan keveset mond. Nyilván szűken bánik a szavakkal, ami talán érthető is.
De ez az egész helyzet olyan nonszensz. Mit keres ő itt? Furcsa... Mintha az egész idejutása valamiféle őrült, magánkívüli állapotban történt volna. Emlékszik magára a cselekedetre, hogy megtette, de hogy pontosan mi indíttatásból, azt meg nem tudná mondani. Csak az érzés van meg, hogy őneki muszáj követnie a fehér rókát, mert biztosan lesz egy végcélja... és ő valamiért el akar oda jutni.
S végül is lett eredménye. Hisz itt van.
Úgy áll ott, mintha az ítéletére várna. Pedig mi a legrosszabb, ami történhet? Elküldik őket... Bár a szégyen elég borzalmas érzés, és tény, hogy elképesztően szégyenlené magát, ha megtörténne...
Ettől fél mindig a leginkább. Hogy kellemetlenül fogja érezni magát. Igazából nem veszélyes helyzet ez. Legalábbis ezt mondja a józan esze. De mégis. Valamiért úgy érzi, fontos, hogy ez a találkozás ne süljön el rosszul.
Aztán hirtelen ismét megszólal az a hang, az a furcsa hang, az az éteri hang, ami olyannyira ismerős neki, s csak újra meg újra akarja hallani, hogy megbizonyosodjon róla, nem téved...
Kis idő kell, míg maguk a szavak is eljutnak az agyáig. Menjünk be? - Hm? - Jól hallott? Pislant párat, majd újrajátssza magában az utóbbi pár pillanatot. Öööhm... - Tündérsó? Te szent ég, az a mosoly. Teljes egészében végigborzong, és hirtelen kezdi úgy érezni, valaki más van az ő helyén. Nem, ez vele nem történhet. Fölfelé néz sokáig, majdhogynem nyitott szájjal, elveszve a hóhajú pillantásában. És valami megint épp csak birizgálja az emlékezetét. Őrjítő. Elképesztően kikészíti. Tündérsó... só... szórj sót a farkára... Óó, igen, hosszú, elképesztő soká tartó kiborító rohangászás! A nyúl után.
Nem, az nem nyúl volt. Az sokkal több volt annál. De legalábbis más.
De nagyon finom volt...
El nem tudja képzelni, mennyire vörös lehet az arca. - Mmert... ő... a küszöbre kell hinteni, miután bementünk? És ez... mi, visszatartja a gonosz szellemeket? - Érzi, hogy butaságot mondott, egy ilyen fehérségnek mért lenne szüksége arra, hogy visszatartsa a gonosz szellemeket?... Arcán huncut mosolykezdemény jelenik meg, úgy fest, mintha próbálná visszatartani, ami elég furcsa pózba merevíti ki az arcát, de a szemei, ha akarná, se hagynák, hogy eltitkolja az érzéseit.
Megdöbbenten látja újra a rókát. Borzasztóan zavarba jön. Fogalma sincs, hogy kellene ránéznie. Nem nézheti úgy, mint egy állatot...
Bár, egy szempontból kényelmesebb ez: most már nem felfelé, hanem lfelé kell néznie.
Várjunk, most komolyan ezzel a szőrös testtel fog enni?
Hm... egész finom illata van ennek az ételnek. Vajon ki csinálta? Ha a róka most ért haza, akkor...
- Izé... köszönjük...
A sötét tünde elindul, így jobb híján ő is követi. Kicsikét úgy érzi, mintha sóból lennének maguk a végtagjai is. "Izé". Ha Damien ilyen szavakt használ, ott már baj van.
Belátva megpillantja a rengeteg rókát - vajon ők is át tudnak változni kétlábúvá?! -, és egy fiatal, gyönyörű élénk vörös hajú nőt.
- Óh, üdv... - Nem akar rámutatni Yrsilre, de nem is tudja, milyen nevet mondhatna... biztos ez az igazi neve? Mindenki így ismeri? - Azt mondta, bejöhetünk... - Beharapja az alsó ajkát. Legszívesebben elsüllyedne. Te jó ég, ez így nem lesz jó...

Öhm... Ajjaj. Ez nem kezdődik jól. Vagy kezdek megbolondulni és teljesen nevetségessé tenni magunkat, vagy...
De hisz tisztán emlékszik. A hangra, a szavakra. "Gyertek be. De csak, ha van nálatok tündérsó." Biztosan nem képzelte. Vagy... vagy rátaláltak valami különösen élénk képzelőerőt adományozó gombára az erdőben? Áh, azt nem hinné. Minek keresnének ők olyanokat?
Ijesztő belegondolni, hogy talán most is csak egy barlangban vannak, nem mozdulnak sehova és mindez meg sem történik velük, csak képzelik...
Zavartan álldogál és váltogatja tekintetét a rókák közt. Ő... valahogy más, mint a többi. Biztos, hogy ő az. Soha nem keverné össze egyetlen másik rókával sem, mert... emlékszik.
Lehetetlen, hogy csak kitalálta volna.
- Öhmm.... hát, itt vannak ők. Szerintem nem csak látja, hanem simogatja is őket. - nevet föl zavartan, utalva arra, hogy azért ilyen könnyen nem adj fel az elhatározását.
meglehetősen kínosan érzi magát figyelve, ahogy a lány játszadozik a rókával.
Siiiil. Megmondtam. Vajon tényleg ez a neve akkor...?
- A többieknek is van neve? - kérdi, és kis híján elneveti magát. Valahogy muszáj kipuhatolnia, mi ez az egész. A végén még az egész rókabanda körülveszi, átváltoznak emberré és soha többé nem engedik el őket innen. Ennyien már képesek lennének rá...
Elvörösödve besétálnak, ahogy hellyel kínálják őket, s egyfajta karót nyelt pózban el is helyezkednek. Mia közben végig le sem veszi szemeit az állatokról. Elképesztőn édesek. Ennyi kis imádnivaló puhaságot egy helyen...
A "fiú" megszólítás után kell egy kis idő, míg Damiennek leesik, hogy neki szóltak, ezek után zavartan biccent egyet és megy is tányérokért, majd igyekszik nem elejteni őket. Csodamód sikerül ez is, meg az is, hogy ne lépjen rá egyik szőrmókra sem. - Tessék.
Hogy kifélék és mifélék? Nos, igen, minimum erre a kérdésre tartoznak egy válasszal. - Nos, én afféle vadásznak mondhatnám magam... bár inkább kincskeresőnek... és teljesen udvariatlannak, mert magammal kezdtem, holott itt van Mina is. Szóval ő Mina, én pedig Damien, kezdetnek.
Na igen, most jön az érdekes rész. Azt nem mondhatja, hogy Nachtraben. De akkor mi az, amit mondhat? - Ékszereket adunk el - Igen, ez jó lesz. - A falunkban.
- Meg nagynéha előfordul, hogy messzebb is megyünk kissé.
Udvarias mosoly, mindkettejük részéről. Nem mernek egymásra nézni, sem arrafelé, amerre a rókák... hancúroznak... Silen...?
Kezd összefutni a nyál a szájukban, Mina kellemesen beleszimatol a levegőbe és nyel egyet. Bármi is ez, isteni lesz.
- Hogy merre, hát... igazából... észrevettem Silt, és...
...követtem. Nem jön a szájára. Csak egyre vörösödik és vörösödik. Hogy mondhatná ezt el?
- Úton voltunk, és... - No jó, újabb kezdés. - Egy erdei ösvényen sétáltam, és.... ész... észrevettem... és... annyira... ismerős volt.
Kész. Vége. Valaki adhat is neki egy ásót. Bolondnak fog nézni...

Önérzetes piros fény gyullad ki két orcáján és szemei is megvillannak. Hát már hogyne emlékezne. - Persze. Egy fehér róka, aki.... khmm... - akivel egy szörnyetegnek is beillő förtelmes agyaras nyulat üldözünk órákon keresztül... pontosabban én üldözöm, ő meg csak néz, aztán egyszer csak lecsap rá, elbújk a bokorban, és mikor előmászik onnan, egy vagy három fejjel fölém magasodó, fehér függönyhajú letaglózó mosolyú férfi lesz... á, az ilyesmit csak úgy el lehet felejteni, hát persze. - Szóval... valószínűsítem, hogy nem ember vagy, és nem is vámpír, de ne becsüld alá a képességeinket. - Mi ütött beléd? - szólal meg benne egy hang, miközben pajkos mosoly telepedik ábrázatára. Damien kissé furcsállva, ám azért elfogadóan, mint mindig, sodródik a furcsa árral, amelybe a lány keveredett. Ő mindig ott van, akármibe is üti az orrát, hol szörnyülködve, hol örülve, hol szemöldökráncolva, hol félve, de mindig ott van.
A hóhajú kínálása... Ó, igen, megvan! - Hóhajú! Az vagy, igaz? - mondja ki hirtelen, amit egy sebtében felcsapott hullám zúdított lelki füleibe, aztán borzasztó zavarba huppanva jön rá, hogy... kimondta ő ezt egyáltalán? Vagy hívta így? Valószínűleg csak gondolta. Akkor pedig leégette magát. Hát, ez remek.
Vagy várjunk. Emlékszik. Ott az asztalnál, rókaalakban felült a székre vele szemben, kérdezte valamiről, nem emlékszik pontosan, miről, de az élettel volt kapcsolatos, ez biztos, és egyszer csak... - Beszéltél a fejemben, igaz? - Le kéne állni a semmiből villámcsapásként becsapó kérdésekkel. Talán.
Szóval a kínálás... várjunk csak, mi is volt? Ínycsiklandozó illata itt terjeng a levegőben, s nevetve jut eszébe, hogy ezúttal ez nem wolpentinger...
- Páva...? - Vonja föl egyik szemöldökét. Igen. Határozottan ezt mondta. "Egy kis sült pávát?" Hagyja lassan beérni a csendet, hogy az körbefonja őket, majd lassan Damienre néz, sejtve, hogy a felismerés fonalai őt is beérték már... majd megrándul a szája széle. Szemöldökráncolva néz vissza a hórihorgas egyáltalán nem teljesen idegenre, és egy kicsit próbálja elhinni, hogy félreértette. - Tényleg... páva a vacsora?
Tétován nézi a további előkészületeket, s azt, ahogy lassan elébük is kerül, s a tányér csak arra vár, hogy megtöltsék.. ez az illat meg isteni...
...és ekkor érkezik a kérdés, hogy mi járatban is van. Nos hát, nos hát.
Az "apró" megnevezésén pirong egy kicsikét, tény, méretben elég kicsi, és van egy olyan érzése, hogy nem ez az egyetlen szempont, amiben alulmarad. Ez egy enyhe irigységtudattal hinti meg, ami a kellemetlen feszengés árnyát vonja minden pillanatra, amit ennek a lénynek a társaságában tölt. Furcsa. Megfejthetetlen. Érthetetlen. Minát irritálja minden, amit nem ért. Túlságosan is. - Nos, ami azt illeti, tekinthetjük egy afféle civil megbízásnak is... igazából jólelkűek vagyunk, de még egy kis pénzt is ajánlottak föl, az meg nem árt, szóval... - enyhén megvonja vállát, a lazaság álcájába próbálván kényszeríteni gesztusait, majd rettegve Damienre néz. Elmondják?.. Hogy mondják el? Mit tegyenek?
- Ami azt illeti, éppen egy pávát kerestünk. Meglepő lehet - szusszan egyet -, de ki volt téve egy hirdetmény, hogy aki megtalálja, ennyi és ennyi összegben részesül. Valami büszke kebeldagasztója lehetett holmi önelégült nemesnek, vagy ilyesmi. A jószág állítólag... mennyi ideje is tűnt el? - néz Minára, aki viszont tanácstalanul csóválja a fejét. Szíve olyan hangosan és sebesen dobog, hogy szinte fél, asztalra tett kezein keresztül a túloldalon lévő étkező személyek megérzik a rezonanciát...